Mivel megjelenésekor és azt követően igen komoly sikere volt, jól emlékszünk még Földényi F. László Melankólia című könyvére. Csak magyarul négyszer jelent meg ezidáig. Joggal merül föl a kérdés, milyen a viszony a Melankólia és az idén megjelent A melankólia dicsérete között?
Bár vannak közös pontok, a két könyv egymástól alapvetően különböző: a szemléletük és a közelítésmódjuk más. Közös bennük az a hangsúlyosan, többszörösen elismételt tapasztalat, amely szerint a melankólia fogalmilag megragadhatatlan, nem adható meg semmiféle közelítésből sem a definíciója, ennél fogva csak a létezése bizonyos. De léte az antikvitástól napjainkig igen jól nyomon követhető. Ezt tette meg a Melankólia című könyv, Arisztotelésztől Émile Cioranig. A melankólia dicsérete című könyv többszörösen bevezető fejezetében Túl tudáson és érzésen címmel kapjuk meg a korábbi, a Melankólia című könyv szerzői összefoglalását. Vagyis az idén megjelent mű  ̶ szemben a korábbival, amely a melankólia kulturális történetével foglalkozik  ̶ teljesen független, önálló könyv, amolyan autour de la melancholie, a melankólia körül tett utazás. Amíg a korábbi könyv szövegrészleteket értelmez, addig ez az új kötet, többnyire, képzőművészeti alkotásokat. Olyan művészetfenomenológia ez, melynek valódi tárgya a test és a lélek kapcsolata. Innen ered nagyon erős szubjektivitása is, a hangsúlyos egyes szám első személy.
Legösszefogottabb része két geometriai alakzat „történetének” elbeszélésére épül. Mind a kettőt a múlt század végének képzőművészete tette kiemeltté és hangsúlyossá, no meg a film. Az egyik az a fantasztikus geometriai alakzat, amely Albert Dürer 1514-ből való polihedronja, híres-nevezetes Melancholia 1. című rézkarcán látható. A még ugyan az euklideszi geometriába beleférő, de teljességgel „értelmezhetetlen” tárgy ez, főszereplője lett Stanley Kubrick tényleg zseniális 2001: Űrodüsszeia című filmjének. Azt még valaha megemésztettem, hogy a Franco-éra költője és esszéírója, Dámaso Alonso szerint a petrarkista szerelem alapjai geometriai alapok, de ez a polihedron maga az elmebaj, maga az őrület, a folie mélancolique et geométrique.
A másik geometriai alakzat a könyv címlapján is látható, Giorgione da Castelfranco A vihar című festményének egy részlete. Keletkezését általában 1505-re szokás tenni, legfeljebb „1506 körül”. Giorgione körül minden roppant titokzatos. 1937-ben a Nyugatban Elek Artúr így fogalmazott: „Ugyanilyen bonyolult magyarázatokba csavarták bele az értelemkutatók Giorgione másik hitelesnek elfogadott festményét, a röviden »Viharnak« nevezett kis képet, amely néhány év óta a velencei Accademiában függ. Marcantonio Michiel leltárában ezt a rövid leírást adja róla: – A vászonra festett tájacska a viharral, a cigányasszonnyal, meg a katonával Zorzi de Castelfranco keze műve volt.”[1] Két henger áll egy téglatest alakú síremléket (?) borító kőlapon, a második oszlop olyan, mintha „a levegőben” lebegne.
Hogy e két alakzatot összehozza egymással, Földényi F. Lászlónak össze kellett hoznia a Velencében járó Dürert Giorgionéval. Az I. fejezet címe a következő: Dürer meglátogatja Giorgionét a műtermében, és A vihar láttán mély melankólia vesz rajta erőt.[2]Ugyanitt olvasható, hogy „Mégis, e találkozást néma csend övezi a művészettörténetben. Ami érthető: nincsen rá semmilyen adat. Ám ez önmagában nem cáfolja, hogy találkoztak volna.” Nos, a továbbiakban Földényi F. László már az 1505 őszétől 1507 elejéig tartó időszakon belül (ekkor volt Dürer Velencében) kettejük találkozását megtörténtnek veszi, holott a filológusi erélynek azt kellene mondatnia a szerzővel, ha nincs a találkozásra adat, akkor legfeljebb hipotézisként gondolható el, amiből további következtetés nem vonható le.
Mivel a melankóliát a szerző szerint az definiálja, hogy nem definiálható, így mind a két geometriai test könnyen hozzákapcsolható a melankóliához. Dürer polihedronja ugyanúgy, mint Giorgione két hengere. Ez utóbbi, „A vihar” című festmény azért is érdekes, mert hangulatában Elek Artúr számára épp a fordítottját közvetítette, mint Földényi F. László számára. Az előbbi így fogalmazott 1937-ben: „Giorgione a szépnek legmagasabbrendű megjelenítését kereste: a szép emberi alaknak és körötte a bájos természetnek halk dallamú harmóniáját. Költői álom: a csöndnek, a békének, a boldogságérzésnek megállítása egy lélegzetnyi időre.” A vizuális toposzokból minden és mindennek az ellenkezője is kiolvasható.
A fogalmi gondolkodás hálójához már az antikvitástól kezdve szorosan hozzátartozik egy topikus rács, olyan imaginárius szövegtár, amelyből könnyedén lehívhatók a loci communes, a közös helyek, amelyek néha közhelyek. Bármilyen szép költői vagy filozófusi megfogalmazásban is, de ilyen közhely A melankólia dicséretében a két végtelen, más megfogalmazásban a két semmi, ismét más megfogalmazásban a két örökkévalóság gondolata. Mint oly sok minden más, a kettészelt semmi elgondolása is odatapad a melankólia jelenségeihez, egy remek Nabokov-idézettel. „Az életet megelőző és az azt követő ismeretlen a mitikus érzékenység gyökere. Nem kell ehhez filozófusnak lenni, ez az érzékenység mindenkiben ott lappang, hogy bizonyos helyzetekben fellobbanjon, és mindent elsöprő élménnyé váljon. »Egy szakadék fölött ringatózik a bölcső – írja Vladimir Nabokov az emlékirata legelső mondatában  ̶, és a józan ész azt mondja, hogy létezésünk rövid fényvillanás csupán a sötétség két örökkévalósága között.« (Nabokov, 19. o.) E szakadék iránti érzékenységben gyökerezik a melankólia”[3] Amikor a halál könyörtelenségén gondolkodtam, évekig, engem is megfogott a két semmi vagy a két örökkévalóság gondolata, amelyet ott találtam Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című költeményében. Lassan jöttem rá, hogy toposzról van szó, olyan közhelyről, amely éppenséggel elzárja az utat a gondolkodás előtt. És csatlakoztak mindehhez példák, újabb és újabb szöveghelyek, majd összeszedtem a toposz általam ismert legfőbb irodalmi állomásait, példáit, hogy ezzel járjam le eddigi legutolsó könyvemet.[4] A melankólia dicsérete könyvnek tehát újabb példát köszönhetek, a Nabokovét.
Maga a toposz vagy közhely Epikuroszhoz vezethető vissza, de legismertebb megszövegezését Lucretiustól kapta, hogy azután végigvezethető legyen irodalmi és filozófiai szövegeken Schopenhauerig és Heideggerig, Kosztolányi Dezsőig és Borges. Alapja egy nem keresztény típusú vigasz volt (Lucretiust sok évszázadon át csak „a pogány”-ként emlegették). Ugyanez a toposz jelenik meg Szabó Lőrincnél, de ugyanúgy, mint Nabokovnál, az élet a fénnyel lesz azonos, a két semmi az éjszakával, a feketeséggel. Szabó Lőrinc Két éjszaka közt című költeménye így szól:

Két semmi sötét börtöne között
fénysík, te, fénysáv, tündöklő küszöb,
két éjszaka közt keskeny pillanat,
ki megvillantod szálló árnyamat:
mult s jövő közt, az érző jelenen,
rajtad suhog át perc s történelem,
s addig van csak a kísértet idő,
addig a tudat, a mindent tükröző,
addig csupán a lázas-bús anyag,
míg rásütöd arany lámpásodat.
Uram, ki fény vagy, s élet vagy, örök,
én vakságból vakságba szédülök,
de most, még, mint te, szellem is vagyok:
óh, világíts rám: látó rokonod
rólad hoz hírt, míg hagyod: léttelent
bejár, s létezőt, végest, végtelent,
s úgy tördeli, mert sejt s emlékezik,
a Kettős Éj rettentő rácsait.

Mindkét szövegben, Nabokovnál és Szabó Lőrincnél közös a sötétség – fény metaforika, és háttérbe szorult mindkettőben a két nemlét, a két végtelen, a két semmi fájdalommentessége, amely fájdalommentesség a sztoikus vigasz alapja volt – szemben az élettel, mely merő fájdalom. Annál érdekesebb viszont e költemény szerzői önkommentárja! „KÉT ÉJSZAKA KÖZT – A születésem előtti időről van szó, meg a halálom utániról. A feltételezett Istenről úgy beszélek, mint arany fénysávról, fénycsíkról a két fekete semmi közt: míg benne (vagyis a jelenben, a tudatomban) úszom, addig élek és egy keveset tudok előre és hátra. Határozottan vallásos vers, csak éppen Isten nélküli.”[5] A nemlét, vagyis a semmi, és a lét, vagyis a valami közötti, emberi léptékkel csak a halálon keresztül átléphető határtól való félelem ellenében szolgál vigaszul a kettéosztott vagy kettévágott örökkévalóság toposza. Mert „az élet, mely vérrel ázott és merő seb” (Kosztolányi Dezső) ellenében vigasz a születésünk előtti és a halálunkon túli semmi. Csakhogy időnek és örökkévalóságnak nincs semmi köze egymáshoz, fogalmilag az örökkévalóság (vagy a semmi) nem vágható ketté, mint egy alma, ráadásul miként szelelődne folyton ketté minden egyes születéssel és minden egyes halállal? Továbbra is a fény – sötétség, világosság – feketeség metaforikájánál maradva, ennek pszichikai hátterét számomra megnyugtatóan rögzítette a Bouvard és Pécuchet egyik jelenete (első kiadása 1881). A két férfi séta közben a patakparton egy kutya bűzlő, bomló tetemére lelt, miként Baudelaire-nél a sétáló szerelmespár az Egy dög című költeményben (Une charogne, 1857). A kiemelés tőlem való – Sz. Cs.): „Pécuchet sztoikusan így szólt
:̶  Valamikor olyanok leszünk, mint ez.
Hatalmába kerítette őket a halál gondolata. Erről beszélgettek visszatérőben.
Ha jól meggondoljuk, halál nincs is. Az ember belevész a harmatba, a szellőbe, a csillagokba.
Része lesz a fák nedvének, a drágakövek csillogásának, a madarak tollazatának. Visszaadja a Természetnek, amit az kölcsönzött neki – s az a Semmiség, amely előttünk áll, semmivel sem rettentőbb a mögöttünk levő Semminél.
Megpróbálták elképzelni mély éjszaka, fekete lyuk, állandó ájulás formájában – akármi is többet ér, mint ez az egyhangú, képtelen és reménytelen létezés.
Összefoglalták kielégítetlen szükségleteiket. Bouvard mindig lovakra, fogatokra, burgundi óborokra és engedékeny szépasszonyokra vágyódott, valami fényes palotában. Pécuchet becsvágya a filozófiai tudás volt.”[6]E rövid részlet iróniája szerintem remek: nehéz a nemlétről irónia nélkül csak megszólalni is.
Nos, nem egészen alaptalanul úgy gondoltam, a kettészelt semmi eredendően és mélyen pogány gondolat, pogány toposz. De nem! Megvan ennek a keresztény változata is, de ez a változat némileg meglepő. Edward Young Éjtzakáiban is megvan a semmi (a könyvben ez az örökkévalóság) kettéosztása, de nem az egyes ember vonatkozásában. Volt már egy örökkévalóság, de a teremtés előtt. És lesz még egy, az Apokalipszis után. A teremtéssel Isten megteremtette az (emberi) időt. Nem véletlen, hogy a gondolatmenet a Kilenczedik éjtzakában kerül elő, amelyik fejezet címe: Halhatatlanság. „Óh Te két örökké-valóságnak felséges Monarchája! mellynek az egygyike vólt már minekelötte a’ lelkek ’s az ember teremtetett vólna. Te, a’ kinek szeme látja, keze vezérli, lehellete lelkesíti az egész természetet! méltóztassál megilletni engem’, mikor akarok beszélleni a’ léleknek halhatatlanságáról, a’ mellykedvesebb az embernek az ő életénél, de a’ mellynek drágalátos árát tsak az érzi, a’ki szeret téged’.”[7] Úgy tűnik, a Paradicsomban még nem volt idő, és csak az áteredő bűnt követő büntetés ítélte az embert az időre, a történelemre, a halálra.

[1]  Elek Artúr: A giorgionei titok, Nyugat, 1937, 2., szám.

[2]  Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, 2017, 43. p.

[3]  Földényi F. László: A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 31-32. p.

[4]  Szigeti Csaba: Macska a fa alatt, Kortárs Kiadó, Budapest, 2016, 260-286. p.

[5]  Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Összegyűjtött versek és versmagyarázatok, szerkesztette, a szöveget gondozta, az utószót és a lábjegyzeteket írta Kabdebó Lóránt, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, II. kötet, 501. p.

[6]  Gustave Flaubert: Bouvard és Pécuchet, fordította Benedek Marcell, Franklin-Társulat kiadása,, Budapest, [1921], 231. p.

[7]  Yung’ éjtzakáji és egyéb munkáji, mellyek magyar nyelvre fordíttattak Pétzeli Jó’sef révkomáromi prédikátor által,[1787], Harmadik Kiadás, Wéber Simon Péter és Fijának kőltségével és betűivel, Pozsonyban, 1815, 154-155. p.

 

Földényi F. László:
A melankólia dicsérete, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017.

