Felhajtottuk az érkezésemkor kikért rövideket, aztán rágyújtottunk, a cigit azonban még a felénél elnyomtam, és elindultam kifelé, hogy a sikátorban hányjak egyet, viszont lépcsősor közepén, ami az eldugott utcácskához vezetett, elájultam.
Mikor pár másodperccel később felébredtem, már az este közelgő eseményei jártak a fejemben, „ma Lindával kell találkoznom, megbeszéltük előre, nem is tudom, mi szükségem volt erre”, gondoltam a sikátorban ülve, míg próbáltam magamhoz térni, ám ahogy javult a helyzet, ezzel egyidőben azt is észrevettem, hogy a füleim forrók és nedvesek, a testem pedig mindenhol verejtékezik, a bőröm jéghideg, és bizonyára falfehér lehettem. Végülis elveszítettem az eszméletemet, az agyam azt mondta, hogy „elég, most megállj”, vagyis átmeneti szünet állt be a vérellátásban, ezért hát bementem és kértem egy nagy adag limonádét, amibe rengeteg cukrot kevertem, megittam, majd elköszöntem a srácoktól, akik kinevettek, hogy tiszta száraz falevél és egyéb saras kosz borítja a hátamat, röhögtem magamon én is egy jót, aztán mondtam a többieknek, hogy kimegyek Linda elé és talán találkozunk még a koncerten.
A buszmegállóban két gimnazista korú lány ücsörgött, az egyikőjük amolyan nyúlós anyagból készült hosszú nadrágban, a másik pedig fenékig felvágott farmersortban, és neki szép lába volt, ezért úgy ültem, hogy láthassam, de azért ne legyek túl feltűnő, és kicsit ugyan lelkifurdalásom volt emiatt, de azért nem annyira, és egy kis kukkolás miatt azért még nem dől össze a világ, gondoltam magamban, és közben azonnal be is indult a fantáziám.
Linda a busz közepén, a forgónál ült, halványvörösre festett haját az egyik oldalon egészen rövidre vágatta, a másik oldalon pedig ívelten az arca elé lógott, a kedvenc fekete tornacipőjében volt, melynek a talpa fölött körbeérő fehér csík enyhítette az egyébként szigorú hatást, fölötte pedig, bár ez ma már aligha számít feltűnő öltözködésnek, kilógott a keskeny bokája, amitől számomra rendkívül vonzó volt a megjelenése, ehhez viszont még azt is hozzá kell tenni, hogy messziről mosolygott, ezért kilátszott a fogszabályzója, ettől pedig még inkább kislányosnak látszottak eleve lágy vonásai.
„Falfehér vagy! Minden oké”, szegezte nekem, mikor meglátott, „persze, minden rendben, csak nagyon elfáradtam, sokat dolgoztam ma”, válaszoltam bágyadtan, és a szememet önkéntelenül is lehunyva kissé, mintha csak akkor ébredeznék éppen. Eközben bizonytalan mozgással, ami talán a kanyargó busznak is betudható volt, leültem mellé, átkaroltam, és így utaztunk még hat megállót, ezalatt pedig elmesélte, hogy a zenekar, amelyik este játszik, régen a kedvence volt, járt is az egyik gitárossal elég sokáig, de már nem tartják a kapcsolatot.
„Kérsz egy cigit”, kérdezte ezt követően, mikor leszálltunk a buszról, „bár talán most lehet, hogy nem tenne jót neked”, tette még hozzá, „mindegy, kérsz”, jutott végül döntésre, én pedig valamelyest legörbítve számat, kifejezve ezzel, hogy végső soron olyan nagyon már nem árthat, elfogadtam a kínálást, „adj egyet, köszi”, válaszoltam, és úgy hiszem, nem volt már komolyabb bajom, bár egy kissé azért megszédültem tőle, mikor beleszívtam, de összességében, talán a hangulatom emelkedése miatt, mert a lelkemre hatott, jól esett.
A hupikék törpikékből ismerős figura rózsaszínes, lilás lenyomatát préselte a csuklónkra egy fiatal srác a koncerthelység bejáratánál, míg a tömeggel együtt nyomultunk befelé a korábban egyetemi épületként üzemelő épületegyüttesbe, ami az egyik belvárosból kivezető forgalmas utca mellett foglalta el az egykori kampusz hatalmas területét. Az egyik teremből amerikai hip-hop zene dübörgött, a másikban egy rock zenekar készült beállni a koncerthez, ezért aztán, mert érdemi műsor még nem igen volt, a pulthoz mentünk és vettünk magunknak egy-egy korsó sört, majd visszamentünk az utóbbi, kisebbik terembe, ahol az ismerőseink és a Linda által is említett bandák volt műsorra tűzve. A pultnál olvasható flyeren azt írták, hogy mindkettő „keményebb, kortárs metálzenét játszik, általában négy-öt szám feldolgozást, és ugyanennyi sajátot,  negyven perces füllesztő műsorba sűrítve”, „remek”, mondtam magamban, mikor hirtelen egy korábbi hollandiai The Machine-koncert hangulatához hasonló, mindössze villanásnyi állapot talált el, amitől már kifejezetten jó kedvem lett, és onnantól kezdve sokáig ezt az egy rövid, csapásszerű élményt igyekeztem a fejemben tartani, így a háttérben dübörgő zenékből tulajdonképpen semmi nem maradt meg eleinte, csak a háttérzaj nyugtató monotóniáját észleltem belőle, mely azt a tudattalan érzést keltette bennem, hogy akkor és ott minden a helyén és rendben van.
