A szegénységet én elsősorban a zsidókeresztyén kultúra hagyományainak megfelelően gondolom el.

Az első est tanulságai arra is felhívták a figyelmemet, hogy nem lehet egy olyan bonyolult jelenséget, mint a szegénység konkretizálni, pontosabban ha példákat hozunk fel (hajléktalanok, munkanélküliek, nyugdíjasok, gyerekek), akkor rögtön egy olyan szűk területre korlátozzuk a szegénység problémáját, amelyből már nem lehet az egész témára vonatkozó következtetéseket levonni.

A szegénységről szóló beszéd tulajdonképpen az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy a szegénységről beszéljünk. Hajléktalanokról, öregekről, prostituáltakról beszélünk miközben pontosan a probléma lényege sikkad el. Végül mindenki arról a területről beszélt – s nevezte meg szegénységként – amivel egyszer személyesen kapcsolatba került.

Jézus úgy tudta a szegényeket megszólítani, hogy egyszerre hívott önmagához egyvalakit és mindenkit. Három szó hangzott el a vita végén, amelyek képesek voltak végül megvilágítani a problémát: a hiány, a kiszolgáltatottság, valamint a szolidaritás. Véleményem szerint ezekkel a szavakkal próbáltuk végül felépíteni a szegénység antropológiáját.

Teológusként úgy gondolom, hogy senki sem tekinthető szegényebbnek a kereszten függő Istenembernél, mivel benne tudatosult a hiány a legnagyobb mértékben. Az evangéliumok tanítása szerint mindenkiben megvan ez a hiány, de nem mindenkiben tudatosul. Akiben azonban nem tudatosul a hiány – mint a bolond gazdag esetében – saját gazdagsága illúziójának a kiszolgáltatottjává válik. Másokban tudatosul a hiány, de pont e tudatosulás teszi őket kiszolgáltatottá.

A hiány megszűntetésére tett kísérlet szerintem a szenvedésben valósul meg. A szenvedést nem egy időszakos állapotként kell elképzelnünk, hanem egy olyan folyamatként, melynek éppen eszkatológiai horizontja ad értelmet. A szenvedés azonban csak akkor nem teszi az embert kiszolgáltatottá, ha a szenvedő képes belátni annak értelmét.

Úgy gondolom a szolidaritás szónak addig a pillanatig van értelme, ameddig mögötte az együtt szenvedés gondolata lapul. Az empátia és a szimpátia szó nélkül nincs értelme szolidaritásról beszélni. A szolidaritás szó mai közkeletű értelme olyan távol esik az előbb használt szótól, mint a törvény rabbinikus összefoglalása (amit nem szeretnél, hogy veled tegyenek, te se tedd azt másokkal) az aranyszabálytól (amit szeretnél, hogy veled tegyenek, te is azt tedd másokkal). Szemlélődő passzivitás és cselekvő együttérzés néz egymással farkasszemet. Manapság azonban mindkettőt szolidaritásnak hívják. De lehetséges-e cselekedni nem akaró emberekből társadalmat építeni? Lehetséges, de csak és kizárólag egy apatikus társadalmat, ahol minden a szegénységhez forduló aktív cselekvés csak jóakaratú devianciaként határozható meg.

