És a halál ünnepélyessége csak lassan foszlott szét.
A kunyhóba berontott két kisfiú, és kirántottta Vörös Sjön merev dereka alól a takarót.
– No de miért nem lehet? – méltatlankodott az egyikük. – Mi csak sátrat akarunk az öbölben építeni.
Riolda bólintott: ugyan miért is ne? Annyian haltak meg, hogy a szigeten a halál most már bújócskázásnak tetszett. Az emberek elrejtőznek a sziklák között, egy pillanatra mozdulatlanná dermednek, aztán kibújnak a bőrükből, és nevetnek. Ha tudsz, keress meg!
Tipegve, még mindig a karjaival egyensúlyozva lassan megindult a könyvtár felé. Nem akarta megvárni, hogy a széket, a ládát, a fia utolsó köpenyét is kicibálják a kunyhóból.
Lehajtott fejjel nekiveselkedett a lépcsőnek, és sokáig nem hallotta, hogy egy dühös hang neki kiabál a magasból:
Ó, te aljas bajkeverő! Ó, te rohadt, képmutató! Most aztán olyan vagy, mint a védenceid! Ó, hogy pusztultál volna el, mikor kibújtál az anyád méhéből! Mikor először megjelentél Velencében!
A szálegyenes Shiobian toporzékolt a lépcső tetején.
Talán most vette észre, hogy a hajót, a jövőjét ellopták előle. Milyen király az, aki a saját szigetéről se szabadulhat?
Te alattomos boszorka! Hát így próbáltad megmenteni a két kisebb gyerekedet? Hajnalban elküldted Kydet a hajóval? Fulladna bele a tengerbe! De fulladtál volna meg te is, mikor betetted a lábad Velencébe! Pusztultál volna el az összes szorggal egyetemben! Ó, te… te, te, te, te! Mi lesz most énvelem? Hajó nélkül hogy találok szövetségeseket?
Hiába hunyjuk le a szemünket, hiába fordítjuk el a fejünket, a hangoktól nem szabadulunk. Mintha Shiobian gyalázkodása a karjaiból, a derekából, de még a lábából is kiszívta volna az utolsó erőt. Riolda felkapaszkodott az első lépcsőfokra, aztán négykézláb, a karjával tolva magát, felcsimpaszkodott a másodikra. Közben felpislantott. A nevelt fia mintha megnyúlt volna haragjában.
Most pont olyan vagy, mint a védenceid! Ezek a szörnyszülöttek, ezek a pókhálótenyerűek, akikre az első királyotok még íjjal-nyíllal vadászott! Te hozzájuk voltál hűséges, nem pedig énhozzám! Megérdemelnéd, hogy az ellopott hajóért levágjam a fejed! Hogy kitépjem a szíved! Hogy élve megegyelek!
Riolda a legfelső lépcsőfokon kuporogva nézett fel Észak fejedelmére.
Takaros nadrág, kitűnően szabott ing, és egy olyan köpeny, amit a Nyugati szél szigetén rajta kívül még emberfia nem látott. Meglehetősen piperkőc viselet egy olyan szigeten, ahol pár hét múlva csak a szorgok maradnak.

De vajon milyen hajó hozta a szigetre a kortól roskadozó Benjamint? És melyik hadvezér ajándékozta meg Shiobiant ezekkel a kitűnő ruhákkal? Kinek a fejében fogant meg az új Velence terve, az Idő kútjának a kiaknázása?
Kérdések, amikre talán már soha nem tudja meg a választ. De azért megpróbált csendesen, nyugodtan felelni, mert más fegyvere nem akadt.
– Ne rikácsolj, fiam! Van még annyi fa a szigeten, hogy tutajt ácsolj magadnak!
Shiobian, aki a nyugodt hangtól zavarba jött, idegesen felkacagott.
– Én nem az éhségtől félek, te tökfej! Bár legalább harminc embert csempésztél ki a hátam mögött, akik itt maradtak, azok majd jóllakatnak. Ők már csak két lábon járó kecskék, birkák vagy nyulak. Persze a birka sem hiszi el, hogy arra való, hogy egyesegyedül arra született, hogy a húsából lakmározzanak. De mit számít? Kit érdekel?
És rázendített egy dalocskára, amivel Velencében a mammák szólongatták a csatorna partján játszó gyerekeket.
Trampariram pempere. Jertek, jertek haza gyerekek! Tramparampa rempere! Itthon vár a leveske!

