Ha eszembe jut a néni, mindig odakapok a mutatóujjamhoz, mintha most vágná meg az üveg. Pedig nem most volt. Még szőke voltam, még Annácskának hívtak, még szerettem a piros, kopogós lakkcipőket. Még a mamánál töltöttem minden nyáron két hetet, tejfölös melegszendvicset ettünk reggelire, délután a parkba mentünk, meg egy kicsit a Böbe mama életét éltem, a lába alatt voltam, meg a keze alá dolgoztam, ahogy mondani szokta. Például elkísértem az ebéddel a szomszéd lakásba, én vittem a gesztenyepürét. Elővette a kulcsait, és kinyitotta a rácsokat, a második ajtó résnyire nyitva volt, Böbe mama bekopogott, de már mentünk is be, kitárva hagytuk az ajtót. Befogtam az orromat, és alig láttam a kinti fény után. Hunyorogva tapogattam az asztal után, Rakd le oda a tányért, próbáltam, tapogattam azt az odát. Az asztalon barna foltos barack volt, és fekete banán, Hát csak nem eszi meg a gyümölcsöt, hiába mondom, nem találta meg, mondtam, hogy ide tettem. Böbe mama fogta, és kidobta a szemétbe a gyümölcsöket, rám nézett, aztán megfogta barackos kezével a kezemet, amivel az orromat fogtam, és magával húzott a nagyszobába, Ez itt az unokám, Annácska, Meme néni, megismeri?, kérdezte Böbe mama, elengedte a kezemet, a tenyerünk kicsit összeragadt. Meme néni fehér hálóingben állt, méregetett, én pedig a ruhámba töröltem, diszkréten, a ragadós kezemet. Menj közelebb, Annácska, mutatkozz be, erre felemeltem a fejemet, odamentem a nénihez, ha muszáj, akkor muszáj. Horváth Anna vagyok, nyolc éves, második Á-s. A néni közelebb jött hozzám, és kezével megtapogatta a fejemet. Elvesztetted a fogaidat?, tudakolta a néni, akinek egy foga sem volt a szájában, mégis az én első két fogamat hiányolta. Kiestek, mondtam, Böbe mamára néztem, és elfintorodtam, hátha veszi a célzást, el kéne húzni, mert büdös a néni. Nem vette. Hoztunk ebédet Meme néni, mondta Böbe mama, tegye be a fogát, aztán kikísérte a konyhába a nénit, hogy megetesse. Bent maradtam, a mellettem lévő asztalon volt egy piros telefon, felvettem, haló, szóltam bele, haló, haló, és utánoztam anyát, forgattam a szemeimet, a derekamra tettem a kezemet, babráltam a telefonzsinórral. A kanapé melletti kisasztalon egy kék telefon csücsült, ez is régi volt, de annyira nem elhasznált, mint a másik, azon biztos többet beszélt a néni, emlékszem, ezt gondoltam. Ujjamat beleakasztottam a számokba, és forgattam kattanásig, vissza, és újra, négyes, hármas, egyes. Haló, haló, ha nem, hát nem, letettem.

Hogy a néni nem eszik, azt tudtam, vékony volt, látszott a bőrén, anyám mondta mindig, egyek sok barackot, az meglátszik a bőrön, az ő bőrén is látszott, nem csak barackot, semmit nem evett, kilátszottak a csontjai. Ezért lehettek a tányérok a kanapén, virágos csészék a könyvek mellett a polcon, baba a kávézóasztalon. Egy akasztós piros fésű lógott az ablak kilincsén, amikor ki akartam nyitni. A fésűhöz mégsem nyúltam hozzá, hosszú, fehér hajszálak lógtak ki belőle, olyan volt, mint a tóparton a fűzfák, ahogy lógtak, és simogatták a vizet. Csak ezek lógtak. Kész. Ennyi.

Arra gondoltam, emlékszem, mégsem tarthatom a végtelenségig befogva az orromat, már fárad a karom is. Megszokom a szagot úgyis, legalábbis azt mondják. Annácska, idehoznád azt a kardigánt, ott van a zöld telefon mellett, a fogason. Zöld telefon, hát még egy, meg egy fogas, meg egy barna kardigán. Böbe mama felsegítette a kardigánt a nénire, Nyisd ki a rácsot, Annácska. Sétáltunk a nénivel és Böbe mamával körbe-körbe az ötödiken, ők egymásba karoltak, én meg utánuk, erőpróbát tartottam, le merek-e nézni az udvarra. Le mertem. Háromszor is.

Délután otthon kártyáztunk, én meg csak a néni szobájára tudtam gondolni, ahol a lábam mindig beleakadt valamibe, belerúgtam, rátapostam, felborítottam valamit a földön. Böbe mama, a néni kiktől vár hívást, kérdeztem, Böbe mama keverte a kártyákat, ellapozta a hajtott csücskű disznót, kevés az esély a nyerésre, Hogy érted? Hát három telefonja is van, egy piros, egy kék és egy zöld. Felvettem őket, mindhárom zúgott. Nem tudja már ő sem, kicsikém, hogy kitől vár hívást, de azt tudja, hogy várja nagyon, hogy valaki fel fogja hívni, és akkor majd eszébe jut. De hát nem hívják, tudod, édesem, a családja már több éve Amerikába ment, Chicagóban, vagy hol élnek, engem egy héten egyszer felhívnak, de a Meme nénit, őt soha. Pár nappal később hívás jött Chicagóból, csendben kellett maradni, én meg se moccantam, még a levegőt is visszatartottam, csak néztem Böbe mamát, Igen, Nem tudom, Nem, dehogy, Persze, Hát fogyott, nem eszik.  

