Laci egy nagy akaraterővel leküzdött munkanap után lustán lépdelt a buszmegálló felé. A hat órai kelés egész napra belopta magát ízületei közé. Izmai sajogtak, a perzselő júliusi napsütés pedig kiszívta minden életrevalóságát, még a gondolatait is. Jeges fürdőre vágyott, buta tévéműsorra, és egy ágyra, amin kedvére végignyújtózhat.

Még csak három hete tartott a napi kilenc órás műszak az építkezésen. Szakmai gyakorlatra ment, de amint belekezdett a munkába, inkább úgy tűnt, egyszerű munkásként tartanak igényt a szolgálataira. Izzadt, félmeztelenre vetkőzött férfiak között töltötte el a napját. Drótkerítés zárta el a külvilági élettől. Bánatosan irigykedve leste az embereket, akik odakint az utcán közlekedtek szabadon. Fel sem tételezte, hogy esetleg azok is szájuk íze ellen való kötelességek után futnak. Lacinak az első nyara volt, amit munkával kellett töltenie. És máris drótkerítés mögé zárják, kezébe kalapácsot nyomnak, és minimálbérrel hálálják meg a két hónapot, amit felajánl az életéből! Rabnak érezte magát, aki büntetését tölti. Egyvalami vigasztalta. Az ő büntetése legalább nem életfogytig tartó. És ha majd abba is belekezd, egészen biztosan másik börtönbe megy: egy légkondicionált irodaház mészárszékére.

Bandi bá volt a műszakvezetője. Laci jelenléti ívét, mint egy hús-vér blokkoló óra szignálta le munkakezdéskor és a nap végén. Bandi bá-val könnyű volt kijönni, feltéve, ha az ember nevetett a viccein. Robi nehezebb esetnek bizonyult. Annyi idős, mint Laci, azonban az iskolapad helyett napközben szerszámokat, esténként pedig az utcasarki becsületsüllyesztő padjait koptatta. Robi roma volt. Ezt nem a bőrszíne – fekete lett itt még a szőke férfi is-, hanem büszke megjegyzései árulták el.

Délután három órakor Laci fel-alá sétált az építkezésen. Nyakát égette a nap, árnyékot szokás szerint nem talált. Bandi bá és Robi a földből kiálló betoncölöpöket igazították egy légkalapáccsal. Laci hiába állt méterekre onnan, fülét bántotta a zaj, belégzéskor pedig por járta át a tüdejét. Robi kis szünetet tartott, homlokáról lesöpörte a verejtéket, majd megbökte Bandi bá-t.

– Nézd csak, öreg! Muffok!

Robi két-két mocskos ujját a szájába dugva füttyentett. Gyakorlott, éles fütty volt. Az egyik lány kicsi, mégis jól kivehető mosollyal hátra fordult, majd vissza a barátnőjéhez.

– Integess!- kiáltotta Robi.

A másik lány, akit jobban bosszantott a jelenet, egyből teljesítette Robi óhaját. Integetett, csak épp a középső ujjával.

– Magyar ribanc- motyogta Robi maga elé.

– Ej, hagyjad csak- vonta meg a vállát Bandi bá – Vár a munka.

De Robi nem csillapodott. Most már Laci is érdeklődve nézte a jelenetet.

– Mi van, már a cigányfiú nem is jó, mi? Pedig szopnád csak ezt a faszt, nem is cserélnéd le magyar faszra, szőke ribanc!

– Robi, ne, Robi! Eh, dolgozz inkább!- békítette Bandi bá.

A két férfi folytatta a munkát, de Laci addig nyugtatta tekintetét a lányokon, amíg csak be nem fordultak a sarkon.

Pedig nem is voltak annyira szépek! Mégis nők voltak, akik nem izzadnak egy építkezésen, akiknek semmiféle férfiassági próbatételt nem varr nyakukba az élet. Persze ők is dolgoznak valahol, nekik is lehetnek nehézségeik. A hostess munka túlfizetett kacér világát Laci mégsem érezte példaértékűnek, amint a betonkeverő sovány árnyékában egy periszkóp-formára gyűrődött cigarettából pöfékelte az utolsó slukkokat.

