Címke: irodalom

Az őszinte

Jack a sötétzöld bőrkanapén fekszik, feje a támlán, lába hanyagul lóg. Karnyújtásnyira egy pohár whisky. Mindjárt tíz óra, jön Ted. Valamivel tíz után, mindig pontatlan, mert a pontatlanság számtalan lehetőséget szül – ezt is Jack tanította neki. Jack kedvelte a kölyköt. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul ismerős. A külsejében, a mozdulataiban, és ahogy viselkedik, reagál a dolgokra. Nyolc éve látta meg a nevelde udvarán. A kölyök akkor volt hatéves, nem lehetett nem észrevenni, egy ordító gyerek hátán térdelt, és püfölte rettenetesen. Az ordításra megjelent egy nevelő, a kölyök pont akkor kászálódott le a hátról, amikor odaért. Mi folyik itt? A helyzet egyértelmű volt. A két gyerek egyszerre és nem ugyanazt kezdte el beszélni. Ha a nevelő nem látja pontosan, hogy mi történt, alighanem a kölyöknek hisz. A kölyök mindenesetre elérte azt, hogy a büntetés jelentősen kisebb legyen.

Jack jót szórakozott a jeleneten. Aztán egész héten nem tudta kiverni a kölyköt a fejéből. És azt a furcsa ismerős érzést sem, amit a nevelde udvarán érzett, amikor a kölyköt meglátta. Addig soha nem gondolt arra, hogy mentor legyen, de ez a kölyök… Nem volt könnyű elérnie, hogy Ted mentora lehessen. Bárki lehetett mentor, mindössze egy egyszerű teszten kell megfelelni, amelyen minden épeszű, normális ember megfelel, ez nem is okozott problémát, az viszont szigorúan tilos volt, hogy valaki kiválassza, hogy melyik kölyöknek a mentora legyen. De Jack Ted mentora akart lenni. A mentorokat valamilyen bonyolult szisztéma alapján a központi számítógép választja a kölykökhöz, de ugye a központban is dolgoznak emberek. És nekik lehet hazudni.

Ted ma lett 14 éves. Mától veheti igénybe a szórakoztatóiparnak azt a szolgáltatását, amitől mind ez idáig szigorúan el volt tiltva. A tiltás irtózatos vágyat ébreszt. Jack biztos volt benne, hogy a kölyök már nagyon várta ezt a napot. Persze Ted egyedül semmire nem menne, nincs pénze, meg amúgy is csak egy felnőtt felügyelete mellett vehetné igénybe. Kérni pedig az istenért sem kérné, mert akkor kiderülne a kora, valami személyes róla.

Ted szeretett Jackhez menni. Nagyon sokat tanult tőle. Már az első két hónap után érezni lehetett a hatást, Ted sokkal magabiztosabb lett, a srácok is észrevették ezt a neveldében, és bár Ted addig sem volt elveszett gyerek, de akkortól amolyan központi figura lett. Szóval Jack kiváló mentor volt. Ted Jack háza elé ért, fújt egy nagyot, nem jelentettek számára túl sokat a születésnapok, persze számon tartotta őket, sőt, magában kicsit ünnepelt is…, de ez a mai, ez egészen más, nem is a születésnap miatt, hanem mert mostantól lehet…, akár már ma is! Ó, bárcsak megmondhatná Jacknek! De az lehetetlen, az súlyos hiba lenne. Csengetett.

– Szia, Ted! – nyitott ajtót Jack.
– Szia, Jack – lépett be Ted. – Jaj, Jack, irtó nehéz napom volt! Az a szőke dagadék tanár nagyon pikkel rám, már reggel kiszúrta, hogy nem készültem mára új történetekkel, a fene hitte volna, de az a majom az összes mesémet megjegyezte, és ha egy régebbit próbálok rásózni, akkor csak vigyorog, és azt mondja: Ejnye, Ted, mintha ezt már hallottam volna! De mondd meg, miért csak velem csinálja ezt? Mások háromszor, négyszer is elmesélhetik neki ugyanazt, én meg… – hadarta feldúltan Ted, miközben ledobta a táskáját és a kabátját, majd beszaladt a szobába.
– De Ted, tudod, hogy ez a dolga! – csitította Jack.
– Nem bírom ki a dögöt! Aztán persze egész nap nyaggatott, hogy kitaláltam-e már valami újat, de hogy találjak ki valamit úgy, ha a ragyás képével folyton a nyakamon lóg? – nyöszörgött a fiú.
– Emlékszem, én is így voltam ezzel. Az egyik tanárt borzasztóan utáltam, egyszerűen nem hagyott békén, egyre csak ezt ismételgette: nem elég hihető, kérem, nem elég hihető! Tisztára az agyamra ment. De később rájöttem, hogy csak a javamat akarta. Hasznodra válik még ez Ted, hidd el! – mondta fontoskodó képpel Jack.
– Haha-ha! Haha-ha! – robbant ki a röhögés Tedből. – Hogy lehet valamit ilyen könnyen bevenni? Jack, megszakadok, te mindent elhittél, ugye?
– Az utolsó szóig – ismerte el Jack.
– Hát tudd meg, még sosem volt ilyen könnyű napom, a tanárok alig szóltak hozzám, én meg nem vagyok hülye, hogy zavargassam őket – kuncogott Ted.
– Oké, teljesen bedőltem neked – adta meg magát Jack.
– Öregszel, Jack, öregszel – nagyoskodott Ted.
– Lehet, hogy öregszem, de mielőtt még olyan öreg leszek, hogy meg sem tudok szólalni, szeretnék valamit mondani – mosolygott Jack.
– Na, mondd! Ki vele!
Jack narancslevet töltött Tednek, whiskyt magának, kacsintott, de nem szólt.
– Mi lesz már? Meddig várjak? – türelmetlenkedett Ted. – Naaaa!
– Boldog születésnapot, Ted! – mondta végül Jack.
– Ho… honnan… tudod… hogy ma… van… – dadogta Ted meghökkenve.
– Tudod, pörgettem az ujjaim között a naptár lapjait, és pont a mai nap akadt fenn – mondta Jack.
– Hát persze.
– Jó, jó, egyszerűen kikövetkeztettem: megfigyeltem, hogy menynyire szereted a júniust, a számok közül meg hogy vonz a 15, és úgy látszik, ráhibáztam: június… – lódított tovább Jack.
– Ki ne mondd! – sikoltott föl Ted.
– Oké – vigyorgott Jack. – Ajándékot is kapsz, ha nem haragszol meg.
– Még sosem kaptam ajándékot a szü… …ilyenkor.
– Még sosem töltötted be ezt a kort.
– Igen, tizenn… – harapta el a sóhaját Ted.
– Tudod, mit jelent betölteni ezt az életkort?
– Csak nem… csak nem egy… lesz az ajándékom?
– Hm, azt hiszem, nemsokára itt is lesz, egy órája hívtam fel őket, és tudod, ezek mindig irtó pontosak – mosolygott Jack.

