Címke: irodalom

Tűzparancs Jeruzsálemben

Czvi Aloni hadnagy azt gondolta elromlott az órája, később rájött, megállt az idő. Ozírisz tűzszekere, mintha kifogták volna belőle a lovakat, izzó golyóként megállt a feje felett. A felhőtlen ég könyörtelenül mozdulatlan volt, mint a fehér mészkővel burkolt néma házak, a lehúzott redőnyű, lelakatolt üzletek, a kihalt utcák. A kibírhatatlan hőségben a kirakatok üvegje mögé szorult dongók mélyrepülésben húzó bombázógépek zúgásának hatottak.

Robbanás előtti csend! Ezt érezte, ez dobolt szívében a piactéren, a látás-hallásérzékelés közötti másodperctöredékekben, amikor a szétszakadó emberi testrészeket, levegőbe repülő tárgyakat már látta, de a robbanást még nem hallotta, nem fogta fel, ami történt. Az égett emberhús szaga, a ráfreccsenő vér, a robbanás dörejével, a légnyomás mellbevágó erejével egy időben érkezett el hozzá és rögtön tudta, hogy bármennyire akarná is, ő már soha többé nem lehet ugyanaz az ember, aki azelőtt volt. Éppen az egyetemről jöttek, az ókori Egyiptom mitológiájáról tartott előadást hallgatták végig, Jáel és húga Ayela voltak vele. Jáel előrement pár lépést, mert epret akart venni. A vér, a hozzácsapódott húscafatok az ő testéből szakadtak ki, de a vér, a hús nem csak Jáel vére, húsa volt, hanem a közös gyermeké is, aki sohasem jöhetett a világra.

Most úgy érezte, hogy még sohasem volt ilyen egyedül. Káprázó szemekkel nézte a vak ablakokból visszaverődő fényt, amely nem engedte el a tekintetét. Nem tudott miattuk figyelni a lejtősen haladó széles út elkanyarodó végére, ahonnan a veszély fenyegetett. Hátulról végre bakancsos nehéz léptek zaja hallatszott, majd a keskeny sikátorból néhány kődarab gurult ki az útra, megreccsent kezében a rádió adóvevő… valahogy így, mert a sorrendben nem volt biztos. Még mindég kábult volt az elmúlt éjszaka virrasztásától, a sok előző éjszaka tépelődésétől, a nappalok vívódásaitól, miértjeitől. Az őrmester és a tartalékosok fal mellé húzódva egyenként lopakodtak elő és hozták vissza a jelenbe.
— Az a helyzet, hogy a körülményekhez igazodva magának kell határoznia. Innen a tömeg hangulatát, elszántságát nem lehet mérlegelni. Ez a beosztás önállóságot feltételez. Az intézkedik, aki a helyszínen van! Járjon el úgy, ahogy a háborúban és már itt is annyiszor tette.
— Mégis, hány méterre engedjem őket magamhoz és az embereimhez? Gumilövedékkel, vagy élessel menjen a dolog? Állítsam meg őket az utca végén, vagy hagyjam felnyomulni a tömeget a jeepekig?
Nem… nem és nem! A századosból nem lehetett határozott parancsot kihúzni.
— Ha rám hallgat, azt tesz, amit akar…
Háborúban könnyű győzni annak, aki mögött felsorakoznak az emberei. A csapat együtt él és hal. A katonái bíznak benne és ő is biztos a magasabb parancsnokok rendelkezéseiben. Jó fegyverei vannak, de ami a legfontosabb, az otthonát védi. Az a tudat, hogy bármi történjen, élve vagy holtan, de kihozzák a bajtársai, oroszlánszívet ad a gyávának is. De ez itt nem háború, hanem valami egészen más. Milyen könnyű és egyszerű a fronton megkülönböztetni a jót a rossztól, kiadni a tűzparancsot, amely eligazítás nélkül is világos, mint a nap:

Előttünk és körös-körül a sokszoros túlerőben lévő ellenség, hátunk mögött az ország, az ország mögött a tenger. A régi, jól bevált zsidó recept, baj esetén batyut kötni, odébb állni egy házzal, egy országgal, itt nem alkalmazható… nincs hová menni!

Jonathán őrmester régi beosztottja volt, két háborúban és számtalan gyakorlaton köpték már együtt a vályogot, a vele érkezett átizzadt, lihegő tartalékosok azonban többségükben új emberek voltak, egyik-másik ráadásul öreg is. Kapkodva, fújva szedték a forró levegőt, derékszíjukon a kulaccsal összekoccanva himbálództak a könnygázgránátok, amelyekről mindenki tudta, hogy még zárt helységben sem érnek sokat, nyílt terepen pedig semmit. Sőt, még a semminél is kevesebbet, mert csak hergelik, tüzelik a tömeget, épp úgy, mint az utánuk kamerával rohanó külföldi tudósítók. Na igen… a szubjektív objektív. A múltban már többször is láthatta külföldi adásban az embereit, és maga magát. Összevethette, milyen más karosszékből nézve a dolgok menete. Könnygázgránáttal előrenyomulni, szétoszlatni a tömeget, mikor gyújtópalackok, öklömnyi kövek záporoznak körülöttük. Ilyenkor jól jön a meleg miatt ezerszer elátkozott, még a golyóálló mellénynél is nehezebben elviselhető sisak. A filmhíradó nem tudta visszaadni a nyakáról induló és a gerincén viszketően végigguruló izzadságcseppeket, nem látszott az sem, hogy nem egészen élesbe megy a dolog, hiszen ha tényleg a tömegbe lőttek volna, mint azt a kamera elhitetni igyekezett, százával lettek volna a halottak és a sebesültek.

És most mi lesz? A csend mögött, az útkanyartól takarva újból rájuk zúdul majd a pokol. A kölykök után tömött sorokban felzárkózva ezernyi elszánt üvöltő dervis gyülekezik az elmúlt napok két áldozatának a temetésére, és ő mit tud szembeállítani velük? Sikerülhet e fegyverropogással meghátrálásra késztetni őket, mikor a saját életükkel mit sem törődő vallási fanatikusok, fegyveres milicisták, kábult hasisszívók is százával lesznek közöttük. És ő meg az emberei talán józanok? A félelemtől megnémult, szorongó tartalékosok, meg ő a parancsnokuk, a magára maradt, bosszúszomjas apafarkas, aki a retinája mögött hordja a párja és kölyke véres tetemét. Tőle várnak el objektív mérlegelést, okos döntést? Tőle, akit mindentől megfosztottak ezek a… ezek a… rühes kutyák!

Hangosan mondta ki a szót, az őrmester felkapta a fejét, rábólintott, előre mutatott, pedig az útkanyarban még semmi sem látszott. Elfordította róla a tekintetét és az órájára nézett. Valamit döccent az időkereke, negyedtizenkettőt mutatott az óra, a zenitjére hágó nap, a keskenyedő árnyék szinte a falhoz lapította őket. Délutánig még legalább tíz fokot emelkedik a hőmérséklet, eléri árnyékban is a negyven fokot… de hol lesz itt akkor már árnyék?

Jáel hirtelen, egyik napról a másikra lett játszópajtásból a nagy ő, a szerelem. Iskola után, amikor együtt fürödtek a tengerben, meg sem nézte csúcsosodó melleit, egy volt a sok lány közül, akiket naponta látott. A régi spártaiak tudták ezt, mezítelenül járatták együtt a gyerekeket, akik így immunisak lettek egymás teste iránt. A megszokottság tette, vagy más, de Jáel szépsége nem ragyogott ki az egyetemen sem. Először csak az ókori népek mitológiája iránt érzett közös érdeklődés hozta össze őket. Aztán, mert a katonaságnál is egymás közelébe kerültek, Jáelt a szolgálati beosztása sokszor mellésodorta, kezdtek egymásra felfigyelni. Igen Jáel és ő. Az európai fiú és a keleti törzsek lánya. A klasszikus és megszokott, sőt már sablonos felállás Izraelben. Ösztönök, gének, kromoszómák irányítják így ezeket a vonzódásokat, a fehér és a barna bőr keveredését, a népeket elválasztó távolságok áthidalását, nem csak itt a Szentföldön, de szerte a földgolyón és gyúrják egy masszába a világot, ami annál is könnyebb, mert a tér és az idő fogalma megváltozott. Hát akkor mi ez az átok ezen a kis földszalagon, az emberiség bölcsőjénél, a mitológiai Földközi-tenger legvégső csücskében, hogy itt ilyen fanatikusan, engesztelhetetlenül gyűlölik egymást az emberek? Késsel, kővel, dinamittal, fegyverrel, egyik háborút a másik után vívják egymás ellen. Jáellal sokat töprengtek ezen, és nem tudtak rá magyarázatot találni. Később — de hát mit is tehettek volna mást — nem törődnek csak saját problémáikkal, a fészekrakással, hiszen azt is elég nehéz volt megoldani. A döntés, hogy otthon nem politizálnak, nem úgy született, hogy megbeszélték, hanem hallgatólagosan. Mind a ketten bűntudatot éreztek, tudták ez elárulása régi ideáljaiknak. Néha mikor Czvi hazajött a tartalékos szolgálata után, szinte nem mertek egymásra nézni, mert nem tudták kitárgyalni maguk között a dolgokat. Czvi el sem mesélte mi történt, kipihente magát, elmentek moziba, diszkóba, vagy valami társaságba, igyekeztek úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Az alakulatnál, ha egy bajtárs eltűnt, morbid humorral úgy emlegették: neki már felvésték a nevét. Ha sokat gondoltak is rá, keveset emlegették.