Amíg a zenekarok készülődtek, Lindával kisétáltunk a kavicságyba pakolt, elhasznált, de élénk színekkel újrafestett sörpadokhoz, leültünk, újból rágyújtottunk, és én kapásból érdeklődni kezdtem. „Miért mentetek szét”, vetettem oda neki minden közvetlen előzmény nélkül a súlyos kérdést, mert eléggé furdalt a dolog, Lindát viszont váratlanul érte az érdeklődés, csücsörített, megvonta a vállát, és unottan válaszolta rá, hogy „mert a zenén meg a szíváson kívül semmi nem érdekelte őt”, s miután ezt kimondta, a távolba, a körgangos épület teteje felé bámult, talán sóhajtott is, amitől az a benyomásom támadt, hogy ez nála feldolgozatlan kérdés és szándékosan kerüli a problémát. Emiatt végül kínosan kezdtem érezni magam, de belül sajnáltam, hogy nem kaptam meg a megnyugtató választ, és egy-két percig tartó cél nélküli matatás után, lefordítva a magam nyelvére a nekem adott válaszát, újból neki szegeztem a témát. „Nem szeretett”, kérdeztem mindenféle köntörfalazás nélkül, de közben persze berezelve, enyhén paranoid remegéssel a gyomromban, „tessék, ja, de… szeretett, csak…”, kezdett hozzá a válaszhoz, hosszan elnyújtva a kifejezéseket, a szavak között szüneteket tartva, olyan arckifejezést vágva hozzá, mintha rajtakapták volna valamin. Arra gondoltam, talán valóban így is történt, sőt ebben már biztos voltam, így ez valamelyest válaszértékű volt, „értem, persze”, szóltam közbe, hogy kimentsem őt és megelőzzem a kellemetlenséget, és már láttam, hogy biztosan nem akar róla beszélni, „nem fontos amúgy annyira, csak kíváncsi voltam”, tettem még hozzá reményeim szerint nyugtatólag, majd valójában mégis csak visszatarthatatlan feszélyezettségem miatt elindultam pulthoz, hogy hozzak egy újabb sört, de előtte elmentem a mellékhelységbe is, bár nem volt rá igazán szükségem, s pusztán amiatt tettem, hogy húzzam kicsit az időt.
Mikor újból a pulthoz értem, és arrafelé néztem, láttam, hogy Linda épp a gitárossal beszélget, beálltam a sorba, de nem tolakodtam, nem siettem, még egy cigit is elszívtam kényelmesen, mert egyáltalán nem zavart a dolog, minden joga meg van hozzá, és miután megkaptam a kért italt, nyugodt szívvel mentem vissza az asztalhoz, köszöntem a srácnak, letettem Linda sörét, majd mondtam, hogy bemegyek, mert kezd az első zenekar, amire csak annyit mondott, hogy „oké, köszi”, valamelyest szerintem szűkszavúan. De valójában nem, hazudtam, mert rémisztően zakatolt a szívem, akkora nyomás keletkezett a torkomban, hogy innom kellett rá, mielőtt meg mertem egyáltalán szólalni, ami alig sikerült, szinte elcsuklott a hangom, és olyan lehetett, mint egy gyengécske kisfiúé, én így hallottam legalábbis, vagy hát többet vártam volna magamtól, így a lesújtó eredmény miatt talán jobb döntés is volt, hogy nem maradtam ott, mert még le találok verni valamit, vagy egyéb bénázást követek el, amivel, azt gondolom, csak tovább rontottam volna a helyzeten, így hát talán kissé pofátlan gesztussal élve még szó nélkül vettem egyet Linda cigijéből, közben a leírhatatlanul vonzó bokájára pillantottam, ami kilógott az asztal alól a keresztbe rakott lábai miatt, majd ezután a roppant hosszú és gyötrő egy-két másodperc után nagy nehezen bementem az épületbe.
Vöröses, sárgás fényeket vetítettek a színpad mögött kifeszített vászonra, ami valamelyest nyomasztó és nyugtalanító, de összességében valahogy mégis, ahogy azt a szó pozitív értelmében mondják: hangulatos volt, és amolyan forró, sivatagos lődörgésre emlékeztető, letisztult hangzású gitártémával kezdődött a szám, s ez tartott nagyjából egy percig, aztán az öblösre, jócskán mélyre hangolt, torzított gitárok egy sötét, űrből jövő riffet kezdtek játszani, mintha egy aszteroida érkezéséről akarnának hírt adni, és szövege nem volt a dalnak, és, talán emiatt is, csak páran bírták közelről hallgatni, pedig keménysége ellenére igencsak gazdag volt melódiákban szám, változatos volt, nem az jellegzetes klisékből összeröfögött garázsmetál. A végére azonban már én is úgy éreztem, bezuhan a mellkasom, emiatt kényszeresen próbáltam hosszan levegőt venni, de csak a dohány ízét kezdtem még jobban érezni, amitől úgy éreztem, hányni tudnék, hogy beszűkül a torkom, de nem voltam igazán rosszul, csak telítődtem mindennel, és a zene súlyossága is egyelőre elég volt, hallgattam ugyan tovább, de már csak az előtérből, hogy elviselhetőbb legyen, közben eszetlenül forgott a gyomrom, azt hiszem, izgultam.
Vártam Lindát, hogy bejöjjön, de hiába, viszont nem akartam újra kimenni és megnézni, azzal csak lejárattam volna magamat, így hát elindultam megint pult felé, ám ott váratlanul összefutottam Zitával és egy barátnőjével, akik éppen begurultak a mostanában divatos, régi kemping bicajok stílusát követő, kényelmetlen, csomagtartós városi bringájukkal, amire igazán nem számítottam. Zita biciklije zöldre volt festve, a barátnője pedig egy sárgával érkezett, intettem nekik, majd a hátuk mögött elindultam a csocsóasztalok felé, de mielőtt eltűntem volna a fal mellett, visszafordultam, Zita is felém fordult és mosolygott.
