Akinek nagyon másra mintha nem is lenne szüksége. Isten azzal, hogy unalmában nyelvet ad az embernek, még a teremtésnél is nagyobb meggondolatlanságot tesz: a kísértés, a viták, az emberi nagyravágyás, Ábel kajánkodása, vagy archaikusabban szólva káinkodása bátyja el nem fogadott áldozatán, vagy a vég nélküli Káin-Isten vita mind a nyelvben, a nyelv által folyik. Oda tehát az unalom, de a jövő is. Minden jónak elrontója nem a Sátán, hanem a halhatatlanság könnyedségében elkövetett isteni meggondolatlanságok. Kérdés, hogy a magyar szöveg betűtévesztései és nyomdahibái a szerzői intenciót erősítendő kerültek a kiadásba, aláhúzva a nyelvi elhibázottságot, meg a szándékok és a tettek eredményei között húzódó szakadékot, vagy csak a lektorok meg a fordítók sem jobbak, mint az Úristen?

Ami a Mindenhatónkat illeti, Saramago szerint még csak nem is omnipotens, elmondása szerint semmi köze Káin jelenélményeihez. Felmerül a kérdés, milyen jogon neveztetik mindenhatónak az, akinek figyelmét néhány csavar meghúzása vagy a vízvezeték-szerelés úgy leköti, hogy közben elsiklik figyelme földi gaztettek, segélykiáltások fölött. Persze az Úr nem szórakozik velünk (mindig), néha egyszerűen csak arról van szó, hogy nem eléggé Isten ahhoz, hogy figyelemmel kísérje az eseményeket és megelőzze a bajt. Így mindjárt más, igaz? Omniszciensségről pedig végképp nem beszélhetünk a Teremtő esetében. Ellentétben a szerző mindentudóságával. Saramago mintha birtokában lenne nemcsak az apokrif tudásnak, de az eltagadott múltak által annak a teljes nyelvi szövetnek is, ami megbonthatatlan egységként mutatkozik meg a könyv oldalain. Minden elmondatott már, és a vesszőkkel elválasztott dialógusfordulatok és archetípusok jelölőivé nemesült, köznevesült, kisbetűs tulajdonnevek azt tükrözik, hogy ez a Minden bonthatatlan egész, a nyelv nem a szavakat, nem is a szájba helyezett izomköteget, hanem az egyének, szereplők közötti habarcsot jelenti.

Közben az egyes sátánfigurák, Azázel, a fénythozó Lucifer vagy Prométeusz archetípusa menti a menthetőt, nem annyira jóságból, mint természetes együttérzésből: éppúgy alárendeltje az isteni akaratnak vagy játéknak, mint az ember, csak neki még a halandóság érzékekkel fűszerezett izgalma sem adatik meg.

Pesszimista, dekadens kép lenne ez? Tagadhatatlanul van benne valami végleges kiábrándultság az „élet értelméből” meg az isteni kegyelemből. Ami a dekadenciát illeti, tény, hogy a halál, amit mintha csak azért tarthatott volna meg magának az ember, mert Isten irigységében, meggondolatlanságában még idejében kiűzte a Paradicsomból, felértékelődni látszik: az egyetlen út, hogy kiszállhassunk az értelmetlen játékból. Pedig mekkora büntetés lett volna örökre benne maradni?! Ja igen, és ami az értelmetlenséget illeti, hát…sok választ a miértekre nem találhatunk ebben az isteni kázmérlabdázásban, ahol a szabályokat másodpercenként változtatja a Teremtő, mert Úri kedve úgy diktálja, vagy mert elfelejtett szabályokat alkotni. A Káin istene, ez az elhanyagolt-elkényeztetett nyolcéves, játszik az étellel, szórakozik az ő áldozati bárányaival, félretolva a nem tetsző áldozatokat, megkavarva híveit, az ínyencfalatokat, mi meg szédelgünk idelenn, mint a betűtészta a paradicsomlevesben. Ez maradt így, az Úr és minden teremtettjének bűnbeesése után az Édenből: szó(sz).

José Saramago: Káin, ford. Pál Ferenc, Bp., Európa, 2011.