Jáel halálával megszűnt a szorongás, határozatlanság. Vad és vak gyűlölettel kristályosodtak ki benne, a Biblia szavai: Szemet-szemért, fogat-fogért, életért–életet. Ez megint olyan világos volt, mint a nap, mint a tűzparancs a fronton, de lelkileg helyrebillennie mégsem sikerült. Álmaiban Jáel tovább élt, megszülte gyermekét, ő pedig játszott a gyerekkel. Amikor felébredt, keserű nyálat köpött, úgy szorította össze a kezét, hogy ropogtak az ujjai, és ezzel a kővé vált ököllel az ég felé százszor beleütött a levegőbe. Miért? Miért pont velük történt? Miért? Ez pótolta a reggeli tornát, és az imádságot. Meggyűlölte az otthont, amit pedig olyan gonddal, szeretettel építettek, raktak össze. Egy év múlva állandó katonai szolgálatra jelentkezett, de az álmai a sátorban, a tábori ágyon, a szabad ég alatt is tovább üldözték.
A chaszidizmus, a misztikus zsidó hitvilág szerint négyféle ember van, aki már életében is halott: a koldus, a vak, az ágyhoz kötött beteg és a gyermektelen.

Háta mögött mocorgást halott, az emberei intézkedést, parancsot vártak. Hat-hat mesterlövészt az utca mindkét oldalán felküldött a lapos háztetőkre, ezekkel nem volt több gond, gyakorlott emberek voltak, tudták a dolgukat. A többieknek parancsba adta, hogy keressenek fedezéket és igyekezzenek együtt maradni. Mindenkinek külön-külön a szájába rágta, hogy tüzelni, akárcsak a levegőbe lőni is, az őrmester, vagy az ő parancsára lehet. Mindenkivel megigazítatta a szerelvényét, igyekezett úgy tenni, mintha ennek itt fontossága lenne, dicsért és szidott, tudta, hogy erre most a morál miatt szükség van. Még a fegyverzetet is ellenőrizte, pedig az már reggel, indulás előtt egyszer megtörtént. Az igazán veszedelmes öklömnyi kövek, gyújtópalackok huszonöt-harminc métert repülnek, de a csúzlik és a parittyák miatt ötven méterben állapította meg a távolságot, amennyire a támadók még retorzió nélkül megközelíthetik a három csoportba osztott alegységeket. Az út közepén kilépte az ötven métert, és egy fehér mészkődarabbal meg is húzta a vonalat. Még egyszer az emberek szájába rágta, hogy hátrálni csak karjelzésre csoportosan és arccal a tömeg felé fordulva, azt szemmel tartva szabad, majd biztos, ami biztos felment a háztetőkre a lövészekhez. Kettővel átrendeztette az összetákolt állását, mert nem volt jó rálátásuk, kilövésük az adott terepre, másik kettővel pedig homokzsákokat töltetett meg, mert kövekből rakott fedezékük még fokozta volna a rájuk kilőtt golyók hatását. Amint újra elemében volt, nem érzett fáradtságot, elfeledkezett a hőségről, elképedve látta, hogy az idő nekilódult, jobb kézről egyre növekszik az árnyék. Olyasféle izgalmat érzett, mint a fronton. Vágyta, akarta, hogy döntés szülessen, hogy támadjon az ellenség, még inkább, hogy ők támadjanak. Csakhogy tovább gondolva a dolgokat, itt a békességet kellett volna kívánnia, azt, hogy ne történjék semmi, hogy a katonái ne keveredjenek harcba, ne haljon meg, ne sebesüljön meg egy sem az emberei közül, de a másik oldalnak se legyenek veszteségei. Nem is kellett önvizsgálatot tartania, jobban belevájkálni az érzelmeibe, így is tudta: nem ezt kívánja! Jáel és a gyerek vére — Zeev lett volna a neve, ha fiúnak, Nurit, ha lánynak születik – bosszúért kiált. Mindez szöges ellentétben állott előző ideáljaival, sőt a parancsnokság terveivel is, és ő, a katona eddig mindég a parancsnokai akaratát teljesítette. Czvi Aloni hadnagy csak egy kis fogaskereke volt a gépezetnek, amelyik Ciont védte, akár élete árán is. Most először ütközött a vezetők terve, a parancs, hogy ha lehet összetűzés nélkül, áldozatok nélkül megakadályozza a zsidónegyed megrohanását, az ő akaratával, hogy vérrel torolja meg felesége, gyermeke halálát, bosszút álljon azokon, akik belőle élőhalottat csináltak.

Fenn a tetőn karlengetéssel jeleztek, ezzel egy időben megreccsent oldalán a rádió is. Aloni hadnagy az órájára nézett, a kismutató a hármason állt. Beszólt a rádióba, jelentette, hogy megtett minden intézkedést és egyelőre nem kér erősítést…

***

 

Alig két kilométernyire Czvi Aloni őrhelyétől Ahmed Bayumi történelemtanár is az órájára nézett. Már az első sorokban ülő kedvencei is kínosan fészkelődtek, hátrébb a többiek fülrepesztőricsajjal jelezték, nem érdekli őket a leckefeladás, a Tigris és az Eufrátesz folyók völgyében keletkezett városállamok kialakulása, egész Mezopotámia, sőt az egész világtörténelem sem. A felsőbb osztályok tanulói már kinn álltak az udvaron, és mint a kitörni készülő vadcsikók, dobogtak a lábaikkal.

A fegyelem helyreállításáról szó sem lehetett. A gyerekek – ezek még tényleg gyerekek voltak – az osztályismétlők és a nagynövésűek sem jutottak még el a kamaszkorba – ott akarnak lenni a tüntetésen. Az iskola növendékei a cselekmény motorjai voltak, ők indukálták a robbanást, a felnőtt nagyobbak, az eleve elhatározottak, a fanatikusok, na és a mindenütt jelenlévő szervezők az ő védelmük ürügyén kezdeményeztek. Ebből adódóan a sebesültek és a halálos áldozatok többsége is ezekből a gyerekemberekből került ki. Ahmed Bayumi negyven tanulóból álló osztályából az új intifáda kitörése óta eltelt másfél év alatt már kettő is. Az egyik ráadásul családtag, fényképe a többi mártír hős képével együtt a folyosó falán minden nap ráköszönt. Ő emlékezett a gyerekre, a huncutságtól, életkedvtől duzzadó Omarra, nővére elsőszülött fiára, aki élete árán lett a család büszkesége. Korán-idézetekkel, naponta megújuló virágcsokorral dekorált padja halála óta üresen állt. Ahmed tudta, nem változtathat azon, ami történni fog, ő is akarta a harcot, amelyik Allah akaratából sok vér és fájdalom árán majd az ősök által rájuk hagyott föld visszafoglalását fogja eredményezni, de nem helyeselte, hogy ebben a harcban gyerekek is részt vegyenek. A Bayumi családnak a nővére fián kívül is volt két hőse, az öngyilkos merénylők egyike, és egy másik fiatal, aki már hosszabb idő óta a zsidók börtönében sínylődött, és akiket nem csak a családtagok, de az egész közösség valósággal szentként tisztelt. Hamisz, aki bombát csinált magából, és négy zsidót ölt meg, nem volt sem jó tanuló, sem jó ember. Kábítószer kereskedő volt, aki maga is rabja lett a mérgeknek és dicsőséges haláláig a családnak nem sok öröme tellett benne. Tettével törölte bűneit és családját is Allah dicsőségébe, a Hetedik Paradicsomba juttatta. Ma az ő kinagyított, bekeretezett fényképét is elől viszik majd a palesztin zászlókkal takart koporsókkal együtt.
A tengerparti ház Akkón! A nagy Ahmed Sukieri háza! Az ő emlékének megőrzésére kapta ő is az Ahmed nevet. Sukieri volt a Palesztin Felszabadítási Mozgalom első elnöke, aki minden nap reggeli-esti imádságként mondta a rádió mikrofonjába az azóta is változatlan jelszót: DABAH AL JEHUD! ÖLD MEG A ZSIDÓT! Neki Allah akaratából úgy kellett meghalnia, hogy sohasem láthatta viszont szülőházát, amelynek lábát az akkói halászkikötő közelében mosták a hullámok. Igen, az a ház olyan közel állott a tengerhez, hogy ha nem a nagy Murad szultán által emelt erődítmény oldalában egy magaslaton épül, talán elborította volna a víz.

