Címke: irodalom

Filantrópiac

Elmentem ma a MINDENFÉLE JÓT EGY HELYEN-be. Totál ledöbbentem, némiképp megrökönyödtem és el is csodálkoztam kissé, ami azt illeti, nem beszélve az államról, amely jobb híján leszakadt, nem úgy a nyelvem, mert azt valóban elharaptam; leszállították ugyanis az EGÓ árát egy ezressel, mire én azonmód vettem kettőt és félrerakattam egy harmadikat. Szigorúan hűtőben tárolandó, három hónapon túli fogyasztásra nem ajánlott, mivel kényes összetevőinél fogva könnyen romlik, jobb esetben csak savanyodik, de hát azt meg sose tudni, mondta az eladó. A 250 grammos Zaklatott Gyermekkor a nagymama befőttesüvegében ma sem haladja meg a régi árát, konstatáltam nagyboldogan, már ha nem számítjuk fel az a inflációt – egy sanda pillantásra bizony elcsodálkoztam azért rajta –, proletár körökben ezért is oly fene kedvelt még most is. A Ifjonti Boldogságot csak vitrinen keresztül állt módomban szemlélni, a kis pofám egész odatapadt az üvegre akkoriban; fakanállal porciózták, a középosztályra apelláltak valamelyest diszkontálva.
A tehetősebbek jól zárható-fedeles-pléhdobozos kiszerelésben vették, hogy el ne illanjon a méregdrága nektár, mifelénk nem tellett rá. Ma már lenne rá lovettám, helyette mégis inkább libidóra verem.
Ezer forint feletti vásárlás esetén minden további darabot 5 százalék kedvezménnyel adnak, s ha nem folyna ki a kezem közül a pénz unos-untalan, Egészséges Szexualitásra is szert tehetnék valaha.
Vannak napok, hogy csak a magam kedvéért nézek el oda; mindig zsebre teszek egy üveggel ama
édes szorongás vagy determinizusból, ha épp nem vettem semmi érdemlegest meg nem volt nálam zseton, az pont megteszi, csak hogy ne távozzak üresen, nomeg szinte semmit nem kóstál. Ha van önbizalmam. Csereüzlet. A Filantrópiát popcornos dobozban hajigálják, viszik el égetni. Nem valami népszerű darab, amióta a spájzot megpakoltam, én sem veszek belőle. Ez az üzeltág, kérem, megbukott, jött az adóhatóság és lehúzta a rolót, előtte a minőség-ellenőr azzal a kísérőszöveggel, hogy elavult, szar, lejárt darab, helyette a népek mizantrópiára ácsorognak.
A silány kiszerelésű Életélvezés az előbbivel hasonlóképp végezte be pályafutását, hallom félfüllel.
Nehéz eladhatósága meg a kóros mellékhatások zsíros folyományaként, úgy mint a rózsaszín szemüveg-effektus, enyhe/erősebb fokú paranoia, infantilizmus és még nem beszéltem a krónikus agylágyulásról, hát betiltották, hozzájutni csak illegálisan lehet. Az Unalom ellenben máma virágkorát éli; a nagyképernyős, antennás, távirányítós színestévé vagy házhoz szállított bőrfotel mellé ingyen adnak egy hordóval belőle; nagy csillogó-villogó neonplakátokon árulják magukat fennen. Amúgy direkt az utadba rakják őket – Üzletipolitika. – mindjárt jobbra tőle ott az Utálatos Természet, az utóbbit közelről volt szerencsém ismerni, ócsón adták, no, meg aztán választásom se volt különösebb értelemben. Az Érdeklődésből meg olyan kevés maradt mára, hogy pénzre mégcsak nem is váltható, évek óta járok utána, amúgy 10 éves kor felett tiltott élvezési cikként üldözött matéria, veszélyes melléktüneteket produkáltak ugyanis a hosszútávon vizsgált alanyok, olyasféléket, mint invenciózusság meg intelligencia corporisatio-szindróma, amely egyébiránt halálos, tünetileg kezelhetetlen és hasonlók, végeredményben logikusan arra jutottak bátor tudósok, hogy meg kell semmisíteni a meglévő készletet, mielőtt a kormány ráteszi mocskos kezét és fegyverként használja fel a rendszer ellenségeivel szemben. Szuicid Hajlamot ritkán kapni, műgyűjtő vagyok.

Arról, hogy érdemes-e észrevennünk a szép nőket

1.

