Fábián Marcell zombori pandúrdetektív nem ismeri a saját szüleit. Pedig egy olyan világban él és nyomoz,  ahol a származás, az öröklött sérelmek szolgálnak a legtöbb tettre magyarázatul. Mintha ez a szerény, folyton tépelődő pandúrdetektív lenne a regénynek az az  egyetlen hőse, akinek nincs mit megtorolni. És ezt környezete, a századfordulós bácskai kisváros, Zombor elitje is érzi: Marcellt korrekt, okos, megbízható, de amolyan se hús, se hal embernek tartják.
Az apakeresés nagyon sok mitikus nyomozás tétje: emlékezzünk csak Oidipuszra, aki miközben felderíti a Thébát fenyegetető pusztulás okát, szembesül saját származásával is.  A modern detektívregényekben az igazságkeresésnek nincs ekkora mitikus jelentősége. Vagy mégis? A krimik többségében a gyilkos jellemzően idősebb, karizmatikusabb, „érdekesebb”, mint  a nyomait kutató, a titkait megfejteni akaró detektív.  A legtöbb nyomozásban felsejlik valamennyi a „nagy bűnös”, az apa iránt leskelődő kisfiú bosszúlló kíváncsiságából.
De a regénybeli Fábián Marcellnek nincs kire féltékenykednie és leskelődnie. Ám amíg a kisváros bűnügyeivel foglalkozik, a származása titkán töri a fejét. Ez a kortárs magyar próza tendenciával is érintkező apakeresés igen alaposan kidolgozott Hász Róbert regényében: ide tartozik a mű vallásos, „istenkereső” és ezoterikus vonulata, a korabeli kriminalisztikát forradalmasító, az elbeszélésben mindvégig  oly hangsúlyos „ujjlenyomat-ügyek”, de talán még a regénybeli Gozsdu „holtak falujáról” szóló elbeszélése is.
Fábián Marcell nem „tartozik sehova”, csendesen és rokonszenvesen éldegél fiatal feleségével, miközben a fortyongó indulatokkal teli Zombort bizarr gyilkosságok rázzák meg. A meghitt magánéletet és a városban történő botrányos leleplezéseket az „apátlan” pandúrdetektív szorongása kapcsolja egybe.
Eddig azt hihettük, mindent tudunk a Monarchia Sárszeghez hasonlatos városkáinak társadalmi életéről, de a Hász Róbert teremtette Zombor egészen különleges hely. Feltűnően gazdag város, ahol még egy városi szabó lányainak sem kell főzni tanulni, piacra járni, háztartást vezetni. A jólét nem a gyárakból, hanem a várost körülvevő földekről és tanyákról származik, annyi gabona terem, hogy még a tengeren túl is zombori lisztből sütnek kenyeret – a város csak koordinálja a termelést, mondhatni, élősködik a falvakon. A nyomozás során megelevenedik a város „széle” vagy „alvilága”,  a gazdag alföldi várost körülölelő tanyavilág.
Traumák, sértések, szerelmek. Hazugságok, botrányok, törvénytelen gyerekek. A parasztlányok és a liszteszsákok „kintről” jönnek, míg a zombori polgárok a tanyavilágban játsszák a nemesembert. Az izzó társadalmi ellentéteket a nemzetiségi gyűlölködés teszi még fojtogatóbbá. Szerbek, magyarok, svábok lelkesen kereskednek és házasodnak egymással, miközben persze megvetik és gyűlölik egymást. Hász Róbert krimije (vagy inkább társadalmi regénye) nem sok illúziót hagy a Monarchia legendás multikultijával kapcsolatban. Zombor sokkal durvább, szenvedélyesebb és indulatosabb város, mint a Kosztolányi-regények kifinomultabb kínokkal teli Sárszege.
Hamvas szintén apakereséssel induló (amúgy egy remek krimi-paródiát is magába foglaló)  Karneváljában az őrület intellektuális természetű. A felvidéki kisvárosban a szereplők változatos rögeszmékkel „bolondítják egymást”, miközben persze álarcaik és bolondériák tetszés szerint felcserélhetők. A nyomozás nem lehet más, csak parodisztikus, hiszen az ok-okozati viszonyok mindig esetlegesek, a Karnevál kisvárosában senkinek nincs valós identitása.
A bosszú, az ok-okozatiság, mint rendezőelv (gyakram mint egyetlen rendezőelv) egészen elképesztő intenzitású Bácskában, Fábián Marcell állomáshelyen. Zomborban még a legfelületesebb társadalmi kapcsolatok is azon múlnak, hogy az illető nagypapáját ki sértette meg, vagy kinek a nagypapája verte agyon. Marcell apósát pár pohárka bor után a szerbekre szórt „gyilkos” beszólásai miatt családja nőtagjai már nem is merik kiengedni az utcára.  A folyamatos együttélés pedig nem képes csillapítani a traumákat, enyhíteni az őrült bosszúvágyat és gyűlölködést. Bár a mű két fontos nemzetisége, a svábok és a magyarok alig játszottak szerepet a Balkán-háborúban, a regény olvasható a húsz-harminc éve történt nemzetiségi gyűlölet-bűncselekmények előtörténeteként.  Hiszen mindenkit a bosszúra való képesség tesz individummá, önálló cselekvővé, felnőtt férfivé. A lázas apakeresés és az ujjlenyomat-kutatás így nyeri el végső értelmét. A legrosszabb napon, épp a tizenharmadikon. (Ám még még egy társadalmi regénnyel mesterien ötvözött krimi végkifejletét sem illik az olvasónak elárulni.)
Bár nem tudunk olvasás közben eltekinteni a közelmúlt történelmi eseményeitől, Hász Róbert műve a Magyarországon népszerű történelmi krimik sorába is illeszkedik. Hiszen egy bűncselekmény felderítése a múlt rekonstruálása is egyben. A történész is nyomozó, akár a detektív. Fábián Marcell történetét azonban nemcsak a nyelvi igényesség, a krimielemek kreatívabb felhasználása különbözteti meg a műfaj magyarországi képviselőitől, hanem a példázatosság is. Hász egy „békevilágbeli” történet kapcsán tulajdonképpen a mai Balkánról is beszél. Arról a világról, ahol az önmagunkra eszmélés óhatatlanul együttjár egy másik élet kioltásának a szabadságával, ahol a genetika, a „származás” valamiféle programozott erőszakként, lassan kiteljesedő bosszúként működik. Lehangoló világ, ahol a morális ítélkezés (vannak jók és rosszak, bűnösek és ártatlanok) is értelmét veszti.
De ez már nem a bűnügyi nyomozás, a krimi közmegegyezéses kereteit feszegeti?
Tar Sándor rendszerváltást boncolgató, hangsúlyosan a jelenben játszódó  Szürke galambja is kiforgatja a detektívregény sémáit: a regénybeli sorozatgyilkosságoknak többféle megfejtése van, és noha egyik megfejtés sem tökéletes (nem tud minden körülményre magyarázatot adni), de társadalmilag mindegyik hiteles. A társadalmi regény itt is szétfeszíti a krimi kereteit. Ám ha nincs bűnügyi regény, ha nincs megfejtésre irányuló, már-már megszállott szándék, akkor hogyan volnánk képesek a társadalmi valóságot bemutatni?