Szalah Bayumi az ő nagyapja volt utolsó a családban, akinek kék szemeiben még tükröződött a tenger. Az utolsó, aki a szabad hajós nemzedékek hosszú sorát követve, két keze munkájával, halászattal kereste meg a kenyerét. Szalah nagyapa, aki még együtt dolgozott az átkozott jahudokkal is, azt mesélte, akkoriban még jól megvoltak egymással. A tenger, a végtelen víz, a dús emlőjű édesanya egy és oszthatatlan volt, ki-ki a szerencséje és tudása szerint részesült ajándékaiból. Ő pedig, az unoka Ahmed Bayumi már csak megtűrt idegenként láthatta Akkót, a házat, a szülőföldet, ahol annyi őse élt, dolgozott és meghalt. Mikor a tengerbe nyúló, magas várfal tetejéről madárként röptette tekintetét a végtelen vizek kéksége felett, ahogy teleszívta a tüdejét a friss sós levegővel, körbenézve pedig látta a széles, fákkal szegélyezett árnyas utakat, a zöldellő, dúsan termőöntözött földeket, és összehasonlította a poros, szűk sikátorokban kavargó porfelhővel, a szélhordta sívó homokkal, a göcsörtös olajfákat is alig éltető köves hegyoldalakkal, akkor, és csak akkor értette meg igazán, mit veszített ő és a családja, a népe. Ha Akkóra gondolt még manapság is mindég könny szökött a szemeibe. Apját, Idriszt, aki már maga is a Gázai menekült táborban született, alig ismerte. Idrisz Bayumi korán meghalt tüdőbajban, amely a széles világon már csak itt és más nyomortelepen szedte áldozatait. Felnőve ő maga Ahmed is nyolc gyermeket nemzett, és ebből három fiút és két lányt nevelt fel, a többiek Allah akaratából meghaltak. Most pedig az ő elsőszülött fiának is van már gyermeke. A kislány, Szhuella már a negyedik nemzedék, amelyik nem az őshazában született. A Palesztin nép, a hajdani négyszázezer menekült, amely a hatalmas, több Európányi területű arab államokban, a muzulmán világban senkinek sem kellett, immár három és fél milliós nyomorgó, otthontalan embertömeggé nőtt és még egyre növekszik. A palesztin anyák méhe a jahudok feletti győzelem biztos záloga. A menekült táborokba zsúfolt hazátlanok dühe időzített bomba, és ha a nagyhatalmak idejében nem tesznek valamit, nem csak a Közel-Keletet, de ha kell az egész világot lángba fogja borítani.

A tanítás végét jelző csengő szakította meg a gondolatait. A gyerekek elhadarták a Szent Korán egyik rövid szúráját, elköszöntek és kirohantak az utcára, hogy a palesztin zászlókkal takart koporsók közelébe férkőzhessenek, és ha csak egy pillanatra is, de érinthessék a szent ereklyéket. Mások, valamivel korosabbak, autógumikat görgettek, vagy húztak kötélen, ezek is harci eszközök voltak, ha a szél feltámad és a katonák felé fúj. Legtöbben mégis köveket, aszfaltdarabokat törtek, a még nagyobbak benzines palackokat szorongattak itt-ott egy-egy kézzel barkácsolt ütő-vágó fegyver is feltűnt. Az igazi kemény magot azonban a hátul gyülekező kefiába csavart arcú, vagy síálarcos, fegyveres férfiak képezték, többségüknél motorkarabély, vagy orosz rohampuska volt, amelyekből saját bátorításukra, és a hangulat forrósítása érdekében a mögöttük sakálként lopakodó televízió tudósítók örömére időnként sorozatokat lőttek a levegőbe. Kézi hangszórókon szónoklatok recsegtek, rigmusok kántálása keveredett halotti imák mormolásával és éneklésével, a tömeg pokoli hangzavarban, szakadozott oszlopban megindult.

Ahmed Bayumi arra a napra gondolt, amikor az Alexandriai egyetem meghívólevelét kézbesítették hozzá. Alexandria, a múzeumok, színházak, egyetemek, könyvtárak, az arab világ szellemi életének fővárosa. Kultúrált lakás, nagy fizetés, ásatások, a kutatás lehetősége csillant fel előtte. Akkor még a piszkos, túlzsúfolt, elhanyagolt Gázai menekülttáborban lakott, ahol vízvezeték, villany sem létezett, ahol a gyermekhalandóság, a TBC, ragályos kórok, tizedelték a testvéreit… és mégsem ment Alexandriába. Főiskolai végzettségével, piaszterekért inkább a saját népe iskolájában tanított, velük nyomorgott, velük élt-halt, de nem hagyta el őket. Most is úgy gondolta, ha nem tudja visszatartani a gyerekeket, akkor jobb, ha velük megy, és megpróbál vigyázni rájuk. Neki, a tanítónak szent kötelessége, hogy ott legyen a tanítványai mellett. Ahmed Bayumi hívő volt. Világi műveltsége dacára meg volt győződve az iszlám elhivatottságáról, hitte és vallotta a Korán mindenekfelett való igazságait, de úgy vélte, Mohamed tanai nem az erőszakot, a más emberek megvetését hirdetik, hanem az igaz hit meggyőzéssel, békés úton való terjesztését írják elő. Bár a magas hangon kiáltozó, féktelen tömeg öngerjesztő indulata őt is magával ragadta, elutasította a harcra felszólító, gyűlöletkeltő feliratot hordozó táblát és a próféta zöld zászlóját véve a kezébe, élére állt az elől haladó tanítványai menetének.

 

***

 

Aloni hadnagy éberen fülelt. A mozdulatlan levegőben hallotta a lövéseket, sőt a tömeg morajlását is, de amikor a porfelhőbe burkolódzó menet kifordult a szélesedő útra, mégis megdöbbent. Látcsövével a hátsó, véget nem érősorokat pásztázva látta, hogy noha a tömegben jócskán akadnak fegyveres felnőttek, a szervezők megszokott menetrend szerint a gyerekeket terelik maguk előtt. Érezte, az események meghaladják majd az ő hatáskörét, rádión azonnal segítséget kellene kérnie, vagy visszavenni az embereit legalább a jeepek vonaláig, ugyanakkor tudta, hogy az intézkedés már úgy is elkésett lenne, és amíg tényleg nem történik valami végzetes, parancsnokai gyávaságnak, tehetetlenségnek minősítenének minden kibúvót a feladat végrehajtása alól. Valahogy el kell érni, hogy a temetési menet a második útkereszteződésnél valóban a muzulmán temető felé haladva elforduljon, még a kőhajításnyi távolság elérése előtt. Hátranézve látta Jonathán őrmestert, aki, hogy lelket öntsön az emberekbe, hátraparancsolta az Uzival felfegyverzett többséget, és csak a gumilövedékkel is rendelkező automatapuskákkal ellátott embereket tartotta meg szorosan maga mellett. Ez azzal a veszéllyel járt, hogy kényszerű visszavonulás esetén a háztetőkre felküldött emberek csapdába kerülnek, és akkor tényleg nem marad más hátra kiszabadításuk érdekében, mint a vérontás. Igen, a vérontás, amelyet el kellene kerülnie, de hogy hogyan, azt senki sem mondta meg, mert valóban senki sem láthatja előre, mi is fog történni.

De vajon ő tényleg szeretné elkerülni a vérontást?