Laci egy nagy akaraterővel leküzdött munkanap után lustán lépdelt a buszmegálló felé. A hat órai kelés egész napra belopta magát ízületei közé. Izmai sajogtak, a perzselő júliusi napsütés pedig kiszívta minden életrevalóságát, még a gondolatait is. Jeges fürdőre vágyott, buta tévéműsorra, és egy ágyra, amin kedvére végignyújtózhat.

Még csak három hete tartott a napi kilenc órás műszak az építkezésen. Szakmai gyakorlatra ment, de amint belekezdett a munkába, inkább úgy tűnt, egyszerű munkásként tartanak igényt a szolgálataira. Izzadt, félmeztelenre vetkőzött férfiak között töltötte el a napját. Drótkerítés zárta el a külvilági élettől. Bánatosan irigykedve leste az embereket, akik odakint az utcán közlekedtek szabadon. Fel sem tételezte, hogy esetleg azok is szájuk íze ellen való kötelességek után futnak. Lacinak az első nyara volt, amit munkával kellett töltenie. És máris drótkerítés mögé zárják, kezébe kalapácsot nyomnak, és minimálbérrel hálálják meg a két hónapot, amit felajánl az életéből! Rabnak érezte magát, aki büntetését tölti. Egyvalami vigasztalta. Az ő büntetése legalább nem életfogytig tartó. És ha majd abba is belekezd, egészen biztosan másik börtönbe megy: egy légkondicionált irodaház mészárszékére.

Bandi bá volt a műszakvezetője. Laci jelenléti ívét, mint egy hús-vér blokkoló óra szignálta le munkakezdéskor és a nap végén. Bandi bá-val könnyű volt kijönni, feltéve, ha az ember nevetett a viccein. Robi nehezebb esetnek bizonyult. Annyi idős, mint Laci, azonban az iskolapad helyett napközben szerszámokat, esténként pedig az utcasarki becsületsüllyesztő padjait koptatta. Robi roma volt. Ezt nem a bőrszíne – fekete lett itt még a szőke férfi is-, hanem büszke megjegyzései árulták el.

Délután három órakor Laci fel-alá sétált az építkezésen. Nyakát égette a nap, árnyékot szokás szerint nem talált. Bandi bá és Robi a földből kiálló betoncölöpöket igazították egy légkalapáccsal. Laci hiába állt méterekre onnan, fülét bántotta a zaj, belégzéskor pedig por járta át a tüdejét. Robi kis szünetet tartott, homlokáról lesöpörte a verejtéket, majd megbökte Bandi bá-t.

– Nézd csak, öreg! Muffok!

Robi két-két mocskos ujját a szájába dugva füttyentett. Gyakorlott, éles fütty volt. Az egyik lány kicsi, mégis jól kivehető mosollyal hátra fordult, majd vissza a barátnőjéhez.

– Integess!- kiáltotta Robi.

A másik lány, akit jobban bosszantott a jelenet, egyből teljesítette Robi óhaját. Integetett, csak épp a középső ujjával.

– Magyar ribanc- motyogta Robi maga elé.

– Ej, hagyjad csak- vonta meg a vállát Bandi bá – Vár a munka.

De Robi nem csillapodott. Most már Laci is érdeklődve nézte a jelenetet.

– Mi van, már a cigányfiú nem is jó, mi? Pedig szopnád csak ezt a faszt, nem is cserélnéd le magyar faszra, szőke ribanc!

– Robi, ne, Robi! Eh, dolgozz inkább!- békítette Bandi bá.

A két férfi folytatta a munkát, de Laci addig nyugtatta tekintetét a lányokon, amíg csak be nem fordultak a sarkon.

Pedig nem is voltak annyira szépek! Mégis nők voltak, akik nem izzadnak egy építkezésen, akiknek semmiféle férfiassági próbatételt nem varr nyakukba az élet. Persze ők is dolgoznak valahol, nekik is lehetnek nehézségeik. A hostess munka túlfizetett kacér világát Laci mégsem érezte példaértékűnek, amint a betonkeverő sovány árnyékában egy periszkóp-formára gyűrődött cigarettából pöfékelte az utolsó slukkokat.

