A verstan csodálatos tudomány. Az én értelmezésemben mintegy le kell takarni „a jelentést”, meg kell fosztani tőle a verset. A vázát kell vizsgálni, a skeletont, amire rákerül a hang, a szó. Régebben szoros köze volt a retorikához: a 15. század második felében a verselést „második retorikának” tekintették, mert az első retorika a ’szabadon’ folyó beszéd, a (prózaformájú) különféle beszédek és írások terepe volt, amire mintegy ráakaszkodott a második retorika, a verselés, a verssorok, a különféle rímek stb. szabálya. De tekintették a grammatika (vagy nyelvtan) részének is a prozódia révén. Sokáig függelékes helye volt Metrika címszó alatt. És hosszú ideig a zene, valamint a matematika összefüggésében tárgyalták, egészen addig, amíg modern szaktudománnyá nem vált, vagyis amíg meg nem jelent a Verslehre, a (magyar) verstan, Greggus Ágost tollából. El is lehet menekülni a hétköznapi politikai valóság elől a verstanba: én ilyen menekülésnek tekintem Horváth János Rendszeres magyar verstanát. amely az Akadémiai kiadónál 1951-ben jelent meg. A mostanság megszaporodni látszó verstanokban is látok ilyen késztetést: a verstan írása stabil, látszólag egyszerű, de összpontosítást igénylő munka, gyakran – mint most is – az egyetemi oktatásnak alárendelt feladat.
A „gyakorlati” jelző a címben elgondolkodtató. Mert többféle verstan létezik: van generatív verstan, van pszichológia-központú, van történeti, van a matematikának alárendelt, van a rendszer-elvű, axiomatikus. De milyen a gyakorlati? Először is: a Polgár Anikó és Csehy Zoltán szerzőpáros káprázatos munkát végzett. A hagyományosan konzervatív beállítottságú szerzők a Holt Költők Társaságát kedvelik, nem mennek el a jelenig. Például az említett Horváth János legutolsó példát adó költőt József Attila és Radnóti Miklós, akik 1951-ben már túl voltak nem csak az életművükön, de azt életükön is. E verstani kézikönyv szerzői beszabadították a verstanba, ebbe a korábban halott, áporodott levegőjű múzeumba vagy mauzóleumba az eleven, friss magyar költészetet, vagyis a jelenvalóság erejét!
Ez adja meg igazán e munka fontosságát.
Szerintem a „rendszer” szóval óvatosabban kell bánni. Most nem akarok rendszer-definíciókat előásni, talán a „rend” lenne jó. Mert vannak szép számmal olyan (igaz, többnyire kérészéletű) rendek, amelyek nem sorolhatók be a jól elrendezett sorfajták semelyikébe sem. 1) Ilyen a metroritmika, amely a l6. század közepén jelentkezett, és a 17. század első feléig tartott. Nálunk Szenci Molnár Albert képviseli ezt az elvet, amit Andreas Spethe latin nyelvű mintája adott volt a számára. Meglehetősen homályos rend, ami magyarázza Szenci Molnár verstani „botlásait”. 2) Zrínyi Miklós felező tizenkettősei, amelyek igen gyakran nem 12 szótagúak és nem feleznek. Valamilyen Itáliából átvett hendecasyllabo felé mutatnak a kutatások. 3) Vadai Istvánnak volt egy elgondolása arról, hogy n számú „verstani rendszer” létezhet potencialiter, amelyekből vagy megvalósul valamelyik, vagy sem. Így ír: „A felismert metrikai rendszer szabályait a következő pontokba lehet foglalni. a) Minden sor egy főmetszettel két részre bomlik. (…) b) A sorok első részének szótagszámára nincs megkötés, sorról sorra változhat, rendszerint 3 és 11 között. A jellemző érték: 6 vagy 7. c) A sorok második részének szótagszáma kötött, egy versen belül nem változhat, rendszerint 4, 5, 6 vagy 7. A jellemző érték 6. d) Egy vers (versszak) három egymással rímelő sorból áll. (…) A fenti szabályokkal jellemzett metrumot nevezzük X + N-es metrumnak” (Vadai István: X + N, in: Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovits Józsefnek, szerk. Császtvai Tünde, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézet – Balassi Kiadó, 2009, 497. p.). 4) Az, amit Horváth János „középlatin” sor- és strófafajtának nevezett: ezek antik sor- és strófafajták, de az antik megkötések nélkül. Többnyire rímesek, a sorok két ütemből állnak, legyenek bár sapphicumok vagy alkaicumok. De „A magyar versnek említett szabályozódása, főkép a szótagszámnak sorfajonként következetes megkötése még nem ment végbe tökéletesen a középkor végére. „Szótagszámhibák” elég gyakoriak emlékeinkben” (Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, kiadja a Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931, 287. p.). Sorolhatnánk még a példákat, de ez már a verstörténeti szempont érvényesítése lenne, amire a mi szerzőpárosunk nem törekedett.
