„Gyere, jó helyre hívlak.
A szemed hunyd be, és mehetünk.
A falak lassan kinyílnak,
Hogy legyen elég helyünk.”
/Sztevanovity Dusán: Emlékek bálja/

 

Évekig jártam erre, mégse tudtam; ez a Klauzál tér. Pedig ez a hely teljesen a gyerekkoromba ragadt.

Igazából csak a névre emlékszem. Még a ház sem túl egyedi: hideg, dohos lépcsőház kovácsolt vas korláttal, amit mindig tapogattam:

– Az egész csupa fémbe dermedt virágszirom!

A harmadikon ki a gangra, ott az a benyíló… Mintha egy más világ lenne. A kő helyett nyikorgó fa, a rücskös vakolatú fal helyett selymes, pihés deszka, a ruha öblítő illata keveredik a fa édes illatával.

– Itt állandóan mosnak?

Falépcső, kis előtér, majd egy pici lakás. Némi előszoba, jobbra csipetnyi konyha, előre a manzárt nappali. Több szoba talán nem is volt.

Az emlék mint megannyi táncos. Párat gyakrabban felkérek, mások évekig ülnek a sarokban, anélkül, hogy észrevenném. Néhány közben szebb ruhába öltözik, van amelyik egészen elhalványul. Szellemként lejtenek be a terembe, és mire utolérném őket, ki is libbennek. Most is egy ilyen szellemet hajkurászok:

az apai láthatás péntek este kezdődött. A gondosan vakolt fehérfalú, erezett járólapos előszobát egy gömbölyített, lágyra csiszolt küszöb választotta el a nappalitól. (A küszöböt lazán rögzítették, ezért unalmas pillanataimban szerettem mozgatni, hallgatni, ahogy krákog.)

Benn minden egész más volt. Nem unottan álldogáló fehér falak, csupa fa:

az asztal, a székek, a könyvespolcok, amiknek az illesztését követve valóságos labirintusba került az ujjam. A bordázott lambéria, amin imádtam a körmömet végig húzni, olyan furcsa, kattogó hangot adott.

A sötét szobában elalvás előtt éhes szemmel kerestem a magnó sárgás pillantását.

 „tüditüditűdi” – a nővérem Lopakodósnak hívta.

– Mintha egy betörésre induló rabló osonna végig a folyosón. – jellemezte a sejtelmesen dobbanó tamokat, a suttogó szaxofon témát.

Mi az a jazz? Igazán nem is érdekelt. A Take five mégis az emlékek gyakran visszatérő tánczenéje lett. Minden magára valamit adó zongorista ezt játszotta a zenetáborokban.

– Ráckeve, és a Savoyai-kastély! Ez kamaszkorom egyik legmeghatározóbb élménye. Ott sikerült először jól beilleszkedni egy közösségbe! Később a zenekarral beleépítettük egy Beatles dalba is. Így került igazán a helyére. De, hagyjuk most a többi táncost pihenni!

Szóval lopakodós, na és Zorán, Zorán, Zorán minden mennyiségben. Különösen az épp megjelent Majd egyszer című lemez.

„S egy embernek szárnya is volt, és szállt, csak szállt egy csillagért…”

– Hogy került a dalba Superman…? Bár végül is miért ne?

„az árnyékból virág helyett sok nemzetközi szép lány bújt elő…”

– Hogyan lehetnek a szép lányok nemzetköziek? Különben is, mi az összefüggés a szépség és a nemzetköziség között?

Idővel elmagyarázták. Így tanultam az önmegvalósítást, prostitúciót, rendszerkritikát: dalszövegeken keresztül.

– Mikor pár évvel ezelőtt elkezdtem írni, Dusán szövegei óriási hatással voltak rám… Lehet mégse kéne a szám közepén új táncba kezdenem…

A reggel kakaóval, kakaós kaláccsal indul. A közeli csarnokba is el kellett menni, ha másért nem, Kinder tojásokért.
– Igazságtalan, hogy csak a nővérem talált kígyót a tojásban, nekem is kell! – Imádtam a pikkelyeit fogdosni. – Olyan jók azok a formák!