Az ajándék megérkezéséig Jack beszéltette Tedet: tanulásról, fociról, lányokról. Ted hősködött, nagyokat füllentett, de a legtöbb történet egészen hihető volt. Mennyit fejlődött! – állapította meg magában Jack. Szerette a fiút beszéltetni, a szöveget egyre ritkábban kellett kijavítani, inkább az arckifejezéssel, a gesztusokkal akadt gond, nem mindig passzoltak az elmondottakhoz. Pedig a tökéletes hatáshoz mindennek passzolnia kell, az arc, a szemek, a kézfej, a karok, a láb, a hangszín, a száj, mindnek ugyanazt kell mondania, egyszerre, egymás után, több szólamban: ugyanazt a hazugságot. Egykor a fiatal Jacknek is hasonló nehézségei voltak, 14 éves korában a fal-teszten (amikor egy vékony falon keresztül beszélgetett a vizsgáztatóval) kiválóan teljesített, de szemtől szemben a suta mozdulatai majdnem megbuktatták. Még öt hét, és Tednek meg kell felelnie a teszten, hát, addig akad még csiszolnivaló a kölykön.

Tedet bosszantotta, hogy Jack ennyi mindent tud róla. Például a neveldét, azt egyszerűen nem tagadhatta le, már csak a kora miatt sem. Persze, hogy mi minden történt a neveldében, az más! Arról fogalma sincs Jacknek. Mikor jön már az ajándék? Ted percenként nézett az órára, őrülten izgatott volt. Jöjjön már! A neveldében hihetetlen történetek keringenek a… azokról. A srácok közül még senki sem találkozott olyannal, még a nagyok közül se. Persze, nem mindenkinek van ilyen mentora, mint neki!… de… az is lehet, hogy nem lesz ajándék… lehet, hogy ez is csak Jack egy újabb, az életre felkészítő leckéje… ami tényleg igen hasznos, de ezúttal Tednek nagyon rosszulesne. Nem, ezt egyszerűen nem teheti meg vele Jack! – döntötte el magában Ted.

Csengettek. Ted felugrott, legszívesebben az ajtóhoz rohant volna, de erőt vett magán, elsimította arcvonásait, egészen hűvös, kimért lett és hagyta, hadd menjen Jack előre. Jack meg sem rezdült a csengetésre, lassan állt fel, nyújtózott egyet, majd komótosan az ajtóig lépdelt. Kinyitotta.
Az ajtón szürke öltönyös, inkább alacsony, mintsem magas, szemüveges, idősödő férfi lépett be.
– Jó napot! – köszönt a szürke öltönyös, és letette a kalapját a fogasra.
– Jó napot! – mondta Jack. – Jöjjön beljebb.
A férfi végiglépdelt a hosszú folyosón. Jack betessékelte a nappaliba, és hellyel kínálta.
– Tessék, kérem, foglaljon helyet! – mondta Jack.
– Köszönöm.
– Hogy is hívják magát? – kérdezte hirtelen Ted, meg sem várva, hogy a férfi leüljön. –Vigyázzon, csak az igazat mondhatja! – tette még hozzá.
– De kérem, uram! Szolgálatban vagyok! – méltatlankodott a szürke öltönyös.
– Nos, hogy hívják? – kérdezte Ted türelmetlenül újra.
– Ormail Hendek vagyok – mondta a férfi szárazon. Majd a térdére vette fekete aktatáskáját, és papírokat emelt elő: – Tessék, az azonosítóm, a képesítésem és a referenciáim.
Jack elvette Hendektől az iratokat, beléjük sem pillantva adta oda Tednek. Ted mohón nyúlt értük.
– Nézzük csak! Neve: Ormail Hendek, stimmel. – mondta Ted elégedetten, mikor látta, hogy a kimondott név egyezik az igazolványon lévővel. – Hány éves, Mr. Ormail Hendek? – kérdezte Ted ízlelgetve a férfi nevét.
– 63.
Hendek újabb pipát kapott Tedtől.
– Mr. Hendek, hol született Ön? – kérdezett tovább Ted.
– San Tordillóban – a válasz újabb pipát ért.
– Hol lakik, Mr. Ormail Hendek?
– A Girondino utca 59-ben, a kilencedik kerületben.
– Van felesége?
– Igen. A második feleségemmel élek.
– Ő hány éves?
– Hatvan.
– Ez is stimmel. Mondja csak, Mr. Hendek, mit mutatott a születési genetikai vizsgálata, milyen betegségben fog meghalni?
– Ha megérem a hatvanat, és ugye már megértem, akkor 95%, hogy szívinfarktusban halok meg, esetleg agyvérzésben, úgy hatvanöt és hatvankilenc éves korom között. Sajnos rendkívül rossz a lipidanyagcserém. Születésemkor 39% volt annak az esélye, hogy ötven előtt halok meg, rákban.
– Ez is stimmel. Jack, eddig minden stimmel! – pillantott Ted Jackre. – Mr. Hendek, tájékoztatták, hogy a szülei miben haltak meg?
– Természetesen. Az anyámat 49 évesen vitte el a rák, az apám hatvan volt, mikor a nagy tordillói vonatszerencsétlenségben odaveszett.
– Pontosan! Te, Jack, ez hihetetlen! Elképesztő ez a fazon! Ez… ez… ez igazat mond! – ujjongott Ted.
– Őszinte – felelt Jack.
– Persze, tudom… de akkor is! Jack, én még a te nevedet… az igazi nevedet sem tudom! – csendesedett el Ted.
– Dehogynem, Ted. Jack vagyok – vigyorgott Jack.

Ormail Hendek nyugodtan ült a fotelben. Pár pillanat alatt felmérte a helyzetet. Hiába, rendkívül tapasztalt őszinte volt. A Cég pont az ilyeneket szereti küldeni, ha először-fiataloknak rendelik meg a szolgáltatást. Fürge észjárású ember lévén hamar átlátja az esetleges ellentmondások csapdáit, több mint négy évtizedes tapasztalata pedig hihetetlenül jó emberismerővé tette. Szükség is van minderre, véletlenül sem szabad téveszteni. A tudósok azt mondják, ha az első alkalomnál tévesztenek, az a fiatal további fejlődését nagyon károsan befolyásolhatja. Nem is beszélve arról, hogy egy sajnálatos tévesztés azt is jelentheti, hogy a Cég elveszít egy ügyfelet. És a mai helyzetben ezt végkép nem engedheti meg a Cég magának. Szóval nagyon kell vigyázni.

– Tehát hatvanöt és hatvankilenc éves kora között fog meghalni? Nos, akkor már nincs túl sok ideje hátra, nem bánja? – faggatózott tovább Ted.
– Hogyne bánnám, szeretek élni.
– És mondja csak, Mr. Hendek, van már valamilyen tünete az egészsége megromlásának? – kérdezte fontoskodó arcot vágva Ted.
– Igen, vannak jelei – válaszolt Hendek szárazon.
– Elárulná nekünk, hogy mik ezek a jelek?
– Tudják, dagad a lábam, éjjel többször föl kell kelnem vizelni, és ha felizgatom magamat, zsibbad a bal karom. Azt mondják, ez mind a szív miatt van.
– Miért nem fekszik be egy komplett testreparációra valamelyik rehabilitációs központba?
– Az őszintéknek ezek a programok elég nehezen elérhetőek.
– Hogyhogy nem küzd azért a Cég, hogy az alkalmazottainak meghosszabbodjon az élettartama?
– Küzd, nagyon sokat köszönhetünk a Cégnek, ezen a téren is.
– És ugye a Cég is Önöknek – szólalt meg hosszú idő után Jack.