Csak A szabadvers verstanából című fejezethez annyit, hogy létezik egy általános (matematizált) kísérlet a modern francia szabadvers megkötéseinek érvényesítésére. Jacques Roubaud „korai” kötetéről van szó, La vieillesse d’Alexandre a címe (Sándor öregkora, lefordíthatatlan utalás az alexandrinusra). Ez a könyv a francia szabadvers nagy részét még a verssorokra tagolásban látja (szemben a próza ligne-eivel), és ily módon a szabadversek többségét shadows-formes-nak, árnyék-költeményeknek nevezi, amely őrzi az alexandrin kétosztatúságát. Persze van megoldása a poemes en prose-ra is, hogy tudniillik ez miért költemény.
Míg a metrika csak az egyes sorokat (sorfajtákat) vizsgálja, a strófika az egyes versszakokat, ide értve az egystrófás költeményeket (például a szonetteket) vagy a kombinatorikus módon a rímekkel összeláncolt nagy szerkezeteket, oda continuákat vagy folyamatos énekeket (ilyen a sestina, amely hatsoros strófákból áll ugyan, de a rímelhelyezkedés ezek fölötti szerkezetet ír elő: a költemény hatszor hat strófából áll, hetediket nem írunk). Ez is tárgya a gyakorlati verstannak, helyesen.
Végül a versérzékről, vagy a versérzék olvasói különneműségéről valamit. Nem egyformán olvasunk verset. És vannak „helyes” olvasatok, vannak „elfogadhatóak vagy megengedhetőek”, és vannak rossz, aritmikus, helytelen olvasatok is, természetesen. Amikor a szerzőpáros a sorokat felbontja, a Himfy-strófa sormetszetét így adja meg:
S elragadt // ez engemet 4 // 3
Világos, hogy a betűjeles tagolás ellentmond a verssor tagolásának, mert „S elragadt ez // engemet” a helyes olvasat, a „S elragadt // ez engemet” csak elfogadható vagy megengedhető. Ami pedig a Balassi-strófa 3, 6 vagy kilenc soros természetét illeti, természetesen 3 soros. Az papírméret függvénye, hogy hogyan tördeli a nyomdász a versszöveget, tördelheti akár kisméretű könyv esetén 9 sorba, a felező tizenkettős is van a kötetben, akkor hatba, itt nem a nyomdai méret a döntő. Egyébként a Batthyány-levelek között megtalált ú.n. sajátkezű versfüzér is három sorosnak mutatja, az Eurialus és Lucretia verskézirata is ezt mondja, de ha belegondolunk abba, hogy a belső rímek alárendelendők a nagysorok rímeinek, akkor beláthatjuk, hogy strukturálisan a szakasz 3 sorból áll, még akkor is, ha a próza szokásrendje szerint írjuk le a verset.
Telitalálat viszont, hogy újabb és legújabb költészetünkben megszületett „a Születésnapomra-strófa” József Attila versének formai követéseként, valamint „az Ilona-strófa” Kosztolányi Dezső kezdeményezéseként (például olyan kincsek vannak itt, Mint Varró Dániel Borbála cimű költeménye .)
Az időmértékes (antikos, deákos) verselés hibátlan. És a mai magyar, eleven költészetből vett példák gyönyörűek.
Jó dolog lehet Pozsonyban verstant tanulni.
Csehy Zoltán – Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan (Univerzita Komenského v Bratislave, Oktatási segédlet, 2018, 343 p.)