Tellér Gyula a második beszélgetés alkalmával azáltal volt képes kikerülni a szegénységről szóló beszéd relativitásának a csapdáját, hogy nem a hiány felől közelítette meg a problémát, hanem egy lehetséges ideális állapotot tartott szem előtt. Nem azt kell kérdeznünk, hogy mi hiányzik az embereknek, hanem azt, hogy mely esetben lesznek elégedettek és boldogok. Egyáltalán lehetséges-e elképzelni egy olyan közösséget, melynek minden egyes tagja elégedettnek és boldognak tekinthető? Vagy a fogyasztói társadalom – különböző médiumain keresztül – a mértéktartó boldogság, és elégedettség képét az emberekből már végleg kiszerelte, megteremtve ezáltal az „ideális fogyasztót”, aki mindig jobbat, szebbet, drágábbat szeretne, de legalábbis annál jobbat és szebbet, mint ami a szomszédjának van? Azokat a problémákat kell vizsgálnunk, amely az összes fogyasztó által érzékelt relatív szegénységhez vezet. Beszélhetünk-e azonban egy ilyen társadalomról anélkül, hogy egy elérhetetlen utópia csapdájába esnénk? Lehetséges kiemelni azokat az embereket a nyomorúságukból, akik az utcán koldulnak, és egyes esetekben egy kukkot sem tudnak magyarul, mivel valamelyik külföldi országból hozták ide őket a kolduskirályok? Amikor a koldusokra egy egész rendszer települ? Meg tudjuk egyszer haladni azt, hogy a szegénységről szóló beszéd ne csak statisztikai kijelentésekben, politikai felkiáltójelekben és értelmiségi kérdőjelekben merüljön ki?

Tulajdonképpen sajnálom azokat az embereket, akik nem valamiféle elzárt világból tekintenek a szegényekre és a koldusokra, hanem minden nap találkoznak velük. Nem azokra gondolok, akik velük foglalkoznak, hiszen őket a legmélyebb tisztelet illeti meg, hanem arra a gyalogosan járó középrétegre, akik aluljárókban és pályaudvarokon kénytelenek közlekedni. Csak az érezhet a szegényekkel szemben igazi felelősséget, aki már látta őket, de nem biztos, hogy pont azoknak kellene egyedül felelősséget érezniük. Olyan mértékig terheli le ezt a réteget a szegénység látványa, hogy azt akár már zaklatásnak is minősíthetnénk. Lehet a Kossuth tér bemocskolásáról beszélni, amikor Budapesten minden egyes sarkon és minden egyes aluljáróban ugyanazt a szagot lehet érezni, mint ami a Parlament előtt egyes politikusok orrát bántotta?

A szegénység minden egyes ország sajátjaként jelenik meg, s akárki akárhogy próbálkozik, nem lehet megszabadulni tőle. Tulajdonképpen annyira lesz egy ország gazdag, vagy szegény, hogy hogyan képes ezt a problémát kezelni. Ma Magyarországon egyszerű tűzoltás folyik, vagy még az sem, s egyre kisebb esély van arra, hogy a szegénységgel kapcsolatban bármiféle társadalmi felelősség kialakuljon.

Egyetlen megoldás létezik: el kell érni egy olyan életszínvonalat, és státuszt, ami lehetővé teszi a probléma kikerülését. Költözzünk kertvárosba, vásároljuk autót stb. Fővárosunk szegénysége azonban nemcsak a hajléktalanok számában mérhető, hanem a hulló vakolatokban, az 56-os és világháborús belövések még mindig meglevő nyomaiban, az eldobált cigarettacsikkekben és szemétben, melyből olyan kevés van az országban, hogy már importálni kell, a zöld területek folyamatos fogyásában, és a mindenfelé megtalálható kutyaszarban. Szegénységünkről nem csak az emberek, hanem a színek és a szagok is árulkodnak. Amíg árpádsávos zászlókról és kormányszóvivők félpucér fotóiról fognak felettünk vitatkozni, addig nem is fog változni a helyzet. A szavazatokért folytatott versenyfutásban – s nálunk tulajdonképpen ezt jelenti a demokrácia fogalma – senki sem mer olyan szabályozásokat bevezetni, ami enyhítené ezeket a problémákat. Ki mer ma Magyarországon szembeszállni több millió dohányossal, akik szerteszórják a csikkeket az utcán, vagy hasonló számú kutyatartóval, akik nem szedik a kutyájuk után össze azok bélsarát?

A demokrácia és a szolidaritás – bár a politikai pártok gyakran használják ezeket a már szinte röhejesen elkoptatott kifejezéseket – nem lehetnek egy ország céljai, hanem csak eszközök egy magasabb cél érdekében (például a szegénység leküzdése, vagy a létbiztonság). Egy eszközt pedig nem az minősít, hogy mennyire jól van megalkotva, hanem a használata. Ha nem tudok használni egy kalapácsot, akkor hiába áll a rendelkezésemre, s akár az is megkockáztatható, hogy ezt az eszközt, mivel nem tudom használni már nem is nevezhetem kalapácsnak, vagy esetleg csak úgy nevezhetem, hogy láttam mások miként használják.

