Jártak már a Virágszalajtó utcában? Lefogadom, hogy még sosem.

Kevés különösebb helyet ismerek, de azt hiszem, amelyiket ez a tábla üdvözli, majd zárja le rövid gyaloglás után, a legkomorabb hely.

Furcsa titkokat őriz e pár száz méter, amiket gyalogszerrel lehet megtenni, még a kerékpárt is csak tolva lehet kísérni az átutazónak. Bár jómagam még sosem láttam ilyet.

A Nagyváros keleti határánál fekszik, rögtön a folyó deltáját átívelő algás, rozsdákkal megkoptatott átkelő híd után, pár saroknyira. Sokak bosszúságára a közeli hegy hágóján keresztül már nem lehet erre járni, a kor ugyanis jócskán eltakarította az útjából.

Az omladozó házsorok közt elvétve látni bármiféle életet nappal, de éjjel beköszöntjekor reggelig tart a nyüzsgés itt. Megéltek a rozoga kőfalak több háborút is, főleg a középen ágaskodó, robosztus nagytemplom, ami annak idején központja lehetett a környező sorscsapásoknak.

Úgy hírlik, hogy a Virágszalajtó utcában egyszer nem volt idő. Senki sem vette észre, egyszerűen csak megállt és évtizedeken át, egyetlen másodperc sem telt el ott. Egy taknyos kisiskolás szólt mindenkinek, hogy valami nincs itt rendjén.

Az érdekes mítoszokat is gyarapítja, hogy nem egy ember itt rekedt, akár több évszázadra is. Betoppant a kisutcába, elfelejtett élni, és elmenni innen sem jutott már eszébe. Itt ragadtak.

Az utca végében egy zöldalmafa hullajtja a termését, akár tavasszal, akár télen. Sehol másutt nem él növény a Virágszalajtón, csak ez a fa. Abban egyébként nem vagyok biztos, lehet-e enni belőle, de egy tucatnyi korallzöld alma mindig himbálódzik a lombok alatt.

Senki sem tudja, hogy miért, de a főtanácsos felesége mindig kukkol az ablakából, a vászonfüggönyt néha meglibbentve, még a hajnali órákban is titokzatosan leselkedik az asszony.

Minden évben, úgy május közepe felé egy maréknyi fedéltelen zarándokol el a padkákon meg-megpihenve, tisztelegve az alapítóknak, akik felmenőik voltak és kiépítették e zord közösséget. A hajléktalanok nem maradnak sok ideig, inkább csak meghitten időzik el emlékekkel tűzdelt kirándulásukat. Aztán évről-évre minden nyom nélkül, elbaktatnak innen.

E külön kis világba egyszer magam is betekintést nyerhettem.

Mintha csak tegnap lett volna, mégis olyan réginek érzem a késő esti órákat, amikor fáradtan érkeztem az almafa tövéhez. Nagy útról érkeztem, megpihenni volt már csak erőm.

Egy szerény, öreg koldus egy kis alamizsna végett körülvezetett és néha elbóbiskoló gondolataimat képzeletbeli meséivel altatta tovább. Bár jobban figyeltem volna akkor.

A csatornák bűze gőzöket eregetett és a szemem sarkából egy kóbor őzsutát is láttam átfutni, egyenesen a rozoga híd felé. Csak káprázat.

A Nagyváros csöndje ide nem ért el akkor sem, mintha burok óvná meg ezt a nyüzsgést. Le mertem fogadni, egy árva pisszenést nem hall senki, aki kívülről fülel.

A csillagrendszerekkel díszített égbolton úgy bújt meg a néhol pilledező felhők mögött a hold, mintha ő nem lenne kíváncsi az egészre.

A kofák éppen az azesti portékájukat készítették elő, a csapszékekből pedig áradt kifelé a jó modor.

A falnak nekitámasztva hátam, leültem a földre és lehunytam szemeimet.

Egy hatalmas dörrenést hallottam, mire fölriadva a főtanácsos feleségének rémült, ráncos tekintetét vettem észre magamon, az ablakból kémlelve, sietve, elhúzva arca elől a vászonfüggönyt.

Mintha most is engem nézne.

Jártak már a Virágszalajtó utcában? Egyszer mindenképpen érdemes lenne eljönni ide.

Immár százharmincnégy éve vagyok itt, de ez a hely sosem veszít különlegességén és komorságán.

