Címke: irodalom

Tükörszerelem

Ahogy végiglopózom a folyosón, talpaim nedves nyomokat hagynak a forró csempén. Szinte hallom is a hangot, ami tûzhelyen sercegõ húst idéz, a megtévesztésig. Hajam vizesen tapad hátamra, és egy árva törölközõ takarja testem, mikor megérzem, hogy combom belsõ falán végigcsurognak a titkos vízcseppek is. Már csak pár lépést kell megtennem, és szobám ajtajához érek, most kell igazán csendben lennem, nehogy felverjem a szomszéd szobában pihenõket.

Az éjjeli lámpát már lekapcsolták, és tudom, anyuka szörnyen rossz alvó, a legkisebb neszre is felriad. Mivel résnyire nyitva maradt az ajtóm, kislánykoromban még õk lopóztak éjszakánként. Ha azután meghallottam nyugodt, álomhoz kötött lélegzésüket, tudtam, nem vagyok, és nem is lehetek egyedül, apuka minden betörõvel elbán, hiszen olyan erõs, olyan legyõzhetetlen! Anyuka pedig megóv a rémálmok horzsolásaitól. Vele egyetlen szellem sem merne packázni, anyuka annyira okos! Emlékszem, sokszor feküdtem összegömbölyödve, míg attól rettegtem, apuka légzése váratlanul elnémulhat, és anyukával magunkra maradunk. De ha szuszogásuk továbbra sem akadt meg, mindig megvigasztalódtam, és szorosan arcomra kellett tapasztanom a kezem, ha anyuka hangosabban zihált, mert olyankor azt csinálták, és azon mindig nevetnem kellett.

Álomzajnál intimebb nesz manapság nem sûrûn szûrõdik ki tõlük. Most már õk figyelik az én lélegzetem, és engem mindig is vonzott a gondolat, hogy nem maradhatok teljesen magamra. Még akkor sem, amikor óvszerbe bújt barátommal mûvelünk valamit, ami csak ránk tartozik, és fel kell nyögnöm, mert olyan fiatal vagyok és annyira szabad, hogy már csak pillanatok kérdése és a világ is elzsibbad körülöttem.

Halkan lopózom a folyosón, titkaim nincsenek, mégis úgy izgalmas a játék, ha ujjaim csak leheletfinoman nyomják le a kilincset. Most hallom, amint megnyikordul a sarokvas, és ahogy nedves talpammal a parkettámra lépek, az árulón felreccsen. Magam mögött hagyva a fürdõt és az elõszobát, egy pillanatra megpihenek szobám küszöbén. Behúzom az ajtót, szobám csendjében egyedül ütõerem lüktetését hallom. Utolsó akadályom a bordó bársonyfüggöny, ami – különösen ilyenkor éjjelenként- arra figyelmeztet, hogy feladatom van még elalvás elõtt. Feladat, ami egyedül abban áll, hogy jól érezzem magam, és boldogságot keressek még a hétköznapokban is, hiszen olyan rövid, olyan törékeny az élet, és én szép vagyok, szép lehetek egy kis ideig. Egyes lányok pironkodnak, nem ismerik magukat, nem is szeretik igazán, de nekem fontos az örömszerzés.

Egyszer – évekkel ezelõtt- zokogva bújtam ágyba, azt hittem, összedõl körülöttem a világ, mert minden, minden elmúlik lassacskán. Simogatni kezdtem a vállam és cirógattam a hasam. Emlékszem, ahogy a könnyeim lassacskán elapadtak. A kinti forróságtól négy falam csapdájába szorult a levegõ, nehezen lélegeztem, és a huzattakarót is le kellett rúgnom magamról. Elõször összezárt lábakkal vigasztalódtam, de combjaim égették egymást, olyan érzésem támadt, mintha kemencében sütögetném magam. A sötétben szinte láttam is, ahogy fehér combjaim pecsenyevörösre fõnek. Behajlított lábaimat akkor egészen addig a pontig húztam, ahol hasizmaim túlfeszültek, és ettõl minden inger korbácsütésnek tûnt. Kívül kezdtem a masszázst, akkor kóstolgattam magam elõször, de csakhamar rájöttem, torkosabb vagyok annál, hogy ezzel a kis elõétellel beérjem. Elcsaptam a hasam, hajnalra semmi más nem maradt, mint a finom undor önmagamtól, így mindent elölrõl kellett kezdenem, hogy újból érezzem, fiatal vagyok.

Résnyire libbentem hát meg a függönyt. Színésznõ vagyok, aki lámpalázában képtelen megállni, hogy ne vessen egy titkos pillantást a színtérre, ahol kis idõ múlva minden reflektor és szempár õt fürkészi majd. A függöny fodrain keresztül látom, hogy szobám sötétjének feszültségét gyertyaláng oldja. Most semmi sem olyan, mint mikor egyedül vagyok ebben a kis kuckóban. Tartásom és minden mozdulatom hangsúlyt kap, ahogy megérzem az ágy biztonságos búvóhelyérõl felém parázsló tekintetet. Ez a tekintet, mely úgy éget, hogy harmatos leszek önnön verejtékemtõl, olyan izgatott, hogy szinte lemeztelenít.

Engedem hát, hadd csússzon le rólam a törölközõ. Kihúzom magam, nagylány mellkasom kidomborítom, és gyorsan bebújok a szobába, ahol már várnak, és tudom, ha eljátszom, hogy kívánatos vagyok, ma éjjel megkívánnak. Testemmel ártalmatlan játékba kezdek. Lelki szemeimmel látom magam, jól ismerek minden hajlatot és minden domborulatot, amivel megajándékozott az Isten, és tisztában vagyok azzal a kevés ponttal is, ami megtöri testem tökéletességét, áramvonalát. Azokat alig észrevehetõen háttérbe szorítom, elfedem. A nõ igazán csak ruhában szép. A férfiak akkor élvezik meztelenségünk látványát, ha már nem nézni akarnak, hanem érezni az alaktalanságunkat, ami egy óvatlan pillanatban körülöleli õket.

Két éve a születésnapomon az akkori kedvesem egy áttetszõ fátyollal lepett meg. Hanyagul igazította rám, hiszen mit is értenek a férfiak a nõi holmikhoz! Megtiltotta, hogy ledobjam magamról. Még akkor sem engedett, mikor úgy dolgoztunk egymáson, hogy úgy tûnt, bepiszkolódhat. Teljesen megbolondult, mert úgy hitte, titokzatos lettem az ajándékától. Attól az estétõl fogva lepel nélkül is képes vagyok eljátszani a sejtelmességet, tudom, hogy testem pontjait néha fel kell villantanom, máskor rejtegetnem kell, és ezt abban a ritmusban változtatni, ahogy a férfiak testében pumpálódik a vér.