Mire visszaértem az asztalunkhoz, Linda már egy barátnőjével beszélgetett, ezért bátran visszaültem melléjük. Úgy tűnt, hogy komolyabb témát szakítottam félbe, mert hirtelen mindketten abbahagyták az addig heves gesztusokkal tarkított beszélgetésüket, és onnantól kezdve csak lezserül dohányoztak. Linda barátnője, Kinga végül hozzám szólt, „na, és zenélsz még”, hangzott a jól eltalált kérdés, „pár éve nincs zenekarom, tudod, az utolsó koncert az volt, amin még te is voltál”, kezdtem bele azonnal és olyan lendülettel, mint aki alig várta, hogy beszéljen és elterelhesse a témát valamiről, vagy éppenséggel a semmiről. „Igen, igen, emlékszem”, szúrt közbe Kinga, mialatt őszinte lelkesedéssel bólogatott és a haját a füle mögé tűrte, ettől felbátorodva aztán bővebben válaszoltam, hogy „mióta összeszedtem magam, vagyis, hogy a keményebb dolgok, tudod… azóta sok számot írtam, fel is játszottam őket énekkel, de azért kéne egy rendes frontember, meg zenekar”, egészítettem ki a sztorit, közben pedig Lindára pillantottam, aki idegesen füstölt továbbra is, és fejét kicsit hátradöntve, csuklóját felem fordítva tartotta el hátrafelé a cigit, az asztal alatt pedig keresztbetett lábának lábfejét idegesen rázta. Úgy láttam, csak arra vár, hogy egy spanglit tekerhessenek végre Kingával. „Szerintem ne is hagyd abba a zenélést, mert jók voltatok, jó voltál”, vágta ketté a figyelmemet Kinga, de közben továbbra is kedvesen mosolygott, de ismét Lindára pillantva láttam, ahogy előveszi a telefonját és írni kezd egy sms-t, vagy csetel valakivel, míg az arca elől oldalra eltartva szívja a cigijét. „Kösz Kinga, jó fej vagy”, tértem vissza hozzá, akivel kapcsolatban az volt az érzésem, nem csak szánalomból beszélget velem, hanem őszinte érdeklődéssel, amellett persze, hogy ő legalább vette a fáradtságot, hogy megpróbálja oldani az addigra már rendkívül borússá vált hangulatot, „szerettem csinálni”, kezdtem a válaszba, „csak tudod, a tagokkal mást akartunk, még mindenki kereste a hangját, a stílusát, most már úgy érzem, én is megtaláltam”, fejtettem ki neki végül, „és ezt egyedül, a szobádban zenélgetve találtad meg”, kérdezte még a lány nevetve, akivel, ekkor jöttem rá, még sosem beszélgettem, csak köszöntünk egymásnak a társaságban, és ennyi.
Mielőtt azonban belekezdhettem volna a következő mondatba, Zita kocogtatta meg a vállamat és annyit kérdezett, hogy „jönnék-e egy picit”, mire elnézést kértem Kingától, Lindának meg odaböktem annyit, hogy „mindjárt jövök”. Odébb mentünk és Zita elmesélte, hogy milyen volt a zágrábi fesztivál, amin voltak, mutogatott képeket a telefonján, amin a pasijával meg egy barátnőjével, izzadt hajjal és sörrel a kezükben pózolnak egy színpad előtt még a délutáni napfényben, elsorolta, hogy milyen koncerteken voltak, hogy esett az eső, és zsúfolt volt kicsit a sátor, mert a pasijának egy német ismerőse is csatlakozott hozzájuk, így alig fértek el, dugni pedig csak nappal tudtak, de akkor is csak rövid időre bírtak kettesben maradni, mert a többiek is szerettek olyankor a sátorban pihenni, főleg azon a napon persze, amikor esett. Majd megkérte, hogy kísérjem el a vécéig, amire rábólintottam, majd a közelben lévő pultnál támaszkodva megvártam. Mikor kijött, mondta egyből, hogy ő lép is, mert egy belvárosi helyre is beígérték magukat a barátnőjével, ide csak egy órára jöttek, mondta, hogy írjak majd neki, aztán elköszönt, de előtte még sebtében lekapott.
Elindultam vissza, a kerthelyiség felé, de Kinga és Linda addigra már nem ültek az asztalnál, Linda volt pasijának a zenekara kezdett játszani, ezért benéztem a terembe is, de a lányokat nem találtam, megnéztem a telefonomat is, de nem jött semmiféle üzenet, nem kaptam értesítést nem fogadott hívásokról, így aztán meghallgattam pár számot a koncertből, egészen közel állva a színpadhoz, majd kikértem a kabátomat a ruhatárból és egy cigire rágyújtva elindultam haza, betöltöttem a telefonomon Welcome to the Sky Valley című albumot, és minden bejövő kapcsolatot letiltottam.

Késlekedett abban az évben a május, ahogy késlekedett a szülés órája is.
Bandemag király katonákat rendelt ki a vajúdó tündér védelmére, akik bedugták a tenyerükkel a fülüket, hogy ne hallják a sikolyait. Bandemag minden reggel hírvivőt menesztett a fenyérre, aki ezekkel a szavakkal tért vissza: ma sem fogsz, király, kenyeret enni. Mert a szigetlakók megfogadták: amíg az örökös meg nem érkezik, semmilyen ételt nem vesznek magukhoz.
Éheztek a férfiak, éheztek az asszonyok, éheztek a gyerekek és éheztek a rabszolgáik, a szorgok.
Miközben a harcosok őrt álltak a fenyéren, történt, hogy egy faágakból összetákolt viskóban az egyik katona felesége is vajúdott. Ő is várta a szabadulást, és láztól reszketve beburkolózott a takaróiba. A megalvadt vértől olyan kemények voltak ezek a takarók, mintha egy pajzsot fektettek volna keresztül a szülőágyon.
Ám aki meg akarja látni a napot, meg is látja.
De ennek az asszonynak csak kevés idő adatott. Eltépte a magzatzsinórt, a nyálkás kis testet begöngyölte a köpenyébe, aztán átengedte magát a láz önkívületének. Ahhoz is gyenge volt, hogy a lassan nyíló ajtó és a léghuzat felé fordítsa a fejét…
Ám talán az ő küzdelme, sikoltozása könnyítette meg a fenyéren küszködő tündér dolgát.
A köd felszakadt, a bokrokat megrázta egy láthatatlan szélroham. Enni fogunk ma, bólintott a hírnök, és már-már hallani vélte a csecsemő visítását. A király katonái gyűrű alakban körbefogták a tündért: még csak most jön a java, mondogatták.
De a viskóban lakó nő férje nem várt tovább. Ahogy a szél megélénkült, kiugrott a gyűrűből, és a fegyvereit hátrahagyva rohant haza. A felhők szétoszlottak, most már az ő viskója is boldogan ragyogott a napfényben. Már csak egy ugrás… és a nyitott ajtóból a felesége üveges szeme bámult rá. Egy szemrehányó, tágra nyitott, kék, violaszín pupillájú szempár.
Berontott, lesöpörte a vértől kemény takarókat, ránézett a combok közt vöröslő vértócsára, de nyomát sem látta a gyereknek. Felrántotta a felesége testét – már csak egy üres váz volt, nem egy fiatal nő – de se élő, se holt gyereket nem talált.  Pedig a magzatzsinór ott kígyózott a felesége lábánál.
És a ház! A ház a halott asszony körül is tele volt élettel, friss élettel, mintha a gyerek játékosan elbújt volna, és szeretné őt megszólítani. Itt volt, gondolta a katona, és eszébe ötlött a tárva-nyitva hagyott ajtó… van-e olyan asszony, aki sarkig tárt ajtók mellett akar vajúdni?
