Címke: kritika / tudomány

Kaján-kritika

Hálásak lehetünk, hogy Saramago azért így utoljára még tisztázott nekünk néhány, világvallásokat útjukra indító és meghatározó félreértést röpke 160 oldalban – többet szólni erről nem is érdemes.

 

Apokrifnak maszkírozott leplezetlen dialógus a Káin, kiegészítendő a Balgaságok Könyvét (ma: Biblia).

 Ezek szerint a posztmodern csak egy viszonylag frissen, későn kimondott szó arra, ami kezdettől fogva az emberi élmények sajátja volt. A feltöredezettség, az élménybe-, létbevetettség állapota már Káinnak, szüleinek is megmutatkozik ott, ahol minden kezdettől fogva és egyszerre volt, épp úgy, ahogy a nyelv is egyszerre és bonthatatlanul tartalmaz mindent, amit valaha kimondtak, vagy ki fognak mondani. Pál Ferenc fordításában ez a nyelvi szövedék, sodró szóáradat könyörtelenül elragadja az olvasót ebbe a lehetetlen Káin-világélménybe. Az apokrifok között a Károli-féle bibliafordítás darabjai szigetekként tűnnek fel, amolyan fogódzókként, hogy azért mégis, tudjuk, merre járunk; aztán fordul egyet a szóörvény, hogy beleszédülünk, és megint hányódunk tovább a nyelvi anakronizmusok meg alig-központozások gúnytengerében. Nincs itt semmiféle elválasztódás a káosztól a teremtés által. Alig-öntudatos, kisbetűs nevek és vesszők között hullámzó párbeszédek homogenitásában szemkápráztató világa ez. Szavak, amíg a szem ellát, vagy víz, amíg a szem ellát, vagy sivatag és milliárdnyi homokszem a horizontig meg vissza. Nagyjából ez az a Káin-élmény, amiről Saramago beszélni próbál nekünk: úgy vagyunk a szövegbe vetve, mentőövek nélkül, a dialógusok szemfárasztó szünetnélküliségébe, ahogy Saramago Káinja poroszkál kiszolgáltatva jelenből jelenbe, miközben csuklásszerűen böffent fel saját pillanataiba nem illő gondolatokat.

Ezt a kiszolgáltatottságot példázza a védőborító megkötözött báránya is, és a borítóbelső jelenetezéséről sem szabad megfeledkeznünk. Ugyanazt a problémát veti fel, amivel a Saramago-szövegben is találkozunk: a helyzet itt is kétértelmű. Lehet, hogy egy megbomlott időrendszerben egymás mellé rendelődött jelenképek egyvelegét látjuk, ahol a jelenetekben mindenhol ugyanazzal a néhány archetipikus szereplővel találkozunk. Káin és Ábel az, aki az előtérben, háttérben, gyilkos- vagy áldozati jelenetben, anyja és apja körül játszva benépesíti az egész terepet. Vagy az is lehet, hogy maga a kép az a sokszereplős valóság, amiben Ádám és Éva csak annyiban első ember, fiaival együtt, amennyiben a Paradicsom tudatlanságában nincsenek tisztában társaik létezésével. Ez esetben minden szereplő és táj csak díszlet egy jól szervezett gyilkossági jelenethez.

Innen nézve persze Isten játékában valamiféle szabályszerűséget is felfedezhetünk – a szabály az kell, hadd higgyük, hogy urai vagyunk a helyzetnek. E szerint van egy pár kiválasztott, akiknek egy darabig nagyon jó, aztán Isten unalmában gondol egyet, és belerondít ebbe a nagy harmóniába, mert az úgy azért mégiscsak izgalmasabb. Persze közvetlenül sosincs jelen a piszkos munkánál. Nem kísért ő senkit, csak hát az a fránya Tudás fája nem él ám meg akármilyen talajon, az Éden közepe kell neki, és Jóbbal sincsen semmi gondja, de kell valaki, aki segít az Úrnak bizonyítania igazát a Sátánnal szemben (vagy Isten saját magyarázata szerint: akivel lekötheti ennek a hiperaktív deviánsnak a figyelmét, nehogy ráérő idejében megdöntse a Teremtő hatalmát).

Persze Káin töredezett jelenélményeit értelmezhetjük úgy is, mint a megistenülés nyomait személyiségében. Szülei már elkülönítik a jót a rossztól a tiltott gyümölcs hatására, ő maga azonban mintha halhatatlanságot kapna „ajándékba” érinthetetlensége és az örök jelen által. Végzete, hogy egy sorsot sem él végig, mindig kiszamaragol a képből, hogy új jelent kezdjen.

Azért van ez, mert ember és Isten fifti-fifti osztoznak Ábel halálának felelősségén, felesben jut nekik a halhatatlansággal járó, baklövések fölötti örök gyász is. Káin figurája rehabilitálódik a történetben. Nem bűnösebb senkinél, aki a teremtést kénytelen elszenvedni. Mindeközben közelebb áll az igazsághoz, mint Isten, kételkedéseiben pedig a gonoszhoz és gazsághoz, mint Lucifer. Töredékes jelenélményeiben mintha minden múltbélit és eljövendőt olyan jelenvalónak látna, mint az Úr, azonban emberi méretei miatt nem lehet rálátása a teljes időszövetre, csak az egyes részletekre. Emberi tulajdonság ez, de Káinnak több adatik az emberi lehetőségnél: élménymozaikjaiból összeszedheti az egész sejtelmét, vitapartnerül szolgálva ezzel az Úrnak.

Módszertani forradalom

„Óh, én lehet hallani miénk gyermek van éppen jőve be.”


Megdöbbentően exkluzív kiadvány, kifogástalan bőrmappába rejtették ezt a nyelvtanárok, kortárs drámaírók, és az avantgarde-biblikus nyelv rajongói számára nélkülözhetetlennek tűnő alkotást. A címlap alapján még csak a megszürkült nyelvtanár, a szómagolásban elfásult nyelvtanuló kapja föl a fejét: „Forradalmi angol nyelv – Hogyan gondolkodjunk idegen nyelven …szótár nélkül …nyelvtan nélkül …magolás nélkül – Azok részére, akiknek nincs idejük!” Az eddigi módszereket mind sutba lehet vágni, és a megoldás szinte mindvégig ott volt az orrunk előtt, csak a nyelvtanárok, nyelvtanfolyamok bonyolították túl a nyelvtanulás tökéletesen egyszerű műveletét.

A szerzők nem csupán a nyelvtanulás, nyelvtanítás módszerének nagymesterei, empatikus készségük, elsöprő meggyőző erejük már a könyv hátlapjának átfutása során maguk mellé állítják az addig hitetlenkedők táborát:

„Szintén nem szeret külföldre járni, mert ott Önt ostobának és kevésbé értékesnek tartják? (…) Az értelmileg fogyatékos egyének az intézetekben megértik egymást és nyelvtanilag helyesen beszélnek. Hogy létezik, hogy az anyanyelvüket megtanulták annak ellenére, hogy mi oket ostobának tartjuk? (…) Az idegen nyelv tudatlansága Önt bántja, de még sincs elegendő ereje ezt a hosszú távú feladatot teljesíteni? Azt hiszi, hogy Önnek erre nincs ideje? Választ szeretne kapni ezekre a kérdésekre?”

Ilyen szuggesztív, egyértelmű érvelés után már szinte nincs is más választásunk, megbabonázva igent mondunk a feltett kérdésekre és belevetjük magunkat az új, forradalmi nyelvtanulásba!

Ha belelapozunk a tankönyvbe, nem találunk ott mindenféle firefrancos ábrákat, nyelvtani magyarázatokat, nincsenek igeidők, rendhagyó igék, nincsenek szószedetek, feladatok. A szerzők több alkalommal ellene mondanak a magolásnak, aztán egy enigmatikus mondattal bizonytalanságba taszítják az érdeklődőt: „Képzelje el, de ne ismételgesse a szövegeket a végtelenségig, mert a magolás a képzelőerő rovására működik. Ez az idegen nyelven való gondolkodás eléréséhez való út. (…) Nagy ugyanis a különbség a TAXUS Learning módszere által történő ismétlés és magolás között, amely kimondottan ártalmas.” Hogy akkor most itt is magolunk, vagy ez ártalmas, vagy most akkor mi lesz?

„Vizsgáljunk meg egy példát arra, hogy miért ne magoljunk. Használjuk erre az egyik leggyakoribb angol kérdő mondatott.

Angolul így írják:   How do you do?

Fordítása: Hogy vagy?   – Legalábbis ezt tanítják nekünk az iskolában.

Angolul a kiejtése: Haudújúdú?

És a szó szerinti fordítása?:          Hogy csinálni te csinálni?  –  Így tanulja ezt meg a TAXUS Learning módszerrel.

Ahhoz, hogy megértse az angol anyanyelvű egyén gondolkodásmódját, nem kap olyan fordításokat, mint az iskolában vagy a nyelvtanfolyamokon. Helyettük szó szerinti fordításokat kínálunk.”

A szerzők mindenre gondoltak: „Könyvünk fésűs fűzéssel készült, nem hagyományos kötéssel. Ugyanis ez sokkal praktikusabb. Az angol szöveget valamivel le kell takarni. A hagyományos könyvkötésnél a lapok a gerincnél meghajlanak, főleg az első és az utolsó lapoknál. Egy ilyen jellegű könyvvel tehát nehezebben tudna manipulálni, s mi ezt semmiképp sem szeretnénk. A mi kivitelezésünkben a könyvet teljesen ki lehet nyitni.”

Az idézett szöveg többsíkú értelmezési lehetőséget biztosít: nem tudhatjuk, pontosan melyik könyvvel lehet nehezebben manipulálni, de abban biztosak vagyunk, hogy manipulálni semmiképp sem szeretnénk, a manipulálás is olyasmi lehet, mint a magolás, egyrészt csúnya dolog, másrészt bizonyos könyvekkel lehet manipulálni, más könyvekkel nehezebb. Hagyjuk is a manipulálást a maga enigmatikus komplexitásában és fókuszáljunk egy sokkal megfoghatóbb, megnyugtató tényre: „A mi kivitelezésünkben a könyvet teljesen ki lehet nyitni.” – Kell ennél több a boldogsághoz?

Bár a könyv szerzőinek tanácsa szerint nem érdemes az első leckével kezdeni, mivel „Már az első lecke nagyon nehéz. Teljesen kezdőknek azt javasoljuk, hogy a 6 A – Ban a bár leckével kezdjenek, az a legegyszerűbb.” Tekintetünk azért óhatatlanul az első lecke anyagára téved, melynek címe Válás (vmvé) megismertetve alatta apró betűkkel getting acquinted, a nyelvleckékben Melanie, Pete és Kate beszélgetnek hétköznapi és elvont témákról, mint például:

„Melanie – Heló anyu, hogyan csinálni te felismerni egy gyors és vidám kerékpáros?

Kate – Jól, én csinálninem tudni.

Melanie – Ő (férfi) van kapva legyek –ban övé (férfi) fogak; ez van hogyan.”

A bámulatosan kivitelezett és drámai feszültségtől vibráló magyar mondatok alatt ott az angol eredeti: „- Hello Mum, how do you recognize a fast and jolly cyclist? – Well, I don’t know. – He has got flies in his teeth; that is how.”

„Vagy pár oldallal később:

Pete – Én szokott szenvedni –tól egy fájdalmas gyomorfájás mert –nek egy fekély.

Kate – Mert te szokott enni adagok –nek négy emberek! Nemmint te, én van egy karcsú derék és csípő. És egy szexi has-gomb. Te lehetnem mondani egyáltalán hogy én van volt egy gyermek.

Pete – Tiéd fenék van szép is.”

Bizony ezt még nehéz feldolgozni kezdőként, lapozzunk hát a Ban a bár leckéhez, hátha ott több szerencsével járunk, a lapozás során nem csak a teljesen kinyitható könyv siet segítségünkre, hanem a bámulatosan akkurátus szerzőbrigád újabb figyelmessége: „Mindegyik lecke pontosan a könyv oldalainak megfelelően van beosztva. A lap alján ezt fel is tüntettük.”

Szóval Ban a bár in medias res:

„Pete – Vannem a koktél túl gyenge?

Kate – Nem, ez van erős eléggé. Ez tűnik lenni erősebb és édesebb mint ami mi inni otthon.

Pete – Egészségünkre! Uram! Egy több!

Kate – Mivan a sietség?

Pete – Semmi. Én csak szeretni ez. Van egy több szintén.

Kate – Te akarni engem lenni spicces?

Pete – Te csinálninem kell inni. Ez van engem aki van szomjas mint egy teve.

Kate – Csak lenni óvatos nem válni részeg.

Pete – Csinálninem aggódni én tudni enyém korlátok. Hozni nekem egy több, kérem.

Kate – Csinálni nem eltúlozni ez –val az ivás.

Pete – Én vagyok eltúlzó ez? Egy több, uram.

Kate – Ó irgalmas. Menjünk vissza –ba a szoba. Melanie van ott egyedül. Én ígért hogy mi volna érni vissza hamar.

Pete – Ő (nő) van nem egy kis lány. Ő lehet lenni nélkül minket –ig egy perc.

Kate – De te lehetnem lenni nélkül egy kupica –ig egy egyetlen nap. Te inni mint egy hal. Mifogunk látni ki fog érezni beteg-ben a reggel.„

A Taxus módszerével nemcsak angolul tanulhatunk meg sikeresen, hanem elsajátíthatunk egy rejtjelekkel teli, izgalmas, új magyar nyelvet is, kezdő drámaírók, neológusok számára nélkülözhetetlen alapmű került a piacra, Kazinczy elsápad az irigységtől, lehúzhatja a redőnyt széphalmi rezidenciáján, friss neológ hordák trappolnak a nyelvújítás gazverte ösvényein, nem kell pepecselni egy-egy szó megújításával, teljes grammatikai szerkezetek alakulnak át a szemünk láttára.

