Két alak sétál egymás felé. Az izomkolosszus integet, a nyeszlett, öltönyös reméli, hogy nem neki. Kerüli az efféle helyzeteket. Még ha egy finom úriember közeledne…
– Szevasz Sanyikám, hogy ityeg a fityeg?
– Üdvözlöm, Kun Sándor vagyok, ismerjük egymást?
– Hát persze! Általános suli!
– Gyula?
– Igen, én vagyok!
– Milyen kicsi a világ! Nagyon megváltozott…
– Tegeződjünk, Dokikám!
– Rendben, ahogy kívánja, vagyis kívánod.
– Dobunk egy kört a kocsimmal? Háromszáz lovas!
– Jaj, ne… rossz a gyomrom.
– Akkor, legalább üljünk be ide! Ez a törzshelyem.
– Rendben, de csak húsz percre, mert…
– Sietsz valahová?
– Igen, hittanórára megyek.
– Szentfazék lettél?
– Két éve tértem meg!
– Szerintem ökörség, de te tudod.
Odalép hozzájuk a kis szőke felszolgáló. Gyula Sándorhoz:
– Mit iszol, barátom?
– Szénsavmentes vizet, és koffeinmentes kávét.
– Nekem jöhet a szokásos, vodka és sör!
– Te vezetsz és iszol? – hitetlenkedik Sándor.
– Köpésre lakom, a zsernyákok haverok. Inkább azt mondd, hogy mi van veled?
– Elvégeztem az iskolát, aztán munkába álltam, és azóta…
– Család?
– Nincs senkim, de már itt lenne az ideje – rámutat őszülő halántékára.
– Te ugye csak házasság után nőzhetsz?
– Igen, Isten azért adta…
– Csak ezt ne! Hagyj már ezzel! Csinálom, ami jólesik, aztán a többi nem érdekel!
– Egyszer eljöhetnél… És neked, hogy alakulnak a dolgaid?
– A nőmet dobtam, rossz volt az ágyban. Most egy tizenhét éves ribivel kavarok, pont a fele, mint én. Jó mi?
– Magadhoz való kéne már!
Ja, ja. És mit csinálsz, ha épp nem melózol vagy imádkozol?
– Járok egy kereszténycsoporttal…
– Mondom, ha nem a szentfazékoskodás!
– Épp ezt akarom… velük járok kirándulni. Édesanyámmal néha operákat nézünk, olykor egy-egy színház.
– Sanyikám, Sanyikám, neked van erre időd? Hogy állsz a sporttal?
– A szomszéd úrral néha lemegyünk szaunázni.
– Végre, ami nem olyan áhítatos. Én meg kondizok!
– Mármint tornázol?
– Igen, gyúrok, resztelek, testépítek. Na, nem hivatásból. És ami frankó, semmi koksz.
– Itt laksz a közelben?
– Jee! Luxus lakópark! Fitness, masszőr és bár! Télen egy szál ingben le a teremgarázsba, koktél a Csocsónál – amúgy ő is testépítő – aztán be a verdába. Nyugati élet! És te hol fészkelsz?
– Édesanyám mellett vettem egy kis lakást. Tavasszal az a rengeteg madár és virág… nem cserélném semmire. Ismerek egy ilyen szép vers…
– Tele van a tököm a versekkel! Ne félj, nekem is kijut a romantikából! Haverok, vidék. Jókat zabálunk, télen disznóvágás. A fejhúsért egyenesen megveszek!
– Én azt soha! Halat, csirkét is csak néha. A rizsnyáktól és a szójától jobb a gyomrom.
Megszólal Gyula telefonja.
– Halló!… oké, küldöm… mikorra?… Rendben… Ahogy megbeszéltünk… viszlát… Majmok!
Mindig hajtják az embert, na de szóra se érdemes. Hol is tartottunk? Ja a kaja! Szóval ilyen kis tápos lettél? Te érzed, hogy mi a jó a belednek. Na és a melód? Mennyit pengetnek érte?
– Mármint mennyit keresek?
– Igen, a nettód érdekelne.
– Hát az a helyzet, hogy teljesítménytől függ. Istennek hála, imádom. Amikor belekezdek, elfelejtem a gondokat, és csak szárnyalok. A többiekkel eleinte nehéz volt kijönni. Ha jobb hónapom van, és többet dolgozom, nem ritka, hogy százezer felett, de általában nyolcvan körül kapok…
– És hol koptatod a széket?
– Legfeljebb térdelek, anyagot keverek, helyezem a járólapokat. Burkoló vagyok! Elindulok hajnalban, az emberek álmosak. Érzem előre a cement, a műkő és az épület illatát. Kora reggel még senki sincs az építkezésen. Gyengén világít a nap, csodálatos, amikor a fénye megcsillan a lapáton. Nekilátok anyagot keverni. Amikor megérkeznek a szakik, a vállamat veregetik. Aztán megisszuk egy kávét. A többiek felest, én soha…
– Jól megoldotta a nyelvedet ez a munkatéma. A haver festő, majd szólók neki, hátha lesz közös bolt.
– Köszönöm, de én nem szeretném. A pénzem megvan. Délutánonként segítek édesanyámnak, utána séta a hegyekben vagy gyülekezet. És ha így rákérdeztél, te mivel keresed a kenyered?
– Firkálással. Az előbb is a Vétek és Riadalom hívott, ígértem nekik szociográfiát. Na és most elég jól fizet a Birkatáj. Néha vers, próza, de a konyhára az újság hoz. Tele vagyok minden szarral. Folyóiratot szerkesztek, dilettánsok szemete között keresem az értéket. Bár általában a névre megyek, legyen ismert, és akkor tök mindegy… közöljük! Legalább nem kell annyit szarakodnom. Ja, tegnap felkértek, hogy mutassam be a kamaraszínházukban a hatodik könyvemet. Most nem azért, de elmennél két órát pofázni nyolcezerért? Ráadásul rendelésre írok mesekönyvet. Gennyes dolog. Szóval meg vagyok áldva, persze, amúgy nem rossz.
– Fura. persze biztos vagyok benne, hogy ennek az írogatásnak is megvan a maga szépsége.
– Hát meg!
Zavartan egymásra mosolyognak. Gyula fizet. Villámkézfogással búcsúznak el.

