Amikor Száz Pál könyvét először vettem a kezembe, azt hittem, olyan kötetről van szó, amely a sok évszázados múltra visszatekintő herbáriumok vagy füveskönyvek modern változata. Megnéztem hát legelső nyomtatott Herbariumunkat, Melius Péterét 1578-ból. Teljes címe: Herbarium. Az faknac fvveknec nevekroel, természetekroel és hasznairól / Magyar nyelwre, és rendre hoszta az doctorok koenyveiboel az Horhi Melius Peter. Csak annyi a közös a két könyv között, hogy Meliusé egy latin nyelvű, ABC-rendbe szedett anyagfelsorolással kezdődik (a megnevezések német és magyar megfelelőivel társítva), Száz Pál könyve ugyanígy, csak természetesen magyar nyelven, az ABC formális osztályozása szerint adja a Füvekfák rengye elemeit. A gyógyhatású füvekkel teli kert metaforája bevonult a kora újkori memento mori irodalmába. Balassi Bálint idős, betegeskedő szülei lelki és testi vigasztalása fordította le például német nyelvből a Beteg lelkeknek való füves kertecske című munkát, amelyben a füves kertecske csak metafora. A fordítás 1572-ben jelent meg Krakkóban. A könyv története azonban igen hasonlít Száz Pál könyvének történeteire: korábban csak 19. századi másolatból ismertük a szöveget, mert az egyetlen megmaradt és ismert példányt a Sárospataki Református Könyvtárból 1945-ben a szovjetek elrabolták. A rendszerváltozás adta új politikai konstelláció kellett ahhoz, hogy Nyizsnij Novgorodból hazakerüljön, és végre megbízható szövege napvilágot láthasson. Sokkal közelebb áll Száz Pál könyvének szellemiségéhez Lippay János 1664-ben megjelent vaskos kötete, a Posoni kert. Kiben minden kerti Munkák, Rendelések, Virágokkal, Veteményekkel, Fákkal, Gyümölcsökkel és Kerti Csömötékkel való baimolódások: azoknak nemek, hasznok, bé-csinálások bővségessen Magyar nyelven le-irattatnak, kivált-képpen azok, az kik esztergami Érsek Urúnk ő Nagysága posoni kerteben talaltatnak. Ez a könyv már sok tekintetben közelít Száz Pál könyvének anyagához. Három fő részre oszlik: a virágos kertről, a veteményes kertről és a gyümölcsös kertről. Az egyes növényeknél előbb leírást olvashatunk róla, majd az ültetés idejéről, a gondozásáról, és gyakran az étkezésben történt felhasználásról, ritkán a gyógyításban játszott szerepéről ír a könyv. De ez tudós és praktikus munka, Kertész Könyvecske, amely a gazdálkodóknak szól. Belenéztem természetesen a Lúdas Matyi szerzőjének, Fazekas Mihálynak és Diószegi Sámuelnek közös munkájába, amely már a teljes címében hozza a szuper-tudományosságot. Magyar Fűvész Könyv, melly a’ két magyar hazábanm találtatható növényeknek megesmerésére vezet, a’ Linné alkotmánya szerént, Készűlt, és nyomtatódott Debreczenben, 1807. A régi, a történeti anyagban ez áll a legtávolabb Száz Pál könyvétől. Előszava ki is kel a korábbi herbáriumok ellen, mondván, hogy „Azok közzűl eggynek sem az a’ tzélja hogy a’ plántát az olvasóval megesmértesse, hanem az, hogy a’ nevénél fogva már nétalám esméretes növevénynek, orvosi erejéről beszéljen” (IV. p.).
Első látásra némileg megtévesztő, hogy teljes anyagát, a beszélők valamennyi szövegét fonetikus átírásban közli. Mintha néprajzi szöveggyűjteményt olvasnánk! A tájnyelv és a fonetikus átírás az olvasás során csak a legelső oldalakon okozhat némi nehézséget, de csekély jártasságra szert téve, néhány oldal után már szövegértési nehézséget nem jelent, mert természetessé vált. Minden nyelv természetes állapota a dialektális állapot, az irodalmi nyelv bizonyos értelemben artificiális, mesterséges nyelv. A tematikus néprajzi szöveggyűjtemény elgondolását erősíti a köszönetnyilvánítás az adatközlőknek, azoknak, akik a törtínetjeiket ëmeséztík, négy idős asszonynak és két idős férfinek. De az adott, az egyes szövegek már nem köthetők a hat beszélő valamelyikéhez.
Olykor pontosan tudható a beszélő neme. Ha a kislánykorára utal vissza, ugyanúgy tudható a neme, mint néhány szöveg erős kiszólásaiból tudható, hogy a beszélő csak férfi lehet. Sőt: vannak tematikus és nyelvhasználatbeli visszatérések, de olyan erősen ám, hogy ezek csak egy és egyetlen beszélőre vezethetők vissza. Csak a tárgyalt kötet alapján nem tudható, hogy a hat beszélő közül pontosan melyikhez. Ugyanígy áll a helyzet a szövegeken belüli hallgatóval, a megszólítottal: olykor fijam, de leggyakrabban te gyerëk. Neki, a gyereknek szólnak a tanítások, lett légyen szó füvekfákról, litániákról, imádságokról, bibliai »mesékről«, vagy a vie vécue, a megélt élet eseményeiről és tapasztalatairól.
A kötet belső tagolása az egyházi évkör szakaszait követi: a Karácsonnyal kezdődik, Vízkërëszt, Gyërtyaszentölő, Gyümölcsójtó, Husvít, Szentgyörgy, Pünközsd, Úrnap, majd a Hétfájdalmú, Szenkërëszt, Szemmihál, a különös Szen(t)Vëndëlmus és a Mindënszentëk zárja az évkört. Ez pontosan az a szerkezet, amelyre a magyar vallásos néprajz oly nagy alakja, Bálint Sándor fűzte volt fel a népi vallásosságot bemutató kis könyvét! (Bálint Sándor: A hagyomány szolgálatában, Magvető, Budapest, 1981.) Helyben vagyunk hát: a Fűje sarjad mezőknek kötet a népi vallásosság »füveskönyve«, a népi hiedelem- és hitvilág szövegcsokra.
Hogy mennyire a népi hit és hiedelemvilágról van szó, napnál világosabban mutatják a könyvben szereplő, olykor versként tipografizált imádságok, amelyek változatok Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék egyes anyagaira. Például Száz Pál könyvének 204. oldalán ezt az imádságot olvashatjuk:

