Címke: irodalom

A fecskék kirepülnek

 

Eszembe jutott az olaj. Az olajat elfelejtettem. Visszamentem a nagy, sparos zacskóval a kezemben, letettem az egyik pénztáros mellé, úgyis mindjárt jövök. Milánóit csinálok, azt mind a négyen szeretjük. Vagyis hárman. Mindhárman. Páratlanul szomorú ez a szám. Ez a hármas. Mostanában kihúzom ezeket a hármasokat a matekkönyvből, besatírozom őket, és azon gondolkodom, hogyan lehetne kihagyni a számok közül a hármast. Szavakat is satírozok. Például a vezetéknevemet a füzetek elejéről, a kék vonalas füzeteim elején már nincsen más, csak a Zsuzsa. És fekete krikszkrakszok. Már kifogyott a tollam, azt is kell vennem. A bejárati ajtón lévő táblát valaki ellopta. Rám még nem gyanakszanak. Egyébként nem szeretek hazamenni. Anya úgy járkál a lakásban, mint egy élőhalott, mindenhová magával viszi őt, mint gyerek a babáját. Húzza, vonszolja a padlón, az emléke pedig egyre rongyosabb, egyre piszkosabb. Már többször kell összevarrni a szakadások mentén. Anya foltozta régen a babáimat, ha elszakadt a ruhájuk, vagy leesett a kezük, a lábuk, fogta, és visszaerősítette, visszaforgatta a karokat és lábakat a lyukas testbe, visszanyomta a szemgolyót a gödrébe. Most anyát kellett visszaforgatnom, vagyis kellett volna, vissza a testébe, de nem tudtam, hogyan. Meséltem neki, este, lefekvés előtt. Hogy miket csináltunk, úszni vitt el, ő is beugrott a medencébe, hiába volt kiírva, Ugrálni tilos, hiába néztek ránk olyan csúnyán a ráncos arcok az úszósapka mögül. Pedig felnőtt ember, már tudhatná, mondta neki az úszómester, amikor harmadszorra is kijött szólni nekünk. Tudhatná, tudja is, csak nem érdekli. Hogy csokis fagyit evett citrommal, elég gusztustalan, mondtam neki, vigyázz a szádra, te, és nyalj bele inkább. Kihagyom, mondtam, élveztem a biztonságos kókusz mogyorómat. Hogy régen mesélt nekem lefekvés előtt, és mindig az kellett, hogy legyen a vége, a csurik kirepültek a fészekből. Mert a bátyámmal csurikat találtunk, a Bözsi mama nyaralójának a falán volt a fészkük, onnan csipogtak az anyjuk után. Felmászhattunk a létrán, meglestük őket, aztán akárhányszor kimentünk a mamáékhoz, mindig kerestük a csurikat a fészekben. Miután nem találtuk őket egyik alkalommal, a mama azt mondta, a csurik kirepültek a fészekből. Pedig csak kiestek, rá a betonra, nem repültek azok sehova. Ezt persze csak később tudtuk meg.

