A dadogások hidege félelmetes lassúsággal emészti fel a mondatokat.
Mint a vékony erózió a föld felett, pusztításba kezdesz te is.
Alkalmanként félórányi távolságra is lehetek.
Ma karnyújtásnyira.
A szorongásomhoz írok verseket. A nyitott ablakomhoz nyáron. Lonc szaga folydogál.
Neveket adok az ismeretlen érzéseknek, táplálom a szükségtelen eufóriát.
Bezáruló látóterem vaksin hunyorog. Miért talál az egyik a másikra.
A vasárnapi ebéd szaga – pavlovi reflex az öngyilkosságra.
Nem táplálom a testem, könyvekből építek templomot.
Kereketlen, fakó távok a magasban – felhők vagy bárányok.
Tudatlanságom oltárán áldozni képtelenség, ne nyílj szám, nem fáj fejem.
Faragatlanság kezembe markolni, diót csempészni kantáros nadrágom zsebébe.
Mazsolázni a szedreket, belül a bokor hozzáférhetetlen, mint a mondataid értelmi központjai:
E körül is cirkulárisan mozognak a tárgyak. Felépítek neked egy szobát, ahol elférsz.
Az enyémben nincsen hely számodra. Reggel a padlón ébredek.
Puha vagy. Két test hidegének milyensége tárgyal, a felek között nem születik megállapodás.
Féktelen futásba kezdek. Nem szobát, otthont építek neked. Hogy tudnám lehagyni az igazán.
Fontos dolgokat. Iramlik a vér, szemeim közé megemelkedett vérnyomás gyűlik. Algopyrin.
Lehetőleg az egész levél. Annyi úgysincs nálad. Lehet, hogy egyszerűnek tűnik, ahogy.
De nem az. Néhol karnyújtásnyi távolságra – néhol pont egy évnyire.
Takargatom a szorítást a mellkasomban. Légszomjas térviszonyok a sűrű levegőben.
Csak ülünk egymás mellett, mint esti pára az aszfalt felett.
Elmennek az asztalunk mellett, ránk kiabálnak, köszönnek.
Órákig gondolkozom, hogyan tegyem meg a távolságot kezeink között.

(Illusztráció: Cueva de las Manos / Cave of the Hands)