Barta a maga negyven évével, átlagos megjelenésével azon férfiak táborát gyarapította, akik még mindig az anyjukkal élnek. Pedig hordott a hátán a Föld nálánál sokkalta kellemetlenebb külsejű embereket is, no és ostobának sem volt éppen mondható, mégis, párválasztás dolgában nem állt túl jól a szénája. Édesanyja, akivel hosszú évek óta osztozott az apró, kétszobás lakótelepi lakáson, gyakran mondogatta, hogy már csak egyetlen vágya van az életben, mégpedig az, hogy fia asszonyt hozzon végre a házhoz. Az ok, ami miatt hősünk a hosszú évek alatt sem talált magához illő társat, igen prózai, egyszersmind komikus volt: Barta, ha izgatott, vagy ideges volt, szellentett. Valahányszor randevúzott egy hölggyel, reményei tüstént szertefoszlottak, amint elszellentette magát. A nők, ahogy meghallották, majd néhány másodperc múlva megérezték Barta szellentését, hanyatt-homlok menekültek előle. Tudta jól, hogy ez olyasmi, ami nem illendő, legfőképp nem az első találkozáskor, de nem tudott ellene tenni semmit, a hang és a szag oly hamar lerombolta nehezen felépített nimbuszát, hogy onnan már nem volt többé visszaút. A végeérhetetlennek tűnő, magányos évek alatt emberünk megjárt jó néhány pszichológust, akikkel együtt próbálták meg kibogozni ennek a folyton visszatérő malőrnek a lehetséges lelki okait, ám ezek a boncolgatások sem vezettek eredményre. Idővel beletörődött, hogy végleg egyedül marad, hiszen melyik nő viselné el, hogy mindjárt az elején ekkora ízelítőt kapjon udvarlója bélműködésének intenzitásából? Édesanyja persze ismerte az okot, amely drága fiát szomorú magányra kárhoztatta, titkon mégis reménykedett, hátha összehozza a sors valakivel, aki majd így is elviseli. De teltek, múltak az évek, s nem változott semmi. Maradtak a szellentések, s velük együtt a magány is. Ám valami aprócska optimizmus mégiscsak szorulhatott Bartába, mert kudarcai ellenére rendületlenül randevúzott tovább. Egy alkalommal még egy hatalmas pofont is kapott egyik áldozatától, hiába próbálta elmagyarázni, hogy ez olyasmi, ami fölött nincs hatalma, s amin épp ezért nem is tud változtatni. Egy langyos, őszi délutánon hősünk a sokadik találkozójára igyekezett, szívében a reménnyel, hogy ezúttal talán szerencséje lesz, s nem szellenti el magát rögtön az elején. A hölgy, akivel már egy ideje levelezgetett, és fényképet is cserélt, csinos volt, ápolt, éppen az ő zsánere. Láthatóan ő is szimpatikus volt neki, hiszen mosolyogva közelített. Kezet fogtak, bemutatkoztak egymásnak, s Barta átnyújtott egy szál vörös rózsát reménybeli kedvesének. A nő meghatódott erre a gesztusra, s már éppen szólni akart, amikor meghallotta a semmivel össze nem téveszthető hangot, majd rögtön utána megérezte a szagot is. Hősünk tudta, e pillanatban megint vesztett, mert bárhogy próbált, nem tudott uralkodni magán, s a szomorú felismerés akaratlanul is arra indította, hogy megeresszen egy újabb sorozatot. A nő, aki eddig türtőztette magát – talán azt hitte, rosszul hall, és a csatornából áradó bűzt érzi -, most elfintorította az arcát, majd az orra elé kapta a kezét, s olyan elképedt ábrázattal nézett a szerencsétlen férfira, hogy az, ha tehette volna, menten elsüllyed szégyenében. Ez a vég, gondolta, s már éppen azon volt, hogy valamiféle gyors menekülési útvonalat keressen, és úgy iszkoljon el rémtette helyszínéről, mintha soha ott sem lett volna, amikor valaki akkorát szellentett, amekkorát még ő maga sem soha. A szag pedig, ami mindezt kísérte, olyan erőteljes volt, hogy Barta megtántorodott. Vajon ki lehetett ez? – kérdezte motyogva, ám a következő pillanatban a nő arca felderült, és nevetve mondta: – Azt hittem, soha az életben nem találom meg a páromat! Gyöngyöző kacaja betöltötte a teret, s Barta felismerte, hogy méltó társra lelt. Elégedettségét rögvest meg is toldotta egy újabb szellentéssel, de olyannal, amely újdonsült kedvesének is becsületére vált volna.

– Jó napot! Melindához jöttem!

– Kerülni beljebb. Épp zuhanyozni – terelt beljebb a mandulaszemű asszonyka. Egy egyszerű, nyolcadik kerületi panel volt, ahol a bordély működött, kiszolgálva az éhezőket. Nem hittem volna, hogy eljutok egyszer arra a pontra, hogy ilyen helyre jöjjek– Menni be a szoba! Lány jön mindjárt.

Alig volt nagyobb két lépésnél a szoba szélessége, amit a hosszúsága is csak egy lépésnyivel toldott meg. Benne az ágy, amin többé-kevésbé friss ágynemű fogadott, meg egy nagy adag óvszer, síkosító és egyéb olyan dolgok, amikkel eljátszhatnánk. Az árban benne van.

