Címke: irodalom

Vonaton

Éhes voltam,
azt mondta gyorsan hoz nekem reggelit.
Aztán az ablakban elindult a többi vonat,
a fák hirtelen sétálni kezdtek,
elhaladt mellettem a vasútállomás.

Le akarok szállni.
De nem tudom, hogy kell csinálni,
és azt sem, hogy mikor szabad.
Egyedül láthatatlan vagyok
a koszos ülésekben.

Egy hang azt mondta:
a vonaton elhagyott értékekért
nem vállalnak felelősséget.
Én nem tudom mi az a felelősség,
de elhagytam az anyukám.

Sírok.
A sálját szorítom.
Már nem vagyok éhes.
Ha visszajön,
nem is leszek többé.

to_lost_friends_and_fallen_comrades

képek: Yuta Onoda

Yuta Onoda

Curajuki költeményei

A harminchat költőóriás 6. 

Curajuki 3.

 

  1. Nyughatatlanul
    kedvesemhez indultam.
    Téli éjjelen
    hideg széltől sivító
    liléktől zeng a folyó.

 

  1. Nincs már Nagyságod[1],
    füstje végleg kialudt:
    Sópárló-öböl[2],
    oh, bús, magányos vizén
    úszik át tekintetem!

 

  1. Találkozások
    hágójánál[3] Tiszta víz[4],
    hold fénye csillan,
    most vezetik tán oda
    Telihold mező lovát?[5]

Fittler Áron fordítása

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű irodalmi naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

[1] Ezt a verset Curajuki akkor írta, amikor Minamoto no Tóru (aki a Gendzsi regényének főhőse, Gendzsi herceg alakjának egyik modelljeként is ismert) halála után annak rezidenciájára, a Kavara Palotába (Kavara no In) látogatott. A Nagyságod tehát Minamoto no Tórut jelöli.

[2] A Japán északkeleti részén, a mai Mijagi megyében található Macusima-öböl Siogama-öböl nevű része. Neve sólepárló kemencét jelent. A kertek megszállottja, Minamoto no Tóru a Kavara Palota kertjében készíttette el az öböl kicsinyített mását tengervízzel, és még sólepárló kemencét is építtetett a partjára. Ennek Minamoto no Tóru halálával kialudt füstjére utal Curajuki.

[3] A mai Kiotó és Ócu között található (a Heian-korban Kiotót, az akkori fővárost és a keleti országrészt összekötő) Ószaka-hágó (Ószaka no szeki). Jelentése találkozás(ok) dombja.

[4] Az Ószaka-hágónál lévő Szeki no Simizu szentély (neve szó szerint hágói tiszta vizet jelent). Ld. a bélyegképen.

[5] A különböző tartományok által a császári palota használtára felajánlott lovakat az udvari lovász az Ószaka-hágónál vette át. Ez a szertartás a komamukae (lovak fogadása), amelyet a holdnaptár szerinti nyolcadik hónap közepén tartottak, azaz telihold idején. Erre utal a vers harmadik sorában a hold fénye, valamint az utolsó sorban a Telihold mező is. Ez utóbbi az eredeti szövegben mocsidzukiként (telihold, holdtölte) szerepel, amely egyben helynév is: a mai Nagano megyében (akkoriban Sinano tartomány) található, itt volt az egyik állami legelő. Curajuki verse egy a Szeki no Simizu szentélyben tartott komamukae szertartást ábrázoló paravánképhez készült.