És mindezt csupán 59 900 forintért (ennyibe kerül a csak és kizárólag tükörfordított párbeszédeket tartalmazó tankönyv a párbeszédek hanganyagát tartalmazó cédékkel. No meg a bőrkötés!)

Ne hagyja veszni az adandó pillanatot, alkalmazza gyakorlatban is a könyvben elsajátított példamondatokat, használja már az idei nyaralás során a következő frázist:

„Csinálninem te látni hogy én vagyok már vivő két nehéz egyek?”

Költők, szavak, bálványok (Irodalmiság és kinyilatkoztatás az Ószövetségben és a páli levelekben)

Lábán csak harmadnap értesült arról, hogy Jákob elment. Akkor maga mellé vette hozzátartozóit, és hét napi járóföldön át üldözte, míg el nem érte a Gileád helységénél. Isten azonban eljött az arám Lábánhoz álomban azon az éjszakán, és ezt mondta neki: Vigyázz, ne mondj Jákóbnak se jót, se rosszat!

Amikor Lábán utolérte Jákóbot, Jákób már sátrat vert a hegyen. Lábán is a Gileád hegységén vert sátrat hozzátartozóival együtt. Lábán azt mondta Jákóbnak: Mit tettél? Engem rászedtél, leányaimat meg elhajtottad, mint fegyverrel ejtett foglyokat? Miért titokban mentél el, és miért szedtél rá engem? Miért nem szóltál nekem? Akkor örömmel és énekkel, dobbal és citerával bocsátottalak volna el. Még azt sem engedted meg, hogy megcsókoljam unokáimat és leányaimat. Ez egyszer balgán cselekedtél. Volna erőm hozzá, hogy elbánjak veletek, de atyátok Istene a múlt éjjel ezt mondta nekem: Vigyázz, ne mondj Jákóbnak se jót, se rosszat! Ha már mindenáron el akartál menni, mivel nagyon kívánkoztál apád házába, miért loptad el a házi istenemet? Jákób erre így felelt Lábánnak: Mert féltem, és azt gondoltam, hogy elveszed tőlem erőszakkal a leányaidat. De akinél megtalálod a házi istenedet, az ne maradjon életben. Hozzátartozóink előtt vizsgáld meg, mi van nálam, és vidd a magadét! Jákób ugyanis nem tudta, hogy Ráhel ellopta azt. Bement tehát Lábán Jákób sátrába, Lea sátrába és a két szolgáló sátrába, de nem találta. Azután kijött Lea sátrából, és Ráhel sátrába ment. Ráhel közben fogta a házi bálványt, egy teve nyergébe tette, és ráült. Lábán pedig fölforgatta az egész sátrat, de nem találta. Ráhel ugyanis azt mondta az ő apjának: Ne haragudjék az én uram, hogy nem tudok fölkelni előtte, mert asszonyok baja van rajtam. Kutatta tehát, de nem találta a házi bálványt.

Ekkor Jákób haragra lobbant, és pörölni kezdett Lábánnal. (…) Már húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéd nem vetéltek el, nyájad kosait nem ettem meg. Amit a vad széttépett, nem vittem hozzád, magam térítettem meg, tőlem kérted számon azt is, amit elloptak tőlem, nappal vagy éjjel. Nappal a hőség emésztett, éjjel meg a hideg, szememet kerülte az álom. Ilyen húsz esztendőm volt a házadnál: tizennégy évig szolgáltalak két leányodért, hat évig meg juhaidért. Te pedig tízszer is megváltoztattatd a béremet  (I Móz 31, 25–41).

Tovább is olvashatnánk ezt a remekül megkomponált jelenetet a Gileád hegységben kardoskodó családfőkről, a nagy felfortyanásokról, vádakról, esküdözésekről, de elég ennyi is, hogy a szövegrész iróniájában megmerítkezzünk. Hiszen ezek a ravasz és számító családapák, Lábán és Jákób mindketten hazudnak, vagy nem fejtik ki „az igazság minden részletét”: a féltékeny Lábán többször is megszegte a Jákóbbal kötött szerződést – amellett nem is tekinthetjük jószívű nagypapának azt, aki centiméterről centiméterre átkutatja távozni készülő lányai sátrait.  A fondorkodó Jákób pedig – akármit is állít „felháborodásában” – tényleg Lábán rovására szaporította föl a nyáját a legkülönfélébb mágikus praktikákkal (I Móz 30, 37–43).

Nem is tudjuk, hogy após és vő erőfitogtatásában van-e valamilyen valós fenyegetés. És nincs-e egy kicsit „túlszervezve” Jákób menekülése, aki feleségeivel a mezőn olyan körmönfont komolysággal beszéli meg a „szökés” részleteit, mint egy nagy cselre készülő hadvezér (I Móz 31, 4–16). Egyáltalán mennyire tekinthető még érvényesnek az a patriarchális értékrend, ahol após és vő folyamatosan becsapják egymást, ahol a lányok „uramnak” szólítják az apjukat, de ha tehetik, szemrebbenés nélkül meglopják.

Egyáltalán jelentenek-e  még ebben a világban a szavak valamit?

Ám Jákób és Lábán családi „búcsúját” mégsem tarthatjuk igazán mulatságosnak, noha a Biblia szövegvilágától a humor nem teljesen idegen[1]. A mindig mindent túlfondorkodó Jákób itt ugyanis egy mondattal többet mond a kelleténél: „akinél megtalálod a házi istenedet, az ne maradjon életben.” Lábán nem talál rá a bálványra, de az átok után Ráhel, Jákób kedvenc felesége belehal Benjámin születésébe (I Móz 35, 16–20.) A Gileád hegyi perpatvarban már-már kedélyesen idejétmúltnak látszó patriarchális szokásrend és az ezt kifejező nyelv mégis visszaigazoltatik, mégpedig Jákób számára a legfájdalmasabb módon: Ráhel, a kedvenc feleség nem éli túl, hogy a férje megátkozta. Az akaratlan átok, az epikailag teljesen célszerűtlen fogadkozás (a „jószívű nagypapa” így is, úgy is átkutatná a sátrakat) rímel Jákób édesapjának, Izsáknak akaratlan áldására, mikor is Jákób „fondorkodva”, a saját édesapját becsapva tesz szert az elsőszülöttségi áldásra. De ennek az „akaratlan áldásnak” és „akaratlan átoknak” döbbenetes, Isten terveivel egybehangzó következményei lesznek: Jákób menekülése, Ráhel nagyfiának, Józsefnek az elkényeztetése, a zsidók egyiptomi letelepedése, a vándorlás a pusztában, a kinyilatkoztatás a Sínai-hegyen. (A Bibliában amúgy nem szokatlan, hogy üdvtörténeti jelentőségű motívumok, cselekmények kiindulópontja egy idillinek látszó jelenet. A magvető előképe egy paraszti idillben, a Ruth könyvében bukkan fel, ahol is egy idősödő parasztgazda és egy szép „szemfelszedőnő” találkozását ismerjük meg. Igaz, ebben a könyvben se Ruthra, se Boázra, a „magvetőre”, Dávid dédapjára nem vetül tragikus árnyék.)

Itt már fel kell tennünk a kérdést: elemezhetjük-e egyáltalán irodalmi művek mintájára a Szentírás könyveit? Vagy a bálványimádás és a halálbüntetés között szemantikai kapcsolatot teremtő jelenet epikus szcénáját „mellékesnek”, „esetlegesnek”, történelmi és vallási tapasztalatok puszta „lenyomatának” kell-e tekintenünk? – ezt nem gondolom. Ám a Biblia, noha ezer szállal kapcsolódik az irodalmi hagyományhoz és az irodalmi mű számos kritériumával rendelkezik, mégsem csak irodalom − leginkább nem csak elbeszélő irodalom. A határok még az irodalmi műelemzés eszközeivel is könnyen kitapinthatók. Maradva a Gileád-hegyi találkozásnál: mi lesz például a házi bálvánnyal, amit Ráhel élete kocáztatásával lopott ki apja házából? Márpedig ez a bálvány, mint fizikai valóságában létező tárgy soha többé nem bukkan elő. Egy történetíró vagy akár regényíró nem feledkezhetne meg a hősei életében ilyen nagy szerepet játszó tárgyról. De vannak más ilyen, az elbeszélő művekben szokatlan „eltűnések”? Mi lett például a frigyládával? Hova tűnt ez a tárgy a maga tárgyi valóságában[2], aminek a birtoklásáért csatákat vívtak, de a Szentírás mintha egyszer csak „elfeledkezne” róla? Mintha a konkrét dolgok és események minden epikus következmény nélkül lebbennének át valamilyen metaforikus vagy fogalmi valóságba. Ezek a gyakori epikus és kauzális következetlenségek is megerősíthetik a kételyt az olvasóban: a Mózes 31-ben tényleg csak a Gileád hegyén összeszólalkozó, valamilyen történeti időben élt patriarchák mulatságos (és következményeiben tragikus) erőfitogtatásáról olvasunk?

De térjünk vissza a Ráhel rejtegette házi bálványhoz! A „bálvány”, a „másik isten” mintha megragadott volna egy aprócska fadarabot (mert ilyennek kell elképzelnünk Lábán „házi istenét”), hogy aztán „megtestesüljön” könyvről könyvre a „Baálokban”, hogy időről időre kiváltsa Mózes, a próféták és a Mindenható haragját. Márpedig nem minden ószövetségi könyv vélekedik ugyanúgy a bálványok, a „más istenek” hatalmáról. A Zsoltárok többször is leszögezik, „nincs más rajtad kívül” (hogy „egyedül te vagy az, akinek Úr a neve”[3] és „minden nép a te örökséged”),[4] „minden az enyém az ég alatt”,[5] jelenti ki az Úr a Jób könyvében, de a történeti könyvekben, ahol Isten népe más kultúrákkal találkozik, különösen sokszor előkerülnek a tevenyergekbe rejtett „istenek”.

A „másik isten” léte nemcsak szociológiai, vallási, hanem, nyelvi-filozófiai problémakör is. Hogyan van, ami nincs, és mégis van rá valamilyen szavunk? A szavak, a szavaink lennének a hibásak? Az Úr nem engedi végigmondani Bálámnak az átkot, hanem a kimondani szándékozott szavakat megváltoztatja, elismerve ezzel, hogy Bálám, a moábita király által felbérelt varázsló szavai igenis képesek megváltoztatni a valóságot. A Bálám-epizódban (IV Móz 22–23) az idegenség ereje nem a „faragott képben”, hanem a szavakban van.

Miképpen van, ami nincs? Hogy mondhatjuk, hogy az Úron kívül nincsen más Isten, hiszen meg tudjuk őket nevezni? Ha megnevezzük őket, akkor valamiképpen léteznek, hatalmunk van fölöttük vagy hatalmuk van fölöttünk. A nevükön szólítva űzzük el őket? Gyógyításai során Jézus párbeszédet folytat a démonokkal, akik ugyan nem egyenrangúak vele, de léteznek, kétségkívül léteznek. Az ellen-világ sivalkodik, visszabeszél, könyörgőre fogja, van köztük néma és süket lélek is (Mk 9, 14–29), az egyiknek még a nevét is tudjuk: Légió.

De honnan jönnek? Az evangéliumokban amolyan beszélő vírusoknak tűnnek, Jézus harcot folytat velük, de mintha elfogadná, hogy ennek a világnak is megvannak a maga szabályai és törvényei (Lk 8, 27–39), sőt Gadarában teljesíti is a „gonosz lelkek” kérését, ám az érdekes módon eszébe sem jut, hogy megtérítse őket. Ám ha ilyen „megszállt tárgynak” tekintjük Ráhel házi bálványát, akkor érthető lenne, hogy maga a tárgy mért tűnik el a történetből, de ez semmiképpen sem tekinthető epikus vagy éppen történetírói megoldásnak. Igaza van Northrop Frye-nak,[6] a Bibliában a külvilágra való utalás csak másodlagos.

Pedig a „nem-létező”, az Istenen kívüli világ megszólítása/megnevezése a nyelv és a valóság határait feszegeti. Az Apostolok cselekedetei és a páli levelek többféle megoldást kínálnak erre. (Meg kell jegyeznünk, mind a két szövegcsoport a mássággal való intenzív találkozás nyomán született: a zsidó-keresztény egyház kilép korábbi, hagyományos kereteiből, és téríteni indul.) Aki idegen nyelveken ért és beszél – az apostolok ezt az adományt nyerik el pünkösdkor –, az a többi istent is megtanulja „néven nevezni”. Így jutunk el, a nem-zsidók elől Tárziszba menekülő prófétától (Jónás) a Tárziszból származó apostolig (Pál)[7].

A levelekben Pál − ha jól értem ezeket − a korszakfogalom bevezetésével, a történelem újragondolásával próbálja ezen ellentmondásokat feloldani. Igen, valaha léteztek törvények (vagyis a törvény) és „hatalmasságok,” de Jézus Krisztus azóta felszabadított bennünket az alávetetésből, a szolgaságból és a megbéklyózottságból. Jézus nem a „hatalmasságokat” dönti meg, hanem felszabadít bennünket, elveszi a varázserejüket, „holt betűkké”, hűlt templomokká, velünk élő múlttá változtatja őket.

De az Apostolok cselekedetei felvet egy teljesen másféle megközelítést is.

Pál ekkor kiállt az Aeropágosz közepére, és így szólt: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek. Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, lehelletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén; meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek:

Bizony, az ő nemzetsége vagyunk.

Mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz vagy ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség. A tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg. Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.

Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig azt mondták: Majd meghallgatunk erről máskor is. (ApCsel 17, 22–32.)

Pál az athéniakkal való találkozás során roppant kompromisszumképes térítőnek bizonyul. Minden tekintetben előzékeny és udvarias, a pogányok vallásosságát dicséri, a történelmet és az üdvtörténetet részekre osztva itt is felveti a világkorszakok gondolatát (a tudatlanság időszakait ugyan elnézte az Isten…). Ám hiába minden, mégis kudarcot vall: a testben való feltámadás gondolata az antik kultúra szempontjából olyannyira értelmezhetetlen, hogy a beszédnek ezen a pontján kezd a hallgatóság gúnyolódni[8].