Egyik pillanatban egy kislány vagyok, eltévedtem, és a szüleimet szeretném viszontlátni. Cserében kielégítem ezt az ismeretlent, aki útbaigazított. Ilyenkor csak fekszem, még ha nem is fáj, arcizmaim akkor is szakadásig feszítem, úgy teszek, mintha ezek a lökések valósággal felnyársalnának. Szófogadó vagyok, és úgy fordulok, ahogy õ szeretné. Ilyenkor sírhatok, mert csak az történik meg velem, amit –látszólag- nem engedélyeztem.

Más esetekben betörhetetlen hárpia leszek. A testem száz pózt ismer, az izmainkat teljesen kisajtolom és elveszem, amire szükségem van. Ha túl hamar szállnak ki a játékból, akkor sem engedélyezem nekik, hogy megpihenjenek, hiszen nekem nem csak a férfiasságuk okoz örömet. Eltûrik, amíg szép vagyok, és valahogy kielégítem õket. Addig úgy sem nyugszom, amíg meg nem tanítom a saját szájízem szerint élvezni mindahányat. Azután, ha úgy döntök, vége az aktusnak, kiscica leszek, dorombolok, és leheletfinoman csókolom le arcukról a verejték-, testükrõl a vércseppeket.

Egyedül a barátnõimmel osztom meg az ilyesmit, olyankor is körülményeskedõn vagy pongyolán, a trágárság játékába bújtatva. Akad viszont, aki elõl szigorúan elzárva kell tartanom. Hiszen a szobám falai között valaki türelmesen bevárta, amíg készülõdöm, és most –hihetetlen az ilyesmi- valóban örül nekem. Hadd higgye, hogy testem, szellemem csakis az övé! Puha csókokkal és bújással elterelem a figyelmét azokról a régi ujjlenyomatokról, amik keresztül-kasul behálózzák a testem, és nem múlnak semmissé. Ebbe a kapcsolatba úgy léptem, mintha érintetlen lennék, mi több: ártatlan. Tapogatózva haladtunk elõre, mindig az én tempómban, mintha félnék, mintha úgy érezném, nagy-nagy titkok és újdonságok várnak rám- általa. Figyelmét sikeresen el is terelem a múltamról, a régi estékrõl, szeretõkrõl, egyéjszakás és hónapnyi boldogságaimról, mikor orgazmusom kissé úgy színezem, mintha csak neki köszönhetõ, számomra eleddig ismeretlen csoda volna. Mindettõl magabiztosan, fölényesen szeret esténként. Úgy hiszi, a saját kombinációival vesz le újra és újra a lábamról, pedig a legügyesebb szeretõimtõl megismert és kölcsönzött mutatványokat produkál, melyeket -ismétlem: észrevétlenül- magam taníttattam be vele.

Zavara szemet szúr, ezért úgy gondolom, jobban teszem, ha várakozó pozícióba helyezkedem. Lábai még ellazulva pihennek, de a pillanatnyi remegésük arról árulkodik, hogy bármikor hozzámûzhetik a testét. Negédes becézgetései, puhatolózó csókjai felkaristolnak. A vér ízénél, amit sebes vitában kergetõzõ nyelveinken ejthetne egy dühödten összecsapódó fogsor, édesebbet képzelni sem tudok.

Csupasz fenekem az íróasztalom sarkára csúsztatom, majd a fenyõlappal támasztatom alá magam. Ebben a pózban pipiskednem kell, mint kislánykoromban, egyedül nagylábujjam hegye érinti a parkettát. Még puszta szépségem édes látványa sem tölti el elég bátorsággal. Lesüti a szemét, és néhány elsuttogott bókkal próbálja palástolni zavarát. Szemhéjára függesztem magukat el nem pislogó szemeim, és megpróbálom kizárni ajkai finom artikulálását, nehogy elcsípjek még egy közhelyet. Egyedül a suttogása áramvonala tölt el kíváncsisággal. Ha suttogunk, megkülönböztethetetlenekké válunk. Ez a fojtott hang – ami a távolságot hivatott megrövidíteni kettõnk között- most valahogy sok embert feltételez, egymásra utalt kettõsünk is terebélyesedni kezd. Suttogását érezve úgy tûnik, nem maradok saját magam, és õ is valaki nem õvé magasztosul.

Összezárt combjaim közt megbújó szeméremdombomra ejtem pillantásom, míg két karom a hátam mögött keres támasztékot, hogy testem kissé hátradönthessem. Ekkor felkel az ágyról, közelebb oson hozzám, így ismét megfürödhetek suttogó hangjában. Most, most készültem fel arra, hogy szeretni tudjam, most, mikor forgatókönyv szerinti csókokkal borítja be testem, és félárbocra engedett szemhéjakkal úgy gyönyörködik bennem, hogy tekintetére hályogot borít a szerelem.

Én magam is homályosnak találom a körvonalait. A szobában gyertyafüstök szaladnak egymásnak, hogy a valóság ábráit új burokkal vonják körül. Mintha ez az este jelentékenyebb volna, mint sok korábbi. Mint percekkel ezelõtt a suttogása, ez a jelenség is eltávolít. Kezdõdött a füsttel minden, de a megélt behatásokat összegyûjtve lecsukódó szemhéjaim a csodákra újra készen álló feltárulása olyan ritmusban történik, hogy lassanként már azt sem tudom, hol vagyok. Azt sem, hogy kivel. Két teljességgel idegen tenyér nyomakodik megfürdetett testem felszínére, bemocskol. Ujjlenyomatai igába hajtanak, és ettõl, mint egy felsõ parancsra, meg kell tennem mindazt, amit kikényszerít belõlem. Valóban ezt élvezem?

Az asztalom biztonságos távlatából parkettámra zuhanok. Áramvonalas testem csattanással tesz ígéretet a holnapi kék foltokra. A falak besûrûsödnek körülöttem, testem kelepcébe zárják. Lábfejeim szobám sarkának feszülnek. Tekintetem a földrõl fel nem emelhetem, a szûkülõ tér a kalodám. Valóban a barátom forgatja, tekeri úgy a kellékeket, hogy büszkeségemet betörje magának? Nyakizmaim az iszonyomtól kölcsönzött erõvel kísérlem meg irányába elforgatni, de óhajomat lesõ, félénk tekintetét elhomályosítja a boszorkánykonyha levegõje. Egy mázsás test nyomakodik iszonyatos tömegével fölém.

