Noha a szerző már az elején leszögezi: „a könyvbeli valóság merő fikció”, a regény nem egy kitalált matematikust állít a középpontba. Ráadásul ez a „valódi”, ez a hús-vér matematikus nem is akárki, az ő elmélete minden matematika szakon tananyag, a név ismertsége miatt a legtöbb magyar értelmiséginek van valamilyen Bolyai-képe.
De milyen Bolyai-képe?
Gyerekkorom Nyugat-Dunántúlját mintha nem is egy ország, hanem országok választották volna el a Bolyaiak szülőföldjétől. Így történhetett, hogy a nyolcvanas évek elején egy rosszul xeroxozott Bolyai-életrajzba belekeveredett Mandics György néhány Bolyai nevében írt költeménye is. Nem túlságosan jó versek. De az iskolai ünnepségeken – mert a Bolyai-kultusz akkoriban szinte már mindenhol elterjedt – a nagykanizsai tanulóifjúság őszintén elképedhetett Bolyai János József Attila-utalásain… A zseni lángelméjén, aki (lám-lám) mindenben megelőzte a saját korát… Ezekben az években hallottam arról, hogy az Akadémiai Könyvtár kézirattárában mikrofilmen őrzik Bolyai János egész hagyatékát.
Egy ilyen „titkos hagyaték” egészen mást jelent manapság, mint a nyolcvanas években, Kavafisz, Pessoa felfedezésének évtizedében, mikor még szokás volt a Stalkertől vagy Csontvárytól is „megőrülni”. Egy „el nem ismert erdélyi zseni” a maga titokzatos Üdvtanával, a saját maga alkotta helyesírásával, a hivatalos társadalomból való kivonulásával nagyon is beleillett az akkori idők fülledt,  szenvedélyes hangulatába. A képzeletben éltünk, mert máshol nem lehetett.
De akkoriban még mindenki szívesen beszélgetett. A történelem szakon a tanársegédek is mindig ráértek „egy sörre”, egyikük egy kocsma mélyén mesélt A maja papok titkainak, mindannyiunk kedvenc gyerekkori olvasmányának hőséről, Jurij Knorozov nyelvészről. A maja írás egyik leghíresebb megfejtője 1945 májusában a lerombolt Berlin Porosz Állami Könyvtárából „zsákmányolt el” egy ritka könyvet, mely az akkor ismert három maja kódex másolatát tartalmazta. Ez a „lopomány” lett aztán a későbbi megfejtés alapja. Jurij Knorozov természetesen 1989-ig nem hagyhatta el a Szovjetúniót, 1989-ig egyetlen eleven majával sem találkozhatott. Ám miért áldoz valaki egy életet egy olyan civilizáció felderítésére, amit agg koráig nem láthat a saját szemével?
Azt hiszem, épp a diktatúrákban álmodoznak a legtöbbet titokzatos módon megtalált kéziratokról – talán mert a megfejtésükkel a saját sorsunkkal való szembenézést is elodázhatjuk. De lehetséges lenne olyan megfejtés, ahol éppen a saját sorsunkkal való szembesülés a kulcs? Láng Zsolt Bolyai-regényét – mint erre majd visszatérünk – olvashatjuk így.

A nyolcvanas években divat volt „titkos” kéziratokkal foglalkozni. Az akadémiai kézirattárban rögtön közölték is velem, hogy havonta-kéthavonta felbukkan itt egy őrült, aki haladéktalanul a „Bolyai-hagyatékot” akarja megfejteni. Nekem szerencsém volt, egy velem tolakodóan rokonszenvező könyvtáros segítségével elég olcsón lefotóztathattam a hagyaték egy részét. Aztán otthon ért a döbbenetes meglepetés: akárhogy nézegettem, csoportosítottam a lapokat, nem láttam bennük mást, mint egy mindent kényszeresen rendszerezni akaró őrült zavaros firkálmányait. Igen, közben nagyon izgalmas részletekre is bukkantam – de hogy mi lehet ez az egész, arról sejtelmem sem volt.
