Költözködés
Üres a szekrény,
Tele van hiánnyal.
Kiköltöztem az életedből.
Baráti üdvözlettel
Szatyorban viszed a szavaid,
Műanyag a múltunk.
Mint ha egy utcasarok közeledne…
Leérnek kezeid, azokon lépsz.
Kifakultunk.
Emlékrög
Mintás, meredt volt a kő,
felette lepedővászonnal takart
fájdalom belepte
a szobát,
s voltál itt, meg odaát.
Tagjaid ma is fehérlenek
minden gyászos ajtónyikordulás
kivitte a házból a lilás
emlékeket.
NYOLCADIK FEJEZET.
Tenisz Ő Felsége, a Király udvarában.
A kert ajtajánál nagy rózsabokor volt. Fehér rózsák nyíladoztak rajta. Négy kertész éppen abban serénykedett, hogy pirosra mázolja a fehér rózsákat. Évike ámult-bámult. Közelebb lopakodott hozzájuk. Hallotta, amint az egyik kertész, a Zöld Alsó rászól a másikra:
– Vigyázz, Makk Alsó, ne kend hozzám a festéket.
– Nem tehetek róla – szólt a Makk Alsó, – meglökött a Piros Alsó.
Erre a Piros Alsó rátekintett s ezt mondotta:
– Te is mindent másra akarnál kenni.
– Jobb lenne, ha hallgatnál – vágott vissza a Makk Alsó. – A Király már tegnap le akarta üttetni a fejedet.
– Miért? – kérdezte a Tök Alsó.
– Kinek mi köze hozzá – jegyezte meg a Piros Alsó.
– De igenis, van közünk hozzá – pattogott a Makk Alsó. – El is mondom miért. Azért akarta leüttetni a fejét, mert a szakácsnénak a konyhába fokhagyma helyett tulipánhagymát vitt.
A Piros Alsó ledobta ecsetjét. Égre-földre esküdözött, hogy ebből egy szó se igaz, amikor megpillantotta a leselkedő Évikét. Hirtelen elhallgatott. Most a másik három Alsó is észrevette őt. Mind a négyen földig borultak előtte.
– Mondják kérem, – szólalt meg Évike – miért festik pirosra ezeket a fehér rózsákat?
A Makk Alsó, meg a Piros Alsó a Zöld Alsóra pillantott.
A Piros Alsó halkan mondta:
– Tetszik tudni, édes kisasszonyka, úgy történt, hogy nekünk ide piros rózsafát kellett volna ültetnünk. Tévedésből azonban fehéret ültettünk. Ha a Király megtudja ezt, leütteti valamennyiünk fejét. Most tehát sietve pirosra festjük a fehér rózsákat, minekelőtte még észrevenné …
Ebben a pillanatban a Tök Alsó, aki már régebben ide-oda fülelt, elkiáltotta magát.
– A Király, a Király.
A négy Alsó arcra borult. Közeledő lábak ütemes dobaja hallatszott. Évike arrafelé fordult s várta a Királyt.
Először is katonák jöttek, közvitézek. Négy ezred: a Hetesek, a Nyolcasok, a Kilencesek meg a Tizesek. Némelyik hajtókáján piros szalag virított, a másikén zöld, de voltak olyanok is, a kik a hajtókájukon egy-egy makkot, vagy egy-egy tököt viseltek jelvényül. Utánuk következtek a Felsők, a tisztek és a parancsnokok. Csak aztán robogott be lován a Király, zöld palástban, fején korona, oldalán kard, kezében az ország pálcája. Három más Király jött vele, aki vendégül érkezett udvarába.
A diszkíséretben Évike tüstént fölismerte a Fehér Nyuszit. Ő volt itt a szertartásmester. Folyton selypegett, idegesen hadart s mindenkire mézédesen mosolygott. Évikére ügyet se vetett.