Kitámolygott az udvarra. Mire várjon? Várjon-e valamire? Behajította a pajzsát is a kunyhóba, és ordítva nekiiramodott a völgynek.
Közben a palotában már ünnepi lakomához terítettek.
Hordágyon hozták a tündért, aki úgy pattant a király elé, mintha egy könnyű sétáról tért volna vissza. – A kék a halhatatlanság színe – búgta titokzatosan.

A katonának – noha a király tanácsadói nem tartották számon – volt saját neve: Fargeinnek hívták. Nem volt hatalmas termetű harcos, talán ezért maradt életben az éhínség után. És ugyan ki kérdezgetné egy fogoly katona nevét? Egy katonáét, aki ért a közelharchoz, de elég engedelmes, hogy életben maradjon, és később besorozzák az új király testőrei közé.
Fargein minden őse katona volt, ereiben a corci tündérek vére folyt. De már annyi éve éhezett becsületesen a szigetlakókkal, hogy a király hozzáadta az egyik szolgálólányát feleségül. Nyilván sok történeted van, amit el akarsz a fiadnak mondani. A szegény kis szolgálólány három szép almát és egy kék köpenyt kapott hozományul. Az első almát megették Fargeinnel a nászéjszakán, a másodikat, amikor megérezték, hogy a gyermek megfogant, a harmadikat pedig mikor megjósolták, hogy kislányuk születik. Fargein felesége a szigeten látta meg a napvilágot, és mégcsak közelébe sem mehetett Urraca királynő gyümölcsöskertjének. Azt a három aranyfényű almát úgy őrizgette, mint az ékszereket.
Az útmenti kunyhókból most sült hús illata csapott a levegőbe. Mért is ne? Ünnep van, ilyenkor a legszegényebbek is ott görnyedeznek a kamrájukban, hogy egy kis árpalisztet söprögessenek össze. És a gazdagok? A gazdagok meg húsra vágynak – érzik ezt az állatok, ezért jajgatnak a karámokban.
Tavasz volt, lélegzetelállító. Ünneplőbe öltözött lányok jöttek szembe az ösvényen.
Ámde milyen sorsra jutna egy kislány anya nélkül egy kopár szigeten? Bandemag alattvalói hajdan a Tündérek kútjához hordták az anyátlan vagy csenevész gyerekeket. Aki elrabolta az ő lányát, az – meglehet – csak jót tett vele. Anyatej nélkül a csecsemők hamar öklendezni kezdenek, aztán a tehetetlen apák kiteszik őket a tündéreknek. A tündéreknek, ízlelgette a szót Fargein, és kiköpött, mert a gyűlölet, mint nyílt sebből a váladék, kibuggyant belőle. Ha nem kell három napon át a király szeretője, a tündér mellett virrasztania, akkor a felesége is életben lehetne. De kinek panaszkodjon? Az egész hegyoldal nyüzsgött, sietett, főzött, kiabált, mintha az ellopott napokat most kapnák vissza. És Fargein csak egy idegen volt, egy éhenkórász, ugyan ki hívta volna be a házába, hogy a feleségéről érdeklődjön?
Odaért a palotához, egy hatalmas kőkunyhóhoz, ami illett is egy királyhoz, akit a szerencse elhagyott. De Bandemag végre boldognak látszott. Az előtérben pihenő testőröknek is csillogott a szeme, nyilván már belekortyoltak Urraca királynő méhserébe, és várták a lakomát.
Egyszercsak megtelt az előtér a tündér illatával.
Körbeölelte, mint valami aranyló köntös, a szülő nők méltósága. – Elfárad a szelek dühe is, és eljön a nap, amikor a tenger már nem haragszik többé az emberekre. Én most örököst adtam nektek. Egy örököst, hogy a vitorlák újra nekifeszülhessenek a tengernek.
Aprókat lépegetve, kecsesen fel-alá járt köztük.
Hány földi asszony tudna szülés után egyenes derékkal, illatosan, szépen befont hajjal a vendégek között mutatkozni! A tündér belenézett a katonák szemébe, és így rebegett a sok álmatlan éjszakáért köszönetet. – A kenyér és a hús a fogadóteremben van! Gyertek! – mondta, mintha az egész sziget az övé lenne.
Bandemag mint valami boldog törpe, úgy sürgött-forgott körülötte.
A fogadóterem a még mindig bizalmatlan tengerre nézett.
De micsoda gazdagság! Kékes fényű, sárgás fényű kagylók, amiket senki sem látott, mióta a tenger megátkozta a szigetet. Friss lepényhalak, tengeri csillagokat formázó mézes sütemények, tőkehal-falatok, langyos osztrigák, és közben minden asztal fölött ott lebegett az ürühús győztes illata.
Hordták a szorgok a nagy ezüsttálakat, mindegyiküknek ráncos volt az arca, hisz ők éheztek a legtöbbet.
– Visszaadom az elvesztett időtöket – búgta a tündér az ünnepi fáklyák fénykörében.
De Fargein nem figyelt rá. Rögtön az egyik, üres tálcával igyekvő szorg nyomába eredt.
Kislány, gondolta elégedetten. Kislány, ahogy megjósolták. Ha fiú lenne, akkor a tündér már régesrég a nemzetség új aranyágacskájáról beszélne.
Kislány, és valahol itt rejtegetik a palotában. Meglehet, a király örököse holtan született, és az ő feleségén kívül nem akadt más nő, aki szült volna a szigeten…
Benyitott egy ajtón, és úgy érezte, álomban járja végig ezeket a homályos, rémült szobákat – de nem itt, ezen az álomtalan, kopár szigeten, hanem a szülőhazájában, Írországban. És végre elérte a padlásra vezető lépcsőket.
Ugyan miféle erő van az asszonyokban, hogy néha ők parancsolnak? A felesége kék köpenyében egy termetes dajka állt a folyosó végén. És nem tartott a kezében lángpallost, de Fargein mégsem merte arrébb taszigálni.
– Jól van a gyerek? Ha nem felelsz, megöllek.
Az asszony elmosolyodott, mintha sebezhetetlen lenne. És ekkor, a nyitva hagyott ajtón át, a nő válla fölött Fargein megpillantotta a gyereket.
– Eredj innen! Meglátod, majd jó sora lesz.
Fargein bólintott. Most is a Tündérek kútja, a sok fehér gyerekcsontváz járt a fejében. De úgy érezte, tartozik valamivel a feleségének.
