Fekete J. József összes bejegyzése

Töprengések az olvasás hedonisztikus aktusáról

Korábban nem figyeltem föl honi szerzők tárcáira és jegyzeteire a Budapesten és Aradon szerkesztett Irodalmi Jelen hasábjain, vagy azért, mert ritkán jutott el hozzám, vagy ritkán írtak a lapba, most már mindegy. Amikor azonban egyszerre két szöveg is a szemembe ötlött, úgy tűnt, szerzőik azon gondolkodtak írásuk közben, hogy milyen jól jönne már egy külföldi alkotói ösztöndíj, mondjuk egy németországi. Szurkolok is nekik, az elismerés ilyen formája ritkán örvendeztet meg honi alkotót. Kapjanak, nyerjenek ösztöndíjat íróink, írjanak jó szövegeket, legyenek megfelelő körülményeik az alkotáshoz, ne kelljen az egzisztenciális gondok között küzdeniük a műteremtéshez szükséges elmagányodás óráiért, a lehetséges, a műben megteremtett mindenkori utolsó világok poétikai létrehozása során arról ábrándozniuk, hogy elkelne már egy jó kis ösztöndíj.

            Aztán hozzám keveredett az Irodalmi Jelen 2006. februári száma, benne Lovas Ildikó jegyzetével a második oldalon. Elolvastam volna mindenképpen, de a címe külön csalogatott, arról írt ugyanis a szabadkai szerző, hogy Van még vicces könyvünk?, engem meg külön, bár nem szakmailag érdekel a humor, meg az irodalom peremvidékére utasított műfajok még némelyike. Elolvastam, s bár utána nem mondhattam Bányai János nyomán, hogy olvastam egy könyvet, de azt igen, hogy olvastam egy nekem tetsző jegyzetet.