Évike nem tudta, vajjon ő is arcra boruljon-e, mint a négy Alsó. Ilyesmi nem volt szokás a körmenetekben. Aztán elgondolta, ha mindenki arcra esnék, akkor senkise látna belőle semmit és nem volna értelme az egésznek. Hát inkább állva maradt és szépen várt.
Amikor a menet Évike elé ért, mindenki megállott és rábámult. A Király szigorúan kérdezte:
– Kicsoda ez itt?
A Nyuszi egyre csak hajbókolt és mosolygott a Királyra, de egy szót se szólt. Erre a Király rárivalt:
– Tökfilkó.
Évikétől kérdezte meg:
– Hogy hívnak, kislányom?
– Évikének, Felség – mondotta illedelmesen, közben azonban szüntelenül így bátorította magát: „Csak nem ijedek meg egy játék-kártyától?”
– És ezek itt kicsodák? – kérdezte a Király a négy Alsóra mutatva, akik valamennyien arcraborulva feküdtek a rózsafa körül.
Minthogy ezek a színükkel hasraborultak s hátukon ugyanolyan minta volt, mint a többi kártyán, a Király nem tudhatta, hogy mifélék, Hetesek-e, Alsók vagy Felsők.
– Mit tudom én – vetette oda Évike. – Ez nem az én dolgom.
Beléd fecskendezik a növényvédő szert:
ezt kell kezednek
életre keltenie,
oldozd el a magzatvidámakat,
szempillájuk helyén
toronytövis fakad,
mit soha nem hittek el,
életre kel.
Elhagyott, előre megkárosított
bordák
mögött kaptat egyre
a hivatalosan
gyászolt érzésgombolyag
a szükség után,
vezet téged, szaporán, önmagadból kifelé,
a vakságba parancsolt reggel
agyagosan megbénít.
Üveglépsejt, a
kőfénybe főzve,
bánattól átfújt,
vendégszerető,
átcsörtetsz
mindenen,
egy olajcsepp,
kanóc után kutató,
veszteséggel, csillagzattal szemben.
Titkok által körbetajtékozva
állnak teledben
az istenkoldusok.
Ahol a mellékvilág
is segíti őket,
kivándorolnak
az emlékezetsziklák.
A lélekküszöbön
táncoló szúnyogok jelölik
boldogságod finom díszrovátkáit.
Az üstdobszóra vársz,
kibiztosított szívaggyal.
Kántás Balázs fordításai
D egy szál törölközőben lépett be a konyhába. Szorosan magára csavarta, puha melleit alig kitakarva. Próbált nesztelen maradni, mint mindig, ha újságot vagy könyvet böngészek.
Azt gondolja, megzavarna. Azt gondolom, ez a tompa nyomás olyankor bennem valami sértettség.
Amíg kávét tölt nekem, én csigavonalban simogatom hasát. Hirtelen kezében kés villan. Mintha jósvonalaiból nőtt volna ki. Negédes vigyorral vetkőztet le egy túlérett narancsot.
– Találtam egy jót – kacsintok rá az olvasószemüvegen át, és ujjammal egy röpke hirdetésre bökök. – „Használtautó kereskedésbe, fiatalos, motivált férfi munkaerőt keresünk, ügyeletes pozícióba. Feltétel B kategóriás jogosítvány. Heti hat napon, napi tíz órát kell vállalni.”
– Sosem lehet tudni, neked találták-e ki – bök felém szigorúan a kés, majd egy laza csuklómozdulattal átfúródik a hirdetésen. D arci is így fúródik az enyémbe. – Narancsot kérsz?
– Talán később.
D visszakúszik a narancsos tálhoz, ami a mikró és a kenyérsütő gép között lapul, jó néhány gyűrött újságpapír alatt. A kést hanyagul egy húsvágódeszkába vágja, majd rám néz, és mintha nem tudná, hogy ilyenkor a hűtő tükröződéséből figyelem, rám ölti borvörös nyelvét.
Kihátrál, kivont nyelvvel, én csukott szemekkel követem.
