Hálásak lehetünk, hogy Saramago azért így utoljára még tisztázott nekünk néhány, világvallásokat útjukra indító és meghatározó félreértést röpke 160 oldalban – többet szólni erről nem is érdemes.
Apokrifnak maszkírozott leplezetlen dialógus a Káin, kiegészítendő a Balgaságok Könyvét (ma: Biblia).
Ezek szerint a posztmodern csak egy viszonylag frissen, későn kimondott szó arra, ami kezdettől fogva az emberi élmények sajátja volt. A feltöredezettség, az élménybe-, létbevetettség állapota már Káinnak, szüleinek is megmutatkozik ott, ahol minden kezdettől fogva és egyszerre volt, épp úgy, ahogy a nyelv is egyszerre és bonthatatlanul tartalmaz mindent, amit valaha kimondtak, vagy ki fognak mondani. Pál Ferenc fordításában ez a nyelvi szövedék, sodró szóáradat könyörtelenül elragadja az olvasót ebbe a lehetetlen Káin-világélménybe. Az apokrifok között a Károli-féle bibliafordítás darabjai szigetekként tűnnek fel, amolyan fogódzókként, hogy azért mégis, tudjuk, merre járunk; aztán fordul egyet a szóörvény, hogy beleszédülünk, és megint hányódunk tovább a nyelvi anakronizmusok meg alig-központozások gúnytengerében. Nincs itt semmiféle elválasztódás a káosztól a teremtés által. Alig-öntudatos, kisbetűs nevek és vesszők között hullámzó párbeszédek homogenitásában szemkápráztató világa ez. Szavak, amíg a szem ellát, vagy víz, amíg a szem ellát, vagy sivatag és milliárdnyi homokszem a horizontig meg vissza. Nagyjából ez az a Káin-élmény, amiről Saramago beszélni próbál nekünk: úgy vagyunk a szövegbe vetve, mentőövek nélkül, a dialógusok szemfárasztó szünetnélküliségébe, ahogy Saramago Káinja poroszkál kiszolgáltatva jelenből jelenbe, miközben csuklásszerűen böffent fel saját pillanataiba nem illő gondolatokat.
Ezt a kiszolgáltatottságot példázza a védőborító megkötözött báránya is, és a borítóbelső jelenetezéséről sem szabad megfeledkeznünk. Ugyanazt a problémát veti fel, amivel a Saramago-szövegben is találkozunk: a helyzet itt is kétértelmű. Lehet, hogy egy megbomlott időrendszerben egymás mellé rendelődött jelenképek egyvelegét látjuk, ahol a jelenetekben mindenhol ugyanazzal a néhány archetipikus szereplővel találkozunk. Káin és Ábel az, aki az előtérben, háttérben, gyilkos- vagy áldozati jelenetben, anyja és apja körül játszva benépesíti az egész terepet. Vagy az is lehet, hogy maga a kép az a sokszereplős valóság, amiben Ádám és Éva csak annyiban első ember, fiaival együtt, amennyiben a Paradicsom tudatlanságában nincsenek tisztában társaik létezésével. Ez esetben minden szereplő és táj csak díszlet egy jól szervezett gyilkossági jelenethez.
Innen nézve persze Isten játékában valamiféle szabályszerűséget is felfedezhetünk – a szabály az kell, hadd higgyük, hogy urai vagyunk a helyzetnek. E szerint van egy pár kiválasztott, akiknek egy darabig nagyon jó, aztán Isten unalmában gondol egyet, és belerondít ebbe a nagy harmóniába, mert az úgy azért mégiscsak izgalmasabb. Persze közvetlenül sosincs jelen a piszkos munkánál. Nem kísért ő senkit, csak hát az a fránya Tudás fája nem él ám meg akármilyen talajon, az Éden közepe kell neki, és Jóbbal sincsen semmi gondja, de kell valaki, aki segít az Úrnak bizonyítania igazát a Sátánnal szemben (vagy Isten saját magyarázata szerint: akivel lekötheti ennek a hiperaktív deviánsnak a figyelmét, nehogy ráérő idejében megdöntse a Teremtő hatalmát).
Persze Káin töredezett jelenélményeit értelmezhetjük úgy is, mint a megistenülés nyomait személyiségében. Szülei már elkülönítik a jót a rossztól a tiltott gyümölcs hatására, ő maga azonban mintha halhatatlanságot kapna „ajándékba” érinthetetlensége és az örök jelen által. Végzete, hogy egy sorsot sem él végig, mindig kiszamaragol a képből, hogy új jelent kezdjen.
Azért van ez, mert ember és Isten fifti-fifti osztoznak Ábel halálának felelősségén, felesben jut nekik a halhatatlansággal járó, baklövések fölötti örök gyász is. Káin figurája rehabilitálódik a történetben. Nem bűnösebb senkinél, aki a teremtést kénytelen elszenvedni. Mindeközben közelebb áll az igazsághoz, mint Isten, kételkedéseiben pedig a gonoszhoz és gazsághoz, mint Lucifer. Töredékes jelenélményeiben mintha minden múltbélit és eljövendőt olyan jelenvalónak látna, mint az Úr, azonban emberi méretei miatt nem lehet rálátása a teljes időszövetre, csak az egyes részletekre. Emberi tulajdonság ez, de Káinnak több adatik az emberi lehetőségnél: élménymozaikjaiból összeszedheti az egész sejtelmét, vitapartnerül szolgálva ezzel az Úrnak.