                        Áll könnyetës könnyben
Térgyig vírben
Majelőát őáldott szentfia
Holjártá holjártá énáldott szentfiam
Holjárék holjárék énáldott szentanyám
A hóhérok három napig üldöztek
Harmadnapra megfogtak
Kőoszlopho kötöztík
Vasvesszővē vertík
Vasustorrā ustorozták
Főldifüsttē füstőllik
Szenthaját szentszakállát
Vasgereblyévē gereblyéztík
Bűnös nyēvvē köpdöstík
Vasdárdávo dárdázzák
Töviskoronávo koronázzák
Míreggē étetik
Ecëttē itassák
Főfővittéka koponyahëgyre
Főfőfeszítettík magos kërësztfáro

De olvasható itt egy olyan szöveg is ugyanebből a nemből, amely a félelemről és a halál-közeli állapotról beszél, rendkívül expresszív nyelven. Olyan nyelvezeten, hogy nem állhatom meg a teljes beidézését, dőlt betűkkel írva magát az imádságot, a 159. oldalról. „Mirë lemënt a nap, Öregapád ágynok esëtt, lebetegëdëtt. Há csaknem megigíztík! Fő nem tutták këjtenyi. Lázos vót, férebeszít, nem tudott magárú. Esztán ēnímút. A szíve dobogott, de úgy alutt, mintha a főtámodást várná. Má mindënki odavót. Jajistenem, jóistenem, ha má attad, ha megtartottad, ē në vëdd! De nem lëhetëtt lelket vernyi bele. Má azon gondúkoztak, temessík-ë! Hugyan, hugyan nem, vígű csak megmaratt. Hetednap főkēt hajnāba, tejet kírt, mintha csak Esztán vót csak tudva. Együttek érte a halottak, hogy ēvëgyík a íletëm. Adide a lelked! Nem adom! Ha nem adod, gyere velünk, ēvësszük erővē. Azzā ēragattattak, kivittek a pusztábo. Ott vót ëggy feneketlen tó. Kicsavarták kezemlábom. Olyan vót a vize, mind a szurok. Bedobtak, megfútam. Osz kivëttek, bezártok ëggy ígő házbo, porráígtem. Onnan is kivëttek, kerék alá tëttek, ripityomra törtík csontomot, vasgereblévë szántották vírës húsomot. Onnan is kivëttek, kerék alá tëttek, fölakasztottak egy nyársro, megfútam. No, csak kivësszük a lelket belülled! Vasvesszőkkē ustoroztak, tövissē koronáztok, ígő szurokkā itattak, dárdávo fődöftek. Akkor főfeszítëttek egy fakanálro, egy életlen kisfejszévē fődarabótak, kezem kitíptík, szëmëm kiszúrták, koponyám betörtík, lábom levágták, szívem kivágták, csak meeglējjük a íletöd, monták. Vírëm kicsurgatták, fekete fődre lefolyatták, vírëm szëme përëg számolatlan, gyütt ëgy varjúcsorda, mind fölëttík. Fájdalmas anyám, vëdd kezedbe lelkem, ēgyüttek hetedhét sátányok, apríccsák húsomot, dëríkig vírbe állok, nyárson sütnek parázson, kileccër kilënc vas szëggē áltolütnek, csuma szíjja vírëmët, göthös ëszi húsomot. Parázson sistërgëk, onnan is kivësznek, levagdājják húsomot a nyëhërák, miszlikbe vágnok, pokolbéli szëcskavágón ledaránok, katlanba raknak, megfőznek gulásnok, magam levibe fortyogok, odadobnak a kutyáknok, csontom összezúzzák, gyünnek a bábasszonyok, sírnak-rínak, könnyükkē mosogassák, kétfogukkā kóstúgassák, ítetem mégsë lelík. Csontyaimot tűzre vetik, elígetik, de a íletëm csak kigurúll a izgók közű, parázs físzkibű, bepottyan ëggy hörcsöglukba észrevítlen. No akkor addig mozgolóttam abba a szűk, fekete lukba, míg megleltem a lílekajtót, kibújtam, nos itt vagyok, íllek! “Egíszbe vagyok, egíssígbe, nem fíllek sëmmit.”
Térjünk vissza a könyv szerkezetéhez! Ha a szövegek »diakronikus« rendjét az egyházi évkör kiemelkedő napjai adják ki a naptári rendben, akkor a »szinkróniát« a kötetbeli műfajok jelentik. Magának a könyv egészének az alcíme: phytolegendárium, vagyis legendagyűjtemány. A phyto- előtag jelentése pedig a mai fitotékákból, a gyógynövényboltokból lehet ismerős. A legendáriumnak mindössze öt műfaja van: a phytolegenda, a phytoanekdota, a phytoaforizma, a phytoenigma és a phytoikon. Mag mivoltát, műfaji összetevőit illetően az anekdota, az aforizma és a legenda jelentése többé-kevésbé egyértelmű, a két utolsó műfaj mibenléte nehezebb. Az enigma (e kötetben is) vagy rejtély, esetleg valamilyen csodával kapcsolatos titok, vagy pedig egyszerűen a folklórból is jól ismert találós kérdés. Az ikon viszont annál titokzatosabb; a Fűje sarjad mezőknek kötetből számomra annyi derül ki, hogy a rövid terjedelmű ikonok mögött kép vagy valami képszerű áll. Annyi bizonyos, hogy nem vagy aligha nevezhető elbeszélő műfajnak.
E műfajok mindegyik darabja teli van dinamizmussal és vitalizmussal. De most nem erről kívánok elmélkedni, hanem arról, hogy a könyv egészéből miféle kép kerekedik ki az úgynevezett történelemről.
Ami felületesen nézve a legfeltűnőbb – és valljuk be, igen mulatságos vagy szórakoztató –, az a bődületes anakronizmusok sorozata. És ezek az anakronizmusok olykor nevetésre késztető blaszfémiához vezetnek. Például a 244. oldalon ezt olvassuk Krisztus seggbe rúgásáról: „Amikor Krisztusurunk a kërëszttē mënt föl a koponyahëgyre, hogy megfeszíccsík, má igën odavót, nagy kínokba vót. […] Nem vót ott sënki Krisztusurunkkā, mënny má, jó segberúgták a katonák. Az apastalok mind ēbújtak, be vótak szarva”. Vagy: a Paradicsomkertben „Nem vót még akkor kombájn, de még csak csíplőgíp se.” (259. p.) Ádám fia, Ábel, amikor apja már igen öreg volt, talán már a halálán volt, egy patikáriust hozott, hogy gyógyítsa meg, de az nem tehetett semmit. Ábel a patikáriust „Mekfokta, kipöndörítette, röpűt vissza Szodomábo, vonatra së köllött mënnyie.” (258. p.)
