Az óvodából sok olyan élményt hoztam magammal, ami csak később tisztult meg előttem. Az egyik ilyen az udvaron töltött szünetekhez és Babafejhez, a bolond csöveshez kötődik. Babafej szinte minden nap az óvodaudvar környékén lődörgött valamiféle nem evilági delíriumtól övezve, amit majd’ minden gyerek úgy csodált meg, mint a felnőttek kiváltságainak egyikét. Látogatásai alkalmával – már amikor az óvónénik nem kergették el -, buzdításunknak engedve Babafej soha nem mulasztotta el elénekelni a „Csipkés kombinét”, persze mindig hozzáfűzve: „Na jól van, babafejek, de most utoljára.” Még egy mondatára emlékszem tisztán: „Vigyázzatok, mert nem nőhettek fel soha.”

A gyermekprostitúció éppúgy, mint a nagyvilág távol eső részein, kis hazánkban sem ismeretlen fogalom. A mai napig sok jóérzésű embert késztetett megmozdulásra és az ilyen keletű mozgalmak legtöbbször azt a felrázó figyelmeztetést tűzik zászlajukra: a prostitútorok (és a pedofilok) köztünk vannak. Lehet, hogy közelebb, mint gondolnánk. Lehet, hogy mindennap találkozunk vele? Kezdhetünk gyanakodni a kedves, talán túl kedves szomszéd bácsira, a feddhetetlennek ismert kollégákra, gyermekeink apjára (!) és természetesen a veszélyesek köréből nem maradhat ki az iskolai hittan-, valamint tornatanár. Immáron értjük: köztünk vannak ők, de még mindig kívülünk, szigorúan harmadik személyben. Az ember védekező reakcióként ugyanis hajlamos önmagán kívülre helyezi a bűnt, és lehetőleg a felelősséget is. Új szempontot jelentene a kérdés: esetleg én is felelős lehetek? Én jó anya/apa, fogyasztó/kiszolgáló vagyok? Az alvilági gyermekprostitúció talán azért tud olyan gondtalanul terjeszkedni a „mélyben”, mert a társadalom „felszínén” is egyre inkább megszokottá válik?

A gyermekprostitúciót igénybe vevők többségükben feltehetően nem pedofilok, inkább olyan oktalan „vásárlók”, akiknek vágyait és igényeit a civilizációs tényezők, elsősorban a reklámipar határozza meg. A reklámiparnak érdeke a vásárlókapacitással bíró egyéneket lépten-nyomon felhívás, vagy ha úgy tetszik, kihívás elé állítani, amely kihívás az esetek túlnyomó többségében övön aluli, azaz szexuális. (Ha nem veszed meg a dezodort, amitől a csajok agya átkapcsol feltétlen szexuális hajlandóságra, akkor nem vagy férfi.) A nemiségünk genetikailag programozott, ennélfogva olyan „szervünk”, aminél az embert minden korban meg lehet ragadni. A szex az a termék, amelyet a közgazdaságtan mamutnak nevez, ami annyit tesz, hogy amíg ember él a földön, ártól függetlenül lesz rá kereslet. A reklámipar biztos fogódzója tehát a látens árukapcsolás, a teljesen felesleges és a legkevésbé sem vágykeltő termékhez a reklám olyan szexuális képzetet társít, amely már vágyat kelt, és amely ezáltal maga is tárgyiasul.

A vágyakozás tárgya már koronként változó, és minden jel arra mutat, hogy tapasztalati úton, a civilizációs és kulturális ráhatással/nyomással erősen alakítható. Gondolok itt például az ősi termékenységszimbólumokkal és a barokkos nőideállal ellentétes pólust képviselő kóros soványság fetisizálására, amely – lemérhetően – a divatiparból indult útjára és igazolthatóan komoly befolyással bírt (bír) a közízlésre. Ugyanezen az elven működik a gyereklányok (és fiúk) fetisizálása és szexuális vágykeltővé alacsonyítása, ahogyan az éretlenség és fejletlenség válik az üdeség, ártatlanság, vagy ha úgy tetszik a bontatlanság földi helytartójává. A modellszakmából például (ami a reklámiparban igen hatékony szerepet tölt be) akár már tizenhat évesen ki lehet öregedni. Mindezen erkölcsi értékcsökkenés újdonsága (ha beszélhetünk ilyenről) nem abban áll, hogy tárgyiasítunk személyeket, mivel a gazdasági hozzáállás eleve ezt feltételezi. A szembeötlő változás, amit viszont már kétségkívül nevezhetünk beteges pedofíliának az, hogy „civilizációnk” a gyermekeinket teszi meg a gazdasági előnyszerzés egyik eszközévé. Ha rekonstruálható a folyamat, első lépésként az érdekeltek a gyerekek körében talán új piaclehetőségre leltek. A gyerek jellemzően könnyen befolyásolható a tekintetben, hogy ha van pénze, mire költse azt. A piacgazdaságnak tehát nem érdeke, hogy szellemileg is felnőjön a vásárlói köre. Felnőttnek lenni nem jó, felelősséggel jár, dolgozni kell, megöregszünk, unalmassá tompulunk, nem szórakozunk, csak még unalmasabb felnőttekkel barátkozunk, és főként kétszer is meggondoljuk, hogy mire költsük a pénzünket. Ez lehet a második lépés, ahol a gyerek már árulehetőség, a vágyódásnak az a tárgya, amelyhez hasonlóvá akarunk válni. Aki pedig a gyermekeim zsebében turkál és alapvetően azt szeretné, hogy én magam is, legalább a vágyaim tekintetében – mint potenciális vásárló – gyerek akarjak maradni, az véleményem szerint pedofil és pedofillá tehet.