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja
Kortárs Kiadó, Budapest, 2017.

Illusztráció:
Munch: Az élet tánca

• A kemény krimik narratív kódja roppant egyszerű: egy gyilkosság fokozatos felderítése és a tettes leleplezése, mellyel helyreáll a „világ rendje”. De még ez az unalomig ismert, roppant egyszerű kód is bármikor változhat.

• A bűnügyi regény szabályozott játék, de mégis megfejtetlenül maradhatnak bizonyos bűntények (Tar Sándor: Szürke galamb). Arra is van példa, hogy a leleplezést nem követi bűnhődés, hogy a megfejtés és lelepleződés nem fokozatosan következik be. Sokszor a detektív  nem állít helyre semmiféle „rendet”, ráadásul a bűnjelek mutathatnak magára a megfejtőre (Babiczky Tibor: Magas tenger). És nemcsak az „irodalmi” krimikben, hanem a klasszikus detektívtörténetekben is. Agatha Christie Gyilkosság az Orient Expresszen című regényében nem egy magányos bűnös, hanem egy közösség követ el gyilkosságot, és a nagy detektív – meggyőződve indítékaik helyességéről – felmenti őket.

• Ám van két olyan, már-már mitikus alapszabálya a krimiknek, amelyek meglepően állandóak. Olyan szabályok, amik miatt még a rendhagyóbb bűnügyi regényt is igazi kriminek érezzük (és amelyek talán segít megérteni, hogy melyek lehetnek a műfaj kelet-európai meghonosításának nehézségei). A detektív – legyen személy szerint bármilyen extravagáns is –, mindig valamilyen közösen vallott értékrend alapján nevezi meg (vagy titkolja, leplezi el) a tettest. Egy olyan krimi, ahol a szimpatikus, bár néha bizarr módon viselkedő detektív az állatkínzás, a pedofília vagy a B vércsoportba tartozók eredendő bűnössége mellett foglal állást, csakis paródia lehet.

  A másik ilyen kötelező elem a holttest. Józan ésszel természetesen elképzelhető egy hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságnál súlyosabb bűntett, de holttest nélkül nincs elegendő tétje a nyomozásnak. Mintha a detektívregény az élők és a holtak közötti határ pontos szabályait és törvényeit jelölné ki. És a halott körül helyesen elrendezett történet lenne a krimi igazi megfejtése.

  A hulla felfedezése a bűnügyi regényekben mindig bizonyos színpadias koreográfia alapján zajlik. A szobalány döbbenetében sikoltozva elejti a reggelizőtálcát… hajnali sétálók döbbenten körbeállják a szerencsétlen fiatalember hulláját… A halottkém az aggódó arcú detektívek gyűrűjében megejti a fiatal nőn az első vágást…  Az áldozat már nem tud beszélni, de a test még őrzi az erőszakos halál titkát. Jellé minősül át, és a társadalom testén ejtett szakadást jelképezi.

  De milyen is ez a diszkrét távolságból és megszeppent, már-már áhítatos rémülettel szemlélt holttest a klasszikus detektívregényekben? Mintha aludna, mondják sokszor az Agatha Christie-regényekben. A lemeztelenített, megbecstelenített, darabokra szabdalt holttesteket ugyanis kerülik a klasszikus krimik és a viktoriánus neveltetésű krimiírók. Egy ütés a tarkón, egy szúrás a karon, egy pörkölésnyom a halántékon. És milyen az a test, ami megfejti az áldozat titkát? A detektív sokszorosan makulátlanabb a megsebzett áldozatnál: Hercule Porot, Sherlock Holmes visszavonultan élő agglegények – és a szűzies detektívek mellett ott vannak az igazi szüzek: a vénkisasszony Miss Marple és egy katolikus pap, G. K. Chesterton Brown atyája. Ők nemcsak elevenebbek, hanem hibátlanabbak is, mint a lépcsőn lelökött, fejbe vert vagy megmérgezett áldozat. Pedig mint a jelölő és a jelölt, a halott és a szűz szorosan összetartoznak. És ez Agatha Christie-nél a cselekmény szintjén is többször megjelenik: a hófehér hajú, vénségesen vén Miss Marple szolgáltat igazságot a halott cselédjének (Egy marék rozs). Áldozat és detektív titkos összetartozását megerősíti a cselédlány regény végén idézett levele is.

  A bűn szétválasztás. Sőt behatolás a test intimszférájába. Rendellenesség, hiba, aminek az okát a feddhetetlen és szűzies detektív módszeresen gondolkodva hamar megtalálja. Bár alig vannak „bemocskolt” áldozatok, a test mégis amolyan kötelező imagó, már-már mitikus elem a klasszikus detektívtörténetekben.  És a sérthetetlenséghezvaló ragaszkodás a logikus gondolkodás fölényével, az ok-okozatiságba és a tapasztalatba vetett hittel is együttjár.

  Az illedelmes, viktoriánus holttesteknél sokkal érzékibbek a kemény krimik széttrancsírozott, darabokra szabdalt tetemei. A holttest, mint a vágy titokzatos, ha nem a legtitokzatosabb tárgya. Raymond Chandler felejthetetlen mitológiát épített a holttestek felfedezése köré. A detektív szorongva belép egy üres lakásba, valami „húzza” befelé, és egyszercsak a lakás egy eldugott pontján megtalálja a halottat. Aki (ami) érzékeink számára felfoghatatlan módon „sugárzik”, mintha a brutális halál felruházná valami szorongató aurával.

  A Gyilkosság az Orient Expresszben egy, a kemény krimikre jellemző amerikai gyerekrablást (és gyerekgyilkosságot) torolnak meg európai helyszínen, már-már rituálisan, az összes hozzátartozó bevonásával.[1] Európai helyszínen? A gyilkosság pillanatában az Orient Expressz épp két földrész között, egy hóviharban vesztegel. Aghata Chrisie-nél nem túl gyakran szerepelnek gyerekrablók (és természetesen sorozatgyilkosok sem, ahogy „valódi” gengszterek sem). Hercule Poirot mégis – az angol detektívregényekben megszokott módon – tényekre alapozott, logikus következtetésekkel leplezi le a tettes(eke)t. Vagy mégsem leplezi le őket? Hiszen hagyja szabadon távozni őket. A meglehetősen szokatlan zárlat azt sugallja, hogy a két bűncselekménytípus nem mérhető egymáshoz. A „gyilkosok” a kollektív bűnösséget is vállalják, hogy megtoroljanak egy individuális, a klasszikus krimik játszmái szerint már-már értelmezhetetlen tettet.