A gyerek nehezen, csak a házasságuk nyolcadik évében jött. Az első években bár semmivel sem védekeztek, semmi óvintézkedéssel nem éltek, ezt természetesnek vélték. Igazság szerint maguk sem akarták megzavarni könnyű, sőt talán könnyelmű életüket. Dolgoztak, közben tovább tanultak, szórakozni jártak, elfoglalták magukat, mint azelőtt is. Apróságokkal rendezték be a szülők által befizetett, de még sok hátralékkal szorongató lakást, autót vettek, nyaranként hűvösebb északi tájakra, külföldre utaztak. Czvi, ha az apja könnyes szemei, második feleségének elejtett szavai, na és Jáel családjának paprikás megjegyzései nem figyelmeztetik, észre sem vette volna, hogy valami még hiányzik az életükből ahhoz, hogy valóban család legyenek. A harmadik évben már maguk is furcsállották a dolgot, de eleinte nem akartak orvoshoz fordulni. Aztán majdnem két éves, mindenre kiterjedő kivizsgálás derítette ki, hogy a baj gyökere benne, Czvi Aloniban van, és még egy teljes évbe tellett, hogy az orvosok megállapodjanak a segítés formájában, lehetőségében. Ezalatt Czvi apja folyamatosan sorvadt, haldoklott, de nem akart meghalni. Az öreg Zeev Aloni, akit régebben Európában Tölgyesi Farkasnak, még régebben Tischler Izsáknak hívtak, látni akarta elpusztult családja helyett kapott utolsó sarját és az Úr, akihez annyit fohászkodott, akinek szigorú törvényeit, nehéz parancsolatait fanatikus szívóssággal tartotta meg, még ezt is megtagadta tőle. Vajon milyen szörnyű bűn terhelte a családját negyedíziglen, hogy mikor visszakerülve a második világháború emberforgatagából, a munkaszolgálat és az orosz fogság poklából, nem tudott meghalni üresen talált, kirabolt háza előtt, amelyben valaha két kislány és egy asszony kacagását hallgatta. Aztán az Úr haragja megenyhülni látszott. Visszatérve Cionba, ahol ősapái, anyái csontjai porladtak, a kibucban két kezével kaparta ki, hordta el a köveket a terméketlen sziklás földekről. A föld, az ős-újhaza földje, új életre adott neki erőt, új asszonytól gyereket nemzett, de a folytatást nem érhette meg. A tiszti főorvos által kiállított Halotti Bizonyítvány szerint 75 évet élt, és a Tel-Aviv melletti Aszaf ha Rofe kórházban, májrákban halt meg, de Czvi tudta, hogy ez nem igaz. Ott és akkor, Európában halt meg először és igazán, és csak jámborsága jutalmául kapott haladékot, hogy ne magvaszakadt emberként tegyék le a földbe.

De ő maga nem magvaszakadt élőhalott már valójában? Nem ő az átok alá eső negyedik nemzedéke ennek a sorsüldözött családnak? Ugyan ki lenne, aki pótolni tudja Jáelt, aki rááll arra, hogy egy idősödő, testileg lelkileg sérült ember élettársa legyen és kínos adminisztrációs procedúrák, orvosi vizsgálatok, művi beavatkozások árán gyereket szüljön neki? A libanoni hadjáratban szerzett égési sebe miatt, a sorozatos plasztikai műtétek dacára megbélyegzett ember. Barátnők, barátok ismerősök és ismeretlenek igyekeznek tettetett közömbösséggel nézni az arcába, de ő az évek alatt megtanult olvasni a szemekből. Itt a katonái között, a sisak alatt nem szégyellette az arcát. A megszállt területeken élő arabok már csak, mint az égett pofájú zsidót emlegetik, rettegik, pedig nem tudják, hogy nem csak az arca, a háta, a melle, de a lelke is összeégett a tankban. Ő maga már úgyis az ördögé, hát akkor lássuk az égett pofájút, amint rendet csinál. Most talán hasznát veszi majd rossz hírének és megbélyegzettségének.

Mire az ezerszer végiggondolt dolgok végére ért, már nem is kellett a látcső ahhoz, hogy személyekre bonthassa a tömeget. A porfelhő alatt a gyerekek elszánt sorai mögött a nagyobb suhancok törtek előre, úgy látszott ők fogják perceken belül elsőnek elérni az útkeresztezést, és eldönteni merre is halad a menet. Amennyiben egyenesen előre, elérik a vonalat, amit húzott, akkor, ha nem akarja lejáratni magát az emberei előtt, először gumilövedékkel, de lövetnie kell. Kőzápor lesz a válasz és a katonák között is lesznek sebesültek, azokat hátra kell vitetni. A hordágyakkal hátrafutó szanitécek láttán a megrettent új emberek, a tartalékosok hátrálni kezdenek, a kődobálók merészen előretörnek, akkor már csak élessel, célzott lövésekkel lehet visszatartani őket. A háztetőkre felvitt mesterlövészek addig tudják a fegyvereseket távol tartani, illetve azok addig nem merészkednek előre, amíg nem keveredik össze minden és a lövészek fölénye elvész, mert a tumultusban nem tudják kiválasztani, kilőni a fegyveres szervezőket.

Gondolatai közben a hömpölygő menet elérte az útkeresztezést és tétovázva megtorpanni látszott. Fontos lélektani pillanat volt ez, olyan, mint amikor a gondosan álcázott, beásott tank váratlanul kiemelkedik a földből, a lövegtorony és a homlokgéppuska ontani kezdi a tüzet, az ágyúcsőcélt keresve aláereszkedik. A szembenálló gyalogság közül elég, ha csak egy is meginog, felugrik és megfut, a többiek követni fogják, az ütközet sorsa eldőlt. Jobbját a fegyverén nyugtatva Czvi Aloni kilépett az út közepére, előrement és feltartott balkezével, alig tízméternyire az első soroktól terpeszállásban megállt. Az őrmester és emberei lövésre kész fegyverekkel pár lépésnyi távolságból követték. A tömeg első soraiban zavar támadt, megálltak és velük együtt, mintha kővé meredt volna az idő is. Az ősapák álltak meg így réges-régen egymással szemben két-három, talán már négyezer évvel ezelőtt, görcsös furkósbotjaikat, parittyáikat szorongatva, elszántan, gyűlölködve, hogy jó földet, legelőt és vizet szerezzenek, vagy megvédjék azt. A vesztes nép elpusztult, a győztesek rabszolgái lettek, szétszóródtak, elfújta őket a szél, mint a pelyvát, mint sivatag homokját. Hány nép, hány kultúra tűnt el nyom nélkül a történelem süllyesztőjében, néhány megfejthetetlen agyagtáblát, cseréptöredéket hagyva maga után ezen a kis, kietlen földdarabon? Hány kemény kis törzs semmisített itt meg világhódító népeket, hogy azután az ő birodalmuk is szétessen, eltűnjön a semmibe? Mégis, minden hit, és minden téveszme innen indult ki, és most ide tért vissza.

A hátul kavargó porfelhőben a tömeg mögött, mint csordát terelő ostor pattogása, felropogtak a rohampuskák sorozatai, egyelőre csak a levegőbe lőttek, szemben velük a felforrósodott háztetőkön, a jobb pozícióba lévő lövészek, célkeresztbe fogott áldozataikat kiszemelve, újukkal a ravaszon Czvi Aloni jeladására várva türelmetlenkedtek….

Ahmed megemelte a zászlót a Próféta zöld zászlaját, három lépést tett előre a tiszt felé, hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig farkasszemet néztek, aztán elengedte egymást a tekintetük, a zászló félfordulatot vett, és a menet elfordult a temető felé. A gyerekek csalódottan engedték földre öklükből a köveket, hátul a televíziósok még csalódottabbak voltak, a fegyveresek is szétoszlottak, eszük ágában sem volt a lövészek hatósugarába kerülni. A katonák végre letörölhették a szemükbe folyó verítéket, ki a kulacsát húzta meg, mások remegő kézzel rágyújtani igyekeztek.

Ahmed még egyszer visszanézett, Czvi pedig rászegezte a tekintetét. Egymásra ismert a Bolognai egyetem két volt diákja, vagy sem? Ahmed tudta, hogy a zöldellő földeket, a kék tengert vissza kell szerezni népének, Czvi pedig, hogy minden áron meg kell tartania. Két nép, összesen majdnem tízmillió ember nem tud megélni, megférni itt egymással. Tudták, hogy még fognak találkozni, a leszámolás most csak halasztást nyert, nem elintézést, és mind a ketten tudták azt is, hogy ha nem most és nem itt haltak is meg, még sok vér fog elfolyni ezért a földért…

***

Én nem rajzoltam királylányt az oviban, baj?

Bennem nem volt meg az úgynevezett tehetség a királylány mint olyan, valamelyest álfrigid, egyébben számolva mégis csak bővérő szipirtyó papírforma dimenzióba helyezésére az óvodában; egész pontosan kettőbe, szigorúan szembe helyezkedőn, s ha már így, jelentem, ez kérem, ékes bizonyítéka ama ténynek, amely szerint az ilyen és egyébbenlevő természetében, egyszersmind ösztönlegesen nőnemű papírra vetésének tekintetében sok százmillió teoretikus elv megfeleltetése szükséges acélból, hogy az említett totális mivoltában jelenlevő, fenséges produktum megmutatkozzék önnön übermensch mivoltában. A feladatok legelsőbbike esetünkben a lényegi szimmetria reprezentatívája lesz; a csaj – szemből fúj vagy oldalszél, ahogy mondom, – szemben álljon mesterével. Leghatárzottabb emlékem egy rombusz, derekat övező, vékony, hisz a némber részéről semmilyen formában nem megengedhető luxus a mainstream elhízás, a bőr narancsformán való petyhedt megereszkedése és hasonlók egyéb körülmények és alulmányok mellett.
Királylányt, alapulvételezvén titulusában álló enormitását, csak és kizárólag jó húsban élő, foltokban sem sápadt (egyszersmind eleve királylányos ájulásra elvétve sem hajlamos – durva axióma), napi joghurton és túró rudin élő, elhízásra hajlamos, a jövőre tekintve szigorúan heteroszexuális, amúgy magukat az amerikai filmek dogmatikája alapján szépségképzettel vert átlagranda dagi lányfélék rajzolhatnak adekvát módon, drákói szigorral szemlélve szőkék.
A királylánykák végeredményben harsányak, erős rózsaszín, világoskék és sárga dominanciával, kivétel nélkül mérnöki precizitással megszerkesztett rémalakok, melyek a valódi nőfélének csupán csak ábrándját sem keltik.