De a görög „jövendőmondó lelkekkel” is szót értő Pál (ApCsel 16, 16–18) vajon milyen messzire ment el az Aeropágoszon? Azt állítja, hogy Isten félig-meddig már a kinyilatkoztatás előtt megmutatta magát a pogányoknak, akik „ismeretlenül” is tisztelték? Az Aeoropágoszon, a görög kultúra szimbolikus középpontjában Pál feladja azt, ami a kereszténységet minden más vallástól megkülönbözteti? A görögökkel beszélve Pál vajon nem a kinyilatkoztatás egyedülálló voltát tagadja? Ezek szerint a kereszténység amolyan „korszakos vallás” − egyszer a görög istenek vannak érvényben, máskor a Teremtő? Visszatérnénk a tevenyergekben rejtegetett bálványokhoz, és a többi „korlátozott érvényű” házi istenhez? De ennek az „ismeretlen istennek” szobrot állító művelt világ kulturálisan nincs-e távol a patriarchák szenvedélyesen meghitt világától? Mint Jelenits István felfigyelt rá, Pál itt a más vallások közé való beilleszkedés lehetőségeit keresi.[9] Pál kétségbeesetten próbálja a zsidó-keresztény Isten egyedülálló voltát összeegyeztetni azzal a ténnyel, hogy hallgatói más istenekről is tudomással bírnak.

Pál egy költeményre hivatkozik az Aeropágoszon, és emellett hangsúlyosan a költészet tanúságára (Ahogy a ti költőitek közül is mondták némelyek). Természetesen mindez a gyakorlott hittérítő empátiáját (és persze ravaszságát) dicséri: otthon vagyok a ti kultúrátokban, nézzétek, még idézni is tudok… De a költészet „megidézését” Athénban mégse sorolhatjuk be lelkiismeretfurdalás nélkül a Biblia „humoros jelenetei” közé. A leveleiben Pál többször idéz költeményeket, de soha nem beszél a költői alkotásról magáról. Itt viszont igen, mégpedig nagyon is különös kontextusban. Azt állítja, hogy Isten ugyan független a költészettől magától (nem szabad azt hinnünk, int Pál, hogy művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az istenség), ennek ellenére a költészet érvényessége mégsem köthető a világkorszakokhoz, vagyis nem korszakfüggő, mint a vallások vagy a „hatalmasságok”. A költészet tekinthető valamilyen spontán kinyilatkoztatásnak, amikor is a nyelv „elárulja magát”, és a költők révén – akaratlanul –felfedi Isten titkait.

Tehát amolyan külön beszéd.

Ez is a pünkösd, a „nyelvek ünnepének” tanulságaihoz tartozik.


[1] Csak néhány példa: IV Móz, 22–23, ApCsel 12, 12–17.

[2] Ezeket a tárgyi „eltűnéseket” már a tárgyak epikus bemutatása is előkészíti. Másképpen léteznek vagy nem léteznek ezek a tárgyak, mint ahogy elbeszélő művekben megszokhattuk. Hasonlítsuk csak össze frigyláda leírását Akhilleusz pajzsával! Mennyivel szemléletesebben, mennyivel konkrétabban „létezik” az utóbbi! A tárgyi ábrázolásokban megjelenő különbségek nem magyarázhatók egyszerűen a zsidó és az antik görög kultúra szemléleti különbségeivel, inkább a tárgyi világnak, az „itt és most”-nak a Bibliában és az eposzokban különböző státuszával.  A frigyláda, mintha már akkor is inkább csak szavakban létezne, amikor kifaragják. (Borbély András vetette fel, hogy a Biblia bálványai és „szent tárgyai” amolyan ikonokként, „szellemtestekként” vannak jelen: tárgyi valóságosságuk feloldódik abban, amit megmutatnak.)

[3] Zsolt 83, 19–21.

[4] Zsolt 82, 8.

[5] Jób 41, 3.

[6] Northrop Frye.Kettős tükör: A Biblia és az irodalom, ford. Pásztor Péter, Bp., Európa, 1996.

[7] Kránicz Gábor közlése

[8] ezzel illusztrálva: „…mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság.” (1 Kor 1, 23)

[9] Jelenits István: Az Apostolok cselekedeteiaz újabb kommentárok tükrében. = Studia Universitatis Babes-Bolyai, I, (Theologia Catholica Latina, 45), 2000. 37-44. 41.

Főttnyers – Könyvhét Kolozsváron

„Az éhségangyal rám nézett az égből és azt mondta:

Amerika.

És hol van Erdély, kérdeztem.

Mire ő: Amerikában.”

(Herta Müller: Lélegzethinta)

A budapesti Ünnepi Könyvéttel párhuzamosan, 70 év után most először Kolozsváron is megrendezték a Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet, amely az erdélyi magyar kiadók és egy-két magyarországi kiadó részvételével, változatos kulturális programokkal és koncertekkel zajlott a Mátyás-ház előtti talpalatnyi téren.  A rendezvényt a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az RMDSZ Főtitkárságának Program és Ifjúsági Főosztálya közösen szervezték. A Mátyás-ház előtti tér standjai – a tájékoztatók szerint legalábbis – a budapesti rendezvény új helyszíneiként sorakoznak fel, tehát a regionális öntudat kinyilvánítása mellett a „nagy testvérhez” való odatartozás igényét is kiolvashatjuk a megmozdulásból.

Nem tisztem és vágyam az események komplex értékelése, mindössze néhány olcsón beszerzett, de jeles kiadványról számolnék be, amelyet még ott frissiben, egy kocsmaárnyékban meghúzódva magamévá is tehettem, amíg a nem túl népes közönség előtt a Kalapos Band jazzes hangolásban megzenésített verseket adott elő Adytól KAFig. A számomra legmegkapóbb sorok ezúttal egy Ady versből (Sírás az Élet-fa alatt) szálltak elő: „Véremmel hívlak, csallak, várlak, / Véremmel gyűlöllek, imádlak.” A homlokomat szétmaró napsütésben a vér valahogy túl gyorsan kezdett megalvadni, és arra gondoltam, hogy a tűző napsugár talán a napnak a vére és itt csorog a homlokomon. Ennyit, egyelőre, a kritikaíró költészetéről és viszonyáról Adyhoz.

Ami itt következik, az nem is szokványos kritika, nem is egyszerű tudósítás, de mindkettő egyszerre. Nevezhetném alapos olvasónaplónak, ám elhallgatnám akkor, hogy néha a pamflettek, vagy a magukat tudományosnak tekintő értelmezések imitációja/paródiája is lenni akar olykor ez a szöveg. Olykor igen árnyaltan, bújtatva mintegy, teljességgel vállalhatatlan politikai eszméket is sugalmazni fogok. Ezektől sem kéne eltekinteni.

De hát mi is ez itt? Az esszéizmus fertője? (Ön)referenciális mocsárvidék? Dilettánsok inváziója az interneten? Áltudományos álokoskodás? Egy új korszak ünnepi megnyitása a kritikaírás terén? Szubjektivitás vagy belterjesség? Inkább ez: a költészet akarása. Minden téren. De hát végül is ki tudhatja…

A főszereplő azonban mégiscsak a líra lesz.

1.

Az első kiadványt, amivel foglalkozni szeretnék, Bálint Tamás szerezte, címe: Visszaút a fekete folyón. A verseskönyv az Erdélyi Híradónál jelent meg és Balázs Imre József mutatta be a Macskaházban népes és masszív székelyudvarhelyi közönség előtt – érthető, hiszen a szerző is onnan való. Bálint Tamásnak ez a második kötete, az első 2007-ben jelent meg A pap leánya, birtokostul címmel, írtam is róla akkor, igaz, nem éppen felejthetetlen sorokat.

Az új kötetben található egy vers, amely az első kötet paratextusaként is játékba hozható, címe Lábjegyzet és jelzi az eltávolodást, vagy legalábbis az eltávolodás, a továbblépés igényét az előző kötethez képest. Ha figyelembe veszem, hogy az előző kötetben sokkalta gyakrabban bukkannak föl a – most egyszerűen csak így nevezem – „szerepjátékos költészet” jellemzői, akkor az új kötet Lábjegyzet című szövegének radikális önszembesítő jellege talán mutatja is az irányt, amely felé ez a kötet elmozdul/tájékozódik:

„A talpam mardossa, mit magam mögött – és sokszor előtt is –

felgyújtottam, a birtokaim lángokban állnak,

kevés bajtársam temetetlenül az út szélén.

nem lett volna szükséges sokat változtatnom a dolgok menetén,

de önmagam helyett is inkább a pap leányát erőszakoltam meg.”

Igényes a kötet külseje is, az első borító geometrikus ábrái utalnak a szövegekben megjelenő bezártság-tapasztalatra, illetve röghöz kötöttségre – de ezt a szakkifejezést egy kicsit később fogom igazából bevezetni. Érdekesebb itt, hogy a borítón egy vastag nyíl a sötétebben szedett és így már grafikusan is kiemelt „fekete” szóra mutat, ezáltal még egyszer kiemelve, hogy talán tényleg valami hátborzongatóan sötét massza felé fogunk evezni, ha olvassuk a könyvet. A vastag nyíl mintázata ugyanakkor megegyezik a kötet hátsó borítójának fotóján a szerzőnek meglehetősen szolid külsőt kölcsönző ing mintázatával. Igen, fölismerjük ezen a fotón nemcsak a költőt, hanem a fiatal közgáz-szakembert is – ő lesz tehát révészünk visszafelé a fekete folyón.

Aztán ahogyan elkezdjük olvasni az első ciklust, nem is annyira a fekete, hanem először a szürke szín kezd jelentéssel feltöltődni: muszáj-kompromisszumokról, kényszerű szerepekről, a hétköznapok unalmáról, az átlagosság érzése és a középszerűség elleni küzdelemről esik szó, meg arról a kockacsendről, melyben már az utcakövek formája is a beszélő pozíciójának metonimikus jelölőjeként értelmeződik, amennyiben arra a térre látszik utalni, melyben a regisztrálható különbségek ellenére mégis minden és mindenki már nyomasztóan ismerős (Egyszeregy). A megszokott városi szcénák és szereplők, az indusztriális robot, a határidők terrorja, a nyakkendős élet szolgai automatizmusa pontos és szikár, tényközlő mondatokban, olykor megint csak kíméletlenül önszembesítő hangnemben van előadva, mint például itt:

„ott áll s panaszkodik csak a sok szolgalélek,

akiknél mind különbnek gondolom magam,

mert bennük önmagamra ráismerni félek.”

Azt hiszem, itt kell bevezetnem röviden a röghöz kötés szakfogalmát, mivel amire utal, szerintem hangsúlyosan ott áll a kötet egyik rétegének tapasztalati hátterében. A jobbágyi röghöz kötés törvénybe iktatásával, mint tudjuk, a földesurak birtokaik állandó munkaerejét kívánták biztosítani; a költözési szabadság elvesztése a Dózsa-féle parasztháború után, az 1514-ben hatályba léptett törvénnyel következett be. Ha alaposabban megvizsgálnánk, kiderülne ennek nincs túl sok köze a jelenkori röghöz kötéshez, de hát ekkora melegben senki sem cizellál. A röghöz kötés jelenkori formájának célja mégiscsak ugyanaz – a „munkaerőszolgálat” biztosítása –, de mások az eszközei: a vállalatok nem törvényi úton biztosítják az állandó munkaerőt a maguk számára, hanem „bújtatott trükökkel”, továbbá nem külső kényszer, hanem önkéntesség által válunk röghöz kötötté. Egy cégvezetési tanácsadással foglalkozó portálon olvashatjuk a pontos leírást: „…a vállalatok már régen rájöttek, hogy nem a pénz az egyedüli motiválóeszköz a munkaerő megtartására. Számtalan bújtatott trükk segíti az önkéntes röghöz kötöttség kialakítását. Sok vállalat jött rá ugyanis, hogy a pénz mint jutalom gyakran nem segíti elő az alkalmazottak komfortérzetének növelését. Ennek egyik legfőbb oka, hogy sokan észre sem vesznek egy kisebb pénzjutalmat az átutalt összegről 1 hónap múlva kiküldött bankszámlakivonaton.”[1]

A varázsszó a komfortérzet és annak növelése, de nyilvánvaló, hogy nem valós igényekről van szó, hiszen olyan rétegnek a komfortérzetét akarják itt növelni, aki észre sem veszi a bankszámlakivonaton, ha pénzjutalmat kap. Épp a kényelem és az anyagi elégedettség, sőt egyfajta mozgástér (autó, utazási kedvezmény stb.) biztosítása a trükk, ami röghöz kötötté tesz, ahogyan a Mielőtt csütörtököt mondanék című vers pontosan rögzíti is ezt:

„A munka emberéletet

kér, különösen ez a fajta,

de éhezés nem fenyeget:

ebédem s a parancs alatta

a hű szolgával érkezett.”

A másik fontos mozzanat a – bizonyos tekintetben József Attila kései költészete irányába is mutató – önszembesítés mellett, azt hiszem, inkább etikai és szociális dimenziók felé terel. A szolga-szolga viszonyról van szó. Bálint Tamás ugyanis azonosul a szolgai pozícióval, nem úgy ír az „átlagosakról” és a „középszerűekről”, mint aki fölöttük áll. Egyszerűen regisztrálja, hogy, miként mondani szoktuk: ez van, wazze. Nem lép át egy ironikus, parodisztikus önreflexió szintjére, de nem válik az „ideológiakritika ideológiájának” foglyává sem, hanem ennek az „ez van”-nak a türelmes kihordásából gyűjti össze azt, ami jó lehet költészetnek is:

„Az igazság ezzel szemben annyira egyszínű, mint a szürke robot,

amelyben még a vélt fehérgallért is naponta összekoszolod,

s beleink mindenkiért való kiontása is még várat

magára, de addig legalább szolgálhatjuk tovább a gyárat.”

