most sötét van és én repülök. alattam sok,
német város, pontos síkidomok. szertehagyott
gyöngyfüzérek, világító algák egy félföldnyi
óceánban. fénygleccserek a kocsikaravánok.
innen minden tefeléd lüktet, halántékomon
és szememben a pattanó erek, látom, ahogy egy
csiga fölött a lábadat emeled, hogy nem te
sétálsz végig az utcán, hanem mögötted a házak
tégláikra esnek, amíg te haza nem érsz, és
az ágyra kúszol, amin alszom. hozzámgömbölyödsz,
oldalbordám, egyetlen ép részem, legfehérebb
csontom valaha. megtartod a bennem rángó tüdõt,
szárazon köhögõ lelket, ezt a köldökétõl és
készítésétõl fogva is lefelé zuhanó testet.
mert nélküled önmagam sajgás,
borzolt hegyoldalban a bánya.
omló sziklák, a robbanás,
kihűlt pocsolyák párolgása.