Kárpát medence III.

 

Az alkotás nehézségei I.

– Árpikám, told idébb a levesestálat, legyél kedves!

– „Úgy sír a húr, a lomb ha hull az erdőn.” Ehhez mit szól, anyuka?

– A levesestálat.

– Hogy? Ja. Tessék. Szóval?

– Szóval mi?

– „Úgy sír a húr, a lomb ha hull az erdőn.”

– Milyen húr? A tésztástálat is kérném, ha megtennéd.

– Az ősz hegedűjének húrja.

– Mióta van az ősznek hegedűje? Milyen hülyeség ez? Répát?

– Nem kérek.

– Egyél, Árpi, mert ki fog hűlni.

– „Szivembe vág e lomhaság kesergőn.”

– Ne keseregjél, hanem egyél inkább. Nem ízlik a leves?

– Tényleg nem világos, hogy mi ez a húr?

– Az sem világos, hogy miért van az ősznek hegedűje. Tegyél bele esetleg egy kis erőspaprikát. Szeltem, ott van a kistányéron.

– „Az őszi húr sírásba fúl az erdőn, szivembe vág e lomhaság kesergőn.” Így jobb?

– Tedd bele a marhahúst, akkor kicsit testesebb lesz.

– Jobb így, hogy kimondom az őszt?

– Jobb, jobb, csak egyél egy keveset. Rossz rádnézni, olyan sovány vagy.

– De nem jó. Mi az, hogy „őszi húr”? Furán hangzik.

– Árpikám, nem eszed meg a levesed? Mert akkor megeszem én. Nézd, teljesen kihűlt.

– „Ősz húrja sír…” Aha… ez jobb… Ja, persze, egye csak meg, anyuka.

– Nem lesz ennek jó vége, Árpi.

– Ugyan… Sír… bír? Hír? Nyír? Nem, nem, nem.

– A paradicsomszószból eszel? A marhahússal isteni. Most reggel főztem.

– „Ősz húrja nyög…” Ez még rosszabb. „Ősz húrja bőg…” Túl durva.

– Jól nyakonöntjük, aztán lehet tunkolni. Van hajnali fehérkenyér is.

– „Úgy zsong a táj, ősz muzsikál jajongón.” Ez jobban tetszik?

– Tetszik, csak egyél valamit, könyörgöm, mert én fogok mindjárt jajongani.

– Jól van, anyuka, majd este megcsinálom. Paradicsomos marha, a kedvencem.

 

Kárpát medence II.

 

Szabadság

Ahogy odalenn halomba rakták a kenyeret, érthető volt, a háború csakugyan véget ért. Nem is mentünk volna a szomszédig sem a hírért, a frissen sült, lelki szemeink előtt csakis foszlósnak képzelt tészta illata kétséget kizáróan hirdette, jobban, mint bármi rebbenő galamb, hogy béke van. Béke, legalább is a seregek között, merthogy az a civódás, melynek hangjait a cipók szagával együtt felénk libbentette a szél, éppenséggel nem illett bele a béke világába, s ez némiképp megütközést keltett az elmúlt hetek megpróbáltatásai után. Kimentünk hát István öcsémmel a piacra, hogy szemünkkel is gyönyörködhessünk kicsinykét a háborútlanság mindenkor jól érzékelhető látványában, másfelől hogy megtudhassuk a cipók körül támadt perpatvar okát.

Két nagyobb darab mesterember különbözött össze a porciózás felett, s már gyűrték föl ingük ujját, miközben egyre ordibáltak. Az egyik, amolyan szép pödört bajuszú, csontos arcú csizmadia, a másik bozontos fejű, zsiros képű böllér. Nézeteltérésük eredendő forrását már aligha tudta bárki is, aki a piacon ácsorgott, és sorára várt a kenyérosztásban, csak az volt egyértelmű, hogy a két atyafi igen fölpaprikázott hangulatában megakasztotta a distribúciót. Ott terpeszkedtek a gőzölgő kenyerek felett, s nem látszottak tágulni vitájuk lezártáig, ez pediglen annak parttalan jellege miatt, úgy tűnt várat még magára. Ha valaki szólni mert tán, hogy míg ők marják egymást kedvükre, addig engednék tán sorstársaikat a kenyérhez járulni, akkor ők elhessegették az okvetetlenkedőt mondván, kicsinyes aggályaival ne akassza meg a sorsdöntő egymásnak feszülést. Merthogy ők maguk (két megtermett, testes ember) mindennél előbbrevalónak vélték, s így mások érdekeinek fölibe helyezték kakaskodásuk kimenetelét.

– Kupeclelkű spicli, hordd el magad innen. – vakkantotta a csizmadia a böllérnek.

– Mitől vagy te annyival jobb nálam, hogy több jogod lenne a kenyérhez? – kiabálta a másik.

– Én nem hízlaltam törököt! – vetette oda foghegyről emez.

– Mert te nem hízlalsz mást sem, te zsugori semmiházi! – kontrázott amaz.

– A megye legszebb marháit nekik vágtad, hazaáruló! – így emez.

– Mindenkinek mondtam, tartson disznót! – úgy amaz.

Ebben volt igazság, apám is átállt a disznótartásra, hiszen bár büdösebb, mint a marha, talán épp ezért, a töröknek nem kellett. Zavart valami a vitájukban, nem csupán az, hogy gátolták a kenyérosztást, hanem hogy nem láttam kapcsolatot a téma és a kenyér közt. A szép kövér cipók látványa csupán távolról derengő emlék volt mindannyiunk számára, a török úgy kiseperte a magtárakat, hogy azt tanítani lehetne. Ahogy megtudtuk, ezúttal a bécsi kancellária tiszttartójának jóvoltából került pár zsák búza az alsóvárosi pékhez. Friss cipót sem a böllér, sem a csizmadia nem ehetett már jó ideje. Mégis tépték egymást, és egyre bőszültebben.

– Kotródj briganti, eredj a disznóidhoz! – hörögte a csizmadia.

– Nálad azoknak is több eszük van. – kontrázott a böllér.

– Törökök szolgája!

– Mondd még egyszer, és széttéplek!

– Kutya!

A böllér úgy vágta szájon a csizmadiát, hogy az hátratántorodott. De gyorsan megvetette a lábát, és nekiakaszkodott a tajtékzó mészárosnak. Nem néztek aztán se embert, se állatot, lökték-taszajtották egymást, mint két nagyra nőtt kölyök. Ütöttek, amerre láttak, rúgtak, amit értek. Hamarosan lihegve megálltak, véres-verejtékes arccal, s gyilkolni kész tekintettel figyelték egymást. Kifulladtak, s nem győzött senki sem. Viszont a kenyérkupacot kegyetlenül széttaposták, így nem jutott senkinek, se nekik, se másnak. Ettől viszont a kenyérre várók gerjedtek éktelen haragra, s elmondták mindennek a két zihálót. Izzott a levegő, megfeszültek az inak. Aztán az egyikük botjával egy nagyot húzott a tántorgó csizmadia fejére. Mintha vezényszóra ugrottak volna, a többi derék polgár is nekik esett, s egy perc alatt agyonverték a cipóhalom elpusztítóit. A tér kiürült, a foszlós kenyércafatok halkan itták be a vért. István öcsémmel mi is hazakotródtunk. Semmi nem oldódott meg.

 

Kárpát medence I.

 

Így kezdődött

– Mit vacakolsz, Ádony? Told ki a szemét! – bökte oda a vezér tusázó vitézének.

Ádony kitolta. Mind a kettőt. Aztán bután ácsorgott, nem tudta, mit kell csinálni ilyen helyzetben. Ellenfele vinnyogva fetrengett a porban, és haldoklott.

– Hát, kitoltam. – mondta erőtlenül.

– No, akkor menjünk tovább, ma még van egy kolostor felégetnivaló.

– Kiké?

– Mi kiké?

– A kolostor, milyen szerzeté?

– Honnan a túróbol tudjam?

– Hát ha már felégetjük…

– Unom ezt a folytonos akadékoskodást. Ha nem akarsz jönni, itt maradhatsz, megvárhatsz.

– Egyedül mennél?

– Ha te nem jössz, kénytelen leszek.

– No de vezér sereg nélkül?

– Mondhatom, szép kis sereg! Úgy kell könyörögni, hogy valakinek kitold a szemét. Teljesen hasznavehetetlen vagy.

– Kicsit elméláztam közben.

– Na gyere, elmegyünk, felégetjük a kolostort, aztán meghívlak valamire.

– Jó, de nem értem igazán.

