Gyerekszülés?
Az asszonyok sem szívesen beszélnek róla. Csak legyintenek, mintha egy legyet hessentenének el, vagy mindentudón összekacsintanak, mint a katonák, akik mintha másra sem emlékeznének a háborúból, csak a nagy ivászatokra.
A legvéresebb, legkomolyabb dolgokra nem találunk szavakat.
És Hildi, az öreg normann hercegnő  nem volt se legyintgetős, se kacsingatós fajta. Tizenegy magzatot hordott ki, tizenegy csecsemőt táplált a saját tejéből. Ötöt temetett el kisgyerekként, hármat gyilkoltak meg a szeme láttára, és három felnőtt gyereke tűnt el nyomtalanul. Most ötven esztendősen akkora volt, mint egy hatalmas gálya, egy feldíszített hadihajó, amivel diadalmas királyok hozzák-viszik a hadizsákmányt. Csak éppen Hildinek nem volt senkije. A gyerekei már földdel teli szájjal, örök álomba merülve várták a feltámadást – merthogy a feltámadásra vártak, az nem lehetett vitás.
A normann hercegnőt két komor képű keresztény szerzetes kísérte a tanácskozásra.
Hildit ennek ellenére megkülönböztetett tisztelet övezte.
De csak lassan, kínlódva foglalt helyet, és felszisszent, ahogy a párnákon elhelyezkedett – mert akárhány miatyánk sem segíthet a meglazult méhizmokon, amelyek fájdalmas bőrzacskóvá teszik a kiszolgált méhet.
Riolda elszörnyedve számolgatta: vajon hány órát lovagolhatott Hildi, mire a kíséretével megérkezett Ettenburgba?
De bármennyire is hasonlított egy megöregedett, megsebzett, magát kínlódva vonszoló bölényhez, hatalmasan és betegen is szép volt. Hildi elképedve bámulta: a nyaka karcsú és ránctalan, a vonásai szabályosak és tetszetősek, és nagyon hirtelen őszülhetett meg, mert úgy tűnt, a feje körül selymes, fehér szalagokból font glóriát visel a feje körül. Vagy a hirtelenszőkék másként öregszenek? Minden szőke nőben van valami csillogó, valami ünnepi, jutott eszébe Illighaen egyik régi bölcsessége, és most megint elfogta az a kislánykori irigység, mint mikor Hildi fátylát cipelte a normann udvarban. Hildi, aki a metszően kék szemén kívül más ékszert nem viselt, most is átnézett rajta.
És bár mindenki ügyefogyottnak és gyengének tartotta, ő volt a legfontosabb vendég, számtalan uradalom, kastély, hajó és erdő ura. És vajon erényeink miatt szeretnek minket? Erényeink miatt tisztelnek. A férfiak, akiket Hildi szeretett és elárult, holtan és láthatatlanul most is körbevették.
Az angolszászok ráfüggesztették a tekintetüket, de csak a két szerzetes beszélt Hildi helyett: buzgón keverték az angolszász szavakkal a latin végződéseket, az összefogást az üdvösséggel a közelgő világvégével, a múltat a jövő idővel, az ír királyokat a viking fejedelmekkel…
Etelrid, az angolszász király nem bírta tovább.
– Mi a véleménye az összefogásról a mi kegyelmes nővérünknek?  Hogy vélekedik a távolba-látásról? Hogy tetszenek a csodafegyverek?
A felriadt Hildi úgy bámult Etelreidre, mintha megbolondult volna.
Hogy micsoda…? Távolba-látás? Csodafegyverek?
Előredőlt és felsorolta, hány katonát, hány lovat, és mekkora uradalmakat biztosít majd az északi szövetségnek. És hogy a felajánlást megtoldja, tíz évre lemondott húsz szláv rabszolgájáról és három kereskedelmi vitorlásáról. Vaskos ujjain számolt, akár a parasztasszonyok, akik birkákra alkusznak a piacon. Ám a hajók, a rabszolgák, a katonák, a mezők és a patakok valóságosak lettek attól, hogy Hildi felemelte az ujjait.
–  Ennyi – mondta.
Aztán megint a papjai vették át a szót: elosztották a várható évek számát a Jelenések könyvében található összes jövendöléssel, a húsz szláv rabszolgát a babiloni fogságból hazatérő családok számával, és megtoldották még Hildi felajánlását egy muszlim hitre tért tudós, Illighaen hagyatékával. Riolda felszisszent, de Hildinek, a gyermektelen anyahercegnőnek szempillája se rebbent.
– A láthatatlan ellen csak láthatatlan fegyverekkel lehet harcolni – bólogatott Etelreid.
A csendesen pihenő Hildi összébb húzta a köpenyét:
– És végül adok még pár zsidó rabszolgát. Éltek már muzulmán országban, ügyes fiúk, könnyen tanulnak. Egy jó kém megfizethetetlen. Többre mentek velük, mint a böjtökkel, csodafegyverekkel, tudós madarakkal.