Mikor a nők eltűntek a szeme elől, Robit nézte. Robi szemlátomást megfeledkezett a kis közjátékról, ami az ő hibájából fajult el. Vagy csak nem törődött vele. Hiszen évek óta minden nap többször is megismétlődik, csak és kizárólag hasonló eredménnyel. Ki tudja, talán Robi lenne a leginkább megilletődve, ha egyszer egy nő valami kedveset, incselkedőt szólna vissza neki. Robiról régen lekopott már minden viszonzás reménye. Ez különös jogokat biztosított neki. Kedvére szabadon engedhette magát, vágyait, indulatait.

Robi és Bandi bá örökös férfiassági versenye ez. Kinek hány nővel akadt már dolga, és legfőképp, micsoda ocsmányságokat tennének meg, ha lehetőségük nyílna rá. Ezek a munkásemberek meglepő módon olyan fantáziáról tettek bizonyságot, amit még egy költő is megirigyelne.

Újabb nő tévedt az építkezés mellé. Vesztére Robi célkeresztjébe került.

– Hé kislány, kimostad a kádat?

Nem fordul hátra, nem fordul hátra, mégis hátra fordul.

– Azt, azt, a puncikádat! Kimostad, he?

A nő gyors léptekkel távolodott. Laci nem fordította tapintatosan más irányba a fejét. Naptól forró arcán végigcsorgott a verejték. A betonút széle remegni látszott a hőtől. A lány fehér halásznadrágja megfeszült a fenekén. Kívülálló, egész egyszerűen elérhetetlen Laci számára. Már távolodik, Laci ezért legalább képzeletben kiegészíti a képet. Elképzeli szemből a fehér halásznadrágot. Csak a lány ölét nézi. Olyan hosszan és olyan figyelmesen, amire normális esetben nem lenne sem lehetősége, sem bátorsága. Látja a duzzadt szeméremajkak kirajzolódó vonalát. Milyen más és csírájában mégis ugyanaz, mint mikor az ő heréje kerül nadrágszára két oldalára. A puncikádat! Laci hosszan nevetett. Robi először azt hitte, csak gúnyolódik, de végül a szemében rokoni érzést vett észre. Laci vállára csapott.

– Jól megkapta a ribanc, mi?

De Laci ekkor már visszafordult a munkájához, a földkupachoz, amit még egy tucatnyi férfival együtt kellett széthordania. Ezzel telt a műszak hátralevő része.

 


2.

Késik a busz, és gyűlnek a várakozó utasok. Laci pillantása kézfejére esik. Mocskosak a körmei, a marka vízhólyagos, és tenyerén a bőr: mintha valami gombás betegség bántaná. Kék pólója csatakos a verejtéktől. A nap feketére cserzette bőrét. Mosolyakor fehéren csillog a fogsora. A haja deresnek tűnik a portól, ami megülte az építkezésen.

Mikor megérkezik a busz, megszokásból maga elé engedi a nőket. Legalábbis az elsőt és a másodikat. Kedve támad felszállni már. De jön a harmadik is. Mivel Laci nem húzódik el az útjából, a nő bal könyöke a lapockájának csapódik. A nő rosszallással néz Lacira. Laci állja a tekintetét.

Nem talál ülőhelyet. Fásultan gondol az elkövetkezendő mintegy fél órára, amíg a tömött buszon utazik majd. Szíve a combjában, vádlijában dobol. Bár a lelkiismerete tiszta – az építkezésen nem állt zuhanyozó a rendelkezésére -, szégyelli magát ápolatlansága miatt.

Próbál diszkréten félrehúzódni, hogy ne zavarja a körülötte lévőket. De innen is, onnan is taszigálják. A lábára lépnek. Úgy kapaszkodnak, hogy karjuk, testük egyre Lacinak ütődik. Rövid idő múlva mindenkit ellenségének lát már. Mikor felszabadul egy ülőhely, már nem törődik azzal, hogy hány emberen kell átgázolnia. Leül a busz első részében, és amennyire tudja, kinyújtja a lábát. Igazi kívülállónak érzi magát. Hasonlít most Robihoz, aki sokat enged magának mások kárára, mert belül érzi, hogy azok soha sem tekintenék egyenrangúnak magukkal. Lacit a hasonló érzelmek figyelemre sarkallják, nem cselekvésre. Figyel, lesütött pillákkal, félrefordított fejjel, mégis éberen.