A megtévesztésemnek kieszelt, majd felcsiholt gyertyaláng még egyszer fénybe veri a szobát. Futó emlékeket ébreszt bennem, száz este élménye hömpölyög át egymásba. Meztelen alakom a kamaszkori ébredezéstõl máig táncol körülöttem ebben az egyetlen pillanatban. Szavaim, minden tettem és mozdulatom- elhazudott szerelemvallomások, összecsapott szakítások, és az üres kéj-, vagyis mindaz, amirõl azt hittem: élek, torkomig nyomul, hányingert kelt. A gyertyaláng bátor próbát tesz, és megmenekül. Közösülõ alakunk mégsem hull az éjszakába.

Szemeim rányitom a világra. Máris ruhásszekrényem tükre elõtt térdepelek. Ívbe hajló testemre alulról induló pillantással tekintek rá. Összekuszált hajkoronám trónját vesztve hull az arcom köré. Egy tincset szemhéjam alá pislogok. Testem alá szorult kezemmel nem segíthetek magamon, végül könnycseppjeim mosdatják ki a fájdalmat szemeim közül. Könnyhomályos tükörarcomban csak lassan ismerek magamra. A képre, amit hozott anyagból magam készítettem.

A parkettára szorított arcommal érzem, fülemmel hallom az õrült mozgást, amit a testünk – a teste- parancsolt ránk. Oldalvást látom hátam ívét, ahogy altestem, fenekem a magasba tornázza. Mindazt, ami az enyém, ami a titkom volt még valaha, most felkínálom a világnak. Begyakorolt mozdulatsor, testem megszokta már, és nincs elég hatalmam, elég erõm, hogy visszafojtsam a mutatványt. Szemem sarkából reménykedve fürkészem a barátom ismerõs vonásait, de sötét árnyképénél többet nem találok. Megélt szeretõim emlékképei között hiába keresem, nem találom meg az arcát. Nevesincs férfiak furakszanak a helyébe, hogy újraéljék az élményt, amit rájuk osztottam. Ahogy egymás után megelevenednek, megértem, hogy mivé tettem magam, mivé a testem. Átjáróházuk lettem.

Fejem egy eltúlzott lökéstõl a tükörbe vágom. A mozdulattól pár könnycsepp hull a tükörlátványra. Próbálnék kissé hátrahúzódni, de ez a valaki úgy dolgozik rajtam, hogy erre esélyem sincs. Mikor kihúzza magát belõlem, testével még akkor sem engedélyez pihenést. És ahogy megérzem, hogy merre készül, mit tervez ellenem, verejtékem eljegesedik. Megérzéseim helytállóak. Az arca azé a férfié, akinek még azt is megengedtem. Most visszatért, mert újból akar, megint úgy akar. Egy óvatlan pillanatban önzõsége célba ér. A fájdalom felsikoltat. Olyan erõvel csapódom a tükörnek, hogy az megrepedezik, majd vérem is kiserken homlokomon. Testem hullámzása a tükörre ejt néhány cseppnyit belõle, de a lány a túloldalon mindebbõl semmit sem vesz észre, lehunyt szemmel szeretkezik. A megrepedt tükör most már nem csak engem mutat. Ahány repedés, ahány szilánk, annyi lesz belõlem is. A tükör ép felén hullámzó önmagam élvezi a buja játékot egyedül, nem törõdve szilánkos alteregóival. Testem, amit most már gondosan õrizgetnék, sajnos az övé is, rendelkezhet vele. Még a könnyeimtõl, még a véremtõl sem tér észhez. Szeretkezik a túloldalon, ki tudja még hányszor kényszerítve rám a terhét.

A mögöttem tomboló férfiak a csúcsra érnek. Lehunyt szemhéjakkal fejem a padlóra ejtem, próbálom elviselni ezt az utolsó támadást. Az üvegszilánkokon csúszkáló arcom valamikori szépsége véres cafatokra hull. Megérzem az idegen anyagot testemben. A férfiak hirtelen hagynak magamra, nem számítok már, ahogy nekem sem számítanak a kényszerbókok és dicséretek, amit nem a szívük, valami egészen más mondat ki velük.

Elgémberedett testem összegömbölyítem. Kislányságom vigasztalom, és az édes álmokat, amikhez valamikor még volt elég képzelõerõm és bátorságom, hogy akarni tudjam. Kiszolgáltatott helyzetébõl altestem visszahúzom magamnak. Tükörképemre vonszolom a pillantásom. Kíváncsian néz vissza rám. Ahogy a tekintetünk összetalálkozik, egyetlen pillanatra felfedez magának. Rámcsodálkozik. Könnyeim felszáradtak, így kétségbeeséstõl, gyûlölettõl szárazan faggathatom.

A tükörlány a tükörszobában cigarettára gyújt. Anyaszülten a fürdõszobába indul, hogy kérdéseimre csukhassa az ajtót.