Riolda felegyenesedett: – Megőrültél, fiam? Mióta elmentek a vándormadarak, azóta nem bírsz magaddal? Elment az eszed? Tudod, mi történt I. Bandemaggal, aki evett a szorgok húsából? Megbolondult, rémálmok gyötörték, és a végén éhen pusztult saját palotájában!
– Hahahaha! És a végén nyakukba kapták szegény flótást az ördögök, és nagy dudaszóval vitték a pokol fenekére! Hahaha! – Shiobian úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. – Azóta is szegény Bandemag talpát sütögetik, és még énekelnek is hozzá! Trampariram pempere! Hát azt hiszed, én beveszem ezeket a nevetséges meséket? Hogy reszketek a szorgok bosszújától vagy a drága Jézuskától? Hahahaha! De megadom neked a tiszteletet, Riolda! Téged úgy sütlek meg, hogy N. herceg költeményeit szavalgatom közben.
Riolda lábába visszatért az erő, felegyenesedett. A düh villámfénye kiszakította a dermedt kábulatból, és megint hallani vélte ama Fekete-tenger dühödt morajlását. Végre! Újra érezte a talpát, a könyökét, a vállát, a derekát, a csuklóját! Erősen megrázta Shiobiant, de ő csak nevetett: Jertek, jertek haza gyerekek! Pampariram pempere, pamparampa rempere.
– Ez lesz a sorsotok! – kiabált Shiobian. – Mert van Isten! Azért teremtett szorgokat, hogy ne haljak éhen! Hahaha!
– Pusztulj csak! – kiáltott Riolda – és nagyot lökött a nevetéstől rázkódó Shiobianon.
A szemünket behunyhatjuk, de a hangoktól nem szabadulhatunk.
Riolda fél szemmel sem mert a lépcső alatt elterülő Shiobianra odanézni, de hallotta, ahogy a koponyája – tizenhétszer! – nekiütődik a köveknek.

Pam-pa-pam. Pam-pa-ri-ram-pem-pe-re. Pam-pa-ri-ram-pem-pe-re.
Ó, borzalom! Keze-lába reszketett, és közben szilaj, elviselhetetlen boldogságot érzett.
Most könnyedén lerohanhatott volna a lépcsőn, és segíthetett volna a nevelt fián. De nem tette. Csak óvatosan megfordult, és körbekémlelt a szigeten: a ködfátyol mögül kikandikált a nap, hogy egy pillanatra belenézzen Shiobian tágra nyílt, ábrándosan kék, üveges szemébe.
De ezen a kósza napsugáron kívül senki sem volt kíváncsi Észak hercegére. Vörös Sjön kunyhója előtt – valamilyen ismeretlen táncrend szabályai szerint – megint ide-oda dülöngéltek az emberek. Ugyanúgy nem törődtek Shiobiannal, mint a lábuk között ugráló hét-nyolc kicsivel vagy az északon újra gyülekező, csaholó, veszett kutyákhoz hasonló esőfelhőkkel. Végtére is Vörös Sjön a gyerekkori játszótársuk volt, tehát létezett, Shiobian pedig csak egy rossz álom, egy veszedelmes és alattomos betolakodó.
Hét-nyolc gyerek? Ez azért már nem olyan rettenetes, gondolta Riolda. Ennyi kicsit talán majd befogadnak a szorgok, ők aztán tudják, hogy kell halálos álomba merülve, egymás szagával jóllakva a hideget kihúzni.

De se velük nem akart találkozni, se a szélütött, a palota folyosóin kétségbe esve keringő, talán még mindig az Egyesült Zsinat, a Zsidó Királyság, az Új Velence vagy ki tudja, micsoda eszméjét hajszoló Benjaminnal. Annyira viszolygott tőle, hogy a konyháig sem volt hajlandó elmenni, hogy egy kis száraz maradékot keressen. Az éhség, mint valami fájó daganat egyre növekedett a gyomrában – mióta Jette meghalt, talán csak pár falat kenyeret evett.
De mire menne most néhány morzsával? A benne növekvő , most még alvó szörnyet egy elrágott falevél is képes lenne felébreszteni.
Jól van ez így, nagyon jól van, gondolta. És a szoknyáját lesimítva visszatért a könyveihez.

(…)

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski

 