Lovas Ildikóról annyit tudok, hogy többször díjazott író, négy, számomra (is) fontos novelláskötet szerzője, regényíró, aki ráadásul nem csak magyarul, hanem fordításban is olvasható, az Üzenet folyóirat szerkesztője, és nagyon komolyan veszi az irodalmat. Anya, aki nagyon komolyan veszi gyermekének eligazítását az iskoláztatás bonyolult, és az élet még bonyolultabb labirintusában. A jegyzete e kettőről szól. A század- és ezredforduló magyar irodalmának is egy jeles szelete is erről szól. Arról, hogy az irodalomban miként tárgyiasulhat a hagyományok át- és fölülírásával, illetve újraírásával, a tradíció és a nóvum közötti feszültség leképzésével az író, mint a műbe bevonuló magánszemély és a változásában megfogalmazhatatlan, jelenlétében is távollevő, politikailag, ideológiailag, gazdaságilag, szociálisan és értékrendjében módosuló, meg nem állapodott, semmiképpen sem egész-elvű valóság, vagy világ. Többek által járt út, Lovas Ildikó is ezt a határhelyzetet, a volt és a lesz közötti efemer pillanat kínos elhúzódását fogalmazta meg sajátos poétikával a Kijárat az Adriára című regényében. Meg a mostani jegyzetében is a maga, illetve gyermeke idejének egymásra feszülése közötti hiányt érte tetten, egyetlen határszeletét, a vicces könyvek hiányát emelve ki. Vagy talán inkább a vicces könyvek olvasásának hiányáról írt? Vagy mégis inkább a vicces könyvek kánonon kívül helyezéséről? Vagy szinte pedagógiai figyelmeztetést fogalmazott meg, hiszen képzettségénél fogva, és anyaként is pedagógus, hogy az olvasóvá nevelés során fontos a szórakoztató kiadványok olvasása? Saját példája ez utóbbira utal, amikor közli, hogy a gyermekként olvasott indiános könyvektől Rejtő Jenő regényei vezették át James Joyce harmadik középiskolásként olvasott remekéhez. Illetve, Rejtő írásai teremtették meg számára az átjárhatóságot a szórakoztató irodalom és a „magas irodalom” között. Nem vagyok agresszív alkatú, ezért mélységes ellenérzésem nyomán se köpném szembe azt, aki azt állítja, hogy Rejtő regényei a ponyva fogalomkörébe tartoznak, noha szerintem olyan megismerési referenciákkal és korát megelőző reflexivitással rendelkeznek, hogy az egyszeri doktorandus méltán tanulmányozhatta egymásra vonatkoztatva Rejtő és Szentkuthy gondolati mélységeit, ugyanakkor azt se gorombítanám le, aki nem tartaná különösebben szórakoztató műnek az Ulyssest, Joyce regényét. Csak ezekhez az egymástól poétikailag, tartalmilag, stilárisan, retorikában, megszólításban és megszólalásban elkülönböződő lehetséges világokhoz átjárókat kell létrehozni. Az átjárók milyensége pedig életkorfüggő (is). Lovas Ildikó a gyermeke olvasóvá nevelése során szerzett tapasztalatai, amelyek megfogalmazásából nem zárható ki, hogy maga is olvasó, sőt! író, arra utalnak, hogy „az irodalomban, amiben semmi vicces, vagy legalább izgalmas nincsen”, a gyermek (és a felnőtt se) nem lel élvezetet, amit azzal indokol, hogy „mi magyarok, túlságosan komolyan vesszük az irodalmat”. Ebben lehet valami: az olvasás nem az arisztokratikus gőg póza, hanem hedonisztikus aktus, és erről nem mondhatunk le bármiféle kánon vagy dogmatikus ideologizálás javára. A jegyzetben szereplő gyermek kényes irodalmi ízlését, vagyis azt, hogy minden kötelezően elolvasásra szánt mű unalmasnak bizonyult, Hašek Švejkje módosította, a 830 oldalas regény nem volt se hosszú, se unalmas számára. Aztán jött Rejtő. Majd így folytatódott a történet: „Tíz után megnyugodva hallottam a kamaszos nyerítéseket: a Három testőr Afrikában, igen, Csülök, Tuskó és a többiek el fogják végezni magasztos küldetésüket, segíteni fognak nekem abban, hogy könyvvel a kezében lássam szívemből szakajtott magzatom.” Így írja az író, az anya, a pedagógus. És itt mennyire összecseng írói és anyaként, pedagógusként szerzett tapasztalata Stephen Kingnek, a manapság egyik legolvasottabb, az irodalom peremvidékén alkotó szerzőnek a meglátásával, miszerint „a gyerekeknek mindent és bármit szabadna elolvasniuk, amit csak akarnak – még a képregényeket, szexkézikönyveket és tudományos-fantasztikus regényeket is”. Csak a folyamatos és intenzív olvasás vezethet el a klasszikus művek szeretetéig és élvezéséig, míg a klasszikusok (és most értsünk itt bárminemű elit irodalmat) kényszerű olvasása egy életre megutáltathatja a könyvet az edzetlenül olvasásba kezdővel. Ezzel egy emberben kioltjuk az olvasás hedonisztikus élvezetét, megfosztjuk a megismerés egyik csodájától. Ugyanakkor egyetlen olvasó elveszítésével egy kicsit megöljük az irodalmat is.

Fekete J. József

 

A fikció ártalmatlan térségeiben

A klasszikus szerzők műveinek újrakiadásáról jutott eszébe az Új Könyvpiacban publikáló Tóth Erzsébetnek Jorge Luis Borges meglátása, miszerint létezik egy külön olvasótípus, a krimiolvasó, számuk milliókra rúg, és a világ minden országában megtalálhatók. Ezt az olvasót Edgar Allan Poe nemzette – írta Borges. Mégsem őt olvassák – ezt már Tóth Erzsébet tette hozzá –, hanem silány utánzatait.