A lift

Szeptemberben felkínáltak egy állást, hát otthagytam az egyetemet, és dolgozni kezdtem a Vállalatnál. Aztán hamarosan kineveztek a Képanalízises Nehézfémfázis Szegmentálási és Kutatási Főosztály vezetőjének. Pontosan egy éve. Nem volt rossz karrier az enyém, hiszen még elég fiatal voltam így negyven évesen, de hát azelőtt már hat évig vezettem a helyi műszaki egyetem Hidegtöréses Fémvizsgálati Tanszékét, lassacskán nemzetközileg is elismert szakember voltam, hát amint megszereztem a nagydoktori címemet a bifurkációs ikeregyenletek egyenetlenségi tényezős hővezetés-elméleti alkalmazásáról írt értekezésemmel, nem csoda, hogy átcsábítottak a versenyszférába. Az állás mellett továbbra is tanítottam, hiszen nem adhatjuk fel az alapokat, a gyökereket, a kapcsolatot az egyetemi kutatásokkal, de már kisebb óraszámban, mert a Főosztály és a reprezentáció sok időt elvettek. Energiát nem, ó energiám mindig is volt, sok is.
Az első hónaptól élveztem az új munkakört, észrevettem néhány korrekciós lehetőséget; talán nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, hogy sikerült új perspektívákat nyitnom a homotróp-érzékeny mezőben integrált peremegyenletek vulkanitos eloszlás-meghatározása terén, közben kollégáim többségével harmonikus kapcsolatot alakítottam ki, de hát néhányukat eleve ismertem, hiszen páran már az egyetemen is a beosztottaim vagy diákjaim voltak, tehát nem volt nehéz a dolog, problémát csak a felsőbb régiókban zajló intrikák okoztak — nem a Kutatási Ágazat vezetőjére gondolok, nem, ő kivételesen korrekt, józan, gyakorlatias gondolkodású, barátságos és kitűnő ember, nem, hanem a Fém Üzletági Csúcshivatal zavaros állapotaira, és főként a meglehetősen öreg és hatalommániás ágazati igazgatónkra. Szerencsém, hogy ő nem értett semmit az egzakt tudományokhoz, és ezer szerencsém, hogy kolléganőm, az Alkalmazott Geo-Elektronikai és Alulegyensúlyozott Fúrási Osztály vezetője mellettem állt. Gabriella, egy angyal.
Nyelveket beszél, és úgy volt képes kivédeni a legalattomosabb hivatali cselszövéseket, hogy máig sem értem, hogy csinálja. Valami érzéke van hozzá, mert oda se kell figyelnie rá. Mivel mindenki szereti, még az igazi idióták és a leggátlástalanabb törtetők is, mindenki elmondta neki minden baját, mindenkiről minden tud, aztán hogy hogyan kombinálja ki, hogy ki milyen aljasságra készül, az már az ő titka, de szerintem maga sem veszi észre, hanem csak pár szóval kiolt minden gazságot, mielőtt maga is rájönne, hogy mit csinál. Nem érdekli.
Először a liftben találkoztunk a hetvenhetedik emeletre, a Kutatási Ágazat negyedévi értekezletére menet. Ketten voltunk a liftben, még nem ismertük egymást, és ő szólított meg, kitalálta, hogy én vagyok az új kolléga. Csak ámultam. Valószínűtlennek tűnt, hogy egy ilyen szépség egyáltalán szóba áll velem, hát gondoltam, jobb lesz vigyázni. Jobb lesz vigyázni, mert sokkal öregebb vagyok, igen, és az utóbbi időben a magánéletben rám járt a rúd, bizony, hát nincs szükségem valami új rettentő pofáraesésre. Barátságos leszek, gondoltam, és kész. Tényleg azt gondoltam, vagy csak most gondolom, hogy gondoltam? Senki nem látja magát kívülről, főleg, ha egy pillanat alatt elhülyül a szerelemtől. Tehát, legyünk óvatosak, gondoltam akkor, és közben csillogó szemekkel néztem Gabriellát, és úgy néztem — most már tudom –, hogy a teremben mindenki azt nézte, hogy nézem. Állat vagyok.
Tehát, azon az értekezleten leültem Gabriella mellé, aztán elkísértem az irodájáig, aztán miután elváltunk, tényleg próbáltam a munkakapcsolatok szintjén tartani az ismeretséget — de hát a munka rengeteg volt. És mintha ő apró jelzéseket adott volna. És egyáltalán, hogy azon az értekezleten olyan természetesen ültünk egymás mellett, mintha mindig is az lett volna az ülésrend. És néha egy-egy e-mailjében kedves, személyes mozzanatok bukkantak fel a hivatalos közlemény végén, sőt közben. És olyan is volt, hogy véletlenül találkoztunk, ilyenkor együtt ebédeltünk, aztán egyszer, valamikor novemberben későn leplezett örömöt láttam az arcán, mikor a tanácsterembe beléptem, és még később, januárban felhívott, hogy az irodaházban vagyok-e még, mert… itt valami bájos ürügyet mondott, de tudtam, hogy velem akart lenni. Aznap este megírtuk egymásnak a vonzalmunkat, pár nap múlva együtt vacsoráztunk, aztán valamikor tél végén nála aludtam.
Ettől kezdve hol komoran, hol fékevesztett-boldogan rohantam le az életemet mostanáig. Igen, mert akkor, az első közös éjszakánkon nem is aludtam. Az este bort ittunk, nem igazán sokat, de eleget ahhoz, hogy csendesen megállapítsuk, hogy jobb, ha így nem ülök autóba, hanem inkább nála alszom, és úgy alakult, hogy az ő széles ágyán elfértünk mindketten, feküdtünk a takaró alatt, beszélgettünk, igazán jó vele beszélgetni, simogattam, ő is hozzám ért, hozzátapadtam, éreztem a bőrét, éreztem, hogy neki is jó volt, csakhogy a szemei hirtelen komorak lettek, és eltolt magától.
Persze, már korábban is gondoltam, hogy van valakije, talán éreztette is, de olyan szédítően közeledtünk egymáshoz, hogy nem törődtem vele. Most itt van. Egész éjjel dulakodtunk és beszélgettünk, hol felváltva, hol egyidejűleg, hajnaltájban ő elaludt, de én nem tudtam aludni, aztán ez így ment hónapokon át.
A Valakijéről beszélni nem volt hajlandó, és én nem kezdtem el nyomozni, kérdezősködni, mert gondoltam, semmi közöm hozzá, annak örüljek, ami így is jut nekem belőle. Hírbe is hoztam volna őt, ha nyomozni kezdek. Gyanítottam én amúgy is. Egyszer hallottam a liftben egy rövid beszélgetést, aminek a végén egy félmondat rájuk utalt — a barátjának magas állása volt, a századikon dolgozott.
Időnként este Gabriellánál maradtam, már tavaszodott, ó gyönyörű, gyilkos tavasz volt, és ott az ágyban mindig egy kicsivel több történt, mint előző alkalommal, annyi, hogy mindig azt hittem, hogy na, most aztán már semmi nem maradt a következő alkalomra, semmi nem maradt hátra ahhoz, amire mindketten vágytunk — de mindig tévedtem. Azt mondta, hogy ő nagyon monogám, nem tehet róla.
— Monogám vagy?
— Ó, igen, nagyon!
— Akkor én mit keresek itt?
— Jaj, hát nem tudom, nem tudom, szörnyű, éreztem, hogy veszélyes vagy, de nem tudtam, nem tehettem semmit.
— Hogyhogy veszélyes — kérdeztem.
És azt sem hagyta, hogy megcsókoljam, csak simogathattam, de nem mindenhol, de minden alkalommal közelebb, de soha nem fejezhettük be, mert mindig észbe kapott, akkor térítette magát észre, amikor a legjobb lett volna, és akkor mintha elvágták volna, és ez rengetegszer kezdődhetett és szakadhatott félbe egyetlen éjszaka alatt, és mégis minden éjszaka egy kicsit több volt, pont annyival több, hogy őrülten menni akarjak hozzá legközelebb is. Mikor először sikerült bedugnom a farkamat, akkor azt gondoltam, hogy hurrá, aztán ő egyet rántott magán, és kész. Később már nem is rántott, hanem hagyta, hogy benne legyek, és az utolsó pillanatban térítette vissza magát.