Kiló számra kellett venni a Kindereket, hátha egyben végre lesz kígyó. Lett is. Fogdostam őket, felfuttattam a páfrányra, ahonnan karácsonyfa díszekként lógtak. Aztán a pöckök egymásba törtek, és – akár a gyerekkort – többé nem tudtam összerakni.

Vásárlás, ebédfőzés. Apám meg a testvérem elvonultak a szűkre szabott konyhába, én pedig a lakás előtti falépcsőre.

– Valahol Beatles-t hallgatnak!

Nem hittek nekem. Kijöttek, kiderült, tényleg. „We can work it out. Life is very short…” Egy szavát sem értettem, de Supermannel is megbékéltem, ebbe végképp azt képzeltem bele, amit akartam. Különben a dallamok, a többszólamú ének volt a lényeg. Az varázsolt el teljesen. Közben katonáztam, vagy katona voltam.

A szó szoros értelmében kiaknáztam, hogy végre volt saját helyem… még ha csak egy előtér is. Abban az időben többször megfordultam az osztálytársaim egyszerre rémítő és elbűvölő családi házaiban.

– Hogy lehet ilyen hatalmas házakban élni? Találkoznak egymással egyáltalán? Mondjuk nem lenne rossz egy ekkora szoba! Lenne hely a legóimnak, hatalmas csatákat vívnék, csak nem a nővéremmel, és nem arról, mit hallgassunk!

Az illúziókból épített harcteret apám olykor lerombolta, hogy az előtérből nyíló erkélyen teregessen. (Ezaz! A fa akkor lett öblítő illatú.)

– Nem látjátok az ellenségeimet? Nem tudjátok épp melyik csatát vívom…? – mondjuk ezt sokszor én se tudtam. Zavaromat végül legyőztem, annak ellenére, hogy a mindent eláztató nyálesőmet családi poénok tömege itta be.

– De könyörgöm, a géppisztolyt valahogy utánozni kell!

Az ebédre kapott brassói, a háromszögletű krumplik, a hús zaftos íze még felidézhető.

– De mi volt utána…? – Az emlék eltáncol, sasszézva távolodik, a folytatás elhalványul.

– Pedig tovább is volt! Éveken át, majd minden héten. Ha nem itt, egy másik helyen. – De csak ez égett belém. Az éleket tompítva, a foltokat kifehérítve, a veszteségek helyett az összetartozásra téve felkiáltójelet.

 

 

 

(Illusztráció: Tatiana Plakhova)

 

 

A sötétség már nem a barátom… de a fény sem. Itt rekedtem, állandó szürkeségben. Nem emlékszem a nevedre, csak a semmi nevére. Ülök a tengerparton, a Hold, az éhes vámpír szárazra szívta a medret, nem maradt itt más, mindössze tépett repedések, cakkos szélű sebek. Nem merném beléjük dugni az ujjam… Távolabb egy remeterák vergődik. Nem is! Pontosabban egy kitépett emberi szív vonaglik. Ha mindenki csak úgy eldobálja a szemetét, mivé lesz ez a bolygó?! A sellők már beásták magukat az iszapba, a zsíros földben úsznak, akár a kukacok.

„Jaj úgy élvezem én a strandot!” A gyerekzsivaj néha még visszhangzik a leszakadt kapu nyekeregve, gúnyosan utánozza. A csúszda fehér testén felrepedezett a festék, a csavar belemélyed a húsába, rozsdás  vér alvad rá. Krisztus megfeszíttetett a bűneinkért. És még Bambi is kapható!

Pöndörödött farkú falevelek kergetőznek a lábamnál, lenyalogatnák a húst lábszárcsontomról, de nem haragszom rájuk, ezzel nincsenek egyedül. A betonfutószalagút végén ott vár a keresztelkedő medence. Falát klórtól mart pszichiátriakék csempepikkelyek borítják. Lefolyója beszívott és a rabságába ejtett fiatalságokat, szép reményeket, romantikus álmokat, Hufnágel Pistit, Hisztis Mirtillt… neki mindegy, végtelen étvágya van.