A szerzetesek rögtön tiltakozni próbáltak, miközben Riolda eltöprengett: ez a lomha Hildi honnan szerzett vajon kémeket? Melyik épeszű zsidó az, aki háború idején kiteszi a lábát Hispániából?
No de Hildi nem arról volt híres, hogy fecsegni szeret.
Etelreid felé fordulva, nagy kínlódva, tenyerét a hasára szorítva felemelkedett.
Kedves-drága-egyetlen testvérem!
Isten áldja meg szent seregeidet!
Rioldára rá se pillantott.
Ámen-ámen-ámen. Isten-áldjon-meg- minden-tettedben-kedves-testvérem.
Most szemtől szemben álltak az angolszász királlyal, de nem tudták, hogy melyikük hajtson először térdet.
Mint mindig mindenben, most is Hildi volt az erősebb.
Etelreid félszegen meghajolt előtte.
– És bocsásd meg testvérem, hogy nem foglalom el a nekem rendelt várat. Beteg öregasszony vagyok, jobb lesz nekem a saját sátramban.

Ebben a bíborfonállal díszített, szőnyegekkel díszített, hatalmas sátorban látogatta meg aznap délután Riolda. Elámult a rettenetes anyahercegnő vakmerőségén: egy háromlábú széken egyes-egyedül ült a sátor közepén. Vagy még sincs egyedül?
Ki lehet az a fiúcska, aki ott bujkál a sátorponyvák között.
–Hát nem ismersz föl, kegyelmes hercegnő? Riolda vagyok.
Hildi elmosolyodott: – Jól felvitte Isten a dolgodat! Nem te lennél, ha nem az induló sereg körül sertepertélnél, Riolda.
A sátorban nyoma sem volt feszületnek, keresztény képecskéknek, ereklyéknek, de még egy másik – kisebb – széknek sem, ahova a papok letelepedhetnek, hogy Hildi mellett kivonjanak, osszanak, szorozzanak.
– Ezek a keresztények a legjobbak – szólalt meg anélkül, hogy Riolda kérdezte volna. – Ha imádkozol, akkor békén hagynak. Mért hadakoznék én olyanokkal, akik nálam is erősebbek? Akik már otthon vannak a frank udvarban? Az északi széllel sem szokás hadakozni, hiszen mindannyiunknál erősebb.
És bár most nem fújt az északi szél, csendes, őszi délután volt, mind a ketten hallgattak. Az eső úgy motoszkált, úgy dobolt körülöttük, mint a lelkifurdalás.
–Te voltál, aki utoljára látta Vilmos gyermekeit, az én három legkedvesebb magzatomat.
Riolda engedett a büszkeségéből, és lekuporodott melléje.
Kamasz voltam, gondolta. Betöltött a kalandvágy, a saját tizennégy évem, alig emlékszem a gyerekekre.
De mondani nem mondott semmit. Csak hallgattak, vártak valamire.
– Következő évben aztán egy másik szolgát küldtem hozzájuk. Küldtem vele pénzt, ennivalót, csizmát, a szolgát megeskettem, hogy senkinek sem árulja el a rejtekhelyüket. A feleségét és a gyerekét túszul tartottam az udvarban, de a szolga visszajött a kétségbeeséstől őrjöngve. Nemcsak a halászt nem találta meg, akire a gyerekeket bíztam, de még az öblöt, a falut sem. Aztán a fríz hadjárat után én magam kerekedtem fel, katonákkal kutattam át az öblöket, kivallattam a parasztokat, de soha senki nem hallott a faluról, ahol elbújtattam a gyerekeket.
Riolda elképedt.
Most már jól emlékezett a hatalmas körtefára, a farönkből faragott asztalra, ahol a halásszal, a gyerekek gondviselőjével beszélgetett.
– Ha a teremtő isten úgy szeretne minket, ahogy a papjaim mondják – jajdult fel Hildi – a világ nem űzhetne ilyen gonosz tréfát velem.
És ahelyett, hogy a puffadt hasára ejtette volna vissza a felemelt tenyerét, a combját püfölte.
– Ha még élnek, akkor szeretném viszontlátni őket! Ha meghaltak, ott akarok állni a sírjuk mellett. Hogy viseljem el, hogy a gyerekeim névtelenül fel-alá ténfergő halottak lettek?
Lüktettek a kézfején az erek, de sírni most sem tudott.
Rioldának kedve támadt megkérdezni, miért nem menekült el hajón a gyerekekkel, pontosan úgy, ahogy a férje, Vilmos azt megtervezte? Mi szükség volt az árulásra, az intrikákra, a kicserélt, titokban elrejtett gyerekekre?
És eszébe jutott, hányszor de hányszor hallotta a titokzatos eltűnésekről rémüldözni Illighaent és Vilmos herceget. Ez talán valami normann hagyomány lehet? Csillapíthatatlan félelem a személytelenségtől, gyógyíthatatlan rettegés az önfeladás és a névtelenség gyalázatától? Meglehet, ezért irtóznak a germán nagyurak a Prófétától. És meglehet, ezért nem menekült Hildi hajóval Dániába: ott névtelenül kellett volna élnie.
