Nemcsak a hajnali szél, hanem az éjfél után tetőző dagály is minden éjszaka felébreszti a Nyugati szél szigetén férfiakat.
Többen felkászálódnak, és ha nem zuhog az eső, köpenyt kerítenek, és kimennek a partra megnézni, megvan-e még a tenger. Néhányan félálomban kószálnak a parton, és elégedetten üdvözlik a dagályt, mintha az egyetlen egyszer is cserben hagyta volna őket. Félálomban bólogatnak, váltanak pár szót egymással, kicsikét kóstolgatják a szelet, aztán visszacsoszognak a kunyhóikba. Egy kicsit dörmögnek, tesznek-vesznek, aztán nagyot sóhajtva betakargatják a fiaikat-lányaikat. Nincs mit tenni. Aludni kell, aludni, aludni…
Vagy összebújni. A Nyugati szél szigetének gyermekei az éjszakai dagály órájában fogannak.
Mikor a dagály visszahúzódik, halálos csend ereszkedik a kunyhókra.
Szétvetett tagokkal alszanak a nők és a férfiak, a gyerekeik, mint a jóllakott hernyók, pokrócokba bugyolálva szuszognak. De belőlük nem kiterjesztett szárnyú pillangók, hanem felnőtt férfiak és asszonyok lesznek, természetesen csak akkor, ha nem fulladnak meg az átizzadt takaróik mélyén, ha játék közben nem vesznek bele a tengerbe.
De hajnalban még a halálra ítélt kisgyerekek is mélyen alszanak.
Néhány anya a beteg csecsemője mellett virraszt, törölgeti a homlokát, csitítgatja, magához öleli – néha túl szorosan, mert annyira sírós és satnya, hogy nem érdemli meg, hogy megérje a reggeli dagály óráját. Elnyugodott az édesanyja kebelén, mondják másnap a részvétlátogatókat fogadó édesapák.
Vannak anyák, akik azt mesélgetik, hogy ők éjszakánként egy szemhunyásnyit sem alszanak. Annyit sír a szegény kicsi, az én egyetlen drágaságom, hogy nem hagyhatom magára. Egyetlen percre sem, soha. De a kunyhók közt csendesen járkáló éjszakai asszony tudja, hogy az éjszakai apály óráit mindenki átalussza, nemcsak az önfeláldozó anyák, a sírós csecsemők, hanem a haldokló öregek is. Ők tehetetlenül belzuhannak a félálom szakadékába, hogy aztán reggel felébredjenek az öklelő fájdalomra. Mert a fájdalom olyan, mint a tenger, semmi sem csillapítja.
A legszebb és a legszentebb óra, amikor senki sincs ébren, a hajnali apály órája.
Megszűnik a kín, az emberek fájdalom nélkül kóstolgatják a halált, nem is sejtve, hogy az már ott lopakodik a kunyhóiknál, vagy ott lapul a takaróik alatt. De az alvókat ilyenkor nem fojtogatja sem a kiszolgáltatottság, sem a halálfélelem, nyitott szájjal, szétvetett tagokkal hortyogva azt sem vennék észre, ha egy óriási kar átlökné a szigetet egy másik tengerre.

Negyvenkét kunyhó tele hortyogó családokkal. Halálraítéltekkel.
Edgar és a gyerekei kunyhója, Harcias Morké, Gyllighaené, (aki maga mellé vette az anyját), az özvegy Edmundáé és a púpos lányáé. Osjané, Ethelé, aki a sánta öccsével él, Gallighaené, aki a sógornőjét vette feleségül, a fiatal és az öregebb Ericé, Leleményes Haraldé (az ő legkisebb fia lesz az, aki nem éri meg a reggelt), Kirwané, Birgittáé, az öreg Edmundé, aki még mindig a felnőtt fiával él. A fenyér mögött rejtőzik Kyd kunyhója, Otte anyóé, aztán Samuelé, a Northumbriából jött asztalosé, a részeges Máelduné, Bert hosszú, lapos háza, (ő öt suhancot nevel, kevés is a hely nekik), majd következik Harold kunyhója, Vörös Sjöné, a mocsár mögött pedig Eric fia Dané, aki nem is tudja, hogy a felesége Vörös Sjönbe szerelmes. Aztán Szőrös Edit kunyhója, a svéd Olafé, Finné, Részeges Edgaré, aki semmi rokonságban nincs az Igazi Edgarral, aki a szigeten született, és Malone mellett lakik. Az özvegy Friderikje háza, aki a fia nélkül mozdulni sem tud, végül Haldor kidőlt-bedőlt viskója. A sziget túlfelén Algard, Uwe, Pocakos Sam, Nolan, a két vak lányt nevelő Oxerna háza, majd leghátul Ken és Björn tanyája – a kövér Björn most nyugodtan alszik, nem is sejtve, hogy holnap a ház a fejére roskad, alig lesz ideje kimenekülni.
De nem minden kunyhóban alszanak.
A holtak viskóit pár évig kegyesen őrizgetik, és nem engednek senkit beköltözni. Hetente-kéthetente járnak nagy áhítattal a holtak szellemeit köszönteni, megidézni a jó cselekedeteiket, táncolni, falatozni, elmélkedni – de hiába is próbálják a halált megszelídíteni, az ott lebeg mindannyiuk feje felett.