Ő pedig lent a mélyben mosolyog, tudom, mert elpattant egy ér a testemben. Pipájából szappanbuborékot pöffint a mélykirály krokodil. Felér a felszínre, a világok határán áttör, ő, a buborék, aki egyik létsíkba sem tartozik. És csak repül, fel a Napba, hogy azt is megmérgezze (és általa az egész világot). Itt az esőnek is Bolero italpor íze van.

Megjöttem Drágám. Sütöttem neked homoksütit, vegán. Mosogatni csak a könnyeiddel fogok… de neked életedben egyszer folyt ki könny vékony pupillájú szemedből. Bele is hártyásodott, egy krokodilkönnyön át nézed a világot… ez sok mindent megmagyaráz. Rém gusztustalan dolgokra enged következtetni, dehát nekem ez kell. Horogra is akadtam. Gerincmenti cipzáromat lehúzva szexisen kifiléztél, olajvértócsaként kéjesen elfolyok a víz tükrén. Egy örvénylő tócsa, ez vagyok. Most már szabadon, testi börtön nélkül. Mint egy tördelt kaleidoszkóp, forog körbe-körbe a világ, centrifugába rakták. Mosógép, ami dimenziókapuként átjuttat a túlvilágra. Csak a színeset és a fehéret nem szabad összemosni… Ariel. Halászlé.

Koszorú helyett rakjatok rám egy lyukas gumikacsát, ez az utolsó, perverz kívánságom.

Ehelyett belém mártod szappanbuborékfújód… lelket lehelsz belém… és csak szállok.

 

 

 

(Illusztráció: Alexas)

 

∞ Ólöf Arnalds: Moldin (Við Og Við, 2007)

kőmadár röpült át a vízmosók felett. ez még azokban az időkben történt, amikor a sárgafények nem hatoltak át a fájdalomkerítésen. a fekete rács elég haragot tartott még magában akkor, amivel el tudta kergetni a körbefutásokat.

a levegőben is egészen másféle volt a levegővételek összetétele, a levegővetélések homokzúgása miatt. fáztak a fakérgek, a felhők pedig néha akkorát tüsszentettek, mint amekkora hegyek süllyedtek a földbe a kerítésen túli fájdalomtól.

valamiért akkor maradt egy szabad kézfogásod s azt épp nekem szántad. nem szerettem volna megkérdezni, mi történt, hallottam én már könnyet földre gördülni. te pedig olyan nehezet vettél a levegőből, mintha híd lett volna.

vagy ablak. a kőmadár ettől majdnem visszafordult, de végül csak túlröpülte az ordításainkat, amikkel olyan távolságosan hallgatunk. sokkal kevésbé volt a félelem belekapaszkodva a levegőbe mégis, mint amikor visszataláltál végre.

nem tudom, miért fáztál úgy, én nem fáztam kicsit se. benyitott egy fény és én akkor valamiért nyitott voltam a fényre. a kézfogásod virágoskert volt, földig érő virágok nélkül. a vízmosók felől érkező szélben mosolygás szédült.

néha ilyeneket is lehetett látni erre. de akkor épp nem néztem oda, mert azzal foglalkoztam, te nézz. azt mondtad, üres az árnyékod, nincs sűrűsége, árnyéka, pedig itt állsz fölötte. ez mit jelent, nem tudtam, ahogy te tudtad, hogy tudom.

mi bánt, amikor bántanak. és amikor nem. hogy milyen a fájdalom ragasztója, mit használ, amikor egy elrugaszkodáshoz hozzáragasztja magát. pedig a fájdalomkerítést azért építették, ne legyen itten futkosás, aludjon a körömágy.

aztán a vakarózás, megint, a sebek. félig nyitottam ki a szemem, vagy félig csuktam be, azzal a tekintettel, amiről azt gondolnám, szeret. de akkor épp nem ide néztél, mert azzal foglalkoztál, ne nézz. tudtam, de nem fájt. nem nekem.