– Üdvözlöm, Melinda vagyok. – a magyart törő keleti asszonyka után, legkevésbé sem számítottam arra, hogy egy ilyen lány fogad. Bár, a netes hirdetésben ő volt a képen, ezt is csak egy reklámfogásnak tudtam be. Azt hittem, majd meg kell hallgatnom a szabadkozást, hogy „a képen másképp sütött a nap és ezért nem vagyok olyan”, vagy ilyesmi. Egy tökéletes alakú, barna hajú, zöld szemű szépség állt előttem, kék köntösben, arra várva, hogy lefeküdjünk.

– Szia. András vagyok.

– Egy kicsit meglepettnek tűnik.

– Tegezz, kérlek…és, igen, egy kicsit meglepett, hogy te tényleg…szóval, itt vagy.

– Nem te vagy az első, aki kamu-hirdetésre számított – olyan természetességgel és lágysággal mondta, mintha nem tudná, hogy miért fogom átnyújtani a pénzt, fél órával később neki. Mintha csak a közértben találkoznánk. Rám mosolygott, majd közelebb lépett hozzám. Szinte kérdés nélkül kezdte kicsatolni az övemet, mire hátrébb léptem.

– Várj egy kicsit.

– Valami gond van?

– Csak, egy kicsit hihetetlen. Te tényleg? Szóval, tényleg tizenkilenc éves vagy?

– Ahogy mondod.

– És, mégis miért csinálod ezt?

Látszott rajta, hogy nem én vagyok az első, aki megkérdezi és az is, hogy sokkal nagyobb kín volt neki erről beszélni, minthogy lefeküdjön egy nála húsz évvel idősebb férfival. Akár az apja is lehetnék.

– Mert más nincs, csak ez.

– Mi az, hogy nincs?

– Tudod, nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy iskolába járhasson, hogy azt tegye az életben, amit akar, és, hogy kurvákra költse a pénzét.

– Én csak… – habogtam. Talán jobban tenném, ha hagynám a dolgot. Csak egy harminc perces kör lett volna, amiről senki nem tud, erre megbántom azt is, aki kérdés nélkül átadta volna magát.

– Hagyjuk, elnézést. Egy kicsit rosszul érint ez a téma. – közben a kis asztalhoz lépett, ami az ágy mellett volt, rajta a síkosítóval. A kezébe vette és birizgálni kezdte a csüngő feliratot. 

– Nem, én sajnálom. A te életed. Én nem szólhatok bele, nem vagyok az…

– Tölthetek valamit? – úgy kérdezte, mintha nem tiportam volna egy perccel ez előtt a lelkébe. Vajon mindig ez történik? Csak vált egyet?

– Hát, ittam már egy Unicumot, mielőtt eljöttem.

– Miért pont azt? Nem evés előtt szokás?

– Tudod, a többit nem igazán szeretem.

– Értem. Én amúgy sörös vagyok. Nem a legnőiesebb, de ez van.

– Az sem rossz. Meleg, nyári napokon főleg.

– Nem szeretnéd, hogy hozzáfogjunk?

– Öhm, most még… – nehéz volt befejezni a mondatomat, miközben újra az övemmel szórakozott, de végül sikerült kinyögnöm – szóval mit szoktál még csinálni?

– Nem kötelező ám beszélgetni. Én nem az a lány vagyok, akit puccos helyre kell vinni, hogy lefektethesd. Tudom, hogy a pasik, akik idejönnek csak csöcsöket meg egy pinát látnak bennem, nem többet. Nyugodj meg.

– Te ezt nem érted.

– Ugyan mit? – Ott ült az ágyon, és olyan szemekkel nézett rám, mintha ez teljesen normális lenne. Szinte még gyerek. És én ezzel a gyerekkel… – Bejött, Mia néninek odaadta a pénzt és megkap engem. Mi más van még?

– Én nem ezt látom. – szinte kitört belőlem az üvöltés. Egy ismeretlennel üvöltöztem. Azzal, aki a testével vígasztalt volna, mégis képtelen voltam hozzányúlni. – a lányom lehetnél, basszameg. Annyi idős lehetne, mint te!

Síri csend lett. Mind a ketten csak néztünk magunk elé. Pár pillanat, vagy pár perc volt, nem tudom. A szomszéd szobából nyögés és dörömbölés hallatszott, valamint a magyart csak tördelő, mandulaszemű asszonyka léptei a folyosón, ahogy a következő kuncsaftot kísérte fel.  Kopogós, fapapucsa úgy kongott az csendben, mint egy óra kattogása. Majd vett egy nagy levegőt és csak ennyit mondott:

– Bár segíthetnék, de én csak egy kurva vagyok.

Sztori: A Sörkapitány kiragadott a tömegből és játékra invitált. Húsz nyelvtörőt kellett elmondanom, hét perc alatt. Hiba esetén, egy fél deci bort kellett innom. Hat deci borral és 6 perc 57 másodperccel később megnyertem a játékot, valamint meglett a bátorságom, hogy a pocakos, lófarkas fickótól is kérjek négy szót. Az kellő férfiasság és alkoholfok pedig ezt a négy szót szülte.