  Jellemzően hóviharban, és jellemzően két földrész határán. Nem akármelyik vonaton, hanem az Orient Expresszen. Mert a pogány bosszúállás gondolata – hiába hasonlítja az egyik szereplő a gyilkosokat egy esküdtszékhez – épp a protestáns individualizmus hagyományaival nem egyeztethető össze. Ahogy az sem, hogy a „gonosszal” álmában végeznek.

  A szétszabdalt, szétzúzott, szétdarabolt test amúgy szinte mindig szemiotikai és narratológiai funkciót kap az anti-detektívregényekben.[2] A kemény krimikben viszont sokszor a pornográfiához és a gyermeki, groteszk fantáziavilághoz áll közel. Néha a gyilkosság elkövetője maga is művész (James Ellroy: Szigorúan bizalmas), az álomgyár-alapító Walt Disney megtagadott fia, aki tetteivel leplezi le az amerikai álmot megalapozó fantáziavilágot. A rajzfilmekből ismert játékosan groteszk testképzet mutatkozik meg a „művészi” gyilkosságokban. Ezeknek a gyilkosságoknak a felderítése sem történhet másképp, csak intuícióval. Kérdés, hogy lehet-e a Parfüm mintájára romantikus művészregényként olvasni a Szigorúan bizalmast? Én alig hiszem, hisz az Ellroy-féle krimisorozatban (L. A. Kvartett) a társadalombíráló szándék és a realista nagyregény felé mutató koncepció jóval erősebb jelentésképző erővel bír. A pusztítás esztétikájának barokkos tobzódását felülírja a társadalmi környezet pusztulásának már-már kimerítően aprólékos bemutatása.

  A szétroncsolt, feldarabolt, cafrangokra tépett testek ennek ellenére még Elrroy regényeiben sem visszataszítóak. Talán mert nem is valóságosak. Élők és holtak egyformán szépek – szerelemre és halálra érettek. Lótnak-futnak, dohányoznak, isznak, szerelmeskednek, meghalnak – vagyis pontosan ugyanazt csinálják, mint a hősök az amerikai mozikban. (Az amerikai kemény krimi és film története – gondoljunk csak a Máltai sólyomra vagy a Hosszú álomra – ezer szállal fonódik egybe. Amerikai krimiket olvasva tükörfalú termekben sétálgatunk körbe-körbe.[3] Mert film és irodalom egymásra hatása kölcsönös: az amerikai rajzfilmipar kezdeteit bemutató regényt, a Szigorúan bizalmast majd a belőle készült film teszi világhírűvé.

• Ez a filmekből ismerős, redukált antropológia – jellemző, hogy a hard-boiledekben alig esznek, hogy nincs szaguk a szereplőknek, és mindenki gyereke valakinek, de neki magának nincs gyereke – egyfajta barokkos nagyzolásba, dagályos és merev ünnepélyességbe, szépség- és ifjúság-kultuszba torkollik. Ezért sem félelmetesek annyira a halottak. Feltűnőek, mozdulatlanok. Össze- és szétszerelhetők. Látványosak, már-már erotikusan sugárzók. Mint a filmsztárok.

  A klasszikus hard-boiledek többsége vajon mért Kaliforniában játszódik? Talán mert a társadalmi valóság és a gyilkosság révén felmagasztosuló emberi test is csak valamifajta álom-valósággal kölcsönhatásban létezik.[4] De létezik: James Ellroy például a krimisémából kiindulva sokszereplős realista nagyregényeket ír.

  A skandináv krimik szemléleti újszerűsége a teljesen másfajta testtapasztalatokban is megmutatkozik. Átlagos krimiolvasó könnyen túllendül az amerikai hard-boiledek sokadik, bizarr sorozatgyilkosságán, kellemesen borzong a grand guignol-szerű, eléggé valószerűtlen rémségeken. De egy átlagos svéd vagy norvég krimi jelentéktelen epizódja képes a saját testünk integritásába vetett hitet megingatni.  Izzadtságcseppek, vetélések, gyógyíthatatlan daganatok, szexuális fusztrációk. És hozzá a mindennapi élet rémségei: szoros cipőkbe beledagadt lábak, tályogos fogak, a reggeli rohanás idején bömbölő gyerekek…, apróságok Ez a hiperérzékeny, az embert végtelenül romlékonynak és esendőnek láttató naturalizmus megfosztja a kemény krimit az amerikai hard-boiledekben is megőrzött mitikus kereteitől.[5] A nyomozónak nem adatik meg, hogy a vágyról való lemondás árán (az amerikai detektívek jellemzően hősiesen boldogtalanok) egy dicsőséges pillanat idejéig helyre-állítsa a világot. Osló vagy Koppenhága nem a „világ”. A skandináv krimi csak nagyon-nagyon ritkán enged meg mitikus általánosításokat.

  A magyar Tar Sándort a legvéresebb krimiszerzők közé kell sorolnunk. Nem mintha a Szürke galamb gyilkosságai borzalomban vetekedhetnének – mondjuk – Ellroy rafináltan kiagyalt kéjgyilkosságaival, hanem csak a vér miatt. Ahogy a szürke szín, úgy a vér is meghatározza az egész regény szimbolikáját. Halálakor a legtöbb szereplő kibuggyan önmagából – vagy azért mert elkapja a galambok terjesztette vérzéses betegséget, vagy mert kivetve magát lakótelepi lakása erkélyéről, szétloccsan a kövezeten. A halál visszataszító, undorító, borzalmas, ám ennek ellenére nincs benne semmi személyes. Azt leplezi le, hogy egyformák vagyunk – hogy nem igaz, amit a rendszerváltás sugall, hogy erősebbek vagy gyengébbek, bűnösök vagy kevésbé bűnösök vannak közöttünk. Vagy hogy a romlottságnak léteznek fokozatai. Egy teljesen átlagos szereplő, a boncmester még a feltámadás titkával kísérletező galambos embert is elpusztíthatja.

  Ráadásul a bűn(ös) maga is személytelen, miközben a bűn kétségbe vonhatatlanul létezik. Az áldozatokkal a „szürke galambok” végeznek – de csak az lehet áldozat, akit gyűlölnek a hozzátartozói. A család ítéli el az áldozatokat – a galambos ember csak beteljesíti a családtagok kívánságát.  És nem az áldozat és a detektív, (a „halott” és a „szűz”), hanem a gyilkos, a detektív és az áldozat között teremtődik valamilyen elviselhetetlen azonosság. Vagy a Tar-krimiben nincsenek világosan megkülönböztethető szerepek? Az egyik gyilkos a nyomozásban részt vevő egyik detektív, Molnár pedig a múltja révén tartozik a bűnözők/bűnösök (sors)közösségéhez. A bűnök és a sorsok úgy hasonlítanak egymásra, mint a lakótelepek egymás mellett sorakozó, konokul egyforma ablakai.