Az asszony csendben kavargatja az ételt a tűzhelynél, néha megkóstolja. Elkészül, félrehúzza, fedőt rak rá. Az asztalra két mélytányért pakol, mellé kanalat. Fél hét. Az ajtóban megjelenik a férj tinédzser fiával. Hanyagul lerúgják a gumicsizmát az előszobában, mellé a munkáskabátot, kezet mosnak. Asztalhoz ülnek. A nő az ételt egy fa alátétre teszi, merít az urának, majd a fiúnak. A kenyeret kibontja a konyharuhából. A férfi tör belőle, aztán a fiú is, kanalaznak. Az anya kiviszi a teraszra a csizmákat, egymás mellé rakja, kabátokat felakasztja. Visszamegy, ételt merít magának, leül a stokira a tűzhely mellé. A férfi szörcsögve eszik, krákog néhányat, ruha zsebkendőbe fújja az orrát, összegyűri, törli a száját. Bemegy a szobába, bekapcsolja a televíziót, a hangerőt maximumra húzza, ledobja magát a fotelba, később fia is követi. Az asszony összeszedi az edényeket, a tányérból a maradékot a disznóknak áztatott darára önti, edényeket elmosogatja. Fölkavarja a forró víztől megdagadt kukoricadarát, hideg vízzel folyósítja, kendőt rak a fejére, csizmát húz a folyosón és elindul az ólak felé. A disznók a kerítésnek ugrálva, zajos röfögéssel várják. A moslékot négy részre osztja, vályúkba önti. A vödröket kiöblíti, lefordítja. Merít egy kanál kevert szemes takarmányt és a tyúkok elé dobja, azok egymás hátára ugrálva próbálnak hozzáférni. Friss darát mer a vödrökbe, lemossa a bélsarat a csizmájáról, bemegy. A folyosón leveszi a csizmát, rendben lerakja, a tűzhelyen felforrt vízzel a darát leforrázza, megkeveri, lefedi. Kezet mos. Eltörli az edényeket, elpakol, letörli az asztalt, varrógépet vesz elő, rongyos munkásruhákat foltoz. Sötétedik. A varró eszközt elpakolja, foltozott ruhákat összehajtja, kendőt és csizmát húz, bezárja a tyúkokat, disznókat. Bélsarat lemossa, bemegy, csizmát, kendőt leveti, lerakja. Ruháját a mosógépen összehajtogatva lepakolja, megfürdik, hálóinget vesz, bemegy a szobába. Az ember hortyogva veszi a levegőt a puha ágyban túlharsogva a televíziót. Lekapcsolja a készüléket, felkapcsolja az éjjeli lámpát, összeszedi a szőnyegről a munkásruhákat, a fiú szobájában is, kiviszi a teraszra, felakasztja. Bezárja az ajtókat, lekapcsolja a villanyt, bebújik a hitvesi ágyba háttal az urának.

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Three Pair of Shoe)

Abrazo[1]

 

Hirtelen azt is elfelejtem,
mennyire nem inspirált
eddig a zene. Mert végre
itt vagy. Téged nézlek, csak
veled akarok táncolni.

Amióta végre érzékeljük
egymás ölelését, remegve
várom, hogy felkérj. Finom vagy,
lágy, izgató. Egy igazi pöcs,
de az én szememben férfi.

Azt mondod, meghallgattad,
mi jön, de ez pont olyan, mint
én. Nevetek. Ilyen lennék hát?
Egyszerűen csak mindig ilyen
zenére táncolunk.

Hozzád simulok. Beléd nem
tudok, mert sosem hagytad. Ám
ilyenkor egy kicsit elhiszem,
hogy mégis. Hogy egyenrangú
lehetek veled.

Átölelni téged leírhatatlan.
Olyan, mintha egy erős
mágneshez érnék, amiről
fel sem fogom, mennyire
nehéz szabadulni, csak
amikor már ráeszmélek,
hogy magadba szippantottál.

Neked a tánc mindig is a szexről
szólt. Elhiszed, hogy mindenki
vonzódik hozzád, mert te is
bárkit megdugnál, akinek kicsit
is szélesebb a feneke, vagy
finomabb az ölelése. Pedig nem.

Beléd akarok bújni, bőröd
alá kúszni, nyakadba
temetkezni, hozzád érni,
mindig. Lassan kezded a
táncot, először kiélvezzük
egymás ölelését.

De most egy kicsit jólesik beléd
feledkezni. Az én érzéseim mindig
igazak voltak. Bár te az illúziót
szereted, szükséged van rá.

Rendszeresen zavarba
ejtjük egymást. Lábad
érintése combom perzseli,
titkon talán többre vágyunk.
Magad köré csavarsz, érezlek.

Hozzám nyomod magad,
bizsergetsz. Megcsókolnálak,
de szerelmes vagy, úgy érzed,
ezúttal tényleg. Amúgy én is.
De úgyse érdekel.

A ma esti szoknyám nem
épp a legalkalmasabb az
ilyen összefonódós figurákhoz,
ezért kizökkenünk, nevetünk.
Megihletsz. A zenével játszom,
neked ez szokatlan, megint
nevetünk.

Felizgat, hogy néz, miközben
veled táncolok. Szeretem az
energiád, a nyers szexualitásod.
Nagymacskává lehetek melletted,
és kiengedhetem karmaim,
hiszen jól ismersz már.

A zene egyre forróbb, testünk
összeforr, kurva meleg van.
De kit érdekel? Amíg téged
ölelhetlek, az sem érdekel,
hány kezem van.

Arcunk összeizzad, imádom.
Puha tested hozzám ér,
minden ponton keressük a
másik közelségét. Mélyeket
lélegzel, fülembe sóhajtasz.

Talán egy kicsit kívánlak is,
de ezt nem tudom. Csak az
érdekel, hogy mindig
élvezhessem az ölelésed
tánc közben. Nincs másra
szükségem.