A néni szobája olyan volt, mint egy tönkrement, megromlott gyerekszoba. Azért nekem nagyon tetszett itt, a szag, meg úgy minden ellenére, jópofa hely volt, elkísértem Böbe mamát két hétig minden ebédnél, és amíg etette, a szobában mászkáltam. Megismerkedtem a fotelben ücsörgő kopasz babával, aki a kezében egy műanyag, rózsaszín fésűt tartott. A nagy, barna cserépben az asztal alatt nem föld volt, hanem őrölt kávé, tudom, mert megnyaltam, ahogy a homokot is, a játszótéren, fél pár cipőkben pedig föld, az egyikből valami zöld gaz bújt elő.

A néni napról napra kevésbé volt büdös, meg még szebb is lett, ha betette a fogát. Akkor már a szemét is láttam, nem csak a száját, a szemét, ami zöld volt, de nagyon. Azóta se láttam olyan szemeket, emlékszem, már akkor is tudtam, hogy ilyen zöldet nem fogok többet látni. Böbe mama nem látta a zöld szemét, csak az ebédet látta, amit csinált neki, a papucsát, aminek az egyik fele mindig elveszett a szobában, meg kellett keresni, most én voltam a papucs-felelős, meg a kardigánt látta, és néha talán a kezét, ahogy belebújtatta a kardigánujjba. Csak én láttam, meg persze a néni, hogy a képekről lemásznak a fekete-fehér emberek, és járkálnak a szobában, nézelődnek, hintáznak, labdáznak a néni körül, elfoglalják a helyét, kiverik a kezéből a kanalat, tele levessel, álldogálnak mosolyogva, még intenek is, mikor elmegyek.

Tudtad-e, hogy a fecskék mesélik el a reggelt? Én beszélek a nyelvükön, értem őket, tudod, mondanak sok mindent, jár a szájuk, nem mind lényeges, de vannak köztük lényegesek is, azokat persze nehéz megszűrni, tudod, hogy mi a lényeges, mert nekik be sem áll soha, de azért, hát, mondanak néha jót is, rosszat is, panaszkodósak ám, mindenre panaszkodnak. Maradjon már, Meme néni, ne tömje Annácska fejét ilyen csacsiságokkal, hát hogy mondhat ilyet, hogy beszélget a fecskékkel? Én azért mégiscsak elhittem, hogy a néni tényleg érti, mit mondanak a fecskék, én is értettem a kutyánk, Marci beszédét, meg a nagypapát, pedig hónapokig nem beszélt, azt hiszem, egy sakklépésen gondolkodott, mert a szomszéd megverte, életében először, értettem én őt is, pedig néma volt, tök néma.

A néni dolgai közül a kicsi, kék kézitükör tetszett a legjobban, olyan kék volt, mint a nagypapa szeme. Meg az a jó tükör volt, a néni sosem nézett bele, biztos el is felejtette, hogy ilyen szép tükre van. Emlékszem, már csak két napig maradtam Böbe mamánál, elhoztam a tükröt, eldugtam az ágy alá, majd hazaviszem. Este odajött hozzám Böbe mama, és megkérdezte, nem láttam-e a Meme néni tükrét, azt a kéket, mert Meme néni meg van esküdve, hogy azt valaki elvitte. Merthogy az a tükör titkokat tud, elfeledett arcokat mutat, ha magad elé tartod, az a tükör emlékezik, megjegyez mindenkit, aki már egyszer belenézett. Én nem láttam azt a tükröt, válaszoltam Böbe mamának, és visszafogtam a szememet, hogy ne tévedjen az ágy alá, és Böbe mama szeme ne kövesse.

Böbe mama még az orvost is kihívta a nénihez, annyira nem volt jól, zaklatottan járkált körbe-körbe, kereste azt a kék tükröt, ami olyan kék, mint a nagypapa szeme. Böbe mama meggyőződése volt, hogy elpakolta valahová, akkora kupleráj van abban a lakásban, nem csodálja, hogy eltűnnek a dolgok. Későn ment el az orvos, már régen csukott szemmel feküdtem az ágyban, és arra gondoltam, emlékszem, aludnom kéne, hogy holnap legyen. Vissza akartam adni a tükröt, elrejteni az egyik fiókban, de féltem, ha belenéz a néni, az én arcomat mutatná. Elővettem a tükröt az ágy alól, az üveg megvágta a mutatóujjamat, törött volt. Emlékszem, nagyon megijesztett ez a törött tükör, tudtam, hogy nem adhatom vissza, végérvényesen, visszacsinálhatatlanul elloptam. Gondolkodtam, mit adhatnék helyette, de nem volt semmim, ami kellhetett volna a néninek, nem tudom visszaadni se az arcokat a tükörből, se a kéket, se semmit.

Kopogott a cipőm a lépcsőkön, ahogy lefelé futottam a lépcsőházban, le a földszintre, az udvarra, óvatosan, hogy a zsebemben az üveg ne vágja szét a ruhámat, ne vágja meg még jobban a kezemet. Lent hatalmas kőcserépben föld volt, virág, növény nélkül, csak föld, oda ástam el a tükröt, mert arra gondoltam, így mégiscsak házon belül marad, és ha már nem találja a néni, azért érezze, hogy nincs olyan messze, még mindig közelebb van, mint Amerika.