8.

Este hatig azzal ütöm el az időt, amivel a legtöbbször: visszahúzódom a lakrészembe, olvasgatni. Az olvasás a legjellemzőbb tevékenységem. Nem ritkán elszenderedem közben, s olyankor a legkülönfélébb álmokat látom. Rendre visszatérő látomásom például a ruhátlan, arctalan ember. Kopogtatnak az ajtómon, én kinyitom, s ott áll egy pucér egyén, a nemi szervei helyén csak sima bőrfelület, ahol pedig arcot kellene viseljen, kerek, vakító tükör. Ahogy szembenézek vele, saját ábrázatomat látom, tágra meresztett szememben rémületet. Abban a pillanatban pedig, ahogy megszólalok, meghallom a hangját, itt zsong benn, a fejemben. Nem értem, amit mond, pedig a szavai külön-külön értelmesek, s mintha végső soron mondatokká állnának össze, mégsem vagyok képes fölfogni a jelentésüket, ezzel szemben úgy érzem, megpattan tőlük bennem valami – s ha egyszer nem riadok föl időben, alighanem holtan találnak majd napok múltán, amikorra elárul a szagom, rothadó testem orrfacsaró bűze.
Más alkalommal azt álmodom, szépséges, selymes bundájú, hófehér macska szegődik mellém, hozzám bújik, dorombol. Világéletemben szerettem a macskákat, dédelgetett vágyam, hogy idehozatok egyet, ám ez a szűkös odú, amelyben élek, biztosan kevés lenne a cicának, ezért minduntalan leteszek a tervről. Amikor alszom, olykor mégis meglátogat egy gyönyörű, különleges állat, az oldalamhoz simul és dorombol – csakhogy amikor meg akarom simogatni, áthatol rajta a kezem, mintha pusztán vetített, háromdimenziós kép lenne. S közben mindvégig érzem a melegét és a rezonanciát, amit a dorombolásával támaszt. Érthetetlen! Próbálkozom feszt, egyre makacsabbul, de sohasem sikerül hozzáérnem, mind idegesebb vagyok, a kezem reszket, mire végre kipattan a szemem, fölébredek. Zihálok, izzadok, a fejem szét akar hasadni, a torkom száraz, a szemem ég, a halántékom lüktet.
Számos éjszakám torkollik lihegő migrénbe, szomjúságba. Képtelen vagyok uralni az álmaimat…
Ezúttal azonban nem alszom el. Nem is merülök könyvbe. Csak ülök, csak tűnődöm. A kultúrakoncepciómon rágódom, amit alighanem sosem fogok megírni, de amelyben, ha mégis elkészíteném, a kultúrát és a művészetet egyfajta kulcsként használnám. Kulcsként a világhoz, a megismeréshez, az önállósághoz, kulcsként a gondolat megőrzéséhez, új gondolatok nemzéséhez, születéséhez, fölneveléséhez. Nem állítom, hogy az ötletem valamiféle egyedi elképzelés lenne, nem ringatom magam abba az ábrándba, hogy soha senkiben nem merült föl hasonló. Az azonban kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedekben nem gondolkodtak ezekről a kérdésekről úgy, ahogy én. Hivatalosan, elfogadottan semmi esetre sem. Nem hivatalosan, ám nyilvánosan ugyancsak nem. Napjaink uralkodó eszméinek a vezérfonala a közvetlen célszerűség. Maguk az uralkodó eszmék pedig, valljuk be, fölöttébb pitiáner ideák. Mikor a múlt nyáron lelkészekkel próbáltam ezekről a problémákról beszélgetni, csúfos kudarcot vallottam.
Tavasztól őszig, kétheti rendszerességgel három protestáns és egy katolikus lelkész látogatja Zichytelepet, őket hívtam meg vacsorára tavaly egy nyári estén, velük akartam párbeszédet kezdeményezni. A vallásról és a művészetről értekeztem, mint két olyan területéről az életnek, amelyek mind formálisabbá válnak, egyre automatizálódnak, napról napra veszítik el a lényegüket. Megkíséreltem rámutatni, mennyire földhöz ragadottá vált a társadalmunk, mennyire eltávolodtunk az istenitől, az éteritől, s mindentől, ami nemes. − Attól tartok, nem is értették, miről hablatyolok. Akárhogy is, a megírandó koncepciómra rá se tértem. Úgysem fogadták volna be. Úgysem akarták volna megismerni. Úgy éreztem, sajnálnak. Láttam a tekintetükben a szánalmat. Amiképpen azt is, hogy egy árva hangot nem értenek abból, amit magyarázok. Vagy talán nem akarják érteni. Persze, lehet, hogy rosszul közelítettem a kérdéshez és zavaros voltam, követhetetlen. Néha legalábbis ezzel vigasztalom magam.