És a szakirodalomból úgy tűnt, másoknak sincs sejtésük – talán mert senki sem vette a fáradtságot / nem vállalta a kockázatot, hogy sorról sorra átrágja magát a kézirathegyen.  Nem lustaságból vagy érdektelenségből, hanem mert a hagyaték a saját őrületeddel vagy a  törvényeid viszonylagosságával is szembesít, a legteljesebb mértékig képes elbizonytalanítani önmagaddal. De persze „zavaros firkálmánynak” sem minősítette soha senki, hiszen még a felületesen áttekintett lapokon is matematikai felfedezések, szemiotikai, fizikai, nyelvészeti sejtések tömegére bukkantak.
Engem az döbbentett meg leginkább, ami a kézirattengerből hiányzik, ugyanis semmiféle klasszikus „bölcselet”, irodalom vagy filozófia nyomaira nem akadtam. A zseniális Bolyai János, Einstein egyik fő előfutára neves édesatyja, Bolyai Farkas gólemje, tanítványa, „csodagyereke” volt (hosszú ideig otthon, apja felügyelete mellett tanult), aki nyugdíjaztatása hosszú évtizedei alatt sem pótolta műveltségbeli hiányait. Hiába volt csodálatosan intelligens, hiába volt zseniálisan problémaérzékeny, nem volt igazi kapcsolódási pontja a kortársaihoz, ez is magyarázza, hogy miért nem lett a XIX. század Nietzschéje vagy Schopenhauerje.  És talán azt is, miért nem tudott semmilyen kapcsolatot kialakítani a kor egyetemi / tudományos tekintélyeivel. Természetesen van arra példa, hogy egy kelet-európai tudós a hivatalos tudományos világon kívül érvényesül (nem „hajt” kitüntetésekre vagy katedrára), ilyen volt Nicola Tesla is, de a romantika korában élő (az épp a romantika korában élő!) Bolyaiból ehhez hiányzott a lendület és az excibicionizmus.
Kézirata jól olvasható, miközben mégis megfejthetetlen. Nem részleteiben értelmezhetetlen, hanem egészében. Pedig Bolyai hagyatéka a saját maga által következetesen végigvitt helyesírási reform ellenére messze nem támaszt olyan látványos akadályokat, mint a maja hieroglifák megfejtése, ám mi mégsem boldogulunk vele.
Mint egy nagyon egyszerűnek tűnő verssor. Érezzük a titkát, de akárhogy ismételgetjük, sehogy sem jutunk hozzá közelebb. Nem tudjuk megfogni.
Egyáltalán mit akart Bolyai?
Rejtőzködni vagy feltárulkozni?

A Bolyai-regény hőse/elbeszélője is a hagyaték „titkát” akarja megfejteni Svájcban. Nem is akármilyen körülmények között: bezárkózik egy svájci alkotóházba. Csend, luxus, nyugalom. Az alkotóházban a kelet-európai irodalom szokványos flórája és faunája várja, miközben a felületesen megismert svájciak is barátságosak és segítőkészek. Csak éppen ez nem az az izgalmas, titkokkal teli Svájc, ahova Lord Byron érkezett a kíséretével, ahol egy fénytelen évben Mary Shelley megalkotta a maga Frankensteinjét. Vagy mégis? A Frankenstein-történet számos eleme visszatér a Bolyai-regényben, és engem a szerző meggyőz, hogy a Bolyai-történet is értelmezhető ekképp.
A nemeuklideszi geometria egyik alapvetése: a térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. Hegyek, tehenek, tekintélyek. Eléggé temetőszerű ez a Láng Zsolt ábrázolta Svájc, itt minden utcában, minden oldalon halott nagyságok csinosan elrendezett emléknyomaira akadunk: a két Szondi, Keller, Joyce, Canetti, Tristan Tzara… elkezdtem jegyzetelni a nagy neveket, de rettenetesen meguntam. Ám a tekintélyek között van egy eleven, aki ráadásul nem is szfinxként, valamiféle kulturális útjelzőként bukkan fel, ő Krasznahorkai, a Háború és háború szerzője. Persze a mi narrátorunk nem egy vidéki levéltáros, aki egy rejtélyes kézirat hatására metafizikus versenyfutásba kezd, hogy egy svájci városkában végezzen magával, hanem egy  józanabb szemlélődő, aki szép lassan otthonossá szereti maga körül a világot.