  Az emberi létezés megmásíthatatlanul közösségi, hiszen ami a lényeget illeti, kínosan egyformák vagyunk. Ez a testképzet a regényben nemcsak – máig ható – politikai, hanem akár metafizikus relevanciával is bír. Egyetlen tettes megnevezése nem lehet elégséges a „világ helyreállításához”, hiszen a bűn közösségi vagy éppenséggel teremtményi természetű.

   

  [1] Ezt a szempontot Török Lajos vetette fel egy 2014-es egyetemi tanácskozáson.

  [2] Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern. Akadémiai Kiadó. Budapest. 2000. 111-12.

  [3] Ez vajon csak Amerikában van így? A Szürke galamb és a Budapest noir létrejöttét is befolyásolták filmes inspirációk, a Budapest noirét nemcsak amerikai filmek, hanem a két világháború közti magyar filmművészet is. Az egyik legkorábbi magyar filmes irodalmi adaptáció Babits Mihály Gólyakalifájából készült (1917.) De vajon a Babits-mű képiségére, narrációjára nem volt hatással a korai némafilm?

  [4] Ez furcsa módon emlékeztet a középkor imitációs elképzeléseire. Hiszen minden konkrét Grál-regény egy csodálatos, soha meg nem íródott, a kortársak fejében mégis eleven valóságként élő „Grál Összes” egyik változata volt. Ez a mitikus, vizualitásban is kiteljesedő gondolkodás nagyon kedveli az amerikai mozik hőseihez hasonló archetipikus szereplőket, karaktereket.

  [5] Hogy aztán egy teljesen másféle, feminista színezetű mitológiát próbáljon megalkotni a Tetovált lányban. (Lisbeth Salander gyerekes elpusztíthatatlanságában talán egy másik médium, a képregény inspirációját kereshetjük.)

Gágyor Péter Béláinak köszönhetően kelet-közé-európai abszurd újjászületésének lehetünk  a tanúi.
Az Ab-Art kiadó jóvoltából megjelent kötetben tizenhárom abszurd „tízpercest” olvashatunk. A tizenhármas szám szimbolikájától sem tekinthetünk el, miközben azon töprengünk, mit is jelent pontosan a „tízperces”? Valamivel (egész pontosan tízszer) többet, mint egy „egyperces”. Az örkényi egypercesekhez semmiféle határon túli problematika vagy akár novellákat összekötő narráció nem illik. A Gágyor-féle abszurd elbeszélések viszont sokkal lazább szerkezetűek, és többféle műfajt (parafrázis, esszé, frámai jelenet) variálnak.
Először azt gondoljuk, a tizenhárom abszurd „rémregény” tizenhárom Bélát mutat be. Bélákat, mindennapi kisembereket az árulás, az önfeladás, az énvesztés, az asszimiláció, a Vojtech-hé válás különféle stációiban. Akik lassan, engedelmesen kopnak bele a csehszlovák mindennapokba. A „tízperces” műfaj-elnevezés is utalhat  ironikusan az asszimilációnak erre a lassú, lélekemésztő folyamatára. De Gágyor kötetében nem borongós pillanatképeket, lírai állapotrajzokat találunk, hanem – híven a szerző eredeti foglalkozásához, színházi múltjához – eleven drámai jeleneteket. A kocsma, kávéház, autópálya „színpadán” lépnek fel, mutatkoznak meg vagy botorkálva monologizálnak a kötet szereplői. De az is lehet, hogy a „Bélák” nem különféle típusokat, hanem egyetlen értelmiségi életút, XX. századi sors abszurd stációit, alakváltásait jelölik – hasonlóan Örkény Pistijéhez.
A groteszk „kisemberségnek” óriási hagyománya van nemcsak a felvidéki magyar, a cseh és a szlovák irodalmakban. Vajon mennyiben változtatja meg egy kispolgár személyiségét, ha lassan elbizonytalanítják a valahova-tartozását, és igazi identitását már csak családi körben (vagy ott sem) élheti meg? Nagyon is mélyen emberi kérdések. Mennyire tartozik a név, a múlt vagy az állampolgárság hozzánk? Az állatoknak (talán) teljesen mindegy, milyen néven emlegetik őket. Ha egy állatot más fajba sorolunk, nem lesz rosszabb vagy jobb vadász vagy növényevő, nyilvánvalóan nem hasonlik meg önmagával  – de ez kijelenthető-e az emberekről is?
A névváltással szimbolizált Trianon-trauma a „Bélák” legbelső lényegét, életerejét, önazonosságát érinti. Hiszen a vereség, az önfeladás, a reszlovakizáció után már nem akárki vagy. Nem karakter. Nem személyiség. Csak egy „kilógó lóláb az új nemzet alól” (30.) Innen ered a szereplő(ke)t jellemző örökös bizonytalanság, neurózis, döntésképtelenség, tétovaság. A „Bélákra” jellemző tesze-toszaság. „Megfogyva bár… és megtörve”.
A Gágyor Péter-féle szellemes, fanyarul mulatságos „tízpercesek” nem is nevezhetők novelláknak a szó eredeti értelmében. (Soha nem tudhatjuk például, ki beszél a szereplőkről, kinek a gondolatait „halljuk”.)  Ezeket az írásokat inkább a „név” és „identitás” motívumára felfűzött  drámai (tragikomikus) életképeknek, a publicisztika és dráma eredeti ötvözetének tekinthetjük.
És ez a Gágyor által megteremtett műfaj, megszólalásmód arra is alkalmas, hogy drámai törésvonalak mentén – egy valódi nagyregényhez hasonlóan – bemutassa a felvidéki magyar történelem csomópontjait: a két világháború közötti Csehszlovákiát, a revíziót, a kitelepítéseket, az erőszakos reszlovákizációt, a prágai tavaszt, az utána következő évtizedek lassú tespedését. Mindvégig feszültséget kelt a szövegben, hogy nem tudjuk, az ottani magyaroknak, a „béláknak” volt-e más választása, hogy lehetett volna-e jobban és okosabban dönteni – vagy esetleg a történelem ura(i) végig cinkelt („czinkelt”) lapokkal játszottak velük?
A szabadság és a felelősség megragadható-e „bélák” világában, a történelem kisemberei között? Nem dönthető el teljesen.
De ezt az eldönthetetlenséget is szeretjük Gágyor Péter tízperceseiben.