Amikor hazaértem, anya éppen vizet forralt fel a konyhában, a víz már bugyogott ki a lábasból, és sercegve csöpögött a tűzre. Mit csinálsz, kérdeztem, lepakolva a cuccokat, anya állt, fakanállal a kezében, meredt a forró vízre, hát főzök, válaszolta. Na de mit? Hát ezt, mondta, és megkeverte a vizet, a forró víz ráfröccsent a kezére, elkaptam, gyere gyorsan, mondtam, és odarántottam a csaphoz, engedtem rá hideget. Fintorgott, visszatartotta a levegőt, aztán lassan kiengedte, éreztem a lehelete savanyú szagát, már megint elfelejtett fogat mosni. Igazság szerint, mostanság mindent elfelejt, fel kell ébreszteni reggel, különben átalussza a napot, vagy néz maga elé, nyakig betakarózva, és meglepődik, mikor felhúzom a redőnyt, és bejön a fény, a szemét törölgeti, ki akarja törölni belőle a szobát, az ágyat, ahol egyedül fekszik, a jobb oldalán, a baloldalon pedig ágynemű sincs. Eltelt egy hét, mikor észrevettem, anya nem fürdik. Zsíros volt a haja, a nyakán koszfoltok, izzadságszaga volt. Gyere anya, fürödj meg, megengedtem a vizet, jó forróra, hátha kiáznak tőle a gondolatai is, a láthatatlan sebhelyek. Csepeg a csap, majd meg kell csinálni, mondta. Az elején még beszélt hozzám, fáradt vagyok, hozz nekem egy szál cigit, elfogyott a valeriána. Később már nem hozzám beszélt, csak kimondta a szája, ami az agyában cikázott, nem szólt az senkinek, mégis ott keringtek a szobában, mondatok, szavak, Kilyukasztottam azt a lila blúzt, véletlen volt, Meg kellett, hogy nézzelek, muszáj volt, tudni, téged temetünk el, tényleg halott vagy és nem csak alszol, alvás közben összeráncoltad a szemöldököd, igen, mérgesen aludtál, nehogy felébresszenek, halkan járjunk a szobában, de most sima, sima volt az arcod, nem ráncoltad a szemöldököd, kisimult a homlokod, igen, nem álmodtál, Ki kell üríteni a szemetest, olyan büdös van, valami rohad, Hogy fogom eltartani őket, hogyan, én, egyedül. Nem tudunk mit mondani mi sem, nincsenek szavaink, kifolytak belőlünk, sós volt az ízük. Zoli meg, ő meg nem segít, bent ül a szobájában, a gép előtt, enni is ritkán jön ki, kerül minket. Mindenki a maga módján gyászol, mondta a mama, hozott egy kis rántott húst, bepakolta a hűtőbe, megszagolta a felvágottat. (Kit is gyászolunk? Anyát vagy apát?)

Megcsináltam a milánóit, beletettem a tésztát a forró vízbe, amivel anya megégette magát. Elé tettem, de rá kellett szólnom, anya, egyél, nem vagy éhes? Anya pedig bámult maga elé, felvette a kanalat, és gépiesen a szájába tette az ételt. Elmegyünk fürödni, jó? Jó. Minden jó és semmi se. Megengedtem a vizet, csobogott a fehér, vízköves kádba. Igen, anya, a kádat is ki kell tisztítani, majd a hétvégén, majd veszek ecetet és Floraseptet. (Anya, miből vegyek ecetet és Floraseptet?) Anya bement és magára csukta a fürdőszobaajtót. Fél óra múlva még mindig nem jött ki, bekopogtam, sok lesz az áztatásból, nem jött válasz. Bementem, anyát ellepte a víz, már hab sem volt a felszínen, anya hosszú, lenőtt szőke haja lebegett körülötte. Apa nem engedte levágatni a haját, így szerette, hogy hosszú, hogy szőke. Ő is festette, két doboz festék kellett rá, apa kikeverte, aztán befestette anya ősz hajszálait, a hajtöveket, aztán fél óra múlva meg is mosta neki. Anya rám nézett a víz alól, kifújta a levegőbuborékokat, felült. Gyere anya, már biztos kihűlt a víz.

Apával minden évben elmentek egy hétre. Ilyenkor a Bözsi mamánál voltunk, vidámparkba mentünk, tejfölös meleg szendvicset ettünk reggelire, egy ágyban aludtunk, ebéd után zsíroztunk. Ők meg egy hétig otthon voltak, kivették a szabadságot. A világból, belőlünk, mindenkiből, és bezárkóztak a lakásba, gyorskaját rendeltek, bort ittak, és hallgatták azokat a béna, régi számokat, azon a sokéves, szürke magnón, az egyik hangszórója mindig recsegett. Most néma a magnó, nem úgy, mint pár hónapja, esténként, éjfélig duruzsolt a zene. Anyát hallom néha suttogni esténként, áthallatszik a falakon, az ajtó alatt bekúszik a hangja, fel az ágyamig, Vérzett, folyt a vér a füléből, vékony csík, véres lett a párna, vér folyt a füléből… Ma éjszaka is, miután lefektettem, hallom a suttogást, pedig biztos hat az altató, még álmában is mondja.

