Henrik az ablak előtt állt. Bár órája nem volt, tudta, anyja nemsokára megjelenik. Vagy inkább „anyja”, idézőjelben. Egy ideje már mardosták a kétségek ez ügyben, de senkit nem ismert rajta kívül, így nem tudta ellenőrizni feltevését. Arról, hogy léteznek kettejükön kívül mások is, csak két forrásból szerzett tudomást. Egyrészt az anyja gyakran emlegetett valami orvosokat, akik keresik a gyógymódot, másrészt a könyveiben is rengeteg különféle szereplőről olvasott. Henrik tehát abban biztos volt, hogy nemcsak belőle és az anyjából áll az emberiség. De, hogy merre lehetnek a többiek, arról fogalma sem volt. A világ anyagi részét szinte csak a szoba jelentette számára, meg a hozzá tartozó kis mosdófülke. Tízszer nyolc lépés. Egy ágy, felette hatalmas pillangó a falra festve. Egy szekrény. Íróasztal forgószékkel. Ajtó, ablak. Az ablakot régen szerette, de már megunta. Egy téglafalra nézett, kinyitni nem lehetett. Abból a szempontból mindenképp hasznosnak bizonyult, hogy láthatott esőt, napsütést, ködöt, havat. Az éjszakát és a nappalt. A könyveket szerette, kitágították az eseményhorizontját. Ezt a szót egy történetből ismerte meg, és tetszett neki. Klassz volt. Ránézett az ajtóra. Zárva. Visszafordult, anyja úgyis eljön. Mindig eljött. Remélte, hogy kaphat tőle egy újabb könyvet. A meglévőket már százszor olvasta, szinte kívülről tudta mindet. Legjobban a Vernéket szerette. Olyan szabad volt ott mindenki. Még azok is, akik a rejtelmes szigeten ragadtak. Hátranézett. Semmi. Odakint elhalványodtak a fények. Gyanította, felhő került a Nap elé. Még nem látta soha egyiket sem, de olvasott róluk. Persze, biztos nem lehetett abban sem, hogy a könyvei a valódi világot írják le. Lehet, mese az összes. Néhányban ősemberek kergették egymást, máshol meg a világűrben utaztak a hősök. Vajon melyik az igaz? Az utolsó könyvében már párhuzamos világokról is szó esett. Megrándult az arca, bárcsak ezt az egyet kitágíthatná. Mikor nem ajtó az ajtó? Ez a találós kérdés különösen tetszett neki. Akkor, ha. Szervusz, fiam. Összerezzent. Elmélázott, és anyja nesztelenül nyitott be, mint mindig. Szia. Szia, anya! Találtak orvosságot, kimehetek végre? Nem kérdezte meg, mert tudta, ettől a nő mindig feszült lett. Nem volt kedve meghallgatni a szokásosat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy neked jó legyen, a tudományt nem lehet sürgetni, ne nehezítsd meg te is a dolgom, blablabla. Inkább megölelte, hosszan beszívta ruhája kint-illatát. A továbbiakban a szokásos forgatókönyv szerint zajlott minden. Sokat kell dolgoznia, de ne aggódjon, biztos helye van a szanatóriumban. Legyél türelemmel. Mi szépet rajzoltál? Gyorsan eltelt a másfél óra. Elbúcsúzott, nyomott egy puszit a fiú homlokára, és kiment. Henrik csalódottan konstatálta, hogy nem kapott könyvet. Nyikorgás.
Amikor félig nyitva van.
Anyja elfelejtette bezárni az ajtót. Odarohan, megtorpan a küszöbnél. Élete elmúlt tizenhárom évében még sosem lépett ki rajta. Huzatot érez, és ismeretlen, szúrós szagokat. Izzad a tenyere. Jobb lábát egy centivel előbbre tolja, óvatosan megnyomja az ajtót. Kikukucskál. Hideg neonfény, kihalt folyosó. Visszahúzza a fejét. Remeg a keze, szíve verébként csapkod. Előbbre lép, átemeli talpát a küszöb felett. Aztán inkább rálép. A szőr feláll a karján, fogai összekoccannak. Összeszorítja a szemét, és pánikba esve csapja be az ajtót. Kattan a zár, könnyes szemmel bújik a takaró alá. Másnap reggel egy új könyv várja az asztalán.
(Illusztráció: BenWill)