Ennek a versnek a címe is sokat mondó: Értetek és mindenkiért. Szikrázó poénok és látványos nyelvi megoldások nélkül is megrendülést okozhatnak ezek és az ehhez hasonló sorok. Valamiképpen részvét és belátás bujkál a fanyar tényközlések mögött, mégpedig a tárgyak és az emberi viszonyok merőben esztétikátlan világa iránt, amit csak ebben a „türelmes szolgaságban” lehet megtanulni, kitapasztalni. A Prizmáink című szöveg ad erről a leginkább letisztult formában számot:

„A fénynek nem számít,

hogy hol törik meg:

a sportautó motorháztetőjén,

a vadászfegyver ravaszán,

a kedvesnek hitt szemében,

vagy annak a pohárnak a száján,

melyet utoljára a szádhoz emelsz.”

Első blikkre mindez csak szokványos rezignáció szüleménye, talán így is van. Számomra mégis tartalmazza ez a vers a fölismerést, de legalábbis a fölismerés lehetőségét. Annak fölismerését, hogy a fény, vagyis a puszta anyagiság „nézőpontjából” is tekinthetek a világra, hiszen én sem vagyok más. De ha így tekintek a dolgokra és lemondok saját különállásom illúziójáról, nem csak az alávetettség bevallásához, hanem az élet egyfajta őstapasztalatához (huh!) is kilyukadhatok, amikor a dolgok puszta anyagisága elkezd fényleni. Egyfajta unalmon és a hétköznapi közönyön túli állapot ez, a nyugalom és a brutalitás furcsa keveréke, amit a fönti versben előkerülő tárgyak változatos funkcionalitása is jelez: a halált hozó fegyver és a kedves szeme kerül itt egy szintre egy mindent elborító fényáramban. Nem pusztán önszembesítésről és a hétköznapiság regisztrálásáról van szó tehát, hanem ezzel együtt olykor egészen hátborzongató távlatok felé való, még meglehetősen óvatos tapogatózásról.

Formai, poétikai szempontból ezek a versek nem tartalmaznak különösebb újdonságokat, de nem is ez a tét most. Bálint Tamás magabiztosan használ kötött vagy egyénien fölépített szerkezeteket, ugyanakkor gyakran kilép a rímes formákból, hogy prózavers-szerű vallomásokban mondja el helyzetértékelését. Formái – és formátlanságai –, én úgy érzem, valahogy sajátosan lötyögősek. Olykor a formakövetelmény miatt nehézkessé válik a szórend és a szintaxis, például: „(naponta más hülyék miatt / nehéz ügy halni meg)” (Mielőtt csütörtököt mondanék); van egy-két – szerintem – nem túl jól sikerült szólelemény: „és köztük az akarat töpörül” – (Irodaházak között), vagy: „Csak eszközök vagyunk, míg neked az ölöd / én addig ölök, halok, vagy amire kérnek” (A sosem volt dicsőségről). De ezek a gikszerek kis jóindulattal betudhatók annak a minimalista esztétikának (vagy esztétikátlanságnak), ami itt hangot kap, főként mivel A száműzetésből című szöveg úgy tesz, mintha ezek tudatos hibák lennének, legalábbis hozzá tartoznának a világ, s benne a költészet vállalt kisszerűségéhez:

„(…) S számolom, hogy átlagul

csakugyan a középszert adja ki

az összes ötlet, minden eredetiség,

hogyha a gondolatfolyamok partjai

között örvényt keltenek a vaskos klisék

s egyéb képzavarok (…)

Ha eddig önszembesítésről, vállalt kisszerűségről, bezártságról, egyfajta reflexív minimalizmusról és távlatkeresésről beszéltem, akkor ezt azért tettem, hogy innentől kezdve valami másról beszélhessek. Arról nevezetesen, hogy merre található a fekete folyó. A kötet élére helyezett, címnélküli vers utolsó soraiban a fekete folyó még a 19. század végi – nagyjából és durván az Arany János utáni és Ady előtti útkereső költők, például Komjáthy Jenő – búskomorsága, letargiája mentén talál medret. Hadd idézzem előbb kedvenc két soromat Komjáthy Gnóma című verséből, hogy jelezzem az érzületi párhuzamot:

„Nem üdvözít a bűnöröm,

Az eszmekín lesz dicsköröm.”

A 20. század nagy letargiái után talán kicsit mulatságosnak is hat ez az egyébként tényleg egzisztenciális feszültségeket egybetartó tömörség, de gondoljunk arra, hogy Komjáthy Nietzsche kortársa, s valamiképpen azoknak a kulturális, lélektani, eszmei feszültségeknek a magányos, elszigetelt és egyik legkorábbi kihordója, amelyektől egy kissé talán még ma is reng a lábunk alatt a talaj. Hadd mondjam most így: szerintem többek között Komjáthy is a fekete folyó költője, akitől, talán kissé merész ugrással, Georg Traklhoz is eljuthatunk. És most lássuk Bálint Tamásnak a régies, búskomor atmoszférát idéző, hol archaizáló, hol szentimentális, hol világfájdalmas szerkezeteit, szóválasztásait: „a zaklatott, / bús lélek akkor is eltéved, ha magába fordul”, „vad, émelygő-morajló mélység felett”, „mégis a folyton útonlevés rabja vagyok”, „az összes árnyék rosszfelé halad”, „nem igaz a város, az emlék, a betű,”, „visszhangtalanság, mely olyan volt, / mint szíven áthúzott szögesdrót”. Az eltévedt lelkek, a csalfa árnyékok és, persze, a csalfa betűk, a visszhangtalanság miatti bánat, meg ez a legrosszabb Auschwitz-giccsre és Jézus szívének morbid, szó szerinti ábrázolataira egyszerre emlékeztető szögesdrót a szíven áthúzva, ami mellé oda keveredik olykor egy-egy „vérpatak” meg „jégvirágcsokor” – nos, mindezek a furcsaságok egyáltalán nem tűnnek föl a szövegben, egyáltalán nem zavaróak, s ezúttal tényleg én vagyok a vétkes, amiért kimazsoláztam őket. De azért tettem, hogy jelezzem, a sötét folyó felé való óvatos avászkodásnak ezek is állomásai, és megvannak a nagyon is hiteles és érvényes előzményei, hagyományai. De jelzik azt is, hogy a giccses és az esztétikus között olykor csak árnyalatnyi a különbség, és tálalás függvénye is lehet, hogy melyiket érzékeljük. A fönti sorok a kontextusukból kiemelve olykor giccsesek, míg a szövegekbe remekül illeszkednek, funkciójuk, hogy a posztindusztriális kockacsendet feltörő, az automatizmust megakasztó és másféle, sejtelmesebb távlatok felé mutató útjelzők legyenek. Hiszen Ady vér- és giccsimádata, magyar nótázók hejehujáját megszégyenítő szentimentalizmusa költészetté terebélyesedik, de a szolidabb, európaibb vágású Babits is írt ilyet a Vérivó leányokról:

„A sápadt, vérivó leányok

keringenek szivem körül;

zsineget fonnak zabolának –

hajrá! a Sátán úgy örül!”

Ha például a Vérivó leányok felől olvasom Bálint Tamás A kárhozat útja című versét, akkor sokkal izgalmasabb távlatok felé mutat, mintha a versben megcélzott villonias allegorizálás mentén haladok. Utóbbi esetén a polgárpukkasztás célzata felől kellene közelítenem talán, de, mint azt mindannyian tudjuk, polgárok márpedig nincsenek, vagy ha vannak, nem olvasnak kortárs költészetet, vagy ha olvasnak, már túl vannak azon, hogy pukkasztgatni lehessen őket.

A kötet sötétebb tónusai – s ezt kicsit sajnálom, ugyanakkor meg is értem – így hát el vannak némiképp bizonytalankodva. A második ciklusban (Felcsapni akárki másnak) feltűnő ugyan egy baljóslatú mondat többszöri ismétlődése: „eladtam magam”. Kinek is? A számlagyárnak, a hétköznapoknak, a vérivó leányoknak, a Sátánnak vagy a fekete folyónak? Való igaz, Faust utazásra készül a fekete folyón, de azt hiszem, még csak készülődik, s egyelőre a kétely, nem az elhatározás kerekedik fölül. Például: „A hideg, a távolság / és a beláthatatlan túlpart mellett ezernyi ok mutatja, / hogy az úszás miért nem lehet megoldás” (Az utolsó méterek),vagy: „Tartok a továbbrohanástól is, / semmi garanciát nem látok, / hogy ne lehetne még rosszabb” (Alkalmi). Bizony, mivel garancia talán nincs is. Na és ha nincs? De árulkodó lehet a megtorpanást illetően a címbeli „visszaút” is.

Igaz, a kötet narratív szerkezete szerint a történet azzal zárul, hogy a beszélő átúszta a folyót, ahonnan visszanéz a távolodó révészre, s hogy megszabadult a korábbi muszáj-szerepektől, amire az utolsó versben a tóga és a páncél levetése utal. A szerzői/szerkesztői szándékok szerint tehát egy szabadulástörténetről kellene, úgy tűnik, szó legyen így a vége felé. De ezúttal én, aki talán egy hajóról figyelem az eseményeket, mégsem hiszem el, hogy elkezdődött az úszás. Az úszás csak ezután kezdődik. Ezért mondom azt, hogy Ússz, Faust, ússz!

2.

Ez a címe ugyanis Karácsonyi Zsolt 2010-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál megjelent kötetének, amelyet szintén a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmából vettem kézhez, és föl is kiáltottam volna nyomban, amúgy gyergyaialbertosan, már ha Mallarmé és Valery kortársaként olvasnám Karácsonyi Zsolt poémáját, tehát valahogy így: minő immanens homály! A megszeppenésre hajlamos erdélyi értelmiségi – aki hátha nem vagyok, mármint nem megszeppent és nem is értelmiségi – méltán gyanakodhatna, hogy itt valami rafinált francia-német koprodukcióról van szó, méghozzá a legjobb értelemben, amelyben az érzéki és az elvont remekül szervesül (Gyergyai Albert), s ez – miként arra Szigeti Csaba is utalt egyik kései költői művében – maga lenne az Európai Unió.

Csakhogy mi itt vagyunk Erdély közepében, Goethe halott, Valéry halott, Mallarmé halott, az Európai Unió is halott. Mi már csak a költészetben hiszünk, próbálkozunk még legalábbis. Valaki például a minap így jellemezte Karácsonyi Zsoltot: „aradi fiú, ismer idegen nyelveket és tud viselkedni”. Méltán tarthatjuk tehát egy új generáció és egy új típusú költői hang markáns hírnökének – ezt most és itt komolyan is gondolom! –, főként ha viselkedni tudásához hozzávesszük a következő sorokat:

„A víz nyugodt, a víz nyugodt barátként

gátolja, hogy gátlástalan lehess,

hogy új világba érj a világ peremén túl,

hogy ne félj önmagadtól,

ne remélj.”

Amire ezúttal vállalkozott, az a világ, s benne Európa legalább költői újrateremtése immanens forrásokból. Vagyis elutasítja a „régi Európát”, amelyben dívott a világ peremén túlra való metafizikus pillantgatás, de amely végül – miként Noé apánk idején is, s talán mindig újra –, rátalált méltó zátonyára, ezért azt javasolja inkább:

„Magadba nézz,

amíg én úszom és

őrzöm tovább

a nyugodt éjszakát.”

Ám egyúttal régi-új metafizikai tételeket is hirdet:

„kiszögezem az ég kapuira

a régóta fogalmazott kiáltványt,

hogy minden egy,

és százmilliárd ember

csak milliárdszor széttörő

szilánk, de az, hogy ennyi lény

nem egyesül azonnal –

az nem volt, nem is lesz a mi hibánk.”

Amaz immanens homály, amiről beszéltem, a poéma egészét tekintve abból az utalás-technikából ered talán, amely a sokféle hagyomány – többek között a terjedelmes Faust-irodalom, amelyre Dobás Kata figyelmeztet a kötetről szóló kritikájában[2] –, a különféle mítoszi rétegek (a bibliai Noé-történet, Odüsszeusz, a „világtenger” gyanúsan sumér-akkád eredetű variációi, a négy őselem preszókratikus és szintén keleties misztifikációja, képzelt és valóságos tengeri szörnyetegek á la Borges, avagy az emberi szellem kölemb-kölemb féle történeteiből előásva (tengeri medvék, szárnyas polipok), s még bizonyára sok minden, amit az intertextualitás és a kultúrák közti közvetítés tavalyi és tavaly előtti divatja szerint én képtelen leszek ezúttal visszakeresni), szóval az immanens homály az utalások visszakereshetetlenségéből, radikális transzformációjából keletkezik. De nem csak ebből, hanem az önvizsgálat-szerű monológ asszociatív tudatfolyam-jellegéből, az úszó Faust önmagának föltett, öndefinícióra vonatkozó kérdéseiből és helyzeti értékű válaszaiból, na meg a nyugati költői szókincs igen-igen megterhelt, és így óhatatlanul homályossá vált metaforáiból. Mert mit kezdjek én azzal, hogy Élet meg Halál, meg Ég, sőt Menny és Föld, hogy Caesarok, Károlyok, meg Szkülla és Kharübdisz?  A teljesítmény éppen az, hogy ez a szókincs itt ismét fényleni kezd, működésbe van hozva, érvényesen. Ugyan hitem szerint olyasmi, hogy Európa, már nincsen, ebben Fausttal egyet értünk („Mögöttem már a régi Európa, / de itt százezer / Európé vár rám”), ám vannak európai költők.

