A legelterjedtebb elgondolás szerint thermidor 9 »parlamentáris« összeesküvése, majd a thermidoriánus Alkotmány véget vetett a Terrornak. Az azóta eltelt időben »kommunizmus bűnei« néven – ez nyilvánvaló módon minden emancipatórikus politikai terv felelőssége – az ilyesféle elgondolás elnyeri a thermidoriánusok felmentését, sőt áldását. Valójában a fentebb mondott bűnökről szóló bestseller fő szerzője, álláspontját igazolandó, azzal érvel, hogy ő maga húsz évvel ezelőtt maoista aktíva volt. Szóval, a bestseller az ő személyes thermidorja. A dolgok rendje szerint ez jó pénzt hoz neki: ugyanúgy, ahogyan a történelmi thermidoriánusok elvárták.
A lehető legegyszerűbben fogalmazva, bevésvén a Forradalomtörténet egyszerre egyvonalú és szakaszokra osztott látképébe, ez az eszme számos ponton kifogásolható. A thermidori Alkotmányozás maga terrorista tömegmészárláson alapult. Robespierre-t, Saint-Justöt, Couthont thermidor 10.-én, másik tizenkilenccel együtt, minden ítélet nélkül kivégezték. Thermidor 11.-e, a kordé hetvenegy kivégzendővel, ez az egész Forradalom legfontosabbik eleme. Az ellenforradalmi terror gyakorlatilag nem szűnt meg az 1794-es és az 1795-ös években. Jogi formák között ugyanúgy, mint anarchikus tömegmészárlások formájában. Fegyveres bandák provokálják mindenütt a jakobinus aktivistákat, és fokozzák az elnyomást. Egyebek mellett van egy dokumentum e rendkívüli jelentőségű eseménysorról, Duval Thermidori emlékei. Duval azon aktivisták egyike, akiket Fréron aranyifjainak hív. Ezeknek az apacsoknak a harci kiáltása ez volt: »Le a jakobinusokkal!« A Jakobinusok Klubjának bezárása egyébként a Fréron-bandák kezdeményezte verekedés következett be. Egy példaszerű hatalmi provokáció.
Itt kell emlékeztetni Saint-Just szubjektív maximájára: erény és  terror helyet cserél, ha belső és külső ellenforradalom pusztít, és az erény kétségessé válik. E kétségesség felelős a politika korrupcióba süllyedéséért. Végeredményben az intézmények tartós erőt képeznek a korrupció ellenében, és garanciát jelentenek az erény gyengeségével szemben.
Csakhogy milyen is a thermidoriánusok intézményi gyakorlata? A III. év alkotmányozásának a megismétlése láthatóvá teszi, hogy az erényt felváltotta a tulajdonosok hatalmának állami mechanizmusa, amely a korrupció visszatérését is jelenti. Mindez a cenzusos szavazati jog elvén alapul:  aktív polgároknak neveznek ki 30 000 választó minden kerületben!
De az elnyomó maximák még érdekesebbek. Érintik az államtól távoli  népi megnyilatkozás összes formáját. A 366. cikkely meghirdeti: »Minden nem felfegyverzett csoportosulást fel kell oszlatni.« A 364. cikkely pedig megköveteli, hogy a petíciók (a tiltakozások) szigorúan egyéniek legyenek. »Egyetlen társaság sem jeleníthet meg kollektívumot, hacsak nem alkotmányos testülete, és csupán a hatásköreikre vonatkozó tárgyakra nézve azok.« A 361. cikkely felügyeli e minősítéseket is: »Egyetlen polgári társulás sem nevezheti magát népi társaságnak.«