– Nyugodj meg, Hildi, könyörgöm!A gyerekek nem évtizedekben mérik az időt. Akármennyi nap vagy év adatott meg nekik, te világra hoztad őket,megajándékoztad a lélegzeteddel, a bőröd melegével…
De a hercegnő oda se figyelt.
Lázasan hadarva magyarázta, hogy a Bretagne-ban elrejtett gyerekekeit néhány utazó igenis látta: megfogták a kezüket, megtapintották a hajukat. A gyerekek pedig boldogan eldicsekedtek apjukkal, Vilmos herceggel… Csak az a szörnyű, az a felfoghatatlan, hogy ezek a találkozások mindig alkonyatkor estek meg! Amikor ő, Hildi felkeresi ezeket a titokzatos völgyeket és erdőket, semmi nyoma nincs a hercegi gyermekeknek, ennek a három kivételesen szép teremtménnynek. és felfoghatatlan, hogy maguk az utazók sem találnak vissza ugyanazokra az ösvényekre. Mert ez a három gyerek egy másik időben él. Egy másik időben… a maga elmondhatatlan, tökéletes szépségében.
A sátor mélyén megint meglebbent az árnyék.
Egy furcsa sapkát viselő, idegen kisfiú. Talán Hildi mégsem tud egészen egyedül lenni.
– Mondd csak, Hildi, zsidó rabszolgák gondoskodnak rólad?
Kotnyeleskedő, udvariatlan kérdés volt, de Hildi nem fortyant fel.
És ahogy másról kezdett beszélni, csillapodott is a dühös reszketése.
–Talán hallottál a navirokról, mi Normandiában csak keresőknek hívjuk őket. Misztikus utazók, akik nem tudják elviselni, hogy a tizenkét törzsükből tíznek nyoma veszett. Mások látták őket erre-arra-amarra, de zsidó még nem találkozott velük színről színre. Ha pedig egy nép ekkora hűségre képes, akkor én, egy szegény öregasszony mért ne kerestetném saját gyerekeimet?
Riolda soha életében nem hallott a navirokról.
Biztos volt benne, hogy szegény, öreg, gyámoltalan Hildi szélhámosok markába került. No de gyerekek híján mindenki arra fecsérli a pénzét, amire akarja.
– Annak örülök, Hildi, hogy támogatod a szövetségünket.
A hercegnő most először elmosolyodott.
– Ne gondold, hogy bolond vagyok, gyermekem. Én még a mórok ellen sem támogatok beszélő gépeket, szárnyas nemtudommicsodákat. Mintha nem a gyerekszülés lenne a legnagyobb, legfelforgatóbb titok. De te józan és okos ember vagy. Ha te bejárod a földet, és sehol nem találod a gyerekeimet, elmúlnak a kínjaim, megnyugodhat az én méhem, nyugodt szívvel átléphetek az örökös sötétségbe.

Spitzer Rudolf sietősen érkezett meg a Műszínkör épületébe. A nyári melegből a faszerkezet hűvöse jól esett neki. Munkája végeztével, hazafelé menet elnézegette ezt a sokak által látogatott szórakozási formát, aminek május óta társulati tagja. Sokan megfordultak a vastag, világos barnára pácolt gerendák alatt, amik egy kupolában futottak össze. A vendégek a karzatról is nézhették az előadásokat, szünetekben vagy ha megunták a bohócok tréfáit, kisétálhattak az erkélyekre, ahonnan a fák lombjai felett megpillanthatták az Amerikai Park bejáratát. Többször zavarta meg a vurstli zsivalyát Bolond Laci, a Hőköm Színház kikiáltója, mert a Műszi főbejáratának nyeregtetején akart volna lovagolni. Ezekben az esetekben Bertalan, az ügyeletes lépett közbe és küldte vissza a szomszédba Lacit, hogy ott szédítse a kikapcsolódást keresőket.
Egyik este a két intézménytől valamivel távolabb Spitzer felfedezett egy, a gázlámpák által kevésbé megvilágított padsort. Ide nem ruganyos léptű férfiak és tipegő hölgyek jártak. Ők kalandvágyból szokták böngészni az apróhirdetéseket s ha egy kecsegtető jeligére bukkantak, azonnal tollat ragadnak, hogy átadják magukat a heves érdeklődésnek. Ennek a labirintusnak rendszerint a Városliget volt a kijárata a késő esti órákban, tudta meg a zongorista Bertalantól.
Spitzer lyukas cipője nyikorgott munkába menet, amikor egy hangosan zokogó férfire lett figyelmes, aki az egyik árnyas padon gunnyasztott. A kis termetű embernek hosszú ujjai voltak, s ahogy a zenész a közelébe ért, hangosat tüsszentett.