*****
Hazaérve az első illat, ami fogad: sáfrány és kakukkfű. A konyhában teljes a felfordulás: tucat félig használt fazék, meghatározhatatlan nevű és számú fűszeres üvegcsék és szétvagdalt kartondobozok felett ül egy sánta hokedlin, ütemesen kopogtatva a csonka lábbal a csempén.
A cserépkályhában lobog a tűz, aranysávot rajzolva végig a padlón D csupasz bokájáig. Feláll és az ölében dajkált tepsit a kályha fiókjába helyezi, majd ráfordítja a reteszt.
Csak néhány pillanatig gyönyörködtet a látvány. Aztán újra nyakkendőm szorításával foglalatoskodom. Hiába lazítom, nem használ.
– Hogy ment? – kérdezi gondolatban, mikor válla fölött rám villantja rókaszemeit.
– A főnök szadista. A dolgozók elégedetlenek. A pénz kevés. És amúgy sem feleltem meg – válaszolom gondolatban.
Kiengedi nyakkendőmet és a radiátor egy dobja. Fellélegzek. Így, hogy végre átférnek a szavak torkomon, szinte kiabálok:
– Szadista!
– Ne aggódj, az íze jó lesz – mosolyog, késsel kezében.
– Nem te. Mindegy is – fél karral magamhoz szorítom és lélektelen csókot nyomok szája sarkára. – Képzeld, ma majdnem bekaszniztak.
– Már megint?
– Igen, valami radikális békeforradalmár az aluljáróban. Olyan szövege volt, hogy megkaphatta volna ezt a melót is ma, helyettem – bökök fejjel nyugatra. Úgy sejtem, valahol arra jártam. Ma idegennek érzem magam a városomban. A házamban. Csak itt jó, a cserépkályha melegében, ölelésben, késsel a hátam mögött.
– Elmegyünk pénteken arra a hangversenyre? – kérdi hangsúlytalanul. Nyaki erein érzem, amint felgyorsul a lüktetés.
– Persze, amennyiben nem lesz addig munka.
– Helyes, ráérsz még egy hetet.
– Telnek a hetek – mondom gondolatban.
Szentimentálisan elmereng. Nem zavarja meg több gondolat a csendet, az ölelést.
*****
Az ablakon beszűrődő zajhalmazból jobb fülcimpám kiragad három csecsemőbőgés szerű hangot. Mintha már tavaszodna.
Sokszor csak ülök itt és elképzelem, hogy az újsághalomba préselődő fejjel alszom, amíg D haza nem ér. Akkor arra eszmélek, hogy puskagolyó méretű csomókat masszíroz ki a vállaimból. A macskák elhallgatnak, a szomszéd rádiója elhalkul, valahol zongoraszólam hallik. Satie-t játszik egy görnyedező, csontos, vén asszonyka, petróleumlámpa valószínűtlen fényénél. Élete utolsó taktusai. Békés nemtörődömséggel üti le az elefántcsont-billentyűket. Aztán az ernyedő harmónia feloldja a csomóimat is, és fejjel előre belezuhanok a kávémba.
Persze sosem tudnék itt elaludni.
D hazaér és megcsókol, megpucolja a gyümölcsöket, melyeket már előző este kiszemelt erre a célra.
A szomszéd felhangosítja a rádiót, és együtt hallgatja a ház az esti kabarét.
*****
A Kredon patakon túl
A Gecsemáné kertben
Súlyos a pohár.
Péter, Jakab és János
Is alszik.
Nem imádkoznak.
Abbá!
Jaj, vedd el, Atyám!
Júdás csókol,
Papok elé gurul a
Csók ára.
Kötélért nyúl
Az áruló…
A fazekas mezeje
Lett Vérmező,
Harminc ezüst
Az Úr.
Péter háromszor
Tagad.
És hosszú az út.
Annástól Kajafáshoz,
Ki annak ipa.