Megállunk, befelé figyelünk.
Áramoltatod az energiád,
ehhez nagyon értesz. De
tanultam ám tőled, és most
vissza is adom. Ugye érzed?

Házinyúlra amúgy sem lősz,
és galibát sem akarsz okozni
senkinek. De azért felnyögsz,
amikor elmélyítem az ölelésem,
és élvezed sóhajaimat is.
Egyszerűen így tökéletes, nem?

Persze most is meg kell
aláznod, legalább egy kicsit.
Egy kósza pillantás, amikor
nem tudlak tökéletesen
követni, vagy egy apró
megjegyzés két szám
között. Tuti hiányérzetem
lett volna.

Néha ki kell pillantanom
egy kicsit, mert teljesen
elszédítesz a giroiddal[2].
Karod ilyenkor megfeszül,
mozgásunk sima, szinte
folyékony.

Még egy tanda[3]? Vadul
bólogatok. Mindig is addiktív
voltál, mint egy rossz drog, az
elvonókúra pedig keserves.
Na meg, úgysincs jobb.

Alig várom, hogy visszacuppanjak
mellkasodra, tudom, hogy
szereted ezt az érzést. Én is.
Akarok, még, mondod. Én is.
Még, többet.

 

[1] Ölelés.

[2] Körkörös irányú figura a tangóban, a férfi egy helyben forog, a lány körülötte mozog.

[3] Táncrendi ciklusok, amit egy adott partnerrel végig lehet táncolni, 3-4 számot tartalmaz.

 

(Illusztráció: Muriel Dolemieux: Grand Succulent)

Egy szélroham kivágta hirtelen a konyhaajtót, és berontott a torony második legtekintélyesebb személye, Rigoberta úrnő szóvivője, lába, karja, hangja, a szutykos kötényes, kis szobalány.
Rigoberta úrnő vacsorázni akar.
Rigoberta úrnő egy almát, egy pohár tejet, egy szelet kenyeret kíván.
Óriási zsivaj támadt, és vagy húszan álltak neki a vacsorakészítésnek.
Milyen szelet legyen? Kicsi vagy nagy? És az alma? Piros vagy sárga? A túl piros vértolulást okoz, a sárga álmatlanságot. Kiválasztottak egy hibátlan, hatalmas almát, amit legalább tízen megdörgöltek a kötényükkel. Ráfújtak, tovább suvickolták, dörzsölték, fényesítették, míg az alma úgy ragyogott, mint egy drágakő.
No de most meghámozzák? Szeletekre vágják? Hogy esne jobban Rigoberta úrnőnek?
És a tej! Nem mindegy, hogy kövér, lefölözött, meleg, langyos, savanykás vagy édes? Melyik csuporból öntsenek? Borzasztó lenne, ha a szegény úrnő még a tejben is csalódna! Az asszonyok végig járták a sajkákat, mindegyikbe beledugták a mutatóujjukat, hogy a tej elég friss és édes-e. Végül kiválasztották a megfelelőt, két asszony az ujjával gondosan kicsippentette a szőrszálakat, és óvatosan öntöttek belőle az úrnő ezüstpoharába.
De ez nem jó, kiáltott közbe valaki. A tegnapi tej sokkal édesebb volt. Nemcsak édesebb, hanem krémesebb, sűrűbb, melegebb. Még egy kis méz kellene bele, egy egészen kevés, szóltak közbe többen, az úrnő hadd érezze, hogy szeretik és gondolnak rá. No de mennyi az a kevés? Egy csöppnyi, egy kiskanálnyi vagy nagykanálnyi? Hárs- vagy akácméz legyen? Az asszonyok gondosan, szakértőleg végig nyalogatták a mézeket, és végül egy ritka akácméznél maradtak, amit egy aquitániai nagyúr küldött ajándékba – ez annyira különleges, hogy még az úrnőnek sem okozhat csalódást.
Riolda nem vett részt a vacsorakészítésben, a nagy tereferében, és még az asszonyok nógatására – gyere nővérem! mondj te is véleményt! ez a méz elég nagyvilági-e? – sem kóstolgatta végig a mézeket.
A konyhaasztalon egy búcsúajándékul szánt verset körmölt az elcsent pergamenlapra.

A nap a húgocskáját keresi.
Oly fenségesen egyedül van,
hogy délidőben csak áll leszegett fejjel,
a ragyogásától elvakítva. Sehol egy üstökös,
sehol egy csillag. Ha körbenézne,
csak hódolókat találna, tétova,
könnyelmű, kis bárányfelhőket.
Pedig egy igazi úr egy úrnőre vágyik,
egy erősre és megközelíthetetlenre.

Ám ki gondolná, hogy estefelé
az a körömhegynyi, sápadt árnyék
maga a hold? Aki a föld mélyéből is
előcsalogatja a holtakat, de kísérői,
a glóriás csillagok közt is megtörten,
szégyenlősen mosolyog.
A bátyjára áhítozik.