Az volt a játékunk, hogy ha véletlenül vagy készakarva összetalálkoztunk a liftben, én nekiestem, beszorítottam a sarokba, a nyakába fúrtam az orromat, fogdostam a mellét, ő védekezett, és másodperceink voltak, hogy rendbe szedjük magunkat, ha netán valaki be akart szállni, vagy a végcélnál kinyílt az ajtó.
Volt valakije, de egyre lazábban kötődött hozzá, ahogy hozzám egyre erősebben, aztán nyár elején megírta, hogy már nincs senkije, és ha ez nem ijeszt el engem, akkor most ő is eljön hozzám. El is jött, és akkor beteljesült minden, nem állt ellen sem saját magának, sem nekem, na, gondoltam, akkor. Akkor most mi lesz. Lehet, hogy lesz végre egy szép és okos és érzékeny barátnőm, akivel számíthatunk egymásra a munkahelyen és mindenhol, aki fiatalabb ugyan, mint én, de ezt könnyen ellensúlyozhatom, ha nem követelek semmit, hanem annak örülök, ami adatik, és akkor mégsem egyedül fogok elpatkolni majd annak idején, ahogy mostanában kezdtem gyanítani, hanem szépen élhetek, ilyeneket gondoltam, és olyat is, hogy majd most egyre jobb lesz a szex, mert egyre jobban megismerjük egymást. Így szokott lenni.
Egy hét múlva írta, hogy a barátom akar lenni, én erre valami vicceset válaszoltam, ez már nyár közepén volt, azt is írta, hogy megint levelezni kezdtek a Valakijével, és én csak viccelődtem, aztán, ahogy kezdtem megérteni, hogy vége, sértetten hallgatni kezdtem, és egyre rosszabbul voltam. Türelmetlen voltam a munkatársaimmal, összevesztem a főnökeimmel. Elméleteket gyártottam … ő közben, szegény, megpróbált írni, fel is hívott, de egyre eszelősebben reagáltam. Persze, még hogy barátok vagyunk!
Augusztusban szabadságra ment, és én tudtam, hogy kivel, ekkor elrontottam egy tárgyalást a szakminiszterrel, elveszítettük a Nemzeti Autoregresszív Mezők Lokális Homotrópia Vizsgálati Bizottságnak a Félterek és Kvázirendezések Kvázilineáris Hatványsor Alakú Megoldásaira Alkalmazott Tömbtárolásos Gyártócellákra Kiírt Pályázatát, és szeptemberben én is szabadságra mentem. Gazoltam egy biofarmon ingyen.
Mikor a hónap végén visszajöttem — ez emberi és földi mértékkel mérve a mai nap reggele –, a titkárnőm az üdvözlés után, fiatal arcának egy apró, de az előzmények ismeretében nagyon is jól és csak általam megfejthető rezdülése közben azt mondta, hogy a vezérek várnak a Fém Üzletági Csúcshivatal Igazgatóságán. Kifordultam az ajtón, és indultam, hogy felliftezzek a századik emeletre. A tűzlépcsőnél megálltam. Mi lenne, ha gyalog mennék? A harmincadikon voltam.
— Szija.
Hátrafordultam, hát Gabriella állt a folyosón. Várt a liftre. Az agyam elborult a feltoluló agresszió villámgyorsan méreggé fojtott fekete habja alatt, és nem szóltam, csak kihívóan végigmértem őt. Esendő volt, sajnáltam is, de ettől még elszántabb lettem.
— Itt a lift — mondta félénken mosolyogva.
Én megátalkodottan hallgattam, csak néztem gonoszul, aztán eszembe jutott, hogy hátha csak számomra ilyen súlyos ez az egész, egy öregedő kakadu vagyok, aki azt képzeli, hogy belezúgnak a fiatal nők, közben, ha bele is zúgnak, akkor ki is zúgnak belőle, én pedig nevetséges vagyok a nagy bánatommal, az erőlködésem pedig terhes és kellemetlen. Hát, úgyis ki fog szállni három emelettel feljebb, ahol az irodája van, azt a pár másodpercet kibírom, aztán megyek tovább a magasba, hogy ott kirúgjanak, gondoltam, hát komoran beszálltam mellé a liftbe, ő megnyomta a harminchármas gombot, dacosan, kicsit félrehúzott szájjal nézett velem szembe egészen közelről, és a lift elindult.
Rajtam átvillant valami, úgy éreztem, hogy leszámolok a nevetséges daccal, elmosolyodom, és tényleg barátivá, szeretetteljessé alakítom a kapcsolatunkat, tehát rávetettem magam Gabriellára, ahogy a liftben mindig is tenni szoktam. Ő ellenállt, és a lift ekkor két emelet között maradt.
— Jaj, most mi lesz, beragadtunk.
— Semmi baj, csengetünk, így, így, még egyet, de a főportán és az épületgondnokságon akkor is látják az automatikus jelzést, úgyhogy…
A hangszóróból megszólalt a gondnok, megbeszéltük, hogy körülbelül öt perc múlva kinyitják az ajtót a legközelebbi emeleten, és kiszabadítanak bennünket.
— Úgyhogy remélem, nem vagy klausztrofóbiás, mert öt-hat percbe is beletelik, mire ideérnek, és felkurbliznak bennünket a harmincharmadikra. Addig is a Vállalat dolgozója maradok — mondtam.
— Hallottam… hallottam.
— Na. Hát, nem számít, én voltam a hülye, nagyon bekaptam a horgot.
Kétségbeesett-szelíden nézett rám, éreztem a finom illatát a szűk helyen, csak megsimogattam a kezét és a haját, gondoltam, most tudok vele beszélni, de amint nem látom, megint gyűlölni fogom.
— Nincs mit tenni — mondtam — hiába beszélek össze-vissza arról, hogy azzal kell beérni, amit kapunk, az csak az ész munkája, de igazából csak állatok vagyunk a nagy eszünk alatt, látod.
— Jaj, én a barátod akarok lenni.
Nem szóltam semmit sokáig. Nem tudom meddig, de számtalanszor megnyomtam a csengőgombot, már fárasztott az egyhelyben állás, kellemetlen volt a csend, és szomjas lettem. Ismét csengettem, a gondnok válaszolt, de fáradt és távoli volt a hangja, azt mondta, hogy megváltozott a helyzet, legyek türelemmel. Az egész valószínűtlennek tűnt, és csak konokul hallgattam.
— Mondj valamit — mondta elkeseredetten.
— Kedves, így nem lehet beszélgetést kezdeményezni.
Olyan sokáig vártunk rá, hogy valamelyikünk megszólaljon, hogy fogtam magam, és leültem a padlóra, felugrottam, sokáig nyomtam a csengőt, aztán visszaültem, Gabriella váltogatta a lábait ácsorgás közben.
— Milyen volt a nyaralás?
— …
— Hol voltatok?
— Nem akarok erről beszélni. Miért akarod, hogy erről veled beszéljek?
— Miről beszélhetnek a barátok? A nyaralásról például szoktak, nem? Hol nyaraltatok?
— … A nagynénim nyaralójában.
— Hol?
— A hegyekben.
— Milyen hegyekben?
Nem válaszolt. Megnyomtam a gombot, sokáig nyomtam, mire a kis hangszóróból valami torz hangocska halkan és alig érthetően közölte, hogy a hibát nem lehet kijavítani.
Nekem hagyományos, felhúzós órám van, és mikor leállt, nem húztam fel többé, Gabriella kvarcórájának az eleme is kimerült valamikor, eleinte hallgattunk, aztán kicsit többet beszélgettünk, ő kedvesen mosolygott, nem emlékszem, hogy mi történt a testi szükségleteinkkel, láttam, hogy a liftben milyen az élet, észrevettem, hogy egy apró repülő rovar volt velünk a kezdetektől, hogy a sarokban van egy egészen kicsi kavics, és hogy a padlószőnyeg és az oldalfal találkozásánál valami kis penész telepedett meg, megismertem a lámpa fém foglalatánál a karcolást, friss illat áradt és fény.
Végül megcsókolt — derült csillagos ég íze volt.