– Riolda. Rioldának hívták az anyját – motyogta.
– Na, menj! Nem lesz könnyű halálod, ha valaki itt talál.
Vajon mennyi időt tölthettem fent, töprengett Fargein, mikor visszasurrant a helyére.
–Ti nem is emlékeztek, milyen messziről jöttünk! – szónokolt tovább Bandemag. A méhser már meglágyította a hangját, ami szelíden meg-megremegett.
– Mikor apám apja kikötött a szigeten, senki sem gondolta, hogy fel kéne jegyezni a tetteiket. Apám apja kijelölte letette a palota alapkövét aztán indult vissza, hogy juhokat és mestereket hozzon a szárazföldről. Mert akkoriban, mint annyi más népnek, nekünk is kikötőből kikötőbe jártak a hajóink.
A teremben (Fargeinen kívül) nem volt senki, aki látta volna a napot a szárazföldön.
– De a tenger nem ereszt el minket ötvenöt éve. – sóhajtozott tovább Bandemag. – Talán vétkeztünk, mikor gyermeket nemzettünk a rabszolgáinknak, a szorgoknak? – Ahogy a kupát a szájához emelte, a hangja megint öregesen sírós lett. – Most végre gyermek született, egy csodálatos gyermek, aki talán kiengeszteli a tengert.
Mennyi kótyagosság, gondolta Fargein dühösen. És közben azon töprengett, mi történhetett a tündér gyermekével. Talán a tündérek magzatai is meghalnak?
Fargein hunyorított a többieknek, aztán sietősen elindult, hiszen el kellett temetnie a feleségét.

Hideg szél fújt, és ő a talpán át érezte, milyen dermedtek és megátalkodottak a kövek.
A meleg – úgy tűnt – ma is csak játszott a szigettel.
De nem akart többé a felesége arcába nézni, minél előbb végezni akart a temetéssel. A zsigereiben is érezte, hogy akkor van biztonságban – ő is és a kislány is – ha elnyeli a föld a feleségét.
A szorgok nem tudnak beszélni, így aztán Fargein nem is ijedt meg, mikor egy púpos árny csapódott hozzá az ösvényen. Olyan óvatos alázattal lépkedett mellette, mintha Fargein várná az alkalmat, hogy megüsse. De miért ütném meg, töprengett. A lovakat sem gyűlöli senki, ahogy a kutyákat vagy a juhokat sem. De ők olyan szolgák, akik nem tudnak az emberek lányainak gyereket nemzeni, és nem is értik az emberi beszédet.
Lassan, egymás mögött gyalogolva elérték a beléndekkel borított völgyet. Elől Fargein lépkedett, utána a púpos szorg, akinek senki emberfia nem tudta a nevét – ha egyáltalán volt saját neve.
A holtak lelkei pár órára visszatérnek, hogy fogadják a gyászolókat. Riolda most már nem vicsorgott, és a takarójára száradt vér is olyan volt, mint a kibomló selyem. Fargein kicipelte a holttestet a tisztásra, a szorgot meg elküldte vízért, hogy az arcát megmoshassa. Néhány elviselhetetlen percig egyedül maradt az asszonnyal. Bocsánatot kért tőle, hogy nem rendez igazi temetést, és hogy nem tudta visszaszerezni a gyermekét . A halott Riolda pillantása megenyhült, mintha várta volna, hogy Fargein folytassa. – Tudod, hogy senki sem hagyhatja el a szigetet. Senki! De én hadifogoly vagyok, egyszer hajóra szállok, és elviszem innen a lányunkat is.
Erőt vett magán, és megcsókolta a feleségét.
A szél finoman megrebbent, mintha álmából felébresztett madár lenne.
A szorg visszatért a vízzel, egy-két percig téblábolt, aztán segített lemosni Riolda arcát. Fargeinnek feltűnt, milyen félénk szeretettel ér hozzá. Ugyan kik lehettek Riolda ősei? A felesége se az anyjáról, se az apjáról nem mesélt semmit.
– Vigyük a mocsárhoz! – rendelkezett Fargein, és míg ő az asszonyt cipelte-húzta a köveken, a szorg vonszolta Riolda véres takaróit. És a mocsárnál, ahol a hajdani, Zöld Palota állt, Riolda leereszkedett a mélybe, hogy megtalálja az őseit.
Fargein kenyérhéj után kotorászott a zsebében. De a szorg – ugyanolyan rejtélyesen, ahogy feltűnt az ösvényen – köddé vált megint.
Köd… Köddé… Ez a szigetre ereszkedő köd a tenger titkos érzékszerve talán?
Fargein lehúzta a gyűrűjét, és bedobta a felesége után. De már nem az asszonyra gondolt, hanem hogy miképp maradhat életben. Érezte, ha most tenne egy lépést, azonnal megsemmisülne.
Ugyan mért volt véres a felesége arca? Gyenge asszony volt Riolda, de talán megküzdött azokkal, akik a gyerekét el akarták rabolni. Meglehet, nem is a szülés végzett vele, hanem egy késszúrás. Ha pedig így történt, akkor bölcs élővigyázatosság volt a tetemét a mocsárba rejteni.
De ha így történt, akkor nem leskelődnek orgyilkosok hazafelé? Saját katonatársai? Akik ma este elegendő ürühúst faltak, és készek most a tündöklő jövőt megvédeni?
Résen kell lenni, mondogatta hazafelé.

Illighaen tanult fia volt egy tudatlan országnak.
Mert hiszen kicsodák a királyok? Parázna bábok: hangosak, tudatlanok, ostobák. Nyernek vagy vesztenek – véres sisakkal lebuknak a lóról a csatatéren, vagy boroskupával a kezükben ünnepelnek. Persze még itt, a normannok földjén is akadnak tudós férfiak, akik ismerik a természet törvényeit. Varázslók, akik hókusz-pókuszaikkal felkorbácsolják a tengert, vagy meghosszabbítják a napéjegyenlőség óráit.
Illighaen lenézte a jövendőmondókat, és nemcsak az ilyen csavargó-féléket, hanem a rangosakat is. A valóságot lehet persze befolyásolni  – hiszen mi más a valóság, ha nem a szavak és a tárgyak bonyolult kölcsönhatása, amit a költők, a törvények és a szokások egyszerre alakítanak? Változtat-e egy mondaton, ha gyönyörű kódexlapra, hajlékony virágindák közé pingálod? Valamit igen, de ki tudná az igent nemmé, a tengert szárazzá, a havat vörössé, a földet hófehérré változtatni?