– ‘sundheit – kívánta alig hallhatóan Spitzer, ahogy elhaladt.
A fiatalember megtörölte az orrát zsebkendőjével, mintha elengedte volna a füle mellett Spitzer mondatát. A zongorista tovább folytatta volna az útját, azonban a fiatal férfi elkezdte kiönteni a lelkét neki:
– Kérem, én művész vagyok! Senki sem ért meg, nem méltányolnak, holott az egyik legfontosabb, ha nem az egyetlen fontos dolgot végzem a színházban! Szakmámban páratlanul ügyesen dolgozom.
– Ön színházi szabó? – csodálkozott Spitzer.
– Nem, hanem borbély.
Spitzer a kalapjához emelte volna a kezét, kezdte kényelmetlenül érezni magát, amikor a férfi hozzátette:
– Delikát borbély, csakis kisasszonyoknak.
Spitzer Bertalantól hallotta már korábban azt a szóbeszédet, hogy egyes állandó színházak olyan  embereket vettek fel dolgozni, akiknek a feladatai kétesen voltak megfogalmazva szerződéseikben. Egy színpadi munkás mesélte röhögve, hogy ő tudja az okát, miért alacsonyak és könnyed testfelépítésűek ezek a férfiak: mert azok nem jelentenek veszélyt a nőkre.
–Tetszik tudni – folytatta – ha bármelyikünkről akár csak egy pillanatra is lábra kap az, hogy nem jól végezzük a munkánkat, akkor jaj nekünk. Oda a hírnevünk, senki sem fog alkalmazni és tisztes megélhetés híján mehetünk, amerre látunk. Tilos innunk is, mert úgy tartják, hogy aki italos, annak remeg a keze és nekünk tartózkodunk kell mindenféle óvatlan mozdulattól. Mind az igazgató úr, mind a fräuleinok s ugyancsak a kuncsaftok háklisak erre. Ha már itt tartunk, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Klein Manó
– Spitzer Rudolf, a Műszi zongoristája. Örvendek a szerencsének, de most azonnal tovább kell mennem, mert elkésem.
A fiatalember követte a Műsziig, majd kézszorítással búcsúzott tőle.

***

Hajnaltájt már csak néhány korhely horkantgatott taktusra a Kulacsban, amikor egy fiú cibálta meg Seress ingujját.
– Klein úr üzeni, hogy azonnal tessék a Király utcába sietni, mert nagyon beteg.
Seress először nem értette és rekedt hangon visszakérdezett, hogy mit akar a küldönc, amikor másodszorra hallhatta végig az üzenetet, döbbent rá, hogy Manó keveredhetett bajba. Hóna alá csapott egy új szöveget, amit pár nappal ezelőtt hozott neki egy újságíró azzal a kéréssel, hogy írjon rá zenét. „Szép, kétségtelenül szép volt, de vers és nem sláger”, de fittyet hányva a kihívásra, elvállalta.
Seress a sötét lépcsőházban botladozott felfelé. Az áporodottság és a hiány szaga tolakodott torkába, a cigaretta marta nyálkahártyája viszketett. Benyitott. Odabent a tetvek marta kar a lyukacsos lepedőn pihent, Manó szaggatottan lélegzett. Seress leült az összeeszkábált fekhely szélére, várta, hogy
a szünetből ismételten ritmus legyen. A beteg homlokára tette tenyerét, érezte a mögötte lüktető dúr akkordját, kitapintotta a dallam araszolgatását az ötvonalon felfelé. Manó felzokogott.
– Nagyon nagy bajban vagyok, Rudi!
– Miről beszélsz?
– Nem akartalak terhelni, de egyre több pénzre volt szükségem és emiatt eljártam műintézetekbe beretválni. Egyiküknek túl dús volt, megszaladt a beretva, mert erősebben húztam meg.
Elhallgatott. Zihált.
– Pedig soha nem követtem el hibát, mégis egy kis vérpaca jelent meg az ölében! A madám megfenyegetett, ha galibát okoztam, elintéztet, mert az a lány volt a leglátogatottabbja. Nem merek utcára lépni, mert úgy hallottam, elveszejtettem!
– ..?
– A barátságunkra kérlek, menekíts meg tőlük, nem akarok a kezük által meghalni!
– Engem mindenki ismer. Hogyan tudnék én neked menedéket nyújtani?
Seressnek is fülébe jutottak azok a pletykák, miként fejezik be életüket azok, akik akarva vagy akaratlanul keresztezik a nyilvánosházak tulajdonosainak elképzeléseit. Olyan búvóhelyet, ahol az alvilág nem éri utol már leépült barátját, nem tudott elképzeni Magyarországon, különösen Budapesten.
– Ha megfizetnéd…?
– Hogyan is tudnám? – nézett bűnbánóan Klein Manó.
– Valóban csak erről van szó? – kutatta Seress a másik tekintetét.