Egy pilóta a sivatagban, a „semmiben” találkozik egy földöntúli, csodálatos kisfiúval, és mutat neki egy rajzot egy óriáskígyóról, ami lenyelt egy elefántot… a többi már történelem. Vagyis a világirodalom egyik leghíresebb, számtalan nyelvre lefordított, érzelgős meséje. A világhírhez a jó cím is elengedhetetlen: a Kis herceg biztosan találóbb és költőibb, mint a Ferkó, Tömörkény (talán az egyik legnagyobb magyar elbeszélő) novellájának címe.
A Ferkó is egy csodálatos alienről, egy különleges, angyali, sehova sem beilleszkedő kisfiúról beszél. Nyilván van anyja, van apja, de ők szinte meg sem jelennek a novellában. Ferkónak nincs múltja, ahogy jövője sem. Csak ott áll előttünk, csendesen, kiközösítetten, magányosan, és a látás és az ábrázolás művészi problémáin töpreng. Nem a kalap, az óriáskígyó és az elefánt, vagyis a szimbolikus-gyermeki látásmód, hanem a századforduló festészeti forradalmának elméleti problémáin. A Ferkó nem is „gyerekirodalom”, hanem (talán) egy gyerekhőst középpontba állító, szecessziós művésznovella.

Hát nem kiközösített, magányos őrültek forradalmasították a magyar festészetét? Ferkónak persze nem adatik meg, hogy a magyar puszta Csontváryja legyen, ahogy az sem, hogy a kérdéseivel – kis herceg-módra – összezavarja a felnőtteket. Ferkó egyáltalán nem kommunikál, még jótevőjével, az öregbéressel sem. Mindösszesen két mondatot felel az ispánnak, ebből is az első egy egyszavas válasz: „Nem”.
Ferkó – ahogy a pusztalakók mondják – “kigondolkozik a világból”.
Pedig olyan fizikai-társadalmi térben él, ahol  lenne mit kérdezni: a magyar pusztán. De Ferkót a társadalmi különbségek nem érdeklik, csak a „látvány”, a természet és a természetfeletti egymásba-tükröződése. A magyar puszta mögött ott rejlik egy másik valóság is, az öregbéres  katonáskodás közben megpillantott Itáliája,  “ahol kiszárad a balta nyele esés közben, míg leér a toronyból”.  Hát mért nem kívánkozik oda ez a “Ferkógyerek”?
Magányos, dunántúli gyerekként én sokáig nem is értettem, miért csapnak egyesek akkora hűhót az alfölddel, hisz „nincs ott semmi” – de Ferkó pusztasága majdnem olyan látomásos és izgalmas, mint a beszélő kígyókkal és rókákkal teli sivatag. Az uradalmi gyerekek „fényes hintókat” látnak a semmiben száguldozni, Ferkót pedig egy színes, mesebelien csodálatos szekér (a komédiások hintaja) ragadja magával. A hirtelen feltündöklő, mesebeli kocsi a kor más festő-látomásaiban is előbukkan[1].)
Ferkó  „belefeledkezik a látványba” – immár utoljára.
A novella kezdetén nyár van, aztán leszakad a pusztára a tél. Az elveszés a hidegben, a hóesés, a varázsos semmi mindent feloldó és megbocsájtó káprázatában, maga a halál is egy játékos születés-élmény: „Édes zsibongás állta el tagjait, elszunnyadt, ábrándjait látta meg a levegőégben, fölkívánkozott hozzájuk és bizonnyal föl is ment oda. A hóvihar rászórta pihéit a fekvő testre, a pihék csöndesek, szótlanok és szelíden ölnek…”
Ferkónak néhány száz méter szaladás adatott a csodálatos kocsi után a hóban.

A legtökéletesebb „kifejezhetetlen mozdulat” a halál lelkes elfogadása.
Mit kívánhatnánk?
Ama téli utazás majd nekünk se legyen sokkal nehezebb.

Bánki Éva

[1] Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.
A principálisom^* nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom^* távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút⁺ festője, nagyobb Raffaelnél⁺.” (Csontváry Kosztka Mihály: Önéletrajz. http://mek.oszk.hu/05800/05889/html/gmcsontvary0002.html)

