Kedves Barátaim! Nem tudom, sétának nevezhető-e a hajnali rohanás a Nyugatiba, a Szegedre menendő Ic-re (helyjegy, jegy előre megvéve). Bizony, nem fogadtam egyik kedvenc íróm és gondolkodóm, Georges Perec tanácsát: legalább másfél órával a mindenkinek jelzett indulás előtt menj ki a pályaudvarra, mert semmit sohasem lehet tudni, és ha türelmesen vársz, előbb-utóbb úgyis indul valami. E mentalitást már csak Délmagyarországon sikerült védelmeznem, amikor egy kisasszony (bocsánat: asszony) arra a hírre, mely szerint a bölcsészkar VIII. termében lesz-e konferencia, megkérdezte, “Biztos?”. Hát ha ez a kéz az én kezem, akkor ez maga a bizonyosság.
Az elmúlt hét végén kétnapos konferenciára gyűltünk, melynek tárgyát József Attila legutolsó értekezése, a “Hegel, Marx, Freud. I. A tudományos szocializmus” képezte, és bevallom előítéletes voltam, amikor egy masszívan unalmas vagy középszerű konferenciát jósoltam magamban. Nagyon jó volt, hogy nem csak J. A. standard avagy hivatásos kutatói voltak jelen (akikről többnyire nem csak az tudható, hogy mit mondtak korábban, hanem az is, hogy ha vigyáznak az egészségükre, 2017-ben mit fognak mondani, hanem filozófia- és pszichológiatörténészek is.
József Attila dolgozata szerintem roppant érdekes. Bár hosszú vita folyt arról, hogy befejezett vagy befejezetlen-e (4 + 1 szövegvariáns áll a rendelkezésünkre), szerintem kerek, mint a sajt. A szöveg elején költőnk leszögezi, hogy minden feltétel adva van (no, ez egy barátom elbeszélésére emlékeztet: tudod, Csaba, a nőt már több mint tizenöt éve ismerem, kedveljük egymást időtlen idők óta, minden feltétel adott, és mégse dugtunk sohasem): tízmilliók nyomorognak, a termelési erők és a termelési viszonyok közötti összhang annyira felborult, hogy ellentétük már-már elviselhetetlen, meg még a nagykönyvek is megírták, hogy itt az idő, és akkor mégis “miért nincsen szocializmus”? És messze nem azért, mert a kommunisták és a szocdemek egyaránt rendkívül rosszul látnak neki a szocializmus megteremtésének. Nos, a kérdést igen hosszú szellemi utazás követi, kezdve Hegellel, folytatva Feuerbachhal és zárva Marxszal. Ez eddig rendben van. Bár megjegyzem, 1934-1935-ben a Recherches philosophique évkönyvben pl. Karl Löwith egészen másként látja: Hegellel lezárult a klasszikus filozófia, valami nagyon befejeződött, és a hegeli corpus szétesik, két nagy elágazás nyílik belőle: a marxi és a kierkegaardi út. Vagyis időben ugyanakkor, amikor József Attila kontinuitást lát, Löwith diszkontinuitást. Már a ’20-as évek végén Jean Wahl – akiről kevesen tudják, hogy költő is volt – a kierkegaardi útra tereli a rendszer-előtti, a “fiatal” Hegel gondolkodásának jellemzését, a ’30-as évek derekán Kojeve a heideggeri útra (ő volt a Recherches philosophique kritika rovatában a fenomenológia felelőse).
József Attila a munka közepébe beszerkeszt egy kis florilégiumot, egy kis idézetgyűjteményt Marxból, de a koraitól, részint A gazdasági-filozófiai kéziratokból, részint a Feuerbach-tézisekből, részint A német ideológiából. Ez utóbbi frenetikus vitairatot kiheréli, vagyis kilúgozza belőle mindazt, ami szarkasztikus, vitriolos benne, kimetszi a humort. Költőnk németül olvasta A német ideológiát, és el is jutott benne az első ötven oldalig, mert valamennyi idézete /A TÖRTÉNELEM/ című fejezetből való, az 1974-es magyar kiadás 34-45. oldaláról.
Mert itt fölleli az ember alapviszonyát a férfi és a nő viszonyában, a termelés alapmintáját a nemzésben. Erre van szüksége, ráadásul csak azért, hogy visszamenőleg kimutassa, miként vezet út Hegeltől Feuerbachon át eddig a Marxig, és mindezt csak azért, hogy kimutathassa, miként vezet út Marxtól Freudig. Rövidre fogva a gondolatmenetét: a nagy társadalomelemző elfelejtette alaposan megvizsgálni a társadalmi folyamatokban az individuális és lelki tényezőt. Jelesül azt, hogy ha tömegméreteket ölt a frigiditás és az impotencia, nincsen “emeltyű” a történelem továbbmozgatásához. Írása végén ismét fölteszi a kérdést: “Miért nincsen szocializmus?” S a válasza az – ő persze szebben fogalmaz -, hogy ha a nőknek nem nedvesedik be, a férfiaknak nem áll föl, akkor cseszhetjük a szocializmust. Az persze nyitott kérdés marad, hogy ha orvoslási síkra tereljük a nemi defektusokat, és ha ezek gyógyíthatók, akkor e terápia éppen hozzásegíti a beteg lelkeket a jelenvaló társadalomba történő beilleszkedéshez (ez a későbbi antipsychatrie, például Gilles Deleuze így vélekedik az “Öt állítás a pszichoanalízisről” című rövid kiáltványában az 1950-es években), vagy ellenkezőleg, potenciálisan (!) képessé teszi az egyedeket a harcra.
Hát minderről két napon át igen érdekes eszmecsere folyt, amelyből érintőlegesen kiderült, hogy Hegelhez vagy a Fenomenológián, vagy a Logikán keresztül érdemes eljutni, kiderült, hogy költőnk (és kora) nem csak a korai Marxot, hanem A tőkét is bibliaként forgatta (ugyanekkor írja le Raymond Queneau, hogy A tőke a munkásság Ószövetsége, az Újszövetsége pedig A kommunista kiáltvány), Freud pedig messze túllátott a klinika kertjén.
Ketten maradtunk még vasárnapra is, mert bár szörnyűségesen hideg idő járta, igen kellemes volt lent délen. Óránként indul a busz Makóra, nosza hát, menjünk át józsefattilázni. Annakidején a hagymaváros Homonnay nevű fényképésze lekapta Juhász Gyula és mások társaságában a nagyon fiatal József Attilát a makói színház lépcsőin álldogálva. Egy kutyát sétáltató idős úr közlötte, hogy az a színház fából volt (?) és már rég nincsen meg (lebontották? krimibe illő módon leégett?). Gondoltuk, megnézzük a József Attila Múzeumot, “biztos”-nak látszott, hogy bármi múzeum, ha valamikor, vasárnap nyitva van. A múzeum antithetikusan viselkedett, “műszaki okokból” természetesen. Szóval Makó a hiányokkal tüntetett, megerősítvén, hogy “ami nincs, csak annak van bokra” és “ami van, csak annak nincs bokra”.
Az Espersit-házat elfelejtettük megnézni. Állítólag: pedig lenni látszana.