A zöldalmafa alatt gondolkodva várom a kíváncsiakat és vándorokat. Lehet, hogy egyszer én is hazamegyek innen?

Sötét van. Finom és puha. A lány szemei csukva. Egy kockás pléddel betakarva ül egy nagy fotelban. Itt töltötte az éjszakát. Arca halványan megrándul, vele együtt a feje is picikét. Szeme még csukva. Bal keze lassan becsúszik a takaró alá és izgatott keresésbe kezd. Megtalálta. Egy távirányító az; ujjai végigszánkáznak a gombsoron: megnyom egyet. A szobába hangok ezrei robbannak be, szinte arcul csapják a lányt: összerándul. A Tv villódzik és fura árnyékokat fest a falra de őt nem érdekli. Némítás gomb. Csend. Béke. Fáj a reggel. Puha léptek nesze hallatszik. Ez finom. Szereti. Ismeri. Apró tappancsok szelik át az ajtó és a fotel között elterülő nagy szőnyegtengert. Ő hallja. Minden egyes lépést. Elmosolyodik. Két gyors ütés a takarós térdére. Szinte visszhangzani hallja a tompa puffanásokat. A macska elrugaszkodik és az ölébe huppan. Hízelegve dörgölődzik az arcához. Bundája csiklandozza az arcát mosolyog, majd felnevet, szép fehér fogai kivillannak rózsaszín ajkai körül. Arcát az állat bundájába fúrja. Ujjai simogatják a cicát, végigszántanak selymes bundáján, a szőrszálak egyenként incselkednek az ujjbegyeivel. Lépések közelednek. Papucs talpa klaffog a meztelen talpak és parketta között.  Kilincs nyikordul, lassan, óvatosan. A zsanérok felsikoltanak ahogy az ajtó elfordul rajtuk. Tálcás kéz lép be. A tálcán kávécsésze egy csészealjon, tejszínes kancsó, egy ezüst kiskanál és egy kis tányéron pirítós kenyér és dzsem. Csilingelve koccannak össze az edények. A lány hátra dől és fejét a fotel fejtámaszára fekteti. Megjött a reggeli. Erős férfikéz húzza el a függönyt és az ablakon beömlik a reggeli napfény. A meleg simogatja a lány arcát, aki élvezettel tartja oda és élvezi a korai kényeztetést. A fiú odahajol a lányhoz. A lány mélyet szippant a fiú nyakáról párolgó parfümből. Ismét egy ismerős és imádott illat. Tenyerei közé veszi a fiú arcát, a borosták apró manócskákként harapdálják bőrét. Ajkaik egymásba kapcsolódnak egy végtelennek tűnő pillanatra. A lány puha szája szinte eltűnik a fiú erős határozott, picit cserepes ajkai közt. A fiú által elszívott cigi kesernyét hagy a szájában. Ezt is ismeri már, de nem szereti annyira, épp csak átsuhan a csalódás az arcán. De most ez is jó. Felhörpinti a fiú szája sarkában maradt kis csepp narancslevet, hogy édes ízzel mondjanak búcsút ajkaik. Kezei közül lassan kicsúszik a férfi arca, de még érzi ujjaival párja mosolyát. Az ölébe kerül az imént lerakott tálca. Halk lépések távolodnak tőle, majd az ajtó ismét bezárul. Csönd van. Fáj. Nem jó. A napfény irritálja most, arcát elfordítja az ablak felől. Ujjai a tányér mellé tévedve ráakadnak a két tablettára. Másik keze végig simít az arcán, a szemhéjain, az összes hegeken, forradásokon. Most kinyitja szemeit, ma először. Két forradásos üres, fehér szemgolyó mered a világba. Kövér könnycsepp jelenik meg szeme sarkában, megpihen pilláin, mintha csak tétovázna egy pillanatra, majd lecsöppen, kerek hullámokat verve az éjfekete kávéban. Ismét becsukja a szemét. Csend van. Üres, végtelen sötét csend.