A világ igenis érthető. És csak a tompa agyúak remélik, hogy nem lehet rajta változtatni. De ostobák azok is, akik azt remélik, hogy a valóságot kiismerhetetlenné tehetik.
Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a kenyere. Kényelmes tengerparti házban élt a nagyapjával és az édesapjával, a másik két  Illighaennel. És ez a szép, tengerparti ház minden percben egy  boldogabb világra emlékeztette. Ismeretlen kezek még azelőtt emelték a falakat, mielőtt Normandiát elöntötte volna a féktelenség és a szenvedély..

Őket, az Illighaeneket a tudásuk védelmezte. Meg természetesen maga a villa, hiszen minden ház őriz az építőiből egy lélegzetvételnyi életet. Kéziratok, szökőkutak, íriszek, hajlongó boltívek. A könyvtár tele ismeretlen, ráncos kézirattekercsekkel, melyeket a modern kor elméi tisztelnek, ámde nem értenek meg. Illighaen nagyapja arra azért képes volt, hogy a ház fölé örökös alkonyt varázsoljon, és a kertben az íriszeket halhatatlanná tegye. De nem ilyen hókuszpókuszokkal kereste a pénzt, hanem a józan eszével.
Minden tavasszal barbár királyok keresték fel, hogy véleményét kérjék a csillagok állásáról, étvágytalan trónörökösökről, vagy egy később megindítandó hadjáratról. Nem volt nehéz: csak mérlegelnie kellett. És minden télen összekulcsolt kezű, meddő hercegnék érkeztek, hogy örökösük szülessen. Ha a hercegné nem volt túl öreg, akkor hagyták, hogy a férje nélkül találkozzon egy szélszellemmel. Ha pedig se a szellemek, se a varázsfőzetek sem segítettek, akkor a hercegné karjára tettek egy árva gyermeket. A tündérek ajándéka! Vigyázz rá nővérem!
Mert hiszen volt miből válogatni. Normandia földjén több árva gyerek élt, mint örökös után sóvárgó hercegné. És az Illighaenek rejtélyekből sem szenvedtek hiányt. Járvány terjed a szigetekről? Túl sok eső hullott? Késik a tavasz? Egy Illighaennek mindenre volt magyarázata. Sőt nemcsak magyarázata. Aki a három Illighaen tanácsait megfogadta, az meghosszabította az életét.Ne veszítsd el a fejed! Ne szomorkodj túl sokat, és naponta kétszer moss kezet! Ne menj a halottak közelébe!
Ezekért a tanácsokért a királyok pénzzel, rabszolgákkal és védelemmel fizettek. Ám néha tündérek is megkeresték őket, tán hogy jobban kiismerhessék magukat. De mivel fizet egy tündér, akit csak mások vágyakozása tart életben? Az Illighaenek felsöpörtették velük az udvart, vagy a konyhában dolgoztatták őket. Számos ellenállhatatlan pillantású tündér súrolta már náluk az üstöket.
Mert az Illighanek mintaszerű házaséletet éltek. Nem lehetett sóhajtásokkal kifizetni őket.
De most ez a barátságosan kimért világ is összeomlani látszott.
Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amiből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet. Hiszen a tegnapra holnap jön. Minden csatában vannak vesztesek és győztesek. Az átkok – ha gyakran ismételgetik őket – beteljesednek. Az Illighaenek krónikások is voltak, így aztán életük minden percében rászorultak a józan észre. Miközben jövendő csaták kimenetelét latolgatták, a könyvtáruk félhomályában évkönyveket szerkesztettek. Csaták, mennyegzők, békekötések – egymás után, tanulságos rendben. Ha majd eljő az utókor, úgy találják majd, hogy ebben a tengerparti házban bölcs férfiak éltek.

No, de a zavar mindig a fejekben kezdődik el.
Partra száll egy szedett-vedett sereg Normandiában, és a támadók úgy látják, hogy az emberek szőrén-szálán eltűntek! Miközben a normannok – persze láthatatlanul – követik őket az erdőbe, és kényelmesen lemészárolják őket! A támadókkal érkező királyfit eközben még meg nem született normannok rejtegetik az erdőben.
Vagy az a bizarr história, ami a galegók földjén esett meg! Egy kis csitri a kútba dobja a titokban szült kisfiát, de a gyerek feltámad, és mint valami rosszindulatú kísértet, egész Hispániát átjátssza a mórok kezébe.  És mindezt nem babonás vénasszonyok mesélgetik, hanem a vizigót király tanácsadói!
De mi is az igazság? Hiszen ki hallott olyan krónikáról, ahol a halottak visszatérnek, és az ugyanabban az időben élők hol látják egymást, hol nem? A legfiatalabb Illighaenre hárult a feladat, hogy ezt a rengeteg gyanús jelet kiértékelje.

Hol zavarodott meg az idő először?
Illighaen gondosan számba vette a gyanús jeleket. Járványokat, gyanús szélrohamokat, betegségeket. Különös helyeket, amik nincsenek alávetve a józan észnek.

Ott az a semmibe vesző, kopár, csúf sziget Írország mellett!  Mintha ez a szigetecske – aminek még a nevét sem merik a tengerészek kimondani – lenne minden zavar eredője. Azt mondják,  ki lehet kötni a partjain, de sohasem lehet a szigetről visszatérni. Hát micsoda botránya ez a tengernek! Vagy a józan észnek! És amit a királynéról, Bandemag feleségéről rebesgetnek! A dán Bilgerdis, ez a megbízható, csak az alattvalók jóllétével törődő hölgy állítja, hogy minden nap verssorokat csereberélnek… De nem álmok vagy egy titokzatos küldönc, hanem a szél hozza-viszi a szavakat…
Ha nők nem alusszák ki rendesen magukat, képesek a történelmet is kiforgatni, töprengett Illighaen. No de  mi lehet az igazság? Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt –, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalanságtól való mániákus irtózással. A krónikások ezeket persze kihagyják az elbeszéléseikből. Látott-e valaki olyan ledobott követ, ami nem lefelé, hanem felfelé esik?
Pedig megtörténhet, csakhogy az ilyen kövecskéknek nincs helye a krónikákban. Hiszen a történészek mindig a rendet kutatják. Nem a félelmeket és nem az előjeleket. Egy jó krónikás feljegyzi a győztes nevét, aztán (utólag) számba veszi azokat az okokat, amiért ennek vagy amannak kellett győznie.