A magyar rege főbb történeti állomásai. 1854-ben Ipolyi Arnold a főműve, a Magyar Mythologia bevezetőjében szentelt két oldalt a regének is, bár csalódással állapította meg, hogy pogány magyar ősvallási nyomok szinte alig felfedezhetők bennük. Érdemes az ő pontokba szedett nyomvonalán haladni! A Kisfaludy Sándor-féle 1807-es (és a második, 1818-as kiadással jelölhető) kezdetek után ő 4 csomópontot mutatott be. Évtizedekkel később Toldy Ferenc A magyar költészet kézikönyvének második, átdolgozott kiadásában így írt a Kisfaludy-regék sikeréről: „Időközben (1820) a Marczibányi-Intézet a lefolyt években megjelent legjobb magyar könyvek jutalmazásáról tanácskozván, s 1818-ról az elsőség jutalmát (400 vft) Kisfaludy Regéinek itélvén oda, a nádor elnöklete alatt az egyetemi nagy teremben tartott jutalomosztásra meghítt költő személyesen meg nem jelenhetvén, a nádorhoz intézett hálairatában jutalmát egy magyar zsebkönyv megalapítására ajánlotta fel, melynek következtében indúlt meg aztán öcscse Károly szerkesztése alatt az Auróra 1822-re, s abban Sándornak némely újabb művei is, ú. m. 1822-ben: Dobozi Mihály és hitvese, rege, s néhány apróbb versezeten kívül egy Magyar nemzeti ének; 1823-ban: Szentmihályi Remete, rege”.[1]Az első „B. Mednánszky Alajos, erzählungen, sagen, legenden aus d. vorzeit Ungarns, Pest, 1829, a szerző által szedett s nagyobbára Vág utazásában, meg b. Hormayrral kiadott Taschenbuch f. d. vaterländ. geschichte – 1820-30, 10. köt. közzétett, remek feldolgozásban előadott regék összes kiadása.”[2] A gyűjtemény magyar nyelven csak 1832-ben jelent meg, két fiatal tanár fordításában,[3] s e kötet különösen is fontos, mert a 173-191. oldalon olvasható az a Szolnok’ Védlői című prózában írott rege, amely egyik lehetséges forrása volt (Chiovini) Egri Antal verses regéjének, a Sinka halmának (Mednyánszky Alajos elbeszélésének a szövegét a függelékben adom). Érdekes Ipolyi Arnold ama megjegyzése, amely szerint e regék családi hagyományok köré épültek ki. Bajza József nekiesett, no nem magának a gyűjteménynek, hanem magyar fordításának, a könyv előszavát igen nagy alapossággal összevetve a német eredetivel arra a következtetésre jut, hogy a rossz fordítás több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz.[4] Egyébként az 1840-es évek második felére kialakult bizonyos összekapcsoltság egyes költők és egyes költői műfajok között. Mivel Erdélyi József már alapos dolgozatot tett közzé Tompa Mihály verses regéiről, a dalköltő Tompáról értekezve csak annyit tesz ehhez hozzá, hogy a verses regéket és mondákat is a dalköltő hevülete fűti. „Mondani sem kell pedig, hogy itt nem Tompa, a népmondák irója, értetik, hanem Tompa, a dalköltő, mert elsőbbi szakja után, ő annyira jeles a regékben, mint Garay a balladákban, mint Petőfi a népdalokban, mint Vachott S. a gyöngéd mélységben, mint Vörösmarty igen sokban.”[5]
A következő jelentős állomás a magyar rege 19. századi útvonalán Pulszky Ferenc munkásságának egy része. „Pulszky Fer. előbb az 1840 Athenaeum 2, 11 és 1840 Emlényben kiadott néhány regéje; utóbb újabbakkal bővítve Pulszky Teres. Tagebuch und Erzählungen kiadva. Első közlésük alkalmával a szerző máris egyike volt az elsőknek nálunk, ki a regék mythosi jelentősége felmutatásával járt el.”[6] S bár Ipolyi Arnold nem tartotta mérföldkőnek, be kívánom iktatni e sorba gróf Majláth János kötetét, melyet még 1825-ben fordított magyarra Kazinczy Ferenc, de nyomtatásban csak 1864-ben látott napvilágot, Kazinczy Gábor kiadásában.[7] Ipolyi utalása a következő folyóiratszámra vonatkozik: Athenaeum, Tudományok’ és szépmüvészetek’ tára, 1840. Második félév, 11. szám, Pest, augustus’ 6. 1840, 161-169. hasáb. Az 1864-ben megjelent kiadásban több előszó olvasható, kezdve Kazinczy Ferenc 1825-ben kelt előszavától egészen a lányával együtt öngyilkosságot elkövető Majláth János méltatásáig. A legrégebbi a fordítótól, Kazinczy Ferenctől való, még 1825-ből.
Az Ipolyi Arnold által kijelölt következő állomás „Tompa Mih. népregék és népmondák (2. kiad.). Pest, 1846, költőileg feldolgozva; köztük sajátlag egy népmonda (a mese a javor fáról) a többi rege. A cél nem annyira a rege gyüjtés, mint annak művészi előadása lévén, nehéz a valódi eredeti rege s a hozzáadott költői vonások teljes kiismerése, miért természetes, hogy használatukban az ovatosság ennek többnyire felemlitését megkivánta.” Bizony, itt is megjelenik a rege történeti hitelének és a költői fikciónak a kérdése. Edvi Illés Pál már 1829-ben hangot adott kételyeinek a regék „valódiságát” illetően. „A’ mi végre legfőbb, a’ Magyar-község még magát a’ poësist sem kedveli. A’ költeményben ő nem talál egyebet hazugságnál. Esmérek több Úri személyeket, kiket a’ legszebb versek sem interesszálnak, sőt Irójára-is nem kisebb megvetéssel néznek, mint valami karakteretlen Komédiásra. A’ régi időkből Bárdusokat, az újabbakból Improvizátorokat nem nevezhetünk; nem sok lelkes, eredeti nép-mondákat, regéket, népdanákat-is. Avagy Argirus, Stillfrid, Markalf, Klimius Miklós, Hármas história, Farkas Antal erkőlcsi Iskolája, és a’ Komáromban termő, ’s falun kofák által árultatni szokott Istóriák legyenek-e azok? Ezekből áll t. i. a’ Magyar Köz-nép’ mulatságos Könyvtára, és ha már ez is eredeti volna! A Helikoni kedvtöltésben igen szívesen sürgettetik a’ Magyar danák’ és regék öszsze-szedetése. Ugy-de hol léteznek e’ félékből az öszsze-szedésre ,éltók? Melly regéket újabb Iróink közölnek, azok’ eredeti vóltáról többnyire kételkedhetünk; és, én részemről, kívánnék-is arra a’ vidékre vagy azon Magyar lakosokhoz útasítatni, kiknek szájában élve tenyészik firól-fira, az-az Irótól előmbe adott rege.”[8]
Ipolyi Arnold a verses rege fél évszázados magyar történetében a negyedik kiemelkedő gyűjteménynek Lisznyai (Damó) Kálmán Palóc dalok című könyvét tekinti, ő a második kiadásra hivatkozott 1852-ből (az 1. kiadás egy évvel korábban jelent meg). E kötet alapozta meg Lisznyai Kálmán igen nagy népszerűségét a következő néhány évtizedben, e kötet közkedveltsége kiáltott a folytatás, az Új palóc dalok (1858) után. Majd a pogány magyar hitvilág kutatója a maga elégedetlenségét fogalmazta meg a regék és a történetiség homályos kapcsolatát illetően. A regék úgynevezett történelmi hitelének a kérdése már az 1820-as évektől foglalkoztatta mind a költőket, mind az olvasókat. A Szép-literatúrai ajándék egy prózában írott Leány vár című regéje kapcsán a S. A. E. H. álnév mögé rejtezett szerző lábjegyzetben kötelességének tartotta közölni: „Ez a’ Leány vár, mellyről legnagyobb régiség tiszteletével emlékezik T. Moldoványi Úr, Tud. Gyűjt. 1824. X. köt., mellyet ha talán megszemlélt volna a’ Tudós Úr, tapasztalván annak sem nyilak, sem puskák ellen hasznos voltát, sőt még a’ szabad kézi dobás ellen sem; – talán illy rége (sic!) írásra előbb vetemedett volna, mint a’ fellyebb emlitett helyre iktatásra.”[9] Grynaeus Alajos a maga verses regéje egy Remete nevű helységben játszódik. Ő pedig a következő lábjegyzetet érezte csatolandónak: „Remete falu Unghvár Várm. Verchivinának közepette, hires a’ vas készitő Intézetről, Ts. Huttner János Urnak bőlts felügyelése alatt.”[10] Később a regék történelmi hitelességének a kérdése elvi síkon is felmerült. Például: „Mennyire nyerne ez nem csak szépirodalmi, de tudományos becsében is, ha az eredeti alapot kijelölve birnók. Ide tartoznak ismét számos prósai s költői feldolgozások szétszórva irodalmunk különféle lapjain, melyek lelhelyük szerint idézvék.” Végezetül és összefoglalóan utal a 19. század első felében keletkezett és folyóiratokban szétszórtan publikált műre. A későbbiekre nézve normatív műfaji kikötésnek tűnik e művek „egyszerű rövidsége”. „Különösen figyelmeztetek még azon, szinte többnyire csak mellékesen vett regéinkre, de melylyek több hűséggel egyszerű rövidségükben, mint egy kútfejük s lelhelyük mellett, nagyobbára az illető helyek, történeti személyességek és tények leirása kiséretében, melyekhez tapadnak, felhozvák.”[11]
Az előszavak és az iskolás poétikák tanulságai. Egyrészt feltűnő, hogy a regegyűjtemények előszavai milyen kevés – már-már semmi – információt adnak a műfaj jellegzetességeiről, tanácsolt kötelező vonásairól. Másrészt viszont az iskolai traktátusok és poétikai kézikönyvek viszonylag egységes képet adnak a rege műfaj preskriptív (előírt) vonásairól, egyfelől expressis verbis megfogalmazva, másfelől a már létező, és mintadaraboknak tekintett „legjobb” művek kijelölésével. Röviden időrendben tekintsük át ezt a területet is!
Kisfaludy Sándor a műfaj történetében úttörő munkájának szerzői előszava, mint már utaltunk rá, a műhelymunkára igen kevés fogódzót ad. Az 1807-ből való Előszó az elején azt a kérdést veti fel, hogy miért vonzó „a’ Mostaniak” számára „a’ Régiség”? A megsokszorozott kérdésekre egyértelmű választ a költő nem ad, , ahogyan arra a kérdésre sem, hogy „Millyenek legyenek Regéim érdemekre nézve”? Költői munkáinak hatását illetően viszont lényegeset jelentett ki Kisfaludy Sándor: „Regéimnek foglalattya szomorú: azért-e, hogy a’ Magyar nemzeti természetéből szomorú? azért-e, hogy helyheztetése régen ollyan már, hogy – Hunniának sok súlyos csapásai ólta, mellyek közűl csak a’ Mohácsi veszedelmet emlittem, – a’ Nemzetnek minden örömét, javát, szerencséjét, dicsőségét örök búnak gyászos ködgye fedi? – elég az hogy a’ Magyar igen hajlandó a’ szomorúságra. Sőt még örömét és vígságát is szomorú és bús hangokkal jelenti. Bizonysága ennek a’ nemzeti magyar Táncznak többnyire kesergő melodiája; bizonysága ennek a’ köznép’ énekeinek szomorú nótája. A’ Magyar felől igazán mondhatni, hogy – sírva táncol.”[12] A továbbiakban Pope-ra és általános esztétikai megfontolásokra hivatkozott.
 A Regék a’ magyar elő-időből második kiadásához időben igen közeli az 1819-ben megjelent rövid írás, amelyre már Edvi Illés Pál is utalt, vagyis a felhívás a regék és danák gyűjtésére a Helikoni kedvtöltésben. Ennek címe A’ köznéptől kedvelt dalokról és regékről. Majdnem a teljes szövegét idézem, csak azt a részt hagyom ki, amelyik azzal a példával él, mely szerint Molière – a komédia hatását lemérendő – fel szokta olvasni gazdasszonyának. :”Az oly dalok és regék, mellyek a’ köz[n]épnél egy egész tartományban mindenek’ nyelvén forognak, ’s firól fira szoktak szállani, megérdemlik a’ gondolkodó ember’ figyelmét. Lehetetlen, hogy valami egy nagy sokaságnál; ha szintén ezen sokaság a’ nép allja volna-is, közönséges kedvességet találhasson, ha oly tulajdonsággal nem-nir, a’ mi által az emberi sziv’ gyönyörködtetésére alkalmas. Az emberi természet minden okos teremtményekben egy és ugyan az, ’s a’ mi azzal megeggyez, az minden rendü és karu emberek között talál kedvelőket és tsudálókat. /…/ Semmi sem mutatja-meg inkább az igaz gondolatnak és természeti irásnak a’ tekervényes gondolat ’s Gothus tzifraságu irés felett való tökéletességét, mint az, hogy az első minden rendbéli embereknek, az utólsó pedig tsak az ollyanoknak tetszik, a’ kik holmi magokat elbizó kitsiny lelkektől mesterséges izlést tanultak, vagy inkább izléseket meg vesztegették. Homer’ és Virgil’ versei minden józan eszü olvasó előtt, mihelyt a’ nyelvet érti, kedvességet fognak találni, még sok ollyanok előtt is, a’ kik Martiál Epigrammájit, nem tsak szépeknek nem tarthattyák, hanem még azt sem foghattyák meg, miképen lehetnek ollyan emberek, a’ kik azokat szépeknek találják. Az ollyan dal vagy rege, melly egy egész nemzet’ köznépét gyönyörködteti, bizonyosan találtat magában a’ fellyebb való olvasóknál-is szépséget, kivévén az ollyanokat, a’ kik vagy buták, vagy a’ tettetés gyakorlása által természeteket megvesztegették. Oka ez: mert ugyan azon természeti képek, mellyek azt a’ közemberrel kedveltetik, a’ legelmésebb olvasónak-is szépeknek fognak látszani. Az ollyan regéket és dalokat tehát, melyekről itt szó van, igen érdemes volna nem tsak azért, hogy a’ nemzet természetét festik, hanem a’ benne elrejtett szépségekért is illendő megválagatással öszve szedni.”[13] Egyébként ritkán, de olykor megjelennek rege-ellenes hangok is, különösen az 1820-as évek végétől, mióta a verses és prózaformájú regék oly igen elszaporodtak. Mint majd látni fogjuk, a regében idővel kanonizálódott, hogy szerelmi szálat kell beszőni a múlt általános elképzelését festő háttér előterébe. Bajza József lapjában, aki az 1920-as évek legvégén és a ’30-as évek elején maga is írt verses regéket, 1831-ben a Kritikai pálya-ágak című versciklus 6. darabjában kifejezetten rege-ellenes, bár úgy tűnik, nem egyetlen meghatározott, meg nem nevezett regéről van szó, hanem ennek egyik műfaji sablonjáról. Az epigramma a szerelmi szál beszövése ellen irányul a regékben Szerzőnév nincs.