Thermidor megindít egy sorozatot, amely  az elnyomás alkotmányozó gyakorlata révén az állam anti-populáris látomására támaszkodik. Nem az ellenfeleken gyakorolt terror végéről van szó, hanem egy radikális változtatásról, e terror forrásáról és céljáról. A hatalom forrása ezentúl a tulajdonosok cenzushoz kötött állama lesz, minden alkotmányozó és gyülekezési akarat szembehelyezkedik bármiféle népi megnyilvánulással. A III. év alkotmánya így hátat fordít az 1793-as alkotmánynak, szakít  a demokratikus megfogalmazásokkal is. A Direktórium is ezt az utat követi, egészen a – valóban rettenetes – halálbüntetésig, bárhogy  is hivatkozzék az 1793-as Alkotmányra!
Amint látható, a thermidor 9.-i puccs által kezdeményezett »a Terror vége«  eszméje aligha védhető.
Mondhatjuk tehát, hogy Thermidor az a pont, ahonnan világossá lesz 1792-1794 forradalmi sorozata, és ezen az eseménysoron belül az a pillanat, mikor a Terror »napirendre« kerül? Ez visszatérés lenne az eredmény logikájához, a szintézises dialektikához: a politikai sorozat jövője benne szabadítja ki az igazságot. Például Soboul így tárgyalja a viszonyt a thermidori Alkotmány és a nagy bizottmányok diktatúrája között. Szerinte a jakobinusok a saját ellentmondásaik áldozatai, és a szintézis, amely kibontakoztatja Thermidort, a Direktóriumot, a Konzulátust és a Császárságot, jelenti ellentmondásai igazságát is: a Forradalom polgári lényege szabadon nem fejlődhet ki a nélkül, hogy ne törné szét népi maradványait.
Az eredmény dialektikájával szemben itt kell hangsúlyozni Sylvain Lazarus téziseit: egy politikai eseménysort önmagából kiindulva, egyediként kell értelmezni, nem helyes az empirikus jövőjének különnemű természete felől vizsgálni. Különösen akkor nem, ha egy eseménysor nem külső okok miatt szűnik meg vagy fejeződik be, hanem mert tartalékai kimerülnek, a lényege és az eszközei között ellentmondások feszülnek. Épp e kimerülésre hivatkozik Saint-Just, amikor megállapítja, hogy »a Forradalom megdermedt«.
Másként fogalmazva, a bukás kategóriája nem helytálló, mivel ez egy politikai eseménysort külső és különnemű dolgok állapotához méri. Bukás nincs,inkább megszüntetés van: egy politikai sorozat elkezdődik és befejeződik, anélkül, hogy elgondolhatnánk benne a reális és gondolati erőt. Thermidor nem nevezhető a Terror értelmének. Thermidor annak a neve, mikor megszűnik az, amit Sylvain Lazarus forradalmi politikai módnak nevez.
Tárgyam tehát a »thermidoriánus« ember, egy egyszerre egyedi és egyszerre tipikus szubjektivitás születése  lesz. Ez az új szubjektivitás a megszüntetés terében születik.
Pontosítani kell e születés státuszát is. Ezzel nem a historiográfiát akarjuk túlhangsúlyozni. A történelmi thermidoriánusokat ugyan idézhetjük, de nem gondoljuk úgy el őket, mint az állam történelmének különös figuráit.
Lentebb hivatkozni fogunk igen jó munkákra, mint például Mathiez-től A thermidori reakció. De a hivatkozás nem emeli ki a politikát mint gondolkodást. Sylvain Lazarus nem győzi hangsúlyozni, hogy a politika az, amelyből kiindulva létezik politika elgondolása. Márpedig nehéz a thermidori Alkotmányt különös politikai sorozatként szemlélni – ellentétben 1792-1794 forradalmi sorozatával. És még ha ez is lenne az eset, akkor is önmagából kiindulva kellene elgondolni.