Milyen kíváncsi a kölyök! Csak úgy ömlenek belőle a kérdések. Jack elfelejtette már, hogy milyen érzés egy 14 évesnek hallani, hogy valaki elmondja a személyes adatait, őszintén. Idővel persze rájön majd, hogy van ennél nagyobb élvezet: egymásra logikusan épülő kérdésekkel szinte szétszedni egy őszintét! A kölyöknek meg kell ezt tanulnia, már csak a nagyobb élvezet kedvéért. Jack biztos volt benne, hogy hamarosan Tednek is ez lesz a kedvenc szórakozása, hisz a kölyök annyira hasonlít rá.

– Nos, Mr. Hendek, ezek a kérdések okvetlenül fontosak voltak a bizalom megteremtéséhez – mondta ekkor Jack remekül felismerve, hogy Ted egyelőre kifogyott a kérdésekből.
– Nyugodtan, uraim, kérdezzenek, amit csak akarnak – mondta az őszinte.
– Volt olyan, aki elégedetlen volt a szolgáltatásával? – vette át a kérdezést Tedtől Jack.
– Nézzék meg a referenciáimat, kérem. A negatívak vannak felül – válaszolt Hendek.
– Aha, szóval ez itt ni… elégedetlen magával, mert az egyik kérdés elől kitért, többszöri kérdezésre sem adott egyenes választ, végül pedig nem az igazat mondta. Hogy is történt ez? – vonta kérdőre Hendeket Jack.
– Negyvenkét éve történt, uram, gyakornok voltam. De biztosíthatom, hogy példásan megbüntettek, és azóta egyszer sem fordult elő hasonló.
– Mi volt az, amit eltévesztett? Ugye maguk ezt a szót használják rá?
– Igen, ezt a szót használjuk.
– Szóval mit tévesztett el? Mi volt az, amire nem adott őszinte választ? – élénkült fel Ted.
– A hölgy, aki megrendelte a szolgáltatást, megkérdezte, hogy milyennek tartom őt, vonzódom-e hozzá, nem lenne-e kedvem szexuális kapcsolatot létesíteni vele…
– Micsoda! Perverz nőszemély! Hihetetlen, hogy mik vannak, Ted, az embereknek már semmi sem szent! Elképesztő, hogy van, akinek megfordul a fejében, hogy lefeküdjön egy őszintével! Van gusztusa hozzá! – hüledezett Jack Tedhez fordulva. – Már legalábbis akkor, amikor az szolgálatban van – tette hozzá Hendekre pillantva.
– És Maga mit mondott? – érdeklődött Ted.
– Azt mondtam, hogy sajnálom, de nem tehetem, mert nekem feleségem van, akit szeretek és sosem csalnám meg.
– És mi az igazság? – vonta fel a szemöldökét Jack.
– Az igazság az, hogy nagyon csúnya volt a nő, nem kívántam.
– Hogy jött rá, hogy Maga nem mond igazat? – ütötte tovább a vasat Jack.
– Akkoriban még engedélyezték néhány, kivételes státusban lévő magánszemélynek a hazugságszenzorok használatát. A nő férje magas beosztásban dolgozott a belügyben. A férj nem volt otthon, a nő elrejtette a szobában a szenzort, ami persze egyből jelzett, amikor válaszoltam. Nagy botrány volt… Azóta bevonták a lakosság hazugságszenzorait, és az őszintéket szolgálatban kötelezően viselendő szenzorokkal látták el.
– Mutassa meg a hazugságszenzorát! – mondta szinte parancsolva Ted.
– Kérem, ez az – mutatott Hendek a zakóját félrehajtva egy kis dobozra. – Amennyiben valamire nem az igazat válaszolnám, ez a kis készülék hangosan zümmögni kezdene.
– Hazudjon valamit! – utasította Ted.
– Uram, nekem tilos szolgálatban hazudnom – tiltakozott Hendek.
– Akkor honnan tudhatnánk, hogy a szenzor tényleg működik? Lehet, hogy már eddig is összevissza hazudozott itt nekünk! – mondta mérgesen Ted.
– Próbálja ki ön, uram! – ingatta a fejét Hendek, és levette magáról a dobozt, majd egy övvel Tedre erősítette. – Tessék, hazudjon valamit! – szólt Tedre.
– Én… én .. nem is tudom… – Ted kérdőn nézett Jackre.
– Na, gyerünk, mondj már valamit! Mondjuk, mondd meg, hogy ismered-e a szüleidet! – segített Jack.
– Persze, hogy ismerem! Anyám menő divattervező, apám meg igazgató a Valdenor Nagyvállalatnál – vágta rá a már oly sokszor kimondott hazugságot Ted. A dobozból hangos zümmögés hallatszott.
– Működik! – lelkendezett Ted.
– Persze – nyugtázta az őszinte.

A zümmögés egyre hangosabb lett, ráadásul a doboz egészen Tedre tapadt, hiába ficánkolt a fiú, nem tudott szabadulni tőle.

– Hallgattassa már el! – rivallt Ted Hendekre.
– Én nem tudom elhallgattatni, csak ön. Addig fog zümmögni, amíg ön nem válaszol a kérdésre őszintén – mondta Hendek, és Jackre nézett, Jack bólintott.
– De kérem! Engem ne fenyegessen! – kiáltozott kétségbeesetten Ted.
– Tényleg így van, Ted, ez az egyetlen módja, hogy elhallgasson a doboz – mondta Jack nyugodtan.
– Jól van, jól van, az apám tiszt a tengerészetnél, az anyámat… szóval őt meg… nem ismerem – dadogta Ted, de a zümmögés még erősebb lett.
– Az igazat! – szólt az őszinte.
– Szóval… én… én… ahogy a neveldében senki… egy gyerek sem… úgy… én… sem ismerem a… szüleimet… sosem láttam őket… semmit nem tudok róluk… – nyögte Ted keservesen. A zümmögés megszűnt, Ted letépte magáról a szenzort és Hendekhez vágta. – Csatolja fel magának, rohadék!
– Ugyan, Ted, hiszen ezzel semmit sem árultál el magadról! Hiszen nemzedékek óta mindenki a neveldékben nő fel, és senki sem ismeri a szüleit – nyugtatta Tedet Jack.
– Akkor is, rohadjon meg a szemét! – duzzogott tovább Ted.

Jack megropogtatta az ujjait, már csak egy korty whisky volt a poharában, legurította. Itallal kínálta az őszintét, erre eddig nem volt idő, annyira mohó volt Ted. Ez a kis lecke csak javára válik a kölyöknek, megfontoltabb lesz, óvatosabb. Hanem ennyi pont elég volt bevezetésnek, most aztán jöjjön valami érdekes, csapjunk a lovak közé!

