De mintha Frankie is sejtené már, hisz sejtheted, hogy itt valami nélküle, az ő híján történik vele. De honnan ez a sejtelem? És ez a tudatosság vajon?! Talán gyilkosok járnak el ilyen higgadtsággal és nyakig véresen; mert odalép most Alice Fly fésülködő asztalához, leül a kopott holmik, az ócska díszek fölé és úgy tesz, rak rendet a giccsben, mintha sajátja volna, mintha övé lenne mindaz, mit ezek a tárgyak idézhetnének itt fel, a rúzs ragacsa, a hasztalan púder, az ezüst, a rózsaszín, a lakkfényű retikül; és fölhúzza a zenélődobozt, amelynek fedelén angyal hasal, szája fuvolában végződik, ám a dallam eláll, akár a szél, mintha eső volna, miként Frankie tekintete marad ott a tükörben, hiszen három éve, a gyermekkora vége óta először hosszan, mélyen merészel tekinteni saját szemébe. Attól tartok, Frankie rájön valamire, arra szerintem, hogy nem önmagát látja, hanem magát a tükröt, szóval, mintha ő maga lenne itt a foncsor, és ezen nem meglepődik most, vagy elhűl, de ez a metafora…, igen, igen, máris kijárat ebből a patyomkin faluból, mintha elkiáltaná a játékban valaki, hogy nem ér a nevem, és a kiáltás mint hiány nyomán beszakadna itt a szöveg; Frankie, azt hiszem, észrevett minket, és félek, az észrevétel egyben belátás is, és túl pontos, oly élesen végső, hogy kihegyezi őt. Sejti már tehát, hogy őt itt senki sem helyettesítheti, mert ő a senkit helyettesíti, érzi már, hogy körülötte mindenki ki akar lyukadni valahová, hogy vinni akarják, jutni a valamire, szóval itt a hiányt kéne megneveznem újra, ha nem éppen az elnevezésével hullana önmagába…
Oké, Frankie, ezt feloldhatnánk úgy, hogy nem nevezzük meg, hanem állandóan becézzük csak, elárasztjuk a névvel; nevekkel, amelyek egymást fogják elbizonytalanítani saját eredetük, miközben a hiányt tán önmaga felől…; csodás tűzijáték lesz, úgy ám, ahogy folyton elutasítja a sok jelölőt, a hiány folyton elmozdul, elfeledkezik önmagáról ebben a fényes eljárásban, távozik majd minduntalan, hogy tiltakozzék. De őszinte leszek hozzád, Frankie, mert ebben a bombázásban nem jön majd létre a semmi, talán valamiféle káprázat inkább, miként felület; tudod, a hiány, ha szeretne valamit, azon kívül, hogy éppen most ne személyesítsem meg, talán azt, hogy higgy abban, fölkínálhat téged önmagadnak! Frankie, hogy a rá irányuló folyamatban, amelyet ő gravitál, elképzeld, hogy a valaki attól az, hogy tudatosan szűnhet meg az ölelésében, mintha élet volna az irányában, mintha ez volna az élet…, mintha az, hogy ki, ahogyan hullik…
No, nézd csak, ez itt, hogy cibálja, rángatja az ingujjamat, még a bokámat is rugdossa, mert ő ígérne inkább, ígérne neked vért és könnyeket, meg minél kevesebb fókát és egyre több eszkimót. Már megint a tragédiával spekulálna, hogy átlényegítsen és a semmit másra bízná ismét, újra és újra, mint téged rám.
Persze, persze, azért nézz csak körbe itt, te lány, mert jogod lett hozzá, mert neked van itt, mert tiéd a jog. Nézd csak, ez itt a stukker, és forog benne, pörög a tár, a hat lövet, hiányzik majd három, Frankie…, hogy tetszik majd a szoba a vérrel, milyen volt élni, lenni a sovány díszletben, milyen volt fölnőni a tanyán, oly hirtelen, milyen most Johnnyt újra látni, mint egy kicsúfolt Marlboro-reklám, milyen látni az apádat, akit niggerként verettem meg a nagybátyáddal, hogy tetszik a sors, Frankie? Ízlett-e a süti?! Eléggé kurva volt Alice Fly?!!
Nézz szét e beszédben, és mondd csak, tudnál még szeretni?! És ne gondolj az emberrel közben, ezért magadra se, mintha áldozatra, láss csak át azon, nézz keresztül rajta, tapintsd ki valahány porcikáját, értelmezd szét, miben otthon sosem voltál, és itthon is csak most vagy és jelen, miként velem, ahol mindig csak fulladtál és fulladsz nyomában a nyomnak, amely fulladásban beléd szerettem, de ne gondolj a halállal se, miként az emberre, se kéjre, mert ha van agapé, akkor ez az.
Kívánhatom csak, hogy értsd, mit innen csak érezhetsz, a súlyát, hogy szeretlek, hogy teljesen fordulok feléd, és ez a figyelem úgy marad benned, nálad itt, akárha körülötted, hogy ez vagy te, mintha az érkező magból bomlana vissza a szeretkezés, és veled nem valaki, hanem én fogannék, mintha te velem. Azt pedig nem kívánnám, de szeretném, és ezt, egyetlenként, talán nálad is jobban, hogy utánad ne jöhessen más, mert szeretném magunkra zárni az ajtót, tudod, ha nem is örökre, de addig legalább, hogy megölelhesselek, csókolhassalak végre. Szeretném elkeríteni ezt a viszonyt, és igen, éppen úgy, mintha gyereket csinálnánk…
Érezd meg, mert innen meg nem értheted, a gyöngédségedre én szorulok, mert elfáradok, igen, pontosan benned, mintha a kapcsolattal tartanék kapcsolatot, mintha folyton elhagynám a hátteret, és aki kiválik, az a honnant érteni kényszerül, mintha az adottat kihasználni és fel, akár egy mindig-új technológiát, amellyel állandóan fellövik, akár egy rakétát, amivel más feltételek közé, új törvénybe kell, kénytelen jutni!
Figyelj rám, Frankie, tudod, a csúcson nincs morál; így van, csak a döntés, az eredendő, miként kényszer, az egyetlen lehetőség ott a cselekvés, és előtte, hogy visszanézz, mivel csak múlt van, az állandó szél fúj itt nincstelenül, és meztelen most, akár egy hamvadó szerzetes, és emlékezés van, emlékezés számtalan viszonyra,… végül egyetlen viszonyra a szerkezetben…; innen lesz a belátás rálátás végül, amelyet a vágy kísért miként nosztalgia, hogy visszajuss a háttérbe, és a jövendőre onnan emlékezz…, de a beletörődésnek mégsincs esztétikája, Frankie…
Azt hiszem, olyan ez, mintha a Naprendszert próbálnánk elhagyni. Te viszont, elhagyhatod e rendszert, el, mert szeretlek, és a rálátást is…; hamarosan számtalan rendszer lesz majd köztünk a távolság. Olyan leszel, mint az a csodás aranykorong, amit valami űrszondába helyeztek, mert a végtelennek szánták, amely lehet, végül mégis vissza, a mítoszba ér. De befejezem, mert nincs mit mondanom már, s mert árnyékot vet lassan a magány, miként a történetben alakhoz jut.