Reggel bemegyek hozzá, felhúzom a redőnyt, be van takarózva. Nem nyitja ki a szemét, nem próbálja meg kidörzsölni szeméből a világot. Fehér és hideg az arca, most veszem észre, a szeme félig nyitva. Az asztalon altatópirulák.

A csurik kirepültek a fészekből.

Az illusztrációt készítette: Szabó Leila

Látogatás

Tojáshéj-szilánkokon,
de eljutottam a házig
kinézett
és látott engem kosárral a kezemben.
Megszokásból akartam jönni, mint eddig,
de a három helyett csak kettőt kopogtam
miközben a kosárral a térdeimet ütögettem.
Nem jobb kézzel nyitott ajtót, ahogy azelőtt tette,
hanem egy gombbal messziről
messze a kinttől
bent.
Beléptem és először az inas kezet vettem észre,
amiből kiszipolyozta valami az életet
és azt, hogy honnan lett az a rengeteg zöld pióca a bőre alatt,
amik vadul tekeregnek akárhányszor megmozdul egy csont.
Arrébb rántottam a fejem, észrevétlenül
a könyvespolc és a rajta sorakozó körömlakkok irányába
bár tudnám,
mit fog ezzel a rengeteg lakkal tenni,
ő már úgysem fest soha, se kézzel, se körömre.
Belefeküdnék a helyébe
csendben, hogy ne vegye észre senki
halkan megkérném, most távozzon
és fusson el visszafelé, amerről én jöttem a kosarammal.
Vizes tekintetéből az a hely nézett,
ahol sokat játszott gyermekként
én meg viszontláttam őt magát benne.
Beitta a szemével az ott kanyargó folyót,
nyelte és megitta a teste is
aztán ahogy  minden folyó és víz amit nem táplál eső,
kiszáradt.
Szinte hallom, bentről a testéből
az ideges és erőlködő pulzálást,
a húsok csontra tapadását az ujjaim között tartom
az utolsó rúgásai a motornak a fülemben kattognak
és egy szőke kisgyereket látok a bolt közepén
az illatos radírért ordítva bőgni
rácsimpaszkodva az anya lábára,
az meg vonszolja tovább a városon át
és csak lassan látja be, mikor lett volna elég
mikor kellett volna leszállni a lábról és csendben menni mellette.
Ugyanúgy feküdt, mint eddig
a haját megették a poratkák a párnából
vagy hozzánőttek a fehér szövethez a színes tincsek
amik gyorsan hullanak
mégis van valami betegesen tetsző nekem a kihullásában
nem érzem különösebbnek, mint az őszi levélhullást
azok is vörösek és barnák, néhol szőkék
mint ezek a tincsek
szanaszét.
Undorodva, de a ráncokhoz
hozzáérintem a számat mégis
egy kis élet és forróság ennek a lombhullató asszonynak,
de akárhogy feszítem meg a testem, kiráz a hideg
amikor a csuklómra kulcsolja a csontos ujjait.
Sárgás a körme és aránytalanul hosszú
az ujjain több a redő mint a bőr és hánynom kell
mert tudom, hogy a keze nyomát innentől ott fogom hordani.
Kalapálás és vér a fülemben,
erős a kéz szorítása
most én vagyok a vásárló anya, szabad a lábam amire csimpaszkodna
de se pénzem nincs, se illatos radír a boltban
nem veszek semmit, csak próbálom lenyelni
azt a gombócot a torkomban
ami az ő mellében van.