Tavaly tavasszal bizonyos körülmények miatt Magyarországon sok millió ember nem tudta használni a demokráciát, mint eszközt. Lehetséges, hogy van egy olyan eszközöm, ami formára nagyon hasonlít egy kalapácsra, csak éppen a szeg beverésére nem alkalmas. Így vagyunk mi manapság a demokráciával. Amíg azonban nem tudjuk megfelelően használni az eszközt, és folyamatosan csak a szeg mellé csapkodunk, vagy a saját ujjunkra, addig marad csak a sok felesleges erőfeszítés és fájdalmas felszisszenés. Ez már azonban egy ideálisabb állapot, mivel manapság hazánkban a demokráciát és a szolidaritást nem eszköznek, hanem megvalósítandó célnak tekintik. De ha célként tűzzük ki őket, akkor milyen eszközökkel próbáljuk megvalósítani? Az a demokrácia, amit eszközként használnak a demokráciának mint célnak az eléréséhez, mint láttuk nem más, mint a szavazatokért való versenyfutás. Tudomásul kell vennünk, hogy ez ma Magyarország, s míg a helyzet alapvetően nem változik addig marad beszédtémaként egy félpucér (azóta már sajnos visszalépett) kormányszóvivő, és az állandó terrorfenyegetettség.

Kránicz Gábor

„On this point the S/M game is very interesting because it is a strategis relation, but it is alwys fluid. Of course there are roles, but everybody nows very well, that the roles can be reversed. Sometimes the game begins with the master and the slave, and at the and, the slave has become the master. It is an acting out the power structures by a strategic game, that is able to give sexual pleasure or bodily pleasure.”
/Michel Foucault*/

A képernyő előtti és a papírról (jelen esetben ez szűküljön könyvre és folyóiratra) történő olvasás differenciálásakor** észrevételem szerint mindig kimaradt szöveg és olvasó hatalmi viszonyainak vizsgálata. Legplasztikusabban szexuális analógiákat használva juthatunk közelebb a kérdéskörhöz, melynek kimerítő indoklását már Németh Zoltán szövegei*** is véghezvitték. Az olvasás aktusát a test cselekvése teremti meg (a tekintet a sorokon ritmikusan halad, egyre beljebb és beljebb hatolva a szövegben), mely mozgást csak a kielégítő megértés, vagy a végkimerülés hagyatja abba.

Nem elhanyagolható módon értelmezési terünkbe vonódnak a (könyvbe vagy más hordozóba, periodikába) kötött (bondage) szövegek és a nagyobb szabadságfokon illékonyabb, sikamlósabb (online, wired, azaz ily módon: bedrótozott, de mégis az egybekötözött szövegtesthez képest relatíve: végtelen) térben mozgó szövegek eltérő hatalmi pozícióból létesítenek viszonyt velünk.

A bekötött szöveget testünk által uraljuk, nem csak tekintetünk, de bármely testfelületünk számára érinthető, kiszolgáltatott corpus, hiszen rá van feszítve egy adott méretű papírfelületre, amely onnan kezdve gyakorlatilag felülírhatatlan. Ha megelégeltük, darabokra tépve megsemmisíthetjük, vagy akár el is égethetjük a könyvet, ő védtelen, azért teremtették, hogy minket szolgáljon, kényúri jogokat gyakorlunk fölötte, akár birtokba vesszük és fizetünk érte, akár csak egy könyvtári prostituált-példány szolgálatai vesszük igénybe – hiszen ekkor is megválthatjuk, csekély összeg fejében.