Hátha Juli lesz az, akivel beszélhetek mindenről, ami foglalkoztat, suhan át rajtam. Izgalommal tölt el ez a lehetőség. Izgalommal tölt el, hogy újra úgy érzem, lehet még sanszom ebben az életben.
Fél hatra a vetítőteremnél vagyok. Egyszerre érkezünk Julival. Egy kalandfilmet adnak, a dzsungelben játszódik, hőssel és hősnővel, szerelemmel, halállal, bátorsággal és nemeslelkűséggel fűszerezve. Mielőtt beülünk a moziba, megiszunk egy kávét a parányi büfében.
– Örülök, hogy eljöttél – csúszik ki a számon túlzott őszinteséggel.
Juli mosolyog.
– Én se bánom – mondja, és közben annyira bájos, hogy már ezért megérte a mai napon fölkelnem.
Többet nem is igen szólunk, egy-két semmitmondó mondatot csupán, egyebet nem.
A mozi inkább szoba, mint vetítőterem, húszan tudnak egyszerre leülni. Ezúttal hárman vagyunk. A vásznon méregzöld esőerdők jelennek meg, autókonvoj, majomcsapat, puskát tartó férfikéz, karcsú női sziluett, elefántagyar, iszapos víz alól felbukkanó krokodilpofa, borostás ábrázatban megcsillanó aranyfog. Észre se veszem, miként történik, egyszer csak Juli kicsike keze simul a tenyerembe. Selymes a bőre, az ujjai hegyével cirógat. Lehunyom a szemem. Hazagondolok.
Úgy emlékszem, azokban a napokban túl sok hó esett. A hideg nem bírta szuflával, így az utcákat hamarosan gusztustalan, mocskos, undorító latyak fedte be. A buszok, a teherautók, de még a személyautók kerekei is széles sávban szórták maguk köré ezt a förtelmes matériát, ami aztán hányás gyanánt csúfította el a járókelők nadrágját, kabátját, néha még a sapkáját és az arcát is. Estére aztán magához tért a zimankó, utánpótlást kapott valahonnan, vagy csak kipihente magát, mindenesetre bekeményített, a hőmérőkben nyújtózkodó higanyoszlopokra ráijesztett alaposan, mire azok menten összehúzták magukat. Percek alatt megfagyott az egész, minden négyzetmétert betakaró undormány, ami nem is olyan régen még vakítóan fehér hótakaró volt – most aztán lehetett esni-kelni, botorkálni.
A fogaim jól hallhatóan vacogtak, miközben egy magába roskadt és jéggé dermedt hóember mellett kifordultam a sugárútra, nekifeszültem a heves rohammal rám rontó, arcomba-fülembe vérfagyasztó csatakiáltást süvöltő szélnek. Mivel a kesztyűmet nemrég elhagytam valahol, kabátom ujjába húztam a kezem, fejem meg a vállam közé, minthogy sálam sem volt az idő tájt. Sokáig azt hittem, soha életemben nem fázhatok többé annyira, mint akkor. Ma már tudom, mekkorát tévedtem.
Betértem egy helyre, megittam három deci forralt bort. Élveztem, ahogy a fűszeres ital csiklandozza a nyelőcsövemet. A kezemet is megmelengettem a bögrét szorongatva, s mire elfogyott a bor, visszatért belém az élet melege. Újra harminchat fokos lázban égek, állapítottam meg csaknem elégedetten az évekig betiltott költő pompás sorával, s ennek tudatában nekiveselkedtem, morogtam valami köszönés-félét, behúztam a nyakam-kezem, mielőtt kifordultam az ajtón.
Már sokszor elgondoltam magamban, hogy egyszer majd leírom az olyan estéket, mint például az volt. De mikor hazatérve, a szobámban felkapcsoltam a villanyt, leültem a székre és farkasszemet néztem az íróasztalra mint halotti ágyra kiterített puritánul és barátságtalanul tiszta, mondhatni szűzies papírral, csak görcsösen szorítottam a tollat, s nemhogy írni, de moccanni se bírtam. Így nem megy semmi, gondoltam, de nem tudtam igazán, mi nem megy és hogyan.