A pedofíliát napjainkban is elhatárolódás, értetlenség és hallgatás övezi (példának talán nem a legmeggyőzőbb, de még a szövegszerkesztő sem ismeri fel a szót), nagyjából oly módon, mint néhány évtizede még a homoszexualitást. Utóbbi a tudomány legfrissebb álláspontja szerint genetikai eredetű, amely megállapítás lényegi pontja e helyütt az, hogy létezik álláspont. A pedofília kialakulásáért legvalószínűbben sokkal inkább tapasztalati benyomások, mint genetikai adottságok felelősek, bár tényszerű pszichológiai, mentális vizsgálatok kis számban állnak rendelkezésre és azok sem megfelelően hozzáférhetőek. Vajon rendkívüli megrázkódtatás hatására növi ki magát egy átlagosnak induló közember pedofillá, vagy elég az, ha az anyja túl sokszor kérdezgeti: „Miért nem maradsz mindig ilyen édes, kicsi baba?”? A pedofília (és nem kizárólag a szexuális erőszakkal párosuló megnyilvánulásai) szakértők általi vizsgálata tehát alapvető fontosságú lenne annak érdekében, hogy tudjuk, milyen tapasztalatok vezethetnek oda, hogy az ember ne akarjon felnőni. Ily módon esélyt kapnánk a bajt is orvosolni, nem csak a tünetet.

Az óvodás sorból kinőttem, az iskolásból is igencsak, és azóta már azt is tudom, Babafej valaha általános iskolai tanár volt, akinek egyik diákja egy osztálykirándulás során figyelmetlensége miatt leesett a szikláról és szörnyethalt. Ő már nem nő fel soha. A felelősség a tanáré volt, a törvény demonstrálta is hatalmát, így őt börtönbe zárták, ahol mindenki szerint elvesztette ép eszét. Szabadulása után felfelé már nem vezetett út, hajléktalanként tengette hátralévő éveit, ezek leteltével pedig a község temettette el adományokból összeadott közpénzen, így fejezve ki tiszteletét. Babafej nagyon is tisztán látta a világot.

Vigyázni kell, mert a végén nem növünk fel soha.

Hamerli Nikolett

Kerekarcú, barnára sült, tagbaszakadt fiú volt a Banó Sanyi, jól el tudtam volna képzelni pörgekalapban, lóháton, lobogó gatyában, borjúszájú ingujjban, akár hortobágyi csikóslegénynek is. Egymásnak hátat vetve csákányoztunk, aztán hánytuk, lapátoltuk ki a gödrökből a földet vagy ástuk az árkot, közben pedig, hogy múlassuk az időt, beszélgettünk. Az esőköpenynek kiadott, rongyászakadt, terepszín sátorlap már rég átázott rajtunk, a sár mindjárt az ásóról visszafolyt a lábaink alá, az utászcsizma szárán felül löttyent a lábainkra a hideg latyak. Negyedik napja megállás nélkül szitált a novemberi eső, úgy éreztük a csontjaink is kihűltek.