 

Mint ahogyan minden állítás igazságtartalma általában függ a megközelítés irányától, ezek az állítások egyszerre igazak is, meg nem is. Krimiolvasók kétségtelenül vannak milliószámra, ez nem vitás. Az is meglehet, hogy a krimi klasszikusai Edgar Allan Poe köpönyege alól bújtak elő mind egy szálig, hiszen bűnügyi történeteit mintaadóként jegyzi az irodalomtörténet-írás, nevéhez azonban bár ugyanilyen szorosan fűződik a rémtörténet-irodalom megteremtése is. Az igazság azonban az, hogy Poe egyik irodalmi műfajnak se megteremtője, csupán kiemelkedő megújítója. A bűnügyi történet ugyanis bibliai eredetű, ott olvashatunk az ember első bűnbeeséséről, ebből fejlődött ki a bűnt, a bűntudatot, a bűnhődést középpontba állító novella- és regényirodalom, amit ma kriminek nevezünk, és ami általában sematikus figurákat vonultat föl, és meghatározóan bűnügyek felderítésének történetére alapul. Egykori és mai mesterei közé számít Agatha Christie, Arthur Conan Doyle, George Simeon, Ian Fleming, Ken Folet, John Grisham, Frederic Forsythe, Robert Ludlum, Robin Cook.

A rémtörténet ugyancsak ősi eredetű, már a korai oralitás idején megjelent az embert körülvevő ismeretlen jelenségekre való reakció szóbeli megfogalmazásaként. Ezt az ősi félelmet, a világba vetettség magányából és a gondviselés hiányának tudatából táplálkozó rettegést igyekezett irodalmi köntösbe öltöztetni például H. P. Lovecraft. Amit ma rémtörténetnek nevezünk, azok tulajdonképpen gótikus kísértethistóriák, olyan korszakos művek előzményei és folyományai, mint Bram Stoker Drakulája és Mary Shelley Frankensteinje. Csak érdekességként említem, hogy az ilyen rémregények szerzői a 18 – 19. században főként nők voltak (meg persze olvasói is leginkább), így talán pontosabb lenne a horror műfajának nagymamáiról, mint nagypapájáról beszélni.

Mert mára horror lett a rémtörténetekből, a gótikusból is, meg az Ambrose Bierce és Edgar Allan Poe nevével fémjelzett műfajból is. Az irodalmi horror jelen nagyjai Stephen King, Dean R. Koontz, Clive Barker. Végül, azt hiszem, az az állítás se teljesen helytálló, hogy ma a klasszikus krimik sápadt utánzatait olvasnák inkább. Sokan persze igen, de a kiadók és az olvasók egyaránt újra és újra felfedezik az értékes alkotásokat, még ha azok nem is klasszikus szerzők művei. Sokkal inkább arról van szó, hogy az intellektuális kritikusok, miként azt Richard Shusterman fejtette ki Pragmatista esztétikájában, vagy nem hajlandók észrevenni a populáris műfajok többszintűségét, összetett és árnyalt jelenségeit, mert eleve mereven elzárkóznak tőlük, vagy egyszerűen meg sem értik a műveket. Persze kissé elképesztő ilyesmiről töprengeni az olvasás alkonyának homályában. Ami megint problematikus állítás. Tény ugyan, hogy a (könyv)olvasás veszít dominanciájából, de még távol áll a feledésbe merüléstől. Az, hogy ma aligha találunk bárkit, aki puszta élvezetből olvasná például a Szigeti veszedelmet, talán inkább arra utal, hogy a Borges által tételezett krimiolvasók milliós tábora gyarapodott. Azoké, akik a szépirodalom peremvidékén, a populáris műfajukban lelnek esztétikai élvezetre. Ezek a műfajok nem söpörhetők le az asztalról az intellektuális kritika egyetlen legyintésével, népszerűségük és sikerük nem kötelezően a korai mesterek halovány utánzásának tudható be, hanem a rétegezett többértelműségük, esztétikai megképződésük és az olvasóra tett hatásuk együttes működésének, aminek – ki hinné? –, alapos, bonyolult és szerteágazó szakirodalma van.