bennem akkor valahogy megnyugodtak a zuhanások. az a mosolygás minden homok ellenére ott zuhogott szerte. a kőmadár meg visszatalált, ivott a mosott vizekből. de miért mossák a vizet. a kerítésen túl hideg volt a kezeknek.

itt nincs baj, itt minden kéz egy másikba kapaszkodik. egy kéz egyedül még lehet hideg, két kéz már mindenképp meleg. de akkor a mi kézfogásunk olyan súlytalan lett, mintha a levegőnek se lenne súlya, amiből a fák nőttek a belső tájképen.

nem szabad körülötted ilyen hideg levegőnek lenni, mert abban mások is fáznak. de ez nem ilyen, ezt nem lehet így, mondom a Napnak, süssön már, amikor nem süt. megérthetné, hogy vannak Naptalan napok.

a sárgafények botladoztak, de erős a kerítés, mindig erősebb. elaltattuk a fénycsecsemőket, és mi is elaludtunk. az ég leért a földig és belegyökerezett, a te virágaid meg csak úgy voltak, sehogy. nem volt híd sehol, de ha nincs folyó, talán minek is.

hallgattam, amikor épp azt mondtam, örülök a megtalálkozásnak. az ilyeneket te már meg sem hallod, ahogy én sem hallom már, amikor nem hallasz. de mikor kezdtük a kerítést odabent, mikor kezdődött a félelem a fájdalomtól.

a körbefutások miért szorítanak, az ölelés miért rabság. hol a kötél, ami a bőrbe vág. kezek után kapsz, mert úgy érzed, ha üres kézzel kell megállj, belesüllyedsz a földbe azokkal a hegyekkel, akiktől senki sem köszönt el.

néztelek, hogy mit nézel, de nem látok a tekintetedbe, csak akkor, ha rám nézel. a föld miért föl-, amikor lent van? a kerítés meg épült, építgettük, azokkal a mozdulatokkal, amik köveket gördítenek el. te kacskaringósan mindenfelé, én az égnek.

hideg kezek zsebekben. a fázásod körülölelt. a kőmadár meg megállt akkor fölöttünk és nem nézett le. más terekben beszélünk. pedig visszataláltál, de talán mégsem ide. szél fújta a fáidat, az én fáim csendben ölelkeztek a földdel.

sötét van, most ez a természetes fény. milyen hidat lehetne, vagy milyen ablakot, de a levegő nem várt, nem engedte meg, hogy úgy döntsünk, nem döntünk. felhőkké rendeződtek a tér bizonytalanságai, ennek örültem. vannak Napos napok.

a nappal fenn maradt Hold, mondtad, én meg, hogy a Nappal fenn maradt Hold. mi így értjük egymást. ilyen égen. milyen híd ez, amelyik ablak? előrenéztünk, te a horizontot láttad, én az eget a földdel összekötő fákat.

gömbölyű szavak. könnyeket gördítettél el az útból. árnyék nélkül állunk, akkor már így, de egy sárgafény áthatolt a fájdalomkerítésen és te megijedtél. akkor nincs elég harag, de honnan haragudjunk elő egy haragot is?

az átérés fájdalma. kéz tud kezet mosni, a kezek egymást mossák. néztél, rám, de talán nem engem. nem fájt, nem ez. a virágnak kell a gyökér, és akkor talán megkapaszkodtál. ott volt a mosolygás, ahol az előbb az árnyékod nem volt. megmostuk benne a kezünket.

kértél, beszéljek. napersze, a Nap mondja el a napsugarakat szóban. a fakérgek ölelték a fákat. meleg lett. szabad volt a tekinteted, akkor láttam. láttalak. az ölelés napsütés, öleljük egymást. megsimogattál a szempilláddal, mondod.

öleléskor nem kell mondani a másiknak, ő is öleljen.

2016.01. 13. 0: 25–2016. 12. 28. 22: 13–2016. 12. 29. 16: 28: 13

 

(Illusztráció: Maria Primachenko: Sun-bird, Rye and Wheat, 1980)