A járda csúszott. A cipőm beázott és három zoknival sem melegített semmit. A talpa olyan simára kopott, hogy még a nyári, meglágyult aszfalton is csúszkált. Egyszerre nem voltam ura a lábamnak, a házfalak meginogtak, a villanyoszlop eldőlt, s egy perc is eltelt, mire fölfogtam, hogy hanyatt fekszem az utca jégpáncélján és sajog a hátam. Nagy nehezen föltápászkodtam. A házfalak újra biztosan, stabilan szegélyezték az utcát, a villanyoszlop is függőlegesen állt megint. Csak odajutok, morogtam. (Hová is igyekeztem? Hogy rájöjjek, össze kell szednem az emlékeimet, összegereblyézni őket és elrendezni a megfelelő konstellációban.)
A lépcsőházban büdös volt, de meleg. A csengő hangját nem hallottam, hát kopogtattam is. Aki kopogtat, annak megnyittatik, dörmögtem, vagy valami ilyesmi. Valóban megnyittatott: megérkeztem. Ott álltam a blokklakás fellengzősen előszobának nevezett helyiségében, amit betöltött egy lány illata. Miközben lehámoztam magamról a kabátot, újra eszembe jutott, hogy milyen hülyén hangzik a neve: Altbächer Emőke. Ha már Altbächer, miért nem Krisztina vagy Henrietta, gondoltam. Meg is mondtam ezt a lánynak, Emőkének. Ő csak mosolygott, elnézően. Gyakran mosolygott, pedig szép, szomorú-barna szemei voltak. Meg olyan pici keze-lába, mint egy óvodás gyereknek. Pontosan olyan parányi, amilyen Juli keze itt, a markomban. Ez lehet az összekötő kapocs tehát: a picike kéz.
Letelepedtünk az olcsó, blokklakásokba rendszeresített parkettára terített vastag, durva pokrócra. Kellemesen meleg volt. Beszélgettünk, vagy inkább fölváltva beszéltünk. Hol az egyikünk, hol a másikunk nyitotta ki a száját, hogy az évezredek során erre a célra kialakult biológiai berendezéseinek segítségével hangokkal töltse meg a levegőt, amiből aztán mindenféle szavak, s ha minden jól sikerül, értelmes mondatok állnak össze. Először a főiskoláról beszéltünk, közös ismerőseinkről, aztán régi dolgokról kezdtünk mesélni egymásnak, olyanokról, amelyek megestek velünk. Mindkettőnket érdekelték a régi dolgok, legalábbis az olyanok föltétlenül, amelyek velünk estek meg. Sokat beszéltem, Emőke figyelt. Én kevésbé figyeltem rá. Jobban érdekelt, velem mi a helyzet, kevésbé az, mi lehet vele. Nagyon fiatal voltam még, de már nagyon önző.
Úgy két-három évvel azután az este után összefutottam a lány öccsével. Emőke addigra férjhez ment Bécsben, valami Isten tudja, honnan odakeveredett skóthoz, talán gyereke is született már, mintha azt hallottam volna valakitől. Azt viszont nem is sejtettem, amit Bulcsútól (neki is ilyen lehetetlen neve van: Altbächer Bulcsú, kész röhej. Miért nem Brúnó? Vagy Ottó?) tudtam meg: Emőke szerelmes volt belém. Tulajdonképpen miattam hagyta ott a főiskolát és költözött Bécsbe. Azon az először cudarul hideg, aztán kellemesen meleg estén viszont, amikor előbb fagyoskodtam és elestem, utána órákig ücsörögtem a pokrócon, erről még nem volt tudomásom. Gyanútlanul és az ifjúság mohóságával beszéltem Emőkének mindenről, ami éppen az eszembe jutott. Beszéltem az íróasztalra terített szűzi jellegű, ám voltaképpen kihívóan viselkedő papírlapról is – nem is értettem igazán, mi késztetett erre. Ma már tudom, mennyire közhelyes voltam. Akkor bezzeg gőzöm sem volt erről.
Hajnal felé rádöbbentem, hogy nem tudom, mit keresek ennél a lánynál. Ezért megcsókoltam. Onnantól már nem kellett beszélni.
Nyugtalanság fog el. Miért merült föl bennem ez az emlék éppen most? És például miért ugyanolyan erős a hideg emléke, mint a melegé? Miért ilyenek a hangsúlyok a memóriámban? Egyáltalán, hol is vannak egészen pontosan a hangsúlyok? És egyáltalán vannak-e? Ha most otthon lennék, a szobámban, alig leküzdhető, röhejesen közhelyes vágy fogna el, hogy leüljek az asztalhoz, nézzek farkasszemet a papírral, s végül futamodjak meg meghunyászkodva, mint mindig. Végül, tudom, leküzdeném a vágyat. Mert nem is volna igazán erős vágy, az az igazság. Pláne nem leküzdhetetlen. −−−
Megint nagyot mondtam, megint hamisat. Már alig akadnak erős vágyaim. Vagy nem tudok róluk, mindenesetre.
