Egy történet Radics Zsuzsáról, melyben szívélyes látogatója akad az anyja személyében

Radics Margó irtózott a zöld kapus ház közelébe menni, mégis néhanap meglátogatta egyetlen lányát valami olcsó süteménnyel a kezében. Ezen a napon is toporogva állt a zöld kapu előtt, nyomkodta a csengőt és közben idegesen kapkodta a fejét az esetleges szomszédok után, akiknek minden bizonnyal az az egyetlen vágyuk, hogy Radics Margót szóra bírják.  A negyedik kávészagú sóhajtás után jelent meg Radics Zsuzsa a kapunál, kinyitotta és egy kézmozdulattal jelezte anyjának a befelé vezető utat.

– Zsuzsikám már ezerszer elmondtam, hogy valami normális helyre kellene költöznöd. Hát én itt rendesen félek! Szerintem itt bűnözők is laknak, ennek a nőnek is szemben, mióta nincs behúzva az a szemetes? Hetek óta?

Amíg az anyja levetkőzött, Radics Zsuzsa az utolsó tiszta fehér csészébe töltötte ki a frissen főzött kávét, majd a közben konyhába érkező nő elé rakta.

Radics Margó egy kortyra nyelte le a kávét, majd ahogy mindig, most is fintorogva tette vissza a csészét az asztalra.

– Hát Zsuzsa, te még egy kávét sem tudsz főzni.

Egy történet Radics Zsuzsáról, amelyben fény derül anyagi helyzetére

– Nem szeretem én az ilyeneket. Ez senkihez nem szól soha, úgy képzeld el, Feri, hogy még az anyjának is csak mutogat, amikor jön hozzá! Most mondd meg… Tele van pénzzel! Ez azért van. Ismerem én az ilyeneket, nekem már annyi ilyennel volt dolgom, hát látom rajta!

Bartók Móni a saját kapujának támaszkodva, keresztbe tett kézzel panaszkodott Jaca Ferinek a szomszéd Radics Zsuzsáról, aki éppen a százhúsz literes fekete kukáját rángatta be kinyúlt, sárga köntösében.

– Most is, nézd meg, ezt a sárga selyemköntöst hordja direkt, hogy lássuk.

Jaca Feri megigazította szemüvegét az orrnyergén, hogy jobban lássa a csontos Radics Zsuzsát, aki arctorzulásig erőlködik a szemetessel. Nagyokat hümmögve szívta tovább a cigarettáját és bőszen bólogatott Bartók Móni minden szavára.

Egy történet Radics Zsuzsáról, melyben szombati kényszerkávézások áldozata lesz

Kovács Laca szombat reggelenként nem dolgozott, de még ez sem tántoríthatta el a Harmónia utcai sétájától. Felült a biciklijére és amikor megérkezett, Radics Zsuzsa kerítése mellé támasztotta, mint egy ott felejtett holmit és elsétált. A szemközti közért ablakából nézte a házat, közben remegő kézzel döntötte magába az automatás kávékat, egészen addig, amíg a nő meg nem jelent a zöld kapuban. Kovács Laca elindult felé, gyorsan elhajítva a műanyag poharakat és mintha észre sem venné Radics Zsuzsát, a biciklije felé indult, megfogta a kormányt és hátranézett.

– Nahát, Zsuzsa, ezt a véletlent! Nem iszunk egy kávét?

Egy történet Radics Zsuzsáról, és a pince gazdaságos berendezéséről

A Harmónia utca egyetlen zöld kapus háza alatt hosszú és tekervényes pince található, zugokkal és szobákkal, és ahogy az illik, Radics Zsuzsa igyekezett mindent a lehető leggazdaságosabb módon kihasználni, így minden sarokban más-más színű ruhakupacok nyúltak el. Radics Zsuzsa apja halála után kapta meg anyjától a családi Hajdu mosógépet, ami legalább egy fél szobát elfoglalt a hozzá való centrifugával együtt. Miután Radics Sanyi meghalt, a szomorú özvegyasszony felújította a házat, és a leselejtezett háztartási eszközöket, bútorokat, ágyneműt és evőeszközöket családias és baráti áron adta el lányának. Hogy jószívűségét a rokonok előtt is demonstrálhassa, egy összejövetel alkalmával gáláns felajánlást tett Radics Zsuzsának a régi mosógépről, és Zsuzsa örömmel helyezte el azt a pincéjében.

Bár a mosógép már az utolsókat rúgta, Zsuzsa minden mosásnál tudta, hogy nem hagyja cserben a masina, és kedvesebben beszélt hozzá, mint bárki máshoz. Esős napokon, amikor a centrifugázás után a keskeny folyosón felállított rozoga szárítóra teregette a ruhákat, arra gondolt, hogy az apja vigyáz a mosógépre, vagy arra hogy talán maga az apja a mosógép, és még néha halála után is szétszaggatja a szebb ruháit – mert a Radics Sanyi lányából nem lesz kurva.