Mikor a nők eltűntek a szeme elől, Robit nézte. Robi szemlátomást megfeledkezett a kis közjátékról, ami az ő hibájából fajult el. Vagy csak nem törődött vele. Hiszen évek óta minden nap többször is megismétlődik, csak és kizárólag hasonló eredménnyel. Ki tudja, talán Robi lenne a leginkább megilletődve, ha egyszer egy nő valami kedveset, incselkedőt szólna vissza neki. Robiról régen lekopott már minden viszonzás reménye. Ez különös jogokat biztosított neki. Kedvére szabadon engedhette magát, vágyait, indulatait.

Robi és Bandi bá örökös férfiassági versenye ez. Kinek hány nővel akadt már dolga, és legfőképp, micsoda ocsmányságokat tennének meg, ha lehetőségük nyílna rá. Ezek a munkásemberek meglepő módon olyan fantáziáról tettek bizonyságot, amit még egy költő is megirigyelne.

Újabb nő tévedt az építkezés mellé. Vesztére Robi célkeresztjébe került.

– Hé kislány, kimostad a kádat?

Nem fordul hátra, nem fordul hátra, mégis hátra fordul.

– Azt, azt, a puncikádat! Kimostad, he?

A nő gyors léptekkel távolodott. Laci nem fordította tapintatosan más irányba a fejét. Naptól forró arcán végigcsorgott a verejték. A betonút széle remegni látszott a hőtől. A lány fehér halásznadrágja megfeszült a fenekén. Kívülálló, egész egyszerűen elérhetetlen Laci számára. Már távolodik, Laci ezért legalább képzeletben kiegészíti a képet. Elképzeli szemből a fehér halásznadrágot. Csak a lány ölét nézi. Olyan hosszan és olyan figyelmesen, amire normális esetben nem lenne sem lehetősége, sem bátorsága. Látja a duzzadt szeméremajkak kirajzolódó vonalát. Milyen más és csírájában mégis ugyanaz, mint mikor az ő heréje kerül nadrágszára két oldalára. A puncikádat! Laci hosszan nevetett. Robi először azt hitte, csak gúnyolódik, de végül a szemében rokoni érzést vett észre. Laci vállára csapott.

– Jól megkapta a ribanc, mi?

De Laci ekkor már visszafordult a munkájához, a földkupachoz, amit még egy tucatnyi férfival együtt kellett széthordania. Ezzel telt a műszak hátralevő része.

Késik a busz, és gyűlnek a várakozó utasok. Laci pillantása kézfejére esik. Mocskosak a körmei, a marka vízhólyagos, és tenyerén a bőr: mintha valami gombás betegség bántaná. Kék pólója csatakos a verejtéktől. A nap feketére cserzette bőrét. Mosolyakor fehéren csillog a fogsora. A haja deresnek tűnik a portól, ami megülte az építkezésen.

Mikor megérkezik a busz, megszokásból maga elé engedi a nőket. Legalábbis az elsőt és a másodikat. Kedve támad felszállni már. De jön a harmadik is. Mivel Laci nem húzódik el az útjából, a nő bal könyöke a lapockájának csapódik. A nő rosszallással néz Lacira. Laci állja a tekintetét.

Nem talál ülőhelyet. Fásultan gondol az elkövetkezendő mintegy fél órára, amíg a tömött buszon utazik majd. Szíve a combjában, vádlijában dobol. Bár a lelkiismerete tiszta – az építkezésen nem állt zuhanyozó a rendelkezésére -, szégyelli magát ápolatlansága miatt.

Próbál diszkréten félrehúzódni, hogy ne zavarja a körülötte lévőket. De innen is, onnan is taszigálják. A lábára lépnek. Úgy kapaszkodnak, hogy karjuk, testük egyre Lacinak ütődik. Rövid idő múlva mindenkit ellenségének lát már. Mikor felszabadul egy ülőhely, már nem törődik azzal, hogy hány emberen kell átgázolnia. Leül a busz első részében, és amennyire tudja, kinyújtja a lábát. Igazi kívülállónak érzi magát. Hasonlít most Robihoz, aki sokat enged magának mások kárára, mert belül érzi, hogy azok soha sem tekintenék egyenrangúnak magukkal. Lacit a hasonló érzelmek figyelemre sarkallják, nem cselekvésre. Figyel, lesütött pillákkal, félrefordított fejjel, mégis éberen.