Klein nem válaszolt. Seress szétnézett a rendetlenségben, megtalálta munkaeszközeit, a rozsdás borotvára rászáradt néhány vércsepp.
Miért nem szóltál, hogy ilyen állapotú beretvával dolgozol?
– Nem tudtál volna…
– De igen, egy köszörültetés semmibe se fáj nekem.
– Néhány hete kell így dolgoznom.
– Drága barátom, hány nő tárta szét lábát, újabb vevőkört remélve tőled?
– Öt.
Dobogás és gajdolás hallatszódott fel a hajnali utcáról. Seress határozott és tudta, mit kell tennie. Ráhelyezte ujjait Klein bordáira, mint a zongora billentyűire és játszani kezdett. Először csak a kiérzett
ritmust kopogtatta, majd klimpírozás közben egy dallamot kezdett dúdolni.
– Emlékszel, a vurstliba, ahol egy ideig játszottam, sokszínű közönség járt. Egyik este, miután elpakoltunk, egy vándorcirkuszos asszony árult el nekem egy titkot. Idefigyelj, Spitzer Rudi, így beszélt, amiért ilyen szépen játsztál ma, mutatok valamit. Azt gondoltam, akar tőlem valamit, bár hozzám öregnek tűnt. Bevitt a ponyva alá. Azóta félek a saját zenémtől, mert tudom, mire képes. A zenémmel foglak kimenekíteni innen. Mindenedet átadom az örökkévalóságnak: ötvonal és azok pótvonalai lesznek az új valóságod.
Egymás mellett ültek, Seress bal keze Klein homlokán, jobbal a bordákat feszítő bőrt érintette. Manó
utolsó lélegzetvételekor kész volt a Szomorú vasárnap.

 ***

Seress büszkén jelentette be a vers szerzőjének, Jávor László újságírónak: elkészült a Szomorú vasárnap. Sokáig csend övezte a dalt, majd egy hétfői napon jött a hír: egy kiscseléd lúgkövet ivott és teteme mellett a dal kottáját találta a rendőrség. A dalt felelősségét firtató kolumnák, magukat a szerzőket támadó cikkek és a halálhírek sokasodtak. Seress egyre gyakrabban ütött mellé, mert érezte, hogy Klein Manó vágyai, bolyongásai és útkeresése az életben majd az ötvonalon olyan, új hangjegyeket írtak az ő kottájába, amiket már nem tud lejátszani.

Illusztráció: Remedios Varo

A láz múltán, midőn a néhány napja ájulásig vert és kevés híján meglincselt színész, Alaky József újra fel tudott ülni a szekéren, s végre nem forró vért hányt, de keserű epét, Verspataki Bella, az egykoron sokszoros Júlia, a hajdanvolt szépasszony, aki még elvirágzásában is bírt némi csáberővel, végre álomra hajthatta a fejét. Röpke álmában újra látta a könnyáztatta férfiarcokat, a hanyatló zászlókat, hallotta a káromkodásokat, szitkokat, fogadkozásokat, az innen-onnan felfakadó elfojthatatlan, vigaszt nem találó zokogást, a kardok elpattanásakor felhangzó hidegen acélos, fülbántó zajt; s ugyanakkor és ugyanúgy látott megkönnyebbült mosolyokat, a hazatérés örömében ragyogó szemeket, és fülébe jutottak azok a sóhajok, miszerint “megúsztuk, élünk, vége van.”
– Megúsztuk, élünk, vége van – szakadt fel a sóhaj Alaky József elgyötört mellkasából is, felriasztva Verspataki Bellát. – Most már megleszünk valamiféleképpen.
– Ne beszélj, József – búgta Verspataki Bella, majd megkeményítette a hangját (színésznő volt, a hangszálai úgy táncoltak, úgy zenéltek, amint ő parancsolta nekik). – Nemrég még vért okádtál! A gyomrodat és a nyakadat erősen megdolgozták azok a legények, úgyhogy maradj te csak csöndben. Semmi kedvünk elföldelni ebben a latyakban!
A szekér hátuljában, lábát lóbázva üldögélő Zoránd Sándor, akinek ígéretes karakterszínészi pályáját törte ketté a másfél évig tomboló véres vigasság, buzgón bólogatott Verspataki Bella szavainak hallatán, s még hozzáfűzte:
– Ráadásul a tíz körmünkkel kellene elkaparnunk, úgyhogy már csak a sajnálat okán is meg kell gyógyulnod.