 

Riolda aláírta a levelét, és reményét fejezte ki, hogy fenséges Roland gróf most már hamarosan látogatást tesz. Közben asszonyok ragacsos ujjakkal elhelyezték a tálcán az almát és a poharat, elrendezgették a kenyérszeletet.
Ám egyszer csak árnyék hullt föléjük, a toronyban szorgoskodó, nyurga szerzetesé. Megállt a sürgölődő asszonyok előtt, és egyenesen Rioldának szegezte a kérdést.
– Hozzád tartoznak, úrnőm, ezek a fekete hajú, furcsa szembogarú tengerészek?  Dél óta itt csellengenek a parton, és úgy bámulják a lovakat, mintha sárkányok lennének.
Először nem tűnt úgy, hogy a szerzetes különösebben aggódna az idegenek miatt. Éhesen emelgette a fedőket, belekóstolt szinte mindegyik ételbe, és nyilvánvalóan ő nem elégedett volna meg egy gondosan kifényesített almával vagy egy szelet kenyérkével.
Letelepedett Riolda mellé, és nekiállt a keserű füvekkel körített nyúlpecsenyének.
– Te mért nem laksz jól, nővérem? – kérdezte, és jó házigazda módjára rámutatott a fejedelmi kincstárra, a szanaszét heverő, megnyúzott, füstölt, pörkölt, szárított, pácolt, savanyú és édes mártásban fővő húsok garmadájára.
Riolda megköszönte az invitálást, és elmesélte, hogy Rigoberta úrnő volt az, aki jó szívvel engedélyt adott arra, hogy a parton megpihenjenek.
A szerzetes, aki ugyanazt a mutogatós, bárgyú latint beszélte, mint a konyhában mindenki,  élvezettel lenyalogatta az ujjait és így felelt:
– Látszik rajtad, hogy udvari dáma vagy. Mindig azt mondod, amit kell. Mindig úgy, ahogy kell. A szavaid igazság és hazugság közt lapulnak.
Riolda bólintott. A szerzetes talán valami zsandára Rigobertának. És nemcsak a zsandára, hanem a bizalmasa, a gyóntatója, az ellenőre, a felügyelője, az intézője, a lelkiismerete, az egyetlen barátja. Talán mihelyt Riolda elindult lefelé a lépcsőn, egyből ott termett, és töviről-hegyire kifaggatta, miről beszélgettek.
– Sok furcsa szerzet köt ki a partjainkon, tudod jól, nővérem. Ezek a csavargók életre-halálra keresnek holmi kitalált népeket, soha nem élt királyokat vagy királynőket. És csak kevesen találják fel magukat olyan gyorsan, olyan könnyedén, mint te. Hány kóborlót láttunk már, akik átkozódnak, sírva fakadnak, öngyilkossággal, rebellióval fenyegetőznek, mikor eláruljuk nekik, hogy Julius Caesar óta mi uralkodunk a partvidéken. A Mindenható, aki rovarokat, virágokat, csigákat és tengeri csodákat alkotott, saját szórakozásból teremtett bolondokat is.
Fürkészőn ránézett Rioldára, mintha mérlegelni akarná, vajon a tengeri csodák, a virágok vagy a rovarok közé tartozik.
– De mondd csak, nővérem, miért nem eszel egy kis gesztenyével töltött kenyeret? Ez a mi konyhánk legnagyobb büszkesége.
Riolda udvariasságból letört egy darabot. És a kenyérnek pontosan olyan íze volt, mint amit ünnepnapon a nem-létező Vilmos herceg nem-létező szakácsa készített.
– Ezek a csavargó jöttmentek össze-vissza álmodoznak, és minden dombtetőre, minden magaslatra barbár királyokat képzelnek. Trisztán, Márk király, Artúr, Bandemag, Vilmos herceg! Mennyi-mennyi beteg téveszme! És a tudatlanok még csak  észre sem veszik, hogy nemcsak az álmaik halottak, hanem ők maguk is.
