Tar realizmusa nem azonosítható a szociografikus igényű társadalomleírással, ezért tévedés is őt ilyen alapon a népi írók folytatójának tekinteni. Ám a „tévelygők” mentségéül szolgáljon:  szociografikus ihletésű irodalom híján többnyire csak Tar-elbeszélésekből következtethetünk a rendszerváltást átélt munkásság és parasztság élethelyzeteire, ezért tarthatják Tart sokan az „elnyomottak krónikásának”. Ennek ellenére Tar Sándor “nem hírmondó és nem közvetítő.”[1] A következtethetünk még nem jelenti, hogy egy szociografikus olvasat kimerítheti az ő kelet-közép-európai élettapasztalatokat is tükröző prózavilágának értelmezési lehetőségeit.
A Tar-próza legszembetűnőbb motívumai nehezen is illeszthetők bele a hagyományos realizmus skatulyájába. Mit kezdjünk például a szokványos áldozat- vagy elnyomás-tematikát kitágító, a Tar egész életművét meghatározó transzcendens motívumokkal? Misztikus  vagy épp okkult sejtetések, bibliai jelképek, utalások, varázslatok, áltudományos magyarázatok, ezoterikus jövendölések. Az effélék nemcsak a realista elbeszélésektől, hanem a bűnügyi regényektől (különösen a klasszikus, angolszász típusú detektívregényektől) is meglehetősen idegenek, ennek ellenére átszövik Tar leghíresebb regényét, a Szürke galambot is.  Ezt a meglehetősen apokaliptikus hangulatú „bűnregényt” tekinthetjük az emberek legtitkosabb vágyait teljesítő álmessiás, Antikrisztus, a galambos ember utáni nyomozás történetének, noha ebben az elbeszélésben sincs olyan fogódzó, amely segítene a már-már karneváli összevisszaságban felbukkanó bibliai vagy okkult utalásokat (Apostolok, varázslás, ezotéria, áltudományosság, számtalan Krisztus-, Mária-, Szentlélek-utalás etc.) értelmezni.
Még különösebb, hogy Tarnál ezek a a hagyományos realizmusba nehezen beilleszthető spirituális utalások legtöbbször a természetes létezés, az „állatiság” tapasztalatához kapcsolódnak. A természet a Tar-életmű egyik központi problémája[2], ezért sem furcsa, hogy az állatok (Tarnál leggyakrabban madarak és kutyák) legtöbbször a természetfölötti (emberfeletti) világ jelölői. Közülük talán a „szürke galambok” a legismertebbek, akik az emberek legtitkosabb vágyait teljesítve megszabadítják a lakótelepen élőket a feleslegessé vált hozzátartozóktól – a galambok terjesztette járvány egyfajta kiút is a „létezés börtönéből”, a „nemzés körforgásából”[3] (Szürke galamb). Ám nem mindig kiforgatva jelennek meg a bibliai jelképek. Az eltűnt ló és a Görbe utca házai fölött köröző madár mitikus keretet ad a Vida-fiú halálának (A mi utcánk), egyetemes-emberi, meglehetősen hagyományos perspektívát teremtve a fiú (Vida bácsi fiának nem tudjuk a keresztnevét) agóniájához. A Vadászatban a beszervezett és tönkretett parasztembernek az állatok nyújtanak menedéket – ráadásul az őz, mint amolyan helyettes halott, át is vállalja a halált a főszereplő lánya helyett. Az „állattá válás” tehát sokszor nem jelent elszemélytelenedést, sőt elembertelenedést sem: a szereplők csak kilépnek (kimenekülnek) a társadalmi életük kereteiből, és „jellé” lesznek. A folyamat fordítva is végbe mehet, állat vagy növény is “szerezhet” társadalmi rangot. A mi utcánk egyik akácfáját Bélának hívják, a Misi kocsma látogatói szemében ő is amolyan „sorstárs”.
Az animalitáshoz hasonló a funkciója a betegségeknek, különösen A mi utcánkban többször felbukkanó, mindig valamiféle borzongással emlegetett ráknak is. A betegség a Vida-fiút megfosztja önállóságától, kibillenti a társadalmi szerepéből, miközben a közösségét (legalább egyetlen napra) jobbá tevő aszkétává változtatja – „én drága fiam”, búcsúzik tőle halála napján az édesapja. A rák, mint valami pillangó, arra is képes, hogy az asszonyokat áttetszővé, bágyadttá, erotikusan vonzóvá, könnyűvé, finommá, angyalivá varázsolja (A mi utcánkban erre csak a rák képes, nem az ifjúság, jellemző, a ráktól a klimaxos asszonyok, mint Hesz Jancsi anyósa, újra vérezni kezdenek) – szinte már öröm őket ágytálazni, mosdatni, dédelgetni, cipelgetni, babusgatni, állítja Ocsenás, a hajdani betegszállító a nagybeteg feleségét gondozó Béres szomszédnak. A magatehetetlen Béresné Magdika olykor kutya módra pitizik, hogy őt ápoló férjének a kedvében járjon, ám ez a “megkutyásodás” sem csökkenti Ocsenás és Béres szemében a vonzerejét. Mintha a rák egy sajátos bestialitás lenne, mely egy rövid időre varázslatossá, nem-mindennapiva teheti az embereket. Kínálkozik a párhuzam a betegséget terjesztő gyilkos galambokkal.