Ám ez nem könnyű. Svájc a maga hegyeivel és tekintélyeivel rettentő kísérteties hely, mindvégig érezzük, hogy a fegyelmezettség álarca alatt lappang valami tébolyító. Éjszakánként az elbeszélő rejtélyes sóhajtásokra, csoszogásokra, zörejekre riad, egyszer halott mókust talál a saját lakásában. Néha felpattan az utcán egy ablak, és egy nő ordítása, majd őrjöngő veszekedés lármája szaggatja föl az utcákat. És a fegyelmezett polgárok, a csendesen sétálók, a törpe, a pepita kosztümös nő sem kevésbé rejtélyesek. Ráadásul a svájci otthonosság jelképei is milyen zavarba ejtők! Itt van például az Anker-féle cseresznyetorta. Nem szabad porcukorral készíteni, mert az összetört cukorkristályok túl sok cseresznyepálinkát szívnak fel. És még a cseresznyével is ajánlatos csínján bánni. Napsütésben tanácsos szüretelni, mert akkor lesz tökéletes. Valaki itt a bolondját járatja sznob kelet-európaiakkal? Vagy egy olyan országban, ahol ötszáz éve nem volt háború, ilyen kifinomult szokások uralkodnak? Meglehet. De ahogy a Bolyai-hagyaték lapjai között, úgy ebben az archaikus módon kifinomult, elviselhetetlenül módszeres és közben mégis kísérteties világban is nehéz kiigazodni.
Az emberi-állati természettel ellentétes, kristályszerű, magába húzódó létezés paradoxonja összekapcsolja a Svájcban és Erdélyben játszódó fejezeteket. Mit is csinált annyi éven át Bolyai János Erdélyben?
Bravúrosak a regény Erdélyben játszódó fejezetei. Egy olyan embert látunk, aki tulajdonképpen soha nincs jelen, hiszen bármit is csinál, elmerül egy másik térben, egy másik dimenzióban. A kortársai számára  követhetetlen. Jelen van, de nincs. Mintha látnák és beszélnének hozzá, de a válaszokból és a reakciókból nyilvánvaló, hogy a hős egy övékénél tágasabb térben tartózkodik.
De pontosan hol?
Lehetséges-e a radikális befelé fordulás törvényszerűségeit, koordinátáit meghatározni? A titokzatosan növő-fogyó kristályok nemcsak a cseresznyetorta receptjében tűnnek fel, hanem a két őrült svájci, a két amatőr természettudós (doktor) Jörg és (doktor) Horchidal világraszóló kísérleteiben is. Miért épp kristályok? Talán mert a rejtőzködő élet a legnyugtalanítóbb.
Éva és a szerelem, a család viszontlátásának reménye nélkül összeomlana ez az elbeszélő tudatában megkonstruálódó Svájc. Ez a vonzó-taszító létezés és a vonzó-taszító ország. A másikra való vágyakozás, várakozás tagolja az alkotóházban eltöltött időt. A „szer” amúgy a nyelvészkedő Bolyainak is kedvenc szógyöke –  noha ebből, szeretetből, szerelemből, elfogadásból jutott neki a legkevesebb.
Bolyai János szinte minden életrajzírója érezte, hogy a Bolyai-titok megfejtése nem Erdély vagy Magyarország sajátosságaiban, „elmaradottságában”, hanem a két Bolyai önmagában is kísérteties apa-fiú-viszonyában rejtőzik. Egy unatkozó matematikaprofesszor zseniális matematikust nevel a fiából, de a „teremtményével” nem tud mit kezdeni – meglehet, szeretni sem képes igazából. Igen jellemző, hogy a könyvtárát is a Kollégiumra, nem a saját fiára hagyja, noha évtizedeken át ott téblábol mellette a század egyik legnagyobb matematikusa. Mary Shelley Frankensteinjében érzelmesebb a kapcsolat Teremtő és Teremtmény között, mint a két erdélyi matematikus, Farkas és János között.