Regék

                        Sallangos machinák hősid sors-csípve kidőlnek
                            ’S hamvaikon czifrán pöffedez a’ szerelem.[14]

Mind a szerelmi szál beszövése, mind a hősi halál felmutatása kötelező sablonnak tűnik. A rege hőse a végén meghal, de szíve szakadtán kedvese is utánahal, mint majd ezt az egyik részletező elemzés során látni fogjuk. Ismerünk azonban olyan kritikát is, amely egy bizonyos rege egy bizonyos részletére irányul, és az ironikus megjegyzés nem a történeti hitel hiányára irányul, hanem tárgyi-természeti hibára. „Versben a’ hibát nem vesszük olly hamar észre, ha másképen a’ tárgy érzetünkre tud hatni. Az 1826iki Hébében álló »Mari« a’ többi képek köztt egy olly hibás detailt mutat az Olvasónak, mellyet mikor észrevettem, bosszankodnom kelle, hogy a’ Költő vala szegény Lajos’ hullámbamerültének oka. »Egy ifju messze költözött. Mari a’ szirtről kémlelé, mint tűn a’ csónak hab között« ’s a’ t. Minekutána messze vágyott az ifju költözni, ’s a’ tó is zajgó szélűnek van irva, tehát igen bizonyos, hogy a’ tó sem kicsiny volt, annyival is inkább[,] mivel azon őt a’ szélvész is utolérte; ennek következésében kár volt a’ szegény ifjut csónakba ültetni, legalább ültethette volna dereglyére vagy más bátorságosabb hajóra, ’s így nem borúlt volna Lajos olly hirtelen a’ vizbe; jóllehet igaz, hogy így a’ Rege nem lehetne annyira romantisch[,] mint így leve. Ha pedig csakugyan tócskán evezett az ifju, nem lehet hinni, hogy azon egy pillanatban olly dühös vihar termett, hozzáértvén azt, hogy szélvészben Lajos aligha szállott vízre. Már itt egy jó Képíró, a’ valóságos Schilleri szellemből írott Mari nevű kis Regének ideája után képet rajzolván, nehezen festene csónakot; mert ez olly művészi ügyetlenséget árúlna-el, mint ha valaki a’ Troja falain kívül állott falovat egy természeti ló nagyságra, ’s a’ körüle volt vitézek’ lovait ugyan akkorára festené.”[15]
Nos, elérkezvén a leíró-normatív tan- és kézikönyvekhez, melyeknek tárgyát kifejezetten poétikai szabályok ismertetése alkotja, első darabunk Bitnitz Lajos kézikönyve. E poétikát a rege szempontjából remek érzékkel fedezte fel Szajbély Mihály, értelmezésekor az ő tanulmányára fogunk támaszkodni. Az A’ Rege és Novella című rövid terjedelmű cikkely teljes egészében így szól: „Azon költői elbeszélés, melly a’ polgári élet’ szerelemmel ’s csudálatossággal vegyes eseteit adja elő, ha tárgya az előidőből vétetett, regének, ha a későbbi időből, novellának neveztetik. Mind a kettő román[,] kisebb mértékben is ezért törvényeik is amazéval megegyeznek, csak hogy ezekben a’ történetnek gyorsabb folyamatja vagyon, és ezek inkább csak árnyékképek, mint sem kidolgozott festések. Hangjok a’ czélzott behatásra nézve különbféle lehet. Ha a’ tárgy nagyobb kiterjedésű[,] a’ versmérték helyett prosával élhetni, de ez nem mívolti jegye a’ regének és novellának. (Kisfaludy Károly, G. Majláth János[,] Szent Miklósy és mások.”[16])

Jól látható a definiálásra törekvés, valamint a követendő mintapéldák felsorolása költőneveken keresztül. Ami azonban a legfontosabb ebben a viszonylag korai rege-poétikában, nem más, mint az, hogy a”rokonműfajok” között a regét nem a mondára nyitja rá (mint azt Erdélyi Jánosnál és Ipolyi Arnoldnál már láttuk), hanem a prózaformájú és történeti tárgyú novellára.[17] Nem ő volt az egyetlen: például Zimmermann Jakabnál is olvasható a novellával való rokonítás, igaz, csak egyetlen mondatban. Az elbeszélés, „Ha az életnek szerelemmel s csodással vegyes eredetét festi, regének, vagy novellának mondatik.”[18] Ami pedig a történelmi tárgyat illeti, Szajbély felhívja a figyelmet arra, hogy a 19. század első feléinek regéit az egykorú történetírás felfogásaival és teljesítményeivel kell összekapcsolni (és nem mai történelmi ismereteinkkel). És innen már csak egy lépés ahhoz, hogy a Walter Scott nyomán rendkívül népszerűvé vált történelmi regénnyel való összefüggést is belássuk. E tárgyban bízvást ajánlhatunk az olvasónak egy adatgazdag és koncepciózus, friss összefoglaló tanulmányt is.[19] 1857-ben Tatay István összefüggéseket már ilyen irányban keresett. „A rege leginkább abban különbözik a regénytől, hogy nem egész életkört, s az egyénnek ebben és kívüle levé minden viszonyait tárgyazza, hanem csak egyes sajátos nemű eseményeket, s ezeknek huzamos hatását azon egyénre, mellyre különösen vonatkoznak. Anyagát többnyire az ős kor homályából meríti, mellyet a legegyszerűbb nyelven ad elő minden bonyolódás és kitérések nélkül. Többnyire könnyű csinálatlan versekben szokott előadatni, azonban a prózai előadást sem zárja ki.”[20] Érdemes megjegyezni a rege hangnemére vonatkozó ki- vagy megkötést, mellyel már eddig is találkozzunk: a könnyű csinálatlan verseket és az egyszerű cselekményvezetést. És itt egy kis kitérőt kell tennünk, immár nem a történeti tárgyú novellával, hanem a történelmi regénnyel való rokonságról. 1829 – erőteljes nyitánya a magyar Walter Scott-kultusz történetének. Ekkor jelent meg az Ivanhoe, hat kis kötetben, Thaisz András fordításában. Mint ismeretes, a történelmi regény legelején a skót szerző a szigetország történelmét a hastingsi csatától a regény cselekményének jelenidejéig, vagyis 1193-ig. Az Első Tzikkelyben már ott találjuk a modern történelem-fogalmat, akkor tűnik fel, amikor a regényíró a korra vonatkozó források és adatok szűkösségére panaszkodik. „A’ dolog ezen állapotját szükségesnek találtam olvasójimnak előre tudtokra adni, nehogy felejtség, hogy ambár nagy Historiai történetek, mint háboru, vagy pártütés az Angolszászoknak, mint külön Nemzetnek fenállását, II-dik Wilhelm uralkodásának folytában, nem jegyzik meg” (kiem. tőlünk – Cs. A., Sz. Cs.).[21] Nos, a mű elején felvázolt történelmi események valóban adatolhatók, mint a hastingsi csata, Oroszlánszívű Richard király harca Bertran de Born (trubadúr) nagyúr ellen, a király fogsága stb. A 12. század történelmi miliőjét azért vázolja a regényíró, hogy ez után megjelenhessenek a fiktív alakok, az általa kitalált személyek, a maguk cselekedeteivel együtt: Gurth és Wamba, a két szász disznópásztor, Cedric, és leánya, a szép Rowena, a zsidó yorki Izsák és lánya, a szép Rebeka, az ellenszenves jellemű Templomos Lovag, és mind a többiek. A mű végén az igazságosztó Oroszlánszívű Richard király megjelenik, vagyis a fikciós cselekménybonyolítás végén színre lép a történelemben valóban adatolható alak. E regényben a történelem („a nagy Historiai történetek”) tényei adatolhatóak, a történet vagy cselekmény (story) kitalált. Ez utóbbi a regényen belül a rege, a felvázolt és bemutatott történelmi miliőbe ágyazva. Lukács György máig megkerülhetetlen európai műfajtörténeti munkája az 1930-as évek közepén keletkezett, és világosan bemutatja, hogy a „középszerű” (és hozzáteszem: kitalált) alakjai – a történelmi rege fiktív világa – állnak Scottnál a középpontban, a „történelmileg jelentékeny” alakok – az adatolható történelem nem kitalált világa – mellékszereplők, ideiglenesen lépnek fel a műben.[22] De nem kell időben előre szaladnunk Lukács György könyvéig. A Magyar Szépirodalmi Szemle 1847-es évfolyamában igen mélyenszántó tanulmány olvasható A történeti regény címmel, amely elbeszéléselméleti kérdések tömegét vetette föl, abból az ontológiai nézőpontból, amely szerint a múlt (és vele együtt a történelem) az időben már megsemmisült, és csak nyomjelzések maradtak utána. És rákérdez a 19. század derekára már körvonalazódni kezdődő történetírás és a történeti regény viszonyára, tudván, hogy mind a „történetbúvár”, mind a regényíró számára a múltbeli események adatai ugyanazok, ám e két jelenbeli terület, a történetírás és a történelmi regény írásának gyakorlata egyfelől roppant közeli egymáshoz, másfelől viszont elkülönböződni akar egymástól.
A „gyermekies egyszerűség és természetesség” követelménye megvan azoknál is, akik a regét nem a novellával tartották rokonnak, hanem a mondával. Egy 1843-ban megjelent költészettan így fogalmaz a Tündérrege és Monda című cikkelyben: „’A Tündérrege olly költött történetet jelent, mellynek kifejlődését csodás eszközök – bűvölés, bájolás, a’ babona és képzelődés szülöttei – boszorkányok, tündérek, óriások ’stb. – eszközlik. /…/ Különös formák nincsenek elibe szabva, gyakran prosai öltönyben jelenik meg. Az előadás gyermekies egyszerűséget ’s természetességet leheljen.
Monda alatt értünk valami nem hiteles, nem históriai adaton épült, hanem nemzetségről nemzetségre, szájról szájra átment, bizonyos helyhez, meghatározott időhez vagy históriai személyhez köttetett történetet, vagy annak elbeszélését. A’ csodás elem benne nem olly nélkülözhetetlen, mint a’ Tündérregében, mindazáltal efféle vegyület nélkül ritkán jelentkezik. Rá is illik az, mi a Tündérregére: vagy önálló versezet, vagy beszélyi költemények – Ballada, Epos – tárgyát teszi.”[23]
Ezek után összefoglalható a rege „iskolás” felfogásának néhány jellemzője vagy követelménye! A verses rege az epikus költészet egyik fajtája vagy műfaja. Célja többnyire a szórakoztatás, de ezzel együtt „beadagolja” az olvasónak a nemzeti múlt iránti lelkesedést, valamint általános történelmi ismereteket ad. A szórakoztatás mint cél számos epikus műfajjal közös. Amikor Thaisz András elhagyta Walter Scott előszavát, hogy a maga Elő-szó című írásával cserélje föl, nyíltan kimondja, hogy fordításának célja a magyar olvasóközönség szórakoztatása volt. „/…/ a’ mulattató Munkák igen nagy szűkiben vagyunk; pedig tsak ezek által terjesztetik legsikeresebben a’ nyelv ’s élesztetik az Olvasás’ kedve /…/.[24] Még világosabban beszél a szórakoztató olvasmányok életkortól függő hatásáról a Cs. Zs. nevű szerző 1841-ben Az ifju’ és férfi’ képe című elméledésében, mondván, hogy az ifjak olvasmányai közé tartoznak a regék, a a férfiakhoz „poros krónikák, ’s más komoly-tartalmu könyvek” illenek.[25]
A regének három alfaja ismeretes: a tündérrege, a történeti vagy hősi rege és a hitrege. Az általunk vizsgált vagy épp csak érintett művek zöme történeti rege alosztályába tartozik.A rege tárgyai vagy ürügyei lehetnek „/…/ a nép szemlélődése alá eső képek, romok, természeti tárgyak (sziklák, folyók sat.) jelvekűl fogadtatván el, róluk mondás, mesés hagyományok keletkeztek s alapját tevék symbolicájokkal az allegoriáknak.”[26] Ami a „rokonműfajait” illeti, hozzá a monda és a rege áll. A poétikákban változik, hogy olykor a regéknek követelnek némi „történelmi hitelt” és a mondának nem, vagy megfordítva. De valamely múltbeli és történelminek érezhető miliő festése a műben kötelező.
Cselekménye legyen egyszerű (nem regényszerűen bonyolított), hangnemét a „csinálatlan versek” határozzák meg, érzelmi hatása – láttuk a Kőszeg-rege esetében – „a keserüséggel vegyült öröm”, melynek egyikét, az örömöt a hősiesség felett érezzük, a másikat, a keserűséget a hős (és kedvese) halála fölött.
Eredete a köznép beszéde, nemzedékről nemzedékre, firól fira, szájról szájra terjed, ami fölgyűjtendő és költői (művészi) formába öntendő.
Az „iskolás” rege példája: a Sinka halma 1863-ból.  1863-ban két vékony könyv jelent meg Egri Antal tolából, a műfajmegnevezése szerint két néprege, az egyik címe Sinka halma, a másiké Törtel. Mi csak az előbbivel foglalkozunk, részletesen, mert szó szerint iskolapélda. A költő a verses regéjét Zagyvarékas lakosainak ajánlotta: „Emlékül Rékas-helység lakosainak ajánlva a szerzőtől”.
2013-ban egy rövid költeményét és a két verses regét, köztük a Sinka halmát is újra kiadta leszármazottja, Chiovini Balázs.[27] Magánkiadás, könyvesbolti forgalomba nem került, de a két 1863-ban megjelent könyvecske elérhető az Interneten, de a Sinka halma eredetije megvan a Szabó Ervin Könyvtárban is. Chiovini Balázs a könyvet rövid előszóval látta el, benne olvashatók a szerzőre vonatkozó legfontosabb adatok.[28] Ami az 1863-ban megjelent szöveg és a 2013-ban újra kiadott szöveg egymáshoz való viszonyát illeti, ezutóbbi rontott az eredeti megjelenés szövegén. Mert az ükunoka olykor modernizálta a textust, és ezzel sokszor elrontotta az eredetileg helyes szótagszámot. Példák erre:

1863    Mintha mind a kettő vándormadát vóna:
2013    Mintha mindkettő vándormadár vóna:
1863    Ő azt, bár nem pihen, – láthatlanul, végzi.
2013    Ő azt, bár nem pihen, – láthatatlanul, végzi.
1863    Legelöbb s legutóbb azt csókolgatja meg.
2013    Legelöbb s legutóbb azt csókolja meg.
1863    Gyáván a szökésről suttogott mindnyája.
2013    Gyáván a szökésről suttog mindnyája.
1863    Látván hogy amazok már mind elszöktenek.
2013    Látván hogy amazok már mind elszöktek., stb.

