Címke: irodalom

Ötvenhat

mindenki másképp nevezi,
de nekem a legjobb évem volt.

Pedig milyen rosszul indult ez is!
Betegségek, hideg, szegénység,
nyáron meghalt a nagyapám, alig bírtuk
eltemetni. Az első fizetésemből vettem
egy új cipőt Cseszkóban, gyönyörű volt, erős,
vörösesbarna, de elég hamar tönkrement,
mert ebben a cipőben csináltam végig
az októbert, a novembert. Talán azért
maradtam a harcokban, mert az új cipőben
erősnek, szabadnak, fontosnak éreztem magam.
Pedig a végén már csak a lélek tartotta.
Ahogy engem. 71-ben szabadultam.
A börtönben minden kicseréltek bennem,
a szememet, a májamat, az életemet.
Becsüljem meg magam, mondogatták.
Becsüljem meg, mert még egy esély nem lesz.
Nem is lett. Középkorú asszonyként,
halántékon őszülő hajjal szabadultam.
 

Csak azt nem értem annyi év megbecsülés,
annyi év hideg és annyi év éhezés után:

hány cipő kell egy forradalomhoz?

 

BOGÁNCS

 

Sssss! A novemberi szél süvöltve vetette magát a didergő városra, végigtáncolt a háztetőkön, belekapott az útszéli fákba, bokrokba. A talaj kiszikkadt, és kőkeményre fagyott, a verebek dermedten gubbasztottak a kopasz ágak közt.

Az öregember kilépett az élelmiszerboltból. Kezében dagadt szatyrot cipelt.

– Segíthetek? – kérdezte hirtelen egy fiatal, húsz év körüli leány, s már nyúlt is a szatyorhoz.

– Hagyd csak! Nem olyan nehéz ez.

De az csak nem hagyta, sőt, minden úgy festett, mintha ki akarná rabolni a bácsikát. BOGÁNCS bővebben…

Tudod-e; a dal és a dalnok

 

Tudod-e

Tudod-e, hol laknak az angyalok?
Buszon járnak munkába vagy gyalog?
A csodáknak most milyen az ára?
Mennyi lehet náluk az áfa?
A mennyben is gyorsan kopik a flaszter
és gyakran áll le a páternoszter?
Ha az ég a földdel összenő,
honnan hívnak szerelőt?
Készül-e náluk évvégi leltár,
ott, hol az örök életet gyártják?
Mit felelhet egy megvénült trubadúr,
amikor számon kéri majd őt az Úr?
És végül a pokolban vajon
mettől meddig tart a fűtési szezon?

 

a dal és a dalnok

tavaszi szél a fák között
hol csak játszva
hol dühödten cibálva
próbálgatja mi az
mi néki ellenállhat
kerítésoszlopon rigó dacol vele
pusztán dala a fegyvere
meg-meglebbentve szárnyait
mondja csak mondja egyre
strófája hasonlít az egyszeregyre
meg nem unja
önfeledten ismétli százszor
megy ez magától
szerény kosztümös párja
a magyal aljában
csemetéit tömködi kukaccal
nem törődve az írott malaszttal
hogy mi lenne a férje dolga
nem panaszolja ő csak egy szolga
a fekete zsakettes dalnok
minden munkát ráruházott
nem
ha néha-néha megpihenhet
hallgatja önfeledten
hisz néki szól a szerenád
egy teljes évadon át

 

(Illusztráció: Rebecca Vincent: Suppertime)

Origamista

Százháromszor hajtja meg.
A világnak úgy lesz vége, hogy sikerül százháromszor félbehajtania valamit. Papírlapot mondjuk. Nem is tudja, hogy ezt egyszer kiszámították. Nem is tudjuk, hogy próbálkozik. Azt sem tudja, hogy ez lehetetlen. Hogy állandóan, a tizedik, tizenegyedik hajtás után, olyan tömzsi csomóvá zsugorodik a papír, hogy nincs az a kéz, az a lapaj vasakarat, ami akárcsak még egyszer félbekényszeríthetné azt a meggyötört lapot. Mégis próbálkozik.
Ahogy a papír zsugorodik, neki úgy kell nőnie. Először ő hajlik, lapul a földre, ahogy megfogja az óriási, leheletvékony irka csücskét, felhajtja, lendületből, s aztán azt a lendületet használva, térdét meghajtva, laposra görnyedve fut vele a szemközti csücsökig. De ahogy a papír hajlik, emelkedik, úgy egyenesedik ő, növekszik is. Mindig épp olyan nagy, hogy még egyet hajthasson rajta.
Ez pedig feltételezi, hogy előbb növi ki ezt az ismert univerzumot, mint az origamija. Egyetlen hajtással előbb. És akkor olyan nagy már, hogy senki fel sem ismerheti, észre sem veheti, hogy ő ember, papírral.
Minden úgy lesz, ahogy kezdetben volt.

(angolul megjelent: Strange Horizons Samovar, 2018.)

Homályos részek

 

A homályos részeket meg kitakartam
a képen úgy, mintha fáznál,
de közben meg nem, ezt tudni lehet,
mint ahogy a gyertyák lángjait, a törölközőket a nyakadban,
minden szőrszáladnak növési irányát, kegyetlenül ferde orrod,
fekete szemeiden a haragot.
ez majd meddig tart?
nem látom a sötétben a hangot, „cseresznye reakció”,
vágod rá, elvirágzol, aztán semmi nem lesz belőled,
a vérfoltos lepedőre ébredés, a megkönnyebbült sóhajod, hogy
dejó, megint nincs gyerek,
és meleg vízbe áztatod, közben fütyörészel,
redoxireakció,
pedig a meleg vízben a vér kicsapódik,
belemaródik örökre, most akkor ezzel a vetéléssel alszunk innentől kezdve,
gondolom, bár téged nem zavar, más foltokkal is alszunk már egy ideje,
ez is csak biztosítja az otthonos légkört,
a meghittséget,
én az ágyon fekve füstöt eregetek, csak a plafonhoz vagyok képes beszélni egy ideje,
másnap levágom a hajam,
hozzáigazítom önérzetemhez, pont a vállamig ér mindkettő,
átlagosnak mondható, nem kezelhető.
Hunyorodó szememmel számolok.
A képen ketten vagyunk, én kitakarlak téged,
most olyan, mintha nem lenne vérfolt közöttünk éjjel,
most olyan, mintha nem fáznál,
mert ezt tudni lehet, akár a gyertyák lángjait, a hajam hosszát,
a kegyetlenül ferde orrod, a homályos részeket.
Ha ketten vagyunk a képen,
mindezt nem lehet biztosra venni,
hunyorítok, számolok,
egy meg egy mindig kettő marad.

 

(Illusztráció: Lovers)