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Végéhez közeleg a velencei karnevál, ideje levetnünk maszkjainkat, Pulcinella. Reggel van: a karcsú lábú koloratúrszopránok, akik aLa Feniceszínházban sok tragikus tremolóval előadták a nekik írt szerepet, ismeretlen helyen, baldachinos nyoszolyán ébredtek, szokatlan paplan alatt, egy idegennel az oldalukon; fáj a fejük, és a családi címereken jártatva tekintetüket azon tanakodnak, mi mindent művelhettek egész éjjel az utolsó előadás után. Hagyjuk őket ott valamelyik házban, amelynek belső udvarán velencei kert bújik meg; hagyjuk őket Veneto füvei közt, hogy vetriolával még egyszer torkukat öblögetve eszükbe jusson minden. Hegedűt fogva kezébe Vivaldi a Pietr-templomban szólaltatta meg először számos hangversenyét és mutatta be női karra írt darabjait. Vonója alól a hangok fölröppenve úgy sokszorozódtak meg a kupolák és boltívek alatt, mint amikor nehéz brokát göngyölegét vetik végig a padozaton. Női karokról tudhatsz, hiszen nálad is előadták a legszebb dalokat, amelyeket szereztél. Giorgio Massarit érdemesítették első díjra, és az irgalmasság Pietr kórházának védnöksége alatt 1736-ban megkezdhette az egyedi Pietr-templom építését. (Képzelte volna-e, hogy homlokzata csak 1906-ra, első ideutazásom előtt négy évvel készül el?) A XVIII. századi Velence első hangversenytermének szánták. A szentélyt ma ritkán fogad látogatót, de te csak lökd be zöld ajtaját sárga kezeddel, Euripidész, és lépjünk be; mert nem közönséges velencei séta a miénk. Vedd szemügyre a homlokzat négy korinthoszi oszlopát és a gyermeket magához ölelő szelíd asszony domborművét. Voltak-e gyermekeid, Euripidész? Valamelyik ivadékod esetleg drámaírója lett a következő korosztálynak? Vagy mégsem? Arcodra van írva: nem fakadt utódod, és nem is léphetett volna nyomdokaidba senki, olyan utánozhatatlan vagy. De most itt a vég. Utolsó földi életed, íme, elenyész a láthatáron. Darab ideig mellettem maradsz még, kísértet, néma árnyék, akit semmi nem botránkoztat meg, semmi nem háborít fel. Hallgass ide hát! Láttuk, hogy az emberek saját nézeteikre és saját igazságukra vannak kárhoztatva; világossá vált, hogy éppen ezért önkényes, önző normákat követnek másokra rá sem hederítve, senkivel sem törődve. Népek és történelmi áramlatok erkölcsisége, láthattuk, nem lehet mindenki számára elfogadható, általános érvényű. A mi igazságunk az általános, teljes erkölcsi rend kis szeleteként állapítható meg. És bár igazunk van, igazuk van azoknak is, akik ellenünk fenekednek. Minél elszigeteltebb eszméket ápol az ember, szándékai velük annál harciasabbak vagy ahogy az ontológia mondatná, kizárólagosabbak. És mégis, erre a következtetésre jutottunk, Euripidészem, ismétlődjenek bármennyiszer és legyenek bármekkorák a történelem szörnyűségei, nem gátolhatják meg a jó csíráját, amely lényegi igazságként fogan meg. Így tehát, szalamiszi, miközben kettesben sétáltunk Velencében, valójában nem a morálról, hanem a morálokról értekeztünk, sokféle normáról, amelyekhez a véső jóságot a történelem útvesztőjében kereső emberek folyamodnak. DE egyetemleges morál nincsen, és minden emberi iparkodás egyedi útkeresés az igazsághoz. Eszme eszmére tör a tapasztalatoknak ebben a keserű üledékében, igazságos az igazságosra támad, és senki sem csalhatatlan. Az az erkölcsiség, amely az általános normák nagyobb részét tartalmazza, minek folytán a többé vagy kevésbé különálló eszmék kavalkádjában nagyobb arányú támogatottságot szerez, le tudja gyűrni a kóros moralitás olyan példáit, amilyen, mint láthattuk, az én huszadik századomban a nácizmus volt Németországban, a fasizmus Olaszországban vagy a kommunizmus a havas Oroszországban. Ám ezután, furcsa mód, a diadalmaskodó normák sem tehetnek szert általános érvényességre. Leírtuk tehát az egyéni erkölcsi normák felállításának tipikus módozatait, és beláttuk, hogy ez az út mindig a lényeges és a lényegtelen, a létező és a nem létező elválasztásához vezet, vagyis Immanuel Kant, a königsbergi lázadó a Tiszta ész kritikájával örök modelljét állította fel a részleges etikának, és ily módon az első gonosztevő, egyszersmind minden vétkesek közt a legerkölcsösebb vált belőle. Gyöngének bizonyul itt, szalamiszi, az ítélőerő kritikája, amely át akarja hidalni a tiszta ész és a gyakorlati ész között tátongó szakadékot, miközben, tudjuk már, elegendő lehet ahhoz, hogy eggyé forrassza a tiszta ész ideológusait és a gyakorlati ész végrehajtóit. Ez lehet a magyarázat arra, hogy oly sok művész vált elnyomó rendszerek igehirdetőjévé? Az elvetemült Malaparte. A visszataszító Rocco. Az odaadó Papini. A kétségbeesett Pound. A szerencsétlen Marinetti: „Gir per troppo tempo l’Italia c stata un mercato di rigattieri. Noi vogliamo liberarla dagl’innumerevoli musei che la coprono tutta di cimiteri innumerevoli. Musei: cimiteri!