Korábban nem figyeltem föl honi szerzők tárcáira és jegyzeteire a Budapesten és Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen hasábjain, vagy azért, mert ritkán jutott el hozzám, vagy ritkán írtak a lapba, most már mindegy. Amikor azonban egyszerre két szöveg is a szemembe ötlött, úgy tűnt, szerzőik azon gondolkodtak írásuk közben, hogy milyen jól jönne már egy külföldi alkotói ösztöndíj, mondjuk egy németországi. Szurkolok is nekik, az elismerés ilyen formája ritkán örvendeztet meg honi alkotót. Kapjanak, nyerjenek ösztöndíjat íróink, írjanak jó szövegeket, legyenek megfelelő körülményeik az alkotáshoz, ne kelljen az egzisztenciális gondok között küzdeniük a műteremtéshez szükséges elmagányodás óráiért, a lehetséges, a műben megteremtett mindenkori utolsó világok poétikai létrehozása során arról ábrándozniuk, hogy elkelne már egy jó kis ösztöndíj.

            Aztán hozzám keveredett az Irodalmi Jelen 2006. februári száma, benne Lovas Ildikó jegyzetével a második oldalon. Elolvastam volna mindenképpen, de a címe külön csalogatott, arról írt ugyanis a szabadkai szerző, hogy Van még vicces könyvünk?, engem meg külön, bár nem szakmailag érdekel a humor, meg az irodalom peremvidékére utasított műfajok még némelyike. Elolvastam, s bár utána nem mondhattam Bányai János nyomán, hogy olvastam egy könyvet, de azt igen, hogy olvastam egy nekem tetsző jegyzetet.

Lovas Ildikóról annyit tudok, hogy többször díjazott író, négy, számomra (is) fontos novelláskötet szerzője, regényíró, aki ráadásul nem csak magyarul, hanem fordításban is olvasható, az Üzenet folyóirat szerkesztője, és nagyon komolyan veszi az irodalmat. Anya, aki nagyon komolyan veszi gyermekének eligazítását az iskoláztatás bonyolult, és az élet még bonyolultabb labirintusában. A jegyzete e kettőről szól. A század- és ezredforduló magyar irodalmának is egy jeles szelete is erről szól. Arról, hogy az irodalomban miként tárgyiasulhat a hagyományok át- és fölülírásával, illetve újraírásával, a tradíció és a nóvum közötti feszültség leképzésével az író, mint a műbe bevonuló magánszemély és a változásában megfogalmazhatatlan, jelenlétében is távollevő, politikailag, ideológiailag, gazdaságilag, szociálisan és értékrendjében módosuló, meg nem állapodott, semmiképpen sem egész-elvű valóság, vagy világ. Többek által járt út, Lovas Ildikó is ezt a határhelyzetet, a volt és a lesz közötti efemer pillanat kínos elhúzódását fogalmazta meg sajátos poétikával a Kijárat az Adriára című regényében. Meg a mostani jegyzetében is a maga, illetve gyermeke idejének egymásra feszülése közötti hiányt érte tetten, egyetlen határszeletét, a vicces könyvek hiányát emelve ki. Vagy talán inkább a vicces könyvek olvasásának hiányáról írt? Vagy mégis inkább a vicces könyvek kánonon kívül helyezéséről? Vagy szinte pedagógiai figyelmeztetést fogalmazott meg, hiszen képzettségénél fogva, és anyaként is pedagógus, hogy az olvasóvá nevelés során fontos a szórakoztató kiadványok olvasása? Saját példája ez utóbbira utal, amikor közli, hogy a gyermekként olvasott indiános könyvektől Rejtő Jenő regényei vezették át James Joyce harmadik középiskolásként olvasott remekéhez. Illetve, Rejtő írásai teremtették meg számára az átjárhatóságot a szórakoztató irodalom és a „magas irodalom” között. Nem vagyok agresszív alkatú, ezért mélységes ellenérzésem nyomán se köpném szembe azt, aki azt állítja, hogy Rejtő regényei a ponyva fogalomkörébe tartoznak, noha szerintem olyan megismerési referenciákkal és korát megelőző reflexivitással rendelkeznek, hogy az egyszeri doktorandus méltán tanulmányozhatta egymásra vonatkoztatva Rejtő és Szentkuthy gondolati mélységeit, ugyanakkor azt se gorombítanám le, aki nem tartaná különösebben szórakoztató műnek az Ulyssest, Joyce regényét. Csak ezekhez az egymástól poétikailag, tartalmilag, stilárisan, retorikában, megszólításban és megszólalásban elkülönböződő lehetséges világokhoz átjárókat kell létrehozni. Az átjárók milyensége pedig életkorfüggő (is). Lovas Ildikó a gyermeke olvasóvá nevelése során szerzett tapasztalatai, amelyek megfogalmazásából nem zárható ki, hogy maga is olvasó, sőt! író, arra utalnak, hogy „az irodalomban, amiben semmi vicces, vagy legalább izgalmas nincsen”, a gyermek (és a felnőtt se) nem lel élvezetet, amit azzal indokol, hogy „mi magyarok, túlságosan komolyan vesszük az irodalmat”. Ebben lehet valami: az olvasás nem az arisztokratikus gőg póza, hanem hedonisztikus aktus, és erről nem mondhatunk le bármiféle kánon vagy dogmatikus ideologizálás javára. A jegyzetben szereplő gyermek kényes irodalmi ízlését, vagyis azt, hogy minden kötelezően elolvasásra szánt mű unalmasnak bizonyult, Hašek Švejkje módosította, a 830 oldalas regény nem volt se hosszú, se unalmas számára. Aztán jött Rejtő. Majd így folytatódott a történet: „Tíz után megnyugodva hallottam a kamaszos nyerítéseket: a Három testőr Afrikában, igen, Csülök, Tuskó és a többiek el fogják végezni magasztos küldetésüket, segíteni fognak nekem abban, hogy könyvvel a kezében lássam szívemből szakajtott magzatom.” Így írja az író, az anya, a pedagógus. És itt mennyire összecseng írói és anyaként, pedagógusként szerzett tapasztalata Stephen Kingnek, a manapság egyik legolvasottabb, az irodalom peremvidékén alkotó szerzőnek a meglátásával, miszerint „a gyerekeknek mindent és bármit szabadna elolvasniuk, amit csak akarnak – még a képregényeket, szexkézikönyveket és tudományos-fantasztikus regényeket is”. Csak a folyamatos és intenzív olvasás vezethet el a klasszikus művek szeretetéig és élvezéséig, míg a klasszikusok (és most értsünk itt bárminemű elit irodalmat) kényszerű olvasása egy életre megutáltathatja a könyvet az edzetlenül olvasásba kezdővel. Ezzel egy emberben kioltjuk az olvasás hedonisztikus élvezetét, megfosztjuk a megismerés egyik csodájától. Ugyanakkor egyetlen olvasó elveszítésével egy kicsit megöljük az irodalmat is.

Fekete J. József