No, hát szó sincs semmiféle anakronizmusról! Csak akkor lehetne szó, ha a Nietzsche-féle történelem-betegség betegei vagyunk, elfeledkezvén természetes történelemellenességünkről és történelemfelettiségünkről. Ebben a »történelemben« a Természet vagy a Világ, ha úgy tetszik, a káoszt követő Kozmosz kezdete a teremtés, a Paradicsomból történt kiűzetés pedig az emberiségtörténet kezdete, s mindkettőt több phytolegenda meséli el a kötetünkben. A kiűzetés a végesség, a halálra ítéltetettség, a munka és a kényszermunka, a fájdalommal szülés kezdete: ez a megérkezés a senkifőggyére, ahol az egyre halmozódó szemétkupacban kibelezett és betört képernyőjű televízió nézi a dallaszt. És a vége – mind az emberiségtörténetnek, mind a természetnek (a világnak) – az Utolsó Ítélet lesz, a nagy tűzgömb után. (Mert Jakob Böhme óta a kozmoszt a tűz hozta létre, és a tűzben fog elhamuhodni.) „Mer [Atyámteremtőm] ēgyün itínyi íllőköt és hóttakot, és országának nem lesz víge, ammëny. Akkor gyün ē a utósó rencërváltozás. De ez má nem rencër lëssz, hanem rend” (264. p.). E kezdet és e vég csak egy mintha-idő kezdetén és végén áll, mert az időt körülfogja az örökkévalóság, a Mindent pedig ellenpárja, a Semmi, mely utóbbi neve itt a Nincsen. A Világ neve pedig – utaltunk már rá, és a legelső szöveg alapján is – Senkifőggye. Sokjelentésű kifejezés. mert jelenti a Föld felszínének egészét (valahogyan úgy, ahogyan annak idején jegyezte be a tiburi Bibliája margójára Szenci Molnár Albert: „bizontalan heleken búdosunk”), jelent sivatagot (ahová például Keresztelő Szent János vagy Jézus Krisztus kivonult), jelenti a kitelepítettek számára az idegen földet, és jelenti a felvidéki, a Vág melletti, még pontosabban a Holt-Vág melletti mocsaras részt, bozótos, elvadult helyet. Vagyis az ember a legelső emberpár óta, mind a mai napig, a senkiföldjén lakik, bárhova menjen is a földkerekségen. Kínálkozik ennek a képzetnek egy remek párja: Bánki Éva számos kötetében, de különösen a Magyar Dekameronban a Határvidék ugyanez, ugyanilyen többjelentésességgel.
Az emlékezés – hál’Istennek, teljesen ahistorikus, teljesen történetietlen – egyidejűségében vagy közös idejűségében él Ádám és Éva, Káin és Ábel, Noé, Salamon és Szibilla királyné, Krisztus és Heródeselftárs, Sztálinelftárs és Hitlerelftárs, Beneselftárs és Gotvaldelftárs (a Gonosz földi hatalmának minden megvalósítója vagy vezére »elftárs«), Krisztus története mellett és ebbe beékelődve ebben a pán-emlékezetben ott van Marad lakóinak mára megmaradt minden tette, szenvedése, öröme, túlélése. És épp csak érezhetni, hogy a »történelmi« időben mikor merre járunk: amerikai táborban-e vagy német Konzentrationslagerben, a Gulágon, s a kitelepítés borzalmát éljük-e vagy a kolhozosításét (amit nálunk téeszesítésnek neveztek). Mert, s éppen ez az érdekes, e biblikus alapozottságú naiv világkép szinte mindent képes abszorbálni, szinte mindent képes beépíteni magába, még egy Lébus nevű elbeszélt mellékalakon keresztül a chaszidizmus alapelemeit is.
Az említett pánvitalizmus példájaként amikor a füvekfák könyvében a (növény)telepítésről van szó, egy pillanat alatt benne vagyunk abban az őrületben, amit az 1940-es évek második felében az összevissza- és kitelepítések jelentettek. Mert a növényekben is ugyanaz a nedv kering, mint az emberekben (no, ez egy kedves marhaság), a növények és az emberek is ugyanúgy megszületnek, virágoznak, és elfonnyadnak-meghalnak. A két világ teljesen összefonódik, ahogyan az ember történelme is követi a növények kettős rendjét, a halált osztó mérges füvekét és a gyógyító, életet segítő gyógyfüvekét.
Itt még Atyámteremtőm is, amikor besétál a Paradicsomkertbe, és egy diófa alatt elüldögél, a Bibliát olvasgatja! Tetszik nekem ez a szerzői távolságtartás a saját munkájától: nézzük meg, mit is írtunk egykoron! Hogy kicsoda a szerzője a Fűje sarjad mezőknek kötetnek, ami a füvekfák rendjéről beszél, nem kérdés: hát Száz Pál. De gyönyörűen elrejtőzik a könyv mellékleteként működő (ragyogó) CD mögött, mint ahogy gyönyörűen elrejtőzik a beszélők mögött. Nagyon finom szerzői játék ez.
És ott van egy mítosz a sok közül, az egész kötet mögött: az elveszett Paradicsom, a Mindenkifőggye mítosza. Erre az elveszett Paradicsomra utal a virágok evangéliuma, ami a kiűzetés után egy herbárium, egy füveskönyv formájában valaha megvolt. Ennek történetét az Ërbárius című phytoanekdota meséli el a 238-240. oldalon. Közvetlenül a II. világháború vége után, amikor a rosszvilág helyett a mégrosszabb jött, Öregapád – aki mindannyiunk öregapja, mint ahogy Öreganyád mindannyiunk öreganyja – búcsúba ment Szentantalba. Egy gyóntató barát elalvás előtt odament hozzá, és átadott neki custodiára, megőrzésre egy ládikát, benne üvegcsékkel és gyógynövényekkel, no meg ëgy kézzē írott könyvecskével. Avvót a páter ërbáriusa. Marad falu határában a hatóságok az öreget megállították, és lopott holminak vélvén, elkobozták a ládikát. Azóta sem került elő a virágok evangéliuma. Elveszett.
Befejezésképp ennek a népi hitvilágnak és világklépnek a roppant beolvasztási erejéra adok rövid példákat. Ezek a jelenlegi helyzet három sarokpontjáról beszélnek.
Ez első legyen a modern ősbűn, az úgynevezett spontán privatizáció. „Mer privatizávo van má mámo még a legkissebb gyükér is a főd sötíttyibe. Oszt azóta rohad.” (295. p.)
A második legyen az a mikrotörténet, amely elbeszéli, hogy a természetvédők, a zöldek élőlánccak hogyan próbáltak egy kiserdőt megmenteni. „Ekkor kikötöttík ëgymást a jegënyefák törzsihë, de azé csak kivágták íkët, mármind a fákot. Node amikor má a főfeszíttísre kerűt vóna a sor, mer má semmi nem akart hasznányi, egyik së válókozott. Pedig ipp olyan hajaszakállos, torzonborz legínyek vótak, min Krisztusurunk, mëg Dzsonlënon. Ajjé, kiment má a feszíttís a divatbú Krisztusurunk idejitű! Igy osztán kivágták a Hótvágot.” (270-271. p.)
A harmadik is torokszorító. Egy imaginárius virágfajtáról szól, amelynek a neve Migráncsvirág. „Kituggya, hogy ez a migráncsvirág is miféle, mire ír. Hátha benne lakik a lílek këgyelme. Mer bizony nem tudhassuk, te gyerëk, ha ëggy nap kopogtat valaki, hogy szállást kírne, nem-ë a Krisztusurunk járjo e világot a Szempétërrē. Nem tudhassuk, nem-ë a Szüzmárjácsko az, burkábo a Kisjézussā. Mer bizony menekűtek azok is Hëródës elű a pusztábo. […] Hát még talán, te gyerëk, azt taláná mondanyi Krisztusurunk, bekopogtattam és tik nem nyitottatok ajtót, hajlíktalan vótam és tík hajlíkor nem attatok, éhes vótam és tík ënnëm nem attatok, szomjas vótam és tík innom nem attatok. Há mi lënne akkor, te gyerëk?”

(Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek, Phytolegendárium, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2017)

Fábián Marcell zombori pandúrdetektív nem ismeri a saját szüleit. Pedig egy olyan világban él és nyomoz,  ahol a származás, az öröklött sérelmek szolgálnak a legtöbb tettre magyarázatul. Mintha ez a szerény, folyton tépelődő pandúrdetektív lenne a regénynek az az  egyetlen hőse, akinek nincs mit megtorolni. És ezt környezete, a századfordulós bácskai kisváros, Zombor elitje is érzi: Marcellt korrekt, okos, megbízható, de amolyan se hús, se hal embernek tartják.
Az apakeresés nagyon sok mitikus nyomozás tétje: emlékezzünk csak Oidipuszra, aki miközben felderíti a Thébát fenyegetető pusztulás okát, szembesül saját származásával is.  A modern detektívregényekben az igazságkeresésnek nincs ekkora mitikus jelentősége. Vagy mégis? A krimik többségében a gyilkos jellemzően idősebb, karizmatikusabb, „érdekesebb”, mint  a nyomait kutató, a titkait megfejteni akaró detektív.  A legtöbb nyomozásban felsejlik valamennyi a „nagy bűnös”, az apa iránt leskelődő kisfiú bosszúlló kíváncsiságából.
De a regénybeli Fábián Marcellnek nincs kire féltékenykednie és leskelődnie. Ám amíg a kisváros bűnügyeivel foglalkozik, a származása titkán töri a fejét. Ez a kortárs magyar próza tendenciával is érintkező apakeresés igen alaposan kidolgozott Hász Róbert regényében: ide tartozik a mű vallásos, „istenkereső” és ezoterikus vonulata, a korabeli kriminalisztikát forradalmasító, az elbeszélésben mindvégig  oly hangsúlyos „ujjlenyomat-ügyek”, de talán még a regénybeli Gozsdu „holtak falujáról” szóló elbeszélése is.
Fábián Marcell nem „tartozik sehova”, csendesen és rokonszenvesen éldegél fiatal feleségével, miközben a fortyongó indulatokkal teli Zombort bizarr gyilkosságok rázzák meg. A meghitt magánéletet és a városban történő botrányos leleplezéseket az „apátlan” pandúrdetektív szorongása kapcsolja egybe.
Eddig azt hihettük, mindent tudunk a Monarchia Sárszeghez hasonlatos városkáinak társadalmi életéről, de a Hász Róbert teremtette Zombor egészen különleges hely. Feltűnően gazdag város, ahol még egy városi szabó lányainak sem kell főzni tanulni, piacra járni, háztartást vezetni. A jólét nem a gyárakból, hanem a várost körülvevő földekről és tanyákról származik, annyi gabona terem, hogy még a tengeren túl is zombori lisztből sütnek kenyeret – a város csak koordinálja a termelést, mondhatni, élősködik a falvakon. A nyomozás során megelevenedik a város „széle” vagy „alvilága”,  a gazdag alföldi várost körülölelő tanyavilág.
Traumák, sértések, szerelmek. Hazugságok, botrányok, törvénytelen gyerekek. A parasztlányok és a liszteszsákok „kintről” jönnek, míg a zombori polgárok a tanyavilágban játsszák a nemesembert. Az izzó társadalmi ellentéteket a nemzetiségi gyűlölködés teszi még fojtogatóbbá. Szerbek, magyarok, svábok lelkesen kereskednek és házasodnak egymással, miközben persze megvetik és gyűlölik egymást. Hász Róbert krimije (vagy inkább társadalmi regénye) nem sok illúziót hagy a Monarchia legendás multikultijával kapcsolatban. Zombor sokkal durvább, szenvedélyesebb és indulatosabb város, mint a Kosztolányi-regények kifinomultabb kínokkal teli Sárszege.
Hamvas szintén apakereséssel induló (amúgy egy remek krimi-paródiát is magába foglaló)  Karneváljában az őrület intellektuális természetű. A felvidéki kisvárosban a szereplők változatos rögeszmékkel „bolondítják egymást”, miközben persze álarcaik és bolondériák tetszés szerint felcserélhetők. A nyomozás nem lehet más, csak parodisztikus, hiszen az ok-okozati viszonyok mindig esetlegesek, a Karnevál kisvárosában senkinek nincs valós identitása.