Alaky József nem vitatkozott, hátrahanyatlott a derékaljul szolgáló szénán, s a vonuló fellegeket figyelte. Három nappal azelőtt is így hevert egy néptelen vidéken emelkedő csárda mellett álló kazalban, kicsit dideregve (Világosról jövet, ki tudja, merre tovább), mikor négy legény lépett elé, tudakolván, nincs-e menlevele vagy bármi egyebe, ami örömet szerezne négy ágrólszakadt bujdosónak. Alaky József nem felelt azonnal a kérdésre, csak a fejét ingatta, mialatt magában a helyénvaló, frappáns választ fogalmazta. A négy fiú azonban nem bizonyult túlságosan türelmesnek: nekiestek a gondolatait rendezgető színésznek, beletapostak párszor a gyomrába, rúgták a fejét, s ahol érték, mindenét, végül kötelet vetettek a nyakába, s a csárda mellett álló körtefára kezdték fölrángatni. Majdnem végeztek is iszonyatos munkájukkal, amikor a csárda hátsó udvarának irányából közéjük rontott Verspataki Bella, cibálni kezdte a kezeik közül a színésztársát nyakánál fogva egyre magasabbra emelő kötelet, kardosan, elszántan, hősiesen. Hanem bátor igyekezete közben az inge elrepedt, s előbuggyantak még mindig vágyat gerjesztő keblei. Ennek láttán a harcias szegénylegények nyomban eleresztették a hóhérkötelet, miáltal az alélt Alaky József a földre huppant s ott elterült, mint a letaglózott tinó, majd módszeresen, egymás után megerőszakolták Verspataki Bellát. A színésznő elébb alaposan összekarmolta ugyan a pofájukat, csaknem kikaparta a szemüket, egyiküket pedig úgy sípcsonton találta rúgni, hogy két hétig bicegett utána, ám végül mégis alulmaradt az egyenlőtlen küzdelemben, s arcán néma undorral tűrte, hogy a kanok kiéljék rajta gerjedelmüket. Azoknak pedig kanságuk csillapítása nem tartott valami sokáig, s mire végeztek vele, meg is feledkeztek Alaky Józsefről, eliszkoltak tüstént, s a még mindig ájultan heverő színész ilyenformán megmenekült. Verspataki Bella feltápászkodott, a sietve távozók után köpte szívének minden keserűségét, Alakyhoz ment, a hóna alá nyúlt és bevonszolta a csárdába. Az ott poharazgató Zoránd Sándornak és szekerük negyedik utasának, a szintén színházi ember Menyhárt Miklósnak csak annyit mesélt el, amennyit jónak látott, aztán rájuk bízta az eszméletlen férfit, és a fogadósné keresésére indult, hogy egy kevés meleg vizet kérjen tőle, amivel lemoshatja magáról a lassan reászáradó, gyomrát forgató férfimocskot.
Alaky József merengve bámulta a fellegeket, sejtelme sem volt arról, hogy három nappal korábban Verspataki Bella milyen módon, s főként, milyen áron mentette meg az életét. Úgy vélte, a színésznő határozott fellépése előtt egy kisebb hadsereg is meghátrálna, így hát inkább csak saját magán csodálkozott – azon, hogy egyetlen jajszó vagy segélykiáltás nem hagyta el az ajkát, miközben azok négyen csépelték szorgalmasan. A fellegek sem érthették viselkedését, mert három nap elteltével is úgy ingatták-ringatták foszlánytestüket, ahogyan az emberek a fejüket szokták, ha nem képesek valamire magyarázatot adni. Alaky József elmosolyodott saját szellemességén, ámbár az is lehet, hogy ezt a mosolyt már csak álmodta.
Arra ébredt, hogy társai beszélnek valakivel. Felemelte a fejét, s úgy tűnt, egy koszlott, foszladozó honvédruhát viselő férfi baktat mellettük. A hangfoszlányok lassan értelmes mondatokká álltak össze Alaky József fejében.
– És maguk mióta jönnek?
– Hét napja, komám, hetedik napja.
– Engem is szekéren hoztak, három szekéren is egymást követően, de ma reggel elváltak útjaink az utolsó szekeressel, azóta kutyagolok.
– Hová igyekszel?
– Pest alá. Nagykátai vagyok, hazamennék már. Éveket rohadtam a harminckettedik Szent György Ezredben, aztán a börtönben, utána a tűzvonalban, megpihennék kicsit. Hát maguk?
– Pestre megyünk, elvihetünk. De ne ugorj fel, mert mi is lecihelődünk lassacskán. Ott, a fák alatt jól éjszakázhatnánk. Ismered a sebeket?
– Láttam sokfélét, de nemigen értek hozzájuk. Az az úr tán sebes ott fönn?
– Megverték, meggyomrozták, hogy napokig vért hányt. Majdhogy föl nem kötötték valami útszéli haramiák, kóbor bitangok, akik menekülőknek mondták magukat.
– Sokféle volt köztünk, tudják azt maguk is.
A szekér nagyot zöttyent, ahogy letért az útról, majd megállt. Menyhárt Miklós kifogta a lovat, kipányvázta, a másik három férfi addig leemelte Alaky Józsefet a szénáról, s egy nagy fa alá fektette az összehordott avarra.
– Mi amúgy színészek volnánk, legutóbb a kis lengyel embereinek játszottunk. Még ő is megnézett minket, meg az őrnagya, aki egykor szintén színész volt, miként mi, de költőként többre vitte. Beszélik, megölték a muszkák – mondta Zoránd Sándor, aztán kezet nyújtott a honvédnak, bemutatkozott, és elsorolta a többiek nevét is.