– Mr. Hendek, ugye azt mondta, hogy van felesége? – kérdezte Jack.
– Van.
– Mondja csak, ő tudja, hogy maga őszinte? – hunyorított Jack.
– De Jack, tudod, hogy ez lehetetlen! Egy csomó szabály van, ami biztosítja, hogy a hozzátartozók ne tudhassák meg – vágott közbe Ted.
– És mi van, ha mégis, valahogy, véletlenül – erősködött Jack.
– Hogyan? – kérdezte kíváncsian Ted.
– Képzeld csak el a következőt: a szomszédjában él egy nagyon kedves, idősödő asszony, akinek az egyetlen szórakozása, hogy őszintét hív. Nos, ez a kedves öregasszony lerobban, és egy távoli körzetben lévő rehabilitációs központba kerül. Ahová ugye nem tilos őszintét rendelni, és ami történetesen pont abban a körzetben van, ahová Mr. Ormail Hendek jár… hm… dolgozni. Szóval a nénike lerobban, de a kedvenc szórakozásáról nem mond le, tárcsázza a Cég számát,… és hamarosan megjelenik Mr. Hendek, a kedves szomszéd. Micsoda meglepetés! Mindkettőjüknek. De az igazi meglepetés Mr. Hendeket otthon várja, mert mihelyt Mr. Hendek kilép a rehabilitációs központ kapuján, a nénike újra veszi a telefont, és most nem a Céget hívja… – Jack elégedetten nézte, hogy Ted arcára széles vigyor ül, az viszont meglepte, hogy Hendek továbbra is milyen nyugodt. – Azért ez megtörténhet, nem? – fordult Hendekhez.
– Igen. Borzasztó véletlenek egybeesése esetén megtörténhet – ismerte el Hendek.
– És mi lenne akkor?
– Semmi. A feleségem tudja, hogy őszinte vagyok.
– Képtelenség! Maga nem mond igazat! – kiáltotta Ted.
– Természetesen igazat mondok – mosolyodott el Hendek – Nézzék csak meg az azonosítómban, a negyedik oldal közepén.
– „A felesége felvilágosítva” – olvasta Ted hitetlenkedve. – Hogy történt? Hogy tudta meg?
– Volt egy olyan eset, amilyet ön említett – nézett Hendek Jackre –, majdnem teljesen úgy történt minden, ahogy az imént mondta, csak nem nénike, hanem bácsika volt. A Cég egyik munkatársa óriásit hibázott, tudnia kellett volna, hogy az öregúr a szomszédom, nem lett volna szabad az én körzetem rehabilitációs központjába utalni – fejezte Hendek nyugodtan.
– És a felesége? Hogyhogy nem hagyta el? – kérdezte Ted.
– Ő már előtte is tudta. Mintegy harminchat éve került az azonosítómba az a bizonyos „Felesége felvilágosítva”.
– De hogy lehetséges, hogy elviselte? Nem omlott össze? Miért maradt magával? – hüledezett Ted.
– Ó, ennek igazán egyszerű a magyarázata: a feleségem is őszinte. Nézzék csak meg a negyedik oldal alján.
– Lehetséges ez? – kiáltott újra Ted.
– Lehetséges. Semmilyen szabály nem tiltja.
– De milyen gyerekei lehetnek két őszintének? Miféle degenerált torzszülöttek? Még megérjük egyszer azt, hogy olyan egyedek tenyésznek ki, amelyek genetikailag képtelenek a lódításra, füllentésre, hazugságra! Borzalom! – fakadt ki Ted.
– Éppen ebből a megfontolásból rendelték el a jogalkotók az őszinték sterilizálását – mondta atyáskodva Jack.
– Igen. Az őszintéknek nem lehet gyerekük. Mindkettőnket sterilizáltak, amikor beléptünk a Céghez – erősítette meg Hendek.
– …persze, én is tudtam – mondta Ted zavartan

Jack a pohara alján maradt jégkockát rágcsálta. Nocsak, milyen meglepetései vannak a fickónak! Még egy ilyen öreg rókát is meg tud lepni, mint Jack. De sebaj, nagyobb vadat nagyobb élvezet leteríteni.

– És hogy élnek otthon? Miről tud beszélni két őszinte? – vágott bele újra Jack.
– Kérem, ez is csak egy munka, mindketten ledolgozzuk a napi nyolc órát, otthon aztán mi is normális emberek vagyunk.
– Hazudnak is? – kérdezte Ted.
– Természetesen! Szolgálaton kívül éppen annyit hazudunk, mint bárki más, sőt meglehet még többet is, tudják, azt hiszem, valahogy igyekszünk kompenzálni a munkánk során szerzett sérüléseket – magyarázta Hendek.
– Azért maguk mégsem hazudhatnak annyit, vagy olyan jól, mint a normális emberek, nem véletlenül lettek kiválasztva – jegyezte meg Jack.
– Igen, ránk jellemző az a sajnálatos tény, hogy a hazugságaink túlontúl átlátszóak, a legritkább esetben tudunk megtéveszteni vele másokat, sőt, közülünk egyeseknek bizonyos helyzetekben egyenesen nehezére esik hazudni, de biztosíthatom Önöket, hogy én nem efféle vagyok.
– Persze – mondta lenéző mosollyal Ted.

Jack a hajába túrt, feszengett, ujjaival dobolt a whiskys poháron. Lehet, hogy tényleg öregszik? Úgy látszik, kijött a gyakorlatból. Hogy fogja meg ezt az alakot? Tedre nézett. Valahogy fogást kell találnia ezen a pasason, sarokba kell szorítania, Ted miatt is.

– Mondja csak, Mr. Hendek, miért választotta maga ezt a… foglalkozást? – kérdezte Jack.
– Nem volt sok lehetőségem. Tudják, hatéves koromig én is a neveldében éltem, mint mindenki más. Nos, van egy teszt, a hatévesekkel végeztetik el, aki ott nem felel meg, azt átteszik a Cég őszinteképzőjébe.

Az utolsó szó hallatára Ted megborzongott. Pólyás korától a nevelők nap mint nap ezzel a szóval riogatták. Próbáld csak meg, és máris az őszinteképzőben találod magad! Aki nem hajlandó szót fogadni, az csomagolhat, holnaptól az őszinteképzőben lesz a szállása! Hány éjszakát virrasztott át rettegésben! Sok mindent ugyan nem tudtak róla, de a gyermeki fantázia az állandóan leselkedő és határtalan borzalom jelentését adta a szónak. A hatéves kori teszt után aztán nem riogattak többé az őszinteképzővel. De a kisgyerekekbe beültetett rettegést később bármikor elő lehetett hívni pusztán egy szó kiejtésével: őszinteképző.