Az online szöveg nem elpusztítható – szabadíthatunk ugyan az oldalra vírust, de a textus, ha akar, és elég erős mémekkel**** bír, feltűnik száz és száz új helyen, mindez hordozóinak csak egy mozdulatába kerül. De ha el akar tűnni, felszámolhatja magát, volta illékony, tünékeny, képtelenség hatalmunk alá hajtani. Végtelen szabadságfokok felé tart, önmagát vagy részeit tetszés szerint (kibernetikus organizmusként) bővíti, növeli, csökkenti, kicseréli, pótolja, felülírja, mi csak loholhatunk nyomában. Ily módon az olvasó felett korlátlan uralomra tehet szert. Végső esetben, reménytelenségbe hajszolva az azt, akár meg is semmisítheti. (Hiszen amint egy szubsztancia felhagy az olvasás aktusával, olvasó-voltában megszűnik létezni.) Az olvasó vagy megsemmisül, vagy szolgálja a szöveget. Dominancia vagy szubmisszió. Harmadik út nincs.

Az online szöveg monitoron való időzése ugyan tetszés szerint meghosszabbítható, jelenléte állandóvá mégsem válik, egy mozdulat és elillan. A legtöbb online szövegtestbe még erre ingerlő kapcsolódási pontok (linkek) is be vannak építve, nehogy egy pillanatra bárki is azt hihesse, megvolt, kész, el van olvasva. Az állandósult kielégítetlenség e láncszemei a megértés vágyába zárt olvasót a szövegen való túllépésre késztetik, egy végtelen szöveget szimulálva (?). A kielégülést a végtelenben állandóan ki-kitolja, ezáltal örök szenvedéssé téve a disciplinát .

Hivatkozások:
*forrás: http://foucault.tek.bke.hu
**Vita az internet, az élet és a (folyóirat)irodalom viszonyáról:
http://www.barkaonline.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=55&Itemid=9
*** Olvasáserotika (részletek): http://www.korunk.org/8_2001/olvaso.htm
**** http://hu.wikipedia.org/wiki/Memetika

Korábban nem figyeltem föl honi szerzők tárcáira és jegyzeteire a Budapesten és Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen hasábjain, vagy azért, mert ritkán jutott el hozzám, vagy ritkán írtak a lapba, most már mindegy. Amikor azonban egyszerre két szöveg is a szemembe ötlött, úgy tűnt, szerzőik azon gondolkodtak írásuk közben, hogy milyen jól jönne már egy külföldi alkotói ösztöndíj, mondjuk egy németországi. Szurkolok is nekik, az elismerés ilyen formája ritkán örvendeztet meg honi alkotót. Kapjanak, nyerjenek ösztöndíjat íróink, írjanak jó szövegeket, legyenek megfelelő körülményeik az alkotáshoz, ne kelljen az egzisztenciális gondok között küzdeniük a műteremtéshez szükséges elmagányodás óráiért, a lehetséges, a műben megteremtett mindenkori utolsó világok poétikai létrehozása során arról ábrándozniuk, hogy elkelne már egy jó kis ösztöndíj.

            Aztán hozzám keveredett az Irodalmi Jelen 2006. februári száma, benne Lovas Ildikó jegyzetével a második oldalon. Elolvastam volna mindenképpen, de a címe külön csalogatott, arról írt ugyanis a szabadkai szerző, hogy Van még vicces könyvünk?, engem meg külön, bár nem szakmailag érdekel a humor, meg az irodalom peremvidékére utasított műfajok még némelyike. Elolvastam, s bár utána nem mondhattam Bányai János nyomán, hogy olvastam egy könyvet, de azt igen, hogy olvastam egy nekem tetsző jegyzetet.