Ismeretes a Saint-Just által föltett nagy kérdés: mit akarnak azok, akik nem akarják sem az erényt, sem a terrort? Ez a rejtélyes akarat nem más, mint az, mely majd elindítja a forradalom felszámolását. Ennek célja egy állam, egy az erény diktálta minden előírásnak alávetett állam, és amelynek – nyilvánvaló módon fennmaradt – terrorista dimenziója tökéletesen különbözik a terrortól, ennek jakobinus és forradalmi értelmében. Az erény-elvet fölcseréli az érdek-elvvel.
A példaszerű thermidoriánus, az, aki elszabadítja thermidori típus  definitív kijelentéseit, bizonyosan Boissy d’Anglas. Az ő kanonikus nagy szövege a III. év messidor 5.-i beszéd. Idézzük:

Minket a legjobbaknak kell kormányozniok […], márpedig, igen kevés kivételtől eltekintve, Önök csak azok között találnak hasonló emberekre,akik – vagyont birtokolván – oda vannak kötve az országhoz, melyben laknak, a törvényekhez, amelyek oltalmazzák, a nyugalomhoz, amely életben tartja őket.

Az erény egy olyan, feltételhez nem kötött szubjektív előírás, amely nem utal semmilyen más, objektív meghatározottságra. Ez az, amiért Boissy d’Anglas elvetette az erényt. A vezetőtől nem azt igényelte, hogy erényes politikus legyen, hanem hogy a »legjobbakat« reprezentálja. A »legjobbak« nem alkotnak szubjektív meghatározottságot. Ez egy meghatározható kategória, a tökéletesen feltételhez kötött tulajdon objektív alakja. A Boissy d’Anglas által felidézett három érv alkalmas arra, hogy átadja az államot a »legjobbaknak«. Eme érvelés előtt fényes jövő áll:

– Egy thermidoriánus számára a törvény nem – mint a jakobinus számára – az elvek és a

helyzet közötti viszonyból származtatott maxima. A törvény az, ami elősegíti a tulajdont. E tekintetben a törvény univerzalitása teljesen másodlagos. Ami számít, az a működése.

– Egy thermidoriánus számára a felkelés nem létezhet, amiként létezik a jakobinus

szerint, amikor az elvek egyetemessége, a kötelességek legszentebbike eltiportatott. Mivel a tulajdonos legfőbb és jogos követelése a nyugalom.

Ebben találjuk meg az ország objektív fogalmának, a törvény megőrző fölfogásának, a helyzetek biztonsági fölfogásának alapvető hármasságát. A thermidoriánus fogalmának elsődleges leírásában jól látható az objektivizmus, a »természetes« status quo és a biztonság összhangja.

Tudjuk, hogy Saint-Just szerint az erény ellentéte a korrupció. Elmélkedni a korrupcióról, persze, ma sem haszontalan. Sylvain Lazarus bebizonyította, hogy a »korrupció« először a politikai bizonytalanságban születik, és mindahhoz kötődik, melynek reális elve szubjektív (az erény, az elvek). Csak legvégül bukkanunk anyagi korrupcióra. Egy thermidoriánus, a maga politikai lényegét tekintve: megvesztegetett. A politikai meggyőződések bizonytalanságának a hasznélvezője. De politikai értelemben csak meggyőződések (és akaratok) léteznek.
Egyébiránt a történelmi thermidoriánusok a szó mai értelmében is megvesztegetettek. Ők azok, akik a Megvesztegethetetlen után jönnek. Utaljunk az angol pénzre, amit bőségben érintettek, a nemzeti javak »sajtjára«, a maguké összeharácsolására! Utaljunk a katonai fosztogatásra (Thermidor átmenet a köztársasági, védekező és elvszerű háborúból a hódító és rabló háborúba) és a szállítmányok menetére a fegyveresekhez. Talán utaljunk még a szoros kapcsolatokra a gyarmatiakkal és a négerekkel. E ponton Florence Gauthier könyve (Triomphe et Mort du droit naturel en révolution /A természetjog Diadala és Halála a forradalomban/) sok mindent megvilágít. Boissy d’Anglas utal a III. év thermidor 17.-i nagy beszédére, mely a gyarmatok bármiféle függetlenségi eszméje ellen irányult. Az érvelésnek aztán majdnem kétszáz esztendős utóélete lesz, és ma is arra szolgál Pascal Brucknernél az igen thermidoriánus Le Sanglot de l’homme blanc-ban /A fehér ember zokogása/, hogy nyilvánosan mossa kezeit mindazt illetően, ami »a harmadik világ« embereivel és országaival történt: a gyarmatosított népek nem »érettek« a függetlenségre (vagyis: ők felelősek bosszantóan nem demokratikus nyomorúságukért). Amire e népek együttesen törekedhetnek, az a belső autonómia felügyelet alatt (vagyis: az IMF által kontrollált kibontakozás az igazi fejlődés feltételével a »modern demokratikus« szellemiségben). Idézzük Boissy d’Anglast:

Távol egy olyan szabadságtörekvéstől, amelynek megőrzése, mint a hódítás, túl sok erőfeszítésbe kerül, elalszanak a megszerzett fémyűzésben és gyönyörben […] az ekevas már nem sérti kezüket, mint ahogy a harcosokét sem. Egy ilyen népnek korlátoznia kell óhajait, hogy bölcsen és békében kormányozzák őket emberies és igazságos férfiak, a zsarnokság ellenségei.

Ezek az óvintézkedések a törvényes »nyugalmat« célozzák a  gyarmatokon, ahol is sokáig szendergőnek hitték a »forradalmi mozgalmat«.

Javasoljuk, írja, hogy a gyarmatokat osszák föl különböző tartományokra; ide kell helyezni – miként a minket körülvevőkbe – egy öt tagból álló adminisztrációt, ugyanazon funkciókba beiktatva és ugyanazon törvényeknek alávetve. De minthogy Franciaország e területe is is részese a forradalmi mozgalomnak, melyet a szabadság megszokása és az önök törvényeinek energiája csillapíthat egyedül, úgy gondoljuk, elrendelendő – átmenetileg, és addig, amíg az utódok másként nem rendelik -, hogy ezeket az adminisztrátorokat a végrehajtó Direktórium nevezze ki.

Voltaképp Boissy d’Anglas csak ki akarta elégíteni ültetvényes barátait és a négereket e példaszerű thermidoriánus három maximával: a gyarmatok az ország részei, hiszen mi vagyunk bennük a tulajdonosok. A törvénynek itt »csillapítaniuk« kell az emancipatórikus és függetlenségi tűzfészkeket, hiszen e tulajdonosokat e tűzfészkek fenyegetik. És végül, kell egy közvetlen és kívánatos adminisztrációs rendszer, hiszen a mi biztonságunkról van szó.
De, még egyszer ismétlem, ez a törvényhozói és anyagi korrupció csak másodlagos. Még ma is azt látjuk, Olaszországban ugyanúgy, mint Franciaországban, hogy a korrupció témájának tisztán empirikus és jogi kezelése erősen kockáztatja, hogy beépített üzletelők és banditák helyén még rosszabb banditákat és még keményebb üzletembereket lássunk. Néhány jelentéktelen bíró ötlete, a piszkos pénz helyettesítése a tényleges pénzzel – egészen nevetséges. Bizonyos összeg fölött minden kapitalista pénz rettentően piszkos. A korrupció témája csak akkor reális, ha a maga alapjában értjük meg: ez a politika elkerülhetetlen gyengesége. A thermidoriánus kérdés mélye nem a thermidoriánus politikusok nyilvánvaló függése a gyarmati lobbitól, az üzérkedőktől és általában a rablóktól. Mindez akkor érint meg, amikor látjuk, hogy minden thermidoriánus számára, legyen bár történelmi vagy mai, az erény kategóriája politikai erő híján nyilvánul meg. Olyan tarthatatlan erőfeszítés ez, amely szükségszerűen vezet el a legrosszabbhoz: a Terrorhoz. Még mindig Boissy d’Anglas:

A tulajdon nélküli embernek állandó erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy érdeklődjön azon rend iránt, amely nem őriz meg neki semmit.