minden mindennel

A nagy utazások apró győzelmek a világegyetem könyörtelen távolságai ellen folytatott kilátástalan harcunkban.
A hazatérésben a megfutamodás keserűsége a legfacsaróbb.
A telefonban kedvesem üzen, újabb kő a Via Appián.
Földünk többszöri megkerülése, hiábavaló küzdelem, az Uránusz mindig messzebb forog.
Bolygónk gaiarabság.
Egyet lépek, előttem végtelen a távolság; megfordulok, és máris magam mögött hagytam az út felét.

–

A tolvajlás nem ott kezdődik, hogy elveszem mások tulajdonát, hanem ott, hogy azt mondom, az enyém.
Csak azt tudom mi az enyém, de hogy mi nem az enyém, arról fogalmam sincs.
Ha elveszed azon tulajdonomat, melyről nem tudom, hogy a tulajdonom, de te jól tudod kié, tolvaj vagy; de megbocsátok.
Vedd el mindenem, és légy enyém, akkor mindenem megmarad.
Gondolkodom, tehát van valamim.
A birtoklás testünk térfogat-növekedése. Add ide a kalapod, és én leszek az, ami te voltál azelőtt.

Puha Gyula így mulat a hortobágyi csárdában

Hortobágyi zöldségesné, angyalom!
Répafagyit nekem ide, hadd nyalom!
Répafagyit kelkáposzta-tölcsérben:
e kettő a legkedvesebb zöldségem.
 
E kettő kell a kitikkadt nyuszinak,
meg még ha kend, zöldségesné, puszit ad.
Ráadásnak száz szál répát, hadd rágom,
ha rámegy is ingem, mentém, nadrágom.
 
Hadd menjen rá! Kinek kell az futtában!
Úgyis elég meleg van a pusztában!
Hadd menjen rá! Kinek kell az mentében!
Ki látott már nyulat futni mentében!
 
Hortobágytól nem messze van Debrecen,
ott terem a bébirépa: kedvencem!
Kedvencem e nagyon finom vetemény,
mivel abban sűrűn van a vitamin.
 
Mivel abban hej, de sűrűn van a rost,
azt fogok én ozsonnázni hamarost;
de ráérek, míg a nap így vánszorog,
s addig itten nadrág nélkül táncolok.

Túlélőcsomagok, vagyis hogyan szereztem kanadai vízumot

Nem nézek tévét, így persze csak délután hallom meg a hírt, hogy az ikertornyok ledőltek. Na, gondoltam, hogy nem tudod, mondja szeretőm a telefonban, elképesztő, hogy te milyen érdektelenséget mutatsz a világ iránt. A Krisztián már le is védette a füstölgő tornyokat ábrázoló pólót kétféle felirattal. Nem voltam meglepve. Előre kidolgozott menekülési tervem van ilyen esetekre, és túlélőcsomagom a szekrény aljában tartom: útlevél, valuta kis címletekben a világ két-három pólusának pénzneméből, kis kiszerelésű márkás italok, márkás cigaretták. Egy váltás ruha, miniatűr tisztasági csomag, két doboz fogamzásgátló, összes műveim lemezen, fellépőruha, és pár cd, toll, boríték, papír, olajos magvak, keksz és aszalt gyümölcs, egy üveg víz, gyógyszerek.

Gyors telefon húgomnak, este náluk összejövünk. Az ő menekülési útvonaluk kelet, az enyém észak, esetleg délkelet, szerinte ez óriási melléfogás, Románia a tuti tipp és az elszigetelt paradicsom, reménye sincs, hogy EU-tagország legyen. Már a ház is megvan Románia legrondább falujában, igaz, most éppen nem működik a fürdőszoba, de ezen kívül csak egy van az egész faluban.

Egyébként teljesen föl vagyok háborodva, mondom a testvéremnek este, pont most, mikor benne vagyok ebben a tuti ösztöndíjban! A konyhájukban tanácskoztunk. Közben összevetették az eseményeket a Bibliával, így kérdésemre, hogy akkor most kell-e utazni vagy nem, mert én ugrásra kész vagyok (utánam a horizont-összeolvadás), azt válaszolták, hogy nem. Elmagyarázták, hogy ez most elcsitul, lesz egy-két tüntetés, Bin Ládin és a Gonosz Bert a Sesame Streetből egy plakáton szerepel majd, de amúgy még van három nyugodt év.

 Az jó, pont annyi az ösztöndíjam. Aztán Vidiadhar Surajprasad Naipaul irodalmi Nobel-díjat kapott, és amikor ezt elújságoltam a húgomnak, akkor már tényleg biztos volt benne, hogy most nincs semmi gáz. Úgyhogy ültem nyugodtan a tutiban, a három évre szóló doktori ösztöndíjban, és szorgalmasan jártam le tanítani az egyetemre. Mert ösztöndíj ide vagy oda, azért meg kell dolgozni érte.