A bosszú, az ok-okozatiság, mint rendezőelv (gyakram mint egyetlen rendezőelv) egészen elképesztő intenzitású Bácskában, Fábián Marcell állomáshelyen. Zomborban még a legfelületesebb társadalmi kapcsolatok is azon múlnak, hogy az illető nagypapáját ki sértette meg, vagy kinek a nagypapája verte agyon. Marcell apósát pár pohárka bor után a szerbekre szórt „gyilkos” beszólásai miatt családja nőtagjai már nem is merik kiengedni az utcára.  A folyamatos együttélés pedig nem képes csillapítani a traumákat, enyhíteni az őrült bosszúvágyat és gyűlölködést. Bár a mű két fontos nemzetisége, a svábok és a magyarok alig játszottak szerepet a Balkán-háborúban, a regény olvasható a húsz-harminc éve történt nemzetiségi gyűlölet-bűncselekmények előtörténeteként.  Hiszen mindenkit a bosszúra való képesség tesz individummá, önálló cselekvővé, felnőtt férfivé. A lázas apakeresés és az ujjlenyomat-kutatás így nyeri el végső értelmét. A legrosszabb napon, épp a tizenharmadikon. (Ám még még egy társadalmi regénnyel mesterien ötvözött krimi végkifejletét sem illik az olvasónak elárulni.)
Bár nem tudunk olvasás közben eltekinteni a közelmúlt történelmi eseményeitől, Hász Róbert műve a Magyarországon népszerű történelmi krimik sorába is illeszkedik. Hiszen egy bűncselekmény felderítése a múlt rekonstruálása is egyben. A történész is nyomozó, akár a detektív. Fábián Marcell történetét azonban nemcsak a nyelvi igényesség, a krimielemek kreatívabb felhasználása különbözteti meg a műfaj magyarországi képviselőitől, hanem a példázatosság is. Hász egy „békevilágbeli” történet kapcsán tulajdonképpen a mai Balkánról is beszél. Arról a világról, ahol az önmagunkra eszmélés óhatatlanul együttjár egy másik élet kioltásának a szabadságával, ahol a genetika, a „származás” valamiféle programozott erőszakként, lassan kiteljesedő bosszúként működik. Lehangoló világ, ahol a morális ítélkezés (vannak jók és rosszak, bűnösek és ártatlanok) is értelmét veszti.
De ez már nem a bűnügyi nyomozás, a krimi közmegegyezéses kereteit feszegeti?
Tar Sándor rendszerváltást boncolgató, hangsúlyosan a jelenben játszódó  Szürke galambja is kiforgatja a detektívregény sémáit: a regénybeli sorozatgyilkosságoknak többféle megfejtése van, és noha egyik megfejtés sem tökéletes (nem tud minden körülményre magyarázatot adni), de társadalmilag mindegyik hiteles. A társadalmi regény itt is szétfeszíti a krimi kereteit. Ám ha nincs bűnügyi regény, ha nincs megfejtésre irányuló, már-már megszállott szándék, akkor hogyan volnánk képesek a társadalmi valóságot bemutatni?

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja
Kortárs Kiadó, Budapest, 2017.

Illusztráció:
Munch: Az élet tánca

• A kemény krimik narratív kódja roppant egyszerű: egy gyilkosság fokozatos felderítése és a tettes leleplezése, mellyel helyreáll a „világ rendje”. De még ez az unalomig ismert, roppant egyszerű kód is bármikor változhat.

• A bűnügyi regény szabályozott játék, de mégis megfejtetlenül maradhatnak bizonyos bűntények (Tar Sándor: Szürke galamb). Arra is van példa, hogy a leleplezést nem követi bűnhődés, hogy a megfejtés és lelepleződés nem fokozatosan következik be. Sokszor a detektív  nem állít helyre semmiféle „rendet”, ráadásul a bűnjelek mutathatnak magára a megfejtőre (Babiczky Tibor: Magas tenger). És nemcsak az „irodalmi” krimikben, hanem a klasszikus detektívtörténetekben is. Agatha Christie Gyilkosság az Orient Expresszen című regényében nem egy magányos bűnös, hanem egy közösség követ el gyilkosságot, és a nagy detektív – meggyőződve indítékaik helyességéről – felmenti őket.

• Ám van két olyan, már-már mitikus alapszabálya a krimiknek, amelyek meglepően állandóak. Olyan szabályok, amik miatt még a rendhagyóbb bűnügyi regényt is igazi kriminek érezzük (és amelyek talán segít megérteni, hogy melyek lehetnek a műfaj kelet-európai meghonosításának nehézségei). A detektív – legyen személy szerint bármilyen extravagáns is –, mindig valamilyen közösen vallott értékrend alapján nevezi meg (vagy titkolja, leplezi el) a tettest. Egy olyan krimi, ahol a szimpatikus, bár néha bizarr módon viselkedő detektív az állatkínzás, a pedofília vagy a B vércsoportba tartozók eredendő bűnössége mellett foglal állást, csakis paródia lehet.