Előtte a két egymással szembefordított széken szerelmespár ül. A lány arcát Laci jól látja az ablak tükröződő felületén. A fiúnak csak a szokatlanul széles hátát és tarkóját, rövidre nyírt haját látja. A lány olyan kicsi hozzá képest, hogy a fiú akár a hóna alá is csaphatná. Hangosan berreg a busz, minden megállóhoz érve recsegni kezd a fejük fölé szerelt hangszóró. Az utasok beszélgetnek, külön-külön csendesen, de az egybemosódó hangok zajosan összegződnek.

A szerelmespár beszélgetni próbál. Mindketten kényelmesen hátradőlnek. Azután a fiú – Laci helyéről úgy tűnik, mintha udvarias gesztusból tenné,- előre hajol. A lány nem mozdul. Laci az ablakból látja, hogy fogják egymás kezét. Pózukban klasszikus helyzet elevenedik meg, az udvarló férfi esete hölgyével. Csakhogy a lány karja rövid. Ölében keresztezi a kezét, és csak egyik kézfejét nyújtja a fiú felé.

A következő megálló utascseréje miatt a fiú végül is hátradől. Kezéből kicsúszik a lány keze. Beszélgetésük félbe szakad. A lány nem dől előre. Mindketten kinéznek az ablakon. A következő megállóig hallgatnak így. Azután a lánynak eszébe jut valami. Most kissé előredől, szerelme rá figyel, és újból összekulcsolódnak a kezeik. A lány mondat közben, egy lassítást kihasználva hátradől. Ha a fiú nem akarja, hogy úgy tűnjön, nem érdekli, amit a szerelme mond, ismét előre kell, hogy hajoljon. A széles váll előre görnyed. Laci így a lány arcába, szemébe nézhet. Bravó!- mondja magában gunyorosan. Elfordul tőlük. A fiúra való tekintettel, tapintatosan, ahogy egy fogyatékosról kapjuk el a tekintetünket. Újabb néznivalót keres magának.

Ilyenkor nyár idején a korosztályok nem egyenlő mértékben képviseltetik magukat az utcán, vagy a tömegközlekedésben. Mintha kevesebben lennének az idősek, fogyadozóban a középkorúak, és a férfiak kontra nők aránya is megváltozna. A nyár a fiatal, csinos lányok évszaka. Lacit hamar megtanította erre a leckére az építkezés. Persze a férfiak és részesülnek ebből az ünnepből. Kíváncsi statiszta szemük fürkészheti a nőket, mint idegen országok piros lámpás negyedeinek a kirakatát. Már hogy ne tűnne úgy, hogy többen vannak, mikor két mellel vesznek részt a versenyben, ahol a férfiak csak takart, szerény mellkasukkal indulhatnak!

Mindenütt ott vannak. Párás dekoltázsuk még szépvonású arcukat is elhomályosítja. Gyenge karjuk Laci auráját karmolja. Kezük incselkedve markolja a kapaszkodót. Csípőjük, fenekük ívét nem torzítja téli kabát, csöppnyi lábujjuk is kikandikál a szandálból. A tél fekete, drapp színeit neon és műanyag váltja fel. Hátukon jól kivehető a hétvégi napozás bikini felsőjének lenyomata. Hajukba napszemüveg tűzve, az alól, vagy arcukra igazítva mögüle keresik az elvárt hatást. Végül lassan, a násztánc ritmusára vonulnak el. Laci megállapítja, hogy az állatvilágtól az ember odáig aljasult, hogy nőstényei viselik a tolldíszeket. Laci magát is annak érzi, mint aminek a körülötte lévő férfiakat látja: szürke tojónak.

Látja és dühíti, ahogy ösztöneinél fogva próbálják vezetni. Jellemtelen, gyenge ember lesz, ha belemegy a játékba. Ha pedig nem, akkor nézik majd más férfiak őhelyette a nőket. Laci elmosolyodik. Nézni vagy nem nézni, az itt a kérdés. Dönt.

Veszteni való híján felkeresi a nők tekintetét. A mélyükre akar hatolni, akármilyen nehéz dolga is akad. Napszemüveg, kontaktlencsék és hiú hályog, amin keresztül kell jutnia.