Lelkesedésem az oktatói pálya iránt akkor érte el hullámvölgyét, mikor rájöttem, hogy nem tudományos teljesítményem vagy nagyszerű pedagógiai érzékem vonzza a diákokat. Később viszont ugyanebből merítettem erőt: átütő személyiségem miatt járnak hozzám a hallgatók! Mire erre a következtetésre jutottam, már meghánytam-vetettem, hogy netán inkább a női vonzerőm lehet-e sikerem oka. Mert noha a bölcsészkar ezen tanszékén nagyítóval vadásznak a fiúkra, az órámat szinte kizárólag ezen ritka példányok látogatták, másodévestől a végzősig vegyesen. Bár ez a teória teljesen koherensnek tűnt, mégis elvetettem. Különben ez jellemző rám, talán az alaposan megnyirbált önbizalmam miatt sosem hittem igazán, hogy normálisan nézek ki. Szüleim ugyanis, amikor nem azzal bíztattak, hogy hülye vagyok és nem vagyok normális, akkor a hogy nézel ki mantrájukat pörgették. Túl kövér voltam, aztán túl sovány, vékonyka a hajam, hogy lehet így fölöltözni, hogy néz ki a bőröd, miért nem húzod ki magad, miért nem mész el fodrászhoz, elképesztő, hogy milyen ocsmány sápadt vagy állandóan. Huszonöt éves koromban aztán kezdtem elhinni, hogy az emberek talán tényleg nem azért néznek meg, mert kivételesen ronda vagyok, mint ahogy addig szilárdan gondoltam, de ekkor már három éve folyamatosan három férfi bizonygatta az ellenkezőjét. Huszonkét éves koromig tartózkodó és hideg nőszemélynek látszottam. Begyakoroltam, hogy érzelem nem hagyja el arcomat, akárhogy is szenvedek, pókerarc. Aztán magától kialakult ugyanez az örömre is, igaz, nem örülhettem sokat. Évekig ezt láttam az egyetlen esélynek a túlélésre. Pedig érzelmekben nem voltam éppen tapasztalatlan, és a mások között kialakult viszonyokat is messziről föltérképeztem. Egy antológia vagy felolvasóest névsorára ránézve rögtön megrajzolhattam a kapcsolati hálót. Ki kit hozott, kit ajánlott, hogy volt a sorrend, ki kinek telefonált először. Szerelmi riadólánc a volt szeretők, leendő szeretők, tönkretett szeretők érzékeny selyemszövedékén végigfuttatva. Amolyan rokokó udvarban érzi magát az ember, ahol folyamatosan kísérletet folytatnak az emberi szíven, és munkanaplóként regényeket, novellákat és verseket termelnek ki. Igaz, memóriám silány, úgyhogy sokszor rögtön elfelejtem, hogy például ki is szúrta szíven magát pont a szívkamrákat elválasztó falon, ki is él együtt két nővel, ki tanít csak azért, hogy minden szemeszterben megkúrhasson egy-egy csajt, ki ugrott ki az erkélyen, de megkapaszkodott a teraszkorlátban, aztán még a száguldó autó ajtaján is kiszagolt, csak hogy egy kis figyelmet zsaroljon ki a nőtől, ki hol lakik, melyik pszichiáterhez jár (mellesleg az egész irodalom lelke egy esztétafeleség kezében összpontosul, nahát. Én csakazért sem oda mentem). Egy időben kiderült, hogy öten-hatan ugyanazt a nőt látogatják rendszeresen. Tőlem aztán semmi tovább nem megy, úgyhogy nem tőlem tudták meg, de rögtön mindegyikük elrohant AIDS-szűrésre. A kis szívem kiirthatta volna az egész díszes irodalmi társaságot, legalábbis az urbánusokat, egy csapásra, plusz szeretők, plusz feleségek, már aki még magához engedte a férjét. Jellemző egyébként, hogy tíz íróból vagy irodalomtudósból hét angoltanárnőt vesz feleségül. De hát érthető, élni is kell valamiből, megetetni néha a szeretőt étteremben, meg ilyesmi.

Megyek a bölcsészkar folyosóján, imádott oktatómat látom elmerülni egy újdonsült PhD-hallgatóban, és viszont, na mondom, ezek is jól egymásra találtak. Persze volt bennem azért némi halvány féltékenység, mert a pasas másodéves korom óta titkos szerelmem. Jó, tudom, hogy sokkal idősebb, de nálam már csak így megy: a nagy korkülönbség mindig bejön. Mondjuk ő se ment el mellettem csak úgy érintetlenül, de tiszteletben tartottuk egymás kívánságát, hogy szívemet közelről soha meg ne érintsd. Most meg már megjött az erkölcsi érzékem. Igaz, csak porszemnyi, vagy inkább atomnyi. Jó, most mutatom a szépet. Tulajdonképpen az igazság az valójában hogytulajdonképpenigazából nem is az erkölcsi érzékem vagy a lelkiismeretem, hanemhogy másba vagyok szerelmes, és én nem az az ember lánya vagyok, aki csak úgy ki-be szeretget valakiből, nem amolyan ki-be-szerető. Úgyhogy ezt a lehetőséget inkább a kölcsönös vonzalom tartományában szeretném látni. Egyébként miatta jöttem át előző egyetememről az említett intézménybe, habár fájó szívvel hagytam ott az ógörög oktatómat.

Nem mintha képes lettem volna kifejezésre juttatni az érzéseimet. Ő kifejezésre juttatta, már a végén nagyon is nyilvánvalóan: szív rajzolása a szeminárium alatt az asztalomra szitált krétaporba. Csak sajnos én gyanakvó és bizalmatlan teremtés voltam (vagyok), és azt hittem, szórakozik velem. Később hallottam, hogy nem így volt, de akkor már elsodródtam az ország másik csücskébe. Na, visszatérve titkos szerelmemre, azóta eltelt vagy nyolc év, és ez megtépázta kissé a sármját, (az enyémet meg növelte). De ez engem nem zavar, mindig elönti a szívemet valami meleg vér, hogyha meglátom. Ő is rendesen foglalkozik velem, rajtam tartja a szemét, vezet a témámban, ez van, na.

Szóval láttam, hogy elkötelezett beszélgetést folytatnak a padon. Meg is kérdeztem utána a lányt, egyébként kedves nő, hogy mennyi ideje vannak együtt, mire ő mondta, hogy nincsenek együtt, nem is érti, mire gondolok, de különben három hónapja. Mondtam neki, hogy szerintem is nagyon kedves pasi, és együttérzésemről biztosítottam, pedig soha nem csinálok ilyesmit, az úgynevezett női szolidaritás ismeretlen előttem. Velem ugyanis sosem voltak szolidárisak a nők, sőt, még korrektek sem (lásd: feleség közbenjár a kuratórium tagjainál, hogy véletlenül se kapjam meg a megpályázott ösztöndíjat). De ez engem nem érdekel, teljesen elégedett vagyok a férfiak együttérzésével, a nők úgyis irigyek, ravaszak és bajkeverők.