Karácsonyi ezoterikus/egzoterikus filozófiai költeménye – nevezzük inkább tovább eredetieskedve poetozófiának – szerkezeti építkezésében is mímeli az örökösen hullámzó, mégis „egy helyben, mozdulatlan” ragyogó tengert: a három fő részből álló szerkezet további hármas egységekre épül, mintha egy önmaga körül forgó örvény belsejében ereszkednénk lefelé. Faust, miközben úszik, a tenger határait keresi („Mióta tart és hol lehet a Gát?), arról álmodik, hogy zátonyra fut („Zátonyra futottam, / tornyos hajóim itt süllyedtek el”), ugyanakkor eggyé is válik a tenger mozgásával („szememben tengermély ragyogás”). Ez a kifelé és befelé egyszerre irányuló figyelem lassan fölszámolja, vagy az úszás mozgásában valamiképpen egybefoglalja a hagyományos oppozíciókat lent és fent, kint és bent, inneni és túli, hátra és előre, múlt és jelen között, ahogyan például a Zátony szimbóluma is egyszerre gyűjti magában a halál és a pusztulás, de a stabil pont és újrakezdés jelentésmezőit is. Ez az egybefoglaló mozgás ugyanakkor egyidejű az önosztódással, sőt a két mozzanat a következő képben egybe is esik:

„Két föld, két víz, és két pólus között,

úgy sejtem, én is két

ember vagyok,

mint falevél

úszom a felszínen,

de szememben tengermély ragyogás.”

Az oppozíciók lebontása és a tájékozódási pontok önmegszüntető elmozdulása, ahogyan például a tenger az idő, majd az elmebeli folyamatok metaforájaként is értelmezhető, azonban revelatív fölismeréseket is tartogat az úszva-beszélő számára. A jelenlét visszanyerése egy helyütt az idő múltra és jövőre utaló aspektusainak eltávolításával/megszüntetésével érhető el, s ami ezek után mégis marad, az nem pusztán egy „most” jelene, hanem egy „van” tudatának evidenciája: „minden, mi volt, mi lesz, / távolodóban, / de ami van, az egészen közel.” Egy másik ehhez hasonló revelációban is gnómikus tömörséggel kerül felmutatásra az oppozíciók lebontásának és a szokásos időaspektusok átalakításának kognitív jogosultsága:

„A másik lehetőség,

hogy minden mozdulatlan,

és minden mozgás csak az elme műve,

ha hátra nézek, akkor is előre,

a pusztaságban erdők lombosodnak”

Ennyi komoly bölcsesség hogy is fér meg egy erdélyi költő agyában? Gyanús, hogy itten Gadamer, s már Derrida sem segít rajtunk, egyébként is már halottak, jobb lesz, ha egy székely vándor nyomán elindulunk Tibet felé, vagy egyszerűen csak kattintunk fürgén egerünkkel és előkeressük a neten a végső bölcsesség szívét, a Szív Szútrát, melyben ez áll: „Ó, Sáriputra! Az alakzat nem más, mint üresség, az üresség nem más, mint alakzat; üresség bizony az alakzat, alakzat bizony az üresség. Így van az érzet, az észlelet, az indíték, a tudat is.”[3] Csakhogy ezek a komoly bölcsességek mégsem olyan örök igazságokként vagy szent szövegként adódnak itt elő, melyek még zavarhatnák is a mi szekuláris elménket. Nem egy monológikus tudat kinyilatkoztatásai ezek, hanem a posztmetafizikusan megosztott szubjektum önmagát és beszélői pozícióját folyton megkérdőjelező poetozófia költeménybe ágyazott, s ottan tovább osztható/osztódó költeményei, melyekben a megosztás egy hol jelen lévő, hol nem jelenlévő, hol jelenlétében vagy jelen-nem-létében eldöntetlennek hagyott Másikkal/Önmagával/Önmásikkal diskurál – na és ebből születik a poetozófia.

Hogy mindezt kellő hatékonysággal kifejthessem, be kell itt vezetnem újfent egy szakfogalmat: a poetozófikus reflexió fogalmát, mely a poszt-posztmodern utáni poetozófiai diskurzus egyik differencia specificaja. Karácsonyi Zsolt mint poetozófus ugyanis orfikus alkat (egyébként minden poetozófus az), de annak nem nosztalgikus, hanem utópikus változata (ha van még egyáltalán értelme időbeli kategóriákkal operálni), s így reflektálnia kell saját tevékenységére mint a mediális értelemben történetileg feltételezett írásaktusra. Ezt így teszi: „az út túl hosszú, új szöveget kérek / az egyre ismétlődő hangjegyekre”,, vagy így: „repül a ház, amelyben egykor laktam, / úszik a könyv, az elképzelt varázslat / ismét erőt ad / minden karcsapásnak”; majd így: „ha a fejek gyorsan alámerülnek, / az írás mindig segíthet az ügynek, / fárad a láb, indul a nagyüzem, / hogy mit üzen – meghallgatom / megint”. A poetozófikus reflexió első szintjén megemlítődnek a poetozófia hagyományos eszközei/médiumai: 1. aszöveg, amely itt a régi hangok átirataként és átformált újraelőadásaként a múlt szövegeivel (úgy is mint egy mediális technológia termékeivel) való rendelkezés akarását és ezzel együtt a jövő akarását, azaz a „mindig van remény” klasszikus formulát hivatott korszerű fogalmazásban előadni; 2. akönyv, mégpedig az úszó könyv meglehetősen poétikus/prófétikus látomása, mely egyszerre utal a könyv hatalmát lebíró mediális robbanásra, amit itt a tenger jelképez, és Gutenberg találmányára mint a képzelet technikai protézisére, mely még mindig erőt ad és fog is adni, hypertext ide, vagy hypertext oda. 3. végül az írás pszichotechnikája kerül elő mint motívum, méghozzá – az imitáció révén – az írásnak egy bizonyos nyelvjátékozó, ironikus rímekben manifesztálódó változata, ami időközben üzemszerű rutinná vált egyes költőknél, s melynek üzemszerűsége így maga az üzenet, amire a poetozófus odahallgat ugyan ihlete pihenetében, de amit a poetozófiai diskurzus tulajdonképpen már meghaladott.

A Karácsonyi-féle poetozófia nyelvi teljesítménye többek között a szavak képi és fogalmi aspektusának egyszerre való ünneplése, a marginális-centrális pólusok szerinti tájékozódás (szinte !) végleges fölszámolása, az alantas/szubverzív/ironikus és a patetikus/fenséges/filozófikus regiszterek egybeoltása, mely utóbbit a következő példával szemléltethetek:

„És Róma így tárult fel előttem.

A Köpőcsészék Misztériuma.

Az újabb és még újabb kikötők.

A férgek féltett állomásai.”

Mindezek következménye egyfajta androgüni termékenység, melynek eredményeként a poéma második felében megszületik Nimfaust, kicsit Aphroditéhez, de tulajdonképpen senkihez sem és mindenkihez hasonlíthatóan:

„A nyugalom robajló lendületként

lecsap, hogy az Istennő –

megfogalmazódjon.”

E momentum egyúttal a poetozófia mint nyelvben megfogalmazódó világakarás pillanata is, amely a múltak és a jövők jelenbeli újrateremtését önmagából kiindulva végzi el, így végül a világok sokaságának mindegyike végül mégis egyetlen ténylegesen is létező világban talán otthonra, egy igazi démiurgoszi világban, ahol a dionüsszoszi és az apollóni erők szintézisre jutottak, ahol érvényes a mondás, hogy „egy mindenkiért és mindenki egyért”, ahol nő vagyok és férfi, s miként valaha Luther, mondhatom tisztán és szerényen:

„Felétek

élve

állok

a fényben!”

Karácsonyi poetozófiája zavarba hozza az olvasót, s ez jó jel. Mert úgy érezheti, hogy egyszerre kellene mozgatnia a Faust-irodalmat, Dantet, Hölderlint, Rimbaud-t, a fénymetafizikázó részeknél olykor még a János evangéliumát is, meg mondjuk Valéry Tengerparti temetőjét, Borges pogány gnoszticizmustát és egyebeket, de végül is mindez sehová sem vezetne, nem lenne okosabb tőlük. Úgyhogy, miként a vén Martin mondotta volt Hölderlin-könyvében, az értelmezőnek bizony félre kell állnia, hogy maga a mű szólhasson – no nem mintha ő maga nem állt volna olykor nagyon is a művek elé szörnyűséges ontológiájával. Mindenestre én most hagyom Nimfaustot, hogy további könyvhetes zsákmányaimról is szót ejthessek, s csak annyit mondok – nem mintha számítana –, hogy Karácsonyi Zsolt, szerintem, igen fontos költő, pontosabban poetozófus, s ki-ki vonja le ebből a maga következtetéseit.

3.

Mi van még a ládafiában? Igazi kellemes meglepetés, olyasmi, amire nem is számítottam, amikor a Mátyás-ház előtti talpalatnyi tér felé törekedtem az oltári napsütésben, de amit csak nagyon röviden fogok – mintegy figyelemfelhívásként – megemlíteni. A Kellék című filozófiai folyóirat három számáról (36., 37., 39.) van szó, s szégyen, nem szégyen, a folyóiratról eddig még nem hallottam. Igaz, filozófiát csak hobbiszörfözésként szoktam olvasgatni, úgyhogy túl szakszerű értékelést nem fogok tudni adni, csak szubjektívet. Nagyon ízléses, fényes borítójú kiadványok ezek, egy játékos, önironikus állandó mottóval Joseph Hellertől: „Kellék ez csak, pajtás!”. Tetszik a koncepció, mármint hogy „csak kellék”, meg hogy alapvetően – legalábbis az általam beszerzett lapszámok – fenomenológiával foglalkoznak, mivel gondoltam már arra, hogy egyszer, ha érteni fogok a fenomenológiához és a költői nyelvhez, megírom A költői nyelv fenomenológiája című hiánypótló művet, de egyelőre erre nincs túl sok kilátás.

Eddig folyóról, tengerről meg hajózásról beszéltem, most meg a hídról kellene, a Kellék című folyóirat „telephelyeként” ugyanis – nagyképűen megfeledkezve a közbeeső falvakról, erdőkről, folyókról és kisvárosokról – Kolozsvár, Nagyvárad és Szeged van feltüntetve. A lapszámok tematikái a számok növekvő sorrendjében: 36: Intencionalitás, 37: Alapjában mit is jelent az egyetemes értelem számára, hogy teste van? 39: Teremtés, természet. Az Intencionalitás-számban a nagyok közül természetesen Husserl, Merlau-Ponty, aztán Lévinas meg Adorno kerül szóba, de felbukkan egy számomra ismeretlen név, Michel Henry és az ő Kandinszkij-értelmezése, aztán egy másik ismerős név, Ingarden és Az irodalmi műalkotás. A nélkülözhetetlen filozófiai aprómunka szövegei ezek, kommentek, kommentárok a nagy szövegek alá. Felbukkan olykor egy-egy merészebbnek tűnő mondat, például Deczki Saroltánál: „Számomra inkább az a mód, a leírásoknak az a mozzanata tűnik figyelemre méltónak és megfontolásra különösen érdemesnek, hogy akármerről indulunk el a fenomenológiában, a következetes elemzések elkerülhetetlenül a metafizika vidékére vezetnek. Nem lehet, hogy maguk a dolgok ilyenek, hogy ez természetük inherens eleme?” És itt véget ér a cikk, pedig innentől kezdve olvasnám még nagyobb érdeklődéssel, hisz én is kíváncsi lennék rá, hogy Husserl marad benne a metafizika hagyományában, vagy vele együtt a dolgok is mindvégig ott vannak. A nagyok mellett, és túl rajtuk, számomra ebből a számból Pintér Judit Nóra Nosztalgia és otthonosság című szövege vált a legfontosabbá, mert nem a nagyok kommentelésére – ami persze nagyon fontos, meg minden –, hanem a cikk címében megnevezett fenomének önálló leírására vállalkozott meglehetősen vegyes – pszichológiai, filozófiai, társadalomtudományi – szakirodalom alapján, de Halász Hajnalka Ingarden-tanulmányát is remek elemzésnek tartom. Nyilván, mert valamilyen aspektusból érintenek a témák, de azért is, mert az ők szövegeit találtam a leginvenciózusabbaknak.

A 37. számban főként régi és új román filozófusoktól olvashatunk szövegeket, szövegrészeket, ezeket a teológiával foglalkozók is nagy haszonnal forgathatják. Alapvetően lendületesebb, bátrabb szövegek ezek, merészen eveznek metafizikus vizeken, de radikálisabb kritikát és képesek olykor bevetni, mint például Culianu, A gnózis fája című könyvének magyarra fordított részletei, vagy egy merész és izgalmas vita négy román filozófus között párbeszédes formába szerkesztve, A kereszt metafizikai jelentései címmel. A román filozófusok, ahogy így első ránézésre vélem, kevésbé röghöz kötöttek, merészebbek, hogy azt ne mondjam: szárnyalóbbak.

Végül a legvékonyabb, 39. Kellék-szám ismét mintha könnyedebb, de németesebb irányba evezne. A röghöz kötések mellet itt a leginvenciózusabb Valastyán Tamás Visszanyesések című szövege. A többi is jó, bár nem azt kaptam, amit a borítón feltüntetett tematika alapján vártam, na de hát biztos ez azért van, mert ilyen a filozófia.

Ilyesmiket (is) begyűjthetett tehát, aki a múltheti Kolozsvári Ünnepi Könyvéten nem volt rest és volt egy kis pénze is.

