Címke: irodalom

Egy próféta mögött; Isteneikről aprópénzért álmodnak

 

Egy próféta mögött

Szétfeszített inged alá
gyűröd szakállad.

Üreges csontjaim kibéleled,
ne kongjon bennem a féltekén
felhalmozódott félelem.

Ő gombolja ki, én gombolom be,
én mosom hátát, hasát, haját,
míg bele nem vakul a fehérségbe
nem bírja nem kimondani:

karcolja az eget,
ha sarkára áll a mély,
visszájára fordul minden,
szétfeszülnek gombjaim.

 

Isteneikről aprópénzért álmodnak

Elárultad értem a fáraók testét.

Előbújtál a sötétségből,
elátkoztál mindenkit, aki elmenekült.
Epilepsziás rohamaid lettek, látomásaid.

Tartósítod kapcsolatunk,
újraszült balzsamtesteink,
szívszkarabeusz mellkasunkon tanú.

Késeken térdepelteted, magadhoz hívatod,
aki megmérgezi a hangulatot éjszaka.

Nem mernek,
csak lámpafénynél elaludni.
Mindenkire gyanakodni kezdtél,
aki nyitott szemmel alszik,
elkapja pillantásod és énekelni kezd.

Ők másképp számítják az időt,
azt mondják, a miénk lejárt.
Féregjáratot túrnak belénk,
pálmaborral mosnak,
kincseiket hasüregbe rejtik

Később mesélted el,
láttál vászonkötegben megszületni.

 

(Illusztráció: Jan Mankes: Landschap)

Emilio Prades költeményei

Álom

Hívtalak. Hívtál.
Folyóként utaztam veled.
Égig emelkedtek
Mind az összekevert nevek.

Hívtalak. Hívtál.
Veled folyóként ügetve.
A testünk itt maradt,
itt, szemtől szemben: üresen.

Hívtalak. Hívtál.
Folyókként zúgtunk, te és én.
Két testünk közt:
Mily feledhetetlen mélység!

 

Éji óra

Kikötőben szunnyad a nyugalom
a lakk-takarója alá bújva,
miközben a Hold az égbolton
aranyozott horgonyát beszúrja.

Szív,
evezz!

 

Enesey Diána fordításai

 

Gallóné

Gallóné hatvan körüli kicsi, kerek asszony volt, piros arcú, nagyhangú, főleg amióta az ura, Galló jobb létre szenderült. Gyerekeik, unokáik nem voltak, mi legalábbis sosem láttuk, hogy jöttek volna hozzájuk.
Amióta Galló elhagyta a földi világot – amiben Gallónénak oroszlánrésze volt – az asszony sunyi, kötekedő természete még hangsúlyosabbá vált, amit mi, a többi lakó naponta tapasztaltunk, hol kisebb, hol nagyobb adagokban tálalva. Ha valaki arra vetemedett, hogy a tikkasztó nyári hőségben kinyissa a lépcsőházban az ablakot, Gallóné nyomban ott termett, és válogatott szitkozódások közepette becsukta, hadd süljön meg az a botor, aki negyven fokban szatyrokkal teli aggatva caplat fel a lépcsőkön. Aki nem köszönt elég hangosan, arról rögvest leszedte a nem létező keresztvizet is. Ha valahol zene szólt, Gallóné nem átallott végig vonulni mind a négy emeleten, fülét az ajtókra tapasztva, és amint megtalálta a bűnöst, éktelen dörömbölésbe kezdett, rendőrséggel, no meg egyéb hatóságokkal fenyegetve az illetőt. Szó, mi szó, az öregasszony nem volt éppen népszerű a lakók körében, a legtöbbünk igyekezett kerülni, és csak akkor beszéltünk vele, ha muszáj volt. Gallóné érezte ezt, és az érzés, hogy a többi lakó retteg tőle, kéjes örömmel töltötte el, és ez az öröm széles, bárgyú mosoly képében minden áldott nap ott virított az arcán, talán nem is tűnt el onnan még akkor sem, amikor aludt. Így teltek a hetek, a hónapok Gallóné zsarnoki uralma alatt. Mi, akik reggelente munkába igyekeztünk, csak azután merészkedtünk ki a lépcsőházba, amikor biztosan meggyőződtünk róla, hogy a gonosz vénasszony nincs ott. Én a magam részéről úgy gondoltam, van éppen elég problémám, nincs szükségem ráadásként egy rosszindulatú lakó áskálódására. Egyszer még arra is képes voltam, hogy munka után két teljes órát ücsörögjek a ház előtt egy unalmas könyvbe temetkezve, és megvárjam, amíg az öregasszony befejezi a fejmosást, amit az egyik lakónak tartott, de olyan elemi hangerővel, hogy beleremegtek a ház falai. Persze az természetes volt, hogy ha ő főzött, a lépcsőházba szellőztetett és mindent beterített a büdös olajszag, ahogy az sem zavarhatott senkit, ha az udvarlójával, akit az ura halála után igen hamar beengedett az életébe – s egyszersmind a miénkbe is -, hajnalig vihorásztak, énekeltek. A férfinak ráadásul öblös, mély hangja volt, és ha rázendített egy nótára, a kéretlen előadás úgy dördült bele a csendes éjszakába, hogy nem egyszer a szívroham kerülgetett, mikor erre ébredtem.
Gyűlöltem –e Gallónét? Igen, gyarló ember lévén úgy éreztem, bármikor örömmel megfojtanám egy kanál vízben. Egyszer még az is eszembe jutott, amikor óriási fenekét jobbra-balra riszálva totyogott előttem a boltból hazafelé menet, hogy belököm egy autó alá. De aztán mégsem tettem meg.
Egy esős, őszi napon sehogy sem tudtam elkerülni a találkozást, mert éppen szembe jött velem az utcán. Hosszú napom volt, fáradt voltam és ideges, ám ez őt szemlátomást egyáltalán nem zavarta, mert azon nyomban belekezdett a napi penzumba és csak mondta és mondta a magáét, a hangja egyre élesebbé vált, vijjogott, mint egy vércse. Nem értettem, hogy miről beszél, nem is érdekelt, csak bólogattam egyhangúan, magamban meg azt kívántam, bárcsak vinné el az ördög! És akkor hirtelen még jobban rázendített az addig csak szemerkélő eső, feltámadt a szél, és felkapta Gallónét, ott röpködött körülöttem, már nem szitkozódott, rettegés ült a fakókék szemeiben. A következő pillanatban azt láttam, hogy cseppfolyóssá válik. Furcsán megnyúlt az alakja, egészen hosszú lett, azután valahogy lekerült a földre. A szél alább hagyott, de az eső még esett, és Gallóné utoljára még hadonászott egy kicsit vizenyőssé vált karjaival, majd végleg eggyé vált a lábam előtti tócsával.
Röviddel ezután elállt az eső, kisütött a nap, és a tócsa, a vízzé vált Gallónéval együtt felszáradt, mintha soha nem is lett volna.
Azóta csend és nyugalom van a házban…      

