A januári lapjánló igyekszik bemutatni a frissen megjelent lapok tartalmi gazdagságát.

2023. január 9.

A TIZEDIK: Vörös István: A tágulás pora (vers) [Látó]

A Látó 2023. januári száma Petőfi Sándor és költészete köré szerveződik, így telis-tele van stílusgyakorlattal, Petőfihez és verseihez kapcsolódó lírákkal, szójátékokkal, szöveg-és címvariációkkal. Vörös István verse remekül játszik Petőfi Sándor stílusjegyeivel. A vers játékosságának a létezésre vonatkozó kérdés ad komolyságot. A semmiből keletkezés nehézsége szintén ráül a versre, ahogy az űrként megjelenő hiány is. De milyen fény vegyülhet a bolyongó vándort kísérő árnyékhoz? [E. D.]

A KILENCEDIK: Jürgen Habermas: Utószó (filozófiai esszé, Weiss János fordításában) [2000/1]

A Frankfurti Iskola (és úgy egyáltalán a nyugati világ) egyik legnagyobb élő filozófusa és szociológusa kilencvenedik születésnapján egy rendkívüli munkával lepte meg a világot: két kötetben, több mint 1700 oldalon megírta filozófiatörténetét, magyar fordításban: Ez is a filozófia története című nagyszabású művét. A könyv rendkívüli érdeklődést váltott ki Németországban, számos észrevétel, cikk, kritika érkezett róla, melyekre Habermas egy külön esszében válaszolt: ezt a választ olvashatjuk Weiss János fordításában a 2000 legújabb számában. A mintegy húsz oldalas tanulmányban a filozófiatörténet szinte minden nagyobb kérdése fölvetődik egy elképesztően művelt ember megközelítésében. Az alapvető kérdés az, hogyan különül el egymástól hit és tudás, illetve hogy a varázstalanított világban mi lehet a morál alapja, van-e ilyen egyáltalán. Habermas, jóllehet pontosan érzékeli annak problematikusságát, hogy az ész korántsem motivál olyan erővel erkölcsösségre, mint a vallásos szemlélet tette, mégis optimista: a modern társadalmak polgárai számára egyre fontosabbá váló személyes önmegértés ugyanis „erős motivációs ok lehet számunkra arra, hogy törekedjünk rá, hogy morálisak legyünk.” [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Mészáros Márton: A szópárbajok hiábavalóságáról (tanulmány) [Alföld, januári lapszám]

Mészáros Márton az Ábel a rengetegben segítségével mutatja be, milyen is a gyermekkori olvasmányokat felnőtt fejjel újraolvasni. Már a tanulmány elején felvetődik a kérdés, hogy miért tartják számon ezt a könyvet mind a mai napig gyermekeknek szóló olvasmányként. Holott úgy tűnik, hogy a regény jóval túlmutat Ábel agyafúrtságán, ugyanis a fiú háromszoros kiszolgáltatottsága igen hangsúlyos, ahogy az is, hogy ennek tudatában van, és kudarcokkal teli küzdelmet folytat ez ellen. Mészáros Márton arra is felhívja a figyelmet, hogy az apa és a fiú közti, mókásnak tűnő beszélgetések egyszerre a „legmeghatóbb” jelenetek is. A szerző kiemeli a szópárbajok és az adott kultúra összefüggéseit. Ezenkívül a szócsaták valós harcoknak tűnnek, de a harc megjelenik a természettel való viszony frontvonalán is. A szócsaták viszont sokszor elfedik vagy éppen felszínessé teszik a valóságot, s ennyiben hiábavalóak, az igazi szembenézés, ami a mű szempontjából döntő jelentőségű, nem bennük rejlik.

Nem tudom megállni, hogy kiemeljem Markó Béla Mi a hűség? című versét az Alföld decemberi számának legelejéről.  A vers a hűség és a hűtlenség közötti határvonalat méri fel, illetve azt, hogy mennyiben szükséges hűtlenség a hűséghez, s hogyan dolgozik az emlékezés a hűség ellen és miképp szolgálja a megújulás a hűség javát. [E. D.]