A mirhás bor sem kell.
És ül Pilátus
Gabbatába,
Bűnt nem talál.
A Bárány hallgatag.
Záporoz a kérdés,
Válasz mégis egy:
„Te mondád”.
És szabad lett Barabbás…
Csúfondáros bíbor,
Töviskorona.
Egyre kiáltják:
Imé, az Isten
Fia!
És göröngyös az út,
Szenvedések útja,
Küréneából jön Simon,
Viszi a keresztfát,
Via Dolorosa.
Koponya-hely,
Golgota,
Ott a három kereszten
Feszül,
Latrok közé számláztatva
Kiállt: „Elói!”
Reng a föld,
Reped a szikla,
Kettéhasad
A kárpit is.
Szentek lelkei
Indulnak útra
Őt megvallani.
Illésre vár a nép,
De a sötétség mindent
Ellepett.
Érintetlen gyolcs,
Érintetlen a sír.
Arimátheai József
Elkéri a testet.
Nikodémus hoz kenetet,
Mirha és aloé nedveit.
És ott fekszik Jézus teste,
És bezárul a sziklasír.
Ifj. Kiss Gusztáv, nyolcéves általános iskolai tanuló 2012. február 13-án, pénteken az esti órákban letörölte homlokáról a jóéjtpuszi nyálcsíkját és visszakapcsolta a televíziót.
Apja, Id. Kiss Gusztáv, abban a hiszemben, hogy Gusztikáját az esti mesén kívül semmi nem érdekli a televízió kínálatából, egy évvel korábban születésnapja alkalmából plüss tévémacival ajándékozta meg. Gusztáv még aznap este ágyához kötözte új barátját, és elektromos fogkeféje segítségével a játékállat mindkét szemét módszeresen széttrancsírozta.
– Na, most nézzed az esti mesédet, ha bírod! – suttogta Gusztáv. – És örökre felejtsd el a fogmosást! – morogta még maga elé, ám jogosnak ítélt bosszúja után békét kötött tévémacival, és attól kezdve vele aludt. Ifj. Kiss Gusztáv azonban csak rendkívüli körülmények között tudott elaludni, álmodni pedig szinte soha nem álmodott.
Elalvási szertartása rendszerint a következő lépésekben zajlott: miután apja, id. Kiss Gusztáv az esti mese közös megtekintése után kikapcsolta a szobájában elhelyezett tévékészüléket, és jóéjtpuszit nyomott homlokára, Gusztáv megvárta, míg becsukódik szobájának ajtaja, majd a távirányító után nyúlt, a készülék ismételt üzembe helyezésével egy időben – mivel jó technikai érzékkel megáldott fiú volt – elnémította a hangot, aztán iskolatáskájából előkotorta fülhallgatóját, a televízió képcsőjéből szivárgó derengésben csatlakoztatta a készülékhez, visszafeküdt ágyába, felerősítette a hangot, és kapcsolgatni kezdett a csatornák között.
Az esti mesétől, mint már utaltunk rá, kirázta a hideg, a politikai vitaműsorok és a pornócsatornák untatták, az úgynevezett művész- és akciófilmeket nevetségesnek tartotta. Puszta megszokásból nézte őket. Gusztáv számára egyedül a horror műfaja okozott részleges kielégülést. A rémülten sikoltozó nők mulattatták, a sokkolónak szánt hangeffektusok nyugtatólag hatottak idegrendszerére, a brutális vérfürdők látványától izmai elernyedtek, és hajnaltájt, a film vége felé nagy nehezen elszunnyadt.