Ezért is fohászkodtam nagyon, mikor az USA vízum miatt mentem interjúra, hogy csak pasi legyen. Csak pasi legyen! De egy nőt kaptam, rohadt szlovén emigráns kifestett elhízott amerikai picsa, baszd meg a vízumodat, ez lehetett az arcomra írva, mikor bementem. Nem is kérdezett, csak hármat, aztán szívére tette a kezét, és irtózatos kiejtéssel és átéléssel közölte, hogy áj kent get ju in máj kauntri bikaúz ju ték dö vörk fram di emeriken pípől. Aztán bejegyezte, hogy nincs elég kötődésem Magyarországhoz, így nem látja biztosítottnak, hogy visszajövök a földi paradicsomból ebbe a pokolba, ahol neki immár másfél éve kell szolgálatot teljesítenie egy ártatlan kis irodai kaland miatt, de legalább a fizetés, az jó, meg jókat lehet zabálni. Különben is látja, fűzte még hozzá, hogy tíz éve nincs az útlevelemben egy normális pecsét, csak Romániában voltam, de ott kétszer is, és ne haragudjak, neki igazán nincsenek előítéletei, de ez több mint gyanús. Valószínűleg nem csak megrögzött feketemunkás vagyok, de szoftverhamisító, kábítószercsempész és adócsaló is, hogy mást ne mondjon. Itt van például, hogy több nyelven is beszélek, de mi értelme lehet ennek, ha állandóan csak ebben az országban rohadok, mondta belefeledkezve, de többet lehet, hogy nem kéne írnom, hogy mondta, mert a tanítványaim is mondták, hogy jó volt az a Bartis-regény, csak a sok mondtától meg gondoltától másztak falra. Hát még, ha olvastátok volna a Két kézzel búcsúzik a leopárdot, mondtam, pardon, válaszoltam, bár ez se jobb.

Minden héten néhány órát rituális ösztöndíjvadászatnak szenteltek. Ha találok egyet, aminek még nem járt le a határideje, rögtön rohanok az ajánlásokat begyűjteni. Velem egyébként nem lehet oly módon kipackázni, hogy egyik nap megjelentetik a kiírást, és másnap van a határidő! Előre összeállított csomagjaim vannak, csak összerakom, ami kell, átpofozom kicsit a munkatervem, ha szükséges – egyébként ebből is többfélét tartok készenlétben, még jó, hogy ilyen interdiszciplináris vagyok –, az ajánlóim állandók, úgyhogy az is megy gördülékenyen, és már viszem is az A4-es csomagot a postára. De sajnos még egyszer sem jött létre utazási szándékom, a szabad keret és a kurátorok személyének szerencsés egybeesése. Pedig már nagyon égett a lábam alatt a talaj, mire rátaláltam a megfelelő ösztöndíjra: mindent fizetnek, hosszú időre és messze a célország. Toronto, mókusfejű kanadaiak, juharszirupos ceyloni tea. Húgom többször is járt ott, mutatja a fényképeket. Kérdezem, minek fényképezte le a bevásárlóközpontot, itthon is van ilyen, de akkor mondta, hogy az a metró. Az utcán nincs kutyaszar, minden divat, van természeti szép is. Jó, Toronto éppen a legrondább város, mondta világot járt húgom, de hát gondolom nem fogtok ott ülni hónapokig, és folytatta Észak-Amerika geográfiájának, különösen vízrajzának leírásával, majd egy hirtelen váltással azt kezdte panaszolni, hogy tavaly az angoltudásával nem ért el semmit az Egyesült Államokban, mert mindenki csak spanyolul beszélt, de ebből még mindig többet kihüvelyezett, mintha dél-amerikai akcentussal beszéltek volna angolul.  

Jellemző, mondta volt szeretőm, mikor elnyertük az ösztöndíjat, mert persze rögtön tudomást szerzett róla, mindig a könnyebb megoldást választod. Teljesen kivetkőzött magából, pedig különben mindig állati kedves, főleg azzal a legsziruposabb, akit a legjobban utál. Úgy látszik, én még mindig egy húr vagyok szíve citeráján, mert jól lehordott, hogy ehhez persze értek, kiszakítani egy háromgyerekes apát a családjából. Aztán átment aknamunkába, hogy mi van, ha egy hónap után összeveszünk, aztán ott maradok egyedül az eszkimó négerek között. Mondtam, hogy összetéveszt valakivel, én nem az a nő vagyok, aki, míg a szeretője úszni megy, összepakol, bedobja a kulcsot a postaládába és szó nélkül hazarepül, ugye. De a szerelmem se az a pasi, aki minden hülyeség miatt veszekedést provokál, és halálosan megsért, és képes összeveszni a legjobb barátjával a könyvheti listán, ugye. Egyébként engem nem lehet megsérteni, eddig egyedül neked sikerült, mondtam, nem is értem, minek hívtál föl, mondtam, foglalkozz az új szeretőddel, mondtam, meg azzal a nagyseggű picsával, mondtam, akit képes voltál benyomni az antológiába, amit a szeretőm szerkeszt, méltatlankodtam, aztán angyali kedvesen elbúcsúztam, és kellemes itthon-tartózkodást kívántam, valamint a szigligeti társaság szokásos élvezetét karácsony és újév között. De aztán visszahívtam, hogy elmondjam, hogy a három gyerek közül az egyik az előző házasságból van, abból már kiszakadt, a legújabb meg nem vérszerinti, úgyhogy a kiszakítást is meg a gyerekek számát is el kell osztani, de különben meg mi közöd hozzá, mondtam, foglalkozz azzal inkább, hogy a gimnazista fiad bírja már magának megmelegíteni az ebédet, de legalább, hogy ne utáljon téged olyan látványosan, mondtam, de tulajdonképpen már nem is érdekelt a dolog, úgyhogy leraktam szépen, köszönés nélkül. A kanadai vízumért már rutinosan mentem, én aztán elutazom, ha szlovén emigránsok potyognak az égből, akkor is. Úgy csináltam, mint aki nem tud jól angolul, beszámoltam közeledő esküvőmről egy nacionalista magyarral, aki hallani sem akar arról, hogy akár egy napra elszakadjon szerelmetes hazájától, sejtettem, hogy idehaza remek állásajánlattal várnak vissza, beszámoltam arról, hogy egyszer három napra elmentem Bécsbe, de alig bírtam létezni a honvágytól, valamint hogy számomra elképzelhetetlen, hogy idegen emberek között éljek. A mókusfejű született kanadai negyvenes, amúgy olyan vidám agglegényfélének látszó úr, jót röhöghetett magában, aztán rám mosolygott, és kellemes kanadai tartózkodást kívánt, majd figyelmembe ajánlotta, hogy az egyik honfitársam, akit ma reggel hallgatott ki, szintén kutatóvízummal utazik, és pont ugyanakkor, micsoda véletlen egybeesés, nem ismerem-e, és kibetűzte nagy nehezen a nevet. Találkoztunk már, válaszoltam, aztán bááj.

 

Szilágyi-Nagy Ildikó