– Ne szorítsd annyira a kezem – súgja a fülembe Juli. Érzem, hogy elpirulok. Még szerencse, hogy a sötétben nem látni.
– Ne haragudj – lehelem, s ha már odabújtam, hát leheletfinoman megpuszilom a fülcimpáját. Azonnal hozzám fordul, mohón kap a szám felé, nyelvével gyöngéden szétfeszíti az ajkaimat, behatol a szájüregembe, a nyelve, akár egy kis hörcsög a terráriumban, kutakodni kezd odabenn, végigtapogatja a fogaimat, a nyálkahártyámat, a szájpadlásomat, mindenhová elér. Juli nyelve olyan hosszúnak tűnik, mint a kígyóké. Sokáig csókolózunk. Alig várom, hogy leperegjen a film, s ha lepergett, ha szerelemtől részegen kitántorgunk a moziból, siessünk hozzám, reszkető kézzel matassak a zárral, aztán a női ruhadarabokkal, aztán a test hajlataival.
Mikor végre véget érnek a vásznon az érdektelen kalandok, valóban elmegyünk hozzám. Juli nem teketóriázik, amint becsukódik mögöttünk az ajtó, már hányja is le magáról a ruháit. Hajlékony, formás a teste. Egészen részegítő! Úgy tűnik, tévedtem az imént: igenis és nagyon is akadnak még erős vágyaim! No, nem igazán nemes vágyakozások, nem is ártatlanok, s nem különösebben tiszteletreméltók. Közönségesek inkább. Az üzekedni vágyó kutyák szenvedélye, a kiéhezett farkasok mértéktelensége tombol bennem.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

– Hol a papa?
– Elment a valagba.
– Az merre van?
– Toronyiránt arra. – A Mama a parkon túlra bök, mintegy int jobb kézzel, könyveket
egyensúlyozón. Másik kezébe’ a magamé szorong melegen.
– … ha meg arra konspílok, hogy Arthur Shawcrossnak, aki éppencsak legyilkolt, valami
undormányos szerrel, ne tudd meg, egy tucatnál több reménybeli remekbe szabott kültéri női
szerzést… – A Mama a szomszéd Ottóbának gesztikulál, amire valahogy minden únos
alkalommal figyelmes leszek, nem tehetek egyebet, a Mama agya baja jobbára derületes.
Amit közöl, ha képes vagyok kipépelni, akkor meg épületes emeletes tortaszerű.
– Az mics’da, Mama? – Húzgom a szemöldököm, ahogy máskor meg ő teszi.
– … megint félbe tépsz, sebre baj… Tanulj hát. A kültéri olyas lányka, aki örömös… mer’ van
munkája. Adóigazolványa… negatív hívtesztje gyakornak sokasával.
– Miér’ nem mondod egyenesen, hogy a néni szimpla szóval kurva.
– … mingyá a szájadra csapok egyet, te gyerek, fene a szókészleted; ki szájából vettes má’ el?
– A papa mondta, mikor éppen pipagőzbe’ volt.
– Az a szatír lekurvázott? – Itt már habos-dagályi, szivacsos. Komplett mosatlan szennyesre
való.
– … és ki a fészek az a Shawcross? – böki meg Ottóbá a Mamát. Nem kellene pucoválni a
pikkelyeit, sokas az, de sose elég.
– Kussolsz! Ideológiai vitát folytatok a fiammal! Értelmes vagyok? (- Sose voltál.) – Lejjebb
ereszt lyukas légzsák módjával, lejjebb is ereszkedik – Mint esőbe’ az ernyőt, nyisd ki a
füled, peckeld fel szemed magházát, s légy figyelmes, jobb móddal, mint a suliba’, tunniilik,
eléggé herótos, hogy sose ismétlézzem. Majd megteszi azt a történelem. A savas fene se
emésztette fel Nietzschét meg a nyavalyaette Uroboroszát… – Anyát mingyá széjjel tép az
idegzete. – Most megenn beborulsz, Mama?
– Kussolsz, pimasz kölök! Egyet tudj!
– Többes lesz belőle… – Ottokár élvetegen pendül a Mama ideges-feszengő húrozatján. A
Mama meg egy pillantással kiátkozza az élők sorából.