Gergő bá emberemlékezet óta kereskedő volt a piacon. A piacunkon, ahogy magunk között hívtuk. A mi boltunkkal szemben állt az övé. Mit állt, terebélyesedett, messze kimagaslott a többi közül. A pultjai minden évszakban gyönyörűen megpakolva roskadoztak azoknak a gyümölcsöknek és zöldségeknek a súlya alatt, amiknek épp szezonja volt. Augusztus lévén, az eltenni való paprika és paradicsom volt a befutó, a kovászolni való uborka, no és persze alma minden mennyiségben. Gergő bá jó bő nyállal megköpdöste az almákat, aztán alaposan áttörölgetve őket, egyenként rakosgatta egymásra, egész addig, míg akkora halom nem keletkezett belőlük, hogy ő maga sem látott már ki mögüle. Nagydarab, tagbaszakadt ember volt, és folyton kiabált. Félelemmel vegyes tisztelet övezte a környéken. Beszélték, hogy fiatal korában gyakran eljárt a keze, s időnként, ha valaki felbőszítette, még most, hatvanévesen sem volt rest lekeverni az illetőnek egy jókora nyaklevest. A felesége, Ilonka néni, kicsi, kerek asszony, együtt dolgozott Gergő bával évtizedek óta. Szülni is a pult mögül ment, mindkétszer. Gyerekeik már felnőttek, azonban egyiküknek sem akaródzott átvenni a szülőktől az üzletet, főtt is Gergő bá feje emiatt rendesen, sokszor panaszkodott, amikor munka után valamelyik kocsmában engedte ki a fáradt gőzt. Minket, gyerekeket szeretett, mindig adott valamit, valahányszor elmentünk a pultja előtt. Hanem a vevőkkel már korántsem volt ilyen kedves. Ha válogatni szeretettek volna, vagy uram bocsá’ arra vetemedtek, hogy visszavigyék az árut, mert nem tetszett, amit kaptak, Gergő bá éktelen haragra gerjedt, és olyan vehemenciával hordta le őket, hogy hanyatt-homlok menekültek. Hiába próbálta csitítani Ilonka néni, nem segített ilyenkor semmi. Gergő bá torkából úgy zubogtak a trágárabbnál trágárabb szavak, mintha csak tüzet, akarom mondani, káromkodásokat okádó sárkány lenne. A nyolcvanas évek elején jártunk. Akkoriban még így mentek a dolgok. Persze a felügyelőség olykor-olykor kilátásba helyezett Gergő bának egy-egy figyelmeztetést, ha már nagyon sok volt a panasz, ám ezek valahogy mindig elsikkadtak.

Szergej, a piac egyetlen csövese is farkasszemet nézett időnként Gergő bával, amikor a nap végén megpróbált elemelni valamit a pultról, és szentül hitte, hogy az öreg nem veszi észre. Legtöbbször tévedett, s ilyenkor Gergő bá jól megkergette, ám miután alaposan megfuttatta, hagyta, hadd menjen. Szergej valamikor segédmunkás volt, de mostanra már úgy elitta az eszét, hogy csak szánalomból kapott néha munkát. Hatvan körül járhatott ő is, bár rozzant állapota miatt csak becsülni lehetett a korát. Mesélték, hogy fiatalon harcolt a második világháborúban, rebesgettek olyasmit is, hogy hadifogoly volt, ezért ragadt rá ez a fura név, és tény, hogy egész jól beszélt oroszul. Már amikor beszélt, mert legtöbbször csak artikulálatlanul gügyögött, röhögött, jól elszórakoztatva magát.

– Meghülyült ez a háborúba’! – vetette oda Gergő bá, majd, nyomatékot adva általa roppant bölcsnek vélt megállapításának, kiköpött egyet a pultja elé. Szergej afféle vásári látványosságnak számított egy olyan korban, amikor – elvileg – nem léteztek csövesek. Pedig ő ott csövezett a piacon, a kútnál mosdott, és papírbódéban aludt. Hogy télen hol szállásolta el magát, azt senki nem tudta, de amíg az időjárás engedte, a szabad ég alatt töltötte az éjszakákat. Egy szombati napon, ami éppen úgy indult, mint a többi, Szergej megint Gergő bá pultjánál sündörgött. Az öreg egy fa széken ülve bóbiskolt, elnyűtt, barna sapkáját a homlokára húzva. Szergej kinézett magának egy szép piros almát, s már nyúlt volna utána, mikor Gergő bá olyan gyorsasággal, amit bármelyik fiatal megirigyelhetett volna, váratlanul felpattant a székéről, és légycsapójával – merthogy az is volt neki – akkorát húzott Szergej kezére, hogy az menten belejajdult.