  A másik ilyen kötelező elem a holttest. Józan ésszel természetesen elképzelhető egy hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságnál súlyosabb bűntett, de holttest nélkül nincs elegendő tétje a nyomozásnak. Mintha a detektívregény az élők és a holtak közötti határ pontos szabályait és törvényeit jelölné ki. És a halott körül helyesen elrendezett történet lenne a krimi igazi megfejtése.

  A hulla felfedezése a bűnügyi regényekben mindig bizonyos színpadias koreográfia alapján zajlik. A szobalány döbbenetében sikoltozva elejti a reggelizőtálcát… hajnali sétálók döbbenten körbeállják a szerencsétlen fiatalember hulláját… A halottkém az aggódó arcú detektívek gyűrűjében megejti a fiatal nőn az első vágást…  Az áldozat már nem tud beszélni, de a test még őrzi az erőszakos halál titkát. Jellé minősül át, és a társadalom testén ejtett szakadást jelképezi.

  De milyen is ez a diszkrét távolságból és megszeppent, már-már áhítatos rémülettel szemlélt holttest a klasszikus detektívregényekben? Mintha aludna, mondják sokszor az Agatha Christie-regényekben. A lemeztelenített, megbecstelenített, darabokra szabdalt holttesteket ugyanis kerülik a klasszikus krimik és a viktoriánus neveltetésű krimiírók. Egy ütés a tarkón, egy szúrás a karon, egy pörkölésnyom a halántékon. És milyen az a test, ami megfejti az áldozat titkát? A detektív sokszorosan makulátlanabb a megsebzett áldozatnál: Hercule Porot, Sherlock Holmes visszavonultan élő agglegények – és a szűzies detektívek mellett ott vannak az igazi szüzek: a vénkisasszony Miss Marple és egy katolikus pap, G. K. Chesterton Brown atyája. Ők nemcsak elevenebbek, hanem hibátlanabbak is, mint a lépcsőn lelökött, fejbe vert vagy megmérgezett áldozat. Pedig mint a jelölő és a jelölt, a halott és a szűz szorosan összetartoznak. És ez Agatha Christie-nél a cselekmény szintjén is többször megjelenik: a hófehér hajú, vénségesen vén Miss Marple szolgáltat igazságot a halott cselédjének (Egy marék rozs). Áldozat és detektív titkos összetartozását megerősíti a cselédlány regény végén idézett levele is.

  A bűn szétválasztás. Sőt behatolás a test intimszférájába. Rendellenesség, hiba, aminek az okát a feddhetetlen és szűzies detektív módszeresen gondolkodva hamar megtalálja. Bár alig vannak „bemocskolt” áldozatok, a test mégis amolyan kötelező imagó, már-már mitikus elem a klasszikus detektívtörténetekben.  És a sérthetetlenséghezvaló ragaszkodás a logikus gondolkodás fölényével, az ok-okozatiságba és a tapasztalatba vetett hittel is együttjár.

  Az illedelmes, viktoriánus holttesteknél sokkal érzékibbek a kemény krimik széttrancsírozott, darabokra szabdalt tetemei. A holttest, mint a vágy titokzatos, ha nem a legtitokzatosabb tárgya. Raymond Chandler felejthetetlen mitológiát épített a holttestek felfedezése köré. A detektív szorongva belép egy üres lakásba, valami „húzza” befelé, és egyszercsak a lakás egy eldugott pontján megtalálja a halottat. Aki (ami) érzékeink számára felfoghatatlan módon „sugárzik”, mintha a brutális halál felruházná valami szorongató aurával.

  A Gyilkosság az Orient Expresszben egy, a kemény krimikre jellemző amerikai gyerekrablást (és gyerekgyilkosságot) torolnak meg európai helyszínen, már-már rituálisan, az összes hozzátartozó bevonásával.[1] Európai helyszínen? A gyilkosság pillanatában az Orient Expressz épp két földrész között, egy hóviharban vesztegel. Aghata Chrisie-nél nem túl gyakran szerepelnek gyerekrablók (és természetesen sorozatgyilkosok sem, ahogy „valódi” gengszterek sem). Hercule Poirot mégis – az angol detektívregényekben megszokott módon – tényekre alapozott, logikus következtetésekkel leplezi le a tettes(eke)t. Vagy mégsem leplezi le őket? Hiszen hagyja szabadon távozni őket. A meglehetősen szokatlan zárlat azt sugallja, hogy a két bűncselekménytípus nem mérhető egymáshoz. A „gyilkosok” a kollektív bűnösséget is vállalják, hogy megtoroljanak egy individuális, a klasszikus krimik játszmái szerint már-már értelmezhetetlen tettet.

  Jellemzően hóviharban, és jellemzően két földrész határán. Nem akármelyik vonaton, hanem az Orient Expresszen. Mert a pogány bosszúállás gondolata – hiába hasonlítja az egyik szereplő a gyilkosokat egy esküdtszékhez – épp a protestáns individualizmus hagyományaival nem egyeztethető össze. Ahogy az sem, hogy a „gonosszal” álmában végeznek.

  A szétszabdalt, szétzúzott, szétdarabolt test amúgy szinte mindig szemiotikai és narratológiai funkciót kap az anti-detektívregényekben.[2] A kemény krimikben viszont sokszor a pornográfiához és a gyermeki, groteszk fantáziavilághoz áll közel. Néha a gyilkosság elkövetője maga is művész (James Ellroy: Szigorúan bizalmas), az álomgyár-alapító Walt Disney megtagadott fia, aki tetteivel leplezi le az amerikai álmot megalapozó fantáziavilágot. A rajzfilmekből ismert játékosan groteszk testképzet mutatkozik meg a „művészi” gyilkosságokban. Ezeknek a gyilkosságoknak a felderítése sem történhet másképp, csak intuícióval. Kérdés, hogy lehet-e a Parfüm mintájára romantikus művészregényként olvasni a Szigorúan bizalmast? Én alig hiszem, hisz az Ellroy-féle krimisorozatban (L. A. Kvartett) a társadalombíráló szándék és a realista nagyregény felé mutató koncepció jóval erősebb jelentésképző erővel bír. A pusztítás esztétikájának barokkos tobzódását felülírja a társadalmi környezet pusztulásának már-már kimerítően aprólékos bemutatása.