– Cifra neveik vannak – szögezte le a honvéd. – Engem Virág Pálnak hívnak.
– Mi voltál a Szent György Ezredben? – kérdezte Menyhárt Miklós.    – Káplár. Aztán amikor a mieink ellen kellett volna jönnünk, eltörtem a kardom a combomon. Csak úgy zengett, a keservit az anyjának, csak úgy zengett, bongott! Akkor engem is majdnem agyonvertek. Vasalt talpú csizmákkal tapostak, kikötöttek, botoztak. Végül bezártak. Azt se tudom, hogy kerültem elő a tömlöcből, arra se nagyon emlékszem, miként lettem honvéd, de azt mondták, magam jelentkeztem. Egyszerre arra eszméltem, hogy puska a kezemben és azok felé rohanok előreszegezett szuronnyal, akiket azelőtt szolgáltam. Győztünk. Jól esett, a keservit, kegyetlenül jól esett! Aztán egyre rosszabb lett, a koszt, a kvártély, az egész. A ruha szakadt, de nem volt másik, a csizmák, a bakancsok tönkrementek, a talpuk elvásott. Újat nem vételezhettünk, mert nem volt miből. Elmúlt minden. Azt nem mondom, hogy csendesen, de elmúlt. – Virág Pál szeme csillogott a közéjük ereszkedő szürkületben. Nagyot nyelt, közben ádámcsutkája majd kiszúrta a bőrét, talán csak a hetes borosta mentette meg. Izzadó tenyerét elrongyolódott nadrágjába törölte. Verspataki Bella végtelenül elesettnek látta. Azt hitte, a három nappal azelőtti események után minden idegen fiatalembertől félni és undorodni fog majd, de ez itt olyan más, ez a Virág Pál. Fiatal férfi, anyátlan gyerek. Szeretnivaló, boldogtalan, csalódott, szorongó kisfiú.
– Világosnál voltál? – szegezte neki a kérdést Zoránd Sándor a katonának.
– Ott. A fegyverletételkor, s utána három hétig. Akkor elindultam haza, de levelem nincs – sorolta Virág Pál, s a hangjában mintha egyedül maradt volna a szomorúság. – Hát maguk?
– Mi az öreg lengyeltől jöttünk, Világosnál beleszaladtunk a muszkákba – vette át a szót Verspataki Bella. – Szerencsére ez a mi jó Józsefünk beszél valamelyest muszkául, így levelet kaptunk, reá meg pecsétet, a muszkáét is, meg a németét is. Hat emberre szól a levél, úgyhogy mostantól rendbe jön minden, fiam. Két társunk Aradra ment, az egyik, a fiatal Hegykői Mihály olyasmi korú, mint te vagy, kinézetre is hasonlatos hozzád. Kerítünk neked ruhát, bármiféle ellenőrzésen átjutunk. Hazaviszünk, haza fogunk vinni.
Virág Pál nem válaszolt, csak ült esetlenül, halálosan kimerülten.      – Mi voltál otthon? – érdeklődött Menyhárt Miklós.
– Napszámos. Zsellér – suttogta Virág Pál.
– Hagyjátok békén – szólt társaira a színésznő. – Fáradt. Nyilván éhes is. Én is az vagyok, falhatnánk végre valamit, nem?
– Csak, gondoltam, velünk is maradhatna, ha akar. Jobb, mint földet túrni – mormogta Menyhárt Miklós.
– Én azt szeretem – élénkült meg Virág Pál. – Legalábbis eddig még semmi egyebet nem szerettem, soha elégedett nem voltam a sorsommal, csak mikor a földön voltam. Kivéve, talán, amikor levertük őket – tette hozzá elmélázva. – De az lehet, igaz se volt.          Elhallgattak mindnyájan, enni kezdtek. Még a csárdában süttettek kenyeret, cseréltek szalonnát, kis darab kolbászt, kis hordónyi bort. Alaky József szerezte, ő egyezett meg a fogadóssal, amint megérkeztek, még mielőtt kiment volna ábrándozni, amiből aztán a baj lett. Alaky József bárkit bármire rávett. Sokat, sokszor és szívesen beszélt, egyben élvezetesen. Most nem szólt semmit, nem is akart, meg nem is hagyták volna. Viszont evett, amit megtapsoltak. Evett Virág Pál is, hirtelen, keveset. Nem vett be többet a gyomra; sokat éhezhetett, vélte Verspataki Bella. Aztán csendesen elaludtak sorban. Alaky József a színházról álmodott, Zoránd Sándor Pestről, Menyhárt Miklós női combokról, Virág Pál egy templomtoronyról, Verspataki Bella Virág Pálról, aki nem volt durva, akit nem kellett összekarmolnia, pedig fiatal is volt meg szökésben lévő katona is.        Hajnalban indultak tovább.