– Mész onnan, az anyád úristenit, te büdös tolvaj! – kiabálta öblös hangján Gergő bá, és újfent tanúbizonyságot téve fürgeségéről, az ijedtében eliszkoló Szergej nyomába eredt. Úgy futott a szerencsétlen csöves után, mintha az élete múlna azon az egy szem almán, amit Szergej végül nem is vett el. Hiába kiabálta Ilonka néni, hogy ugyan hagyd már azt a szegény embert, hiszen nem lopott el semmit, az öreg őrjöngve, vérben úszó szemekkel, egy gepárd kitartásával üldözte a másikat, aki a kora és az évek óta tartó italozás ellenére szintén meglepően gyorsan szaladt. Hanem pár perc múlva Szergej feladta, és lazított a tempóján. Gergő bá ekkor, tőle szokatlanul, rávetette magát, mint egy oroszlán a vergődő antilopra, és ütni, rúgni kezdte. Püfölte, ahol érte. Szergej meg sem próbált védekezni, csak állta az ütéseket, és jajgatott. Mi, gyerekek komolyan attól féltünk, hogy ez az őrült még megöli. Úgy kellett leszedni róla. Miután Gergő bá prüszkölve-köpködve, válogatott káromkodások közepette otthagyta a szerencsétlen, alaposan eltángált Szergejt, odamentünk hozzá, és megpróbáltuk lábra állítani. Apám emelte fel a földről, egy másik férfival együtt megfogták, és odavitték a kúthoz, lemosni róla a vért és a port. Úgy-ahogy rendbe szedték, és úgy tűnt, nincs is komolyabb baja az ijedtségen, a megaláztatáson, és néhány kisebb sérülésen túl.Akkor ránk nézett, élénken világító, kék szemeivel, és csak ennyit mondott: köszönöm. Azzal elment.

Attól a naptól kezdve senki nem látta. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ha hiányoltuk is őt néhányan, az élet zötyögött tovább, nem töprengtünk azon, mi lehet vele. Gergő bá is éppen olyan volt, mint a verés előtt. Ugyanúgy pöffeszkedett a boltjában, és zargatta a vevőket, rendre utasítva őket, ha kellett, ha nem. Egyik nap azonban észrevettem, hogy reggel óta szinte egy szót sem szólt. Meleg nyárvégi nap volt, az iskola még nem kezdődött el, ott időztem hát a piacon, volt alkalmam megfigyelni az öreget. Máskor alig lehetett leállítani, állandóan beszélt, vagy kiabált, vagy kiabálva beszélt. Mivel nem csak nekem tűnt fel a dolog, megkérdeztük Ilonka nénitől, vajon mi lelte a férjét. De ő sem tudott magyarázatot adni, annyit mondott, hogy semmi olyasmi nem történt, ami miatt az urának csendben kellene lennie. Ahogy teltek a napok, Gergő bá, a szótlansága mellett mintha fogyni is kezdett volna. Korábban nagy, kerek, pirospozsgás arca megsárgult, beesetté vált. Lábai elvékonyodtak, tekintélyes pocakja eltűnt. Olyan hirtelen és szembetűnő volt a változás, hogy Ilonka néni úgy döntött, ezúttal a kezébe veszi az irányítást, és elviszi az urát orvoshoz. Vizsgálatok sora következett, beutalók tömkelegével. De egyik orvos sem tudott megállapítani semmit. Azt mondták, nincs szervi baja. Senki sem értette, mi történik Gergő bával, ő sem. Üveges szemekkel meredt maga elé a pultja mögött, ha éppen nem valamelyik orvosnál ült. Ilonka néni egyre kétségbeesettebb ábrázattalgyűrte a mindennapokat, folyton azt mondogatta, legalább tudná, mi baja a férjének, úgy könnyebb volna.

Egy álmos, őszi napon aztán meghalt Gergő bá. A kórság, amiről senki sem tudta, micsoda, két hónap alatt elvitte. A temetésen majdnem az egész piac ott volt. Ha nem is szerették Gergő bát, azért megadták neki a végső tiszteletet. Ilonka néni szipogva hálálkodott, amiért ilyen szép számban búcsúztatták a férjét.

-Nem volt ő rossz ember! – hajtogatta, ahogy leengedték a koporsót a földbe. Amikor a pap elkezdte a mondókáját, hirtelen megláttam egy furcsa alakot. A tömegtől távol, jobb vállával egy fának dőlve álldogált. Szergej volt, tiszta ruhában, frissen borotvált arccal. A világító kék szemeiről ismertem meg. És a piros almáról, amit a kezében tartott.