 

 

identical-twins-erna-hrefna-photography-iceland-ariko-inaoka-3

képek: Ariko Inaoka

A homokember (részlet)

Kezdek összezavarodni.
Össze- és egybemosódtak a napok. Fekszem az ágyon és próbálom átgondolni ezt az egészet, hogy hogy is van ez az egész, ha nem fél. Fél, mert remél, tőlem semmit, bárcsak halált. Nem értem magam és a szavaimat. Nem haladok előre magammal, csak mindig vissza, ugyanoda vissza, ugyanarra a pontra. Mindig. Nem haladok a történetben. Csak kitérek és visszatérek. Fekszem és szenvedek vagy állok és iszok, és társai. Kedvező befektetés. Kedvezőtlen belefektetés a koporsóba, fura csuporba, csak a rím kedvéért, mert megengedem magamnak, mert megint csak fekszem és nem tudom. Nem tudhatok tudhatást semmiről, bizonygatom magamnak, lassan el is hiszem, bedőlök magamnak, megtévesztem magam, mint régen, mint amikor még gyermek és hó és halál és más nem létezett, csak a játék, csak a gyerekes fájdalom, a kín, hogy élvezem. Mert élveztem és nem mertem elmondani magamnak sem, nem hogy még másnak, a többieknek, többed magamnak. Mert bizony többen lakunk magunkban. Néha átkopogtatok egy kis cukorért, néha átmegyek és megbaszom a szomszéd feleséget, kibaszok magammal, néha meg üvöltök, hogy jöjjenek már át, hívják rám a magunkat és mindenkit, aki megbocsáthat. Mert itt, bent, nem a büntetés a lényeg, hanem az elnézés, hogy furdaljon a lelkiismeret, hogy milyen nehéz magadnak megbocsátani azért, ami vagy. Mert nem tehetsz róla. De magadért? Talán azt sem, itt nem feltétlen vannak mélységek és bölcsességek, csak gyerekes megjegyzések és új világok, amik feltárulnak a bezárt kapuk mögött és csak a fény szűrődik át a résen. Mint a barlanghasonlat és ilyenek. Amikor kicsi voltam, Platónnal rémálmodtam, féltem, hogy az ideák összeomlanak, hogy, mint már mondtam, hogy az univerzumok összeérnek és egybeolvadnak és meglátom magam mását, ki másomnak se mása, mert mind, mind magammá egyetlenedem – oh, belle, oh belle, que belle Vous êtes M Bella, nőalakú szóalak mögé bújt szép ember, Akárki is vagy – és féltem és tartottam, hogy félhettek, bizonygattam magamnak, hogy meg van a magamhoz való jogom, hogy nem csak a többiek azok, akik hozzám szólhatnak, hanem én is magamhoz; magányos.

Fekszem az ágyon és várom, hogy leleplezzem önmagam, hogy ne adjam ki magam senkinek, de megleshessem magam. Lassan megy.
A baj az, hogy talán nem kéne foglalkoznom ezzel, csak lennék, csak lennék, csak Phanta Rhei. Minden folyik, én is lassan elfolyok, elengedem a markom. Töltök egy vodkát, jó nagy üvegből jó pici pohárba.
Pici. Pici. Pici. Pici voltam, most nagy vagyok és azon vagyok, hogy még nyomorultabb legyek. Egy ideje ez az életcélom, most már találni is használati utasítást hozzá az interneten, mindenhol, az emberek bármit és bármiért tesznek. Én is ezért ülök és fekszek talán szüntelen, hogy magam legyek magamnak. De! De tudom, hogy magamnak ezzel jót teszek. Ez az én terápiám. Jól szétbaszni magam, hogy talán összerakjam…
Büdösek a lepedők, lepedékes a fogam, fogas a földön, földes… sáros a kabátom, a cipőm, mindenem rajtam van, magam vagyok magamon, meghágtam az éjjel lassan önmagam, mint éjjelt hág lassan önmaga. Mert magamnak vagyok és nem tudok befejezni, csak a lányra gondolok, a lányra, a lányra, hogy milyen jó volt hozzáérni, belé bújni és belé bújni újra és újra és milyen rossz, hogy elmúlt, hogy elküldtem, mert erős voltam, maradtam volna gyenge, mint gyerek az alomban. Olyan, volt, mint az álom, álom volt az öle, még akkor is, ha nem az, amire vágyok. És íme, lelepleztem magam…. nem vágyok másra valójában, mint semmire, mint biztonságra, semmi kézzelfogható dologra, csak magamra, hogy magamban magam legyek és félek már attól is, hogy csak telek, csak telek, mint ez a lap, mert tudom, magam írom magamat s kezd szétesni a szöveg, de mit tegyek, ha én is szétesek, először oldalakra, majd bekezdésre, s hirtelen szavakra, elveszve a gondolatokban, s végül csak betűk, csak betűk, azok is tévesztések, mint szándékos figyelemfelhívás a toldalékban. De ostoba nem vagyok. Ki nem szolgáltatom magam, annál több vagyok. Figyellek titeket. Ti ének. Mert nekem ti az vagytok. Ének. Kétértelmű zengések, többes értékek. Látom, ahogy megénekeltek engem némán, nem a hangról beszélek. Csak emlékezzetek, hogy tudom, hogy mennyire tudom kihasználni az embereket s ez nem hazugság, talán nem, de ha még mindig itt vagy, s olvasol, akkor sem lepleztem le magam, mert az intenció az enyém, de én nem írok. Én írom magam s most ne folyjunk bele irodalmi körökbe. Köröznek maguk felett, mint keselyűk a saját tetemük felett. És ez most csak egy hasonlat. Metafora. Abúzió. Ismétlés. Hiperbola s csupa minden kikerülés, mint ahogy én kerülöm ki magam, hogy magamról beszéljek, hogy magam mondjam, nem leplezem le magam előtt önmagam, nem olvasom vissza azt, ami én, amit én írtam.