– Tőlünk is elvittek két fiút és egy lányt – motyogta Ted csendesen.
– Minden évben kapunk gyerekeket a képzőbe, az utóbbi években azonban egyre kevesebbet… hiába, ma már olyan fejlett a genetika, hogy a legtöbb lehetséges tanítványunk pár hetes embrióként elveszti az esélyét a megszületésre. Azonban mindig akadnak születési sérülések, közülük sok teljesen észrevehetetlen, egészen a hatéves kori tesztig. Mindazonáltal a Kormánynak és a Cégnek komolyan el kell gondolkoznia azon, hogyan lehet biztonságosan és előre kiszámítható módon megoldani az őszinték utánpótlását, különben a Cég alkalmazottak nélkül marad, önök pedig kénytelenek lesznek lemondani egyik kedvenc szórakozásukról – fejezte be Ormail Hendek.
– Tudja, hogy jó páran vannak, akik úgy gondolják, hogy ezt a kétségkívül igen élvezetes, ámde felettébb bűnös szórakozást be kellene tiltani? – jegyezte meg cinikusan Jack. – E bűn jelenleg legális elkövetésére egész iparág épült, az efféle szórakozásra való igény tartja fenn a Céget, és így Magukat is, az őszintéket. Az pedig ugye egyértelmű, hogy a szolgáltatás megszüntetése mivel járna?
– Igen, ha az ortodoxok kerülnének hatalomra, az a végünket jelentené – válaszolt az őszinte. – És biztos vagyok benne, hogy nem csupán a szolgáltatás szűnne meg. Szerencsére ezek a szélsőségesek meglehetős kisebbségben vannak. És az emberek imádják a szolgáltatásunkat.
– Ma még igen, de ki tudja, mit hoz a jövő?
Ormail Hendek elbizonytalanodott, csak nem egy ortodox provokátorral van dolga? Az elmúlt héten három őszintét is tőrbe csaltak. Kettő megúszta kiadós veréssel, de a harmadikat megölték. Hiába, amikor romlik a gazdasági helyzet, nehezebb az emberek élete, rögtön bűnbakot keresnek. Nem, nézett körbe a fényűzően berendezett szobában, ezek az emberek csupán szórakozni akarnak. Az azonban biztos, hogy a Cégnek ezentúl, amennyire csak lehet, minden ügyfelet ellenőriznie kell.

– És akik… oda kerülnek… az… ő… szóval oda… azokkal mi lesz? – kérdezte Ted egész halkan.
– Kiképzik őket, őszinték lesznek, és életük végéig a Cég alkalmazásában maradnak. A kiképzés nagyon hosszú és…
Jack azt akarta, hogy a kölyök szórakozzon, ne a számára nyilvánvalóan rémséges dolgokkal traktáltassa magát. Ezért vágott Hendek szavába, mintegy lezárva az őszinteképzős témát:
– Mr. Hendek, nagyon megviselte önt az első felesége halála?
– …rettenetesen – válaszolt hosszú szünet után Ormail Hendek.
– Nagyon szerette? – folytatta Jack.
– Igen, nagyon – hangzott a csöndes válasz.
Az őszinte eddig rezzenéstelen arcára fájdalmas kifejezés ült. Jack megérezte, hogy most kezdődhet az igazi szórakozás.
– Mr. Hendek, hogy halt meg az első felesége? – kérdezte Jack a whiskys poharat babrálva.

– Nem hallotta, azt kérdeztem, hogy halt meg az első felesége? – szólt élesebben Jack.
– Megöltem – mondta alig hallhatóan Hendek, és az órájára pillantott.
– Megölte? – kiáltotta Ted megdöbbenten.
– Meg – Hendek meredten bámulta a szőnyeget, majd becsukta a szemét, és sokáig csukva tartotta.
Jack az órára nézett, van még idő. Intett Tednek, hogy maradjon csendben, engedélyezett pár percet Hendeknek. Megvan hát, csak kiszimatolta a gyenge pontot! Élvezettel nézte a Hendek arcán átvonuló felhőket.
– Úgy tudom, a gyilkosokkal nem bánik túlzottan irgalmasan a Kormány – szólalt meg végre Jack.
– A gyilkos büntetése a legtöbb esetben halál – mondta lassan Ormail Hendek.
– Maga hogy úszta meg? Meséljen, kérem, roppant kíváncsiak vagyunk!
Jack összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, kinyújtózott. Az őszintét nézte. Annyiszor volt már hasonló élményben része, de ezzel az érzéssel nem lehet betelni. Elégedetten hunyorított Tedre.
– Mr. Hendek, ha megkérhetem, kezdje el a beszámolóját, vészesen fogy az idő – sürgette meg Hendeket.
Ormail Hendek az asztalra tette a szemüvegét, zsebkendőjével megtörölte a szemét, és nagyot sóhajtott.
– Tudják… – kezdett hozzá lassan, szárazon – …a feleségemmel …Kate-tel… nagyon szerettük egymást. Megismerkedésünk után egy évvel vettem el. Kate csodálatos nő volt, a legcsodálatosabb. De… – Hendek újra megtörölte a szemét, hangja elcsuklott – …fél évvel a házasságunk után autóbalesete volt. Komoly fejsérülést szenvedett. Mindkét lába megbénult, egy hónapig beszélni sem tudott. Azt hittem, hogy itt a vég, ennél nagyobb szörnyűség már nem érhet. Nem akartam elveszíteni. És, hála orvostudományunk csodálatos fejlettségének, Kate hamarosan lábra állt, egy hónap múlva pedig megszólalt. Hanem amikor megszólalt! Bárcsak soha többé ne tudott volna beszélni! Borzalom! Igazat mondott! Mindig csakis az igazat.
Hendek ingjének eleganciáját óriási izzadságfoltok kergették el. Meglazított nyakkendője bénán csüngött a mellén. Először kortyolt a narancslébe, amit Jack töltött neki. Folytatta.
– Az utcára sem engedhettem ki. Képzeljék csak el, mi történt volna vele! Legkevesebb, hogy a rendőrség cipeli el, de meglehet, hogy meglincselik. Az emberek imádnak őszintéken szórakozni, de ha valaki róluk mond igazat, annak nincs irgalom. És a feleségem senkit nem kímélt. Beszélt magáról, rólam, másokról, mindenkiről. Tudta, hogy borzalmas dolgokat művel, rettenetesen szenvedett, de semmit nem tehetett ellene, csak beszélt, beszélt és beszélt, képtelen volt befogni a száját… és képtelen volt hazudni. Az orvosok szerint megsérült az állítások invaliditásáért felelős agyi központja. És ez ma még nem gyógyítható. Én mindent megpróbáltam. Belemerültem a szakirodalomba, minden létező tudományos gyógymódot kipróbáltunk. Majd a tudománytalanokat is. Az összes kuruzslót végigjártuk. Kate is megtett mindent. Szigorúan betartotta az orvosok utasításait, majd a kuruzslókét is, pszichoterápiára járt, még egy igen kockázatos validodeprimáló műtétbe is beleegyezett. De semmi nem segített. Ó, hányszor kívánta, hogy bárcsak halt volna meg a balesetben! És hányszor kívántam én is.
– Miért nem tették az orvosok elmeosztályra? – szólt közbe Jack.
– Az orvosok! – legyintett szomorúan Hendek. – Először azt mondták, hogy az otthoni, ismerős körülmények kedvezően hatnak majd a gyógyulásra, biztattak. De később, miután hetek múlva sem javult az állapota, beismerték, hogy tehetetlenek. Az elmeosztályról biztosan nem lett volna visszaút. Voltam elmeosztályon, láttam ilyen betegeket: erős nyugtatókkal kábították el őket, hogy az ápolókat és a többi beteget ne kergessék őrületbe. Ezt nem akartam, még akkor is szerettem. És azt hittem, hogy kibírom. Nem akartam elveszíteni – mondta megtörten Hendek.

