egy kakas rikkantott
mikor az erdőn áthaladt
zavaros kristálytitkokat
suttogva az átlátszó
márványdélibábok mögé
mert ezek a márványok
átlátszóak
mint próféciák
csorognak a föld felé
cseppfolyósan
mint néha a mész

ha úgy tetszik
nem vagyok
nem is voltam soha
szép
csak a nimfák
tetves szirének
és táncosrudak tartják szinten
ezt a felhámos viztükröt
a lábnyomok alatti
borgőzös periférián
mert sohasem szerettem
önmagam igazán
mert nincs közöny
és nincs magány se
dzsungelmaradvány minden utópia és
paradigmákban virágzik a tél

köszönöm jól vagyok
láttam magam
és nem akarom többé átölelni a sivatagot
a próbababák köldökén
mert ami nem fogyott el
annak is ára van
összekuszálódik
az öreg labirintus:
nincs fogság
nincs bűnbánat
és nincs játék sem

Ariadné
nem ismerhettelek
pedig azt
hiszem esetleg ideje lenne már
most amikor
a legkevésbé tiszta a vizfenék
ahogy a felszint megüli a gőz
én meg épp mert teljesen
eltávolodok magamtól
válhatok ilyen széppé
mint mosolyokból
épült szobrok
vagy a domborművek
mögé beszivárgó fény

unok már beszélni magamról
és reményt sem fűzök semmihez
csak a puhatolózás surmó
visszhangjai kavarnak fel
valamit a térben ami
egyre kézzelfoghatóbb

az hogy nem lehet szembenézni
se másokkal sem önmagunkkal
én meg semmit
nem tudok
jó lenne végre már valami
olyan ami egészen biztosan én

képek: Mariell Amélie