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: FERKÓ

Ferkóban az öregbéres ismerte föl legelsőbben a tehetséget. De ez sem az öregbéresnek dicsőség, hanem neki. Mert kivált ő a többiek közül mindég. A nagy majorudvarban, mikor engedett a meleg, s lefelé haladt a nap az égről, összeverődött a sok gyerek a sorbaállított nehéz szekerek s a föld illatával terhes vasekék között. Eleinte csak csöndes moraj hallatszott, halkan beszélték meg a nap eseményeit. Az egyik olyan fényes hintót látott a pusztán keresztül haladóban, hogy nem lehetett az oldalára nézni a nagy ragyogástul. A többiek hallgatták elmerengve; mert szép dolog az nagyon, egy olyan fényes kocsi. Mígnem aztán valamelyiknek sikerült fellöknie a másikat, amikor megindult a viháncolás, birkózás; kacagva szaladgáltak, verték egymást és magasra emelkedett a szekerek között a fölvert homok finom pora.
Az a gyerek pedig azalatt kint ült a major falánál, ott gubbaszkodott és nézte, hogy áldoz le a nap. Nézte onnan csöndesen, hogy szalad végig a bíborpirosság a föllegek között és hogy szilánkol elő a fák mögül. Szó sincs róla, szép azt nézni nagyon, de mit nézhet mégis rajta egy gyerek, akinek béres az apja és reggeltől estig túrja a földet, amely csak azért nem áldott előtte, mert a másé.
Valami csudálatosnak kell lenni a dologban. Ferkó sokszor elgondolta azt, hogy a nap mindennap kövér, mikor lemegy az égről és mégis mindennap soványan jön elő megint. Valami észvesztőt talált ő ebben, és sokszor kérdezte a béresektől az okát; de a béresek sem tudtak rá megfelelni. Pedig a béresek okos emberek; ők tudják, hogy melyik talaj televény, hol kell mélyre nyomni az ekét, és hol lehet egy kis szabadságot engedni az állatnak. Sok, sok mindent tudnak a béresek; meg tudják mondani, hogy hány éves az ökör és mi baja van, mikor az egyik fülét előre, a másikat hátra csapja. De hát nem tudhatnak mindent ők sem. Ferkó megnyugodott ebben és csudálata növekedett a nap iránt. Bámulta tovább néma merengéssel, mint ahogy megbámulta a többi ilyen dolgokat is. Egyáltalán nagyon furcsa gyerek volt ő. A béresasszonyok, mikor az erdőben jártak gallyat szedni, ott látták Ferkót; nézett valami régi reves, korhatag fát, és azonkívül nem látszott tudomást venni a világ többi részéről.
– Nem “tiszta” – mondták egymásnak némi örömmel; mert minden anya csak örülhet azon, ha nem az ő, hanem a más gyermekének nem tiszta a feje. – Szegény kis együgyű!…
És rendes észjárással fogva föl a dolgot, ki nem talált volna benne hibát? Mert például azt elnézni, mikor a malacokat eteti az ember, hogy miként falnak, miként eszik föl az árpácskát, az nagyon helyes és senki sem talál rajta megütközni valót. Hanem hogy valaki, még hozzá egy egészen kicsi gyerek, egy fát bámuljon az erdőben!
Az öreg fák korhatag belsejéből sötét éjjelenként világosság tör elő, olyan, mint a holdfény, kísérteties és szomorú. Rossz szellemek és táltosok lakoznak bizonnyal a világító fákban, akik megrontói mindennek. Elviszik a hetedfű gyermeket magukkal, elrabolják és ilyenkor vihar támad a nyomukban, amerre járnak. Nem jó az olyan fákra gondolni sem. Azok a rossz lelkek könnyen elbánnak az emberrel; mert ők az erősek és a pusztán nincsen harang, hogy el lehetne őket kongatni a határból. Meg van eset rá akárhányszor, hogy az imádság sem használ annak, aki velük bajba keveredik. Elsuhannak a fák között, bebújnak a gyíkok lyikaiba; mert a gyík nagy barátságban áll velök. Mikor valaki gyalogol éjnek éjszakáján az iszonyú csöndben, amely honos a pusztán, hallhatja olykor a rejtelmes suhogást a feje fölött, s ha ilyenkor gyorsan nem vet magára keresztet a megijesztett, még rá is rikkantanak…
Világos, hogy az ilyen szellemek rabjává szegődik a Ferkó. Egyszer majd behúzza magába a vén fa, beszívja ellenállhatatlanul, és ő ott vesz örökre.
Ezeket beszélték az asszonyok, és van néha igazságuk az asszonyoknak is. Hanem ez mégsem teljesedett be, ez a jövendölés. Mert a Ferkó nem csinált ott a fa előtt semmi galibát, nem társalkodott semmiféle rossz lelkekkel; ő egyszerűen leverte maga előtt a tenyerével az erdő nedves földjét simára, és aztán egy kis ágacska hegyével belekarcolta abba a nagy fának az alakját. Ha nem volt megelégedve a rajzzal, újra lenyomta a földet és csinálta a dolgot addig, amíg szépen nem sikerült. És ha sikerült, nagyon örült neki.
A fának kikarcolt alakja megmaradt aztán ott a földben. Olykor elérte ott a fák között is a napsugár, megszáradt, és a fölötte átfutó gyíkok nem tehettek kárt benne. Különben a gyíkok nem olyan állatok, hogy kárt tennének valakinek ok nélkül. S ők ismerték is Ferkót; hiszen annyiszor látták az erdőben azt a csendes fiút.
Ő kijárt oda, és elnézte a munkát. Ha esetleg szélvihar támadt, amely lekapott pár rozoga ágat a vén fáról, kiigazította ő is a földön úgy, hogy hasonlítson újra hozzá. Mert a fák egypár ág elvesztése után mindjárt más formájúak lesznek, míg az emberek ugyanazok, ha ökörbőrben vagy bagariában járnak is. Mert ha arra járt valamely béres, nyelet keresve az ágak között az ostorának, vagy ha arra kergette a nyulat a vadász, a két különböző fajtájú ember egyformán taposta össze azt, amit a gyíkok nem bántottak… A csizmatalpak nem műismerők, akárkinek a lábain vannak.
Hát ilyen volt a Ferkó gyerek, és ez hibás dolog volt az emberek szemében; de már úgy volt és nem lehetett róla tenni. Mert nem játék volt az neki, mint a többi gyereknek, nem játszott ő azzal csak mulatságképp, hanem tette, csinálta öntudatosan és öntudatlanul. Az áldozó napot lerajzolta a homokba, a ciroknövény finom ágas részével húzgálta a sugárküllőket, amiket az a felhők közé vetett. De sohasem volt vele megelégedve. A napot nem lehet a homokba rajzolni. De azért megpróbálta másnap, harmadnap is sajátos makacssággal; az apró gyerek küzdött, szívdobogva küzdött azzal az ellentéttel, ami homok és a napfény között van. Hitte, hogy valamikor sikerülni fog.
Ha elfeküdt már mindenki a majorudvarban és leterítette félhomályos sátrát a nyári éj, Ferkó kint vesztegelt valamelyik fölfordított ekén vagy a szekéroldalban, és abban az állapotban volt, amiről azt mondja szűkszavú nyelvén a pusztalakó: hogy kigondolkozik a világból. Szelíd holdfény ragyogott be mindent, csöndes szellő futott át a végtelen mezőség fölött, halk rejtelmes morajlást hozva el az erdő fái közül; fényes volt a tájék, fehér a homok, csillogtak az ekevasak, és a messze tanyákról elverődött odáig az ebek csaholása. Rejtelmes vágyak keletkeztek ilyenkor a szívében, csudálatos gondolatok, amik borzongásba hozták. Hogy lehetne mindezt lerajzolni a homokba, a holdfénnyel, az erdő morajával meg az ebek ugatásával együtt?
Elnézett sokáig mindent, a fényt, ami a szögletfalakra esik, az árnyékot, amit a hold vet az ekék mögé, és sóhajtva győződött meg arról, hogy mindezt lehetetlen a homokban utánozni. Lehetetlen. És szörnyű lehetett a kín, ami azt a kis szívét összefacsarta, mert szinte nyögött belé.
De nem maradt ez így sokáig. Az öregbéres a néma, hallgatag, elvonult fiúban fölismerte a tehetséget. Látta a szemlélődést, ami nyilvánult a gyerekben, és kinek kell inkább szemlélődőnek lenni, mint a disznópásztornak? És mikor eljött az idő, hogy az ispán kisbéressé tette az eddigi kondást, az öregbéres, aki illetékes egyén volt az ilyes dolgokban, egyenesen Ferkót jelölte ki arra a hivatalra.
És ezzel nagyot haladt előre Ferkó. Nem volt többé az a gézengúz naplopó gyerek, aki elbujkált az erdő téveteges sűrűjébe, aki kiszökött éjjel a házból, hogy bámulhassa a holdfényt, hanem egy öntudatos, dolgozó, munkálkodó lény, aki maga kereste meg a kenyerét, amit megevett.