– És mi történt aztán? – törte meg a csendet izgatottan Ted.
– …eleinte… eleinte nagyon figyelmes voltam vele, később… a saját érdekemben… majd az ő érdekében próbáltam nem figyelni rá… bezárkóztam a szobámba, vagy őt zártam be… későn jártam haza, amikor már aludt… egyre kevésbé bírtam elviselni… kérem, a mi munkánk amúgy is hihetetlen stresszel jár, szükségünk van a nyugodt otthonra… a kompenzációra… én… én… nem bírtam… …felőrölte az idegeimet… képtelen voltam elviselni … nem bírhattam tovább… …megfojtottam… – Ormail Hendek úgy hallgatott el, mint aki soha többé nem akar megszólalni.
– És hogy úszta meg a büntetést? – Tedet teljesen lenyűgözte az őszinte kitárulkozása.

– Ne húzza itt az időt! Mondja már! Folytassa! – nyüstölte tovább Ted.
Hendeknek válaszolnia kellett.
– A bíróság gyorsan felmentett. Tekintettel arra, hogy az orvos szakértők egybehangzóan igazolták a feleségem agysérülésének következményeit, és bár, mint mondtam, Kate-et ki sem engedtem az utcára, mégis számtalan incidens történt, az orvosoknál, a várókban, a kórház előtt… ezeket persze nem lehetett titokban tartani, számtalan bizonyíték szólt mellettem. A bíró azt mondta, hogy ilyen elviselhetetlenül megnyomorított, kilátástalan helyzetben egyszerűen nem élhettem tovább, szükségszerű és muszáj volt így cselekednem, már pusztán csak önvédelemből is.
Ormail Hendek több centiméterrel lett alacsonyabb néhány perc alatt. Az arcába alig jutott vér. Jobb kezével zsibbadt balját markolászta. Kinyitotta az aktatáskáját, gyógyszert vett elő, egy apró korty narancslével próbálta lecsúsztatni, nehezen ment.
Jack elégedetten nyújtózott el a fotelben. Megkapta, amit akart. A két órából, amennyit a Kormány rendelete szerint egy először-fiatal őszinte társaságában tölthet, még pontosan tíz perc van, addig a kölyöké az ürge. Kérdezhet tőle pár otrombaságot, amikre az szemrebbenés nélkül felel majd, még kicsit sem jön zavarba. Ezek az alakok általában már teljesen elfajzottak, szemrebbenés nélkül képesek a legintimebb dolgaikról is őszintén beszélni. De az igazi érzés, kinyomozni, rátapintani a gyengéjükre, látni, hogy kínjukban feszengnek, legszívesebben nem mondanának igazat, de ugye nekik muszáj, nem engedhetnek meg maguknak egy tévesztést. Jack élvezettel pillantott Hendekre. Így kell ezt csinálni, így kell kikészíteni egy ennyire elkorcsosult példányt. Le a kalappal Jack előtt!

– Na, hogy tetszett? – kérdezte Jack Tedtől, miután Ormail Hendek kilépett az ajtón.
– Esküszöm, még sosem szórakoztam ilyen… – Ted kipirulva kezdett volna áradozni.
– Vigyázz, ne áruld el magad! – figyelmeztette Jack.
– …igen… igen… egész jó volt… vagyis elment – motyogta Ted.
Jack mosolyogva nézett Tedre, lám, tanulás szempontjából sem elpocsékolt ez a nap: a kölyöknek képessé kell válnia arra, hogy akkor se árulja el magát, ha valamilyen óriási öröm vagy bánat éri.
– Hihetetlen volt ez a faszi! A csudába, mi mindent elmondott! Teljesen ŐSZINTÉN! Őrület! Imádom a szórakoztatóipart! Hogy miket ki tudnak találni! – tört ki Tedből.
– Ted, úgy látom, erős felindultságodban képtelen vagy uralkodni magadon. Ezt nem engedhetjük meg, óriási felelőtlenség – nézett Jack szigorúan a kölyökre.
– Igen, Jack, igazad van. Vigyázni fogok – szontyolodott el Ted.
– Jól van, mától több figyelmet fordítunk az ilyen helyzetekre. De most gyere, együnk valamit, nemsokára vissza kell menned a neveldébe – mondta atyáskodva Jack.

Ted mindig éhes volt. Képtelenség volt annyit elé tenni, hogy hagyjon belőle. De most csak közönyösen turkált, észre sem vette az ételt. Külső szemlélő azt hihette volna, hogy a kölyöknek nincs étvágya, vagy nem szereti azt, amit elé raktak. Pedig Jack Ted kedvencét szolgálta föl. A kölyök fejében kavarogtak a dolgok. Határtalanul boldog volt. Találkozott egy őszintével! Egy igazi őszintével! Ritka az, ha valami jobbnak bizonyul az évek óta építgetett álmainknál, és ez a találkozás Ted legszebb álmait is bőven túlszárnyalta. Ugyanakkor borzasztó dühös volt magára, mert elárulta érzéseit, úgy viselkedett, mint egy hatéves, akit aztán elvisznek az… őszinteképzőbe… Igen, Jacknek igaza volt, óriási hibát követett el, soha többé nem engedhet meg magának ilyet. A kölyökben óriási dac feszült, hogy az érzéseiből ne mutasson ki semmit. Még egyszer nem fognak rápirítani, se Jack, se más!
Jack nézte, ahogy a kölyök a haját igazgatja. Arcvonásait most tökéletesen uralja, de ez a hajbabrálás elárulja. Összességében egész jól viselkedett. Apró kis megingásoktól eltekintve tökéletesen uralkodott magán. Nagyon sokra viheti még. Furcsa, gondolta Jack, mielőtt elkezdett a kölyökkel foglalkozni, dühítette, ha valaki jobbnak bizonyult nála. És most itt ez a gyerek, nyilvánvaló, hogy jobbak az eredményei, mint a tizennégy éves Jack eredményei voltak, mégis, a kölyökre büszke, és azt akarja, hogy még jobb legyen. Persze ezt soha senki nem tudhatja meg, épp elég, hogy Jack tisztában van vele – még ha a miértjét meg nem is érti.

Ormail Hendek elégedetten lépett ki az ajtón. Ez egészen jól sikerült. A gyereket teljesen elkápráztatta, és a felnőtt is jól szórakozott. Manapság a Cégnél szeretnek olyanokat alkalmazni, akiknek van valami kényes a múltjában. Régebben az embereknek már az is kielégülést okozott, ha olyan dolgokat mondtak nekik, mint az igazi név, kor, családi állapot, betegségek stb. De ma már ezek csupán apró kis örömöket jelentenek, a többségnek ennél jóval több kell, valami kényes dolog a múltból, amiről még egy őszinte sem szívesen beszél őszintén – mondjuk, szeretett feleségének a meggyilkolása. A Cég felismerte ezt, pszichológusokat és színészeket alkalmazott, persze teljesen titokban. A pszichológusok felkészítették az őszintéket arra, hogyan kell a legbensőbb titkoktól elidegenedni, mintha nem is az övék lenne, nem velük történt volna meg. A színészektől pedig megtanulták úgy elmesélni az immár elidegenített titkokat, mintha megszakadnának a mesélés közben. Igen, ez szórakoztató, erre ácsingóznak ma az emberek. Ormail Hendek ásított, fáradt volt. Pár perc múlva lejár a szolgálata. Ma négy helyen volt, ebből háromszor először-fiatalnál. Nehéz munka ez.

