A homályos részeket meg kitakartam
a képen úgy, mintha fáznál,
de közben meg nem, ezt tudni lehet,
mint ahogy a gyertyák lángjait, a törölközőket a nyakadban,
minden szőrszáladnak növési irányát, kegyetlenül ferde orrod,
fekete szemeiden a haragot.
ez majd meddig tart?
nem látom a sötétben a hangot, „cseresznye reakció”,
vágod rá, elvirágzol, aztán semmi nem lesz belőled,
a vérfoltos lepedőre ébredés, a megkönnyebbült sóhajod, hogy
dejó, megint nincs gyerek,
és meleg vízbe áztatod, közben fütyörészel,
redoxireakció,
pedig a meleg vízben a vér kicsapódik,
belemaródik örökre, most akkor ezzel a vetéléssel alszunk innentől kezdve,
gondolom, bár téged nem zavar, más foltokkal is alszunk már egy ideje,
ez is csak biztosítja az otthonos légkört,
a meghittséget,
én az ágyon fekve füstöt eregetek, csak a plafonhoz vagyok képes beszélni egy ideje,
másnap levágom a hajam,
hozzáigazítom önérzetemhez, pont a vállamig ér mindkettő,
átlagosnak mondható, nem kezelhető.
Hunyorodó szememmel számolok.
A képen ketten vagyunk, én kitakarlak téged,
most olyan, mintha nem lenne vérfolt közöttünk éjjel,
most olyan, mintha nem fáznál,
mert ezt tudni lehet, akár a gyertyák lángjait, a hajam hosszát,
a kegyetlenül ferde orrod, a homályos részeket.
Ha ketten vagyunk a képen,
mindezt nem lehet biztosra venni,
hunyorítok, számolok,
egy meg egy mindig kettő marad.

(Illusztráció: Lovers)

A dadogások hidege félelmetes lassúsággal emészti fel a mondatokat.
Mint a vékony erózió a föld felett, pusztításba kezdesz te is.
Alkalmanként félórányi távolságra is lehetek.
Ma karnyújtásnyira.
A szorongásomhoz írok verseket. A nyitott ablakomhoz nyáron. Lonc szaga folydogál.
Neveket adok az ismeretlen érzéseknek, táplálom a szükségtelen eufóriát.
Bezáruló látóterem vaksin hunyorog. Miért talál az egyik a másikra.
A vasárnapi ebéd szaga – pavlovi reflex az öngyilkosságra.
Nem táplálom a testem, könyvekből építek templomot.
Kereketlen, fakó távok a magasban – felhők vagy bárányok.
Tudatlanságom oltárán áldozni képtelenség, ne nyílj szám, nem fáj fejem.
Faragatlanság kezembe markolni, diót csempészni kantáros nadrágom zsebébe.
Mazsolázni a szedreket, belül a bokor hozzáférhetetlen, mint a mondataid értelmi központjai:
E körül is cirkulárisan mozognak a tárgyak. Felépítek neked egy szobát, ahol elférsz.
Az enyémben nincsen hely számodra. Reggel a padlón ébredek.
Puha vagy. Két test hidegének milyensége tárgyal, a felek között nem születik megállapodás.
Féktelen futásba kezdek. Nem szobát, otthont építek neked. Hogy tudnám lehagyni az igazán.
Fontos dolgokat. Iramlik a vér, szemeim közé megemelkedett vérnyomás gyűlik. Algopyrin.
Lehetőleg az egész levél. Annyi úgysincs nálad. Lehet, hogy egyszerűnek tűnik, ahogy.
De nem az. Néhol karnyújtásnyi távolságra – néhol pont egy évnyire.
Takargatom a szorítást a mellkasomban. Légszomjas térviszonyok a sűrű levegőben.
Csak ülünk egymás mellett, mint esti pára az aszfalt felett.
Elmennek az asztalunk mellett, ránk kiabálnak, köszönnek.
Órákig gondolkozom, hogyan tegyem meg a távolságot kezeink között.

(Illusztráció: Cueva de las Manos / Cave of the Hands)