Rioldának eszébe sem jutott tiltakozni. Az ujját szopogató szerzetes mögött ott állt egy láthatatlan püspök, egy láthatatlan hadsereg és maga a Birodalom. A meggyőződés, hogy Károly hatalma örökkévaló és megkérdőjelezhetetlen.
– Azt megteszed, atyám, hogy  egyetlen verset felolvasol Rigobertának? Sajnos nem volt időm méltóképp elbúcsúzni tőle.
A szerzetes nagy sóhajtással, megjátszott, színpadias szörnyülködéssel eltolta magától a pergamenlapot.
– Nők nem tudnak írni, mármint, ha tisztességesek. Csakis a legfeslettebb némberek akarják kiskutyák módjára utánozni a férfiakat. Ráadásul a beszélt nyelv alkalmatlan arra, hogy lejegyezzük. Az a helyes, ha csak a legtisztább latin nyelven írunk. Az angyalok nyelvén lehetetlen hazudni.
– Tiszta latin? – hördült fel Riolda. – Még hogy tiszta latin! Ezt már errefelé senki sem beszéli. Ti már csak mutogattok, nem deklináltok, nem konjugáltok. Úgy beszéltek, mint a barbárok!
– Milyen igazad van, nővérem – mosolygott a pap. – Fajankók vagyunk, műveletlenek, tudatlanok. Ismerjük a hibáinkat, úgyhogy em is írunk mi semmi egyebet, csak számokat és kimutatásokat. De jobb ostobának lenni, mint szántszándékkal hazudni.
Magához húzta a pergamenlapot, és figyelmesen átolvasta. – Felismerem, ez N. herceg egyik költeménye. Édesanyám még fejből fújta az összeset. Ha megengeded, itt helyben megtanulom, és elszavalom az úrnőnek.
Ó, a mama! Aki az alkony csendjében, a saját várában költeményeket dúdolgat. Riolda egy percig sem hitte, hogy ez a falánk, otrombán fenyegetőző és hízelgő pap a szülei kastélyában nevelkedett. Talán épp olyan, kegyelemkenyéren nevelt árva, mint én vagyok. De ez mit számít? Ebben a frank Örökbirodalomban mindenki hazudik.
A szerzetes elolvasta a verset, a jó titkosszolga odaadásával, végig olvasta, egyszer, kétszer, háromszor, de mivel semmi kivetnivalót nem talált benne, elnézően elmosolyodott.
Végül a gyertya lángja fölé tartotta a pergamenlapot.
– Ne gondold, hogy mi barátságtalanok vagyunk egy mesebeli országból érkező hölggyel! Ne gondold, hogy ennyire barbárok vagyunk! Ha belátod, hogy az írás és az olvasás megbetegíti az asszonyokat, hogy a hímzés mennyivel szebb, nemesebb és egészségesebb, akkor személyesen is megtiszteltetésnek tartom, ha itt maradsz velünk, Csillagvárosban.
Csillagváros! Riolda felidézte magában a pazar kerteket, a kidőlt-bedőlt viskókat, a szánalmasan apró monostort, ami Velencében még gabonaraktárnak se lenne alkalmas. Hát hol van itt a város, kérdezte magától.
Közben udvariasan bólogatott, de úgy érezte, millió poloska bújt el a ruhája redőiben, és elevenen felfalják, ha még három napig itt marad.
Természetesen hálás a fogadtatásért – de hát mit tehetne? Az alattvalóinak és a fiának megígérte, hogy holnap reggel indulnak a saját szigetükre. De persze nagyon hálás a szerzetes tanácsaiért, és különösen Rigoberta úrnő jóindulatáért, hogy mennyire…, hogy mennyire, de mennyire…!
A szerzetes, akit a saját sziget említése egy kicsit megharagított, a végén fáradtan már legyintett.
– Menjetek csak! – mondta. – Sok szerencsét, jó utat! De egy percig se felejtsétek el, a tenger is a mi uralkodónk szövetsége. Azok a szigetek is a mieink, amiket még a kóbor lelkek sem fedeztek fel. Akárhova mentek, ti mindig otthon vagytok. A mi birodalmunkban maradtok.