Ám az animalitást nyíltan transzcendens síkra emelő Szürke galamb hemzseg az anyák és gyerekek ellen elkövetett gyilkosságoktól. A galambos ember, a regény sorozatgyilkosa is a saját, mindvégig névtelenül maradó lányán kezdi az öldöklést. A várost feldúló járvány első áldozata egy másik gyereklány, Adélka – az ő véres agóniája mintha a menstruáció vagy a gyerekszülés tragikus paródiája lenne. A bátyus-szálat a galambos emberrel összekapcsoló, a regényben eléggé központi szerepet játszó bérgyilkosságnak pedig egy telhetetlen vaginaként bemutatott, nimfomániás feleség, Ilus az áldozata[4]. Érdemes felfigyelni rá, hogy ez a két áldozat mennyire feminin, a magyar irodalomban szinte megszentelt nevet visel (Adél-Léda, Ilona-Iluska-Tündérszép Ilona).
A Szürke galambban a nők a vérrel, a vörösséggel, a Ház a térkép szélénben pedig a fehérséggel kapcsolódnak össze. „(T)emérdek liba mindenütt, mint egy mozgó, lármás hólepel, körben, főleg a vízparton hullámzott seregük erős, mindent átjáró szaggal.” A „libalepel” már-már fojtogatja a tanyát: a libák pihéi szálldosnak mindenfele, a munkások az ő potyadékaikban lépkednek, és persze éjjel-nappal az ő gágogásukat (a “hebegésüket”) hallgatják.
És persze mindenkit a libák táplálnak.  Az ő  lenyúzott, megsütött húsukkal van tele a tanya konyhája.
Az állatok a Ház a térkép szélénben nem betegséget terjesztenek, nem befogadják (és ezáltal felemelik) az embereket, és nem is a létezés szakrális dimenzióit hangsúlyozzák. Hernyók potyognak az emberek ételébe, legyek köröznek az asztal felett, a nyitó jelenetben úgy gurulnak ki a munkások a buszból, mint a rémült bogarak, a főhőst büntetésből láncra verik és kikötik a kutyák közé. „És megállíthatatlanul, egy pillanat szünet nélkül zsivajgott a libák hada, hányni kellett a szagtól mindenütt. Mikos ezt érezte a levegőben, a kezén, ilyen íze volt a kenyérnek, víznek, a cigarettának a szájában.” A le-alacsonyodás, az „állati sor” itt nyilvánvalóan értékvesztést jelent, és a személyiség elvesztésével fenyeget.
Alig van olyan Tar-novella, ahol férfiak-nők-állatok hiearchiája ilyen gondosan kidolgozott lenne[5], ahol az állatnevek (különösen a nőkre és libákra egyaránt alkalmazott “dög” szó) ilyen sokféle értelemben szerepelnének. A terroron, brutális elnyomáson alapuló „rend” bármiféle megváltoztatása katasztrófával vagy az idő folytathatatlanságával, a libatelep megszűnésével fenyeget. Folyamatos erőszak nélkül a telep összeomlana. „Ide erő kell, mondta Peták, nézd meg ezt a sok nőt, egy sem mehet el érintetlenül, mert legközelebb nem jönnek”.
Az állatiasság ilyen – Tarnál meglehetősen szokatlan – értelme talán a novella időkezelésével is összefügg. Tar kimeríthetetlen fantáziával játszik az iszonyattal, de ritkán érezzük, hogy valamilyen katasztrófa, tragédia vagy bűntény örökre megsemmisíthetné a fennálló rendet, „a mintázatot”. A mi utcánkban először Vida bácsi fejti ki, hogy az ismétlődés, a változtathatatlanság az „utca” alaptörvénye, hogy itt nemzedékről nemzedékre ugyanaz történik, aki kiszabadul a „sorról”, az előbb-utóbb visszatér[6]. Mindig új és új rezsimek jönnek, de ezek olyan egyformán rettenetesek, hogy még saját nevük sincs. (Tarnál nincs Kádár-kor, nincs Horthy-kor, sőt még a rendszerváltás sincs megnevezve.) A Szürke galambban olyan borzalmas bűncselekmények történnek, hogy ezek súlya alatt még egy Hong Kong-méretű város is összeroppanna, ám nem érezzük úgy, hogy ezek „mifelénk” különösebben kivételes események lennének – a gyilkosságok egy részét felderítő Molnár karrierjén mindenesetre az egész nem sokat változtat. Mintha évtizedenként megjelenhetne egy galambos ember a városban, és az efféle kataklizmáknak meglenne a helye az „idők sorában”.
Nincs történelmi távlat, csak örökös ismétlődés. Jellemző, hogy a Mi utcánk amatőr régésze, a tiszteletes csak szemetet talál a föld alatt – de ha mélyebbre ásna, akkor, meglehet, egy, a föntihez kísértetiesen hasonló Görbe utcát találna. Ám a Ház a térkép szélénben a férfiak, nők és állatok közötti hiearchia, az erőszakon alapuló elnyomás olyan rettenetes, hogy alig hihető, hogy az idő „körben forogna”, hogy a szörnyű libatelep megint visszaváltozhatna virágzó majorsággá. Az időnek itt határozott, a végleges pusztulás felé mutató iránya van, ezt jelzi a történetet lezáró tűz is.
Meglehet, az időkezelés különösségében itt az is szerepet játszik, hogy A ház a térkép szélént író Tar valószínűleg egy megtörtént (tehát befejezett, lezárult) eseményből is inspirálódott, egy csengelei, „libás” tanyán bekövetkezett, szerelmi féltékenységből fakadó tömeggyilkosságból[7].