No de egy sziget, ahol a természet törvényei sem érvényesek?
Illighaen azon töprengett, hogy a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? Egy krónikás idővonalat húz, és azon lépeget, pedig tudja, hogy a múlt sohasem ér véget végérvényesen. A bölcsek azt mondják, hogy a Krisztus utáni VIII. században élünk. Na de mit jelent ez? Hisz a kereszténység ma már véget érni látszik. A Feröer-szigeteken Kirklan király ledobta a válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.
Na de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Ő, Illighaen csak a tényeket szerette, és közben magának sem merte bevallani, hogy unatkozik, az apja, a nagyapja, az anyja, a nagyanyja, a felesége, a gyerekei és a halhatatlanná tett íriszei között.

Illighaen harminchárom hajóskapitánnyal tárgyalt, hogy melyikük kötne ki Bandemag király országában, azon a törvénytelen kis szigeten.De a kikötőben mindenki kinevette.
Pedig Illighaen érvelt, perelt, vitatkozott, magyarázott. Hiszen a  hullámok nem tesznek különbséget a sziget és sziget között! De a hajósok nevettek. Azon a szigeten – mesélték – ma már csak halottak élnek. Szép időben a fedélzetről látni, ahogy Bandemag király a sziklákon ruha nélkül csúszik-mászik. Talán elpusztult valami járványban, és azért bolyong fel-alá, mert nem akadt senki, hogy eltemesse.
Illighaen csak nevetett ezeken a képtelen rémségeken. Magában persze nem zárta ki, hogy a szigeten valami kínos betegség tört ki, és ez – sajnálatos, de érthető módon – megzavarta az a szigetlakók elméjét. De közben a babonákat szidta: a tudatlanságot és a hiszékenységet, amely életerős férfiakat is képes nyávogó vénasszonyokká változtatni…

A rakparton csend támadt. Az egyik fickó, egy ingerült dán hajós nem hallgathatott tovább: – Ne sipítozz tovább! – sziszegte dühösen. – Felszállsz a hajómra, és ha egész úton tartod a szád, egy csónakon kiraklak a sziget közelében. Aztán majd meglátjuk, visszatérsz-e.

Kettesben maradtam Lencsilánnyal a kávézó előtti padon. Nem figyel rám, vadul nyomkodja a telefonját, fel-felnevet, valakivel csetel. Néha ránézek, és elmosolyodom azon, hogy tud ennyire belefeledkezni abba a telefonba. Előttem dohány és egy fél tábla csokoládé. A hatodik tábla szülinapi csokim, fölajánlottam Lencsilánynak, hogy együk meg, én már nem bírom egyedül, kezdek beleunni. Persze vevő volt rá, mondta, hogy őrülten szereti a csokit. Néha rágyújtok, jól esik a cigi mellé egy-két kocka. A fröccsöm elfogyott, kivételesen nem akarok megkérni senkit, hogy vegyen nekem másikat.
Nagy a sürgés forgás körülöttünk, rég látott ismerősök beszélik meg egymással, mi történt az elmúlt hónapokban. Néha elcsípek egy-egy mondatfoszlányt, ha odafigyelnék, hallanám, mit beszélnek. De most ez egyáltalán nem érdekel. A mozdulataikat lesem, a gesztusokat, hogy milyen az arcuk, miközben megölelik egymást, hogy mennyi időnként ölelik meg egymást.
Tulajdonképpen örülök, hogy Lencsilány ilyen jól elfoglalja magát mellettem a padon. Nem szeretek mostanában beszélni, magamba fordultam. Ez az őszkezdet miatt van, tudom. Nehezen viselem a változást, és épp, hogy hozzászoktam a nyárhoz, már rohant is tovább. És elvitt magával pár embert is. Ahhoz, hogy az emberek jönnek és mennek, már inkább hozzászoktam, minthogy az évszakok teszik ugyanezt. Pedig az emberek kiszámíthatatlan, hogy meddig maradnak. Az évszakok meg mindig csak három hónapig. Huszonkilenc év nem volt elég, hogy ezt megszokjam.
Ilyenkor jobb szeretem a csöndet. Jobb szeretem, ha figyelhetek, és azt nehéz úgy, hogy közben ki kell fejeznem magam. Mert akkor magamra kell figyelnem, hogy mit mondok és hogyan, és ez eltereli a fókuszt. És sokszor azt sem szeretem, ha rám figyelnek. Azt hiszem, az exhibicionizmus, mint olyan, alaposan hiányzik belőlem.
Arra gondolok, vajon tudom-e, mi történt egy évvel ezelőtt. Ezt a játékot évente háromszor-négyszer eljátszom. Látnom kell, hogy haladok valahová, vagy legalább is történik valami az életemben. Csodamód emlékszem, napra pontosan. Egy évvel ezelőtt avattuk a szobrot, és emiatt nem mentem B-vel, életem első szeretőjével inni reggel kilenckor a Krúdyba. Kicsit tartottam tőle, hogy azt hiszi, le akarom pattintani, hiszen nem tűnt nyomós érvnek kívülről nézve, hogy bocs, de ma szoboravatóra kell mennem. Szerencsére nem vette a lelkére az esetet.
Tovább merészkedem, kíváncsi vagyok, emlékszem-e, mi volt két évvel ezelőtt. És igen, azt is, szintén napra pontosan. Akkor költöztünk ide, Újbudára az akkori barátommal, és állt a bál otthon. Igazából csak annyi történt, hogy megkértem egy ismerősöm, segítsen elhozni a ládám a Kisképzőből. Nyár eleje óta pihent ott a faláda, hívtak, hogy vagy menjek érte, vagy kidobják. Nem a legkönnyebb darab, autóval kellett elhozni. Reggel a kedvenc szoknyám vettem fel, mert örültem, hogy végre előkerült az egyik doboz aljáról egy év után. Nem gondoltam volna, hogy ezzel gyanúra adok okot, de adtam. A barátom közölte velem, hogy ő ezt nem bírja, és elköltözik, mondtam neki, hogy ha nem bírja, hogy néha másik szoknyát húzok, akkor tényleg jobb lesz, ha elköltözik, mert ezt bizony sűrűn meg fogom tenni. Ezek után nem mertem hazavinni a ládát, féltem, hogy kiakad, amiért a költözés utáni káoszba hazaviszek még egy szart. De tudtam, ha nem viszem, akkor meg azon akad ki, hogy tuti nem is a ládáért mentem. A ládát elhoztuk, de mégsem került akkor haza, inkább vállaltam azt, hogy négyszemközt kapok ki, mint hogy közönség előtt. Végül nem veszekedett velem, csak meg volt sértve, hogy ott mertem hagyni őt kétségek között.