Ideje összefoglalni a Sinka halma cselekményét, Arany János szép szavával a „meséjét”! A verses rege nyolc énekből áll. A mű intonációja – mint Arany Jánosnál is gyakran – borongás a semmítő idő felett. Ezt követi, még mindig az I. énekben, az események időpontjának rögzítése (1552), a főhős, Sinka Gábor bemutatása, és egy paraszti idill közte és kedvese, Rózsika között. A II. ének a történelmi hátteret festi, vagyis Szolnok várának török elfoglalását. A III. Sinka Gábor első ütközetét beszéli el a törökkel. Ahogyan Jókai Mór az Eppur si muove. És mégis mozog a Föld című regénye első fejezetében 1872-ben szembe szembe fogja állítani a történetírást mint hivatalos kollektív emlékezetet az ebből kihagyott népi (és íratlan) emlékezettel, így tett Egri (Chiovini) Antal is:                        Szájról szájra megy az, a mi meg nincs írva:

Mert mindent megírni vajjon ki is bírna?
Sok szép dolog történet a magyar hazába’,
Mi följegyezve nincs krónikák lapjára.

Itt térünk tehát vissza az általában vett nemzeti történelem, a végvári harcok egyik epizódjának teréből a magánélet terébe; a szerelmi szálról már tudunk, most a hősi szál elbeszélése következik. Sinka Gábor, aki eddig csak karikás ostorát használhatta a maga partizánharcában, egy arra portyázó magyar lovascsapatnak és vezetőjének elbeszéli, hogy miként jutott volt lovakhoz és kardhoz a legyőzött törököktől. A vitézek maguk közé fogadják, ünnepélyesen magyar szablyát nyomnak a kezébe (ez a motívum ismerős lehet Petőfi János vitézéből). Az V. énekben a magyar vitézek, parancsra, Eger felé veszik útjukat (ez a történetírásból ismert, mert még messze vagyunk az Egri csillagok megírásától), ahová Sinka segédletével futárt küldenek, aki a lehető leggyorsabban viszi el a hírt Szolnok elestéről és Eger fenyegetettségéről. A következő énekben a törökök meg is indulnak Eger ostromára, míg Sinka Gábor a török hátországban marad, folytatandó partizánharcát. A VII. ének az ő csatáját beszéli el 9 elkóborolt török ellen, majd a befejező énekben megismétlődik Rózsikával az idill egy halmon. Innen Sinka ismét csatába indul, súlyosan megsebesül, visszatér a szerelmi találkák helyszínére, a halomhoz, ahol hősi halála beteljesedik. Rózsika is utána hal bánatában. A legutolsó strófa szerint

Rékas mellett ma is áll még e kis halom,
A szolnoki utról esik jobb oldalon,
Nem hányta még szét az enyészet hatalma,
E halomnak neve most is Sinka halma.

         A következőkben a korabeli (19. századi) történetírás álláspontját szembesítem a regés (és részben fikciós) elbeszélésekkel. Ezt, vagyis a tárgytörténet történetét azzal kell kezdeni, hogy visszatérünk Ipolyi Arnoldhoz, pontosabban a magyar rege műfajának egyik általa fontosnak tartott pontjához. Mednyánszky Alajos báró 1832-ben megjelent, próza formájú regéket tartalmazó gyűjteményéhez, amelyben – láss csudát! – olvasható egy Szolnok’ Védlői című elbeszélés, mely az 1552-es török várfoglalást beszéli el, az utóéletével együtt, középpontjában Nyári Lőrinc várkapitány alakjával.[29] Függelékben közlöm Mednyánszky Alajos regéjének teljes szövegét. Természetesen a nép emlékezetében élő Sinka Gáborról itt egy szó nem esik. Meglepő, hogy Mednyánszky Alajos e munkában hősként ábrázolta a várkapitányt, és hosszan ecsetelte ennek sztambuli raboskodását, majd szerencsés megszabadulását. Ezen túl, igen részletező módon, de nagyjából úgy meséli el a várfoglalás előzményeit és lefolyását, ahogyan azt a 19. század derekán szaktörténész leírta. Ám itt nagyon óvatosan kell bánnunk a szavakkal! Én igen kedvelem a »történetbúvár« és a »régiségkutató« kifejezéseket, mert jól érzékeltetik, hogy a 19. század vége előtt (nagyjából a pozotivista látásmód megjelenése előtt) nem beszélhetünk szigorú forráskritikát alkalmazó, tárgyilagosságra törekvő szaktörténészekről. Sem a francia Jules Michelet, sem a skót Thomas Carlyle, sem a német Leopold von Ranke, sem a magyar Szalay László még nem nevezhetők modern értelemben vett szaktörténészeknek, szaktudósoknak. Sok van még bennük a derék, kedves amatőrökből, csak úton vannak a történelemtudomány művelése felé.
 Mivel Szalay Lászlónak a Magyarország’ története 4. kötetében a szolnoki várostrom bemutatása példaszerűen rövid, a teljes vonatkozó részt közlöm: „Ali basa Palástról ’s Budáról Szolnok alá sietett. A’ vár gazdagon volt felszerelve; az őrség ezer négyszáz magyar, német, cseh, spanyol főre ment, Nyári Lőrincz’ parancsnoksága alatt. September’ 2.án, a’ vár’ bekeritésének nyolczadik napján, Amhád vezír’ hadai is felérkeztek a’ bánságból ’s a’ megfélemlett őrség más nap éjtszaka gyalázatosan megfutamodott. September’ 4.én vár és parancsnok Amhád’ kezében voltak, kit a’ három évvel azelőtt roppant költséggel épült ’s a’ Zagyva’ és Tisza’ vizei által is oltalmazott erősségnek birtoka olly annyira megörvendeztetett, hogy nem gondolt vele, midőn Nyáry is az őrség után szökött. A’ kanczellár’, Oláh Miklós’ pártfogása kegyelmet szerzett a’ nyomorú várnagynak, kit, hogy számot adjon, Nádasdy Tamás hadi törvényszék elébe állítatott. Amhád jancsárokból és lovasokból álló őrséget hagyva Szolnokban, Ali basával, ’s az ehhez csatlakozott bosniai és szendrői szandzsákokkal, ugy Jahjaoghli’ fiaival, a’ pécsi és székesfehérvári begekkel (sic!), öszvesen százötvenezer emberrel Eger felé indult.”[30] E beállítás, Nyáry Lőrinc várkapitány szökése a „gyalázatosan megfutamodott” katonái után, igen eltér (Chiovini) Egri Antal hősi beállításától.         Időben közelebb áll a Sinka halma keletkezéséhez bizonyos Mártonffy Károly szintén rövid elbeszélése, aki – figyeljünk a dátumra! – 1861-ben Jókai Mór lapjában, a Vasárnapi Újságban sorozatként közölte Pontok Magyarország multjából című írását, mely sorozat többnyire adatolható és pontszerű történeti (múltbeli) anekdotákat tartalmazott. Az írás alcíme figyelemre méltó: (Költőknek, művészeknek). Így szól: „Ugyanezen gyászos 1552-ik évben Amhát nagyvezér egyesitvén hadait Ali budai basáéval, Temesvár, Lippa, Solymos s több vár bevétele után hóditása tárgyául Szolnokot tüzé ki. 20,000-nyi elősereggel az alá Ali basa meg is érkezett. A várat Nyáry Lőrincz védelmezte mintegy 800 emberrel, e közt voltak németek és spanyolok is. Ali már 8 nap táborozott Szolnok alatt, de azt megtámadni nem merte. Nyáry katonái közt, miután azok külön nyelvűek voltak, egyenetlenség ütött ki, melyet Nyáry elnyomni nem tudott. Midőn pedig tengernyi népével maga Amhát is Szolnokhoz közel jutott, a vár-őrzők megfélemlettek, s egy éjszaka a várból mind kiszöktek. Észrevevén Nyáry ezen gyalázatosan tettet, ő is lóra ült, s a várból népe után indult, de eszébe jutván esküje, inkább választotta a hősies halált, mint azon gyalázatot, mely őt élve érni fogta volna – a várba egymaga visszament. Hajnalban a törökök a várban uralkodó csendről, egynehány ház lángbaborulásából, melyeket a futó katonák gyujtottak fel, azt a mi történt, gyanítván, a várat megrohanják, s minden ellentállás nélkül abba bementek, Nyáryt a kapuban találták, ki is, mennyire egyes embertől telhetik, harczot indított, de élve fogságba esett, s Konstantinápolyba küldetett, – honnan később kiszabadult.”[31]
Igen, a szolnoki török várostrom alkalmas anyag, de műfaji szempontból és ebben a formájában nem regére, hanem költői (és történeti) novellára vagy elbeszélésre (a francia irodalomtörténetben nouvelle historique-ra vagy conte historique-ra), egykorú elnevezéssel költői beszélyre alkalmas tárgy. A történelmi rögzítettség mellé ezért kellett egy népi hős (Sinka Gábor), valamint vele a hősies és a szerelmi mellékszál. (Chiovini) Egri Antal ezzel mindenben úgy járt el, ahogyan a korábbiakban áttekintett poétikatankönyvek tanácsolták neki.
Ám megmaradt még a szerzői műfajmegnevezés, a „néprege” kifejezés kérdése! Láttuk, hogy bár többen megkérdőjelezték a regék szájhagyományban élő elevenségét, a magyar 18. század zömmel úgy képzelte, hogy a regék cselekményét a köznép beszéli, vagyis a nyeranyaga szájról szájra, atyáról fiúra, nemzedékről nemzedékre öröklődik. És a köztük lévő mindenféle, óriási különbség ellenére ebben (Chiovini) Egri Antal és Arany János is osztozott egymással. Azonban ennek a köznépi eredetnek a meglétét, amit a költő csak megversel, ritkán adatolhatni, ennél sokkal elképzelhetőbb, hogy a rege a költőjének a fikciója, találmánya, leleménye, koholmánya. Sokkal adatolhatóbb a fordított út: Pálóczi Horváth András, Faludi Ferenc vagy Petőfi Sándor „népdalai” idővel elhagyták szerzőjüket, a költő neve lemaradt a műről, a dalok enyhén átformálódtak, – baranyai falusi lakodalmakban gyerekkoromban még énekeltek férfiak olyan Petőfi-dalokat, melyek szerzőjével az éneklők nem voltak tisztában. Elvileg mindkét út előfordulhat: az út a köznéptől a (mű)költőig, és vissza, a (mű)költőtől a köznépig. Szóltunk már az eredeti rege alműfajáról: vélhetőleg onnan ered, hogy a költő a személyes tanúságtételével kívánja igazolni műve köznépi eredetét. Nem tudhatni, milyen mértékben szerzői mítosz a köznép által beszélt és a költő által tőle hallott néprege.
Itt azonban egyáltalán nem erről van szó. Szeretném megköszönni a Tomka Mihálytól kapott igen becses adatot, amely igazolja, hogy volt valamilyen, ráadásul a Sinka halmával összehangzó szóbeszéd Sinka halmáról Zagyvarékason. 1860 nyarán a községi bíró és a közjegyző beszámolójának a legvégén a következők olvashatók: „Régi romok Rékas község határában nincsenek, sem valamely históriai nevezetességek nem találtatnak. Népmonda egyetlen, az úgynevezett Sinka-halmáról él a török járatból a nép száján, mely szerint a község déli részén egy domb Sinka néven mai napig hívatik azon néphőstől, aki állítólag a szolnoki várban uralhó török őrizetet túlságos testi erejével ijesztgetvén, közülük többet elfogdosott, s azokat a nevezett dombra hurcolván, egyenként kivégezte s ott elásta. Kelt Rékason, június 29. 1860.”[32] És mindez három évvel az előtt, hogy (Chiovini) Egri Antal kiadta volna Sinka halma című regéjét!
A költő eljárásai ezek után könnyen rekonstruálhatók. Történeti háttérként vette Szolnok várának 1552-es török elfoglalását, és ezt összekapcsolta a Sinka Gáborról szóló népregével. Ami az ő török elleni vitézkedéseit illeti, ez valóban néprege (a dokumentumban „népmonda”) tárgya volt. Mivel a községi bíró és a jegyző Sinka történetével kapcsolatban szerelmi szálat nem említ, feltételezhető, hogy ez (Chiovini) Egri Antal fikciója vagy leleménye volt. Ebből írta meg verses és történeti tárgyú népregéjét, amelynek hármas alapja volt: a történeti alap (a vár elfoglalása), a regei alap (Sinka Gábor alakja) és a fikciós alap (szerelme Rózsikával). Olyan iskolapélda ez, amely mindenben betartja a történeti tárgyú néprege 19. századi követelményeit.

[1] Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, Második, átdolgozott kiadás, Harmadik kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1876, 13. p.

[2]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[3]  Elbeszéllések, regék ’s legendák a’ magyar előkorból. Németből Báró Mednyánszky Alajos után szabadon fordították: Nyitske Alajos és Szebényi Pál nevelők, Hartleben Konrád Adolf’ tulajdona, Pesten, 1832.

[4]  Bajza József: Mednyánszky regéi magyarúl, in: Bajza József összegyűjtött munkái, Harmadik, bővített kiadás, sajtó alá rendezte Badics Ferenc, IV. kötet, Franklin-Társulat, Budapest, 1899, 136-142. p.

[5] [Erdélyi János:] Névtelen: Lyrai költészet. Magyar Szépirodalmi Szemle, kiadja a Kisfaludy-Társaság, Pesten, 1847, 13. sz., sept. 26, 193. p.

[6]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[7]  Magyar regék és népmesék, Gróf Majláth János után Kazinczy Ferenc, kiadta Kazinczy Gábor, Heckenast Gusztáv tulajdona, Pest, 1864.

[8]  E/dvi/ I/llés/ P/ál/: Beleszollás, a’ Színjátékok eránt folytatott vetekedésbe, Felső Magyar-országi Minerva, 1829, Első füzet, Januáriusz, 12-13. p.

[9]  S. A. E. H.: Leány vár. Szép-literatúrai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Pesten, Petrózai Trattner Mátyás’ betűjivel ’s költségével, 1825, 191. p.

[10]  Grynaeus Alajos: Az Emlék-halom. Eredeti rege. in: Szép-literatúrai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Pesten, Petrózai Trattner Márton’ betűjivel és költségével, 1826, 87. p.

[11]  Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1854, XXV. p.

[12]  Kisfaludy Sándor: Regék a’ magyar elő-időből, Budán, a’ Királyi Magyar Universitás betűivel, 1818, VI, X-XI. p.

[13]  [Névtelen:] A’ köznéptől kedvelt dalokról és regékről, in: Helikoni kedvtöltés a’ magyar literaturának némelly barátjai által, Pesten, Trattner János Tamás betűivel ’s költségével, 1819 eszt, 81-82. p.

[14]  Kritikai lapok. Kiadja Bajza, Pesten, Trattner-Károlyi könyvműhelyében, 1831, I. Füzet, 158. p.