Lovas Ildikóról annyit tudok, hogy többször díjazott író, négy, számomra (is) fontos novelláskötet szerzője, regényíró, aki ráadásul nem csak magyarul, hanem fordításban is olvasható, az Üzenet folyóirat szerkesztője, és nagyon komolyan veszi az irodalmat. Anya, aki nagyon komolyan veszi gyermekének eligazítását az iskoláztatás bonyolult, és az élet még bonyolultabb labirintusában. A jegyzete e kettőről szól. A század- és ezredforduló magyar irodalmának is egy jeles szelete is erről szól. Arról, hogy az irodalomban miként tárgyiasulhat a hagyományok át- és fölülírásával, illetve újraírásával, a tradíció és a nóvum közötti feszültség leképzésével az író, mint a műbe bevonuló magánszemély és a változásában megfogalmazhatatlan, jelenlétében is távollevő, politikailag, ideológiailag, gazdaságilag, szociálisan és értékrendjében módosuló, meg nem állapodott, semmiképpen sem egész-elvű valóság, vagy világ. Többek által járt út, Lovas Ildikó is ezt a határhelyzetet, a volt és a lesz közötti efemer pillanat kínos elhúzódását fogalmazta meg sajátos poétikával a Kijárat az Adriára című regényében. Meg a mostani jegyzetében is a maga, illetve gyermeke idejének egymásra feszülése közötti hiányt érte tetten, egyetlen határszeletét, a vicces könyvek hiányát emelve ki. Vagy talán inkább a vicces könyvek olvasásának hiányáról írt? Vagy mégis inkább a vicces könyvek kánonon kívül helyezéséről? Vagy szinte pedagógiai figyelmeztetést fogalmazott meg, hiszen képzettségénél fogva, és anyaként is pedagógus, hogy az olvasóvá nevelés során fontos a szórakoztató kiadványok olvasása? Saját példája ez utóbbira utal, amikor közli, hogy a gyermekként olvasott indiános könyvektől Rejtő Jenő regényei vezették át James Joyce harmadik középiskolásként olvasott remekéhez. Illetve, Rejtő írásai teremtették meg számára az átjárhatóságot a szórakoztató irodalom és a „magas irodalom” között. Nem vagyok agresszív alkatú, ezért mélységes ellenérzésem nyomán se köpném szembe azt, aki azt állítja, hogy Rejtő regényei a ponyva fogalomkörébe tartoznak, noha szerintem olyan megismerési referenciákkal és korát megelőző reflexivitással rendelkeznek, hogy az egyszeri doktorandus méltán tanulmányozhatta egymásra vonatkoztatva Rejtő és Szentkuthy gondolati mélységeit, ugyanakkor azt se gorombítanám le, aki nem tartaná különösebben szórakoztató műnek az Ulyssest, Joyce regényét. Csak ezekhez az egymástól poétikailag, tartalmilag, stilárisan, retorikában, megszólításban és megszólalásban elkülönböződő lehetséges világokhoz átjárókat kell létrehozni. Az átjárók milyensége pedig életkorfüggő (is). Lovas Ildikó a gyermeke olvasóvá nevelése során szerzett tapasztalatai, amelyek megfogalmazásából nem zárható ki, hogy maga is olvasó, sőt! író, arra utalnak, hogy „az irodalomban, amiben semmi vicces, vagy legalább izgalmas nincsen”, a gyermek (és a felnőtt se) nem lel élvezetet, amit azzal indokol, hogy „mi magyarok, túlságosan komolyan vesszük az irodalmat”. Ebben lehet valami: az olvasás nem az arisztokratikus gőg póza, hanem hedonisztikus aktus, és erről nem mondhatunk le bármiféle kánon vagy dogmatikus ideologizálás javára. A jegyzetben szereplő gyermek kényes irodalmi ízlését, vagyis azt, hogy minden kötelezően elolvasásra szánt mű unalmasnak bizonyult, Hašek Švejkje módosította, a 830 oldalas regény nem volt se hosszú, se unalmas számára. Aztán jött Rejtő. Majd így folytatódott a történet: „Tíz után megnyugodva hallottam a kamaszos nyerítéseket: a Három testőr Afrikában, igen, Csülök, Tuskó és a többiek el fogják végezni magasztos küldetésüket, segíteni fognak nekem abban, hogy könyvvel a kezében lássam szívemből szakajtott magzatom.” Így írja az író, az anya, a pedagógus. És itt mennyire összecseng írói és anyaként, pedagógusként szerzett tapasztalata Stephen Kingnek, a manapság egyik legolvasottabb, az irodalom peremvidékén alkotó szerzőnek a meglátásával, miszerint „a gyerekeknek mindent és bármit szabadna elolvasniuk, amit csak akarnak – még a képregényeket, szexkézikönyveket és tudományos-fantasztikus regényeket is”. Csak a folyamatos és intenzív olvasás vezethet el a klasszikus művek szeretetéig és élvezéséig, míg a klasszikusok (és most értsünk itt bárminemű elit irodalmat) kényszerű olvasása egy életre megutáltathatja a könyvet az edzetlenül olvasásba kezdővel. Ezzel egy emberben kioltjuk az olvasás hedonisztikus élvezetét, megfosztjuk a megismerés egyik csodájától. Ugyanakkor egyetlen olvasó elveszítésével egy kicsit megöljük az irodalmat is.