…” „Olaszország mára minden szemét vásárává vedlett. Mi meg fogjuk szabadítani a töméntelen múzeumtól, amelyek végeláthatatlan temetőként borítják be. A múzeumok: temetők!” És mi van ma? A múzeumok: temetők, s a világot mi uralja? A turisztika iparága, az egyetemek, a tekintélyek, a professzorok, mi több, még a görög és a latin is. Az erkölcstelenség történetéből, mondjuk ki végre ezt is, valójában a morál története lesz, a morális tartás változatainak vizsgálata pedig az erkölcstelenség képleteit adja ki. Mindazonáltal ne lepjen meg, Mneszarkhosz fia, hogy az én félbolond anyám a szobrász után, aki a drága kis Menyus alakját agyagból formázta meg, egy ismert művésztől fehér márvány szobrát is megrendelte. Kiéhezett szuka módjára körözött a tömb körül, amely arra vár, hogy élet formázódjék belőle, és a véső minden mozdulatára felnyögött, mintha drága fiacskája arcát érnék a kalapácsütések. Amikor a hófehér kő élettelen darabjából kinéztek a szemek, megint elkezdődött a rettenetes játszma, amelyet hálóingben ácsorogva néztem végig újra. Most az én valaha gyönyörű anyámnak nem volt már ideje a kacérkodásra a művésszel, ahogyan ifjú elődjével tette, vállához érve elhaladtában mellette. Tépte a haját és elviselhetetlenül jajongott, miközben a művész kezében a véső alatt a kő Menyuson kialakult a szemgolyó, a szembogár. Ezután hosszasan ült az ablak előtt, üres tekintettel meredve maga elé, és csak egyet hajtott szakadatlanul: „Be kell fejezni a portrét.” S volt valami abban a vésésben, ami anyámmal együtt engem és a portréművészt is a bizonytalanság mély szakadékába taszított, ahonnan senki – legkevésbé az én még most is gyönyörűséges anyám – nem tudott visszatérni, mert „a portrét be kell fejezni”. Egy csütörtöki napon, hét nappal azután, hogy meghalt (mikor a rettenetes eső szakadt-szakadt, és a temetőben, a város feletti hegyen, sok ember járkált nyitott fekete esernyőkkel), a márvány Menyus meglátta a napvilágot: tekintete megállapodott egy ponton, orcája kikerekedett, álla a jól ismert formát nyerte el. „Még a haja, még a haja, nem él még”, heveskedett sebzetten anyám ökölbe szorított kézzel, állát előreszegezve, kibomlott hajjal (hisz megtanulta rég, hogyan kell befelé sírni). Menyus azonban, mindhiába, egy pontba nézett, s anyám melléből fölöslegesen csordult sűrű anyatej; és hiába állították a reggeli vagy a délutáni fény iránt. Talán ennyi hiányzott: egy csillag, amelyet az asztronómiai atlaszokban az egyszerű G117H jel alatt tartottak nyilván, hogy Menyus szemében megjelenjen az a jellegzetes ragyogás, amely az élők sajátja, de hát az a csillag lehullt az északi égboltról, és senki sem akadt rá, noha a kutatást, szokatlan módon, a déli égboltra is kiterjesztették, egészen a Dél keresztjéig. La stella dovrebbe appertenere a mio fratello Melchior? Házunkba tehát újabbnál újabb művészek kellettek haladéktalanul, jöttek is az én hisztérikus anyám hívására, úgyszólván egymás kezébe adták a kilincset: egy Brancusi-tanítvány, rézműves, a muránói kék üveg formázásának mestere (nem volt semmi köze Roberto déli famíliájához), egy szövőnő, a párkák egyikéhez hasonló, aki különleges kínai selyemfonalból háromdimenziós figurákat mintázott; majd pedig ismét valamiféle szobrászok és különlegesen tehetséges növendékeik. Ahányszor csak a megmunkálással Menyus szeméhez értek el, megkezdődött ismét a pokoli forgás. Bármilyen élethűnek hatott alakja, Menyus mindig mereven egy irányba nézett. Való igaz, mindegyik alkotó egy fokkal életszerűbbé tette az én szegény féltestvéremet, mégis halott volt ő: a testvérem, a csónakázótársam, a másodpilóta a biciklizésben, vadászó barátom, Enkidu… Nem, semmiképp nem megyünk el a Szent Márk-templomba, sem pedig a Lidóra, ahol fonott székekben heverésző vénségek nézegetik kedvtelve a fiatal fürdőzők antik összhangot árasztó testét. Búcsúnk pillanata egészen közel van már, Mneszarkhosz fia. Letettük a maszkot; levetettük fellegjáróinkat. A mi Années de pclerinage-unk, második év, Itália, lassan kitelik. Még egy kicsi, és te az élő legendák közé költözöl, én pedig holt kortárs leszek. Ne félj, olyan kis ugrás az egész, mint amikor meghalunk.