 

 

Budapest, 2016. június 05. 

 

Illusztráció: In vain they dry and disappear – Angelus Hellion 

/A szöveg megjelent a Palócföld c. folyóiratban 2017-ben. /

Sir Philip Sidney: Astrophil és Stella (részletek)

Morpheusz, szörnyű Hüpnosz víg fia,
bizonyság az élve meghalóknak,
látnok gyakran és múltbalátó vagy,
s négy nedv árja költővé is iktat,
mivel hatalmad rajtam oly iga,
hogy öntudatlan nem fekszem soha,
csak Stellámat látom én álmomban,
hunyt szemem edzem nevetni sírva,
s minden tudással azt kérdem: neked
honnan az ében, rubin, arany, gyöngy,
hogy formázz bőrt, ajkat, fogat, fejet?
– Bolond – felel – , nem Kelet kincséből,
de szívedből, míg apám rád éjt von,
szép Stella képét én tőled lopom.

 

– Eressz, írnék. – Mi célból? – Enyhítsem
szívem terhét. – Adhat enyhet a szó, ha
tükre naponta emésztő gondnak?
Jól esik, mert vad csatát fest híven.
– Nem szégyelled kórod tudatni sem?
Nem, hisz növeszti hírem, oly csoda.
– S ha véli, ki bölcs, hogy szód ostoba?
Titokban szólok, senkit nem ijeszt.
Mi sem léhább, beszélni a falnak?
Mi sem keményebb, hallgatni kínpadon?
Csitt, balga Ész, észtől eszem lankad.
Így írok kételyek közt, és hagyom,
borúm tintát nyeljen, s ragadja meg
Stella varázsát, mitől elmém remeg.

Kiss Zsuzsánna fordításai 

 

 

 

(kettős haiku); (városkép korán)

 

(kettős haiku)

álmából arra
ébredt hogy olvas: talán
inkább álmodik

álmában talált
egy verset de mikorra
fölébredt már nem

 

(városkép korán)

a város ébredezik
a madarak csiripelnek
az autók tülkölnek
az emberek ricsajt csapnak

az emberek tülkölnek
az autók csiripelnek
a madarak ricsajt csapnak
a város felébredt

 

(Illusztráció: Privedentsev Gennady: Surreal city on the water)

Matilde Campilho költeményei

Veranda

Negyedik üzenet
a végtelen reggelhez:
Végül a nagy szerelem
Nem ígér semmi egyebet
Mint a 12 kegyelem
Ami el van osztva
A földi folyosókon
Azért ez mégiscsak több
Mint elegendő
És a megzavarodott idő
Ütései dacára
A rövid irtózat
Rohamok ellenére
Az ami fönnmarad
A szépség a minden

(2014.)

Lipp Márta fordítása

 

A félkör felbontása

Igaz átadtuk magunkat
a misztikus zarándokutaknak
légzésgyakorlatokat végeztünk
küzdöttünk keleti harcmódokkal
fordítottunk chilei verseket
egy ízben és hét alkalommal.
De belül mélyen tudjuk
csak egy dolog számít
ha lesimogatjuk a rászáradt
kérget az angyal szívéről
ami élő
ami nem alszik.

(2014.)

                                                                  Lipp Márta fordítása

 

Matilde Campilho (1982. december 20. Lisszabon) portugál költő. 2010 és 2014 között Lisszabon és Rio de Janeiro között ingázott,  Lisszabonban szerkesztőként, Rio de Janeiroban újságíróként dolgozott. Ez idő alatt jelent meg az első verseskötete 2014-ben, Jóquei (Zsoké) címmel. 2015-ben elnyerte a Teixeira Költészeti Nagydíjat.