A nyelvelőkhöz

Tudom a szó csak fél szárnya a csöndnek
Hazánk végföldje megnevezhetetlen
Kik éltek itt? Éltek egyáltalán?
Otthonunk vízparti homokból kelt szóvár
Otthonunk nem ház  – tákolt téliszállás
S mi maradandó a váltig változékony

Nem kőkori szavak: szótlan korok kövek
Mert addig élnek míg nevük titok marad
Nem az örök – a visszatérő élet
A feltalált idő szelek útvesztője
Deszka szúpercei fűzfák szárnya szélben
Nem a szavalt – az elfelejtett szavak
Fával lenyesett könnyű nyírfatestek
Az észre sem vett a hasznot sosem hajtó
Az éppen csak most lett – s a halott a halandó

Tudom a szó csak fél szárnya a csöndnek
Könnyű bárkák s a mélység – hallgatag
Hogy emelhetne szót a szótlanokért
Ki szavak és szelek közt foszló mint a felhő

Az álmatlan gyermek avagy a tó hölgye

– Hogy nektek mennyi időtök van! Egész nap itt ücsörögtök a kávézóban, és arról tárgyaltok, milyenek a férfiak. Ugyan, milyenek lennének? Nekem fogalmam sincs. Én csak egy házat akartam, egy saját házat és gyerekeket. Ház és gyerekek… olyan nő nem is volt a mi családunkban, aki mást szeretett volna.

Ludmilla néném – nyilván ti is érzitek a beszédemen, hogy orosz vagyok – ezért ment férjhez Kanadába, ahogy Jekatyerina, az unokatestvérem Törökországba. Nyina, a másik óvatos volt: nem bízta a férjkeresést gyanús ügynökségekre, saját maga levelezett egy házias feleségre áhítozó dán mérnökkel. A dán, a török, a kanadai férfiak talán orosz nőket esznek, mind a három lány megígérte, hogy képet küld a házról és a gyerekekről, de a fotók soha nem jöttek meg.

Filip Szergejevics, az én férjem nem várt csomagban küldözgetett orosz menyasszonyokra. Talán ő maga küldözgette őket. De annyira méltatlan lett volna belemártanom magam az ő ügyeibe! Gyerekeket akartam, házat, a közelben meg egy pravoszláv templomot, hogy imádkozhassam a sok eltűnt lányért, a sok meg nem épült házért, az áldozatokért – a férjem és mások áldozataiért.

Nekünk több otthonunk is lett, a Krímben, London mellett, Frankfurtban és Cipruson, egy görög faluban, ahol nekem a görög templomok sem voltak olyan idegenek. De a gyerekek? Hiába zarándokoltam végig a ciprusi templomokat, hiába rendeltem az internetről csoda-pirulákat, csoda-lúgokat, csoda-füveket, csoda-savakat, nem estem teherbe. Nem szégyellek mesélni nektek erről. Most együtt kávézunk, aztán hívom a pincért, fizetek, és többé nem találkozunk.

Nos, Filip Szergejevicset mintha nem bántotta volna annyira a dolog. Mióta felszámolta az üzleteit, a nőkkel és velem csak keveset foglalkozott. Ült a ciprusi házunk teraszán, és ha berúgott, lövöldözött képzelt ügynökökre, a pétervári osztálytársakra, akiket nem látott húsz éve, a tornácunk mozaikfiguráira, vagy csak Szerafim Davidovicsra, erre a ravasz, sebhelyes arcú kópéra, akit kinevezett fegyverhordozójának. Ha már Szerafim Davidovics is részeg volt, akkor tudtam, hogy a házban semmi keresnivalóm. Egyik nap hagytam őket a tornácon őrjöngeni, és elvonultam bóklászni Filip Szergejevics nagynénjével és egy vidám odesszai lánnyal, Raiszával, akit azért tartottam magam mellett, hogy ne legyek olyan egyedül, és hogy minden keresnivalóról megfeledkezzek.

Micsoda kertünk volt! Soha életemben nem láttam hasonlót. Közel a házunkhoz, de olyan kanyargós, köves ösvényen kellett a narancsfákhoz botladoznunk, hogy úgy éreztük, ez már egy másik völgy vagy tán egy másik sziget. Én szívesen sétálgattam volna ott többször is, de volt abban valami félelmetes, hogy se oroszul, se görögül nem ismertük ezeket a virágokat, bokrokat. Olga néni az egész ligetet csak úgy hívta, a „dzsúz-kert”. Mintha betörők lennénk, nevetett ilyenkor Raisza.

Igen, de a legkülönösebb mégiscsak az volt, hogy soha nem volt igazi csend! Mintha minden rovar, szöcske, lepke, dongó, minden zizegő, szöcsmögő bogár ezek között a különös bokrok között gyülekezne. És ez nem volt elég! A hangokból-bokrokból szőtt függöny egy kis tavacskánál ért végét. A hullámok olyan zajt csaptak, mintha éjjel-nappal beszélgetnének. Akárkivel és akárhogyan jöttem ebbe a ligetbe, soha nem érezhettem magam egyedül.
Pedig most szélcsend volt, tikkasztó, délutáni szélcsend. Letelepedtünk a fűre, ettünk egy kis camembert-et, tasakos olajbogyót, miegymást, aztán meghámoztunk néhány narancsot. Eltelt egy kis idő, Olga néni ledőlt az egyik nevenincs bokor alá és hortyogott. Mit tehettünk volna mi? Megkértem Raiszát, hogy egy kicsit beszélgessünk. De öt perc sem telt bele, és a millió-millió, ide-oda-röppenő szárnyacska között mi is elbódultunk.

Minden álomban van egy olyan perc, amikor úgy érzed, órák, sőt napok, hónapok teltek el, és ha felriadnál, azt látnád, hogy mindenki megváltozott szörnyűségesen. Jobb ilyenkor továbbaludni, de én felemeltem a fejem, és láttam, hogy az egyik fa árnyékából egy fiatal férfi figyel. Nem félek elmesélni, mi történt azon a napon. Úgysem hiszitek el.

Ne ijedjen meg, ne kiabáljon, ne sikoltozzon, Anna Fjodorovna, kezdte az idegen. Én rettenetesen megrémültem, mert csend volt, nagyon nagy csend. És máig sem tudom, hogy oroszul szólt-e hozzám, vagy félelmemben (mert ez a furcsa érzés fogott el), megértettem a görög nyelvet. Gyorsan lesimítottam a szoknyámat, mert az is átsuhant rajtam, hogy ez a különös idegen férfi talán Danyil Mojszejev ügynöke. Az uram a házban van, hebegtem, és Szerafim Davidovics vigyáz rá. Délután tárgyalásuk lesz. Hiszen akárki is volt az idegen, nem akartam olyan látszatot kelteni, hogy álló nap csak heverészünk, és nem tudjuk magunkat megvédeni.