Illusztráció: Hieronymus Bosch: Szent Antal megkísértése

Nagylelkűen búcsúzott a Nyugati szél szigetének lakóitól a Károly-féle Örökbirodalom. Kenyérrel, borral, gyümölccsel, füstölt hússal, szárított hallal, sok-sok dallal, intelemmel, jókívánsággal. Fel a fejjel! Jó szelet! Sok szerencsét! Szent Cryspianus segítsen benneteket!
Riolda karba tett kézzel unatkozott. Az éljenző tömegben csak a fia, Kyd tűnt gondterheltnek.
Pedig a víz is sima és nyugodt volt, mintha a tenger – vagy inkább Tenger – levetett sapkával, alázatos mosollyal bekopogott volna a torony konyhájába, hogy tanácsot kérjen Rigoberta intézőjétől és bizalmasától, hogy hogyan, miképp viselkedjen, és a kimérten falatozó szerzetes engedélyt adott volna a szép időre.
Mintha minden csak a pillanat ihletésére történt volna: a partra hordott ajándékok, a mutogatva előadott jókívánságok, a szamárfület mutogató, rohadt körtével dobálózó gyerkőcök, miközben Riolda sejtette, hogy a Nagy Intéző minden mozdulatot árgus szemmel figyel, és boldogan felsóhajt, mihelyt a Nagy Balett végetér, és ők integetve kibontják a vitorlákat.
És szinte megkönnyebbült, ahogy az egyre kisebbedő, egyre jelentéktelenedő, a párába csendesen belevesző tornyot figyelte. Vajon tudja-e Normandia Főintézője, hogy érkezésükkor egy holttestet rejtettek el az egyik félreeső öbölben?
– Anya, anya, anya! Figyelsz végre rám? – szólalt meg Kyd, ahogy kikanyarodtak a kikötőből. – Anya, anya! Meghallgatod végre, amit mondani akarok?
Riolda mosolyogva bólogatott, mert a jámbornak, jóindulatúnak szánt mosoly azóta ott lebegett az ajkán, hogy a torony konyhájában elbeszélgetett a múltról és jövőről.
Minek kell egy ilyen kis bárkán kiabálni? Mi mást tehetne, mint hogy engedelmesen meghallgatja a fiát?
Kyd átfogta a csuklóját, és mélyen a szemébe nézett: – Azt akarom tudni,  hogy kettőnk közül melyikünket választod? Vörös Sjönt vagy engem? Hogy melyikünk mellé állsz majd, ha háború lesz?
Riolda megdermedt. Miféle háború?
Minden gyerek egyetlen – vagyis az a helyes, ha ezt képzelik a testvérek. Vagy ezt Kyd nem tudja? Neki nincsenek gyerekei?
Mélyen a kisebbik fia szemébe nézve magyarázkodni kezdett, a fiai közül soha nem tudna választani. Legjobban persze Fionát, a lányát szereti, bár meglehet, ennek sincs köze a rokonszenvhez: hajdan egy Fionának tett ígéret vezette vissza a Nyugati szél szigetére.
– No de megőrültél, fiam? Én vagyok a szüleim kedvence vagy más? Ezen csak éretlen kisfiúk aggodalmaskodnak, te viszont felnőtt férfi vagy. Milyen háborúról beszélsz? Elment az eszed vagy megbolondultál?
Még mindig reménykedett benne, hogy Kyd játszik vele, vagy csak a parton benyakalt körtebor beszél belőle.
– Azt tudod, anya, hogy Fiona összeköltözött Shiobiannal? Hogy otthagyta a férjét, és beköltözött hozzá a palotába?
Riolda legszívesebben odakiáltott volna a hajósoknak, hogy fordítsák meg a vitorlákat, és haladéktalanul térjenek vissza Normandiába. Kétszáztizenhárom lépcsőfok? Talán nem is olyan elviselhetetlenül sok. És az Főintéző, a fontoskodó szerzetes? Az a pökhendi pap kéziratokat éget, de legalább nem háborúzik senkivel.
– Nem, erről még nem hallottam. Mi ez az egész? – dadogta a fiának.
És már hiába is kiáltott volna bármit a hajósoknak, a kis Csacsi, amivel évek óta halászni jártak, nem volt képes kunsztokra, ügyes félfordulatokra. Ha elkapta egy szélroham, vagy ha megtalálta a saját útját, irányíthatatlanná vált, és mint valami csökönyös háziállat, nyargalt hazafelé
A szabad kezével Riolda átfogta a fia vállát, és könnyedén megsimogatta: – Ez még azért nem olyan nagy dolog ám, fiam. Biztos összekaptak Morkkal. Látott már ilyet a világ! Majd lenyugszik és visszatér az övéihez.
Könnyedén, diplomatikusan beszélt, mintha csak valami udvarban társalogna. Még ott ragyogott a Normandiában betanult mosoly a szája sarkában, de vele szemben Kyd szinte fürdött az izzadtságban.
Fél hazatérni, gondolta Riolda.
Megigazgatta a fia fürtjeit, szabad kezével végigsimított a hátán, a vállán, de Kyd vibrált az ingerültségtől.
– És azt tudtad, hogy Shiobian, a te pártfogoltad taplóknak, büdös birkapásztoroknak, ostoba, faragatlan tuskóknak tart minket? Hogy mi, akik a Nyugati szél szigetén születtünk,  tanulatlan barmok vagyunk, és az orrunkat se tudjuk a seggünktől megkülönböztetni. Ő majd, bezzeg, megkülönbözteti! Mindent megteremt, mindent megalapít! Egy csodálatos királyságot, aztán egy csodálatos flottát, egy csodálatos hadsereget. Akinek meg ez nincs ínyére, az átköltözhet Northumbriába, az örök hó birodalmába, vagy mehet a fenébe!
