A kurva életbe, már megint végigmész vizes cipővel. Mint egy csiga, úgy húzod magad után a nyomodat. A cipőd talpa teli van az utcával. Hangosan kopogsz a közé szorult apró kavicsokkal, hadd hallja mindenki, hogy a ház ura itthon van. Ott van a márkajelzés a járólapon. Ezt legközelebb nem venném észre, az biztos. Csak lenne még egy legközelebb. Túlkopogod a radiátort is, ami most hűl ki végleg. Vége a szezonnak. A függöny már csak a hideg levegő miatt libben meg néha, ami az ablak rései alatt átúszva a szobába siklik.
Itt ülünk tizenhét perce és huszonöt másodperce az asztalnál, lopva felpillantok az órára, aztán az arcodról próbálok meg következtetéseket levonni, megállapítom, hogy szép vagy és teljesen közömbös. A szépséged önmagában annyi örömöt okozott az életben, amennyit még soha semmi más. Már ezért megérte megszületnem. Emlékszem, Brigi mennyit viccelődött ezen… egy férfi nem szép, hanem helyes. Szép férfi nem létezik, csak jóképű férfi. Pedig ez nem igaz.
Talán szándékosan játszol most, hogy semmi megnyugtatót ne olvashassak le rólad. A feszültségkeltés mestere vagy. A szaft már a tányérba száradt, a húsdarabkák kissé megszikkadtak. Finom pörkölt volt vacsorára, ahogyan csak mi tudjuk.
A bőröndöd ott az ajtó előtt, egyik kereke még bent, másik kereke már szinte átgördült a küszöbön. Érzem, hogy a szomszéd vénasszony ráragadt a kukucskálóra, és várja, hogy végre történjen valami. Ne menj el! Amint itt hagysz, elő fog jönni, és a részleteket szeretné. Aztán meg vigasztal. Mire kitalálom, hogyan küldjem el, már rég bent is ül, és sopánkodik.
Anyámék megmondták, Kati megmondta… örülök, hogy valakinek igaza lett, mert így holnaptól azt hallgathatom, hogy mi megmondtuk, hogy…
A végét már szaggatottabban és halkabban mondtam, mert közben felpillantottál rám, hidegen és szúrósan néztél. Ennyiből megértettem, hogy fogjam be azonnal, ne spekuláljak, és ne kezdjem el újra a jelenetet, mert dühbe gurulsz. Csak azt akartam, hogy történjen valami. Hatalmasat sóhajtottál és felálltál az asztal védelme mögül. Azt kívántam, bárcsak elkezdenél ordítozni, hogy milyen hisztis majom vagyok és eleged van belőlem, és marokra foghatnád a hajamat is, de csak nyugodtan álldogáltál, mintha ennek így kellene lennie, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Az egyetemet befejezted, mondtad, itt maradtál négy hónapot ezen felül, mert kértelek. Nem mintha nem tudtad volna, hogy te itt úgysem fogod megszokni, arról nem is beszélve, hogy már amikor idejöttél, tudtad, hogy csak az egyetemet akarod elvégezni.
Áh, szóval csak az olcsó tandíjat szeretted meg a lakásomat, ahol időnként elaludhattál és vacsorát kaphattál. De nem mondtam ki. Ha így is volt, hiába dobtalak volna ki rögtön, csak lerövidítettem volna a búcsúzást.
Volt valakid, semmi kétség… Amikor közeledtem puszit adni az arcodra, gyorsan lecsaptad a laptopod tetejét, nem tudtam mire vélni, te is meglepődtél ezen a hirtelen mozdulaton.
Mi? Ezt most miért emlegettem fel, értetlenkedsz, imádom az akcentusodat.
Sandra a gyerekkori szerelmed, ő nézett volna farkasszemet velem a monitorról. Megtudta a szüleidtől, hogy készülsz haza – vajon a szüleid hamarabb tudták már, mint én? – és újra kivetette a hálóját. Belegabalyodtál a szkájpokba és ímélekbe és már itt is van a nyár, mindig felhőkkel és esővel, és ti mehettek a tengerpartra rugdosni a homokot tánc közben, míg én a bőrt rugdosom a lábamról, amikor megbotlok a tükörsima aszfaltban. Nahát, felbukkant egy régi ismerős, gondoltad, aztán a régi szerelmem, és végül nahát, mégis szeretem. Sok régi történet, közös bolondságok.
Mondd, mi lenne, ha veled mennék? Amint feltettem a kérdést, láttam, mi lenne… nem az országgal van a baj, nekem nincs helyem az ő életében. Hirtelen úgy éreztem, már a sajátomban sincs.
Visszaadtad a kulcsokat, bár nem mondtad, de én tudtam, hogy azért, hogy hamarosan majd másnak adhassam őket oda. Úgy dobtam vissza, mintha tüzes vas lenne, nem, mondtam, tedd el, tedd csak el ide, tuszkoltam a zsebedbe, hogy fogsz bejönni este, nem alhatsz az ajtó előtt. Úgy ráztál le magadról, mint egy kutya a vizet, és letetted az asztalra, ha nem, hát nem. Mintha kicsit haboztál volna, lehet, hogy eszedbe jutott, hogy a pizsamádat nem tetted be a bőröndbe, és vissza kellene menned a hálóba, de mégsem teszed. Most nem visszafelé kell haladnod, hanem előre, most nem fordulhatsz vissza. Akárhogyan is, ez jól jött. Trükközni szerettem volna. Talán megérezted, hogy bezárhatnálak a szobába.
Visszaülök az asztalhoz. Nem akarlak látni többet, nem akarom később újra és újra visszajátszani a jelenetet, ahogyan kimész az ajtón. Menj és vigyél magaddal mindent, ami a tiéd volt. Az ablakon át utánad küldöm az illatodat, nem kell semmi.
Harmadik hete hirdetem a lakást, eltévednek a szemek a napi viccek és az állatok megmentése között. Majd ha beindul az egyetemista szezon. Anyu most vitte ki a tálcát, ne bőgj már annyit, kibőgsz a zsebkendőkészletemből. Majd hamarosan, majd hamarosan, bólogatott bizakodva. Minden tálcánál elmondja ugyanezt. Igen, majd hamarosan.