Apja, id. Kiss Gusztáv minden áldott nap pontban hajnali hatra húzta fel ébresztőóráját, mert az volt a személyes meggyőződése, hogy ki korán kel, aranyat lel. A kereset-kiegészítésként vállalt hajnali műszakról nem is beszélve. Ifj. Kiss Gusztáv az évek során erős belső ösztönt, mondhatni, feltétlen reflexet fejlesztett ki magában: a horrorfilm megtekintése közben elkortyolgatott egy liter szénsavmentes ásványvizet, majd öt óra negyvenöt perckor az elviselhetetlenségig fokozódó vizelési ingertől fölpattantak a szemei, lefejtette magáról a nyaka köré tekeredett fülhallgatózsinórt, eltüntette az éjszakai televíziózás nyomait és haladéktalanul a mosdó felé vette az irányt.
Csütörtök hajnalonként készségesen leszaladt a postáért, bezárkózott a mosdóba, végigböngészte a legfrissebb televízióműsort, és a horrorfilmek sugárzási idejét átvezette számtanfüzete hátuljába. 2009. február 13-án, péntek este azonban egyetlen csatorna sem sugárzott horrorfilmet. Ennek ellenére a fent leírt módon beüzemelte a televíziót, hátha tévedés történt. De nem volt szerencséje.
„Hogy lehetek ekkora lúzer?!” – tette fel magának ezúttal is a számtalanszor ismételt kérdést. – „Ma van a szülinapom, apa idén teljesen elfelejtette, anya szokás szerint néhány idióta mesekönyvet küldött postán, és egy percet se fogok tudni aludni.” Unottan az egyik könyv után nyúlt, a televízió pislákoló fénye felé fordította, és szemügyre vette a színes illusztrációkat. A televízióműsoron kívül elvből nem olvasott semmit.
„Egész helyes ez a piros ruhás kiscsaj, ez tutira a vámpír lesz. Milyen előrelátó, ott visz a kosárkájában egy üveg vért, arra az esetre, ha megszomjazna. De édes! Na, fogadjunk, hogy ez meg egy vérfarkas. Máris összecsapnak? Nem, még nem, a vámpírlány előbb gyűjt valami ütős mérget. És ez a vénség meg mit keres itt? Fúj, de rondák a ráncai, gusztustalan. Na, mikor jön már a trancsírozós rész? Jól van, a vérfarkas egyből bezabálta, nem bénázott vele sokat. Hohó, és már jön is a kis vámpírlány! Na, nem kell a rizsa, vérfarkas, befalod, vagy nem? Hát persze, hogy befalod, ez a beszéd! Anyás, ez meg itt a Hasfelmetsző Jack! Hühühű, van itt minden, ami kell! Már másznak is ki a vérfarkas belei közül. A szupernagyi bezombult, ez is így van rendjén, a vámpírocska meg szebb, mint valaha.”
Gusztáv elégedetten felsóhajtott. „Ez az első normális ajándékom az ősöktől!” Tévémaci megrovóan nézett rá az ágy végéből üreges szemével. „Jól van, na, macikám, nem úgy gondoltam! Figyelj! Kikapcsolom a tévét, hogy töksötét legyen. Így ni. Most meg azt játsszuk, hogy te vagy a vérfarkas, én meg a Hasfelmetsző Jack, és kibelezlek, hogy feléledjen a zombinagyi meg a vámpírocska, oké?
Tévémacinak nem maradt sok gondolkodási ideje, mert Gusztáv kitépte fülhallgatóját a televízió csatlakozójából, és az éles fémvégződést a vérfarkas gyomrába döfte.
Ifj. Kiss Gusztáv önfeledten játszott hajnalig, majd édesdeden elaludt, és igazi, mintaszerű rémálmot látott vérfarkasokkal, zombikkal és vámpírokkal. Alvás közben évek óta először újra maga alá vizelt. Ahogy a pizsamanadrágjában szétterjedő nedvességtől egy pillanatra felriadt, az a jóleső borzongás járta át, amit ötéves korában az első horrorfilm megtekintése okozott számára. Szorosan magához ölelte a nyaka köré tekeredett fülhallgatózsinór végét.
Csak akkor rándult össze, mikor id. Kiss Gusztáv ébresztőórája pontban hat órakor megszólalt.
