Köd a tó felett

Amikor először következmények
nélkül rombolsz, rájössz, hogy tetted
következményei már rég utolértek
és körülvettek téged, bár sóvárogva
várnád az ítéletet, a nagy szembesítést,
de nincs ott senki sem. Egyszerre elönt
a Béke, mintha utoljára szólna hozzád
– ez a Tied – mielőtt utadra bocsát.

Mosolyogva döbbensz rá,
hogy el kell menned innen és
bár a vágóhíd még olyan messze van,
te már hetykén tudod, hogy kell juhokat
leölni, s a köd a tó felett bizonytalan.

Holdviola-ember

Amikor rájövök, hogy a tóban lévő
ember két lépés távolságra van,
közelebb, mint a vendégektől szoktam a világító
parton mélykék nyugalomban,

akik nem bőrömben élnek, csak velem,
(mint a holdviola-ember gyarmatomban)
s ma a szokásosnál jobban rám pirítanak,
igényük bár szokatlan, kendőzetlen,
etikája, erkölcse megfoghatatlan,
megrebbentve és forgatva az enyém,
lágy szénné rágnak meg válaszukban,

nyugtalan leszek, mint a Hold-fehér palló,
„a fekete dió-nyárs villáján pihen”
recsegve, ropogva szólok, ahogy kell,
mint ánizs, szegfűszeg, édesen.

Bútor

Mindig örömmel segítettem,
és a hozzáértésem rám tapadt,
ahogy a barna növények a
járásomhoz, hogy könnyen

megtaláljon bárki, elvégre
nem menekülök, csak elkószálok
néha. Mindig az újat keresem
és egyre több dolgot tanulok,

ahogy formálom és megsokszorozom
egyre halványabban a
természetemet, ha magamba
nagyon ritkán nézek, időm sincs

rá, okom se nagyon. De azért
feladatot én is úgy kerestem, ahogy
asztal szokta a tányér vonalát,
vagy esténként hosszan

úgy időztem, hogy megpihenjen
rajtam, aki lát. Ha tévedek
és megadom magam, onnantól
már csak gyanakszanak rám,

erényével az arcomon
ül nyitott szemmel az éjszakám.

(Illusztráció: Manuela Facchin Varalda: Lunaria)

vidámpark

a tenger partján
vidámparkot találtunk
oly szomorú volt

villamosbérlet

nem szép tőled
hogy nem segítesz
a villamos alá ugrani

ezen a hétvégén
különben is
pótlóbusz jár helyette

új korszak előtt

már megint új korszak előtt
áll
ez a szerencsétlen hülye
üljön le

zárójelben

(csak zárójelben
mondom neked hogy inkább
nem mondok semmit)

(Illusztráció: Avanish Trivedi: Calcutta Tram Painting)

október

a ragyogásban csak a ragyogás van
meg a szürke
fénylik a fény
az ott a túlpart
bozótból nézem
köztünk, előttem: víz, ragyogás
a fekete szárcsák mint árnyékok úsznak el
homlokukon fehér jel világít
a napból a földre költöztek a meleg színek
most itt laknak lent a leveleken
ilyenkor helyet cserélnek
a zöld-fehéret meg átveszi a nap
csukott szemű októberi fény
halvány, dereng az arcomon, mellemen
az erdő felreped, születik egy madár
eleven kicsapódás
erős szárnyak, harsanás el a valahovába
a kastélypark kedd délelőtt
búgás, gépek távoli zaja
locsog a víz kacsák vadásznak
néha egy toboz vagy elkésett vadalma engedi el az ágat
csattog le a levelek közt
indulása mindig, érkezése sosem hallható
kivéve ha lent vízbe buggyan

decemberrózsa

hol van már nemhogy a nyár, de az ősz is!
bent a lakásokban mindenütt karácsony, szép asztalterítők, csillogó papír
falak közé húzódik az ünnep
lent a szomszéd kertben egy tearózsa sodródik sárgásrózsaszín kelyhével, legalább kétméteres száron