(Illusztráció: Hong Yi)

Olyan nap volt az is, mint a többi. Fáradt, szürke és szomorú.
A lány csak remélni tudta, hogy az öreg minél később támolyog haza a kocsmából. Akkor, amikor már olyan részeg, hogy nem tud ütni, sem ordítani, csak bedől az ágyba és horkol másnap reggelig. Az ilyen napokat szerette, mert csak kicsit kellett félni. Nem úgy akkor, amikor már kora délután otthon volt az apja. Ha csak megverte, azt még elviselte valahogy. Legtöbbször megúszta néhány közepes méretű pofonnal. Ha nagyobbat kapott és nyoma maradt, az iskolában másnap azt mondta, hogy elesett és megütötte magát. Senki nem törődik a másikkal. Az emberek lehajtott fejjel járnak az utcán, inkább néznek farkasszemet a kutyaszarral, mint egymással. Az egyik felől egész nyugodtan megdögölhet a másik, ugyan, kit érdekel? Az ordibálás rosszabb volt. Azt viselte a legnehezebben. Mert az apja kérges hangja és a mocskos szavai szögesdrótként vájtak a húsába. Tizenkét éves volt, nem értette, miért kapja ezt. Egyszer megkérdezte az apjától, hogy miért bántja folyton, mire az öreg azt ordította, hogy „azér’, mer’ megszülettél, hogy szakadtál volna az anyádba, te!”. Az anyja három műszakban dolgozott, jobbára abból éltek, amit ő keresett, mert az öregnek az utóbbi években már munkája se volt. Mire az asszony hazaért, lopakodva, mint valami tolvaj, és ő is mindig lehajtott fejjel, tekintetét a földre szegezve, az apa már régen aludt, részeg horkolása betöltötte az egyetlen szobájukat. A lány a sarokban egy ócska kanapéágyon feküdt. Ha ébren volt is, nem szólt egy szót sem. Nem akarta terhelni az anyját a gondjaival. Csak reggelente beszélték meg, hogy mi volt az iskolában, vagy a munkában, de komoly dolgokról soha nem esett szó, ahogy az apáról sem. Az anya úgy dugta homokba a fejét, hogy még a gyereke testén időnként megjelenő zúzódásokat sem vette észre.
A lány gyűlölte az apját. És gyűlölte az anyját is, mert szótlanul tűrte mindezt, és mert soha nem állt ki se érte, se önmagáért. Talán még jobban gyűlölte, mint azt a mocskos állatot. De legjobban önmagát gyűlölte. A szomorú, nyomorult kis lényt, akit soha senki nem ölelt még meg úgy igazán. Akiért soha senki nem jött az iskolába. Az osztályban különcnek tartották, pedig csak csendes volt, visszahúzódó, és könnyű, mint az árnyék. Nem akart látszani. Pedig valójában csak arra vágyott, hogy egyszer végre észrevegyék.
Az egyik délután az apja a szokottnál is agresszívabb volt, órák óta ordított már. A lány befogta mind a két fülét, hogy ne hallja, ám az öreg, talán megunva a saját egyhangú üvöltését, odament a lányhoz és belerúgott egyet, majd megint egyet. Aztán megfogta a haját és ráncigálni kezdte. „Tessék, te büdös kölyök, te ingyenélő koszos féreg, hát hogy képzeled, hogy nem figyelsz arra, amit ugatok?” A lány a földre rogyott és úgy kuporodott össze, mint egy kis batyu. Nem szólt egy szót sem, csak azt várta, hogy legyen vége már. Az öreg akkor még kétszer belerúgott, de túl részeg volt ahhoz, hogy tovább folytassa a verést, eltántorgott az ágyáig és úgy, ahogy volt, koszosan, büdösen, beledőlt. Egy perc múlva már aludt. A lány föltápászkodott a földről. Könnyes szemekkel, taknyosan, némán zokogva odament a konyhában lévő törött tükörhöz, hogy megnézze magát benne. Ezúttal jóval többet kapott, mint szokott. Fájt az oldala és a háta is a rúgásoktól, a szája felrepedt, és a feje vérzett ott, ahol az öreg megtépte a haját. A homlokán egy púp volt. Egy ideig még nézte magát a tükörben, majd hirtelen megfordult, és a konyhaszekrény felé vette az irányt. Kivett az egyik fiókból egy kést, hogy lenyomja vele a dudort. Nagy kenyérvágó kés volt. Forgatta egy darabig a kezében, nézte, egyre csak nézte, amíg már belefájdult mind a két szeme. Aztán eldobta és a másik fiókból elővett egy hatalmas, rozsdás ollót. Odament az öreghez. Látta, hogy fekszik az ágyban, elterülve, mocskosan, izzadt mellkasa föl-le emelkedik, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Látta, hogy kicsordul a nyál a száján. Nem gondolkodott, csak fogta az ollót, és teljes erejéből belevágta az öreg mellkasába, pontosan a szívébe. Nem tudta, de ezzel az egyetlen szúrással azonnal megölte az apját. Kihúzta az ollót és belevágta még egyszer. Aztán még egyszer, és még egyszer. Már nem csak a mellkasát és a szívét célozta meg, hanem összeszurkálta mindenhol, ahol csak érte. Óriási ereje őt magát is meglepte, de csak szúrt, majd újra szúrt, és újra és újra, egészen addig, amíg már csak egy hatalmas, véres, élettelen húscafat feküdt előtte.
…
Olyan nap volt az is, mint a többi. Fáradt, szürke és szomorú….

(Illusztráció: broken)