A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki nem mondta neki, amikor jelentkezett a munkára. Aláírta a papírt, amit a billegő asztalon elé toltak, eltette az előleget a vonatjegyre, aztán már nem is figyelt arra, amit a szervezők elsoroltak. Egyikük láncdohányos volt. Az alacsony mennyezetű irodában vágni lehetett a füstöt, nem nyitottak ablakot, mert odakint cudar hideg volt. Az ablaktáblák közé beszorult egy légy, kétségbeesett zümmögése és az olajkályha halk zúgása törte meg a csendet. Kérdezzenek bátran, biztatták a jelentkezőket a szervezők, de senki sem szólalt meg. Ő se volt kíváncsi, minek annyit akadékoskodni, a lé-nyeges dolgok úgyis csak akkor derülnek ki, amikor már késő, mondta mindig a nagyanyja, és igaza volt.

A mosodába hármójukat osztották be. A hosszú vonatozás alatt alig beszélgettek. A kövér asszony csak annyit árult el magáról, hogy nyaranta almaszedésből él, és egyedül neveli a fiait. Rögtön elaludt, ahogy elindult a vonat. Egyik kezét arcára szorította, s úgy maradt, mozdulatlan, mint egy különös, rázkódó és bólogató szobor. A másik lánynak szép kék szeme volt, és fényes szőke haja, megnézték a férfiak, amikor kiment a folyosóra. Éjjel érkeztek a városba, bámulták a színes fényreklámokat, a sok új autót, a nesztelenül közeledő trolibuszt. A pályaudvarról egyenesen a munkaadójuk által megadott címre mentek, suhant velük a vil-lamos, és a körút lámpáinak fényében összemosódtak a mindenfélét kínáló kirakatok, a ma-gas, erkélyes házak és a félhomályban maradó kapualjak.

Egy pincében kaptak szállást. Szalmasárgára festett hajú öregasszony adta át a kulcsot, a szemközti udvari lakás sűrűn rácsozott ablakán nyújtotta ki. Csattogott a sebtében berakott műfogsora, míg a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak mindenre, különösen a matracokra, a villanyrezsóra és a hűtőszekrény rosszul záródó ajtajára, mert ha valamiben kárt tesznek, ke-vesebb lesz a fizetésük. Mondott mást is, de ő már nem figyelt oda, túlságosan elfáradt az utazástól. Este kilenc óra után tilos a hangoskodás, fejezte be a mondókáját az öregasszony, és ők végre bemehettek a pincelakásba. Talán nem is laktak ott előttük, inkább raktár lehetett régen. Zománclavór volt a sarokban, a földre dobott matracok mellett. Csorba tükör, kifakult műanyag függöny a magasan levő kisablakon, fogas a ruháiknak, poharak és néhány fazék az asztal feletti polcon, nagyjából ez volt minden. Közömbösen nézett körül. Megmosta az arcát, és végigdőlt az egyik matracon. Félálomban hallotta a vitát a fekhelyekről, a házirendről és a rossz villanykapcsoló megjavíthatóságáról. Hajnalban ébredt, tisztálkodott, átöltözött, és vizet forralt a kávéhoz. Még otthon vett néhány tasakkal. Csendben kortyolgatott, nem kínálta meg a társait, és azok nem várták el tőle. Rosszkedvűek voltak a korai keléstől, szótlanul mentek a villamosmegállóhoz. Este az öregasszonytól kaptak egy kézzel rajzolt térképet, hol kell majd átszállniuk a belvárosba induló buszra, és vehettek tőle jegyeket is.