színegyedül
szálegyedül

az emeleti gyerekszoba ablakából nézem, plüssnyulak és starwars-plakátok közül,
ahogy szurokfekete bokrok fölött újra és újra nekirohan a szél
ugyanaz a féktelen tengeri szél, ami madarakat szór a dublini utcák fölé,
a rosszul szigetelt házak réseiben sivít és egymásra uszítja a kerteket
csapódik, lobog, dől ide-oda hosszú szárán és még csak szirmát se veszti a decemberrózsa,
az egyetlen, csodálatos rózsa, világ rózsája, senkirózsa
ebben a zúgó, év végi sötétben,
süvöltő űrben, égtelen égi világéjszakában,
amikor még a csillag is alig meri:
hogy jön ő ahhoz, hogy világítson?
egy virág??

szilveszteri vers

hova el
hova hova el
hova el el hova
el a lova
él él hova
év év év év év
hav hov hé hova hév
el szele szala
év hava hova
hó lova el

(Illusztráció: Antonio Leonelli: Still Life with Grapes and a Bird (ca. 1500–1510))

ÜLÜNK EGYMÁS HÁTÁBAN
mondok egy mesét
ami kezemnek a hátadról eszébe jutott története

EREJE
A szavak ereje
a hallgatás.

Az étel ereje
a testben az űr.

Az együttlét ereje
Önmagam.

NÉGYSOROSOK
Seregély rikácsol félti fészkét
nehogy belőle fiókát rázzak
Fekszem a napon a fák alatt
hangyák akupunktúráznak

♈︎
leereszkedik az este
szeretnék csendet a fejembe
két macskabagoly vakog
a mindenit ne ordítsatok!

♈︎
feltornyosuló felhők széle
holdsugarától gyöngyházfehér
nyögdécselnek a szilvafák
a kabócák hangja összeér

♈︎
egy dalt kívánok még—-széténeklés dalát
hogy kihulljon belőlem—a belém tárt világ
fű fa és bokor————–kerüljön vissza mind
a helyére és én———–.a csönd legyek megint

♈︎
körtét majszolok
két kislány lóg ki a kerítésen
kuncognak a hátam mögött
visonganak hogy szembenéztem

♈︎
EGY SZÚNYOG énekelt
elalvás előtt fülembe
elhessegettem

aztán félálomban
én voltam ő
az éhes

sajnáltam miért nem
harapott nagyobbat belém

AHOL A SZÍVET TOLLAL MÉRIK
tűnődöm barátom százhúsz távoli élmény
fergeteges zajából mi még most is cseng a fülemben
miért pont holmi madarak ugrálást tudom észben
tartani és felejtem rögtön az elmés szónokokat?
rád gondolva se munkád otthonodat se látom
csak egy horzsolást a térdeiden szaladásból
mert a mezőn egy fürge kölyök versenyre kihívott
isteneknek mérlegén pihetollu a mérték
hozzám szól ami könnyű értelmét se tudom
kerti fáinkhoz a lépteink magyarázat
belőlünk csak semmiségeink nem hullanak el

(Illusztráció: a szerző munkái.
A fénykép: Itt vagyok.
A rajz: Erdőkben. Peloponnészosz.)

Lucullus éhezik

Az agyaghoz tapasztom fülem,
hallani akarom a lelket,
a visongó, ujjongó lelket,
amit Isten kispórolt az emberből –
az anyag üres, élettelen.
Szemétrevalóval tölti meg
e formát az értelmetlen.

Pedig az ürességet érteni kell.
Akár túlemel, akár magába húz.

Kitől sokat vesznek el,
csak a keveset képes szeretni.
Természetes helyett az abnormist.
Ebben az önmagába roskadó körben
minden szinonima csakis magáról szól.
Visszafelé araszol az öntúlhaladás:
Lucullus éhezik, dőzsöl a tartalmatlan.