Szerintem ma már badarság peremműfajokról beszélni, hiszen éppen ezek képezik a fősodort. A rémtörténetek tipológiája nagy vonalakban elkülöníti egymástól a hátborzongató meséket, amelyeket terror-történetnek is nevez, a horror-thrillert, a horror-fantasyt, a dark fantasyt, de átfedések nyomán a sci-fi és a fantasy műfajában született alkotások is a rémtörténetek közé sorolhatók. A borzongást, illetve azon túlmenően a rettegés atmoszféráját tulajdonképpen három, műfajokban elkülönülő, de akár együtt megjelenő összetevő kelti, ami már a gótikus regény mesterfogásai között is megvolt: „A terror a fájdalomtól, a feldaraboltságtól és a haláltól való fizikai és mentális félelem őrületét sugallja. A horror valami hihetetlenül gonosz vagy morálisan taszító percepcióját sugallja. A misztikum valami ezeken túlit, egy olyan világ percepcióját sugallja, amely a humán intelligencia tartományán túlra mutat – gyakran morálisan érthetetlen –, és ezáltal egy megnevezhetetlen rossz előérzetet működtet, amelyet vallási rettegésnek is nevezhetünk a totális másikkal szemben.”[1]

A rémtörténetek – bármennyire is furcsán hangzik a horrort nem olvasó számára – mindig valamiféle felszabadulást idéznek elő. A közvetett kockázatot kínáló terror olyan szituációba vezeti olvasóját, amelyben a valós fizikai és szellemi gyötrelem nélkül, tehát veszélytelenül élheti meg a testi és lelki megsemmisülés gyötrelmeit. A csodálatos, az elme által elfogadhatatlan elemeket fölvonultató művek rámutatnak az olvasó – az ember – törpe mivoltára a fenségesen hatalmas erőkkel szemben, ugyanakkor saját létezésének fenségességére is ráébresztik, ami oldja a monumentálissal szembeni rettegést. Azok a művek pedig, amelyek a kultúra által elutasított, deviáns magatartásokat emelik középpontba, mint amilyen az agresszivitás, a perverzitás, a szadizmus és a szellem egyéb démonai, egyfelől játékteret nyitnak a tiltottal való kacérkodáshoz, másfelől újra lezárják Pandora szelencéjét, megújítja az elfojtást. S tegyük hozzá M. Nagy Miklós[2] nyomán, a láncról ideiglenesen szabadon engedett démonok „a fikció ártalmatlan térségeiben” garázdálkodhatnak csupán.

 

Fekete J. József

 


 

[1] The Gothic Imaginaton. Ed. By G. Richard Thompson. Pillman, 1974, Washington State University Press, 12. o., idézi: Terry Heller: A terror és a fenséges. in. Prae, 2004/1 – A folyóirat ezen száma széles körű és alapos eligazítást nyújt a horror irodalmi narratíváit, illetve a filmművészetben való megjelenését illetően, e cikk megírásához is hasznos alapként szolgált.

[2] Stephen King kapcsán idézi L. Varga Péter: „Démonok szabadon”. in. Prae, 2004/I

Töprengések – A kiüresedett helyekről

A hajdani Szentháromság szobor irányából nézve a zombori Városháza tornyát, balkéz felõl esik a Láncok nevû tér, ami valójában a zöldség- és tejpiac megszépítõ megnevezése. Pedig sokkal szebb lenne egyszerûen Zöldség- és tejpiacnak hívni ezt a város szívének bal kamráját képezõ térséget, hiszen a láncok eleve baljóslatú, rosszul csengõ szó, olyan, mint például a drót, és ezen nem változtat az a tény se, hogy a piacteret két oldalról valójában oszlopsorok és ejtett hasú láncok határolják. A második világháború elején nyilvános kivégzés helyszíne volt a Láncok, és azóta semmiféle eufemizmus nem változtathat ennek emlékén. A Láncok nem csupán a piacteret jelölik, hanem részben elkerítik a Szentháromság plébániatemplomot, a plébániát, és a ma városi tulajdont képezõ, hajdani ferences rendházat, amelyben mûhelyek, üzletek mûködnek. Ennek a háznak a háború után ledöntött Szentháromság szobor helyére nézõ homlokzatán mutatja az idõ könyörtelen megállíthatatlanságát a város egyetlen, a közhiedelem szerint Juhász Árpád által festett, de valószínûbb, hogy inkább általa restaurált[1] napórája, amelynek kétnyelvû felirata megborzongatja a piacozókat, ha egyáltalán még van merszük fölpillantani rá: Jedan ti je od ovih poslednji! – Egy ezekbõl a végórád!