Előtte a két egymással szembefordított széken szerelmespár ül. A lány arcát Laci jól látja az ablak tükröződő felületén. A fiúnak csak a szokatlanul széles hátát és tarkóját, rövidre nyírt haját látja. A lány olyan kicsi hozzá képest, hogy a fiú akár a hóna alá is csaphatná. Hangosan berreg a busz, minden megállóhoz érve recsegni kezd a fejük fölé szerelt hangszóró. Az utasok beszélgetnek, külön-külön csendesen, de az egybemosódó hangok zajosan összegződnek.

A szerelmespár beszélgetni próbál. Mindketten kényelmesen hátradőlnek. Azután a fiú – Laci helyéről úgy tűnik, mintha udvarias gesztusból tenné,- előre hajol. A lány nem mozdul. Laci az ablakból látja, hogy fogják egymás kezét. Pózukban klasszikus helyzet elevenedik meg, az udvarló férfi esete hölgyével. Csakhogy a lány karja rövid. Ölében keresztezi a kezét, és csak egyik kézfejét nyújtja a fiú felé.

A következő megálló utascseréje miatt a fiú végül is hátradől. Kezéből kicsúszik a lány keze. Beszélgetésük félbe szakad. A lány nem dől előre. Mindketten kinéznek az ablakon. A következő megállóig hallgatnak így. Azután a lánynak eszébe jut valami. Most kissé előredől, szerelme rá figyel, és újból összekulcsolódnak a kezeik. A lány mondat közben, egy lassítást kihasználva hátradől. Ha a fiú nem akarja, hogy úgy tűnjön, nem érdekli, amit a szerelme mond, ismét előre kell, hogy hajoljon. A széles váll előre görnyed. Laci így a lány arcába, szemébe nézhet. Bravó!- mondja magában gunyorosan. Elfordul tőlük. A fiúra való tekintettel, tapintatosan, ahogy egy fogyatékosról kapjuk el a tekintetünket. Újabb néznivalót keres magának.

Ilyenkor nyár idején a korosztályok nem egyenlő mértékben képviseltetik magukat az utcán, vagy a tömegközlekedésben. Mintha kevesebben lennének az idősek, fogyadozóban a középkorúak, és a férfiak kontra nők aránya is megváltozna. A nyár a fiatal, csinos lányok évszaka. Lacit hamar megtanította erre a leckére az építkezés. Persze a férfiak és részesülnek ebből az ünnepből. Kíváncsi statiszta szemük fürkészheti a nőket, mint idegen országok piros lámpás negyedeinek a kirakatát. Már hogy ne tűnne úgy, hogy többen vannak, mikor két mellel vesznek részt a versenyben, ahol a férfiak csak takart, szerény mellkasukkal indulhatnak!

Mindenütt ott vannak. Párás dekoltázsuk még szépvonású arcukat is elhomályosítja. Gyenge karjuk Laci auráját karmolja. Kezük incselkedve markolja a kapaszkodót. Csípőjük, fenekük ívét nem torzítja téli kabát, csöppnyi lábujjuk is kikandikál a szandálból. A tél fekete, drapp színeit neon és műanyag váltja fel. Hátukon jól kivehető a hétvégi napozás bikini felsőjének lenyomata. Hajukba napszemüveg tűzve, az alól, vagy arcukra igazítva mögüle keresik az elvárt hatást. Végül lassan, a násztánc ritmusára vonulnak el. Laci megállapítja, hogy az állatvilágtól az ember odáig aljasult, hogy nőstényei viselik a tolldíszeket. Laci magát is annak érzi, mint aminek a körülötte lévő férfiakat látja: szürke tojónak.

Látja és dühíti, ahogy ösztöneinél fogva próbálják vezetni. Jellemtelen, gyenge ember lesz, ha belemegy a játékba. Ha pedig nem, akkor nézik majd más férfiak őhelyette a nőket. Laci elmosolyodik. Nézni vagy nem nézni, az itt a kérdés. Dönt.

Veszteni való híján felkeresi a nők tekintetét. A mélyükre akar hatolni, akármilyen nehéz dolga is akad. Napszemüveg, kontaktlencsék és hiú hályog, amin keresztül kell jutnia.

Lelke legmélyéig átérzi a feladatát. Ő egyedül képviseli a férfitársadalmat, ha egy nő szemébe néz. A gyenge férfiak nem mernek ránézni a szép nőkre. Laci bízik magában annyira, hogy tudja, sosem válna belőle Robihoz hasonló, kellemetlen alak.