A HETEDIK: Margócsy István: Szerzők, szerepek, szempontok (Petőfi, Jókai) [2000/1]

Margócsy István tanulmánya két olyan szerző recepciótörténetével foglalkozik, akinek vagy már el is érkezett, vagy a közeljövőben érkezik el a 200. születésnapja. Petőfi és Jókai utóéletében kétségkívül sok közös vonás van, és mindkettő rávilágít a magyar irodalomtörténet-írás elmúlt kétszáz évének jópár jellegzetességére. Margócsy higgadtan, olykor ironikus mosoly kíséretében követi végig a folyamatot, ahogyan e kultikus szerzőket minden korszakban a maga képére igyekezett formálni (hol kisebb, hol nagyobb erőszakossággal) a tudományos nyilvánosság. Bár a marxista irodalomszemlélet a második világháború után szakított a megelőző korszak sok előfeltevésével, az életművek monolit, szerzőközpontú, homogenizáló felfogását nemcsak továbbvitte, de meg is merevítette. A rendszerváltás utáni nyitottabb szellemi légkör lehetőséget adott új megközelítések kifejtésére, és csak remélni tudjuk, hogy az évfordulók további lökést adnak majd e két hatalmas hatású életmű termékeny újraértelmezéseinek. [B. Cs.]

A HATODIK: Simona Popescu: Az állatok öregedése (vers, Szonda Szabolcs fordításában) [Székelyföld]

Simona Popescu januári Székelyföldben megjelent verseiben a természet közelsége dominál, lépten-nyomon megjelenik bennük a növény- és állatvilág. Az állatok öregedése című vers az idő múlását figyeli meg, összehasonlítva az emberek és az állatok változását. Az ember folyvást változik, míg az állatban kicsit mindig látszik a kölyök. Vajon az emberben nem rejlik-e benne a gyermek, a „váz mögött ugyanaz a szép,

rejtőző, láthatatlan, szótlan” lány vagy fiú? Ha így van, nem győzedelmeskedik-e fölötte a múlt elmúlásba taszító ereje? Hogy lehetünk Isten képmásai?

Hány képmása 

van Istennek?

AZ ÖTÖDIK: Toroczkay András: Kétely (vers) [Alföld, december]

Három összefonódó sorsról szól ez a vers. A versbeszélő anyjáéról, aki rákban halt meg, egy A nevű fiúéról, az anya egykori egyik tanítványáéról, aki szklerózis multiplexes lett, és egy másik tanárnőéről, aki szintén SM-es volt. A három sorsot egyetlen jelenetbe sűríti a szöveg: fél évvel az anya halála után iszogat a beszélő A-val, aki még mindig egy régi négyest sérelmezett. A hatalmas sérelem, avagy fájdalom, az anya halála, látszólag nem azonos súlyú a „négyes” sérelmével. De kiderül, hogy a történet korántsem ennyire egyszerű, a sorsok és fájdalmak, ennél sokkal komplikáltabban fonódnak össze, és az is kétely tárgya lehet, hogy ki az igazán érzéketlen: aki egy súlyos betegségben meghalt tanárnőn a négyesét kéri számon, vagy aki nem érzékeli, hogy olykor egy négyes nagyobb trauma lehet a legsúlyosabb betegségnél is. [B. Cs.]

A NEGYEDIK: Tandori Dezső: Füst Milánnak (vers) [Tiszatáj, novemberi lapszám]

Tandori Dezső szavainak számvetés ízük van. A múlt merőben hétköznapi mozzanatait felsorakoztatva üldözi a lényeget. A múlt mindennapjaiból számos tárgy és élmény a feledésbe burkolózik. De mit üzennek a szobrok — a múlt kimerevített tartósságának jelképei — a jelennek, van értelmük vagy mind hiábavalóság? Nem bújik-e meg minden torzítás mögött az igazság, s nem épp a jelentéktelennek és feleslegesnek hitt mozzanatokból bontakozik ki? [E. D.]