Milyen is lehetett volna az életre szeretett, a valódi életre képessé tett, szeretettel is felszerelt Bolyai János életpályája? Kár, hogy (doktor) Horchidal romantikus Bolyai-életrajzából nem ismerünk meg részleteket, csak a cselekmény kivonatát. Az ő Bolyaija kalandorként utazgat Európában, párbajozik, kaszinózik, elképesztő kalandokba és összetűzésekbe keveredik, no de Vlad gróf leszármazottjaként az ő sorsa sem mentes némi kísértetiességtől.
Mindeközben az „igazi” Bolyai korai nyugdíjaztatása után egyszer sem hagyja el Erdélyt.
A korabeli matematika „fejedelmével”, Gausszal a kapcsolatot az apa, Bolyai Farkas tartotta. De milyen kapcsolatot? Tanulságos Bolyai János legjobb életrajzírója, Paul Stäckel dédunokájának a megjegyzése: Gauss igazából nem szerette a Bolyaikat. Már megint ez a bizonyos „szer”…  Ennyi év távlatából persze lehetetlen bizonyítani (se Láng Zsolt, se Stäckel nem próbálkozik vele), hogy az ismeretlen erdélyi inzsellér-kapitány felfedezése épp a rajongva tisztelt Gauss közvetítésével jutott el a kazanyi egyetem rektorához, Lobacsevszkijhez.
A térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. És a Bolyaik bizony hibásan mérték fel a „teret”, az őket körülvevő tudományos világot. Nyilván mindketten hitték, hogy „nyugaton” a szellem köztársasága honol, és nagy elmék vállvetve fáradoznak a matematika nagy kérdéseinek a tisztázásán. Tulajdonképpen a felvilágosodás csalta meg őket, a rend és szellem látszata, az akadémiák és egyetemek ál-világa, amiről ők tényleg kevesebbet tudtak, mint XXI. századi olvasóik.
A térben lévő testek meghatározzák a tér alakját. A matematikai rend a társadalom „rendje” is – az Üdvtant író Bolyai maga tisztában volt ezzel. És Gauss nyilván úgy vélte, jobb, ha a rendet – ha már elengedhetetlenül szükséges – egy cári főtisztviselő bontja meg, és nem egy ismeretlen erdélyi matematikus.
A Bolyai-életrajzban legalább annyi a sejthető, mint amennyi a tudható. Ezért is lehet képes egy fikciós elemekben bővelkedő prózamű a nagyon is létező és sokakat nyugtalanító „Bolyai-paradoxont” a leghívebben bemutatni.
Ám ezen a ponton nem térhetünk ki a műfajra vonatkozó kérdések elől. A jelenlegi Bolyai-kutatás summáját tartjuk a kezünkben? Ez az olvasat is releváns lehet. Vagy egy különleges kísérlet történetéről olvashatunk, mikor valaki – a maga választotta elszigeteltségben – ugyanazokat a kérdéseket éli meg, melyek a XIX. század egyik legnagyobb matematikusát foglalkoztatták? Vagy egy teljesen rendhagyó, „nem-euklideszi” regényt tartunk a kezünkben, ahol az útleírás és társadalomrajz értékelődik át a Bolyai-féle térszemléletnek megfelelően? Egy ilyen szerkezetű regényben hogy értelmeződik át a rejtélyes és kísérteties fogalma?
Létezik olyan világ, ahol a romantikus, párbajozó-heveskedő, a végletesen önmagába fordult Bolyai és egy XXI. századi író egymás megfejtései lehetnek?
A virtuális testek is átalakíthatják maguk körül a teret. Az élők, a holtak, a kitalált lények, ha valamilyen viszonyba keverednek egymással. Nemcsak a “szer” mozgatja az embereket.  Tudnak-e  egyáltalán „nem keveredni”? Természetszerűen alakítják azt a társadalmat, amelyben – úgy hisszük – egyedül és visszhangtalanul élünk.

Láng Zsolt: Bolyai
Jelenkor Kiadó, Budapest. 2019.