Bátortalan lány kapaszkodik vele szemközt. Bizonytalan a viselkedését, ruházatát tekintve. Gyakorlatlan a sminkhasználat terén. Frizurájából többet is ki lehetne hozni. Úgy viseli a testét, mintha még nem tudta volna eldönteni teher-e, avagy lehetőség a számára. Laci biztatóan rámosolyog. A lány pislog kettőt. Laci az arcát nézi, semmi mást. Mélyen belé fúrja a tekintetét. Érzi, hogy a pillantásának súlya van, a lány szemének pedig mélysége. Nem tükröződik vissza, mint a fénysugár a víz felszínéről, hanem aláhull, mint egy kődarab. Laci önbizalomra akarja hangolni a lányt, hogy elkényeztetett vetélytársnőivel szemben ne érje soha többé sérelem. Mikor úgy érzi, végzett a feladatával, kicsúszik a nőből. Tekintete nyomot hagy a lány szemén. Időbe telik még, amíg a lány pupillája visszaszűkül eredeti méretére. Laci tekintete orvosságot csepegtetett belé.

Két üléssel odébb szép nő figyeli a nagyvilág tükröződő felületein saját magát. Laci pillantásra sem méltatja. Vagy mégis? Igen, Laci újra felé fordul. A lány unottan néz vissza rá, ajka körül fintorárnyalattal. Laci maga is meglepődik, mikor megszánja őt.

A bizonytalankodó lány még csupa-csupa lehetőség volt. Szelleme és teste, mint a mérleg két serpenyője, és Laci tekintete a súly, ami ide-oda billentgeti. Ezzel a nővel azonban a természet és a rövidke múltja – szeretői, szerelmei, a férfiak ostobasága- már végzett. Szép nőnek született, és elhitették vele, hogy szép. Micsoda megvetés övezi a szép nőt, amelyik nem használja ki kellőképp az adottságaiból fakadó lehetőségeit! Pechére az ő tehetsége a legmulandóbb tehetség a világon. Tehetsége van a szépséghez. Valószínűleg semmi máshoz nem ért.

Más mértékegységgel vizsgálgatják. Hátsó szándékoktól elvakult hódolói nem vetik szemére az ostobaságait. Ezért mindig igazolást nyer. A szép nők kevélysége a társadalom bűnténye.

De jó, hogy nem születtem szépnek!- fakad ki Laciból a hála. Érzi, hogy ápolatlan, tudja, hogy nem szép az arca, és nem szép a teste. De néha annak képzeli magát. Olyankor mindig akad valaki, aki hisz neki. Nincs szépsége, de tiszta a tekintete és őszinték a szavai. Nem csak egy bikinibe csomagolt, beárazott fogyasztási cikk.

Tekintete már kikerüli a nőkét. A szerény bizonytalankodókra nincs most energiája. Boldoguljanak, ahogy tudnak. Az önhittek pedig egyenesen untatják, lassú megvetéssel fordítja el róluk a fejét.

Testét átjárja a fizikai munka nyomán fakadt kellemes fáradtság és az elégedettség, amiért az lehet, aki. Örül, amiért keményen kell küzdenie, és nem kényeztette el, és nem bélyegezte meg a világ, amiben él. Hálás, amiért egy közepesen jóképű férfi, és nem egy csodaszép nő.

Lehunyja a szemét, és az estét tervezgeti, amit mindenkinél jobban megérdemel. Holnap szünnapja lesz, belevetheti hát magát az éjszakába. Otthon letusolja magáról az építkezést és a munkás szerepét. Nem számítanak majd a nők: közömbös marad irántuk. Csak a barátai, az éjszaka hangulata és a tivornya lehetősége izgatja. Elmosolyodik.

Nem lesi majd irigykedve, hogy másoknak beválik-e a számítása. A saját sikerességén sem görcsöl majd. Nem, nem vár az éjjeltől semmit, mert börtönéből szabadulva ő maga lesz az éjjel. Ki tudja, talán az ölébe hullhat minden, amire napközben vágyakozott.

Istenek

Istenek zavarják délutáni álmom
Kopognak ablakom kétszer-semmi üvegén
Roppantsák be! Hadd látom!
Csendre vágynánk inkább – te meg én

Az Istenek hada kinn most pipára gyújtott
Bodor füstje száll gomolygón az égbe
Szenderegsz lassan én is melléd nyúlok
Pergő langy esőtől gyorsul szived verése

Még mindig kinn várnak
Türelmük mint az élet – végtelen
Szerelmünk fogata némán égbe vágtat
Pihenjünk együtt pihenj énvelem

Figyelik szeretsz-e
S futnak az igazság hevétől ijedten
Karomat karodra fektetem keresztbe
Füleid peremét csókokkal kikezdem

Kint a tengerpart kihalt ma
A homokban lábnyomok – a szél még porral integet
Hová küldött miden pipást szerelmünk hatalma
Óh Istenek!