Először is jegyezzük meg, hogy a politikai szubjektivitás itt a rendre utal, nem a történés lehetőségére, melynek ez a helyzet a hordozója. Ezt az ingadozást a politikai tudat államosításának nevezhetjük. Ha ebből pontosan az ellentétét akarjuk megérteni, utalhatunk Mao Ce-Tung elvére: »A zavargások – ez kitűnő dolog.«
Végül emlékeztetünk arra, hogy Boissy d’Anglas szerint az »érdeklődni valami iránt« feltételez egy érdeket (egy tárgyszerűséget). Itt, ennek az érdeknek a neve: »tulajdon«. De, még formálisabban, létezik ama eszme, mely szerint minden szubjektív óhajnak csíraszerűen megvan az érdeke. Ma még ez a legfőbb, ha nem az egyetlen elv a piacgazdaságon belül.
Az »erényre tett állandó erőfeszítéssel« – amely a nagy jakobinusok szerint minden politika elve – Boissy d’Anglas szembeállítja az Állam(rend) és az érdek összekapcsolódását. Ez felcserélés vezet az érdek felé.
Az a thermidoriánus szubjektivitás, mely egy politika megszüntetésében gyökerezik, előidézi az állam és az érdek összekapcsolását. Ez az összekapcsolás tudomásul veszi, hogy a politikai előírás (az »erény« nevű körülmény közepette) mostantól hiányzik.
Filozófiai szóhasználatomban a következőképpen gyűjthető egybe ez a beállítódás:

• A gravitációs középpont már nem a helyzet, hanem a helyzet állapota.
• A szubjektív útvonalat már nem maxima parancsolja meg és nem azok a kijelentések,

amelyek a helyzetek próbájához kapcsolódnak. Az érdek parancsolja, hogy elviseljük az etatizált rendet. Ami annyit is jelent: nem egy igazság aleatórikus útvonala számít, hanem egy csatlakozás kiszámítható útvonala. Tehát minden igazság-útvonal egyedi mű, ő maga egy esemény szám fölötti dimenziójától függ, az érdekelt útvonal koextenzív a szituációs elhelyezkedéssel. Egy thermidoriánus (mint alany) konstitutíve egy tér nyomában van.
Így  egy »thermidoriánus« strukturálisan soha nem nevezi meg egy alternatíva második ágát, ahol az »igazságos eljárás« vagy a »nemre jellemző eljárás« volna az első ág.
A »thermidoriánus« az államosítás, a kiszámítható érdek és egy igazságeljárás megszűnésének feltétel nélküli elhelyezkedése hármasát jelöli, és mindezt e megszűnés nem dialektizálható jegyében  teszi.
Hogy a forradalmi politika 1792 és 1794 között lezajlott, és hogy thermidor 9. megszüntette, a thermidori szubjektivitást mint egyediséget? Az államosítás, kiszámítható érdek ennek az egyediségnek a formális vonásai, s a gondolkodás arra késztet, hogy ennek felszámolására gondoljunk.
Hogy a fogalmat megvilágítsuk, szeretném megmutatni, milyen értelemben tartható fenn az, amit a szubjektivitás elfed. 1976-tól  az »új filozófusok« vagy az »új filozófia« megérdemli a thermidoriánus jelzőt.

Itt kétségkívül formális vonásokra találunk:

• Az államosítás itt a parlamentáris eljáráshoz való csatlakozás formáját ölti, a

megkülönböztethetetlenségét a nem állami szituációktól, a békés egymás mellett élést a jobbal és a tevőleges cinkosságot a rosszabbal, a mitterandizmussal.

• A kiszámítható érdek azoknak az értelmiségieknek az árulása, akik

lemondanak minden minden intenzív politikai rendezésről, minden kritikai és haladó funkcióról, hogy meghódítsák a médiatikus és intézményes tereket.