Felkelek. Felveszek egy zöld pólót, egy bordó nadrágot. Nem túlzok, de valamiért vérfoltos. Nem érdekel. Most befogom a pofám, nem figyelem magam, túl fáradt vagyok. Nem beszélek. Csak felveszem szépen és egyszerűen a vérfoltos nadrágom és egy pillanatra azért belegondolok, hogy hogyan ölném meg magam. Hogy szeretném-e, ha vér folyna… talán. Talán. Holnaptól nem iszok. Az embert megviselik ezek. 

ÉS most lazuljunk el a kételyben.

Illusztráció: Roberto Ferri

 

Lenyomat

„a lenyomat bemélyedés vagy kidomborodás
amelyet egy test felszínre gyakorolt nyomása hoz létre”
                               Patrick Modiano
 
„általában minden ábrázolat, amelyet nyomással
állítanak elő, s amely a nyomott tárgynak
képét állítja elénk. Megkülönböztetünk
sík felületű lenyomatokat, például
a kő- és könyvnyomdászatban, rézmetszészetnél
és relief lenyomatokat, amelyek mélyítve
vagy kidomborítva vannak. Minthogy olyan
tárgyakról, melyek nem elég vékonyak
hogy formáik ellentétes oldalon átverődjenek
csak negatív képet lehet nyernünk
ezért ezeket legtöbbnyire csak matricáknak vehetjük”
 
mellkasba nyomódó arclenyomat
kőfejtőben hagyott kis kalapács
elzáródott szívbillentyű
időnként kihagyó szívverés
orvosi vizitnél magas vérnyomás
anyaméhben hagyott feszítőfogó
összekarcolódott lenyomat
összegyűrődött fénykép
és egy fényképezőgép
elkülönböződés
elválás két puszi vagy kézfogás
hiánytalan lista a hiányzók névsorával
eldobott ruhadarabok
a földön és a föld alatt
kinyújtott kar kicsit reszkető
túlsúly és korai jelei az öregedésnek
sminkkészlet a táska mélyén
púder és pamacsok
szétfeszített lábujjak között vattacsomók
az emberben védett üregrendszer
ütemesen kiürített belek
lemosott arc és tiszta kezek
belső bordaközi izmok
barlangban elejtett zseblámpa
kocsmában utolsó korty keserű ital
kéregető véget nem érő kántálása
ahogy előre hajol a buszon
az uszodában ahogy belecsobban
a teste a húszfokos sós vízbe
ahogy meggyújtja a cigarettát másnak
ahogy sálgalléros pulóverét leveti
ahogy apja rákban vagy cukorbajban meghal
ennyi marad meg belőle:
lenyomat vagy még az sem, csak egy matrica

Photo-2-2


illusztráció: Eliza Bennett

Paul Celan korai versei

Azt beszélték

Hallottam: azt beszélték, van
a vízben egy kő és egy kör
és a víz fölött van egy szó,
ami a kört vonja, a kő gyűrűjét.