A napóra alatt van a Napóra elnevezésû kocsma, a cégéren persze Sunèani sat van föltüntetve, s belülrõl aligha a napfény és az árnyék segítségével mérhetõ az idõ, ugyanis a bejárati ajtó mögött lépcsõsor zuhan a homályba, pokolmélyre, a masszív, ácsolt asztalok és padok közé. Nem tudom, kik látogatják ezt a kocsmát, szerintem a lépcsõsoron való lejutás is már külön kalandnak számít, a fölkapaszkodás esélyeirõl nem is szólván. A kofákról tudom, hogy le-lejárnak a Napórába, de inkább az illemhelyre, mint az ivóba. Most ugyan még oda se mehetnek, mert a kocsma ezen termét elöntötte a talajvíz, s amíg magas a Tisza vize, használaton kívül lesz. Az is különös, hogy itt, szinte a Duna partján a Tisza vízszintje határozza meg a talajvíz magasságát, de hát ilyen bonyolult a világ. Az én koromban pedig már illik tudni, hogy nem feltétlenül fontos minden dolognak a nyitját fürkészni.

Az azonban kétségtelen, hogy ebben, vagy legalábbis ilyen kocsmában szeretnék olvasni. Könyvet, folyóiratot. Napilapot nem, ahhoz már nincs elég türelmem. Vagy beülni, és a csiszolt, lakkozott tölgyasztalon tollal, papíron folytatni ezt az írást. Mint ahogy Szentkuthy írt a Bodmériben, a Violettben, a Dajkában, a Bozsóban, a „Kislaci”-ban, a „Nagylaci”-ban, az Aranybárányban, a Szórádban, a Három Huszárban. Ezek a helyek ma bizonyára ugyanúgy nincsenek meg, mint a Budagyöngye bevásárlóközpont helyén állt piac kisvendéglõi. A Napóra azonban áll, és engem nem italozásra, hanem olvasásra csábít. Igaz, 1991 óta nem is igazán jártam kocsmában, akkor egyik napról a másikra megváltozott a vendéglõk, éttermek, kávézók, lebujok, kocsmák közönsége, személyzete, kínálata és hangulata. Akik akkor érkeztek a városba, kiszorították zsivajukkal, más hangsúlyukkal, más zenéjükkel, más szokásaikkal, idegengyûlöletükkel az õshonos kocsmatöltelékeket. A kocsmák hangulata tulajdonképpen nem változott meg, hanem eltûnt. Egyszerre fölülírta valami egészen más, mint ami korábban volt. Elvitte az ördög a kocsmák lelkét. A Napóra a többi italmérésénél néhány méterrel közelebb van a pokolhoz, s valahogy úgy tûnik, oda még kisugározhat valami ebbõl az ellopott lélekbõl.