– Mit nem értesz?

– Hogy mire jó ez az egész.

– Politika.

– Az meg mi?

– Az, hogy felégetjük a kolostort. Azok ott összecsinálják magukat, és fizetnek.

– Akkor ez tulajdonképpen rablás.

– Politika.

– És kinek fizetnek.

– Enednek és Taksonynak.

– Ki az az Ened, sose hallottam.

– A fejedelem, te tulok.

– Én azt hittem, Taksony…

– Ened.

– És nekünk miért jó, ha nekik fizetnek.

– Ők képviselik az érdekeinket. A tiedet is, Ádony, úgyhogy leszel szíves nyeregbe szállni végre, és felégetni azt a redves kolostort, mert igen hazamehetnékem van már.

– Nincs kedvem a politikához, menj egyedül.

– Jó, de akkor várj meg itt.

– Nem is tudom…

Az ellenfél közben kilehelte a lelkét, és ez mintha még jobban összekuszálta volna Ádony érzéseit. Tépelődött hosszasan. Míg tépelődött, a vezér elgaloppozott felégetni a kolostort.

– Még mindig ugyanúgy nézel magad elé, mint amikor itthagytalak. Alszol, Ádony?

– Hogy ment?

– Gond nélkül. Négy kopasz fejűt levágtam, fáklya a tetőre, azt kész vagyunk. Te mire jutottál?

– Felmondok.

– Mi az hogy felmondasz? Mi vagyunk a déli hadjárat! Észak-Itália, Proensza, Katalúnya meg Leon, vagy mi a bánat. Egy hónapig írtam a pályázatot, mire megkaptuk ezt a megbízást. Nehogy most itthagyj a vége előtt két nappal, mert téged is leváglak, mint azokat a kopaszokat.

– Nem tudsz, én vagyok az erősebb.

– Jó, de akkor is seggberúglak, mi az hogy felmondasz? A testvérem vagy! Egy törzs, egy vér!

– Lehet, hogy letelepszem errefelé. Láttam egy tanyát, szép lány volt a portán, talán felállíthatom a jurtámat.

– Ezek házban laknak, nem jurtában. Te, figyelj ide, nekem te ne akarjál letelepedni. Egy törzs, egy vér. Ne feledd!

– Ezt meséld Enednek.

– Ened ki fog nyírni.

– Akkor Taksonynak.

– Ugyan már, Taksony… Beszélsz marhaságokat. Gondold meg, mi vagyunk a déli hadjárat, északon Lél fut Ügönnyel. Már biztos szétkergették egész Germániát. Ha az Inn völgyében csatlakozunk hozzájuk, mi négyen meghódíthatjuk Bizáncot.

– Nem érdekel.

– Pedig jó üzlet lenne, már arra is kiírták a pályázatot.

– Politika, mi?

– Az. Színtiszta politika. Na gyere, ne kéresd magad!

 