[15]  Kiss Sámuel: Képző művészség és költés, in: Élet és Literatúra, Második kötet, Pesten, Petrózai Trattner Mátyásnál,1827, 83-84. p.

[16]  Bitnitz Lajos: A’ magyar nyelvbeli előadás’ tudománya, Petrózai Trattner Mátyás’ betűjivel, 1827, 416. p.

[17]  Szajbély Mihály: A rege és rokonműfajai a XIX. század elejének magyar irodalmában, Irodalomtörténet, 1999, 3. szám, 424-440. p., de különösen 426-427. p.

[18]  Zimmermann Jakab: Magyar irodalom, nyomatott Benko Antal Betűivel, Bécsben, 1843, 147. p.

[19]  Lajtai L. László: Nemzeti tárgyú történetírás és történelmi rege kapcsolata Magyarországon a 19. század középső harmadában, Irodalomtörténeti Közlemények, 2017, 2. szám, 201216. p.

[20]  Tatay István: Költészeti és szónoklati remekek, magyar prosodiával, metrikával, s a költői és szónoki beszédnemel és fajok rövid elméleti fölvilágosításával eme’ nemek és fajok szerint osztályozva, Kilián György egyetemi könyvárus tulajdona, Pesten, 1857, 309. p.

[21]  Ivanhoe. Scott Walter Románja. Thaisz Andrástól. Első Rész. Wigand Ottó tulajdona a’ Vátzi Utszában, Pesten, 1829, 16-17. p.

[22]  Lukács György: A történelmi regény, Magvető Kiadó, Budapest, 1977, 33-81. p.

[23]  Tooth István: Költészet-tan. Kézi-könyvül, kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1847, 35. p.

[24]  Ivanhoe. Scott Walter Románja. Thaisz Andrástól. Wigand Ottó tulajdona a’ Vátzi utszában, Pesten, 1829, VIII-IX. p.

[25][25]  „Az ifju novellák, regék ’s szinművek olvasásában találja élvezetét; mert mindenikben talál pontokat, mellyek féligmeddig, vagy egészben rá illenek, ’s indulatit vagy csilapitják, vagy viharra költik; a’ férfi ezeket meg nem vetve, poros krónikák, ’s más komoly tartalmu könyvek’ olvasásában leli kedvét, mellyek higgadt véralkatát vagy megszoritják, vagy megtágitják.” Cs. Zs.: Az ifju’ és férfi’ képe, in: Koszorú, Szépliteraturai ajándék a’ Tudományos Gyűjteményhez, Nyomt. Trattner-Károlyi, uri utsza 152,Pesten, 1841 49. p.

[26]  [Erdélyi János:]  Lyrai költészet, in: Magyar Szépirodalmi Szemle, Kiadja a Kisfaludy-Társaság, Pesten 1847, 13. szám, sept. 26, 193. p.

[27]  Chiovini (Egri) Antal: Sinka halma, Törtel, Goldbox Nyomdaipari Bt., h.n., é. n.

[28]  A mű szerzőjéről sajnos vajmi keveset tudunk. Szinnyei József lexikona mindössze ennyit: 1820-ban született Egerben, Chiovini Balázs 1824-ről tud. Vélhetőleg szülőhelyéről vette föl az Egri Antal szerzői nevet. Részt vett az 1848-1849-es szabadságharcban (honvéd főhadnagy volt), szép ügyvédi karriert futott be. 1889-ben hunyt el Bessenszög-Szent-Ivánban, Chiovini Balázs szerint 1901-ben. Gulyás Pál álnév-lexikonából tudható, hogy polgári neve Chiovini Antal volt, az Egri Antal ál- vagy költői név (Gulyás Pál: Magyar írói álnév lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956, 136. p. Ügyvédi pályafutásáról szinte évente értesülünk a Naptárak név- és címtáraiból. Polgári neve először 1851-ben tűnik fel, a Losonszi Phőnix kötet végén, az előfizetők között (Losonczi Phőnix. Történeti és szépirodalmi emlékkönyv az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegítésére, kiadja és szerkeszti Vahol Imre, I. kötet, Pest, 1851, 279. p. Majd a tiszti név- és címtárakban, először 1854-ben, „sgd: Chiovini Antal”, vagyis a főszolgabíró segédjeként, a megyei közigazgatási hatóságokon belül „Szolnokmegyében” (Vas Gereben Nagy naptára 1854-ik évre, Első évi folyam, nyomtatja s kiadja Landerer és Heckenast, Pesten, 185. p.). A következő évben, vagyis 1855-ben  „Titk.”, azaz titkár volt Pest-Solt megyében (Vahot Imre Nagy Képes Naptára 1855-re, Országos tiszti czim- és névtárral. Első évi folyam, Geibel Armin bizománya, Pest, 1854, 356. p.). 1856-ban Cegléden tollnok (Nemzeti Képes Naptár 1856-dik szökő évre, szerkesztették Tóth Lőrincz, Brassai Sámuel és Galfóczy Károly, kiadja és nyomtatja Landerer és Heckenast, Pesten, 230. p.), mint ahogy 1857-ben is (Délibáb. Képes naptár 1857-re, szerkeszték B. Podmaniczky Frigyes, Degré Alajos és Fiebeisz István, Első évi folyam, Kiadta Friebeisz István, Pest, 1857, 238. p). 1863-ban Heves és Szolnokmegye főispáni hivatalában „Alügy: Chiovini Antal” (Az ország tükre. Képes naptár évkönyv. Évkönyv 1863-ik esztendőre, szerkesztette Balázs Sándor, kiadták Engel és Mandello, Pesten, 156. p.). Utoljára még 1867-ben tűnik fel, immár ügyvédként és Erlauban: „Advocaten in Ungarn, Erlau: Chiovini Anton” (Pester-Lloyd-Kalendar für das Schaltjahr 1868. Jahrbuch, Pest, 1867.). Tudunk még arról, hogy 1864-ben 20 koronát ajánlott fel a szűkölködő Eger városának (Egerváros szűkölködő s inséggel küzdő lakosai részére begyült s a helybeli insegélyező bizottmány rendelkezése alá adott adakozások jegyzéke, in: Eger, Hetilap, megjelenik minden csütörtökön, II. évi folyam, 11. szám, Márczius 17-én 1864, 88. p.

[29]  Elbeszéllések, regék ’s legendák a’ magyar előkorból. Németből Báró Mednyánszky Alajos után szabadon fordították: Nyitske Alajos és Szebényi Pál nevelők. Hartleben Konrád Ádolf tulajdona, Pesten, 1832, 174-191. p.

[30]  Szalay László: Magyarország’ története, Negyedik kötet, A mohácsi vésztől a’ linczi békekötésig, 1526-1645., Geibel Károly tulajdona, Lipcse, 1854, 291-292. p.

[31]  Mártonffy Károly: Pontok Magyarország’ multjából (Költőknek, művészeknek), in: Vasárnapi Újság, Pest, január 20-án 1861, 3-ik szám, szerkeszti Pákh Albert és Jókai Mór, 28. p.

[32]  Pest Solt megye 1860. évi település-statisztikája, közreadja Horváth M. Ferenc és Szabó Attila, Pest Megyei Levéltár, Budapest, 2000, 264. p.

.

Marko Vidojković: E baš vam hvala
(“Nagyon szépen köszönjük”)

Amikor Jugoszláviát említjük, általában arra a hat köztársaságból és két tartományból összetevődő államra szokás gondolni, amely a kilencvenes évek elején kitört fegyveres összetűzésekben szűnt meg. Igaz, a néhai nagy ország utódaként Szerbia és Montenegró még évekig használta – egyesek szerint bitorolta – a Jugoszlávia nevet, mire végre lecserélte, s így Jugoszlávia végül „papíron” is végleg történelmi fogalommá vált.
A volt országhoz az utóbbi negyed évszázadban az utódállamok lakossága különbözőképpen viszonyult. A kilencvenes évek „nemzeti ébredésének” korszakában hivatalosan gyűlölni kellett, hiszen egy nagy átverés volt: testvériség-egység eszméjével, munkaakcióival, semlegességre épülő külpolitikájával, szocialista önigazgatásával, és pionírokra, országjáró stafétára és partizánfilmekre épülő ikonográfiájával egyetemben. Vérben fogant, vérben is kellett vesznie! Ez az az időszak, amikor közel fél évszázad után nyíltan szót lehetett ejteni a második világháború végén történt magyarellenes atrocitásokról is.
Újabb évek teltek el és az egykori JSZSZK a köztudatban valahogy ismét felértékelődött. Nagy szerepet játszott ebben a Jugoszlávia helyén létrejött államok befejezetlensége és a bennük uralkodó létbizonytalanság. Mert az egykori piros útlevéllel bezzeg mindenhová lehetett utazni, a jugoszláviai ipar virágzott, jugoszlávnak lenni rangot jelentett, a Jugoszláv Néphadsereg a legerősebbek közé tartozott világviszonylatban, és ami talán a legfontosabb, a mondás szerint „Tito is lopott, ám nekünk is adott, ezek meg mind lopnak, nekünk viszont semmit sem adnak”.

Szlovéniát leszámítva a jugónosztalgia gyökerét mindenképpen a mai posztjugoszláv társadalmak hiányosságaiban kell keresni: elkótyavetyélt állami vagyon, jogfosztott dolgozók, koldusbotra juttatott nyugdíjasok, rossz egészségügy, rendszerbeli korrupció stb. Nem csoda, hogy az idősebb nemzedékek tagjaiban a mai állapotok láttán nosztalgia ébred az egykori, egzisztenciálisan biztonságot jelentő ország iránt, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy az sem volt a földi Kánaán, sokszor kellett sorban állni mosóporért, olajért, kávéért stb., a fiatalabb nemzedékek „jugónosztalgiáját” pedig egy rendezett és a jelenleginél sokkal igazságosabb társadalom iránti vágy gerjeszti. A szociális körülményeken túl azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni a kulturális hatásokat sem, amelyeket a film, a színház, az irodalom, s főképp a zene nyújtanak. A régi slágerek révén az egykori ország területén koncertező zenei előadók felébresztik az emberekben a múlt iránti vágyat, s tudjuk, csak a szépre emlékezünk.
Jugoszlávia és a jugoszlávizmus téma mindenhol a volt Jugoszlávia területén, és nemcsak közéleti, hanem irodalmi jellegű is lehet. Svetislav Basara tavaly megjelent Andrićeva lestvica užasa című regényének hőse például a következőképpen vall a jugónosztalgiáról: „A jugónosztalgia nem egy magasztos, még kevésbé költői érzés, hanem lelki betegség, csak a lelki beteg egyén képes sajnálni, idealizálni és az egekbe magasztalni Jugoszláviát. (…) Jugoszlávia ideológusai elméletben – és lehetőségeik határain belül – a szocialista önigazgatás politikai rendszerébe öntötték a délszlávok pszichopatológiáját, a posztönigazgatási patológiákat azonban nem formázta senki, nem lehetett azokat alakítgatni. Jugoszlávia véres széthullása nem az állítólagos demokrácia győzelmét, hanem a pszichopatológia győzelmét jelentette.”
A közelmúltban jelent meg a belgrádi Laguna gondozásában Marko Vidojković E baš vam hvala (szabad fordításban Köszönjük szépen) című regénye, amely az eddigiekhez képest teljesen egyedi és eredeti módon nyúl a témához. Vidojković jelenben játszódó új regényében Jugoszlávia sosem hullott szét, nem voltak háborúk, az ország pedig a világ egyik vezető hatalma, amelynek tudósai jobbak az amerikai, orosz, EU-s és kínai tudósoknál együttvéve. Ennek köszönhetően a tabletek Gorenje és EI Niš gyártmányúak, a mobiltelefon Cetinje OC300xi márkájú, a katonák 7,62 milliméteres Superzastava 2013 gépfegyvert használnak, az emberek Zastava 1001 villanyautókkal furikáznak, Belgrádban metró közlekedik, az országban nyolcsávos autópályák épülnek, a mágneses-leviátációs szupergyorsvonat pedig egy óra alatt ér Belgrádból Zágrábba.
Ennek az idilli állapotnak a létrejöttéhez mindenekelőtt egy „balesetre” volt szükség: 1989. június harmadikán lezuhant a JSZSZK összes elnökségi tagját és minden köztársasági elnökét szállító repülőgép. A Szövetségi Végrehajtó Tanács húsz évvel későbbi, 2009-es jelentése szerint a gazdasági reformok, amelyekkel a JSZSZK megalapozta a piaci egyenlőséget és a magáncégek és a társadalmi vállalatok kiegyenlítését, a delegált egypártrendszer segítségével minden téren fergeteges fejlődést eredményeztek az országban. „Kifogástalan egészségvédelemmel rendelkező és csúcsminőségű ingyenes oktatási rendszert működtető társadalom lettünk, teli zseniális fiatal szakemberrel, akik segítettek abban, hogy a társadalmi vállalatok, a magáncégek konkurenciájának kihívásai közepette, gazdasági kolosszusokká nőjék ki magukat, az átlagéletkor pedig elérte a nyolcvanöt évet.”
Jugoszlávia azonban nemcsak a tudomány és a gazdaság területén jeleskedik, hanem számos más téren is jóval a világ előtt halad. A jugoszláv sportolók huszon-egynéhány éve valamennyi sportágban nagyhatalomnak minősülnek, az ország már 1995-ben legalizálta a marihuánát, amelyet Koszovó Autonóm Tartományban termesztenek, a csehszlovákiai polgárháború alatt pedig Jugoszlávia még 1991-ben törvényesen betiltotta a menekültek befogadását, így a jelenlegi migránsválság egyáltalán nem érinti az országot.
Ebben az álomállamban él a regény főhőse, Mirko Šipka, aki immár tizenöt esztendeje a megmagyarázhatatlan fenomének kivizsgálásával foglalkozó igazgatóságban dolgozik. A minden jelenséget megmagyarázni képes tudósoknak köszönhetően eléggé eseménytelenül telnek napjai, míg csak egy kozmikus hiba révén nem nyílik meg a kapu egy párhuzamos univerzumba – a mi jelenlegi világunkba. A jugó Fox Mulderként tevékenykedő Šipka elvtárs azt a feladatot kapja, hogy a különleges katonai osztag képviselőinek kíséretében menjen át ebbe a szomorú univerzumba – ahol éppen ottani hasonmásának a temetése zajlik – és szítson forradalmat az ott hatalmaskodók ellen.
Marko Vidojković új regénye a szerző korábbi munkáihoz hasonlóan elsősorban egy szórakoztató olvasmány. A politikai utópiaként olvasható szatirikus sci-fi egyféle Dylan Dog-történet párhuzamos világokon át közlekedő csetnikekkel és usztasákkal, CIA-kémekkel, Rambo elvtárssal és egy jugó Terminátorként viselkedő Tito-klónnal, aki „Halál a bandára – szabadság Jugoszláviának!” felszólítással köszönti a népet. A regény cselekményével egyaránt fontos – vagy még fontosabb – a szerző által felépített társadalmi háttér, ami a régi ideológiai értékrend, a volt Jugoszláviát meghatározó termékek, popkulturális morzsák és a mai technológiai vívmányok sajátos ötvözetét képezi.
A felszínen zajló szórakoztatás mellett azonban az E baš vam hvala a maga szarkasztikus módján társadalmi szinten komoly önvizsgálatra késztet. A regénybeli párhuzamos világ – a mi valóságunk – sivársága és kilátástalansága segít átlátni és megítélni a jelent, amelyben élünk. Ugyanis nem a képzelt Jugoszlávia értékein van a hangsúly, hanem az apátiába süllyedt párhuzamos világ hiányosságain, azokon a társadalmi jelenségeken, amelyek a jugónosztalgia mozgatórugóit képezik. A szerző játszik, amikor a régi és a jelenlegi állapotokon gúnyolódva egy alternatív történelmet épít fel, játszadozása közben azonban kimondatlanul is felveti a kérdést: vajon nem ugyanígy játszanak azok is, akik nem irodalmi fikcióban, hanem a valóságban kreálják a történelmet? Ilyen tekintetben, ahogyan a regény lapjain Šipka elvtárs és társai tevékenységükkel partizánfelkelést szítanak a gonosz rendszerrel szemben, e valóságnak hitt alkonyzónában Marko Vidojković regénye sajátos partizánakciót képez a teljes posztjugoszláv térség ellen.