• A helyezkedés egy nyersen konzerváló érvelés formáját ölti, amely az »emberi

jogok« jele alatt, szembeállítja a nyugati demokráciák kitűnőségét a keleti totalitarizmusok borzalmával.

Ez csak analógia, mivel kétséges, hogy a közvetlen militarizmus erős évei (1965 és 1975 között) valódi politikai módot alkottak-e? De ez az analógia megengedi, hogy felmutassuk a formális jegyek néhány jellegzetes összekapcsolódását. Az »új filozófusok« végső soron egy  eseménysor megszűnéséből támadtak elő, a »balos« vagy »maoista« vagy »hatvannyolcas« sorozat megszűnéséből. Ami magában foglalja:

• azokat, akik a szereplői voltak a szóban forgó sorozatnak. Az összes jegyzett új

filozófus régi maoista, különösen a proletár Bal régi kereteiből valók. És ráadásul a történelmi thermidoriánusok nem külső arisztokraták, nem restaurátorok, sőt még nem is zsirondisták. Ők a Konventben a robespierre-i többség emberei;

• hogy az ítélet a történelemről egy olyan alkotmányozással rokon, melynek

thermidoriánus formális vonásai is vannak. Ez az ítélkezés a sorozat állításainak a kificamítására épül. Az 1965-1975-ös évek militantizmusa szervesen összekapcsolódik egy bizonyos aktivizmussal és olyan ideológiai elvekkel, amelyek mélyén a nép található (»szolgálni a népet«), a munkás figurája, az üzemek valósága. A nyolcvanas évek thermidoriánus renegátsága az aktivizmust leválasztja minden elvről és minden szituációról, és úgy tesz, mintha csak a kínai vagy szovjet állammal lett volna összeköttetésben. Ez csak azzal a tökéletesen irracionális ténnyel magyarázható, hogy a szolzsenyicini »leleplezés« bizonyítékot jelent az új thermidoriánus filozófia számára. Milyen a viszony a harmincas évek sztálini táborai és a fiatal egyetemisták millióinak vak és ragyogó útja között? Ez a viszony egyfajta szándékos kificamítás . Reális tartalmáról leválasztva a »balos« aktivizmus (melybe a thermidoriánusok annyira belefáradtak) árasztotta a szubjektív patológia oldaláról az elbűvöltséget a totalitárius államiság iránt, amely voltaképp tökéletesen átlátszatlan. Az átlátszatlanság a kificamítás effektusa. De ez egy különös átlátszatlanság, a megszüntetett sorozat átlátszatlansága.
A formális vonások egyedítése a politikai sorozat kificamításával megy végbe, s ennek a terméke az átlátszatlanság. Valójában az elgondolhatatlan megkonstruálásáról van szó, a célból, hogy magát a gondolkodást lejárassa.
Azt mondhatni, hogy „thermidoriánusnak” neveztetik az a szubjektivitás, amely – egy politikai sorozat megszüntetésének elemében – sajátos elgondolhatatlanságot állít elő belőle a kijelentéseinek kificamításával, az etatizmus, a kiszámítható érdek és a helyezkedés javára.
A sorozat elgondolhatatlansága mindig és egyszerre a gondolkodás kiiktatása, különös tekintettel a politikai mezőre: mivel az, ami elgondolandó, épp a sorozat. Így fordul elő, hogy a totalitarizmus kategóriája és fellengzős korrelátuma az emberi jogokról (amint ezt bizonyos új filozófusok megpróbálták »megalapozni«) elmerült ugyanazon mozgás elgondolhatatlan tartósságában, úgy Lenin, mint Mao Ce-Tung életművét illetően, mint ahogyan belemerült a hatvanas és hetvenes évek militáns leleménye, a gondolkodás éjszakájába. Az 1902-1917-es, az 1920-1947-es, az 1965-1975-ös sorozatok, amelyek összegzik a politikatörténetek diszkontinuitását e században, átlátszatlan egyediségekké válnak.
Maga Boissy d’Anglas kitartóan dolgozik azon, hogy érthetetlenné tegye a forradalmi sorozatot. Lekicsinyíti arra, hogy ezt a néptömegek gazdasági hozzá nem értését eredményező »erőszakos megrázkódtatás« teszi (ami mindig ragályos érv):