Fekete J. József

Kedves Barátaim! Nem tudom, sétának nevezhető-e a hajnali rohanás a Nyugatiba, a Szegedre menendő Ic-re (helyjegy, jegy előre megvéve). Bizony, nem fogadtam egyik kedvenc íróm és gondolkodóm, Georges Perec tanácsát: legalább másfél órával a mindenkinek jelzett indulás előtt menj ki a pályaudvarra, mert semmit sohasem lehet tudni, és ha türelmesen vársz, előbb-utóbb úgyis indul valami. E mentalitást már csak Délmagyarországon sikerült védelmeznem, amikor egy kisasszony (bocsánat: asszony) arra a hírre, mely szerint a bölcsészkar VIII. termében lesz-e konferencia, megkérdezte, “Biztos?”. Hát ha ez a kéz az én kezem, akkor ez maga a bizonyosság.

Az elmúlt hét végén kétnapos konferenciára gyűltünk, melynek tárgyát József Attila legutolsó értekezése, a “Hegel, Marx, Freud. I. A tudományos szocializmus” képezte, és bevallom előítéletes voltam, amikor egy masszívan unalmas vagy középszerű konferenciát jósoltam magamban. Nagyon jó volt, hogy nem csak J. A. standard avagy hivatásos kutatói voltak jelen (akikről többnyire nem csak az tudható, hogy mit mondtak korábban, hanem az is, hogy ha vigyáznak az egészségükre, 2017-ben mit fognak mondani, hanem filozófia- és pszichológiatörténészek is.

József Attila dolgozata szerintem roppant érdekes. Bár hosszú vita folyt arról, hogy befejezett vagy befejezetlen-e (4 + 1 szövegvariáns áll a rendelkezésünkre), szerintem kerek, mint a sajt. A szöveg elején költőnk leszögezi, hogy minden feltétel adva van (no, ez egy barátom elbeszélésére emlékeztet: tudod, Csaba, a nőt már több mint tizenöt éve ismerem, kedveljük egymást időtlen idők óta, minden feltétel adott, és mégse dugtunk sohasem): tízmilliók nyomorognak, a termelési erők és a termelési viszonyok közötti összhang annyira felborult, hogy ellentétük már-már elviselhetetlen, meg még a nagykönyvek is megírták, hogy itt az idő, és akkor mégis “miért nincsen szocializmus”? És messze nem azért, mert a kommunisták és a szocdemek egyaránt rendkívül rosszul látnak neki a szocializmus megteremtésének. Nos, a kérdést igen hosszú szellemi utazás követi, kezdve Hegellel, folytatva Feuerbachhal és zárva Marxszal. Ez eddig rendben van. Bár megjegyzem, 1934-1935-ben a Recherches philosophique évkönyvben pl. Karl Löwith egészen másként látja: Hegellel lezárult a klasszikus filozófia, valami nagyon befejeződött, és a hegeli corpus szétesik, két nagy elágazás nyílik belőle: a marxi és a kierkegaardi út. Vagyis időben ugyanakkor, amikor József Attila kontinuitást lát, Löwith diszkontinuitást. Már a ’20-as évek végén Jean Wahl – akiről kevesen tudják, hogy költő is volt – a kierkegaardi útra tereli a rendszer-előtti, a “fiatal” Hegel gondolkodásának jellemzését, a ’30-as évek derekán Kojeve a heideggeri útra (ő volt a Recherches philosophique kritika rovatában a fenomenológia felelőse).
József Attila a munka közepébe beszerkeszt egy kis florilégiumot, egy kis idézetgyűjteményt Marxból, de a koraitól, részint A gazdasági-filozófiai kéziratokból, részint a Feuerbach-tézisekből, részint A német ideológiából. Ez utóbbi frenetikus vitairatot kiheréli, vagyis kilúgozza belőle mindazt, ami szarkasztikus, vitriolos benne, kimetszi a humort. Költőnk németül olvasta A német ideológiát, és el is jutott benne az első ötven oldalig, mert valamennyi idézete /A TÖRTÉNELEM/ című fejezetből való, az 1974-es magyar kiadás 34-45. oldaláról.