Marko Vidojković: E baš vam hvala
Laguna, 2017, 222 oldal

Ha megszállottan figyeljük saját testünk-lelkünk romlásának jeleit, akár metafizikai élményekben lehet részünk. De ha bezárkózunk saját szenvedésünkbe, akkor elveszítjük a megváltás vagy az újrakezdés lehetőségét.
Szöllősi Mátyás Váltóáramának hősei is a kilátástalanság és kényszeres önmegfigyelés csapdájában vergődnek. Régesrég elmulasztották a pillanatot, hogy változtassanak az életükön. A költőként debütált Szöllősi Mátyás mestere az érzékelés, a testbe-zártság, a változatos testi-lelki kínok ábrázolásának, de most meglepően érett prózaíróként lép elénk. Ragyogó párbeszédeket is ír – amire szükség is van, hiszen a kilenc novella kilenc különféle párkapcsolati problémát is középpontba állít.
Szöllősi Mátyás nem járja be a magyar társadalom zegzugait, szinte mindig lecsúszott vagy lecsúszni készülő értelmiségi-középosztálybeli figurákról ír – de olyan hihetetlen empátiával, mint aki minden szívdobbanásukat ismeri. A fojtó atmoszférájú, remek elbeszélések közül talán a Betelgeuse a legtökéletesebb: a baleset előtti percek, a volt feleség, a kislány és az elbeszélő dialógusa már-már filmvászonra kívánkozik. Talán itt sikerült leginkább megragadni egy magánéletbeli kataklizma társadalmi, egzisztenciális, lelki, szexuális összetevőit.

De persze a Váltóáramban nemcsak kilenc, a középosztály válságát bemutató, remekül megírt, esetlegesen egymás mellé helyezett novellát tart kezében az olvasó. Egész különös módon folynak egymásba ezek a történetek, valami összetartja őket, noha szinte mindegyik elbeszélés nézőpontja, alaphelyzete más. Szörnyű, kilátástalan élethelyzeteket mutatnak be ezek az írások, de Szöllősi Mátyás – akármilyen kitűnő, drámai párbeszédeket ír – tulajdonképpen nem szereti megsemmisíteni a szereplőit. Szinte minden történet elég hasonló módon „kitér” (mintha nem pont, csak pontosvessző lenne a novellák végén) a várható, rettenetes vég elől, ez pedig szinte zenei módon köti össze a novellákat. Egy tematikus elem, az „új hold”, az Orion egyik felrobbant csillaga is összekapcsolja a szövegeket, erre a különös fényre és csillagászati eseményre mindegyik elbeszélés utal. A kedvencem, a Betelgeuse már a címében.
Ez a különleges, dark fantasy-s keret persze sokat old az elbeszélések fojtogató lélektani kíméletlenségén, a kínt szinte elviselhetetlenné tevő minimalista látásmódon. De talán más értelme is van. A hagyományos novellaciklusok többnyire a földrajzi közelséget vagy az etnikai azonosságot szokták összekötő láncszemként kiemelni (Az én falum, A mi utcánk, Pétervári elbeszélések, Tót atyafiak, Seldwylai emberek stb.), az ilyen kötetcímek az emberi élethelyzetek tipikusságát, a társadalmi világ kiismerhetőségét próbálják hangsúlyozni: a sorsok egymásra épülnek, van a figurákban valami közös… De mi kapcsolja össze Szöllősi kilenc hősét, akiket egy felfoghatatlanul messze felrobbant csillag, egy „tünemény” köt össze össze?  A fényszimbolika, a csillagképek és maga az Orion (a csillag is és a mitológiai vadász) Zrínyi gyűjteményes kötetében, az Adriai tengernek Syrenaiában kap komoly szerepet, de ott természetesen egy nagyon hangsúlyos, barokkos megváltás-koncepcióba ágyazva. Szöllősi Mátyás szereplői is mintha „átpillantanának” a másik világba, vannak meghökkentő, transzcendens élményeik is, de egyikük sem különösképpen vallásos (pedig az utolsó novella elbeszélője pap.) Ám szinte mindegyik szereplő átjut – ki a gyomortükrözés, ki az álom, ki az ájulás révén – egy másik valóságba. Természetesen nagy kérdés, hogy ezek a sokféleképpen összetört, XXI. századi sorsok beilleszthetők-e a hagyományos megváltás kereteibe. A pap sorsa például, aki egy kínos beszélgetés közben a haldokló apjától tudja meg, hogy van valahol egy testvére.
Talán a Bikával küzdő, fényesen ragyogó Orion választja ki magának a hősöket? Van a világunknak egy sajátos mintázata, melyet mi –  ahogy a magánéleti gondjaikban fuldokló novellahősök – sem láthatunk át? A megváltás lehetősége vagy a „kettős hold” nem hagy végérvényesen elpusztulni minket?

Aki benéz egyszer a sötét tükörbe, az megláthatja majd a fényeset?

 

Szöllősi Mátyás: Váltóáram
Budapest, Európa Kiadó, 2017.

 

 

(Egy kalapács háromdimenziós modellje alulnézetből)

A széles körben elterjedt elképzelés szerint a technológiát általában a technológiai forradalommal, a technológiai változások felgyorsulásával kapcsolják össze. A technológia célja azonban valójában ennek a szöges ellentéte. A technológia kérdésével foglalkozó híres esszéjében Heidegger éppen ezért helyesen jelenti ki, hogy a technológia elsődleges célja nem más, mint biztosítani az erőforrások és árucikkek tárolását és elérhetőségét.[1] Leírja, hogy történeti szempontból a technológia fejlődése olyan irányba halad, hogy az embernek egyre kevésbé kelljen függenie az olyan balesetektől, amelyeknek az erőforrások természetes készlete elkerülhetetlenül ki van téve. Egyre függetlenebbek vagyunk a naptól, mivel már képesek vagyunk az energiát különböző formákban tárolni – és általában függetlenek leszünk az évszakok változásától és az időjárás kiszámíthatatlanságától. Heidegger nem mondja ki explicit módon, de a technológia számára elsősorban az időfolyam megszakítását jelenti, időtartalékok létrehozását, amelyekben az idő megszűnik a jövő felé haladni – vagyis lehetővé válik a visszatérés az idő előző pillanataiba. Ugyanígy az ember visszatérhet a múzeumba, és ott megtalálhatja ugyanazt a műalkotást, amelyet előző látogatása során megszemlélt. Heidegger szerint a technológia célja pontosan az, hogy ellenállóvá tegye az embert a változással szemben, és megszabadítsa a physisnek, a sorsnak, a véletlennek való kitettségétől. Heidegger egyértelműen nagyon veszélyesnek látja ezt a folyamatot. De miért?
Heidegger ezt a következőképpen magyarázza: Ha minden tárolható és hozzáférhető erőforrássá válik, akkor az emberi lényt is erőforrásnak fogják tekinteni – humántőkének, ahogyan ma mondanánk, energiák, képességek és készségek gyűjteményének. Így az ember degradálódik; az állandóság és a biztonság keresésében az ember saját magát tárggyá változtatja. Heidegger szerint az embert csak a művészet mentheti meg ettől a lealacsonyodástól. Ahogyan azt egy korábbi szövegében, A műalkotás eredetében kifejti, azért hisz ebben, mert a művészet nem más, mint annak megmutatkozása, hogy hogyan használjuk a dolgokat – és, mondjuk, annak is, hogy a dolgok hogyan használnak minket.[2] Itt fontos megjegyezni, hogy Heidegger szerint a műalkotás nem egy dolog (vagyis nem maga a tárgy), hanem az a vízió, ami a művész számára a Lét tisztásában megnyílik. Abban a pillanatban, amikor a műalkotás dologként belép a művészeti rendszerbe, megszűnik műalkotásnak lenni – egyszerű tárggyá válik, amelyet el lehet adni, meg lehet venni, lehet szállítani, ki lehet állítani stb. A Lét tisztása bezárul. Más szavakkal: Heidegger nem kedveli a művészi vízió dologgá alakulását, és ennek megfelelően az emberi lény dologgá változását sem. Az ok, amiért Heidegger idegenkedik (sőt, iszonyodik) az ember tárggyá válásától, teljesen világos: mindkét fent említett szövegben Heidegger azt állítja, hogy a mi világunkban a dolgok eszközökként léteznek. Heidegger számára az, hogy valami tárggyá, árucikké vagy bármi hasonlóvá válik, azt jelenti, hogy használják. De vajon érvényes-e ez az egyenlőségjel, amit a dolog és az eszköz közé Heidegger kitesz?
Amellett érvelnék, hogy a műalkotások esetében nem az. Nem vitás, hogy egy műalkotás működhet árucikként vagy eszközként. De árucikként a műalkotás különbözik más árucikkektől. Az alapvető különbség ez: szabályszerű, hogy ha árucikkeket fogyasztunk, azokat roncsoljuk vagy megsemmisítjük a fogyasztás során. Ha kenyeret fogyasztunk – vagyis megesszük – a kenyér eltűnik, megszűnik létezni. Ha a vizet megisszuk, az is eltűnik. A fogyasztás pusztítás, így érthetőek például azok a kifejezések, hogy a tűz felemésztette a házat vagy az étel elfogyott. A ruhák, az autók, egyéb tárgyak lassan elkopnak, végül pedig megsemmisülnek használatuk folyamán. Viszont a műalkotások nem fogynak el ilyen módon: azokat nem használják el és nem roncsoljuk szét, hanem csak kiállítjuk és megnézzük, illetve ügyelünk jó állapotukra, restauráljuk azokat. Vagyis a műalkotásokkal másként bánunk, mint a tárgyakkal a fogyasztás és a pusztítás gyakorlatában. A műalkotás fogyasztása nem más, mint annak szemlélése – és a szemlélés sértetlenül hagyja a műalkotásokat.

(Man Ray: Méret Oppenheim, Louis Marcoussis. 1933. Zselatinos ezüst technika, 12,8 x 17,2 cm.)