Ha politikai jogokat kikötés nélkül adtok a tulajdon nélküli embereknek, és ha ők sosem fordulnak elő törvényhozók ülőhelyein, agitációra buzdítanak vagy engedik őket buzdítani anélkül, hogy félnének a hatásától, megszilárdítják vagy engedik megszilárdítani a vészterhes adókat a kereskedelemben és a mezőgazdaságban, mert nem érzékelik, sem félik, sem előre nem látják a félelmetes következményeket – végül beletaszítanak minket erőszakos megrázkódtatásokba, melyekből aligha jöhetünk ki.

Boissy d’Anglas montázsa a helyzet irracionalitását (erőszakos megrázkódtatások) összeköti a szereplők irracionalitásával (a nem-tulajdonost a »gazdasági törvények« teremtik). Ez a politikai sorozatból elgondolhatatlan politikát csinál. A kificamítás a terror leválasztásából áll (az »erőszak« nevében) az erényről, egy érdek-elvet használva föl. Mindenki, mint az új filozófusok, a baloldali aktivizmust leválasztotta ennek reális tartalmáról, egy illuzórikus állami elvet használva föl (a józan ésszel szemben úgy téve, mintha a szubjektív »motor« a szocialista államoknak fenntartott illúzió lett volna.)
E montázsnak tartós élete van, s ezt nem csak ismétlődő használatában látjuk, mióta a megszűnés határán vagyunk – egy reakciós és konzervatív időszakban –, de magának a marxista historiográfiának a jelenlétében is. Mivel a probléma középpontjában a gazdaság áll, fel kell becsülni a politikai különösségeket, meg kell csinálni az adóátalakításokat a kibontakoztatásával alfától ómegáig – ilyen a Forradalom marxizáló akadémikus elemzésének a lejtője, annak a forradaloménak, amely hevíti az ötvenes években a PCF-et [a Francia Kommunista Pártot], és amiről egyet kell érteni abban, hogy olyan, mint a visszafordult Boissy d’Anglas. Bizonyítékul adjuk erről Soboul egy elképesztő mondatát: »Thermidor 9.-e nem szakadékot jelöl meg, hanem gyorsulást.«
Végeredményben a »thermidoriánusok« az alkotmányozás neve az igazságfolyamat, e folyamat elgondolhatatlansáa megszűnésének az elemében. Egy elgondolhatatlannak ez az alkotmányozása, láttuk, hosszú távon hatalom. A gondolkodás lefokozásának történeti matrixa.

Ez lehetővé teszi a visszatérést a Terrorhoz.

Szigeti Csaba fordítása

Az esszé eredeti címe és könyvészete: Qu’est-ce qu’un thermidorien? in Alain Badiou: Abrégé de métapolitique (Metapolitikai foglalat), Éditions du Seuils, Paris, 1998, 139-154. p. Mint az olvasó majd látni fogja, az írás elkanyarodik majd a párizsi 1968 utáni állapotokhoz, vagyis Badiou nyíltan aktuálpolitizál. Ugyanezt javaslom a magyar olvasóknak. Tegyék fel a kérdést: Thermidoriánusok vagyunk? Ma, 2018-ban, a gyurcsányi és a Bajnai-féle thermidor 9.-e után az orbáni Konzulátusban élünk? Vagy a kezdődő Császárságban? De azt se feledjük, hogy minden történelmi analógia csak hasonlítás. – A fordító, Szigeti Csaba.