Két variáció

Újra

 

“mert rettenetes, hogy az ember
útja oly silány s oly rövid
a földi portól a veszendő
húson át vissza a porig”
Szabó Lőrinc: A hihetetlen büntetése

Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen
gépies nem lehet, ennyire pimaszul,
szemtelenül és megmagyarázhatatlanul
monoton nem lehet minden, ilyen
megmásíthatatlanul zakatakoló ez
a körforgásos őrület, hogy csak
kezdődjön minden valahonnan
elölről, hogy nőjön, hogy föl-
növekedjék, hogy fölépüljön,
hogy fölemelkedjék, hogy aztán

majd visszazuhanjon, eltűnjön,
elszáradjon, tönkremenjen
magától, a semmivel egyenlővé
váljon, s hogy így menjen ez
szakadatlanul, hogy aztán
kezdődjön megint elölről
megállíthatatlanul, lefoghatat-
lanul, visszatarthatatlanul,
recsegve-ropogva emelkedjék
újból az épület, ami a semmivel

volt még egyenlő nemrég, hogy
kihajtson a semmiből, hogy
újra növekedjék, újra rügyet
bontson, virágozzék a fa, a növény,
s hogy elhervadjon újra, s hogy meg-
szülessünk és elpuszutuljunk
s hogy újra világra jöjjünk s
elpusztuljunk újra, újra és
újra ismét.

 

 

 

Mért nő…

Mert nem lehet ilyen jéghideg,
gépies, ennyire monoton nem lehet
úgyszólván minden, nem lehet ilyen
ez a körforgásos őrület,

hogy így menjen szakadatlanul,
hogy fölépüljön, fölemelkedjék,
majd semmivé váljon hirtelen,
mint egy darabjaira hulló nyakék,

és kezdődjék megint ugyanonnan
újra, míg recsegve-ropogva kinő
az elszáradt sásból az idő,

s vizébe halkan belecsobbanj…
születés, pusztulás ott a habban,
újra csak újra, soha meg nem szűnő.

Szomorú nagyon

a szemüvegtokot elvitték a macskák
szegény szemüveg hajlék nélkül maradt
kegyetlen macskák, nem is sejtitek
mily hideg az éjjel plafonég alatt

szegény szemüveg, vigasztalták sokan
szegény szemüveg, mi majd utánajárunk
kinyomozzuk az ügyet, ismerjük akit kell
ameddig hallják, hallatjuk szavunk

nagy felfordulás volt, ám fél hónap se telt
és eltünedeztek mind a jótevők
szegény szemüveg, kevéske pénzt kapott
s egy tükrösre törött kagylóhéjba dőlt

elvitték a macskák a szemüvegtokot
isten nem botoz, de piszkosul szeret
felfénylik az ég, és elhomályosul
szegény szemüveg, mi lehet veled

*

a macskák elvitték a szemüvegtokot
felváltva hordták Szent Mihály-napig
egy szép temetőnél megálltak pihenni
és megállapították: korán sötétedik

szerették az őszt, e rabló állatok
míg fel nem fedték titkukat a fák
az égen, a csillagokra néztek
s szörnyű terhüket nem bírták tovább

vízbe rejtették a szemüvegtokot
sodorta a Lajta, lankás tájakig
a macskák elmentek Magdeburgba
egyikük ma is a dómtetőn lakik

így telt az ősz, a keskeny ég alatt
a tavat ma már dér borzolta át
s a François Villon-sort is belepték
a rigócsípkedte naspolyák

Rehab

Introibo ad altare Dei!

Movonozov elvtárs,
üvegszagú a múlt.
Ma van az a nap?
Csak nyugalom, kimúlt
már a tűz
Hát ez az. Hamúsavanyú
a szám. Mert ember vagy,
elvtárs! S az emlékek?
Ó harcostárs, a vétek…
Az emlékeket – elföldelik,
A múltunkat – a Dunába lövik.
Felejt és van. Ezt nekik.
Movonozov elvtárs
Ma van az a nap?
Drága barátom, melyik?

 

2006. Bloomsday