– Legközelebb csárdában szállunk – nyögte Zoránd Sándor, de Verspataki Bella pillantásától sújtva menten elhallgatott.
– Kell nekünk az ellenőrzés? – kérdezte éles hangon a színésznő, s a szeme szikrázott. – Van levelünk, de kísérteni azért nem muszáj a sorsot! A következő faluban viszont ruhát kell szereznünk.
És a következő faluban ruhát szereztek. Mindenfelé sok volt az elhalt, rabságba hurcolt férfiember, nem volt nehéz férfiruhához jutni. Tengernyi gazdátlan gúnya találtatott a szuszékokban, ládafiákban, fiókokban – többnyire gondosan elrakva, összehajtogatva, lesimítgatva, levendula közibe téve, hogy a moly bele ne essék –, s ha már ezek az öltözetek nem szolgálhatták eredeti gazdájukat, örült mindenki, ha egy hasonló szerencsétlennek tehettek szolgálatot – s hátha valaki más majd azt segíti meg, akire a ruhát egykor szabták…
Azon az éjszakán mégsem a szabadban háltak. Egy faluba érkeztek éppen, mikor szürkült az ég, s egy vénember invitálta őket magához. Túlságosan fáradtnak érezték magukat és az öregembernek túlságosan becsületes képe volt ahhoz, hogy elutasítsák. Hálából meséltek a gazdának a háború nagyjairól, a győzelmekről és a vereségekről, borozgattak, ettek, sóhajtoztak, aztán nyugovóra tértek.
Verspataki Bella azon az éjjelen is Virág Pállal álmodott. Álma nyugtalan lehetett, mert dobálta magát fekhelyén és olykor felnyögött. Éjfél után felocsúdott, s úgy érezte, tűzágyban fekszik, testét lángok mardossák, szinte látta a tűzkígyó izzó nyelvét a sötétben. Felkelt, kitámolygott a pajtába, ahol Virág Pálnak vetettek vackot. Felemelte a pokrócot és bebújt a fiatalember mellé. A férfi magához tért, s félig éberen, félig még az álom markában vergődvén nem értette a dolgot, csak forgolódott volna, ha hagyják. A színésznő csitítgatta, nehogy hangosan szóljon, ha netán megijed, s hogy ezt mindenképpen megelőzze, simogatta a testét, ahol érte, csókolta, ölelte, végül odaadta magát neki, önfeledten, szerelmesen, ahogyan kell.
Másnap napkeltével a szekér kidöcögött a nagykapun, ráfordult az útra, északnyugati irányba. Verspataki Bella vidáman törölgette az immár félig-meddig ülő helyzetben utazó Alaky József homlokáról a hideg verejtéket, s közben az útszélen ballagó Virág Pál felé pillantgatott. Zoránd Sándor és Menyhárt Miklós össze-összemosolyogtak a bajuszuk alatt, s ők is leugráltak a szekérről, hogy a lovacskának könnyebb legyen a dolga. A sár kezdett felszáradni, gyorsabban haladtak, s a járás sem esett annyira nehezükre.
Déltájban lovas svadron vágott be eléjük. Vértes osztrákok, pökhendi, borotvált arcú alakok düllesztették a mellkasukat széles tomporú lovak hátán.
– Halt! – parancsolta a vezetőjük, egy hadnagy-féle ember. – Az iratokat, lesznek szívesek!
Verspataki Bella átnyújtotta a levelet, a tiszt hosszan nézegette, olvasgatta.
– Melyik Hegykői? – nézett föl a papírból.
– Én vagyok Hegykői Mihály – lépett elő Virág Pál, de abban a pillanatban a földön találta magát, a hátán sebtében három vértes termett, s késedelem nélkül kötözték serényen.
– Az Isten áldja meg, kapitány úr, mit követhetett el egy szegény, szerencsétlen színész? – sírt Verspataki Bella, minden színházi rutinját előkerítve.
– Leszakadt ő Arad felé, nemde? Később csatlakozott vissza önökhöz, ugye? Így volt. Ne is tagadják, kár volna. A leírás ráillik, ő maga elismerte, hogy Hegykői a neve. Ő próbálta lelőni Aradon a táborszernagyot! Bátor ember, hogy ezek után meg sem próbál álnév alatt utazni, bujkálni! De talán nem is bátorság ez. A magyarok mind ostobák. Végtelenül, végtelenül ostobák! – az utolsó szót már ordította, mert a katonáival és a megkötözött Virág Pállal együtt elporzott délkelet felé…
Verspataki Bella visszaereszkedett Alaky József mellé a szénára. Senki nem szólt hozzá, senki nem merte ráemelni a tekintetét. Végre Alaky József megszólalt:
– Menjünk, Bella, menjünk. Mielőtt visszajönnek értünk is. Megúsztuk, élünk, vége van. Most már megleszünk valamiféleképpen.
A négy színész néhány nap múltán elérte Pest városát.