Az, hogy a műalkotásokra mint a szemlélet tárgyaira tekintünk, valójában eléggé új felfogás. A klasszikus szemlélődés, az elmélkedés tárgyai halhatatlan, örök dolgok voltak, mint például a logika törvényszerűségei (Platón, Arisztotelész) vagy Isten (a középkori teológiában). A változó anyagi világot, amelyben minden ideiglenes, véges és mulandó, nem a vita contemplativa, hanem a vita activa helyszíneként értelmezték. Ennek megfelelően a műalkotások szemléletének ontológiailag nincsen olyan legitimitása, mint a helyes érvelésekről vagy Istenről való elmélkedésnek. Ezt a szemlélődést inkább a tárolás és tartósítás technológiája teszi lehetővé. Ebben az értelemben a múzeum nem több, mint egyik példája annak a technológiának, ami Heidegger szerint tárggyá változtatja és ezáltal veszélybe sodorja az embert.
A védelem és az önvédelem vágya miatt ugyanis az ember kiteszi magát a másik tekintetének. És a másik tekintete nem feltétlenül Isten szerető tekintete. A másik nem láthatja a mi lelkünket, a gondolatainkat, a szándékainkat, a terveinket. Jean-Paul Sartre ezért mondhatta, hogy a másik tekintete mindig a veszélyeztetettség és a szégyen érzését kelti bennünk. A másik tekintete nem számol esetleges jövőbeli tevékenységünkkel, ami új, váratlan cselekedeteket is magában foglalhat, hanem már befejezett tárgyként kezel minket. Sartre-nál ezért „a pokol: az a Többiek”. A lét és semmiben Sartre az önmagunk és a másik közötti ontológiai küzdelmet írja le: én megpróbálom tárgyiasítani a másikat, és a másik tárgyiasítani próbál engem. A másik tárgyiasító tekintete ellen irányuló állandó tiltakozás konfliktusa áthatja kultúránkat. A művészet célja az lesz, hogy ne vonzza a másik tekintetét, hanem inkább elkerülje azt – hogy a másik tekintetét kikapcsolja, és az már nem aktív, hanem szemlélődő, passzív tekintet legyen. Akkor az ember megszabadulhat a másik ellenőrzése alól – de mibe szabadul bele? A standard válasz szerint: a való életbe. Egy bizonyos vitalista hagyomány szerint az ember csak akkor él igazán, ha a kiszámíthatatlannal, a nyugtalanítóval találkozik, amikor veszélyben van, a szakadék szélén áll.
Az, hogy élünk, nem olyasmi, amit idővel lehetne mérni, és meg lehetne védeni. Az élet csak az érzések intenzitásában, a szenvedély sürgető erejében, a jelen közvetlen megtapasztalásában mutatkozik meg. Nem véletlen egybeesés, hogy az olasz és az orosz futurizmus képviselői, mint Marinetti és Malevics, egyaránt a múzeumok és történelmi emlékművek lerombolását követelték. Ennek nem annyira maga a művészeti rendszer ellen vívott harc volt az értelme, mint inkább az, hogy elutasítsák a szemlélődést a vita activa nevében. Ahogyan az orosz avantgárd teoretikusai és művészei mondták annak idején: a művészetnek nem tükörnek, hanem kalapácsnak kell lennie. Már Nietzsche szándéka is az volt, hogy „kalapáccsal filozofáljon”. (Trockij írja az Irodalom és forradalomban: „Még a kalapács használatát is tükör segítségével tanítják.”) A klasszikus avantgárd el akarta törölni a múlt és a status quo esztétikai védelmét, mégpedig azzal a céllal, hogy végre változtathasson a világon. Ez viszont az önvédelem elutasítását is magában foglalta, hiszen ezt a változást állandóra tervezték. Így az avantgárdban a művészek különösen fontosnak tartották, hogy elfogadják: a következő nemzedékek majd elpusztítják a művészetüket, és felépítenek egy új világot, amelyben nem lesz helye a múltnak. A művészi avantgárd ezt a múlt ellen vívott harcot egyben a művészet elleni harcként is értelmezte. Viszont maga a művészet már kezdetétől fogva a múlt elleni küzdelem volt, amelyben az esztétizálás a megsemmisítést jelentette.
A francia forradalom az egyház és az arisztokrácia használati tárgyait műalkotásokká változtatta, vagyis olyan dolgokká, amelyeket múzeumban kiállítottak (eredetileg a Louvre-ban) – tárgyakká, amelyeket csak szemlélnek. A francia forradalom szekularizációja eltörölte azt az eszmét, hogy az Istenről való elmélkedés az élet legmagasabb célja, és helyére állította a „szép” anyagi dolgok szemlélését. Más szóval: a művészetet magát a forradalmárok erőszakos viselkedése hozta létre, és kezdettől fogva a képrombolás modern formája volt. A premodern történelemben a kultúrák és konvenciók cserélődése, beleértve a vallások és politikai rendszerek váltakozását is, radikális képromboláshoz vezetett: az előző kultúrához és hitvilághoz tartozó tárgyak fizikai megsemmisítéséhez. A francia forradalom viszont a múltból származó értékes dolgokat újszerűen kezelte. Ahelyett, hogy elpusztította volna azokat, a tárgyakat megfosztotta funkciójuktól, és művészetként mutatta be. A Louvre-nak ez a forradalmi transzformációja az, amire Kant utal az Ítélőerő kritikájában: „Ha valaki megkérdezi, hogy szépnek találom-e a palotát, amely előtt állok, akkor erre mondhatom ugyan, hogy nem szeretem az olyan dolgokat, amelyek pusztán arra valók, hogy megbámuljuk őket […], azután becsmérelhetem jó rousseau-i módon a nagyságok hivalkodását, akik a nép verítéke árán jutnak efféle szükségtelen dolgokhoz. […] Mindez elfogadható, sőt helyeselhető – csakhogy most nem erről van szó. […] Ha valaki az ízlés kérdéseiben a bíró szerepét akarja játszani, akkor a legcsekélyebb elfogultságot sem szabad éreznie a dolog létezése iránt, hanem e tekintetben teljesen közömbösnek kell lennie.”[1]
Azaz a francia forradalom bevezetett egy újfajta dolgot: a funkció nélküli eszközöket. Ennek megfelelően az ember dologgá válása sem jelentett többé eszközzé válást. Éppen ellenkezőleg: a dologgá válás a műalkotássá válás lehetősége volt. És az embereknek a műalkotássá válás pontosan ezt jelenti: kilépni a rabszolgaságból, ellenállóvá válni az erőszakkal szemben.  

(Hubert Robert: Grande Galerie. 1801 és 1805 között. Olaj, vászon, 37 x 43 cm. Musée Louvre, Párizs.
Felvétel: RMN-Grand Palais/Jean-Gilles Berizzi.)

A műtárgyak védelme nagyon is jól összehasonlítható az emberi test szociopolitikai védelmével, vagyis az emberi jogok nyújtotta védelemmel, amelyeket szintén a francia forradalom vezetett be. A művészet és a humanizmus között szoros kapcsolat van. A humanizmus elveinek értelmében az emberi lényeket csak szemlélni szabad, aktívan használni nem: tilos a gyilkosság, a bántalmazás, a rabszolgasorba vetés stb. A humanista programot Kant híres érvelésében úgy foglalta össze, hogy a felvilágosult, szekularizált társadalomban a személyt soha nem szabad eszközként kezelni, csakis célként tekinthetnek rá. Ezért nevezzük a rabszolgaságot barbárságnak. De azt, hogy egy műalkotást a többi tárgyhoz és árucikkhez hasonlóan használjunk, szintén durva és primitív tettként ítéljük meg. Ami itt a legfontosabb, hogy a szekularizált tekintet az emberi lényeket úgy határozza meg, mint bizonyos formával rendelkező tárgyakat, vagyis emberi formájú tárgyakként. Az emberi szem nem látja az emberi lelket, ez Isten kiváltsága. Az emberi tekintet csak az emberi testet láthatja. Így a mi jogaink ahhoz a képhez kapcsolódnak, amit mások tekintete elé tárunk. Ezért annyira fontos számunkra ez a kép. És ezért érdekel minket annyira a művészet védelme és a művészet nyújtotta védelem. Az emberi lények csak addig vannak biztonságban, amíg mások úgy tekintenek rájuk, mint a legnagyobb művész, maga a Természet által létrehozott műalkotásokra. Nem véletlen, hogy a tizenkilencedik században – a humanizmus par excellence évszázadában – az emberi test formáját tekintették minden forma közül a legszebbnek, a fák, gyümölcsök és vízesések formájánál szebbnek. Az emberi lények persze tudatában vannak műalkotás-státuszuknak, és megpróbálják tökéletesíteni és stabilizálni ezt az állapotot. Az emberek hagyományosan azt szeretnék, hogy vágyjanak rájuk, csodálják őket, nézzék őket – hogy úgy érezhessék magukat, mint a különösen értékes műalkotások.        Alexandre Kojève szerint pontosan az tesz minket emberré, és az különböztet meg minket az állatoktól, hogy vágyunk arra, hogy mások vágyjanak ránk, és hogy a társadalomban elismerést vívjunk ki, hogy csodáljanak. Kojève erről a vágyról mint igazán „antropogenikus” vágyról beszél.  Ez a vágy nem bizonyos tárgyakra irányul, hanem a másik vágyára: „Így például férfi és nő kapcsolatában a vágy csak akkor emberi, ha valaki nem a másik testére, hanem a másik vágyára vágyik.”[1] Ez az antropogenikus vágy az, ami elindítja és továbbviszi a történelmet: „az emberi történelem a vágyott vágyak története.”[2] Kojève szerint a történelem mozgatói azok a hősök, akiket ez a tipikusan emberi vágy (az elismerés vágya, hogy valaki a közösség csodálatának és szeretetének tárgya lehessen) arra indított, hogy az emberiség nevében feláldozzák magukat. A vágy vágya az, ami megteremti az öntudatot, sőt, mondhatnánk, hogy az embert „önmagát” is. Ugyanakkor viszont szintén a vágy vágya alakítja át a szubjektumot objektummá – végül is egy halott tárggyá. Kojève ezt írja: „A puszta tekintélyért vívott élet-halál harc nélkül soha nem lettek volna emberi lények a Földön.”[3] A vágy vágyának szubjektuma nem „természetes”, mivel kész feláldozni minden természetes szükségletét, és még „természetes” létezését is az elismerés elvont eszméjéért.
Itt az ember létrehoz egy második testet, azaz egy olyan testet, ami potenciálisan halhatatlan, és amit a társadalom megvéd, legalább addig, amíg a művészet mint olyan nyilvános, törvényes védelem alatt áll. Ebben az esetben arról van szó, hogy a művészet kiterjeszti az emberi testet a technika által megteremtett halhatatlanság felé. A fontos művészek halála után az alkotásaik megmaradnak, összegyűjtik és kiállítják őket, és amikor elmegyünk a múzeumba, sokkal gyakrabban mondjuk, hogy „Nézzük meg Rembrandtot és Cézanne-t!”, mint azt, hogy „Lássuk Rembrandt és Cézanne műveit.” Ebben az értelemben a művészet védelme kiterjed a művészek életének védelmére, műalkotásokká változtatva őket: az önesztétizálás folyamatában a művészek megteremtik a saját új, mesterséges testüket értékes tárgy formájában, amit csak szemlélni szabad, használni nem.
Kojève persze úgy gondolta, hogy csak a jelentős személyiségek – gondolkodók, forradalmi hősök, művészek – válhatnak a következő nemzedékek elismerésének és csodálatának tárgyává. Ma azonban már szinte mindenki gyakorol valamilyen formában önesztétizálást, öndesign-t. Majdnem mindenki a csodálat tárgyává akar válni. A kortárs művészek az internetet használva dolgoznak. Ez világosan láthatóvá teszi, hogy merre mozdul el a mi kortárs művészettapasztalatunk. Egy bizonyos művész alkotásait megtalálhatom az interneten, ha beírom a Google keresőbe az illető nevét – és ezek a művek más információk kontextusában jelennek meg előttem, amiket az interneten találok, mint az életrajz, más művek, politikai tevékenységek, kritikák, részletek a művész személyes életéből, és így tovább. És itt most nem arra a fiktív, szerzői szubjektumra gondolok, ami állítólag felruházza a műalkotást különböző szándékokkal és jelentésekkel, amelyeket hermeneutikai eszközökkel lehet feltárni és értelmezni. Ezt a szerzői szubjektumot már dekonstruálták és többször is halottnak nyilvánították. Én az offline világban létező valós személyre gondolok, akire az internetes adatok utalnak. Ez a szerző nemcsak arra használja az internetet, hogy művészetet hozzon létre, hanem arra is, hogy vonatjegyeket vásároljon, asztalt foglaljon az étteremben, üzleti ügyeket intézzen, stb. Mindezek a tevékenységek az internet összesített terében zajlanak, és mindenik potenciálisan hozzáférhető más internet-felhasználók számára.
Itt a műalkotás „valóságossá” és profánná válik, mert beleépül a szerzőről mint valós, profán személyről szóló információk összességébe. A művészet az interneten speciális tevékenységként mutatkozik meg: a valóságos, offline világban megtörtént munkafolyamat dokumentációjaként. Az interneten a művészet ugyanúgy működik, mint a katonai tervek elkészítése, a turizmus, a pénz mozgása, stb.: a Google egyebek között azt is megmutatja, hogy az internet terében nincsenek falak. Az internet felhasználója nem vált át a dolgok mindennapi használatáról azok érdek nélküli szemlélésére, hanem ugyanúgy használja a művészetről szóló információt, mint a világ minden más dolgáról szólót. Vagyis a művészeti tevékenységek végre „normálissá”, valós cselekedetekké válnak, amelyek nem különböznek más, hasznos vagy haszontalan tevékenységektől. A híres „art into life” szlogen elveszíti az értelmét, mert a művészet már az élet részévé vált, gyakorlati tevékenységgé sok más hasonló között. Bizonyos értelemben a művészet visszatér eredetéhez, abba az időbe, amikor a művész „normális emberi lény” volt, kézműves vagy bűvész. Ugyanakkor az interneten minden átlagos ember művésszé válik, aki szelfiket és más képeket, szövegeket készít és terjeszt. Ma az önesztétizálás gyakorlata emberek százmillióit érinti.
És nemcsak maguk az emberek, hanem az életük helyszínei is egyre nagyobb esztétikai védelmet élveznek. A múzeumokat, a műemlékeket, egyes városokban nagyobb területeket is megkíméltek a változástól, mert a meglévő kulturális örökség részeként esztétizálták azokat. Ez nem sok teret enged az urbanisztikai és társadalmi változásoknak. A művészet valóban nem akar változást. A művészet a tárolásról és tartósításról szól, és ezért mélyen konzervatív. Ezért van, hogy a művészet általában ellenáll a tőke áramlásának és a kortárs technológia dinamikájának, ami végérvényesen elpusztítja a régi életformákat és művészeti tereket. Nevezhetjük turbókapitalizmusnak vagy neoliberalizmusnak – a kortárs gazdasági és technológiai fejlődés a védelem minden esztétikailag megalapozott politikája ellen irányul. Itt a művészet aktívvá válik, pontosabban: politikai szempontból aktívvá. Az ellenállás politikájáról, vagy az ebbe átforduló művészeti védelemről van szó. Az ellenállás politikája a tiltakozás politikája. A művészet elmozdul a szemlélődéstől a tevékenység felé. Az ellenállás viszont a szemlélődés nevében folytatott tevékenység, az olyan gazdasági és politikai változások folyamatára adott válasz, amelyek ellehetetlenítik a szemlélődést. (Egy szemináriumon az avantgárd történetéről beszéltem, és egy spanyolországi diák – azt hiszem, katalán volt – arról akart házi dolgozatot írni, hogy a szülővárosában részt vett egy tiltakozó mozgalomban. A mozgalomnak az volt a célja, hogy megvédje a város hagyományos képét a globális kereskedelmi márkák özönlésével szemben. Ő őszintén hitt abban, hogy ez egy avantgárd mozgalom volt, mert tiltakoztak valami ellen. Marinetti szemében ez viszont egy passéist kezdeményezés lett volna – pontosan az ellentéte annak, amit ő akart.)
Mi az ilyen ellenállás értelme? Szerintem annak a bizonyítéka, hogy az eljövendő utópia már megérkezett. Megmutatja, hogy az utópia nem olyasmi, amit létre kell hoznunk vagy el kell érnünk. Az utópia inkább már itt van – és meg kell védeni. Mi tehát az utópia? Nem más, mint esztétizált stagnálás, vagy inkább a teljes esztétizálás következtében beálló stagnálás. Az utópikus idő valóban a változás nélküli idő. Mindig erőszak és rombolás hozza el a változást. Így, ha a változás lehetséges lenne az utópiában, akkor az nem lehetne utópia. Ha utópiáról beszélünk, gyakran esik szó változásokról, de olyankor mindig egy alapvető, egyben utolsó változásra gondolunk. Ez a váltás a változóból a változatlanra. Az utópia totális műalkotás, amelyben a kizsákmányolás, az erőszak és a pusztítás lehetetlenné válnak. Ebben az értelemben az utópia már itt van, és állandóan növekszik. Azt is mondhatnánk, hogy az utópia a technológiai fejlődés végső stádiuma. Ebben az állapotban a technológia önreflexívvé válik. Heidegger, mint sok más szerző, félt ettől az önreflexív fordulattól, mert azt hitte, hogy ezáltal az emberi létezés teljes egészében eszközzé válna. De amint megpróbáltam rámutatni, önmagunk tárgyiasítása nem jelenti feltétlenül önmagunk használandó eszközzé való átalakítását, hanem az önesztétizáláshoz is vezethet, aminek önmagán kívül nincs célja, vagyis az instrumentalizálásnak éppen az ellenkezője. Ilyen módon győzedelmeskedik igazán a szekularizált utópia mint a technológia önmagába zárulása. Az élet egybeesik saját halhatatlanná tételével, az idő folyama megegyezik a megállásával.
Azonban a technológia dinamikájának utópikus visszafordítása bizonytalan marad, mivel hiányzik az ontológia biztosítéka. Mondhatnánk, hogy a huszadik század legérdekesebb művészete a világ teljes pusztulásának eszkatologikus lehetőségéről szólt. A korai avantgárd az ismert világ robbanásszerű megsemmisülését tárta elénk, ezért gyakran vádolták azzal, hogy a világkatasztrófát ünnepli. Az ilyen jellegű vádak közül a leghíresebb az, amit Walter Benjamin fogalmaz meg A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című esszéjének végén.[4] Benjamin úgy gondolta, hogy a világkatasztrófa ünneplése – ahogyan azt például Marinetti gyakorolta – fasiszta volt. Itt a fasizmust az esztéticizmus csúcsaként értelmezi, a végletes erőszak és a halál esztétikai élvezeteként. Igaz, hogy számtalan Marinetti-szöveget olvashatunk, amelyek az ismert világ rombolását esztétizálják és ünneplik, és Marinetti valóban közel állt az olaszországi fasizmushoz. A katasztrófa és a halál esztétikai élvezetét azonban már Kant is tárgyalta a fenségről szóló elméletében. Itt Kant azt a kérdést tette fel, hogy hogyan lehetséges a halálos veszély pillanatának és az önpusztítás lehetőségének esztétikai élvezete. Körülbelül a következőket mondja: az élvezet szubjektuma tudja, hogy ez a szubjektum értelmes – és a végtelen, halhatatlan értelem túlél minden katasztrófát, amelyben az ember anyagi teste elpusztul. Pontosan ez a belső bizonyosság, hogy az értelem átvészeli a halált, adja meg a szubjektumnak a halálos veszély és a közelgő katasztrófa élvezetének képességét.
A modern, poszt-spirituális ember már nem hisz az értelem vagy a lélek halhatatlanságában. A kortárs művészet azonban még mindig hajlik a katasztrófa esztétizálására, mert az anyagi világ halhatatlanságában viszont hisz. Más szóval abban hisz, hogy még a nap szétrobbanása is csak az elemi részecskék, az atomok és molekulák felszabadulását jelentené a hagyományos kozmikus rendnek való alávetettségükből, és így megnyilvánulna a világ anyagisága. Itt az eszkatológia apokaliptikus marad abban az értelemben, hogy a világvége nemcsak a kozmikus folyamat megszakadását jelenti, hanem valódi természetének felfedését is.        Marinetti tényleg nemcsak a világ szétrobbanását ünnepli; hagyja, hogy saját verseiben széthulljon a szintaxis, és így felszabadítja a hagyományos költészet hanganyagát. Malevics művészi pályafutásának radikális korszakát 1913-ban azzal kezdi, hogy a korai orosz avantgárd összes vezéralakjával együtt részt vesz A legyőzött Nap című opera megrendezésében. Az opera a nap elbukását és a káosz uralmát ünnepli. De Malevics számára ez csak annyit jelent, hogy a művészet hagyományos formái mind elpusztulnak, és a művészet anyagisága, elsősorban a tiszta szín, megnyilvánul. Malevics ezért nevezi a saját művészetét „szuprematistának”. Ez a művészet az anyag végső felsőbbrendűségét hirdeti minden természetesen és mesterségesen létrehozott formával szemben, amelyek előzőleg rabszolgájukká tették az anyagot. Malevics ezt írja: „De én saját magamat a formák nullájává változtattam, és a 0-ból 1 lettem.”[5] Ez pontosan azt jelenti, hogy ő átvészeli a világkatasztrófát (nulla pont), és a halál másik oldalán találja magát. Később, 1915-ben, Malevics megszervezte a 0.10 című kiállítást, ahol tíz művész mutatkozott be, akik szintén túlélték a világvégét és átmentek minden forma nulla pontján. Itt nem a pusztítás és a katasztrófa az, amit esztétizálnak, hanem inkább az anyagi maradék, ami elkerülhetetlenül átvészel minden ilyen katasztrófát.
Jean-François Lyotard erőteljesen ír az ontológiai biztosíték hiányáról a Folytatódhat a gondolkodás test nélkül? című 1987-es esszéjében. (A szöveg Lyotard találó című L’inhumain című kötetében jelent meg.) Lyotard esszéje elején arra a tudományos jóslatra utal, hogy a nap 4,5 millió év múlva fel fog robbanni. Arról ír, hogy ez a jövőbeli katasztrófa szerinte „az egyedüli komoly kérdés, amivel az emberiségnek ma szembe kell néznie. Ezzel összehasonlítva minden más jelentéktelennek tűnik. A háborúk, a konfliktusok, a politikai feszültség, a vélemények változásai, a filozófiai viták, még a szenvedély is – minden halott már most is, ha ez a kimeríthetetlen forrás, amiből az energiát merítjük, kialszik a nappal együtt.”[6]            Az emberiség kipusztulásának kilátása még távolinak tűnhet – de már így is mérgez minket, és erőfeszítéseinket értelmetlenné teszi. Így, Lyotard szerint, az igazi probléma egy olyan hardver léterhozása, ami helyettesítheti az emberi testet, azért, hogy az emberi szoftver, vagyis a gondolkodás, újraírható legyen erre az új mediális hordozóstruktúrára. Az ilyen újraírás lehetőségét az a tény adja meg, hogy „a technológiát nem mi, emberek találtuk ki.”[7] A technológia fejlődése kozmikus folyamat, amelyben az emberek csak mellékesen jelennek meg. Így Lyotard megnyitotta az utat a poszthumán vagy transzhumán elgondolása felé, amikor elmozdította a fókuszt a szoftverről (beállítódások, vélemények, ideológiák) a hardver felé (a szervezet, a gép, a kettő kombinációja, kozmikus folyamatok és események).