Tökföld – A nagy titok

Tökföldön sokáig tartotta magát egy legenda. Elzárt lakásokban, rejtett szobazugokban talán még most is tartja. Egy legenda arról, hogy valamikor a messzi régmúltban, mikor még Tökföld se volt és semmi és senki a maiak közül, jobb volt. Egy makacs legenda arról, hogy volt egy Aranykor, a kezdet, a nekiindulás, amikor csodaszép volt az időjárás, barátságosak voltak az emberek, csupa szeretet és szerelem volt minden és mindenki jól érezte magát. Ez ugyan még mindig nem világított rá arra a nyugtalanító kérdésre, hogy jó, de az egésznek akkor is mi értelme van, de legalább kellemes közérzetet biztosított.
Mert most még a kellemes közérzet sincs. Csak a tudat, hogy rosszabb, rosszabb, rosszabb.
A valóság azonban az, hogy minden tökföldi tévedett.
Az igazság egészen más volt.
Az igazságot évmilliókkal korábban egy kóborló Australopithecus tökföldiensis fedezte fel. Nem tudta senkivel sem megosztani, mert akkor még nem tudtak beszélni. Mellesleg felfedezésének helyességéről való meggyőződése közben életét vesztette. Egyáltalán nem rejtélyes módon: egyik Australopithecus társa, akinek felfedezése után nyomban nekiugrott, egy nagy fatuskóval fejbe verte. Különös módon ő azonban megnyugodott. Halálával bizonyította igazát. Makoghattak a többiek akármit.
Úgy tűnt, az igazság örökre elveszett.
Három évmillióig, négy kisbolygó becsapódásáig, két vízözönig, három teljesen magasan fejlett civilizáció víz, tűz és önmaga által történő leradírozásáig, valamint egy egészen primitív civilizáció meggondolatlan megvilágosodásáig kellett várni arra, hogy egy tökföldi legény, aki e meggondolatlanul megvilágosodott civilizáció emberéhez szokatlan módon nem fért a bőrébe, akaratlanul felfedezze az elveszett igazságot.
Az igazság hihetetlen és kegyetlen volt.
Nem is szólt róla senkinek. Olyat tett azonban, ami szándéka ellenére leleplezte. Verekedett.
Ez abban az országban és abban az időben nem volt szokás. Tökföld, ez a kontinensszéli csodálatos ország bölcs vezetői tanácsára a Föld minden országához hasonlóan aláírta az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról-t”. Ennek megfelelően lakosai nem verekedtek, nem gyilkoltak, nem mondtak és nem gondoltak rondát a másikról. Ugyanígy a Föld többi országában sem verekedtek, nem gyilkoltak, nem mondtak és gondoltak rondát a másikról. Amíg az elme visszaemlékezni képes, nem volt háború. Még iskolai csetepaté és kocsmai verekedés sem. Semmi.
Béke volt. A legteljesebb és legharmonikusabb béke.
Mindezt évezredekkel korábban egy Dix nevű, az Ezerszín szigetekről származó menekült hozta el a világnak. Ez volt az ő ajándéka.
Amikor ugyanis még háborúk szaggatták a Föld ezer sebből vérző országait, ennek okán az Ezerszín szigetekről neki is menekülnie kellett egy árva csónakban az ismeretlen felé. Kikötött egy számára ismeretlen kontinens teljesen ismeretlen városában. Ott hajléktalan lett. Amikor jött a Karácsony, hóval, faggyal, széllel és csodavárással, a hajléktalanok is megajándékozták egymást. Dix azonban semmit nem adott, hiszen nem tudta, hogy az szokás. Őszintén megvallva a Karácsonyról sem hallott. Az Ezerszín szigeteken csak a nagy Szerelem Ünnepet ülték, de azt máshogy, kevésbé családi körben.
– Te nem adsz semmit? – fordult hozzá egy hajléktalan. Ő elgondolkodott. Percekig várt. Aztán felvirult a képe:
– De, adok!
És megajándékozta ezt a vérben és sebben tobzódó, szomorú civilizációt a békével.
Azaz először hajléktalan társait ajándékozta meg vele. Azt adta, hogy nem verte meg őket és nem vette el tőlük az ajándékaikat, se a kabátjukat. Még a kutyájuktól se. Karácsonykor ez még nem keltett feltűnést, megállapították, hogy ez egy bunkó, ajándékot se ad, de amikor napok múltán se vert, nem lopott, nem ordítozott, szóval semmi agresszív dolgot nem csinált, azt már nem lehetett nem észrevenni. Összesúgtak a háta mögött:
– Ez szórakozik velünk!
– Lökdösni kezdték. Belekötöttek. Lerángatták a cipőjét. Aztán mindannyian egyszerre agyba-főbe püfölték.
Dix azonban csak mosolygott. Akkor, ott, a kikötő mocskos zugának mocskos lépcsőjén beszélni kezdett.
– Elvehetitek a kabátomat, nekem nem kell. Jenő, tessék, itt van. – Egy köpködő hajléktalanra nézett, aki egy pillanattal korábban a fejét a kövezetbe ütötte. Kétszer. Kicsit még sajgott. – Elvehetitek a cipőmet, nem kell. Elvehetitek a hajamat, a karomat. Nem kell. A szemeimet is nektek adom. Hogy lássátok a világ szépségét. A világ szép és jó.
Ekkor egy patkánycsalád, amely szokásos útvonalán éppen egy kukaalji előkelő vacsora után hazafelé igyekezett, megállt és hallgatni kezdte. Jenő is abbahagyta a köpködést. A nője, Emma is.
– A világ jó, mert ti is jók vagytok. Gonoszsággal és társadalmi lecsúszással palástoljátok, de nem kell, nem! Senkit nem érdekel, értitek? Viselkedhettek primitíven, az igazság az, hogy senkit nem érdekel. Akkor meg minek?
A kikötő minden hajléktalanja köréje gyűlt. Nemcsak ők. Odasereglettek a sirályok, a tengerből a halak, tengeri csigák, algák, egerek, csúszómászó férgek, baktériumok, tetvek.
– Mit ér a primitívség, ha csak azt fedi el, ami az igazi arcotok? A szépséget, a jóságot, a tudást. Nektek nem kell megismerni a világot, hiszen ismeritek, ti vagytok a világ. És ahogyan ti jók vagytok, a világ is jó és szép.
Felemelt egy patkányt, akinek hiányzott egy lába.
Nézzétek, ő sokat szenvedett. De mi ez a szenvedés ahhoz képest, hogy itt élhet és jó lehet? Szenvedés? Ez nem szenvedés – a patkány büszkén kihúzta magát és sugárzott. – Ő fényben él, ahogyan mi mindannyian fényben élünk. Hagyjuk abba az erőltetett primitívséget, meg a fölvett agressziót. Úgysem valódi, mindannyian tudjuk. Nemde bennetek is melegség, otthon, biztonság, szeretet van? Akkor meg? Az a valódi arcotok, azt kövessétek. Mint én. Mint ez a szelíd, csodaszép állat itt.
Letette a patkányt a kövezetre. Mindenki látta, hogy szelíd, csodaszép állat. A hajléktalanok egymásra néztek. Látták, hogy a másik is szelíd, csodaszép,… no, ember. Barátian vállon veregették egymást. Meg Dixt.
Teltek, múltak a napok, és Dix csak mondta, mondta, mondta szelíd szavait. Hallgatták a hangyák, az oroszlánok, az erdei fenevadak, egy sereg földönkívüli lény és sok-sok városlakó. Ha beszélt, minden ablak és ajtó kitárult, az ég pompás kék lett, a felhők pajkosan ugrándoztak és a nap sütött, sütött, sütött.
Egy napon három talpig és lelke legmélyéig fekete ember állt meg Dix előtt. Bántani akarták. Taszigálni kezdték. Ő meg ezt mondta:
– Annyi csodaszép álmotok van, én látom őket. Csodálatosak. Sosem tudtam olyan szépeket álmodni, mint amit magatok elől rejtegettek.
És még sok ilyet mondott. A fekete emberek egyre kevesebbet és egyre gyengébbeket ütöttek rajta. A fegyvereiket se használták. Elkezdtek hinni az álmaiknak. Azt is elfelejtették, miért és kik küldték oda őket. Nyilván nem volt olyan lényeges.
Ráadásul mindenkivel ez történt. Ahányan odamentek Dixhez, hogy a tengerbe lökjék vagy a fejét rugdossák, vaskaróval üssék vagy egyszerűen csak obszcén és sértő dolgokat vágjanak a fejéhez, mindannyian azzal tértek haza szeretetteikhez, hogy a világ szép és lehet benne szépen is élni.
Kivirult a város, mélyet lélegzett az ország. Aztán a szomszéd országok. Hiába támadtak elvetemülten arra a városra, ahol Dix nyomán megszépültek a terek és a lányok, Dix a füstölgő romok és felrobbanó aknák között, a repülőrajok hátborzongató zajában is arról beszélt, hogy nem kell ez a nagy erőfitogtatás, ahhoz, hogy az ember jót tegyen, nem kell előtte rosszat csinálnia. Beszélt Dix a hadseregeknek, az államfőknek, a fegyverkereskedőknek és az utcalányoknak, és egyszer feldühödött bérgyilkosok sokaságának.
 Új világ kezdődött a Földön. Mindenki abbahagyta az agresszív viselkedést. A buták okosak lettek, a rondák szépek. A koszos utcák virágba borultak. A Föld országai pedig aláírták az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról-t”.
Mindenki örült. A mesterséges táptalajon mesterségesen tenyésző baktériumok is.
Egy napig.
Mert valami megváltozott. Mosolygás ide, kedves szó oda, figyelmesség, megértés, türelem meg amoda, az autók leálltak, a villanyégők kihunytak, a radiátorok kihűltek.
Az emberek Dixhez futottak, aki azonban nem foglalkozott ezzel.
– Miért, a lelketekkel történt valami? Sötétben nem tudsz szeretni? – kérdezte egy álmos tökfölditől, aki a villanyáram eltűnését panaszolta. – És te gyalog nem tudsz járni? Megakadályoz ez abban, hogy a szerelmedet kézen fogd? – ezt egy másik, haját tépő tökföldinek mondta, akinek az autója éppen akkor állt le. – És a hideg nem azért van-e, hogy a férjeddel egy meleg takaró alatt összebújj? – ez a mondat egy álomszép, de igen meggyötört arcú, didergő tökföldi fiatalasszonynak szólt.
Beszélt Dix és a tökföldiek hallgatták.
Tagadhatatlan azonban, hogy valami megváltozott. Minden ugyanaz volt, olaj, erőmű, vezeték, és mégis fázás, sötét, lassú mozdulás. Sütött a nap, de nem volt ereje. Zúgott a folyó, de a ráépített betonerőmű nem termelt áramot. Ömlött az olaj és a gáz, de a kazánba érve, motorba érve semmi. Semmi, semmi, semmi.
Mi történt?
Béke, igazság, egyenlőség, boldogság, és mégis, mégis a dolgok nehezebbek lettek.
Bizony, soha nagyobb szükség nem volt Dix szavaira, mint most.
Egyszer aztán különös dolog történt. Egy földönkívüli civilizáció képviselői érkeztek a Földre. Mindenki köréjük sereglett. Azt kérdezték: „jó itt?”. A tökföldiek pedig azt felelték: „Jó, de hideg van és semmilyen meghajtású eszközünk nem működik, és ez nem jó.”
A földönkívüliek ekkor elmesélték, hogy azon a bolygón, amelyről érkeztek, mindennapos a különböző létformák bőrét teljesen szétmaró kéneső, időnként akkora szélviharok vannak, hogy néhány lényt közülük a messzi űrbe repít ki, és mióta az eleve pöttöm és erőtlen napuk szupernóváva villanva egy sárga törpévé esett össze, majd fekete lyukká vált, a nap se süt, mert nincs.