„A liba rosszul repül”.  A felgyújtott tanyán kétségbeesett, lángoló libák emelkednek a levegőbe, és zuhannak vissza holtan, összeégett szárnyakkal  a földre – ez az utolsó kép, amit a távolodó főhős, Mikos szemével látunk. A „repülő liba” a történelem folytathatatlanságával is szembesít. A hiearchia, az erőszakos elnyomás, a határok átjárhatatlansága olyan helyzetet is teremthet, ahol minden visszarendeződés vagy újrakezdés lehetetlen.

[1] „Tar nem hírmondó és nem közvetítő, aki egy egységesnek tételezett, episztemikus erőszak által megalkotott és reprezentált társadalmi réteg helyett szólal meg. Szereplőit nem viktimiziálja, A mi utcánk heterotopikus tere nem szorul rá, hogy egy felsőbb, külső hatalom legitimálja, elismerje létjogosultságát.” Erre a következtetésre jut a Mi utcánkat elemző Benke András is. (Benke András: Történetek a mi utcánkból 3. http://aszem.info/2015/12/tortenetek-a-mi-utcankbol-3-resz/)  Tar realizmusáról ld. még: Deczki Sarolta: Térképről lemaradt tájak – In: Az érzékiség dicsérete, Kalligram, Budapest, 2013., 23-4.

[2] Deczki, 24.

[3] A regény feminista értelmezési lehetőségeiről ld. Sebesi Viktória tanulmányát. Tar Sándor: Szürke galamb. „Egészség Isten patikájából”. http://ujnautilus.info/tar-sandor-szurke-galamb-egeszseg-isten-patikajabol

[4] Ld. Sebesi.

[5] Kész Orsolya: Híradás a peremvidékről: Hhttp://aszem.info/2016/03/hiradas-a-peremvidekrol/

[6] „Az ismétlés egyaránt jelen van térbeli és időbeli értelemben, valamint a narrációban is, sulykolva mintegy az állandóságot és a változtathatatlanságot. A legszembetűnőbben talán abban, hogy minden ház minden lakója hasonló problémákkal küszködik, hasonló nyomorban él, ugyanazok az élethelyzetek ismétlődnek mindenkinél….” (Deczki Sarolta A kizökkent utca. Tar Sándor: A mi utcánk – In: Töredékes dialektika. L’Harmattan Kiadó, Budapest, pp. 279-285.)

[7] Az 1988-as gyújtogatásról nagyon sokat cikkezett a korabeli sajtó, ám Hajagos Tóth Imre rémtettét, a Kádár-kor legszörnyűbb tömeggyilkosságának emlékét mintha elmosta volna a rendszerváltás. Az eset részletesebb összefoglalói: https://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2019/04/26/_pusztuljon_velem_mindenki_230 és Bátyi Zoltán cikke: https://magyarnoir.blogstar.hu/2016/05/26/csengelen-egy-ejszaka-kilenc-halal/27521/

ILLUSZTRÁCIÓ: Hajdu Szabolcs a Délibáb c. film forgatásán