A HARMADIK: Csabai László: A banda (novella) [ESŐ]

Csabai László szövege a nagy gazdasági világválság idejébe, 1931-be kalauzol minket. Egy beregi napszámos fiú küldözget leveleket anyjának Nyugat-Magyarországról, ahol alkalmi aratási munkákat vállalt el hasonló napszámosok egy csoportjával pusztán a megélhetésért. A levélíró, egy bizonyos Balogh Ferkó, bár mélyszegénységben él, tanult embernek számít, hiszen nemcsak elemit, de polgárit is végzett. Ez teszi hitelessé a szöveget, hiszen egy tipikus napszámos aligha írhatott volna hosszú, irodalmi stílusú leveleket aratás után vagy akár előtt. Persze nem is az a lényeges, hogy realisztikusnak fogjuk-e föl magát az elbeszélői hangot, sokkal fontosabb a levelekben megképződő világkép és sorsszemlélet: a hétköznapi szenvedés és kilátástalanság leírása egy feudális emlékeit szilárdan őrző társadalomban, a megjelenő ilyen-olyan szélsőséges ideológiák átszivárgása a szegény napszámosok tudatába, és a szemlélet egész bájos-szomorú korlátozottsága. [B. Cs.]

A MÁSODIK:  Márton László: Négy pillanat (Tar Sándorról, utólag) (esszé) [Alföld, december]

Az Alföld decemberi számának súlypontja Tar Sándor művészete: nemcsak tanulmányokat olvashatunk a vitatott, de kétségkívül rendkívüli tehetségű íróról, hanem például Kiss Tibor Noé hozzá címzett versét is, illetve Márton László esszéjét. Utóbbi volt rám a legerősebb hatással. Négyszer találkozott – az esszé tanúsága szerint – Márton Tarral, de csak egyszer beszélgetett vele. Mindegyik találkozás a maga módján megrendítő volt, és ezekből a pillanatképekből valahogy hitelesebben, mélyebben, maradandóbban rajzolódott ki számomra Tar alakja, mint számos hosszú tanulmányból. A „bukás” (a besúgás tényének napvilágra kerülése) után Tar ugyan kiváló író maradt, de legfontosabb nem is csak emberi, de (Márton szerint, és egyetérthetünk vele) írói feladatát nem tudta már elvégezni: a saját múltjával való kíméletlen szembenézést, szembesítést. [B. Cs.]

AZ ELSŐ: A tétova óriás: A feleségem története című filmről. Enyedi Ildikóval, a film rendezőjével és Láng Imolával, a látványtervezővel Sághy Miklós beszélgetett (beszélgetés) [Tiszatáj, november]

A beszélgetés elején Enyedi Ildikó azt elemzi, hogy mennyiben tartható A feleségem története maszkulin regénynek, s azt is elárulja, hogy a filmben arra vállalkozott, hogy empátiával közelítse meg mindazt, ami a férfilétet jelenti. A beszélgetés során bepillanthatunk a kulisszák mögé is, a színészek kiválasztásának nem kevéssé zökkenőmentes folyamatába. Az interjúban különösen izgalmas mozzanat volt számomra a térszimbolika kérdése, a „nőies” Párizs és a „férfias” Hamburg kontrasztja. Hasonlóan érdekes a bánat és a humor kettőssége, amelyből a film kontrasztokból születő harmóniája táplálkozik. Az irányítás és az irányíthatatlanság közötti feszültség szintén a történet szempontjából lényeges elemként kerül szóba. A beszélgetés és a történet szempontjából is a legszebb mozzanatnak mondanám azt, amelyben a kapitány ráébred, hogy „ez a világ, amiben élünk, elég nagy csoda ahhoz, hogy boldogan belemerüljünk, és nincs szükség másra. Mert ez maga a titok és a csoda.” (Enyedi Ildikó megszólalásából kiemelve)