Benn a városban, ha egy ittas ember megfekszi a pocsolya sarát, azt mondják rá: “disznó”. Ha a gyerek macatos, ha tintásak az ujjai: “disznó” lesz, azzal a szörnyű fölületességgel, ami már szokása a városiaknak. Mert a disznó egy igen komoly és öntudatos állat, méltó arra, hogy komoly és öntudatos ember pásztorkodjék a falkája fölött. És tekintetbe is vevődik ez a dolog odakint; mert amíg a kisbéresnek csak egy könnyű ostort adnak a kezébe, amekkorát elbír, addig a disznópásztort fölruházzák tarisznyával, karikással, vasasvégű bottal, szép nagyélű bicskával, amik mind igen értékes és drága dolgok odakint a pusztán. De nem sajnálják ezt a kondásgyerektől; mert kell, hogy bizonyos embereknek legyen bizonyos rangjuk. És tisztességet is kell nekik adni hozzá.
A kondás például télen jókor reggel kimegy a mezőre, ha nincsen nagyon magas hó. Még sötét is van jóformán. Legelöl ballag az ártány, utána a kocák az apró disznókkal egyetemben. Oldalt lohol a kutya, hátul pedig a pásztor lépked, vivén magával a botot, a karikást, a tarisznyát, a bicskát meg a szűrt. Az ártány odakint a legelőn megáll és röffen egyet; a kocák is megállanak. Még sötét van, nem lehet füvet keresni a hó alatt, majd csak később jön ez, addig diskurálnak szépen. Az ártány végigjárja a falkát, röfögnek vidáman, komolyan vagy haraggal. A pásztor rádül a botjára, és nézi őket.
Azután lassacskán megvirrad, világosabbra válik a tájék, a falka elszéled, füvet keresni; az élhetetlenebbeket az ártány maga vezeti jó helyre. Így megy ez délig; apró differenciák ha fölmerülnek, az ártány meg a kuvasz szépen elintézik azokat; a tapasztalatlan süldőket leriogatják a jégről, mert ott lábat lehet törni, ami pedig nem jó. Ritkán van arra szükség, hogy a vasasbotot közibük vágja a pásztor.
Délben pihenés van. Összefekszenek egy halomba, hogy melegük legyen; ha esetleg szél támad, elmennek szépen maguktól valami buckaoldalba, ahol nem éri őket annak a hideg lehe, és pihennek ott nyugodtan, csak az ártány járkál a sertésgarmada körül méltóságteljesen, viadalra készen, mint Don Quijote. Azután újra megkezdődik a fűböngészés a hó alól, ami eltart addig, amíg leszáll a nap, és elterül az alkony. Akkor hazamennek nyugodtan, és röfögnek otthon kedélyesen.
Már most ki tudná ebből megmondani, hogy miért nevezik az ittas embert annak, aminek ezeket az állatokat? Avagy látott már valaki ittas embert olyan nemesen öldöklő harcot vívni, mint amilyent küzd egyik ártány a másikkal, ha a pásztorok füttyszóval nekibuzdítják őket?

És ebben a foglalatosságban fejlődött a fiú. Ebben a munkában, ahol az a kötelesség, hogy le kell támasztani a botot a földre, arra a két kézfejet, arra meg az állat, és kigondolkozni szép csöndesen a világból. Nyáron szelíd, télen pedig küzdelmes mesterség ez. Nyáron a mezőség buja füvén könnyen él meg az állat, semmi gondja, baja vele a pásztornak. De télen, mikor kikullog az erdők közül a csikasz farkas, mikor vad hideg van odakint, hogy még a csillagok is megfagyottaknak látszanak: akkor körültekintőnek kell ott lenni az embernek. Hozzá kell szoktatni a szavához az állatokat, hogy ha szélvihar támad, amely átláthatatlanságot teremt a fölkavart hóból, ne vesszen el benne a disznó, megismerje a szélsüvöltés, viharbúgás között is a kondás hangját, és ott maradjon közelében, és ne fusson világgá, elveszni nyomorultan a buckák havai között.
De ez sem mindig ilyen. A tél sem rossz örökké. Vannak hetekig verőfényes napjai. Tiszta az egész vidék, messzire ellátni, akárcsak nyáron, és ezen a végtelen messzeségen csak a hó látszik, a vakítóan fényes, ragyogó hó, mint egy óriási fehér tükör. Városi ember szembajt kap ilyenkor ottan. A pusztalakónak meg gyönyörűség. És ezeken a csöndes napokon, mikor eleget gondolkozott már a botra dőlve Ferkó, elővette azt a botot, elővette a bicskát, és faragott annak a botnak a tetejére egy olyan ártányt, hogy csudálat volt azt nézni. Igazi ártány volt.
Az öregbéres például sokat látott már hosszú világéletében. Mint katona járt lent Olaszországban, a regeszerű, hihetetlen mesés városokban, ahol kiszárad a balta nyele esés közben, míg leér a toronyból. És azt mondta arra a megfaragott botra az öregbéres, hogy az vagy ördögi segítséggel van csinálva, vagy pedig ha istentül való, és tetszetős ő szent fölségének a dolog, áldassék az ő neve érte. Valóban még ma sem fogyunk ki a csudákból. Nagy és hosszú út vezet a pusztától Olaszországig, és az öregbéres azon a hosszú úton sehol sem látott ilyen fába faragott állatot, és íme a Ferkó gyerek megcsinálta, hogy szinte élt az ártány ott a bot tetején.
Valóban úgy van vele az ember, hogy amit lát, azt el kell hinni, bármily hihetetlennek látsszék is különben. Így tehát méltó csudálkozásában bevitte az öregbéres a megfaragott botot az ispánnak. Az ispán maga elé hívatta Ferkót.
– Eladod ezt a botot?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert ezt magamnak csináltam… Hanem ha kell, csinálhatok az ispán úrnak másikat, szebbet.
És csinált az ispán úrnak másikat, szebbet. A major népe összefutott, mikor a házak közelében legeltetett Ferkó, és faragta azt a botot, amely az ispáné lesz. Napról napra bámulták; látták, hogy mint fejlődik ki ott egy fának az alakja és mint kerül a fatörzshöz egy lovas ember. Kengyel, kantár, sarkantyú, minden meglátszott azon, az egyszerű durva bicska hegyével mindent rátett arra Ferkó. Esemény volt ez és arról beszéltek az egész majorban. Az öregbéres, aki parancskiadásra naponként megjelent az ispán úr szobájában – látta, hogy a szépen faragott bot ott van a fegyvertartón fölakasztva, drágamívű puskák és rézveretes kardok között.
Csak Ferkó nem volt vele megelégedve. Elvégre is fába faragni nem lehet valami ritka és különös dolog. Ami nem kell oda, azt lefaragja az ember, és készen van a kívánt alak. Ez semmi és nem is talált ő valami különös gyönyörűséget abban. Faragott, mert érezte, hogy tenni kell valamit, amiről meglássák, hogy ő több, mint a majorság többi népe; faragott, mert nem tehetett mást.