  A szétroncsolt, feldarabolt, cafrangokra tépett testek ennek ellenére még Elrroy regényeiben sem visszataszítóak. Talán mert nem is valóságosak. Élők és holtak egyformán szépek – szerelemre és halálra érettek. Lótnak-futnak, dohányoznak, isznak, szerelmeskednek, meghalnak – vagyis pontosan ugyanazt csinálják, mint a hősök az amerikai mozikban. (Az amerikai kemény krimi és film története – gondoljunk csak a Máltai sólyomra vagy a Hosszú álomra – ezer szállal fonódik egybe. Amerikai krimiket olvasva tükörfalú termekben sétálgatunk körbe-körbe.[3] Mert film és irodalom egymásra hatása kölcsönös: az amerikai rajzfilmipar kezdeteit bemutató regényt, a Szigorúan bizalmast majd a belőle készült film teszi világhírűvé.

• Ez a filmekből ismerős, redukált antropológia – jellemző, hogy a hard-boiledekben alig esznek, hogy nincs szaguk a szereplőknek, és mindenki gyereke valakinek, de neki magának nincs gyereke – egyfajta barokkos nagyzolásba, dagályos és merev ünnepélyességbe, szépség- és ifjúság-kultuszba torkollik. Ezért sem félelmetesek annyira a halottak. Feltűnőek, mozdulatlanok. Össze- és szétszerelhetők. Látványosak, már-már erotikusan sugárzók. Mint a filmsztárok.

  A klasszikus hard-boiledek többsége vajon mért Kaliforniában játszódik? Talán mert a társadalmi valóság és a gyilkosság révén felmagasztosuló emberi test is csak valamifajta álom-valósággal kölcsönhatásban létezik.[4] De létezik: James Ellroy például a krimisémából kiindulva sokszereplős realista nagyregényeket ír.

  A skandináv krimik szemléleti újszerűsége a teljesen másfajta testtapasztalatokban is megmutatkozik. Átlagos krimiolvasó könnyen túllendül az amerikai hard-boiledek sokadik, bizarr sorozatgyilkosságán, kellemesen borzong a grand guignol-szerű, eléggé valószerűtlen rémségeken. De egy átlagos svéd vagy norvég krimi jelentéktelen epizódja képes a saját testünk integritásába vetett hitet megingatni.  Izzadtságcseppek, vetélések, gyógyíthatatlan daganatok, szexuális fusztrációk. És hozzá a mindennapi élet rémségei: szoros cipőkbe beledagadt lábak, tályogos fogak, a reggeli rohanás idején bömbölő gyerekek…, apróságok Ez a hiperérzékeny, az embert végtelenül romlékonynak és esendőnek láttató naturalizmus megfosztja a kemény krimit az amerikai hard-boiledekben is megőrzött mitikus kereteitől.[5] A nyomozónak nem adatik meg, hogy a vágyról való lemondás árán (az amerikai detektívek jellemzően hősiesen boldogtalanok) egy dicsőséges pillanat idejéig helyre-állítsa a világot. Osló vagy Koppenhága nem a „világ”. A skandináv krimi csak nagyon-nagyon ritkán enged meg mitikus általánosításokat.

  A magyar Tar Sándort a legvéresebb krimiszerzők közé kell sorolnunk. Nem mintha a Szürke galamb gyilkosságai borzalomban vetekedhetnének – mondjuk – Ellroy rafináltan kiagyalt kéjgyilkosságaival, hanem csak a vér miatt. Ahogy a szürke szín, úgy a vér is meghatározza az egész regény szimbolikáját. Halálakor a legtöbb szereplő kibuggyan önmagából – vagy azért mert elkapja a galambok terjesztette vérzéses betegséget, vagy mert kivetve magát lakótelepi lakása erkélyéről, szétloccsan a kövezeten. A halál visszataszító, undorító, borzalmas, ám ennek ellenére nincs benne semmi személyes. Azt leplezi le, hogy egyformák vagyunk – hogy nem igaz, amit a rendszerváltás sugall, hogy erősebbek vagy gyengébbek, bűnösök vagy kevésbé bűnösök vannak közöttünk. Vagy hogy a romlottságnak léteznek fokozatai. Egy teljesen átlagos szereplő, a boncmester még a feltámadás titkával kísérletező galambos embert is elpusztíthatja.

  Ráadásul a bűn(ös) maga is személytelen, miközben a bűn kétségbe vonhatatlanul létezik. Az áldozatokkal a „szürke galambok” végeznek – de csak az lehet áldozat, akit gyűlölnek a hozzátartozói. A család ítéli el az áldozatokat – a galambos ember csak beteljesíti a családtagok kívánságát.  És nem az áldozat és a detektív, (a „halott” és a „szűz”), hanem a gyilkos, a detektív és az áldozat között teremtődik valamilyen elviselhetetlen azonosság. Vagy a Tar-krimiben nincsenek világosan megkülönböztethető szerepek? Az egyik gyilkos a nyomozásban részt vevő egyik detektív, Molnár pedig a múltja révén tartozik a bűnözők/bűnösök (sors)közösségéhez. A bűnök és a sorsok úgy hasonlítanak egymásra, mint a lakótelepek egymás mellett sorakozó, konokul egyforma ablakai.

  Az emberi létezés megmásíthatatlanul közösségi, hiszen ami a lényeget illeti, kínosan egyformák vagyunk. Ez a testképzet a regényben nemcsak – máig ható – politikai, hanem akár metafizikus relevanciával is bír. Egyetlen tettes megnevezése nem lehet elégséges a „világ helyreállításához”, hiszen a bűn közösségi vagy éppenséggel teremtményi természetű.