Bognár Antal fordítása

Aleksander Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Rendes ház

Orsi szerencsésnek érezte magát, amikor beköltözött az albérletbe. Kis lakás, Buda egyik előkelő részén, szép a kilátás, nem olyan hangos a forgalom, minden a közelben, ennek ellenére megfizethető, még a szerény keresetéhez mérten is. Egyelőre csak gyakornok egy nagy multinál, otthonról időnként segítik a szülei a fűtésszámlával vagy egy-egy új ruhával, de ki tud huszonhat évesen ilyen jó körülmények között a saját lábán meglenni a fővárosban?

Eleinte a lakókat is barátságosnak vélte. Szépnek látta a harmincas házaspárt a másodikon és figyelmesnek a földszinti Margit nénit, aki egykor házmester volt, mára pedig közös képviselő. A néni alaposan a fiatal lány szájába rágta, hogy a kaput mindig tessék kettőre bezárni, mert a besurranó tolvajok elvihetik a cipőjét is, amíg alszik, ha pedig fölébred, ki tudja, talán a torkát is elmetszik.

Ahogy minden lakásnál, a gondok itt is lassan derültek ki, és egyre nagyobb lavinává nőtték ki magukat.

A lakás egyetlen, nem túl tágas szobája a Rózsadombra nézett, Orsi már előre azt tervezgette, hogyan fog nyitott ablaknál jókat aludni. A beáramló friss levegőben nem is kellett csalódnia, mint egy lusta macska nyújtóztatta benne vékony tagjait a franciaágyon, szőke haja végigomlott a párnákon. Az isteni békét érezte maga körül: megérte az öt év egyetem, az egy év külföldi tanulmányút, az önkéntes munka, mind ide hozta, ebbe a csodálatos fészekbe, ami az otthona lesz, amíg saját lakásra nem telik majd.

Az isteni béke kilenc körül tört meg. Apró lábak dobogtak a plafonon: a szépnek látott harmincas pár két gyermekének a könnyű esti kergetőzése. Nem tarthat sokáig, nyugtatta magát, és valóban, negyed tízkor abbamaradt, akkor a szomszéd lakóházból hallatszott át a szombat esti krimi sejtelmes főcímdala. Ablakot becsuk, fülére párnát szorít, lesz majd jobb is.

Azóta három hónap telt el.

Gergővel az ingyenes TRX edzésen ismerkedett meg. Orsi szokása volt ugyanis, hogy eljárt az összes próbaórára, amit a város sportklubjai meghirdettek. Részt vett kung fu, aikido, kajak, rúdtánc, jóga, vívás, kosárlabda és női foci órákon, emellett pedig rendszeresen járt futni is. Nem vitt haza sűrűn fiút, általában hosszan szeretett randizni valakivel, ismerkedni, viszont pont emiatt a legtöbb srác elbukott nála már az elején, mivel alig lehetett velük beszélgetni.

Gergő egészen más volt. Arányosan kidolgozott testének már az elejétől nem tudott ellenállni, még a kopasz feje sem zavarta, legszívesebben már az edzése után az öltözőbe rángatta volna, de rettenetesen megijedt ettől a nagy vágytól, és csak szemérmesen pillantgatott a határozottan diktáló férfira. Amikor vége lett az órának, maga az edző lépett oda hozzá, és kérdezte meg, nem csatlakozna-e hozzá egy üdítőre, ismer egy helyet.

Egy kis kocsmába vitte a lányt, ami első ránézésre csak egy szokásos pinceborozónak tűnt, de Orsi hamarosan észrevette az egyik falat betöltő tantermi táblát, amire aznap Kosztolányi prózáiról írt jegyzeteket a krétájával a kocsmáros. Imre bácsi magyartanár volt, aztán elege lett az egészből, megnyitotta ezt a helyet, de nem tudott lemondani a tudása átadásáról, és az amúgy is magányosan maguk elé bámuló, iszogató törzsközönséget ezekkel a jegyzetekkel kezdte el tanítgatni. Aki felmondta a pultnál az előző napi anyagot, kettő és öt százalék közötti kedvezménnyel ihatott attól függően, hányasra értékelték a feleletét.

Gergő és Orsi ásványvizek mellett beszélgettek zárásig, a férfi elmesélte, hogy kamaszkorában punk volt, mindig balhékba keveredett, sokat ivott, néha más is előfordult, kicsapták az iskolából, aztán egy nap kapott egy telefont, hogy meghalt egy közeli barátja az előző esti gyorsulási versenyen és a rendőrök beszélgetni szeretnének vele. Nem akartak tőle sokat, a srácról kérdezgették, mit tud ezekről a versenyekről, de ebben pont nem volt benne, úgyhogy hamar hazaengedték. A szülei az egészre a vállukat vonogatták, hogy majd egyszer ők is biztosan kapnak egy ilyen telefont a fiuk miatt, ekkor döntött úgy, hogy otthagyja a kisvárost, ahol felnőtt, Budapestre költözött, azóta nem ivott egy kortyot sem, de beállt ebbe a kiskocsmába pultosnak, és Imre bácsi segítségével letette estin az érettségit. Nagyon komolyan gyúrni kezdett, és egy osztálytársa apja, aki edző volt, felajánlotta, hogy segít neki, hogy megtanulja ezt a TRX dolgot, mert ez új módszer, kapnak majd rá a fiatal irodisták. Most ennek a férfinak a klubjában dolgozik mint tréner.