Igen, innen elég messze vagyok már, konstatálom, és azon tűnődöm, mi volt három éve. Ez már-már provokáció. Aztán elvigyorodom, mint mellettem a Lencsi lány, aki hevesen csetel valami fiúval, mert eszembe jut, akkor tettem rá egy merész kísérletet, hogy vajon tényleg fából van-e – nem a láda, hanem egy másik férfi –, és akkor derült ki, hogy egyáltalán nincsen. Három év, három pasi. Most egy sincs, mégis most érzem magam a legkevésbé magányosnak.
Tovább nem tudok menni az évek során, de jól szórakozom, milyen szép idők is voltak ezek. És ez a mostani, ez pedig végképp szép. Bentről zene szűrődik ki, gitár, és egy édeskés női hang: …neki a világnak, mindegy az, hogy mi lesz, … csak ne ez a dal legyen, túl, túl az éveken. Meleg van, csendesen szemerkél az eső, mindenki örül a másiknak, én is, a dalnak, meg magamnak is, és hogy a Lencsilány ennyire kamasz itt mellettem a padon, annak végképp örülök.
– Nézd – dugja az orrom alá a telefont, amin egy izmos férfihas látható. – Ezt nemrég fotóztam. Képzeld, fölhúzta a pólóját, és mondta, hogy nézzem meg, milyen szép kockás a hasa. És megengedte, hogy megfogjam, úristen, megengedte, hogy megfogjam! Ilyen szép hasat még életemben nem fogtam! – visong lelkesen, én pedig felnevetek. El sem hiszem, hogy ennyire lázba lehet jönni egy has miatt.
– Egyszer én is szeretnék kockás hasat – teszem hozzá.
– Kockás hasat? Ne már, azt nem szeretik a fiúk, ha egy lánynak túl izmos a hasa!
Ismét elmosolyodom, arra gondolok, hogy de aranyos a Lencsilány, hogy azt hiszi, feleannyi idősen mint én, jobban tudja, mit szeretnek a fiúk, és mit nem. Aztán eszembe jut, hogy lehet, ebből a szempontból mégis ő az okosabb, mert én annyira nem figyelek már ezekre.
– Nem érdekel, hogy tetszik-e a fiúknak a kockás női has, különben sem hiszem, hogy lehet ezt így általánosítani, csak szeretném egyszer kipróbálni, ki tudom-e gyúrni annyira. Aztán majd eldöntöm, nekem tetszik-e, vagy sem – akarom mondani, de inkább csöndben maradok. Nem akarom kiábrándítani.
– Na jó, nem kockásat – legyintek végül –, csak jó izmosat, tudod.
– De hát neked tök jó alakod van! – értetlenkedik.
– Attól még akarhatok izmos hasat, nem?
– De, de… – egyezik bele, letör egy újabb kockát a csokiból, és ismét belebújik a telefonjába.
Rágyújtok. A Bartók Béla úton néha elzörög egy villamos. Az emberek még mindig nyüzsögnek, én pedig próbálok visszaemlékezni, milyen lehettem, amikor annyi idős voltam, mint a Lencsilány. De csak arra emlékszem, hogy piromán voltam, és minden könyvet elolvastam, ami a kezem ügyébe került.
Aztán szól a pultos fiú, hogy sajnos be kell zárniuk a teraszt. Ne haragudjunk, de tizenegyig van csak engedélyük, magyarázkodik. Elnyomom a csikket, összeszedem a cuccomat. Lencsilány is elteszi a telefont.
– Annyira jó, hogy végre itt vagyok Budapesten, itt vagyok köztetek – mondja, és belém karol. – Szeretem ezt a várost, annyi érdekes ember van itt!
– De ha folyton a telefont nyomkodod, lemaradsz rólunk, lemaradsz a városról, és lemaradsz a sok érdekes emberről – cukkolom. Bosszúból megeszi a maradék csokimat.
Indulnak, búcsúzkodunk, miközben az asztalt, székeket összepakolja körülöttünk a pultos fiú. – Remélem, hamarosan találkozunk – mondom, és én is mindenkit megölelgetek. Lencsilányék pedig elzörögnek a villamossal.
Át kéne menni szembe, gondolom, ott még van kiülős rész. Miközben Szentimrevárost betessékelik a Bartók Béla út egyik felén, addig a túloldalon, ami már Lágymányos, még kint isznak az emberek. Próbálom nem keresni a logikát ebben. Szedelődzködünk, és át is megyünk a túloldalra, de csak pogácsáért, aztán tovább a Bartókon, a szoborhoz. Nyűglődöm, éhes vagyok még. Kefirre vágyom és szalámira, furcsa párosítás, tudom. Szerencsére az éjjelnappaliban megszerzem a zsákmányt. A szalámiból persze a legolcsóbbat, érződik is az ízén. Mire a parkba érek, a többiek már a szobornál ülnek, zenélnek. Egészen lehűlt a levegő. Határozottan érezni, hogy a nyár elköszönt. Ő legalább elköszönt, gondolom.
Az emberek isznak, mulatnak, csak a gitáros fiú áll csendben, leeresztett hangszerrel. Nézi a várost. Itt élt, mielőtt meghalt és szoborrá változott. Elé állok, de nem néz rám így sem, elréved a fejem fölött. Inkább nézem én is vele együtt a várost.
A metrókijárat melletti szökőkút vizében lassan ring a kivilágított Műegyetem tükörképe. Ismét elfog a nosztalgia. A nosztalgia a jelen után, ha van ilyen. Arra gondolok, hogy egyszer ez se lesz, és akkor majd ugyanúgy mosolyogva fogok visszagondolni rá, mint a tavalyra vagy a tavalyelőttre. És hogy ezek az emberek, akik most a mindennapjaim részei, bármikor eltűnhetnek, váratlanul. Kicsit szorongató érzés ez, gyorsan szét is nézek, megvannak-e mindannyian. De megvannak. Még megvannak, most, itt, kétezer-tizennégy szeptemberében, Újbudán.