A görnyedt asszony gyorsan végigjárta a kunyhókat, mert ezek a szedett-vedett jövevények nem is igen érdekelték. Ugyanolyan közömbösen hagyták őt, mint a palota szellemei, az elátkozott, gonosz királyok, vagy az az izgága teremtés, aki Rioldának nevezi magát, királyokkal-királynőkkel barátkozik, de ugyanúgy végzi majd, mint a szigetet elfoglaló, pökhendi jöttmentek. A bokrok közt alvó norvég kalózokra ügyet sem vetett: a betegség már szétrágta a testüket, a lelküket, az emlékezetüket – egyetlen pillantást sem érdemeltek tőle.
Az övéi a Nyugati szél szigetének keleti oldalán, a földbe mélyesztett kunyhókban élnek. Három különálló, szerény kunyhó: sok test – egyetlen lélek. A szorgok nem kérkednek mindenféle nevekkel, nem akarják magukat magukat minden percben másoktól megkülönböztetni, ezért még álmukban is ártatlanabbak, mint a többiek. Egymáshoz préselődve alszanak, hiszen jól tudják, egy eleven testnek csak egy másik test lehet az orvossága. Hajnalban úgy lebeg a lélegzet – a közös lélegzet – felettük, mint valami túlvilági növényekből szőtt, könnyű, eleven takaró. Az élet a legkisebb szorgokból átáramlik a legidősebbekbe, a férfiakból a nőkbe, a nőkből a még meg nem született gyerekekbe. Ha valamelyiküknek megfájdult a feje, az összes szorg szenved. Ha egy öregember meghalt, egy kicsit a csecsemők is meghalnak vele. Hogy aztán a haldokló utolsó sóhajától új erőre kapjanak, és az öreg utolsó mosolyával nevessenek a szüleikre.
A kunyhók közt fel-alá sétálgató, éjszakai asszony volt a lelkiismeretük.
Aki már azt is tudta, hogyan szerezze vissza a szigetet az övéinek.
Ha a jöttmentek kunyhóit felgyújtja, akkor a szorgok is odavesznek. Ha betegséget hoz a betolakodókra, akkor azok az elcsábult lányok is meghalnak, akik ostoba módon összeálltak a jöttmentekkel. De a félelem és az éhezés! A betolakodók, akiknek az élete és a lelke elveszik a testükkel, mind a kettőtől halálosan rettegnek! Hiszen az ő emlékezetük addig terjed, ameddig a becses személyük – ők csak addig élhetnek, amíg ver a gyengécskén dobogó szívük. Igen, hasonlítanak a gyerekeikre, szeretik is őket, de a lelkük nem folytatódik bennük. Ezért is aggatnak magukra különféle nevetséges neveket, ezért beszélnek annyit megállás nélkül, a királynőjük ezért írogat folyton, és ezért gyötrik a leszármazottaikat különféle intelmeikkel.
Mert félnek. Nem mernek meghalni.
Ha a kunyhókban szuszogó jövevények, a Nyugati szél szigetének lakói polgárai nem is, de az istállókban alvó birkák felneszeltek a lépteire.
De nem menekülhettek. A szorg asszony, az éjszaka úrnője nemcsak az élet-, hanem a halálpontjaikat is jól ismerte.

Bélyegkép: Remedios Varo