A kocsmából hajnalban értek haza, és gátlás nélkül, hangosan szeretkeztek reggelig. Olyan mélyen aludtak utána, hogy ágyúval sem lehetett volna felkelteni őket. Orsi délután végre kipihenten ébredt, pizzát rendeltek, evés után pedig Gergő elindult, hogy megtartsa még az esti edzését. A lépcsőházban egy cetlibe botlottak, a kapura volt kitűzve, Margit néni aláírásával volt ellátva: „Tisztelt lakók! A kaput kettőre, kettőre, kettőre, azaz kettőre kell bezárni, mert bejön rajta a tolvaj. Kapjanak már észbe! És legyünk egymásra tekintettel, ne üzekedjünk hajnalok hajnalán állatok módjára. Ács Margit s.k.”

Orsi fülig vörösödve tépte le a cetlit, igyekezve nem nézni a kapu fölé tett kamerába.

– Egyáltalán legális ez? – kérdezte Gergő a szerkezet felé mutatva, de a lány csak a vállát vonogatta, hogy a néni paranoiás egy kicsit. A férfi egyelőre úgy tűnt, annyiba hagyta a dolgot, sietett dolgozni, de megígérte, hogy hamarosan jelentkezik.

Pénteken aludt ott újra, igyekeztek halkabban szeretkezni, bár Gergő csak azért, mert látta, hogy Orsit zavarja a kiírás. Kilenckor aztán jött a gyerekek lábdobogása.

– Mi a szar ez? – ült fel Gergő az ágyban.

– Csak a szomszéd pár két fia. Minden este ez van.

– Utálom a gyerekeket. Pontosabban a hülye szüleiket utálom, amiért nem tudnak rájuk szólni.

– Ne szabadkozz. Én sem szeretem őket: formátlanok, lóg a takony az orrukból, visítanak, koszos a kezük meg a szájuk széle, és akkor ez még csak a külsejük volt. Hallanád, milyen műsor van háromkor, amikor jönnek haza a játszótérről, és az anyjuk vonszolja fel őket a lépcsőn. Itt szokott üvölteni velük az ajtó előtt, hogy gyere már, mert itt hagylak, vagy hogy fejezd már be a visítást, mert felpofozlak, meg ilyesmi. Az utcán meg nem mondanád róluk, hogy ilyen állatok.

Reggelig aztán csend volt.

Hatkor, az ébresztő előtt fél órával a reggeli hírek szűrődtek bele Gergő álmába. Nyűgösen kinyitotta a szemét, Orsi már ébren volt.

– Minden rohadt reggel ez van. A néni süket a szomszéd lakóházban. Nem tudom pontosan, melyik lakásban lakik, egyszer már hagytam cetlit a házuk kapuján, akkor két napig csend volt. Vettem füldugót is, de reggelre mindig kiesik a fülemből, úgyhogy az sem használ.

– Ez nem normális. Megengeded? – kérdezte Gergő, és meg sem várva a választ, három erőteljeset ütött az ökle élével a falra, hogy a szoba beleremegett. A rádió egy pillanatra elhalkult. A lány döbbenten nézett a férfira: egyszerre csodálta, és félt a következményektől is. Már látta maga előtt Margit néni újabb kiírását. De aztán a rádió óvatosan újra felerősödött. Azonban a férfinak nem volt vele több dolga. Ugyanis egyszerre több irányból hallatszott, hogy ütik a falat: mintha összefogtak volna a szomszédok.

– Úgy látszik, mást is idegesített már – röhögött Gergő. A rádió elnémult, és végre visszaalhattak.

Hét óra körül rántotthús sülő szaga kúszott be a lakásba.

– Ne akadj ki, Margit néni már reggel megfőzi az ebédet. Szerencsére az orrod hamar megszokja, és pár perc múlva már nem is fogod érezni.