(Egy oldal Filippo Tommaso Marinetti Les mots en liberté futuristes című 1919-es könyvéből.)

Itt Lyotard azt mondja, hogy az embert felül kell múlni – nem úgy, hogy ő lehessen a tökéletes állat (a nietzschei Übermensch), hanem úgy, hogy el lehessen érni egy újfajta egységet a gondolkodás és annak szervetlen, nem-humán (mert nem-animális) hordozóstruktúrája között. Az emberi állat szaporodásának helyét át kell vennie a mechanikai reprodukciónak. Itt persze lehet sajnálni vagy helyteleníteni a hagyományos humán aura elveszítését. De az aura elpusztulását már Walter Benjamin is elfogadta – annak az auratikus pillanatnak az alternatívájaként, amikor a világ teljesen megsemmisül.
A klasszikus avantgárd művészeti gyakorlata és diskurzusa bizonyos értelemben előképei voltak azoknak a körülményeknek, amelyek között a mi második, önmagunk létrehozta mesterséges testeink léteznek a kortárs világban. Ezeknek a testeknek a részei – műalkotások, könyvek, filmek, fényképek – egymástól elszakadva mozognak a világban. Ez a szétszóródás még nyilvánvalóbb az internet esetében. Ha valaki egy bizonyos nevet keres az interneten, ezernyi referenciát talál, amelyek összegyűjtve nem alkotnak semmilyen egészet. Így az az érzésünk alakul ki, hogy ezek a másodlagos, önmagunk tervezte mesterséges testek már a robbanásnak egy lelassított folyamatában vannak, hasonlóan Antonioni Zabriskie Point című filmjének utolsó jelenetében. Vagy talán az állandó bomlás állapotában vannak. Az Apolló és Dionüszosz közötti szüntelen harc, ahogyan azt Nietzsche leírta, itt furcsa eredményre vezet: az önmagunk design-olta test meg van csonkítva, szétszóródik, elveszíti középpontját, még fel is robban – és mégis megőrzi virtuális egységét. De a virtuális egység nem hozzáférhető az emberi tekintet számára. Csak a kereső- és adatelemző programok, mint a Google, tudják értelmezni az internetet egészében, és így meghatározni az élő és halott emberek második testét. Itt a gép a gépet ismeri fel, az algoritmus a másik algoritmust. Talán ez annak a jelenségnek az előképe, amire Lyotard figyelmeztetett minket, hogy az emberiség fennmarad a nap robbanása után.

http://www.e-flux.com/journal/82/127763/art-technology-and-humanism/

 

 

[1] Heidegger, Martin: Kérdés a technika nyomán. In: Tillman, J.A. (szerk.): A későújkor józansága II. Budapest: Göncöl kiadó, 2004. 111-134.

[2] Heidegger, Martin: A műalkotás eredete. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1988.

[3] Kant, Imanuel: Az ítélőerő kritikája. http://freebookbrowser.com/magyar/Filozofia/Immanuel%20Kant/Immanuel%20Kant%20Az%20%C3%8Dt%C3%A9l%C5%91er%C5%91%20Kritik%C3%A1ja.pdf

[4] Alexandre Kojève: Introduction to the Reading of Hegel. Ithaca: Cornell University Press, 1980. 5.

[5] Uo., 6-7.

[6] Uo., 6.

[7] Benjamin, Walter: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában. In: Uő: Kommentár és Prófécia. Budapest: Gondolat, 1969. 301-334.

[8] Kazimir Malevich: Собрание сочинений. 1. kötet. Moszkva: Gilea, 1995. 34.

[9] Lyotard, Jean-François: The Inhuman: Reflections on Time. Stanford: Stanford University Press, 1992. 9.

[10] Uo., 12.

András Orsolya fordítása

És ajánljuk ezt a filmet a szöveghez: https://vimeo.com/153104347

Különleges nyelvi világba kerül az olvasó, ha belefeledkezik Kőszeghy Péter Regénytöredék barátnémhoz című regényébe. Könnyű ebbe az archaikus elemekkel átszőtt, a régi magyar irodalomra többször is utaló, szellemes és érzéki regénynyelvbe beleszeretni – még akkor is, ha elég nehezen tudjuk a történet XVI. és XX-XXI. századi rétegeit szétválasztani.
Hiszen ki az elbeszélés hőse?
Balassi Bálint vagy Kőszeghy Péter?
A borítóról a Balassi-életrajzot szerző irodalomtörténész mosolyog ránk XVII. századi értelmiséginek öltözve.

Pedig a regény kerettörténete már-már szokványos: egy zajos és színes, egyes szám első személyben elmesélt, a XX. század második felét felölelő, az apátlanság, „árvaság” árnyékában végigélt férfiélet. Miközben a Rákosi-korban kivégzett apa örökös hiány-jelként végigkíséri  (vagy inkább kísérti) az elbeszélést.

Megyek az utcán, és automatikusan olvasom a feliratokat. Szemüveg nélkül, így hetven felé, már nem látok valami jól.
„Főbelövés” – olvasom.
Közelebb megyek. „Fülbelövés”.
A rohadt életbe, megint apám szórakozik. És felvág. Akasztás volt, nem főbelövés.
Több mint kétszer annyit éltem már, mint ő. (…)

Az elsődleges elbeszélő, az irodalomtörténész apai felmenőivel, a Magyarországra települő Matthias Drach szabómester „elcsábulásával” kezdi a történetét – a patriarchális elv és a szerelem-központúság tehát már a XVII. századtól meghatározza a család sorsát. És természetesen nemcsak a családét, hanem az  apátlanul cseperedő elbeszélőét is, akinek kispöcs– és nagypöcs-korszakát, gyerek- és kamaszkorát, szellemi-politikai ébredését, férfivá válását, szerelmeinek történetét, változatos testtapasztalatait számtalan pesti bérházban, vidéki albérletben, majd erdélyi és vietnámi helyszíneken követjük végig. Az életállomásokat női nevek, szerelmek kísérik. Annamária, Júlia, Táti, Pisz-pisz… nevek, mellek, lábak, fenekek, sorsok sokasága, amolyan fehér babák takarodója, miközben a név-áradatból kiválik a legszebb, a Balassi-költészetből és a regényben közölt fiktív Balassi-szövegből is ismert Júlia. Igaz, az ezredfordulón már Júlia, a XVI. században még Julia. A két egymásra rímelő, egymást tükröző cselekményszál a regény legvégén, az elsődleges elbeszélő bizarr mennybemenetele során találkozik: itt egymás mellett látjuk lebegni a „legszebbeket”: Júliát és Juliát.

Egy (vagy két) szerelemnek ajánlott élet, egy (sokféle, de talán egyetlen) kedvesnek ajánlott vallomás   – a regény címe tehát nem véletlenül Regénytöredék barátnémhoz. A szerelem mint sajátos szervezőelv meghatározza a késő középkor és a reneszánsz lírai életrajzait, Dantéét, Petrarcáét, de azért egy XXI. századi regényben meglehetősen furcsa. A visszaemlékezés idején a XX-XXI. századi elbeszélő nagy szerelmei már halottak. A méricskélésük, összehasonlításuk, a rájuk való emlékezés mégis Balassi híres strófáját  juttatja eszünkbe:

Lettovább Juliát, s letinkább Celiát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettől szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.

Ez a mégoly ironikusan fennkölt juliázás, platonikus szerelemkultusz furcsa ellentétben áll a regénybeli, XVI. és XX. századi testtapasztalatok nyerseségével, a gyerek és felnőttéletet kísérő szarós-zabálós élmények meghitt vagy mulatságosan visszataszító otthonosságával. A regény legemlékezetesebb fordulatai ezt a meghitt önazonosságot, archaizálva kifejtett, mert talán csecsemőkorunk óta ismerős, zsigeri én-élményt húzzák alá: ilyen a kószafaszálni a világban, vagy fingatódzni a mozdulatlanságban, a búskomolyságban. Az ágyon pihve-léhve hevernek a szerelmesek, miután  egymáshoz csingolódtak.
El nem apadó önirónia, hozzá gyermeki kíváncsiság és humor. Saját magunk (és a másik!) mindig örömteli újrafelfedezése. Boldogság, amit se a diktatúra, se a politikában való csalódás, se boldogtalan kapcsolat nem vehet el.
Hiszen felemelt fejjel is kinevethetjük magunkat.
Talán ezért lehet lelkesítő ez a pompásan megírt, egzisztenciális kudarccal záruló önéletrajz és nemzedékregény.

Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz. Az élet vidám álorcája.
Noran, Budapest. 2017.

Illusztráció: 
Andrea Schiavone: Cupido és Psyche házassága