– Ez egy kellemes bolygó, roppant kellemes – mondták a Földre.
Egy jégmezőre költöztek, és ott éltek. Nem sokáig, mert a nagy kényelemben és jólétben, amit az a roppant, végeláthatatlan jégmező adott nekik, annyira elpuhultak, hogy kihaltak.
A tökföldiek azonban megnyugodtak. „Elég jó hely ez így is” – gondolták.
Évek, évtizedek és évszázadok jöttek, mentek, és minden így maradt. Ez azonban egyre kevésbé zavarta őket. Mert elfelejtették, hogyan volt előtte.
Nem emlékeztek.
Helyette még nagyobb erőműket építettek. Még nagyobb olajfúró tornyokat. Még nagyobb kazánokat. Még nagyobb autókat. Beton, vas, csővezeték, kerítés, mérőóra mindenhol. És melegedett. Határozottan futni kezdtek az autók. Fűtöttek a radiátorok. De kevés volt. Kevés, kevés, kevés.
Hideg maradt, nehéz maradt minden.
Az öregek, a nagyon öregek és a még azoknál is öregebbek körében azonban élt egy legenda, hogy volt máshogyan is. Volt, hogy a nap meleget adott, volt, hogy a tengerben fürödni lehetett, volt, hogy az autók gurultak, volt, hogy a radiátor fűtött. És ahogyan most is, béke volt és igazság és boldogság.
Keletkezett egy legenda és tartotta magát.
Megtalálták ugyan az igazságot egykor felfedező Australopithecus tökföldiensis csontvázát és széthasadt koponyáját, de nem lelték meg vele az igazságot.
Az igazság meglapult.
Ekkor jött egy sorsfordító nap. Szürke, felhős és hideg. Nagyon hideg.
A már emlegetett, bőrébe nem férő tökföldi legényt ez módfelett zavarta. Csecsemőkora óta zavarta, de senkinek nem mert szólni. De most, amikor egy lejtőn végre gurulni kezdő autóbusz a lejtő közepén is megállt, hogy ennyi, sehova, semmi, mérhetetlenül ideges lett. Szép lassan megsértette az „Egyetemes Nyilatkozat Arról, Hogy Nem Verekszem, Nem Gyilkolok, Nem Mondok és Nem Gondolok Rondát A Másikról” majdnem minden pontját. Előbb a buszt ütötte. Aztán a sofőrt. Aztán a mellette ülőt. Közben az egész emberiségről undorítót gondolt. Undorítót gondolt az egész bolygóról és valamennyi teremtő és teremtett lényről. Aztán pedig ugyanezekről, ugyanebben a sorrendben, undorítókat mondott. Nem tudott a lejtőn megállni.
Ekkor különös dolog történt. Amikor először ütött, először gondolt, először mondott, még semmi. De amikor másodszor, határozottan megpöccent a busz motorja. Amikor harmadszor, beindult. Amikor negyedszer, nekiiramodott a lejtőn lefelé és közben sütött, sőt, melegített a nap!
Különös dolog. Az egész város erről beszélt. Az egész ország erről beszélt. Az egész világ.
Rekken Eleknek hívták a legényt. Ország-világ megismerte a nevét. Még a nap is. Reggel így köszöntötte:
– Szia Elek, jól aludtál? Sütök, sütök, ha megtanítasz, én is ütök!
Igazán vidám ébredés.
Ez indította el ezt a jámbor, kicsit fázós és ideges természetű tökföldi legényt az igazság útján.
– Hát ütni kell?
Volt az első kérdés.
Kipróbálta. Ütött, és lám, a nap melegedni kezdett. Köpködött, és messzire szálltak a felhők. Szitkozódott, és elindult az autója. Verekedett, és egész napra jó idő lett.
– Kell, hogy legyen valami összefüggés – fejtegette.
De gondolatainak teremtő erejét tekintve túl sok mindenre nem volt képes, így ennek a fejtegetésnek nem bontotta ki minden virágát.
A cselekedetek embere volt. Ütött, verekedett, elvett, és egészében primitíven viselkedett. Ahogyan nem kell. Ezt ő is tudta.
De visszahozta a napot. A meleget, a fűtött radiátort, a világító csillárokat, a robogó autókat és buszokat, a sok-sok működő dolgot.
Így is hívták. Az ember, aki visszahozta a napot.
Teltek, múltak az évek, és az emberek furákat kezdtek gondolni. Felködlött egy régi csavargó ember képe, aki egy koszos kikötőváros rohadt algákkal belepett kikötőmólóján állt, a végtelen óceán pedig hallgatta. Nem ő kezdte ezt el? Nem miatta van? Béke, nyugalom, béke, rendben, de hát a meleg, a nap, a víz, a sok-sok energia, hát nem ő vette el?
Szegény Dix. Ez hát a vége. Elhozta a békét és elvitte az energiát.
De hát miért, miért, miért?
Sebaj, itt van Rekken Elek. Aki már a második kérdést tette föl magának:
– Hát lopni kell? Hát be kell csapni az embertársaimat?
Nem jött közvetlen felelet, mégis tudta a választ.
Ütött, verekedett és kimondhatatlanul ocsmányokat gondolt. Lopott, csalt, tönkretett.
Közel járt már az igazsághoz. A kezében tartotta. Ekkor azonban egy munkahelyi verekedés közben eltört a fején egy váza. Ártatlanul.
A tökföldiek pedig ezt gondolták:
„Hát most mi van? Verekedünk, meg meleg van, de végtére: mi az igazság?”
Nekiláttak megkeresni az igazságot. Három kerek hónapig tartott. Akkor megtalálták. Egy hegy gyomrában. Egy Australopithecus lelőhely mögötti barlangban, mely sötéten kígyózott az ismeretlenbe. Odabent pedig egy kis fehér terem volt. Fehér ruhás Australopithecusokkal.
– Ezek még mindig szőrösek, nem undorító? – súgta az egyik behatoló tökföldi.
De szívélyes fogadtatást kapott.
– Bravó, a legelső gondolat egy piszkálódás! Meg vagyunk mentve! – az Australopithecusok összeölelkeztek.
– Fogadjátok el ajándékul – nyújtottak egy aranyból készült, göcsörtös fát mintázó tárgyat a tökföldieknek. Áhítattal tették hozzá:
– Az Aranybunkó. Annak a bunkónak az aranyváltozata, amely először sújtott egy Australopithecus fejére.
A tökföldiek örültek neki, mert aranyból volt.
– De hát mit csináltok itt? – kérdezték aztán.
Egy komoly, öreg, szakállas Australopithecus, önmagához képest igen-igen kiegyenesedve, de a tökföldi víg legények szemének kicsit nevetségesen meggörnyedve előadást kezdett tartani nekik, vetítéssel alátámasztva.
Furcsa volt. Először is az volt furcsa, hogy ezek a történelem és ember előtti lények itt vannak. Aztán az, hogy beszélnek. Aztán az, amit mondanak.
– Azt hittétek, hogy kihaltunk? Azt hittétek, hogy majmok voltunk? Azt hittétek, hogy… – itt megakadt, a tökföldiek pedig közbevágtak:
– A lényeget, öreg.
– Dehogy haltunk ki. Miért haltunk volna? Csak ide vonultunk vissza, ebbe a barlangba. Őrizni a csodát, a titkot, az igazságot. Akarjátok tudni az igazságot? – meredt rájuk meredten az őszülő Australopithecus.
A tökföldiek bólintottak.
Az öreg lehalkította a hangját, szinte suttogott.
– Az igazság az, hogy ez nem egy bolygó és nem egy normális életforma.
A tökföldiek pislogtak.
Logikus kérdés lett volna, hogy „hát akkor mi a csuda ez?” – de mégse tették föl. Sose keress logikát egy tökföldiben.
– Nem ám! Ez egy erőmű. Szimplán.
Az Australopithecus széttárta a karjait és nevetett. Sárga, előreálló fogai kivillantak.
A tökföldiek elvesztették a fonalat. „Mi van?!”
– Egy erőmű. Bolygó volt, persze, meg szerves életforma. Persze, így indul minden. Mindig ez az első lépcső – fejtegette könyörtelenül az Australopithecus. Társai addig gyökérdarabkákat rágcsáltak. A földdarabokat kiköpködték.
– Meguntuk. A napnak alig volt ereje, a szélnek, a víznek szintúgy. Szőrt növesztettünk, de kevés. Mit tehettünk volna? Sodródtunk bele a világba. Tudósaink kiszámolták, hogy ha úgy megy tovább, ahogy akkor ment, néhány évezred alatt kipusztulunk. Aranykor? Hah…! – legyintett. Ezután viszont büszkén kihúzta magát. – De mi nem fogadtuk el ezt! Nem tudom, ki találta ki nekünk ezt a helyzetet, de mi nem fogadtuk el! Valaki közülünk, valaki, ütött, rúgott, kalimpált, mire betörték a fejét. Nem értettük, de láttuk, így is lehet élni!
Szünetet tartott.
– Így lehet igazán élni! Ez tart mozgásban mindent, ez ad életet mindennek: az utálatos, önző, gyűlölködő viselkedésünk. A leghatékonyabb energiaforma, a leghatékonyabb termelési mód. Megcsináltuk ezt a kis laboratóriumot, hogy irányítsuk, fenntartsuk ezt az egészet. A dolgok jól alakultak…
Elcsuklott a hangja.
– Míg jött az a…. az a… – Dix – súgta egy fiatalabb, pelyhedző állú Australopithecus. – Az a Dix. Mindent elrontott. Mindent elrontott volna…! Muszáj volt valamit csinálni. Hideg, leálló motorok, pislákoló fények… mit csináljunk, ehhez értünk. Így is milyen sokáig bírtátok, pedig mi végre…! Eh, ne is beszéljünk róla!
Hallgattak. Nem beszéltek róla.
Teltek a percek. A tökföldiek fejében pedig forrtak a gondolatok. Egyikük kifejezetten kedvelte Dixt és bosszantotta ez az erőmű, meg hideg nap mese. Az öreg Australopithecus odament a barlang közepén árválkodó fehér irányítópulthoz, és csak úgy csavargatni kezdte a gombokat.
– Hehe.. – nevetgélt közben. – Még egy csomó jég zúdult a városokra. Na, most meg tombol a kánikula. Na, süljél már meg…! – iszonyú erővel rángatott egy kart. – Hát már azt hittem sohasem. – A rá meredő tökföldiekhez fordult: – Akartok látni egy jó kis szökőárat? Aztán meg egy tömegverekedést?
Nem várta meg, míg a tökföldiek válaszolnak, hanem sorra nyomogatta a gombokat.
– Így megy a világ előre – mosolygott elégedetten.
Ekkor az a tökföldi, aki kedvelte Dixt, felpattant és az Aranybunkóval leütötte az öreg, tudós Australopithecust. Aztán sorra a többit. Az sem érdekelte, hogy ezzel végleg kihaltak. Kifelé menet még szétverte az egész berendezést. Meg a barlang bejáratát.
Hát, utólag, ezt nem kellett volna. Bár természetesen ez is, mint minden, nézőpont kérdése.
A fejük fölött ugyanis egy mákszemnyi energiafelhő keletkezett, ami dagadni kezdett. Nőtt és nőtt és nőtt… majd szerteszéjjel robbant, szétzúzva ezzel ezt a primitív civilizációt, amely meggondolatlanul cserélgetni kezdte a békét és a dolgok erejét.
Így foszlanak szét és így keletkeznek a legendák.
Erőmű? Australopithecusok? A legtöbb mai tökföldi legyint erre. És ha netán nekiszegeznek egy olyan mondatot, hogy „Figyelj már, legyél már egy kicsit jó, most mit ütögetsz…”, elereszti a füle mellett, a keményebbek oda is sóznak. Nagyon helyesen.
Elvégre kell, hogy meleget adjon a radiátor, forogjon a ventillátor és guruljon az autó.