– Hogy tudsz ebben élni? Én a nyolcadik kerület kevésbé lányos oldalán lakom, hidd el ott is van balhé, de ez a kicseszett második kerület! Márványból van a lépcső meg minden. Tiszta udvar, rendes ház és rózsás falvédő.  – Azzal Gergő nadrágot húzott, és így, meztelen felsőtesttel indult le a földszintre. Ahogy Margit néni ajtaja elé ért, meghallotta, ahogy kiszűrődik a nő hangja, amint épp a férjével ordít:

– Hogy rohadnál meg! A kurva anyádat! Hogy lehetsz ilyen gonosz?

Gergő megrendülten hallgatta őket egy darabig. Mindig azt hitte, hogy itt olyan normális népek laknak. Egy percre maga elé meredt, egy punk számot kezdett összerakni a fejében, aminek az lenne a refrénje, hogy „hallgass már el”, ezt ilyenkor csak felhangosítaná és az ajtónak nyomná. Aztán meghallotta a földön széjjelpattanó tányérok csörgését, az újabb üvöltéseket, és akkor nyomni kezdte a csengőt, mintha az ujjához ragadt volna. A kiabálás abbamaradt, kopogó léptek zaja hallatszott.

– Ki maga, és miért nincs rendesen felöltözve? Maga tolvaj! Rendőrt fogok hívni! Jancsi hívd a rendőröket, valaki bejött, biztosan az Orsika már megint nem zárta be rendesen az ajtót!

– Na, most tessék megállni. Én nem tudom, miféle képmutató kiskirály maga ebben a házban, de ha legközelebb cetlit látok kiírva a kapura, írok egyet én is magának, hogy kivel kurvaanyázzon reggelente, meg hogy a pokol melyik bugyrának tüzén süsse a rántotthúst hétkor, amikor rendes dolgozó emberek ki akarják pihenni magukat. Keziccsókolom.

Ott hagyta a levegőért kapkodó Margit nénit, és felfelé indult. Így botlott bele az éppen lefelé tartó fiatalasszonyba és két gyerekébe. A nő szemérmetlenül Gergő idomait bámulta, miközben a fiúkat húzta maga után. Az egyik a kabátját rángatta, hogy anya, anya, de a nő rá sem nézett, majd egyszerre észbe kapott, és ráparancsolt, hogy nyughassál, mert szájon váglak, haladjál lefelé.

Gergő akkor már nem állt meg.

– Anyám is így beszélt velem gyerekkoromban, és tudod mit? Tíz éve nem láttam, a széjjelpiált kamaszkoromról meg kevesebb emlékem van, mint arról, hogy megszülettem. Szépen szóljál hozzá, mert olyan hülye lesz, mint én voltam.

Ilyeneket kellene a fejükhöz vágni, hevült fel teljesen a képzeletébe merült Orsi az ágyban fetrengve. Jó lenne, ha tényleg megismerne egy ilyen szelídített állatot, mint ez az álomgergő. Aki nem csak akkor tudja már, mit kellene mondani, amikor becsukta maga mögött az ajtót. Aki nem hagyná, hogy egyedül töltse a péntek estéket, és hogy aljas cetliháborúba bonyolódjon a Margit nénivel. De addig is marad a magány, a képzelet, az olajszag, a lábdobogás, a rohadjál meg, a hatórási hírek meg a jó környék szép kilátással.

 

 

 (Illusztráció: mosaic)

Mit hozott ajándékba Sába királynője? (Fordított idő II.)

Míg az északi völgyeket még fogságban tartja a csüggedtség és a hideg, a gazdag és hatalmas Dél a maga irdatlan városaival már készül a perzselő forróságra.
Ám minden emberi településnek megvan a maga saját ritmusa, gondolta Hákim. Mintha lomha, óriási állatok volnának, amiket nem lehet a saját ritmusukból kidöccenteni. Viszont könnyű kiismerni, ha megfigyeled a hangjait.