Az idegen csak mosolygott, aztán lassan elkezdte: ne ijedjen meg, Anna Fjodorovna, a szerelméért jöttem, és rámutatott – nem viccelek! – egy felszerszámozott, nagyon szép lóra. Féljek vagy nevessek? Újra hebegni kezdtem, erre a férfi elmondta, hogy két gyerekem lesz tőle, egy kisfiú és egy kislány – egy szerencsés, szép és kedves lány, aki hozzámegy majd egy gazdag angolhoz. A fiamat viszont különös betegség sújtja majd: soha nem fog tudni aludni.

És honnan jöttél, te, Lovasevics, kérdeztem. Talán a különös tóból? És mért ígérgetsz mindenféléket? A lovag sértődötten elmosolygott, és anélkül, hogy Raisza vagy Olga néni felébredt volna, nyeregbe emelt, és levitt a tavacskához. Elég, Anna, ennyit tudnod, felelte, és a tó úgy reszketett előttünk, mint valami tükör.

Egy kislány, egy kisfiú, mondogattam magamban, és bármennyire is iszonyodtam, engedtem, hogy a víz széléhez tuszkoljon. Anna, vigyázz majd a fiamra, és soha, semmi szín alatt eszedbe ne jusson, hogy engem felkeress, súgta, és a végén, mert alig öt percet töltött el velem, megcsókolt. Furcsán száraz és hideg volt a keze, de attól a perctől kezdve soha nem féltem senkitől. Egy kislány, egy kisfiú, mondogattam magamban, mikor a kísérőimet a szunyókálásból felkeltettem.

Mitől is féltem volna? Filip Szergejevics, a férjem meghalt, mielőtt a kékszemű, feketehajú ikrek megszülettek volna. De a szerelmem nem hagyott el, ő velem volt, mikor Filip holttestét Oroszországba vittem, és mikor megszabadultam Szerafim Davidivicstól, Olga nénitől, majd ráadásképp Raiszától is. Szerafim nagyon álnok és erőszakos volt. Nyilván azt hitte, ezek után kettesben lövöldözünk a mozaikpadlós tornácon. De én mást akartam.

Senki nem maradt a házban, csak én és a gyerekek. A mozaikpadlót rögtön megjavítattam, és a szobákat teleraktam világos, könnyű bútorokkal. Sok nyár elmúlt, sok tél, de egy idő múlva nem keresett meg engem az ismeretlen. Megsértettem? Valami jóvátehetetlent követtem el? Valaha megfogadtam, hogy a narancsligetet beültetem virágokkal, de mára minden megváltozott, olyan félős lettem, hogy alig merek a liget közelébe menni. A gyerekeimnek azt mondtam, az apjuk angol orvos, titkos kiküldetésben járt Cipruson, és nekünk várnunk kell, nincs más dolgunk, csak várni… A lányom már Londonban tanul, nem nagyon izgatja magát lánykereskedőkkel, titkokkal, orvosokkal, a tanulmányi költségeit Filip Szergejevics számlájáról fedezem. Csak a fiam! Miatta aggódom, mert higgyétek el, nem aludt, amióta megszületett. Fekszünk éjszaka a bezsaluzott villában Cipruson, mereven heverünk a sötétben, és egymás félelmét figyeljük. Pedig megfogadtam, hogy érte mindent megteszek! Jártunk az összes híres orvosnál, most is ezért jöttünk Budapestre. Szeretném, ha meggyógyulna, bár nem akarnám, hogy a titkainkat kifecsegje.

Robert Gernhardt: A költészet vigasza, Gyermek születik

A költészet vigasza

Képzelj egy trifladisznót.
Tüntesd is el.
Bármilyen pöttöm is volt,
mindig marad egy kis folt,
valami jel.

A gondolat nyomot hagy,
rögzül beléd.
Mélyen, mint titkos ok hat,
mit semmi fel nem oldhat,
csak majd a vég.

A látszat létet is hord
s megérthető,
ha kölcsön-létre hívod:
ne képzelj trifladisznót,
s képzeld elő.

Havasi Attila fordítása


Gyermek születik

Midőn az asszony a sötét
éjben megszülte gyermekét,
két jámbor jószág látta csak,
kik jászolánál álltanak.

Ökör, Szamárka nézte meg,
szánván a csöppnyi Kisdedet,
hisz védtelen volt mindenütt,
s fázós szülői közt feküdt.

Szólt az Ökör: „Vedd szarvamat.
Legalább elöl védd magad.”
Szólt a Szamár: „Farkam tiéd,
hogy hátulról fedezve légy.”

Köszönte anyja, így kapott
kis szarvat itt, kis farkat ott.
Egy Eb vonítva ráfelelt –
az Ördög a világra kelt.

Havasi Attila fordítása

Gergely, aki anyját vette feleségül

(…) Történt egy éjjel, hogy súlyos kísértés támadt rá a fiatal császárra. Úgy tűnt neki, belehal, ha húgával ki nem elégítheti vágyát. Fölkelt ágyáról, odament alvó testvéréhez, és felébresztette.

– Ó, uram, mit keresel itt ilyen késő órában? – raidt föl a lány.

– Életemet veszítem, ha nem hálok veled – válaszolta.

– Soha ilyen bűnt el nem követek! – kiáltotta a húga. – Idézd csak emlékezetedbe, hogy atyánk mielőtt meghalt, áldásával együtt azt is a lelkedre kötötte, hogy mindenben tanúsíts irántam tiszteletet. Ha ezt a bűnt elkövetnéd, sem Isten haragját, sem az emberek botránkozását el nem kerülnéd!

– Lesz, ahogy lesz! Amit akarok, végrehajtom!

És hált vele, Dolga végeztével pedig visszament saját ágyára. A leány keservesen sírt, nem akart megvigasztalódni, pedig a császármindent megtett vigasztalására, és ami még csodálatosabb: napról napra szerelmesebb lett belé.

Fél esztendővel a történtek után a lány karosszékében ült az asztalnál. Bátyja fürkészve vizsgálgatta, majd megkérdezte tőle:

– Mi bajod, kedvesem? Egészen megváltozott arcodnak a színe, szemed pedig sötéten karikás.

– Nem is csoda, hiszen teherbe estem, következésképpen most szégyenben vagyok.

Bátyja ennek hallatára hihetetlen mértékben elszomorodott, keserves könnyekre fakadt, és így szólt:

– Átkozott a nap, melyen születtem! Azt sem tudom, mihez fogjak!

– Uram – mondta a húga -, fogadd meg tanácsomat; ha megfogadod, nem fogod megbánni. Nem mi vagyunk az elsők, akik súlyosan megbántották az Istent. Nem messzire innét lakik egy idős lovag, néhai atyánk tanácsosa; apánk mindig az ő tanácsa szerint cselekedett. Hivassuk ide, és gyónási titok pecsétje alatt mondjunk el neki mindent. Hasznos tanáccsal fog szolgálni, hogy Istent hogy engesztelhetjük ki, és a világ megvetését miképpen kerülhetjük el.

– Helyeslem – válaszolta a király. – Ám előbb Istennel igyekezzünk megbékélni. – És mind a ketten tiszta szívből, mélységes bánattal bűnvallomást tettek. Gyónásuk után elküldtek a lovagért, félrevonták, és egész ügyüket könnyek közt tárták föl neki. (…)

Részlet Boronkai Iván fordításából. (In: A világirodalom legszebb elbeszélései I. Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket írta Domokos János. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1977. 230-242.)