A madarakat nézte. Csodálkozott, milyen sok galamb ült a párkányokon, a háztetőkön, a játszótéri fákon. Fakó tollú, kedvetlen jószágoknak tűntek, és az óvárosi szűk utcákon minduntalan kerülgetni kellett az ürüléküket. Átmentek egy átjáróházon. Az udvaron almahé-jat dobáltak szét, a postaládák alatt barna kartondobozban gyűlt a szemét. Azt hitte, a mosoda egy üzlethelyiséghez tartozik, valahol a hátsó traktusában lesz, de tévedett. Közvetlenül az utcáról nyílt az üvegajtó, már messziről látta a hatalmas gépeket és a lepedőhegyet.

Éjjel-nappal mostak, hétvégén és ünnepnapokon is. Váltásban dolgoztak, egyik héten nappal, másik héten éjszaka. Valójában egybefolyt az idő, alig aludtak, mert az utazás túl so-káig tartott. A második hónapra megszokta a kevés pihenést. Ez a hónap december volt. A kövér asszony sokat panaszkodott, hiányoztak a gyerekei. Karácsonyra haza készült. Félretett minden fillért, s amikor már kiigazodott valamelyest a mosoda környékén, olcsó holmit vásá-rolt. A fényes szőke hajú lány arra gondolt, az asszony nem jön vissza az ünnepek után, de az Vízkeresztre, ahogyan ígérte, pontosan megérkezett, elhozta teherautóval egy rokona. Nem ő maradt el elsőként, hanem a fényes szőke hajú, kék szemű. Túlságosan csinos volt a nehéz, egyhangú munkához , és nem titkolta, hogy unja. A mosodába csak ágyneműt hoztak. Szállo-dákból, panziókból küldték a rakományt, gyűrten, piszkosan, nagy bálákban. A mosónők a párnahuzatokat és a lepedőket összehajtogatták, kisebbre göngyölték, úgy tették be a gépbe. A szőke lány nagyon vékony volt. Nem bírta a hajolgatást, emelgetést, rögtön az első napokban a derekát fájlalta. Szeretett volna óránként egy kis szünetet, de a főnök nem engedte. A főnök hetekig nem mutatkozott, csak telefonon utasította az üzletvezetőt, egy ötven év körüli, arany karkötőkkel és gyűrűkkel felcicomázott nőt. Karácsony előtt jött el a tulajdonos, ha ugyan az volt. Senkinek nem kérdezte a nevét, de megköszönte a munkájukat, és süteményt kínált kör-be. Hatalmas fekete terepjáróval parkolt be a sikátorba. A mosoda a sarkon volt, ablakai két utcára nyíltak. Amikor elment a főnök, meglepően sokat ügyetlenkedett a nagy autóval, a szőke lánynak jutott ideje, hogy alaposan megnézze. Legközelebb farsang táján jött a férfi, frissen borotváltan, sörhasát új bőrzakó alá rejtette. Nem maradt sokáig, talán félórát beszélt az üzletvezetővel, közben le nem vette a szemét a fényes szőke hajú lányról, az meg kigom-bolta a rövid köpenyét, olyan melege lett. Másnap a fekete autóba szállt be a szőke lány, le sem telt a munkaideje, már ment is a főnökkel. Többé nem látták , a szállásukról sem vitte el a ruháit. Farsang után elköltözött a pincelakásból a kövér asszony is. Azt mondta, jobban fizető munkát talált magának, de az üzletvezető csak legyintett, máshol se fizetnek többet, legfeljebb nincs két műszak.