Félénk trappolás, mocorgás, nyüszítés, dobogás, horkantás.
Mert ahogy a függőkertekben lassan elhal a lárma, az éjszaka szívében, az éjszaka utolsó óráiban, a piac mélyén új zajok támadnak.
Mintha nem is rabszolgák, hanem állatok ébresztenék a cádizi hajnalt. Még fel sem ébred a nap, de az öszvérek már prüszkölve vonszolják a piacra a salátát, a hagymát, a tojást, a hajcsárok csak fáradt kísértet módjára imbolyognak utánuk. Még alszik a müezzin, de ezek a fújtatások, horkantások máris egyetlen zsibongássá egyesülnek, és a korhely levegő megtelik friss hangokkal – és nemcsak hangokkal, hanem a frissen szedett zöldség illatával, a bárányok és tyúkok kipárolgásával, melyek szép lassan beszüremkednek a cádiziak álmába.
Ám ez a sokféle illat és  nesz még nem kavarja föl a cádizi utcákat, ahol a hajnal előtti órákban csak tolvajok és házasságtörők járnak. De eltelik néhány perc, és a lassú dongás, a monoton sürgés-forgás megreszketteti a piacot körülvevő házakat, mintha tengeri áram kavarná fel a mozdulatlanságba dermedt zugokat – akár a dagály, amit előbb érzünk a szívünkkel, és csak később halljuk a morajlását.  És most már a müezzin éneke is értelmet ad a tétován áradó dongásnak. Lassan felbátorodnak a piac hangjai, élesebb lesz a tyúkok kárálása, a ládának koppanó zöldség zaja, a kosarat lóbáló cselédek dobogása, az árusok rikoltozása, hogy aztán a lassan dagadó lárma felébressze a kikötőben horgonyzó hajókat.
Reggel van, mondják a háziasszonyok is. Ugyan mire várjunk?
Hogy néhány perc múlva már fújtató teherhordók induljanak a hajók felé hatalmas ládákkal – talán ugyanazokkal, amiket számtalanszor körbehurcoltak a föld körül, hogy néhány hónap múlva szitkozódva megint visszavonszoljanak egy itteni kereskedő házába.
Mindennapos tavaszi reggel Cádizban.
És még tetőzni sincs ideje a dagálynak, mikor már izzanak a kikötő fölötti házak, pedig nem a napsugarak, hanem az ütemes zsibongás forrósítja föl az utcákat: hallottad-hogy-mennyiért, hallottad-hogy-visszajött?, hallottad-hogy-hallotta…? Mindenki hall valamit, mindenki tud valamit., mindenki tudja, sőt mindenki mindenkinél jobban tudja…  Asszonyok nevetgélnek, gyerekek rohangálnak, kereskedők rikoltoznak, a suhancok pedig már annyian vannak, hogy azt hiszed, minden utcasarkon ugyanazt a vigyorgó arcot látod tízezerszeresen megsokszorozva.  Hát nem ugyanaz a bárány béget-e mindenhol, nem minden cádizi ház előtt ugyanaz a szamár toporzékol ?A kovács mintha átvetné a pörölyét a zsibongáson keresztül, a fazekas pedig úgy pörgeti a korongot, hogy a városfal is beleszédül. Szikráznak a színek, áradnak a fények, mintha a takács színes fonalai életre kelnének, a teherhordók pedig úgy lökdösik a ládákat, hogy beleremeg az egész kikötő.
Aztán ide-oda-szaladgálásokból, véletlen találkozásokból tervek és célok lesznek: a fazekas elkészül, a zöldségek javát eladják, és a város testőrökkel őrzött házaiban a hajósok előveszik a legféltettebb térképeiket, és az összekulcsolt kézzel bámuló kereskedők előtt ráböknek egy szigetre…
Mint valami irdatlan hangyavár, mormogja a fellegvár csúcsáról bámészkodó Hákim.022fdc2962216b3f07f8f8c31917cdb9

Nem emberkéz emelte város, hanem eleven test, ami azért dagad, azért fészkelődik, hogy legyőzhessen más testeket.
Mert mire menne egy ostoba hangya egymagában? Vagy egyetlen magányos ember? De ha sokan vannak, akkor a rengeteg zizegés, reszketés, lótás-futás, céltalan ügyködés összeáll valami tervszerű mozgássá. Egyetlen legyőzhetetlen testté vagy egy nagyvárossá.  Ahol szépen, okosan egymásba gabalyodnak a butácska lények, és némi tétovázás után örömmel együttműködnek.
Ám igaz-e az, hogy a sokaság mindenkit okossá tesz? Igaz-e, hogy a vízcseppek vagy a homokszemek, ha megsokszorozzák őket, akkor hadsereg módjára cselekszenek?
Egy marék por nem több egy marék pornál.