Lelke legmélyéig átérzi a feladatát. Ő egyedül képviseli a férfitársadalmat, ha egy nő szemébe néz. A gyenge férfiak nem mernek ránézni a szép nőkre. Laci bízik magában annyira, hogy tudja, sosem válna belőle Robihoz hasonló, kellemetlen alak.

Bátortalan lány kapaszkodik vele szemközt. Bizonytalan a viselkedését, ruházatát tekintve. Gyakorlatlan a sminkhasználat terén. Frizurájából többet is ki lehetne hozni. Úgy viseli a testét, mintha még nem tudta volna eldönteni teher-e, avagy lehetőség a számára. Laci biztatóan rámosolyog. A lány pislog kettőt. Laci az arcát nézi, semmi mást. Mélyen belé fúrja a tekintetét. Érzi, hogy a pillantásának súlya van, a lány szemének pedig mélysége. Nem tükröződik vissza, mint a fénysugár a víz felszínéről, hanem aláhull, mint egy kődarab. Laci önbizalomra akarja hangolni a lányt, hogy elkényeztetett vetélytársnőivel szemben ne érje soha többé sérelem. Mikor úgy érzi, végzett a feladatával, kicsúszik a nőből. Tekintete nyomot hagy a lány szemén. Időbe telik még, amíg a lány pupillája visszaszűkül eredeti méretére. Laci tekintete orvosságot csepegtetett belé.

Két üléssel odébb szép nő figyeli a nagyvilág tükröződő felületein saját magát. Laci pillantásra sem méltatja. Vagy mégis? Igen, Laci újra felé fordul. A lány unottan néz vissza rá, ajka körül fintorárnyalattal. Laci maga is meglepődik, mikor megszánja őt.

A bizonytalankodó lány még csupa-csupa lehetőség volt. Szelleme és teste, mint a mérleg két serpenyője, és Laci tekintete a súly, ami ide-oda billentgeti. Ezzel a nővel azonban a természet és a rövidke múltja – szeretői, szerelmei, a férfiak ostobasága- már végzett. Szép nőnek született, és elhitették vele, hogy szép. Micsoda megvetés övezi a szép nőt, amelyik nem használja ki kellőképp az adottságaiból fakadó lehetőségeit! Pechére az ő tehetsége a legmulandóbb tehetség a világon. Tehetsége van a szépséghez. Valószínűleg semmi máshoz nem ért.

Más mértékegységgel vizsgálgatják. Hátsó szándékoktól elvakult hódolói nem vetik szemére az ostobaságait. Ezért mindig igazolást nyer. A szép nők kevélysége a társadalom bűnténye.

De jó, hogy nem születtem szépnek!- fakad ki Laciból a hála. Érzi, hogy ápolatlan, tudja, hogy nem szép az arca, és nem szép a teste. De néha annak képzeli magát. Olyankor mindig akad valaki, aki hisz neki. Nincs szépsége, de tiszta a tekintete és őszinték a szavai. Nem csak egy bikinibe csomagolt, beárazott fogyasztási cikk.

Tekintete már kikerüli a nőkét. A szerény bizonytalankodókra nincs most energiája. Boldoguljanak, ahogy tudnak. Az önhittek pedig egyenesen untatják, lassú megvetéssel fordítja el róluk a fejét.

Testét átjárja a fizikai munka nyomán fakadt kellemes fáradtság és az elégedettség, amiért az lehet, aki. Örül, amiért keményen kell küzdenie, és nem kényeztette el, és nem bélyegezte meg a világ, amiben él. Hálás, amiért egy közepesen jóképű férfi, és nem egy csodaszép nő.

Lehunyja a szemét, és az estét tervezgeti, amit mindenkinél jobban megérdemel. Holnap szünnapja lesz, belevetheti hát magát az éjszakába. Otthon letusolja magáról az építkezést és a munkás szerepét. Nem számítanak majd a nők: közömbös marad irántuk. Csak a barátai, az éjszaka hangulata és a tivornya lehetősége izgatja. Elmosolyodik.

Nem lesi majd irigykedve, hogy másoknak beválik-e a számítása. A saját sikerességén sem görcsöl majd. Nem, nem vár az éjjeltől semmit, mert börtönéből szabadulva ő maga lesz az éjjel. Ki tudja, talán az ölébe hullhat minden, amire napközben vágyakozott.