Úgy érezte, azt hitte, hogy ez csak semmi. Azok a vágyak voltak most is az ő lelkében, amik megülepedtek ott akkor, mikor bámulta a pusztát elöntő holdfényt és a leáldozó napot. Azok a megnevezhetetlen vágyak, amik bolygatták az ő agyát, amik álmatlanokká tették az éjjeleit. Az, hogy valami módon napáldozatot meg a hold udvarát képes legyen megcsinálni azon színesen, mint ahogy az a természetben megvan. Papírra, vagy valami másra odacsinálni azt a valamit, hogy megismerje azon minden ember, hogy az napáldozat, mint ahogy a kifaragott fában fölismerik az ártányt. Mint ahogy megvannak csinálva azok a képek, amelyek az öregbéres lakásán a falon lógnak.
Azok a képek bizony silány dolgok voltak és nem érdemelték meg még azt a szöget sem, amelyen függöttek. De a Ferkó nem látott még másfélét és mindenki azután ítél, amit lát.
Ó, hatalmas ábrándok voltak ezek. Eltompult az agya, beléjük veszett a lelke, és időnként úgy érezte, hogy már nem tud gondolkodni. De csüggött ezen az egy dolgon lelke egész erejével és azt hitte, hogy ha nem tudna gondolkozni erről, nem is volna érdemes élnie a világon. Talán azok, akik meghalnak és lemennek lakni a buckák alá, azok talán még többet is tudnak erről… Ki tudná megmondani, mi lehet a föld alatt?…
Történt azután egy napon, hogy fényes hintó robogott át a havas mezőségen. Büszkén járta negédes táncát a négy ló, a szerszámvasak és a hintó oldala ragyogtak a napban. Ferkó nem látott még ilyet soha; végtelen csudálattal nézte és látta, hogy ott ül a kocsis mellett az ispán. Nagy úr lehet az, aki a kocsiban ül, talán maga az uraság. És a hintó feléje tartott. A disznók ijedten futottak össze, az ártány mérgesen röfögött, és csattogtatta az agyarait. Csak Ferkó nem félt.
És ott őelőtte megállt a kocsi. Ferkó megemelte kalapját tisztességtudóan.
– Ez az, méltóságos uram – mondá az ispán és rámutatott Ferkóra.
– Ez? – kérdé a nagy úr és szemüvegén keresztül kíváncsian nézte a fiút. Ferkó nyugodtan állta a nézést; miért ne állta volna, hiszen nem tett ő semmi rosszat. Az úr pedig kivette kezéből a botot, figyelmesen nézte az ártányt ott, a bot tetején.
Azután visszaadta a botot és felhágott a kocsi lépcsőjére.
– Csudálatos, rrendkívüli! – mormogá a nagy úr. – Valóban rrendkívüli… Hajts!
S ahogy jött, úgy eltűnt a fényes hintó. Forgó kerekei fölverték a havat a levegőbe, a nap rájuk sütött és a hópihék ragyogása szebb volt, mint a hintó. Ferkó látta, hogy mint tűnik el a távol lilaszín ködében, a buckák ragyogó csúcsai és az erdő sötét fái között. Nem bánta, hogy elment a hintó, amint azt sem tudta, hogy miért jött. Folytatta tovább az ábrándokat az ismeretlen álmokról, amik olyan szépek és oly valósíthatatlanok.
Az álmok hosszúak és szépek voltak; az ártány valami előadást tartott a buckaoldalban a fiatalabb kocáknak; a nap útja meghajlott az égen és alkonyatra járt az idő. És ekkor egy hosszú szekér tűnt fel a pusztán. Sovány macskalovak voltak elébe fogva a gyékénnyel borított kocsinak, a hátulján ládák, karók és az egész készség lassan ődöngött ott a hósík tetején. Ferkó látott már ilyeneket, és nem törődött vele. Vásznas-tótok szoktak így télidőben végigbarangolni a pusztán, a majorok között. Ezt is vásznas-tótoknak nézte.
Pedig mások voltak. Borotvált, csupasz arcú emberek dideregtek bent a gyékényes kocsiban. Az elszegényedett Thália nyomorult apostolai. A kocsi külső oldalára egy nagy vászon volt kiterítve, boldogabb időkben szuffita valamely nagy színpadon, a társulatnál függöny, esetleg gót palást és most védő ott a kocsi oldalán a fagyos szél ellen.
Valami meleg öntötte el a fiút; a feje kábult, a szeme káprázott, és látta, azon az ócska vásznon látta, hogy lehet festeni a természetet. Beleveszett a szeme a látványba; – izgatottan ment a kocsi mellett és nézte azt a képet. Egy falu volt ott lefestve az áldozó nappal. A fiú ment bódultan a kocsi mellett, benne érezte magát az ábrándjaiban, és nem hitte, hogy ez nem álom. Ábrándjai oly gyakoriak s oly emésztők voltak, hogy nem bírta már elválasztani tőlük a valóságot.
A konda elmaradt már messze, nem is látszott; Ferkó csak ment a kocsi mellett és telve csudálattal nézte azt a képet. Gázolta a havat, elsüppedt benne olykor, de ment, ment visszatartóztathatatlanul a kocsi mellett, bódultan és semmi tudatával annak, hogy ő most létezik. Hiszen ott volt a lelke azon a képen.
Az alkony leszállott egészen, az éj sötét sátora ülte meg a pusztát. A fiú fáradt lépteivel haladt a kocsi után. Mellette már nem bírt menni; összeborzongott, néha megrogytak a térdei, de ment, ment. A kocsi haladt mindjobban előre, a gyerek hátul lépdelt, a lelke ott csatangolt a festett faluban az áldozó nappal. Föltámadt a puszta rettenetessége, az éji hóvihar, zúgó, harsogó zaj töltötték be a levegőt. A kocsi haladt, gyorsan haladt. Thália papjai tudták azt, hogy megfagyni nem jó; a fiú nem tudta: fáradtnak, álmosnak érezte magát és lefeküdt a hóra. Édes zsibongás állta el tagjait, elszunnyadt, ábrándjait látta meg a levegőégben, fölkívánkozott hozzájuk és bizonnyal föl is ment oda. A hóvihar rászórta pihéit a fekvő testre, a pihék csöndesek, szótlanok és szelíden ölnek…

Tavasszal vadásztak a pusztán. Úri rajok ölték a mezőség állatjait, mert bizonyára csakis azért vannak azok teremtve, hogy megölessenek úriemberek által.
– És hol van az a fiú, akit a télen mutatott nekem az ispán úr? – kérdezte az uraság. – Föl akarom magammal vinni.
– Itt hozzák éppen a kocsin, méltóságos uram – felelte az ispán.
Igen, éppen ott hozták a kocsin. Tavasszal kiolvadt a holttest a hóból. Szántó béresek megtalálták a hullát és behozták a majorba kocsin. Azután eltemették szépen, kezében azzal a bottal, amelyre oly csodálatos módon volt ráfaragva az ártány.

1887

http://mek.oszk.hu/05300/05342/html/01.htm

Illusztráció: El Kazovszkij