Láttam az én nyárfámat lemenni a vízhez,
láttam, ahogy sudár karja a mélységbe kap,
láttam a gyökereit az ég felé nyúlva éjszakáért könyörögni.

És nem siettem utána,
csak kiolvastam a földre hullt morzsából
a te szemed alakját és csiszolt ragyogását,
levettem nyakadról a szavak láncát,
szegélynek az asztalra, amin a morzsa volt.

És nem láttam többet az én nyárfámat.

 

Ma este is 

Teljesebben,
mert a hó ráhull erre
a nap átúszta tengerre is,
teljesebben virágzik a jég a kosaraidban,
amiket a városba cipelsz.

Homokot
koldulsz össze érte cserébe,
mert az utolsó
rózsa otthon
ma este is csak azt akarja, hogy
kimarják gyökereit a szitáló időből.

 

És a szépség

És a szépség, amit szaggatsz, és a hajad,
amit tépsz:
milyen fésű
simítja ki a szép hajad?
Milyen fésű,
milyen kéz?

És a sok kő, amit gyűjtesz,
amit raksz:
hova vetül az árnyékuk,
milyen nagy?

És az a szél, ami ott fúj,
az a szél:
kér azokból egy árnyékot,
amit hozzád mér?

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

Az ágy és az asztal

 

Az éjszaka illata a te ágytakaród, árnyékában hozzád fekszik a sötétség.
Simogatása megkarcolja bokádat és halántékodat, így ébreszt életre és alvásra,
rád talál a szavaidban, a vágyadban, a gondolatodban,
mert mindenikkel összefekszik, így csábít, így csalogat elő.
Szempilláidból kifésüli a sót, azt teszi eléd az asztalra,
kihallgatja pergő óráidból a homokot, azzal kínál.
És ami rózsa korában volt, árnyék és víz,
azt tölti poharadba.

(Mohn und Gedächtnis, 1952)

 András Orsolya fordításai

Illusztráció: Paul Klee

 

 

Edward Lear: A Kenguru és a Réce

“Ó Kenguru!” – mondta a Réce -,
“kegyed ugrál szüntelenül,
szökkenve föl és le, föl és le,
csuda gyorsan, szinte repül!
Én únom e ronda sekély pocsolyát már,
s érzem, túlnan a tarka világ vár:
vágyom messze vidékre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

“Vigyen engem a hátán, kérem!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce,
“és nem mozgok, megigérem,
csak hápogok ide-oda nézve,
ha látom a tájat, a Nagy Gumifákat,
a földi, a légi, a vízi csudákat –
vigyen el, kérem az égre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

S a Kenguru szólt: “Nos, Réce,
vonzónak tûnne nekem
javaslata lényegi része,
de amit kér, nem tehetem.
Már elnézést, az a fõ akadálya,
hogy önnek roppant nyirkos a lába.
A hátam esetleg meghûl,
s még köszvényt kaphatok ettül.”

És mondta a Réce: “Az este
már mindent jól kitaláltam;
legjobb lesz mindenesetre,
ha zokniba bújik a lábam,
s hidegben majd köpenyembe takarva
naponként gyújtok közbe szivarra.
Így ugye mehetünk végre,
ó Kenguru?” – mondta a Réce.

És mondta a Kenguru: “Rendben!
A hold már, nézze: kerek.
De a farkam végire menjen,
hogy egyensúlyba’ legyek.”
És szökken a Kenguru, rajta a Réce,
s hipp-hopp, háromszor körülérte
útjuk a tarka világot. –
Vidámabb párt ki látott?

Havasi Attila fordítása

kenguru