– Leállnál erről? Meg úgy általába’ a légvételről?! … megtudsz mindent – hajlik vissza felém
egy ideges széltépte dühös fűz módján –, de nem segít át a vizsgán.
– Milyen vizsgán?
– Az alkalmasságin! Már hogy nem vagyol inkomp!
– Nem bizonyosság, gyermekem, de a papa nem szatír, émmeg sose utcai.
– Nem biztosan nem vagy utcai, Mama? – Disszonancia érvényével sikkan el fül mellett a
beszély foszlós szála.
– A bizonytalan bizonya, menzakaja. Ne ítélj elsőre. Amaz utcai viseltes első állásúllag akár
kis pisze könyvtáros is lehet.
– Igazad van, persze ez semmit nem nyom. Ám már csak a rendszer és kényes női
despotizmus okán ismétlem magam. Ilyetén alázattal hallgass egy karthauzi példájával.
Egyszóval couchez-vous! Fekvő rendőr még haszonnal lehetsz forgalomba’! – idegbe’
leldzős, hozzám ingáz színváltozó, most haragvó szeme, aszond’ – Peckeld fel a hallód,
életem, a Mama káromlani fog.
– Tessék, Mama! – Orra alatt zizgetem a doboz piruláját, amire sose mond olyat, gyógyszer,
azt igen, hogy szemét, meg hogy adj inkább egy kalapácsot, fiam.
– Kedves vagy, csöppem, mint rendesen. – Puszit maszatol a képemre.
Ég felé íveli patetikusan piroskás arcát, jajbusongva mormol szózatot, hogy az Isten, s annak
minden sápadt angyala belépirul, sokat emlegeti a papát, mit csináljon a mijével, hányszor s
miképp haljon, s cifrázza már-már élvvel… azt hiszi, nem vagyok hallója, csak mer’ úgyan
tétetek, mintha-jelleggel. Úgy nevezi őt, Pöcepapa. Előszörre aztat véltem hinni roppantul
fejlett elmézettel, hogy a papa szimplán pösze, a Mama éppen csak kinevette, ha a papa azt
mondta, „megkerüljük a tót…” vagy „Ott a hal bukóba’, lefele fejjel”. Amikor a Mama
kijavította a pöszét pöcére, se lettem értelmesebb. A csatornafedőre mutatott akkor, émmeg
rögvest a Pingvinemberre konspíltam. Szegény papa a kanális szennyébe’, ahol büdös van.
Latrinán innen és kocsmaajtón túl, ahol a büdös disznó se túr… mer’ még annak felettesebb
az igénye – tette hozzá a Mama.
– Mert én ilyet tudok csinálni! – Ottóbá vicsori-büszként emelte fel az ő fiát. Megtudtam, úgy
tettem, játszok a katonáimmal, de kétharmad részt figyelmes voltam, hogy a bácsi – mer’ a
Mama végre is eldurálta magát a történetfolyam végét célozva –, még szemmel is képes, és
öl, akihez mérten az a Crowley, vagy kicsoda bácsi egy nagypályás kiscserkész a szelíden
lobogó langymeleg láng mellett, a Hey, Joe-t szopránba’ énekelő vattacukorevő, aki bebújik
a macis zsákjába és diszkréten szuszog hétig, igen, a Crowley egy bárány, a papa meg egy
mocsoki vipera, vagy valami ilyesmi. Ha meg tudatán kívül harákol, a Mama boldog, mert
nincs, máskor szipog, mert van. Lenne inkább néhai, menne a valagon túlra. Hüppöl bele a
törlőrongyba. Ha ilyen napon iszonnyal viszonyul, mond ilyest meg effélét, egye a fene meg
a génállományom, mer’hogy megütötte a két százalékot a hasonulásom.
– Ha felmegy háromra, engem ‘s utálni fogsz? – pislogok.
– Visellek, kicsim, mint bolha az ebet. – Voltaképpen megölel, de nem mindig tudok mit
kezdeni a szavai savával. Hangzósítom is magamat:
– Viccelsz csak íróisan vagy mingyá Pöcefiúnak szólít’sz egy pillantás múlva. Sose tudlak
igazán követni, Anya.
– Mer’ aprószerzet vagy még, Kicsi Hobbit. A gének léte viszonyi, nem egy predesztinátor, se
nem vektori, életem. Akaratja van az embernek szabadjogúlag. Csak a fejed megléte ne
legyék gátja a gondola szaporájának.
Egy melegebb csókkal törli le az előző hideget a bal gödörtől kissé balra.
(S hogy miér’ vagyok én ilyen értelmi? Mer’ ő ilyet tud csinálni!)

(Illusztráció: cllge)