Végül hadd fejezzem be ezt a hosszúra nyúlt beszámolót a regionális teljesség gondolatával. Mert újabban foglalkoztat ez a kifejezés, de nem tudom, hogy pontosan mit is jelent, s az a gyanúm, ha megtudnám, már nem nagyon érdekelne. Van benne némi ideologikus malaszt, nem tagadom, s emellett némi transzcendentális nosztalgia, sőt gyász. De ott húzódik mindezek mellett, mögött egyfajta utópisztikus jövőszerűség is, s ezt szeretném szembeállítani – magamban – az erdélyiség történelmi „atmoszférikájával”, amelyben megint csak szépen kavarognak az eminens és példaszerű, a hétköznapian otromba, na és a traumatikus motívumok. Amott az el– és ezzel együtt a visszavágyódás, emitt a röghöz kötöttség érzése – vagy hogy ne essek foglyul érzelmi dichotómiáimnak, hozzáveszek még egy félig antropológiai, félig kulináris jelzőt, ami talán jellemző ittlétünk hangulatára: nyersfőtt, avagy főttnyers. Mert ilyen is az a bizonyos regionális teljesség. Mint a savanyú káposzta torzsája, ami a hordóban megpuhult, málló félben lévő fejkáposzták törzseként, gerinceként mégis – igaz, korántsem mindig – frissen marad és roppan a fogaink között.

Ilyen tehát a regionális teljesség. És én ezt is átéltem. Vale.


 [1]A röghözkötés trükkjei, forrás: http://cegvezetes.cegnet.hu/2000/11/a-, (Letöltve: 2011. 06. 05. Kiemelés a szerzőtől.)

[2] Dobás Kata, Karácsonyi Zsolt: Ússz, Faust, ússz!, in: http://www.kortarsonline.hu/1102/dobas.htm (letöltés dátuma: 2011. 06. 07.)

[3] http://www.terebess.hu/szorolapok/szutra.html (Letöltés dátuma: 2011. 06. 07.)

„Nem élt hiába, szent és örök az ő műve”

(Ál)történelmi giccsparádé, erkölcsnemesítő célzattal

 

Elisabeth Faltin egy álnév. Egy tiszteletreméltó, középkorú hölgy rejtőzik mögötte, és az első regényét olvasva rögtön rájöttem, miért is nem a saját nevén jelentette meg. Ahogyan azt bárki megsejtheti, ha csak belepillant a könyvbe. Mindössze annyit tudhatunk a szerzőről, hogy nagyon szereti a történelmet és az irodalmat, és ez így elég is. Eddigi egyetlen műve, az államalapítás környékén játszódó történelmi regény, A királyné viszont több szempontból is érdekes, különös olvasnivalónak bizonyult, mert a több száz oldal végére jutva elmondhattam, hogy a manapság egyre népszerűbb történelmi ponyva egy kevésbé sikerült példányára bukkantam. Dicséretes ugyanakkor, hogy a sok Da Vinci-kód és más alkotások mellett már a magyarok is próbálkoznak, csak a végeredmény sajnos még messze nem éri el az élvezhető szintet.

Elsőként a borító vonta magára a figyelmemet. Kellemes sötét alapon a jól ismert veszprémi Gizella-szobor. Mellette a királyné életének kettősségét (szent és feleség, anya) kifejezendő egy fiatal lány, rózsafüzérrel, középkori jellegű ruhában, illetve egy idős apáca. Nem is lenne gond ezzel a megoldással, de ha a könyv tetemes árát nézzük, igazán több energiát fordíthattak volna a borító igényesebb kivitelezésére. Ezután megállapítottam, hogy egy vaskos könyvről van szó, és egyből felcsillant a szemem: tartalmas olvasnivaló lesz. Naiv voltam.

Mint az a borító alapján sejthető, A királyné főhőse Bajor Gizella, Szent István felesége, akit eddig csupán halovány történelmi mellékalakként ismerhettünk meg. Mivel erről a korról roppant kevés adatunk van, és az uralkodói párnak hiteles ábrázolása sem maradt fenn, izgatottan vártam, hogy a csekély információmorzsákból milyen történet fog összeállni. A könyv végén található rövid ismertető szerint több történész is méltatta Faltint, hogy milyen meggyőzően és hitelesen ábrázolta a korabeli személyeket és történelmi eseményeket, és az esetleges tévedéseket is kivédi: akár így is történhetett.

Személy szerint éppen ezeket a „meggyőzően élethű” részleteket találtam a regény gyenge pontjainak: az egyes leírások látszólag terjedelmesek, valójában azonban semmit nem árulnak el az olvasónak, mert túl általánosak. A szereplők is megmaradnak szellemalaknak, személyiségük sincs igazán, mindössze egy-egy típust látunk, s csupán egyetlen fő tulajdonságuk – vagy még az sem – határozza meg őket. És persze nyilvánvaló a könyv célja: Gizella szentté avatásának propagálása, illetve a királyné kultuszának fellendítése (A királyné hatására számos Gizella-kör alakult hazánkban), csak éppen a regényből egy olyan túlidealizált, már-már emberfelettien tökéletes uralkodópár képe tárul elénk, amelyről messziről lerí, hogy semmilyen szinten nem hiteles. Márpedig nem-emberi főhősökkel nehéz azonosulni, hiszen sehol egy apró hiba, egy kétség. Persze a fent említett kegyes célok nem is tűrnék meg az emberi gyarlóságokat, ám ez nagyban ront a regény élvezeti értékén, hiszen ennyi erővel akár a Szentek életének kis bejegyzéseit is bújhatnánk. Azok még rövidek is.

Éppen ez a talán túlzott vallásosság, kegyesség és jámborság, amelyek átszövik a regény egészét, okoznak zavart a megítélésekor. Emiatt érzi úgy az olvasó, hogy nem tudja hová tenni a könyvet, és a kritikus is bajban van, amikor írnia kell erről. Hiszen mi ez? Szépirodalom? Dehogy. Ponyva? Megkockáztatom, hogy nem. Épp a nagyon kevéssé burkolt didaktikus jellege miatt. Akkor hogyan lehetne meghatározni a műfaját? Történelmi regény? Életrajz? Igen, még a rengeteg fikció ellenére is csak erre a két kategóriára gondol elsőként az ember, de ha ezekbe soroljuk be, valami hiányérzetünk támad. Ez két okból fakadhat. Egyrészt, ha megvizsgáljuk magát a szöveget, bármennyire is dicsérik egyes oldalakon a szépen szerkesztett mondatokat, valahogy a szóhasználata, és ez a „magyar szerző nagyon kezdetleges külföldi álnévvel” jelenség mind-mind a Júlia, Romana, Csók és könny és egyéb füzetkék képzetét kelti, csak valami erős vallásos, kegyes beütéssel, és ez így együtt egy történelmi regényben valahogy idegennek hat. Inkább a Kertész Erzsébet-féle ifjúsági regényekre emlékeztet, amelyek nyilván szépek, jók, hasznosak, csupa nemes dologra nevelnek, de ilyen stílusban írni erről a grandiózusnak szánt témáról roppant groteszk eredményhez vezet. Ugyanakkor arról is elgondolkodik az ember, hogy van-e értelme egy ilyen szép, ám naiv célzattal íródott könyvet kritizálni.

A jellemekre visszatérve szót kell még ejteni a negatív szereplőkről. Ők a pozitív hősökhöz képest még elnagyoltabbra sikeredtek és semmi, de semmi egyéni jellegzetességük sincsen. Pedig az író remek lehetőségeket villant fel a regényben, igazán érdekes krimiszálat hoz létre István nagyobbik húgával a középpontban: a gonosz kislány végez Gizella csecsemő fiával, majd Sarolt fejedelemasszonnyal, a tulajdon anyjával is, és később az ő bűnös mesterkedéseinek gyümölcse Imre herceg, majd pedig István király halála is. Ha már sikerült egy ilyen elvetemült gonosztevőt megalkotni (hiszen a bűnöző hercegnőnek, a velencei dózse felségének alakja bizonyosan csak fikció), jobban ki lehetett volna aknázni a benne rejtőző lehetőségeket. István idősebb húgának a neve is Gizella, és ez a választás mutatja, hogy az írónak igenis vannak jó irányú próbálkozásai, hiszen kézenfekvő a jó Gizella-gonosz Gizella ellentétpár. Az elvetemült hercegnő indítékai világosak ugyan, de csak apró foszlányokból tudjuk összerakni tetteinek okát, és a gyilkosságok módját is. Különösen ez utóbbi tekintetében rengeteg a hiányosság, amely felett már nem lehet szemet hunyni. És a remek krimi-vonal úgy elsikkad, mintha sosem létezett volna. Ráadásul a kevés számú negatív karakter (Koppány, Ajtony) egyébként is háttérbe kerül a kegyes, nemes, jóakaratú mintahősök mellett. A küzdelem pedig így nagyon kiegyenlítetlen. Ezen a részen bőven lett volna mit alakítani még, és talán nem azzal kellett volna illusztrálni Ajtony különös kegyetlenségét, hogy részegen verni szokta a feleségét, mivel ezer évvel ezelőtt kevésbé volt felkapott a családon belüli erőszak jelensége, mint manapság. Ha már az ilyen idegesítő modernségekről van szó: azt is kétlem, hogy a mélyen vallásos királyi udvarban a királyné, a leányai és  az udvarhölgyei olyan elfogulatlanul beszélgettek volna a menstruációról és a nemi életről, mint azt ma egy átlagos anya-lánya kapcsolatban láthatjuk.

További zavaró tényező (a semmitmondó leírások és a hiányosságok mellett) a személy- és helynevek, valamint a különböző méltóságnevek használata: ez utóbbit tekintve Faltin túlontúl modern.

És persze a Géza vezette Magyar Fejedelemség sokkal fejlettebbnek tűnik, mint például Bajorország. Az is elmondható még, hogy Magyarország túl szép, túl kellemes, az emberek túl kedvesek, egyszóval az olvasó már az elején elveszíti annak lehetőségét, hogy akárcsak megpróbálja beleélni magát a történetbe.

A királyné tehát meglehetősen ambivalens érzéseket vált ki az olvasóból. Egyrészt remek a témaválasztás, és az is figyelemre méltó, hogy a szerző a magyar történelem egy ilyen fontos korszakát akarta megörökíteni, emellett Gizellának, a szent életű első magyar királynénak követendő példaként való propagálása is szép és nemes cél, ám a nem megfelelő stílus miatt a vállalkozás dugába dőlt. Vannak ugyan megkapó részletek a szövegben, de ez nem elég. Ha az írónő vette a fáradtságot, és alaposan utánajárt mindennek, azon még el kellett volna gondolkodnia, hogy a Szentek élete egy hosszabb fejezetét szeretné megírni, esetleg egy lektűrt, vagy pedig egy komoly történelmi regényt. Mert ilyen kiváló alapanyagból valami sokkal maradandóbbat lehetett, sőt kellett volna megalkotni: az ígéret benne rejlik az egyes részletekben, de sajnos, ez még kevés.

Elisabeth Faltin: A királyné. Bajor Gizella, a szent magyar királyné, Sopron, Novum Verlag, 2008.

A minimalista próza és a szerelem

 „Színének szépségét jelzi, hogy virágok közt tölti életét; ami ugyanis nem virágzik vagy már elvirágzott, legyen az test, lélek vagy bármi más, abban Erósz nem rak fészket, ahol azonban virággal s illattal ékes a hely, ott letelepszik és ott marad”[1] – hangzik el Platón A lakomájában Agathón véleménye a szerelemről. „Terri elmondta, hogy az a férfi, akivel Mel előtt élt együtt” – olvashatjuk jóval később Raymond Carver Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk? című novellájában – „annyira szerette őt, hogy megpróbálta megölni. Aztán azt mondta: – Egyik este nagyon megvert. A bokámnál fogva vonszolt végig a nappalin. „Szeretlek… szeretlek, te kurva…”, ezt hajtogatta, és csak vonszolt végig a nappalin. Sorban vertem be a fejem mindenbe. – Végignézett rajtunk. – Mit szóltok ehhez a szerelemhez?”[2] E két igencsak szélsőségesnek mondható vélekedést (természetesen a második inkább egy múltbeli tapasztalati példa, mint csinos eszmefuttatás) nemcsak a téma, hanem a beszédhelyzet is összeköti, bármennyire hosszú idő is választja el őket a bennfoglaló mű keletkezését tekintve: a kontextus egy beszélgetési szituáció, beszélgetés a szerelemről. A következőkben arra teszek kísérletet, hogy ezen két szöveget a teljesség igénye nélkül összehasonlítsam, s utána a minimalizmus jegyeit keresve, mélyebben feltárjam az utóbbi novella szövegvilágának működési mechanizmusait.