Egyszerre irigylem Szentkuthy kocsmáit és Tandori szesztelen hónapját: „Én úgy nem iszom, ahogy más iszik. / És nem az, hogy azon a módon nem, / hanem hogy nem. / Ha már egy hónapja tart ez,…”, nekem egyik se jön be. Csak egy könyv, amivel jó lett volna levonulni a Napóra mélyére, érezni köröttem a biztos körülhatároltságot, fogódzóként a vaskos tölgyfalapokat, a csapos fürkészõ tekintetét, a bizonyosságot, hogy amíg kinn a homlokzaton rovásról rovásra halad az árnyék, alattam a roppant közlekedõedények szinten tartják a Tisza vizét. Mert a kiválasztott könyv a megállapodottságba vetett bizalmat számolja fel bennem, a Lakatlan Sziget biztonságából átvezet a Semmi közelében az emberre törõ rémületbe. Füzi László könyve[2] arról a köztes állapotról ad személyes látleletet, amikor valami már megszûnt, eltûnt, s a helyébe még nem lépett semmi. Kiüresedett terek maradtak csak, amelyek annál inkább üresek, minél nagyobb a nyüzsgés a helyszíneiken (Sándor Iván). Füzi szerint ezek a kiüresedett terek a kultúra, a mûvelõdés és a mûvészet világában határolhatók körül, ami személyes érintettsége által válik számára döbbenetes jelentõségûvé: „… megszûnt a társadalom életével valamilyen módon, akár ezer áttételen keresztül kapcsolatot tartó cselekvés lenni az, ami az életemet kitöltötte, s amit eddig cselekvésnek éreztem” – írja, s természetesen az írásra, az olvasásra, az irodalomra gondol. Meg a játékra, a labdára, ami akár a lezárt és kerek világra is utalhat, a kapus látószögére, amely sajátos perspektívát ad a játéknak… majd az évtizedek múltán való fölismerésre, hogy a világ már nem írható le labdaként, ugyanis se nem kerek, se nem behatárolható, és az ifjúkori önfeledt dekázás helyébe a vasárnap délelõtti rekreáció lépett. A könyv a huszadik század második felében eltûnt világokról szól, a kiüresedésrõl, ami csupán személyes élményként dolgozható fel, vagy kollektív jelenségként írható le, de változtatni nem lehet rajta: „az a terület – irodalom, szerkesztés, történeti-irodalmi kutatás, tanítás, nevelés –, amelyikhez az életemet kapcsoltam, elveszítette társadalmi kapcsolatrendszerét, azt a mezõt, amelyben a maga hatását kifejthette, s amelyen keresztül saját létének társadalmi értékét érzékelhette.” A Maszkok, terek… talán még személyesebb, de mindenképpen vallomásosabb könyve Füzi Lászlónak, mint a három kötetes, Lakatlan Sziget címû naplója. Valami módon napló ez is, bár több fejezete példaadó író- és tanárelõdöket, társakat szólít meg, egymásra kopírozódik benne az utazás és a helykeresés, az otthonteremtés és az otthon levés, a város látható és láthatatlan terei, az olvasmányok és személyes tapasztalatok, az élmény a kontempláló naplóíró keze nyomán az irodalmi beszéd érzelmileg tükrözött tárgyává lényegül: „Azt látom, hogy a korábbi üres pózok helyére a külsõ világban újabb üres pózok kerültek, lassan csak pózok vannak, mert mindenkinek meg kell adni, ami jár neki, ilyen légkörben pedig a szellem emberei nem tehetnek mást, minthogy õrzik a kételyeiket, kétségeiket mindazzal kapcsolatban, ami körülveszi õket.” Füzi már nem írhat a válaszadás koráról, neki, bárhová is induljon, az irodalmon, a mûvészeten, a kultúrán át vezet az útja, mondatok között, amelyek már mindent megfogalmaztak, amit érdemes volt megfogalmazni, és az út során talált mondatok percepciójában vagy megerõsítik, vagy kioltják egymást. Ebben a villózó szellemi térben már csak kérdések megfogalmazására van lehetõség, meg idõ, a kiürült terekben nincs szükség hosszú terjedelmû mûfajokra, elmélyülésre és átgondolásra, válaszadásra, az elõre gyártott válaszokat ontja az iparrá vált média, az indusztrializálódó irodalmi-mûvészeti dilettantizmus és provincializmus. A Füzihez hasonló makacs emberek pedig máris õsbölénynek számítanak a szellembe, a kultúrába, a mûvészi értékekbe vetett tántoríthatatlan, de nem vak hitükkel, akik belátják, hogy az idõ fölülírta nemrég még otthonos tereik lényegét, értékeiket más értékekkel helyettesítette be, és akik ennek ellenére is azért szomorúak, mert nem adatott meg számukra a még egyetemesebb mûveltség megszerzésének lehetõsége, mint még néhány nemzedékkel korábban a huszadik század utolsó polihisztorainak.

Ilyen õsbölényekkel kellene körülülni a Napóra tölgyfaasztalát, s tudomást se venni az árnyék vetülési szögérõl a homlokzatra festett római számok között, talán nem is beszélgetni, hanem befelé nézni és jóízûen hallgatni. A napóra nem ketyeg, a kocsma látogatóinak külön világai nem zavarják egymást mindaddig, amíg csupán a külsõ terek üresednek ki.

Fekete J. József

[1] Annál is inkább, hogy Juhász Árpád a napóra 1852-es elkészülte után tizenegy évre született.

[2] Füzi László: maszkok, terek… Kalligram, Pozsony, 2005