   

  [1] Ezt a szempontot Török Lajos vetette fel egy 2014-es egyetemi tanácskozáson.

  [2] Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern. Akadémiai Kiadó. Budapest. 2000. 111-12.

  [3] Ez vajon csak Amerikában van így? A Szürke galamb és a Budapest noir létrejöttét is befolyásolták filmes inspirációk, a Budapest noirét nemcsak amerikai filmek, hanem a két világháború közti magyar filmművészet is. Az egyik legkorábbi magyar filmes irodalmi adaptáció Babits Mihály Gólyakalifájából készült (1917.) De vajon a Babits-mű képiségére, narrációjára nem volt hatással a korai némafilm?

  [4] Ez furcsa módon emlékeztet a középkor imitációs elképzeléseire. Hiszen minden konkrét Grál-regény egy csodálatos, soha meg nem íródott, a kortársak fejében mégis eleven valóságként élő „Grál Összes” egyik változata volt. Ez a mitikus, vizualitásban is kiteljesedő gondolkodás nagyon kedveli az amerikai mozik hőseihez hasonló archetipikus szereplőket, karaktereket.

  [5] Hogy aztán egy teljesen másféle, feminista színezetű mitológiát próbáljon megalkotni a Tetovált lányban. (Lisbeth Salander gyerekes elpusztíthatatlanságában talán egy másik médium, a képregény inspirációját kereshetjük.)

Gágyor Péter Béláinak köszönhetően kelet-közé-európai abszurd újjászületésének lehetünk  a tanúi.
Az Ab-Art kiadó jóvoltából megjelent kötetben tizenhárom abszurd „tízpercest” olvashatunk. A tizenhármas szám szimbolikájától sem tekinthetünk el, miközben azon töprengünk, mit is jelent pontosan a „tízperces”? Valamivel (egész pontosan tízszer) többet, mint egy „egyperces”. Az örkényi egypercesekhez semmiféle határon túli problematika vagy akár novellákat összekötő narráció nem illik. A Gágyor-féle abszurd elbeszélések viszont sokkal lazább szerkezetűek, és többféle műfajt (parafrázis, esszé, frámai jelenet) variálnak.
Először azt gondoljuk, a tizenhárom abszurd „rémregény” tizenhárom Bélát mutat be. Bélákat, mindennapi kisembereket az árulás, az önfeladás, az énvesztés, az asszimiláció, a Vojtech-hé válás különféle stációiban. Akik lassan, engedelmesen kopnak bele a csehszlovák mindennapokba. A „tízperces” műfaj-elnevezés is utalhat  ironikusan az asszimilációnak erre a lassú, lélekemésztő folyamatára. De Gágyor kötetében nem borongós pillanatképeket, lírai állapotrajzokat találunk, hanem – híven a szerző eredeti foglalkozásához, színházi múltjához – eleven drámai jeleneteket. A kocsma, kávéház, autópálya „színpadán” lépnek fel, mutatkoznak meg vagy botorkálva monologizálnak a kötet szereplői. De az is lehet, hogy a „Bélák” nem különféle típusokat, hanem egyetlen értelmiségi életút, XX. századi sors abszurd stációit, alakváltásait jelölik – hasonlóan Örkény Pistijéhez.
A groteszk „kisemberségnek” óriási hagyománya van nemcsak a felvidéki magyar, a cseh és a szlovák irodalmakban. Vajon mennyiben változtatja meg egy kispolgár személyiségét, ha lassan elbizonytalanítják a valahova-tartozását, és igazi identitását már csak családi körben (vagy ott sem) élheti meg? Nagyon is mélyen emberi kérdések. Mennyire tartozik a név, a múlt vagy az állampolgárság hozzánk? Az állatoknak (talán) teljesen mindegy, milyen néven emlegetik őket. Ha egy állatot más fajba sorolunk, nem lesz rosszabb vagy jobb vadász vagy növényevő, nyilvánvalóan nem hasonlik meg önmagával  – de ez kijelenthető-e az emberekről is?
A névváltással szimbolizált Trianon-trauma a „Bélák” legbelső lényegét, életerejét, önazonosságát érinti. Hiszen a vereség, az önfeladás, a reszlovakizáció után már nem akárki vagy. Nem karakter. Nem személyiség. Csak egy „kilógó lóláb az új nemzet alól” (30.) Innen ered a szereplő(ke)t jellemző örökös bizonytalanság, neurózis, döntésképtelenség, tétovaság. A „Bélákra” jellemző tesze-toszaság. „Megfogyva bár… és megtörve”.
A Gágyor Péter-féle szellemes, fanyarul mulatságos „tízpercesek” nem is nevezhetők novelláknak a szó eredeti értelmében. (Soha nem tudhatjuk például, ki beszél a szereplőkről, kinek a gondolatait „halljuk”.)  Ezeket az írásokat inkább a „név” és „identitás” motívumára felfűzött  drámai (tragikomikus) életképeknek, a publicisztika és dráma eredeti ötvözetének tekinthetjük.
És ez a Gágyor által megteremtett műfaj, megszólalásmód arra is alkalmas, hogy drámai törésvonalak mentén – egy valódi nagyregényhez hasonlóan – bemutassa a felvidéki magyar történelem csomópontjait: a két világháború közötti Csehszlovákiát, a revíziót, a kitelepítéseket, az erőszakos reszlovákizációt, a prágai tavaszt, az utána következő évtizedek lassú tespedését. Mindvégig feszültséget kelt a szövegben, hogy nem tudjuk, az ottani magyaroknak, a „béláknak” volt-e más választása, hogy lehetett volna-e jobban és okosabban dönteni – vagy esetleg a történelem ura(i) végig cinkelt („czinkelt”) lapokkal játszottak velük?
A szabadság és a felelősség megragadható-e „bélák” világában, a történelem kisemberei között? Nem dönthető el teljesen.
De ezt az eldönthetetlenséget is szeretjük Gágyor Péter tízperceseiben.