Mert itt fölleli az ember alapviszonyát a férfi és a nő viszonyában, a termelés alapmintáját a nemzésben. Erre van szüksége, ráadásul csak azért, hogy visszamenőleg kimutassa, miként vezet út Hegeltől Feuerbachon át eddig a Marxig, és mindezt csak azért, hogy kimutathassa, miként vezet út Marxtól Freudig. Rövidre fogva a gondolatmenetét: a nagy társadalomelemző elfelejtette alaposan megvizsgálni a társadalmi folyamatokban az individuális és lelki tényezőt. Jelesül azt, hogy ha tömegméreteket ölt a frigiditás és az impotencia, nincsen “emeltyű” a történelem továbbmozgatásához. Írása végén ismét fölteszi a kérdést: “Miért nincsen szocializmus?” S a válasza az – ő persze szebben fogalmaz -, hogy ha a nőknek nem nedvesedik be, a férfiaknak nem áll föl, akkor cseszhetjük a szocializmust. Az persze nyitott kérdés marad, hogy ha orvoslási síkra tereljük a nemi defektusokat, és ha ezek gyógyíthatók, akkor e terápia éppen hozzásegíti a beteg lelkeket a jelenvaló társadalomba történő beilleszkedéshez (ez a későbbi antipsychatrie, például Gilles Deleuze így vélekedik az “Öt állítás a pszichoanalízisről” című rövid kiáltványában az 1950-es években), vagy ellenkezőleg, potenciálisan (!) képessé teszi az egyedeket a harcra.

Hát minderről két napon át igen érdekes eszmecsere folyt, amelyből érintőlegesen kiderült, hogy Hegelhez vagy a Fenomenológián, vagy a Logikán keresztül érdemes eljutni, kiderült, hogy költőnk (és kora) nem csak a korai Marxot, hanem A tőkét is bibliaként forgatta (ugyanekkor írja le Raymond Queneau, hogy A tőke a munkásság Ószövetsége, az Újszövetsége pedig A kommunista kiáltvány), Freud pedig messze túllátott a klinika kertjén.

Ketten maradtunk még vasárnapra is, mert bár szörnyűségesen hideg idő járta, igen kellemes volt lent délen. Óránként indul a busz Makóra, nosza hát, menjünk át józsefattilázni. Annakidején a hagymaváros Homonnay nevű fényképésze lekapta Juhász Gyula és mások társaságában a nagyon fiatal József Attilát a makói színház lépcsőin álldogálva. Egy kutyát sétáltató idős úr közlötte, hogy az a színház fából volt (?) és már rég nincsen meg (lebontották? krimibe illő módon leégett?). Gondoltuk, megnézzük a József Attila Múzeumot, “biztos”-nak látszott, hogy bármi múzeum, ha valamikor, vasárnap nyitva van. A múzeum antithetikusan viselkedett, “műszaki okokból” természetesen. Szóval Makó a hiányokkal tüntetett, megerősítvén, hogy “ami nincs, csak annak van bokra” és “ami van, csak annak nincs bokra”.

Az Espersit-házat elfelejtettük megnézni. Állítólag: pedig lenni látszana.