Allah ezermestere, Hákim már nem foglalkozott rovarokkal, mert megértette, hogy a győzelemhez a Mindenhatónak nemcsak katonákra, hanem hadvezérekre és kémekre is szüksége van.
Hiszen ki eszeli ki a terveket? Ki tartja a fejében? Ki az, aki előre látja, hogy késni fog a tavaszi eső, hogy Muszram sejk hadakat vezényel Egyiptomba, és hogy jövőre ideér a járvány Itáliából?
Talán itt trónol a Mindenható egy sürgő-forgó város közepén, és jó tanító módjára bólogat, mikor a rengeteg ember – és velük az öszvérek, a kövek, a lepkék, a szúnyogok, a tehenek – a kívánt módon  alakítják a dolgokat?
Hákim nem hitte. Hiszen épp az összekapcsolódások varázslatosan sokféle módjában, és nem a gőgös fölényben mutatkozik meg a magasabb értelem.
Ki az, aki leírja és számon tartja ezeket a varázslatos egymásba-kapcsolódásokat?
És vajon az emberek – mint a hangyák – tényleg mind egyformák-e?
Ebben a pillanatban vajon hányan töprengenek azon, hogy belül vagy kívül lakozik-e az Isten? Í
Hákim elfordította a fejét a nyüzsgő belvárostól, és egy lefátyolozott, de rongyos asszonyt figyelt, aki karján csecsemővel a városkapu felé igyekezett.
Az ilyen koldustarisznyával bóklászó példányoknak Hákim nem adott túl sok évet, de még csak hónapokat vagy heteket sem. Az efféle néhány napig turkál a város szemetében, száraz kenyérért óbégat a mecset előtt, miközben az okosok találgathatják, hogy miben pusztul el: az erőszakba, a szégyenbe vagy valami alattomos betegségbe.
No de hogy találnak ide a legmesszibb falvakból is ezek a szerencsétlenek? Árvák, megerőszakolt gyereklányok, özvegyek? Nemcsak a madarak vagy a rovarok tájékozódása csodálatos, hanem az úttalan utakon bóklászó embereké is. Még akkor is, ha szép csendesen a haláluk felé menetelnek.
Egy ember természetesen esendő egy madárrajhoz vagy akárcsak a tengereket átszelő magányos sirályhoz képest. A cádizi tengerészek olyan madarakról is mesélnek, akik a nyílt tenger fölött pihennek, és csak azért térnek vissza a szárazföldre, hogy a fiókáknak életet adjanak. Egy ilyen tökéletes lényt nem nyűgöz le a távolság! Ilyen csodálatos madarat meghalni sem láthat senki emberfia.
Ám honnan tudhatná egy ennyire hatalmas madár, hogy mit kell látnia?
Egy olyan madár, akinek az sem kerülne fáradtságába, hogy a jelent a jövőtől elválasztó falon átlebbenjen?
Hiszen nem halakat vagy kősziklákat akar leigázni Allah, hanem embereket és városokat. Vajon kíváncsi-e a tengerben magányosan ágaskodó kősziklákra? Vagy a magányosan tátongó sivatagra?
No de hol lehetnek most a legeslegfontosabb, a legelevenebb városok?
A műhelyek, ahol azokat a fegyvereket kovácsolják, amikkel meg akarják állítani a diadalmasan előrenyomuló Prófétát? Hogy merre vannak, arra egyetlen, a könyvtára mélyén tespedő tudós sem felelhet meg. Mert a történelem könyvét nem betűk, hanem ide-oda mozgó élőlények formálják. És egyes egyedül ők jelentik Allah akaratát.

Hákim biztos volt benne, hogy Sába királynője nem aranyat és drágaköveket, felesleges és nevetséges luxustárgyakat hozott Salamon királynak, hanem híreket. Tudósítást a hadseregek mozgásáról, az őserdők mélyén szervezkedő törzsekről, a sivatagban szertefutó karavánutakról. Ámde hogy Salamon, ez a hírhedten tunya és kéjsóvár király ennyi kinccsel, ennyi hírrel sem tudott mit kezdeni, az egyes egyedül a zsidóság tragédiája. Semmi köze ehhez a hithű muszlimoknak.
Szerencsére nekik vannak a hódításért mindenre kész, ragyogó uralkodók.
Vannak hadseregeik és vannak magukat feláldozni kész katonáik.
Ám hol vannak a ragyogó királynők, akik tudnak és látnak, akik a vágytól remegve önként jönnek el Hispániába, hogy beszámoljanak arról, hogy ő, Hákim milyen irányba indítsa el a gyilkos angyalokat – a halhatatlanná tett, mindent látó és mindent számon tartó, csakis az ő parancsaira váró madarakat.
Akik a mindenséget a hadseregek előtt veszik birtokba.
Akik az emberek előtt megsejtik, ki lesz majd a történelem ura.

 

Erik-Demazieres-Library-of-Babel

Cathy Park Hong: Bárdolatlan Vénusz

 

 

unnamed

 

Meghallani a kánikulában, ahogy a muslinca
döngicsél tökéletes köröket leírva, meghallani a tudósok

adok-kapok párbaját, a parfümtől szagló nők pletykálása
közben a köhögést London bárdolatlan napfényében,

meghallani olcsó mutatványosbódék elakadó fémhangját,
doktorok felkavaró felméréseinek formuláit
az állatkitömő klinikákon,

meghallani a visszhangot a kockaalakú folyosókon,
kipróbálni az orvosi tükör markolatját egy rabnőn,

meghallani a történelem szenilis timpanonjának

Énekét.

Zápor itatja a valót, edények mutatják a nevét
visszagondolni a torkomra, a szerveimre, s a csontjaimra

 

(Nagypál István fordítása)