– Ejnye, ejnye – mondta Riolda.
– Fiona pedig fülig szerelmes belé, azt mondja, hogy a gyerekeit se bánja. Hogy az otthonában senki sem érti meg, hogy Mork nem illik hozzá, hogy Morknál jobbat érdemel. Mork pedig megfogadta, hogy Shiobianra gyújtja a palotát. Hogy cafatokra tépi, hogy feladarabolja. És nemcsak ő, Vörös Sjön is háborút akar.
– Nahát! Nahát! – sóhajtozott Riolda, és megint megpróbálta gyengéden magához húzni a fiát.
Kyd úgy bámult az anyjára, mintha itt lenne a vég. Mintha a szigetre sodort holttestek látványát, az édesapja halálát, a rémálmot, a Normandiába való kísérteties utazást, a dolgok zavaros értelmetlenségét csak betetőzné az anyjából áradó könnyelműség.
Riolda még bólogatott, de a fia helyett már a vizet figyelte, a dühödten vöröslő villanásokat a hideg áramlatok közt, a tenger mélyében.
Mintha egy új, mindennél veszélyesebb halraj készülne elfoglalni a tengert.
Ám érteni a világon semmit sem értett. Megpróbálta türelmesen lefejteni magáról a fia ujjait.
– Még mindig nem fogod fel? Még mindig nem értesz semmit? – támadt Kyd újra. – Pedig világosan beszélek: azt akarom tudni, hogy kettőnk közül melyikünket választod, Vörös Sjönt vagy engem?
Rioldának már csak egyetlen fegyvere maradt, megpróbált lassan és halkan beszélni.
– Hát akkor most jól figyelj, fiam. Azt akarom, hogy nyugodj meg, és ne csak a füleddel figyelj, hanem a szíveddel. Azért szerettem volna, hogy édesapád meggyógyuljon, mert mindegyiteket alkalmatlannak tartom az uralkodásra. Téged is, Vörös Sjönt is, Shiobiant is! Fionáról aztán nem is beszélve, aki hagyja, hogy egy unatkozó szélhámos rajta keresztül kaparintsa meg a szigetet! De ebben a percben mit vársz, tőlem, fiam? Mit szeretnél? Ígérjem meg, hogy ahogy partot érek, mindenkit lekaszabolok? Mindenkit lekaszabolok, felnégyelek, karóba húzok, de előtte betiltom a gyűlöletet, a vádaskodást és a csúnya beszédet? Vagy tegyek örökös hűségesküt neked? Fogadjam meg, hogy rajtad kívül senkinek nem hiszek? Hát ennyire bolondnak nézel?
Míg a Csacsi lelkiismeretesen nyargalt, a többiek, Kyd barátai lélegzetvisszafojtva figyeltek. A bamburgi mészárlás, a normandiai bőség és ragyogás, a különös öböl, ahol elrejtették Sjönt, talán csak álom volt, ami a hazatérésre készülve rögtön szertefoszlott. Mint az ébrenlét és álom határán megpillantott tájak vagy a félálomban, egy ismeretlen nyelven tett szerelmi ígéretek, reggeli előtt még világosan emlékszünk rájuk, de dél felé már csak szorongás marad belőlük. Délben már azt hisszük, valaki más álmodta őket. Riolda biztos volt abban, hogy ezek a fiúk arra sem fognak biztosan emlékezni, hogy ez az utazás tényleg megtörtént-e.
– Mit csináljunk! Mondj már valamit! – könyörgött Kyd.
Riolda most már érteni vélte, hogy nem az aggodalom, hanem a kétségbeesés űzte őket Bambergbe.
– Mondj már valamit, Riolda! – nógatták a többiek is.
Riolda végigsimított a homlokán, a haján, a derekán, mintha a testéből erőt meríthetne. A halálpontokat minden harcos ismeri: Jette például biztosan tudta, hogy a halánték mely pontját kell megütni, hogy a másik holtan essen össze.
De mik az életpontjaink? Amiket könnyedén megsimítva az életünk fölötti irányítást is visszaszerezzük?
– Valamikor minden napnak saját nevet adtam, de mostanában már csak a csillagok alapján tartom számon az idő múlását. És úgy számolom, tizenkilenc napnál nem tarthatott tovább ez az utazás. Tizenkilenc nappal és tizenkilenc éjszaka. – Riolda könnyedén felemelkedett, hogy mindannyian hallják. – Ez nem olyan nagy idő! Ebből ti csak tizenkét napot töltöttetek a szigeten. Ez alatt a tizenkét nap alatt partra sodródtak a holttestek, Fiona beleszeretett egy másik férfiba, elhagyta a gyerekeit, beköltözött a palotába, Shiobian pedig bejelentette, hogy király lesz. Ó, jaj, a másik két fiam pedig ahelyett, hogy összefogna, hajba kap, és engem állít döntőbírónak. Egy földrengés, egy szökőár megtörténhet ilyen kevés idő alatt, de ennyi halálos összeveszés, ennyi családi dráma? Ennyi minden azóta sem történt, hogy én terhesen visszatértem a Nyugati szél szigetére, és királynőnek neveztem magam. – Riolda körbepillantott a feszült, rettegő és zavarodott arcokon. – Tizenkét nap, értitek? Az emberi szívek olyanok, mint a csillagok, csak nagyon lassan változnak. Én még ott hagytam el a szigetet, hogy azok a szerencsétlen, halálra ítélt norvégok dülöngéltek a kikötőben. Hát mi történt ezután? Ti valamit nem mondtatok el nekem.