Ekkoriban kezdődött a fejfájása. Két lány érkezett a szállásra, testvérek voltak, ők is vidékiek. Keveset beszéltek, zacskós levest és tésztát főztek a rezsón, mindig sok hagymával. Összegyűjtötték az ingyenes újságokat és a reklámlapokat az utcán, azt böngészték elalvás előtt. Egyikük iszonyúan horkolt. A másik alvajáróként motyogott és keringett a matracok körül, aztán visszaaludt. Kedves lányok voltak, mégis zavarták, maga sem tudta, hogy miért. Talán a horkolás és az álombeli beszéd okozta az egyre sűrűsödő rosszulléteit, talán az átható fokhagymaszag, ami keveredett a dohossággal. Furcsa módon hasznot húzott a fejfájásból, kénytelen volt patikát keresni, és ennek köszönhette, hogy ő is megismerte a mosoda környé-két. Felfedezte magának a belvárost. Tavaszodott, amikor egy futó zápor bekergette a gyógy-szertár melletti kapualjba. Mióta a városba érkezett, először nézelődött úgy, mint aki egy ki-csit ráér. A tollászkodó galambokat figyelte, a mosoda ablakából is gyakran pihentette rajtuk a szemét, amíg lepedőt hajtogatott. Nem is nagyon volt más, amire emlékezett az elmúlt hetek-ből, mint ezek a morzsák után kutató, pocsolyából ivó madarak. Olyan érzése volt, mintha folyton készenlétben állnának, hogy hirtelen röptükkel megtörjék a sikátor unalmas csendjét. Most is váratlanul zúgott el a feje felett a galambcsapat, egyforma ritmusú szárnyverdeséssel. Körülnézett, és egy félszemű, sebes hátú macskát vett észre az egyik autó alatt. Megsajnálta, mert még sántított is. Kedvelte a macskákat, a gyerekkorát juttatták eszébe. Nyolcan, néha tízen laktak a nagyszülei kicsi házában, szűkösen voltak, de valahogy mindig elfértek. Neki és a két húgának a dédmama ágya végében volt egy dunyha, az alatt kucorogtak. A két kisebb hamar elaludt, hallgatta sokat a szuszogásukat. Igyekezett ébren maradni, hallotta az egybe-nyíló szobákban alvók egyenletes lélegzetét, nagyapja hortyogását. Úgy vélte, ez az éjszakai nyugalom kijár neki, nappal mindig segíteni kellett valamit, tyúkokat etetni, boltba szaladni, megmosni a dédmama lábát. Éjjel jó volt a csend, a biztonságos nyugalom, az a kevés saját hely a közös ágyban. Csak nyitott ablaknál szeretett feküdni. Behallatszott a kisvasút kattogá-sa, a lombok neszezése, a szomszéd kertből a kutyaugatás. Besütött a hold, és a szélben hajla-dozó fák árnyéka táncolt a falon. A nyár volt a legjobb. Mindig több macska volt a háznál, nagyapja vonzotta az állatokat. Nagyanya külön főzött a macskákra. Dédmama mérges volt emiatt, pazarlásnak tartotta az etetésüket. A nem kívánt kölyköket rendszerint ő fojtotta vízbe, és elkaparta a virágoskert szélénél, az eperfák alatt. A gyerekek egyszer kiástak két elföldelt tetemet, azokkal játszottak. Sári volt a család kedvence, a háromszín-foltos, hatalmas termetű kandúr. Nem emlékezett rá senki, miért kapott lánynevet. Nyáron, ha nyitva maradt az ablak éjszakára, Sári beugrott, és bevackolódott a gyerekek mellé, az ágyvégbe. Amikor nagyon meleg volt, a szőnyegen aludt. Hajnalban addig dorombolt, amíg valamelyik kislány felébredt, és simogatta a hasát. Ez így ment három nyáron át. Aztán Sárit megmérgezte az egyik szom-széd, bosszúból, mert valamin összekülönbözött nagyapával.

A félszemű, sebekkel borított macska eltűnt az utca végén. Elállt az eső. Már régen visszaérhetett volna a mosodába, de csak állt, és nézte a felhős eget. Aztán mégis elindult, gépiesen befordult a sikátorba. A zeneiskola tejüveges ablakai mögött nem látszódott semmi mozgás, de zongorázott valaki odabent. A szabóműhely cégéréről megint lelopták a szabóle-gény pléhfiguráját, csak az üres karika lógott az ajtó fölött. A járdaszéli kővályúnál egy kutyát sétáltató nő hajolgatott, a nemrég beültetett árvácskákat húzkodta ki óvatosan, gyökerestől. Ismerte már ezt a nőt, az utca összes virágtartóját fosztogatta.

Ráérősen ment a mosodába. Kerülgette a tócsákat, beleszippantott a levegőbe. A ta-vasz, az már jó, kevésbé fázik az ember. Az utcán is, a földre tett matracon is a pincében. Süt a nap, leülhet, ha akar, egy padra a folyóparton. A nyár még jobb lesz. Néha vesz magának fagylaltot, nem többet ugyan egy gombócnál, mert elkérik érte a pénzt. Amikor hajat mos, kiülhet az udvarra, a sárga hajú vénasszony hokedlijére. Sétálhat az óvárosban, a girbegurba, macskaköves utcákon, felnézhet a nyitott ablakokra. Találgathatja, hogy kik laknak a szélben meg-meglibbenő függönyök mögött, elképzelheti, milyen az a másik élet, az a titkos világ, ott fent, az emeleteken.

Így ment most is, lassan, végig a sikátoron. Felfelé nézett és mosolygott.