A beszéd valamiről, hasonlóképp, ahogy az írás valamiről, szükségképpen távolít az elemezni kívánt dologtól, s ez az üdvös távolság teszi lehetővé egyáltalán a beszéd megindulását. (Perspektívára mindig szükség van a beszéd keletkezéséhez.) A perspektíva megképződésének alapfeltételeihez tartozik azonban egy szükségképpen szubjektív mozzanat is: minden nézőpont (minden rá-pillantás valamire) egyéni, a nézőpont eleve magában foglalja a szubjektivitást. A nézőpont nemcsak távolság, hanem lehatároltság is egyben, mely horizontot teremt, de ez a horizont valamilyen szinten zárt (ha nem is csőszerű, de alagútszerű, határai vannak). Richard Rorty szerint, aki egy könyvében[3] éles különbséget tesz a metafizikus és az ironikus gondolkodásmódok, világhoz-való-viszonyulási módok között, az egyik leglényegesebb jellemzője a metafizikus gondolkodásnak az, hogy – s amit ő egyébként a „Platón-Kant-tradíció” összefoglaló névvel illet – feltételez valamiféle végső igazságot (a dolgok lényegi, elvont magját, gondoljunk csak a platóni ideákra), amihez a gondolkodónak el kell jutnia, ha gondolkodik valamiről; a nyelv ezen cél-orientált útnak igen fontos szolgálóleánya. A metafizikus gondolkodásmód dualisztikus: szétválasztja egymástól azt a romlandó árnyékvilágot, mely körbevesz minket, s melyről csak vélekedéseink lehetnek, s azt az elvont, objektív, végső igazságokat tartalmazó másikat, amiről tudást és bizonyosságokat lehet szerezni az arra igyekvőknek. Ha nem is értünk Rorty véleményével mindenben egyet, egy bizonyos megközelítés szerint az azért szembeötlik, ha az említett művet nézzük, hogy, ha némiképp ismerjük a Platón-dialógusok „általános jellemzőit”, Szókratész beszédének van egyfajta „súlya”, mely az előtte felszólalók megnyilvánulásait vélekedésekké „degradálja”, a sajátját viszont mintha az azokhoz a bizonyos végső igazságokhoz közelítő bizonyosságok rangjára emelné. Természetesen ez is csak egyfajta megközelítése A lakomának, s abból az alapismeretből indul ki, hogy Platón „írói módszeréhez” tartozik, hogy szívesen adta az általa mélyen tisztelt Szókratész szájába saját filozófiai rendszerének kikristályosodott igazságait. Ha azonban leválasztjuk a hagyományról, és pusztán szövegszerűen közelítünk A lakomához, úgy is gondolhatjuk, hogy a műre jellemző többszólamúság ugyanilyen erővel lehet rorty-i értelemben ironikus is. Bár Szókratész a legmegbecsültebb, bizonyos presztízzsel rendelkező tagja a társaságnak (amit a betoppanó Alkibiadész nyafogva dicsőítő története is alaposan alátámaszt), az ő önreflexiója így hangzik: „Ha akarjátok, szívesen elmondom az igazságot a magam módján[4] (kiemelés tőlem T.A.) Lehet ez a híres szókratészi szerénység (illetve ál-szerénység), de ugyanúgy egy a szerzői intenciót némiképp feltáró, a mű szerkezetére reflektáló megnyilatkozás is: a nyíltan felvállalt többszólamúságé, hogy ti., ahogyan Rorty is értelmezi az ironikus gondolkodásmódot, egyik igazság sem a végső, s a szubjektív mozzanat súlya kiiktathatatlan a dolgokról való beszélgetés közben. A lakoma felépítését tekintve sok minden támasztja alá a relativitás tényét: a beágyazott megnyilatkozások sokasága, a történetmesélésben inherensen benne levő múlt, a keretes szerkezet. A keret: Apollodórosz elmeséli a barátjának, hogy ő (ti. Apollodórosz) nemrégen elmesélte Glaukónnak, amit ő (még mindig Apollodórosz) Arisztodémosztól hallott: hogyan történt a híres lakoma Agathónnál. A felidézett lakoma akkor esett meg, mikor ők (Apollodóroszék) még gyermekek voltak, mikor ugyanis Agathón díjat nyert első tragédiájával. A lakoma alatt folyó beszélgetést is egy idézet indítja: Erüximakhosz tesz javaslatot, hogy az előző estére való tekintettel, mikor ugyanis valószínűleg mindenki sokat ivott, a mai estét mérsékletesebben töltsék, kevesebbet igyanak, és inkább beszélgessenek. Erüximakhosz Phaidroszt idézi szó szerint, aki úgy vélte még régebben, hogy a többi istenhez képest Erószhoz nem írnak elég dicshimnuszt, mintegy mellőzik őt az emberek. A beszélgetést Erüximakhosz baráti ajándéknak szánja. De még a szókratészi monológba is egy megidézett, a lakomán jelen nem levő személy vélekedése ágyazódik bele: Diotimáé. Szókratész bölcs magatartásáról pedig, mely egy bizonyos megközelítés szerint a filozófia szereteteként felfogott szerelmi magatartás (életvitel) csúcsteljesítményeként értelmezhető, is a részeg Alkibiadésztől tudunk meg adalékokat. A szöveg tehát bővelkedik elbizonytalanító elemekben. Ebből a szempontból miért lépjünk fel olyan igényekkel, hogy bármelyik beszéd is a szerelemről, bárkinek a szájából hangzik is el, a végső igazsághoz juttat el minket?

Érdekes, hogy nagyon kevés redundáns elem fordul elő a műben: minden megnyilatkozó eltérően közelíti meg a témát. Phaidrosz szerint Erósz a legősibb istenek közé tartozik (Hésziodoszra hivatkozva), szép dolgokra sarkall és arra hogy a rút dolgokat elkerüljük, s kiemeli a szerelem egy olyan tulajdonságát, mely a Carver-novellában is megemlítődik majd: „Sőt egymásért meghalni egyedül a szeretők hajlandók, nemcsak a férfiak, de még a nők is.”[5] Pauszaniász úgy véli, nem csak egy Erósz van, hanem kettő: égi és földi (lelki és testi, megszentelt és alacsonyrendű), mely gondolat szintén visszaköszön majd a novellában. Ebből a szempontból tehát a szerelemnek morális töltete is van („jobbá tesz” az erkölcsös érzelem). Arisztophanész következne, de egy meglehetősen „profán” esemény elvonja a hangját: csuklani kezd (ez a novellában az étkezésnek a beszélgetést időnként megszakító felemlegetésével hozható párhuzamba), ezért Erüximakhosz következik helyette: ő kiterjeszti a megkettőzött szerelmet (jó-rossz) az egész világegyetemre, amely oppozíció (tézis-antitézis) szükségképpen szintézisbe kell hogy torkolljon egy idő után, ha az ember törekszik erre (ahogy az orvos és a zenész is meg kell hogy teremtsék az egymással ellentétes dolgok között a harmóniát). Arisztophanész, miután a tüsszentős módszerrel megszünteti csuklását, felidézi a gyönyörű mítoszt az androgünoszról, s valamiféle mélyebb magyarázatát adja a szerelem mechanizmusának, miért vonzódnak egymáshoz az emberek. A beszélgetést itt megint megszakítja Szókratész és Agathón enyelgése (ahogy a novellában, pont ellentétes előjellel, Mel és Terri vitái), s utána Agathón a szerelem esztétikai jellege mellett foglal állást: a szerelem a szépet szereti (itt felidéződik az összes ezzel kapcsolatos toposz: virágok, költészet, meghittség az idegenség helyett), a rútat elkerüli. Ehhez képest Szókratész bevallottan nem akarja és nem is tudja a szerelmet dicsőíteni, ő a „puszta” tapasztalatok alapján igyekszik a legjobban, mintegy deskriptíve, „csak leírni”. Egy logikai bukfenccel ráveszi Agathónt, hogy ismerje be, Erósz nem lehet szép és jó (hiszen akkor miért vágyakozna rá), illetve isten sem lehet, hanem félúton leledzik az istenek és emberek között (itt a megiédzett Diotima szintén egy mítosztra hivatkozik, de mintha az volna a legnagyobb evidencia – Porosz és Penia története). Diotima, egészen mellesleg, valószínűleg valamiféle kurtizán lehetett, hisz Szókratész azt mondja róla: beavatta őt a szerelmi mesterségbe. (Ez megint egy más kontextusba helyezné az ő véleményét.) Szókratész szerelme szinte skizoid vonásokkal rendelkezik: „egész életében filozófus, félelmetes varázsló, bűbájos és szofista. (…) egyazon napon megesik vele, hogy él és virágzik, amikor éppen jól megy sora, majd meghal és újjáéled az apja természete szerint. De mindaz, amit szerez, mindig kifolyik az ujjai közül, ezért soha nincs Erósz inségben, de bőségben sem.”[6] S ezt még egy ismeretelméleti problémára rávetítve: „nemcsak hogy ismereteink is folyton keletkeznek és pusztulnak és sohasem maradunk azonosak ismereteink tekintetében sem, hanem minden egyes ismeret is elszenvedi ugyanezt”[7]. Ez egészen úgy tűnik, mintha radikális állásfoglalás volna egy rorty-i értelemben vett ironikus magatartás mellett (egyébként már Kierkegaard is Szókratészt tekintette az általa definiált ironikus attitűd megelőlegezőjének): a szerelmes (tehát tudatállapotát tekintve szerelmes) gondolkodóban csak egy szilárd meggyőződés van, hogy semmi sem szilárd, minden relatív, de törekedni kell a szilárd igazságok elérésére. A filozófiai (szerelmes) attitűd tehát egy permanens keresési állapot, mely beismeri magáról, hogy semmiben sem lehet biztos, csak abban, hogy van egy végső cél: a végső szépség, melyről úgy nyilatkozik Szókratész, hogy nem viszonylagos, örökké létező, nem keletkező és nem pusztuló, s minden más szépség őbenne részesül. (Ez tehát a szép-jó ideája, s ha a barlanghasonlatot idézzük, ennek képi megjelenítése a Nap, amely mindent megvilágít fényével.) Lehetne még beszélni az antik görög szerelemfelfogásról, a paiderasztiáról, illetve Szókratész azon megjegyzéséről, miszerint „Akik pedig lélek szerint termékenyek – mert ilyenek is vannak, akik inkább lelkükben, mint testükben hordozzák a nemzési vágyat”[8], de ezek már tényleg messzire sodornának, s kibontásuk talán nem illene szorosan a dolgozat főtémájához.

Végső soron tehát, ha csak a szókratészi monológ filozófiai sűrítményéből indulnánk ki, azt állapíthatnánk meg, hogy meglehetősen metafizikus atmoszférát teremt. (De, mint említettem, a mű holisztikus szerkezetét tekintve pedig pont az ellenkezője igaz.) Ha egy meglehetősen nagy irodalomtörténeti ugrással Carverhez és a minimalizmushoz érkezünk, egy a metafizikai világképpel gyökeresen ellenkezővel találjuk magunkat szemközt. Abádi Nagy László (s a következőkben mindent, amit a minimalista próza jellemzőiről mondok, az ő könyvére[9] hivatkozva teszem) az amerikai minimalista prózát, csak nagy vonalakban, az amerikai posztmodern próza időszaka utánra helyezi, az 1970-es, 1980-as évek környékére. Szerinte a posztmodern próza szükségszerűen kellett hogy kifulladjon, a magánmitológiák gondos felépítése után a minimalista irodalom egyfajta visszfordulást jelent egy az olvasóhoz inkább közelítő alkotási technikához. A minimalista irodalom a posztmodernhez képest még abban is (sok egyéb más mellett, természetesen) váltást jelent, hogy itt egy egész nemzedék „áll össze”, ellentétben a posztmodern szerzőkkel, akik – pont a magámnitológiák formai-tematikai jellemzői miatt – nem nagyon sorolhatók „egy kalap alá”. A következőkben Abádi olyan fogalmait, mint az érzéstelenített én, artikulácóképtelen ember, többszöröző exponencialitás stb., majd a konkrét novella kapcsán szándékozom megemlíteni, helyettük egyelőre álljon itt egy szerintem sok mindenre sűrítetten rámutató jellemzés: a minimalista próza „a privát, intim szféra kis tragédiáiba dermedt, miniatűr aktivitásába (interakcióiba) ragadt ember, a hétköznapi valóság banalitása fölé emelkedni programatikusan nem hajlandó, redukált világú-eszközű-stílusú próza”[10].

A What we are talk about when we talk about love, ahogyan már a címéből is következtethetünk, több problémát is felvet: egyrészt kérdés formájában utal a témára, mely már egy eleve elbizonytalanító intenciójú aktusként értelmezhető, másrészt magára a beszédre irányít reflektorfényt a „talk” szó kétszeri említésével (mi a beszéd egyáltalán, miféle igazságtartalom bontakoztatható ki belőle, hogyan működik a beszéd?), harmadrészt, a többes szám első személy szerepeltetésével a problémát egyrészt kitágítja (mindenki érintett a kérdésben), másrészt profanizálja (nem metafizikusan teszi fel a kérdést, nem az alapjaira kérdez rá, mert ha ezt tenné, így kéne hangoznia: Mi a szerelem?). Ahogyan sejthetjük, a novellát csak közvetetten érdekelheti a szerelem maga mint jelenség, s ezzel együtt a minimalista próza egyik sarkalatos jellemzőjére is rávilágíthatunk (mondhatni módszertani mozzanatára): arra ti., hogy a minimalista próza lemond a heroikus távlatokról (s a heroikus távlatokból feltehető kérdésekről is), s inkább az emberre, annak mikrokörnyezetére és az ebben a mikrokörnyezetben történ(het)ő megnyilatkozásokra irányul. Ezt a „realisztikus”, sőt néha hiperrealisztikus (Super Realism) szövegvilágot stilisztikailag jellemzi az egyszerűsített, az élőbeszédhez közelítő elbeszéléstechnika, a párbeszédek gyakori alkalmazása, a redukált alkotói expresszivitás, a személytelenség, a felületi valóságok megjelenítése – ez utóbbi nem a rokokóra jellemző értelemben, hogy ti. a valóság felületét minél több jelzővel megragadni, a nyelv segítségével minél teljesebben birtokba venni a világ felszínét, hanem pont ellenkezőleg: a jelzők kiszorításával teremteni egy premier planba állított, eleve (természete szerint) redukált s így a leghitelesebben ábrázolt világot. A minimalista próza világa – természetét tekintve – egyszerű és minimális. Ebben a világban nincsenek panorámák, társadalmi és történelmi távlatok, s ebből fakad egyfajtja sajátos pesszimizmusa is: „rombadőlt édeneken kalauzol végig bennünket”[11] – s pont azért, mert nagyon közel hozza az olvasó számára a romokat, elkeserítő is egyben.

A novella, szerkezetét figyelembe véve, kilenc részre bontható, de ezek az egységek sem tematikájukat, sem felépítésüket tekintve nem különböztethetők meg egymástól, inkább csak töredékessé, elliptikussá teszik az elbeszélést. Vannak természetesen átfedések és rokonságok közöttük, így pl. az első és második rész is Laura jellemzésével záródik.  A szituáció hasonló, mint a Platón-műben: italozás mellett egy társaság a szerelemről próbál beszélni. Hogy miként vetődött fel a téma, nem tudjuk meg: „Jégtartó állt az asztalon. A gin és a tonik körbejárt, és valahogy a szerelemre terelődött a szó.”[12] A referenciális központ, azaz az elbeszélővel azonosítható kiindulópont egyes szám első személyű (a nevét megtudjuk: Nick), de egyenes idézések formájában a referenciális központ és a tudatosság szubjektuma (az a nézőpont, amely felelőssé tehető a megnyilatkozásért) folyamatosan átadódik a felvonultatott szereplőknek. A beszélgetés az aktuális megnyilatkozás szempontjából a múltban történik (ahogy A lakománál is), de a referenciális központot az elbeszélt én kapja meg. A beágyazott megnyilatkozások is igen gyakoriak, például Ed egyik korábbi mondata idéződik meg Mel által: „Meg vannak számlálva a napjaid, te rohadék”[13], illetve az idős bácsit is Mel idézi: „Odahajoltam a szájlyukához, és azt mondta, nem, nem egészen a baleset miatt van ez, hanem csak mert nem látja a feleségét a szemlyukából.”[14] Szubjektivizáció (mikor az elbeszélő a saját megnyilatkozásához reflektíven viszonyul) elhanyagolhatóan fordul elő (ez nem is jellemző a minimalista prózára, annál inkább a posztmodernre), például amikor Nick megjegyzést fűz Terri egy reakciójához: „Terri ránk nézett, aztán megint Melre. Riadtnak tűnt, de ez lehet, hogy túl erős szó.”[15], továbbá a novella is azzal kezdődik, hogy az elbeszélő kissé ironikusan nyilatkozik Melről: „A barátom, Mel McGinnins beszélt. Mel McGinnins szívsebész, és ez néha feljogosítja rá”[16]  – mármint arra, hogy egyáltalán beszéljen. Valóban, a novellában Mel nézőpontjából terül elénk a legtöbb információ (mondhatjuk, hogy ő ragadja magához a legtöbbször a referenciális központot és a tudatosság szubjektumát): ő beszél a legtöbbet. Szókratészi figura, természetesen egy más kontextusban, bár lehet, hogy az intertextuális utalások véletlenek: többször is jelzi, hogy ő nem tud semmit biztosan, illetve, ahogyan Terri nyilatkozza róla, mindig a szerelemről beszél/ a szerelemre gondol. Melről tudjuk meg a legtöbb információt, de ahogy egy minimalista prózához illik, ezek csak felületi információk (fenomenológiai ember – csak felületeket enged láttatni magából, illetve az alkotó is csak hiányosan engedi láttatni): szívsebész, 45 éves, nyúlánk, göndör hajú, napbarnított, sokat teniszezik, ha visszamehetne az időben, inkább főszakács lenne, illetve lovag, gyűlöli a volt feleségét, és beismeri magáról, hogy nem ért semmit. Terri megjegyzéseivel kiegészítve az ő szájából ismerjük meg Ed és az idős emberek történetét. Terriről kiderül, hogy barna szermű, nagyon vékony, szereti a türkiz nyakláncokat és a hosszú fülbevalókat, a volt férje Ed, sokszor gúnyolódik Melen (hűbéresek, biztonságiöv-reklám, Mel „depcsis”), s bár állást foglal amellett, hogy Ed tettei mély szerelmét bizonyítják, ezt a meggyőződését csak motorikusan ismétli, s nem indokolja meg. Úgy tűnik, mintha ez volna a rögeszméje, s mikor már nem erről van szó, kikapcsol a figyelme: Mellel kötözködik, azt gondolja, részeg stb. Laura az elbeszélő felesége, megtudjuk róla, hogy lakkozottak a körmei, 35 éves, titkárnő, jogi vonalon dolgozik, könnyű kijönni vele és az asztal közepén elhelyezett jégkockatartó hideg pólusával szemben ő képviseli a melegséget (keze és combjai is melegek, arca piros) – mely „jelképezheti” az intimitást, erotikusságot is, de itt talán inkább a nő naivitását és egyszerűségét hangsúlyozza. Gyakran rukkol elő közhelyekkel (ki tudná megítélni mások helyzetét, mire nem képesek az emberek, megdöbbenés, hogy az ember barátaival ilyenek történhetnek, olyan az egész mint egy rémálom stb.). Maga az elbeszélő a legszemélytelenebb, ez is tipikus jellemzője a minimalista prózának, mindenesetre ő a szöveg origója, a térkijelölések az ő kiindulási pontjából értelmezhetők: tőle tudjuk meg, hogy Albuquerque-ben vannak, Melék házában a konyhaasztalnál; az ő nézőpontjából helyeződik el a kint (udvar, kutyaugatás). Ő kommentálja a helyzetet néha: „Lehet, hogy akkorra már berúgtunk egy kicsit. Tudom, nehéz volt egy dologra koncentrálni. A fény lassan kiszivárgott a konyhából, az ablakon át vissza, ahonnan jött. Mégsem mozdult senki, hogy fölkapcsolja fölöttünk a lámpát.”[17] S ő is kezdi el és zárja le a történetet.

Az artikulácóképtelenség a minimalista próza által felrajzolt kor-problémák közül talán az egyik legfontosabb. Nem új keletű dolog ez, s a magyar irodalomban is találunk rá példát: Molnár Ferenc a Lilomban (mely darab a bemutatásakor Magyarországon csúfosan megbukott) arra tesz kísérletet, hogy drámájában olyan szereplőket szólaltasson meg, akik alig vagy csak nagyon nehezen képesek reflektálni saját életükre. A drámairodalomban „könnyű” művelt, okos embereket szerepeltetni (tanárokat, tudósokat), akik akadály nélkül végigbeszélik a drámát, s maguk mondják ki problémáikat. A problémák, ha artikulálódnak, elindulhatnak a megoldás útján (a kimondás: felszabadít, ahogy a pszichoanalitika is tartja), de mi történik olyan szereplők esetében, akik nem tudnak beszélni? A Liliom egyik leghíresebb jelenetében Juli („te csak most aludjál, Liliom”[18]) bevallja, hogy még sosem mondta ki (a mit is?), de most kimondja, s közben mégsem mondja ki, de a nem-kimondás után már rögtön mentegetőzik is: azt, hogy szerette a férfit, minden hibája ellenére. Liliom a túlvilágon nem bán meg semmit: „Eljöttem, hát eljöttem. Minek menjek vissza?”[19] – Egressy Zoltán, csak hogy jelen korunkhoz közelebbi példát említsünk, a Portugálban szintén ezzel kísérletezett: egy főként kocsmába, de alapvetően egy apró (ténylegesen nem is létező) falubeli környezetbe helyezte szereplőit. Ebben a drámában az egyik legérdekesebb s az artikuláció-önartikuláció szempontjából  a legjobb példa a pap alakja, aki viszonylagos műveltsége ellenére sem akar már beszélni. Lényeges hasonlóságok még egyébként a minimalista próza és mondjuk utóbbi dráma között a csehovi modellt idéző következményesség: a szereplők következményes én-ek – a trauma, válság, döntés, fordulat utáni állapotban vannak, a nagy események utáni hétköznapi létbe beleragadva. Érdekes párhuzam lehet még, hogy ahogyan Mel monológjait is megszakítják a gyomorral kapcsolatos, hússal kapcsolatos dolgok (evés felemlegetése), a Portugálban is megfigyelhető ugyanez. (Lsd pörkölt, 45.o.)

Visszatérve a novellára: míg a posztmodern irodalmi művekben a szereplők képesek definiálni a körülöttük levő világot, s ennek segítségével el is tudnak határolódni tőle, addig a minimalista prózában ez nem adatik meg az embereknek. A nagy gépezet, mely ha nem is közvetlenül, de ostormolja az ént, itt láthatatlan: csak a családi és mikrokörnyezet marad meg, amely úgy veszi körül, olyan szorosan, az ént, mint a magházat az alma húsa. Az eredmény apátia, de mégis: túlélés. Kérdés persze, hogy milyen minőségben. Terri apatikus személy, a vele megtörtént tragédiáról majdhogynem szenvetlenül, részvéttelen együttérzéssel beszél; Laura sem nagyon viseli el a nagyobb érzelmekkel, súlyosabb tragédiákkal járó terheket – legjobb példa erre, mikor a felhevült, valószínűleg tényleg részeg Melt azzal próbálja megnyugtatni: szereti őt, Melt mindenki szereti. Egyedül Mel igyekszik az artikulációra, s példája, melyet zavarosan készít elő (az autóbalesetet szenvedett idősek szerelme), a káromkodásokkal kísért előadásmódban mintha univerzumokra repülne (paradox módon ebbe a redukált világba belecsöppenve) a megértéstől (mind az értő elbeszéléstől, mind az értő meg-hallgatástól.) Sem rendszerezett előadásmód, sem elvárt befogadás nincs („Értitek, hogy miről beszélek?”[20]). Nemcsak a környezet, hanem önmaga, saját énje miatt is: a maga által felidézett, példának szánt szerelemről nem tud magasztosan, csak cinikusan és idegesen beszélni, ezáltal pont példa (példázat)-jellege és eredendő szépsége sikkad el. Arról ne is beszéljünk, hogy önmagát is megszakítja az elbeszélésben: először eltereli a szót – arról kezd beszélni, hogy a szerelem elmúlik és tárgya cserélődik -, máskor Terri szakítja meg (biztonsági-öv), harmadszor a vacsorával jön váratlanul elő. Minden szereplő hárít, pedig már a novella elején egy brutális példa (Ed) kerül elő, mely tökéletesen diszharmonizál nemcsak az olcsó gin egyszerűségével, profán konnotációival, hanem a napfényes, békés délutáni környezettel is.

A novellában csak úgy hemzsegnek a szerelemmel kapcsolatos toposzok: Mel szívsebész (a szerelmet a testen belül a szívben szokták lokalizálni), az az igazi szerelem amiért hajlandóak meghalni a szeretők (Ed esete), Laura pirulásai, a még mindig nászútjukat élik-szerelem (ami kissé, valljuk be, egyszerű és felszínes), Mel volt felesége iránti gyűlölete (mely már korábban tematizálódik Mel monológjában arról, hogy a szerelem elmúlik és tárgyai folyton cserélődnek), a testi és a lelki szerelem különválasztása, Nick látványos és felülretorizált kézcsókja, Mel és Terri vitái, a lovagok említése, s a plátói szerelem (bácsi – csak látni a szeretett személyt). A hússal, a világ brutális kegyetlenségével kapcsolatos képek azonban többségben vannak a műben: patkányméreg, öngyilkossági kísérletek, fejbelövés, az autóbaleset, a lovagok élete a páncélban („…ott feküdtek egészen addig, amíg valaki nem jött, és vagdalthúst nem csinált belőlük.”[21]). Az alapvetően szépnek szánt ellensúly (az idősek története) a közbeszólások, a káromkodások, az értetlen befogadóközönség miatt folyamatosan töredezik, a csillogó máz lepattogzik róla, és csak az enyhén részeg hallgatás marad utána, a sós ropogós, az elfogyott gin: tehát a hiányok.

    Hova jutunk tehát, amikor a szerelemről beszélünk? Érdemes-e egyáltalán beszélni róla? Létezik-e, s ha igen, milyen formában? Köthető-e történelmi korszakokhoz, s ha igen, mennyiben befolyásolják a szerelemről alkotott nézeteinket annak a kornak a divatjai, amelyben élünk? Abádi Nagy szerint a novella azért is kiemelkedő a carveri ouvre-ben, mert kicsiben mutat nagyra: „a szerelem annál ellentmondásosabb, minél többet beszélünk róla”[22], tehát inkább ne beszéljünk, mert nem is tudunk (lehetne ez a carveri művészet alapköve és forrása.) Sok mindenről lehetne még szólni a minimalista próza, s főleg Carver kapcsán: kik hatottak rá (Cheever – még ittak is együtt, Hemingway), milyenek a minimalista próza időviszonyai (megtartják-e a kronologikusságot, mennyire hangsúlyozódik a jövőtlenség s a jelenre való koncentrálás), mennyire metaforikus a minimalista próza (inkább metonimikus), milyen terekkel dolgozik, a megjelenített tárgyaknak milyen jelentőségük van, mivel jár még a konkrét dolgokra való fókuszálás (pl előtérbe kerülnek a színek stb.). Ezek a kérdések azonban tényleg szétfeszítenék ezen dolgozat kereteit, pedig rettentően izgalmasak.


[1]    PLATÓN, A lakoma, Phaidrosz, ford TELEGDY Zsigmond, KÖVENDI Dénes, szerk. STEIGER Kornél, Bp., IKON Kiadó, 1994, 39.

[2]    CARVER, Raymond, Nem ők a te férjed, ford BARABÁS András, FAZEKAS Péter és társai, szerk. GÉHER István,  Pozsony, Kalligram, 1997, 63.

[3]    RORTY, Richard, Esetlegesség, irónia és szolidaritás, ford. BOROS János, CSORDÁS Gábor, Pécs, Jelenkor, 1994.

[4]    PLATÓN, A lakoma, Phaidrosz, ford TELEGDY Zsigmond, KÖVENDI Dénes, szerk. STEIGER Kornél, Bp., IKON Kiadó, 1994, 42.

[5]    Uo., 23.

[6]    Uo., 48.

[7]    Uo, 52.

[8]    Uo., 53.

[9]    ABÁDI NAGY Zoltán, Az amerikai minimalista próza, Bp., Argumentum Kiadó, 1994.

[10]  Uo., 25.

[11]  Uo., 35.

[12]  CARVER, Raymond, Nem ők a te férjed, ford BARABÁS András, FAZEKAS Péter és társai, szerk. GÉHER István,  Pozsony, Kalligram, 1997, 63.

[13]  Uo., 65.

[14]  Uo., 72.

[15]  Uo., 69.

[16]  Uo., 65.

[17]  Uo., 72.

[18]  MOLNÁR Ferenc, Színművek, vál, szerk. VILÁGOS Beatrix, Bp., Európa, 1999, 171-172.

[19]  Uo., 179.

[20]  CARVER, Raymond, Nem ők a te férjed, ford BARABÁS András, FAZEKAS Péter és társai, szerk. GÉHER István,  Pozsony, Kalligram, 1997, 72.

[21]  Uo., 71.

[22]  ABÁDI NAGY Zoltán, Az amerikai minimalista próza, Bp., Argumentum Kiadó, 1994, 62.