– Volt az én szüleimnek, meg régebben az apámék apjának is földje, nem is kevés. Nem ilyen hitvány köves, hanem zsíros fekete föld, amelyik azt a híres, acélos búzát termi. Ha beleálltunk kaszálni, hát jóformán csak a kalapunk látszott ki a vetésből, ősszel a kukoricásból még az sem A kukoricából minden száron három cső termett, mert kétszer kapáltuk, meg fel is töltöttük a szárát. A mi búzánk nem került malomba. Őrlésre az vetőmagnak ment, Székács-Bánkúti fajta volt és szétkapkodták akkor is, amikor a másét eladni se lehetett. Most aztán már nem számit, beöntik a többi közé a silóba, had egye meg a zsizsik. Aranykalászos gazda volt az apám, elsőnek vett traktort a faluba, most az is odalett. Ugyanúgy, mint a két ló, amelyikkel azelőtt szántott, vetett, mert vetőgépe is volt. Ment az is a többi után be a termelőszövetkezetbe.
– Vigyázz pajtás, mozogj egy kicsit élénkebben, a politikai tisztet látom jönni lóháton. Ha kiszúrja, hogy csak tipródunk a holnapi szabad vasárnapon megint kettőnket vezényel ki valami körletmunkára.
– Mikor az apámékat temették, a pap figyelmeztette a gazdákat, ne kísérjék ki sokan, nehogy tüntetésnek vegyék, így inkább csak asszonyok mentek a szekér után. A pap harangoztatott és megszentelt földbe, az öregszülők mellett ásatta meg a sírt. Pedig akik úgy haltak meg a saját kezeiktől, azt nem lett volna szabad. Apám már merev volt, kihűlt, mikor istrángon lógva megtalálták a padláson, anyám csak harmadnap került elő a csordakútból. Azt a tanácselnököt később leváltották, de egy ugyancsak Pestről szalajtott embert hoztak helyette, ő meg ment másik faluba, azokat boldogítani. A kese, veres arcú párttitkár, aki az egésznek okozója volt, az maradt. Ő tervelte ki, adta parancsba a rendőröknek, hogy apámat kihurcolják, kiültessék a községháza elé a szégyenpadra, amikor a két mázsa vetőmagot elvermelve megtalálták. Pedig az a beszolgáltatáson felül volt, a kiszabott holdankénti nyolc mázsát beadta az öreg. Azt is, hogy engem ide azonnal behívjanak szinte biztosan a pártitkár javasolta, nincs rá bizonyítékom, mégis meg merek esküdni rá. A levelet, amit tegnap kaptam kézhez, már több mint három hete írták. A húgomtól jött, az ősszel ő is otthagyta a falut, Sztálin-városba ment építkezéshez malterhordónak. Azt írja, jól megvan, húsvétra csomagot fog küldeni. A nagyobbik bátyám Pesten segédmunkás, a kisebbik Ózdon szakmát tanul, acélöntő, Martinász lesz belőle. Így hát a Banó családnak híre-pora sem maradt nálunk.
– Elállhatna már ez az átkozott eső és kihozhatnák már az ebédet. Nem bánom, ha megint szárított krumpli főzelék lesz is, csak jó forró legyen. A kenyerünk ugyan szétázott az oldalzsákban, de majd beleaprítjuk és akkor jó lakunk vele.

***

 
Soha én már el nem felejtem a Lenti mellett Tormaföldjén 1951-52 évben eltöltött hosszú hónapokat, amikor a Rákosi vonalat építettem, hogy az imperialisták láncos kutyája, Titó ránk ne törhessen. Nem felejtettem el a Banó Sanyit sem, hogyan is tehettem volna, több mint egy évig volt bajtársam, kenyeres pajtásom, mert a kiszikkadt kilós katonakenyeret egy darabban ketten kaptuk reggelenként. Ez volt a főtáplálék. Ha darabka gyümölcsíz került mellé azon is testvériesen megosztoztunk. Az igazi öröm a ritkán látott sovány, inas, füstölt vagy sózott szalonna volt. Erőt adott, fűtött belűről, amire nagy szükség volt, mert télen is sátrakban aludtunk. Tíznaponként zsoldot osztottak, tizenkét forint ütötte a markunk és fejenként száz-száz Kossuth cigaretta. A cigarettát a Sanyi gyerek elszívta, a pénzt összedobtuk, azon vettük a kanásztól a nyers húst, vagy nagyritkán, ha a falu boltjába kristálycukrot hoztak, akkor azt. A húst rőzse, vagy kukoricaszár tűzre vetettük, só mindig volt mindenkinél, titkon, bujkálva, sáros kézzel, a szánkat összeégetve tömtük magunkba a zsíros, kormos, félig nyers, falatokat. A cukrot is marokból ettünk, rászórtuk a kenyérre, vagy beleöntöttük a reggeli feketekávéba. Sztálin születésnapján (egybe esett a Karácsonnyal) öklömnyi fasírt volt a szokásosnál sűrűbb babfőzeléken és süteményt, buktát adtak, mégpedig fejenként kettőt. Erre az ünnepre következett aztán április 4, (az meg Húsvét tájban volt), akkor is volt fasírt meg bukta is. November 7-re pláne, még háromkilós csomagot is lehetett küldeni. Sanyinak a húga küldött, nekem pedig a már kifosztott, mindenéből kiforgatott anyám spórolta el magától azt a pár falatot. Kilónyi kockacukor, ugyanennyi disznózsír, arasznyi kolbász pár szem szaloncukor vagy egy tábla csokoládé. A szaloncukor és a csokoládé csak a levélben jött meg, azt az ellenőrzésnél kivették és állítólag visszaküldték, épp úgy, mint az engedélyezett három kílón felüli csomagokat. Pergettük a nehéz napokat, nyűttük a végtelen hosszú heteket, végeláthatatlan hónapokat. Már megírták előttem ezt a szlogent, valahol olvastam is róla: ILJICS NE BÍZZÁL, SEMMI SEM TART ÖRÖKKÉ! SZÁZÖTVEN ÉV ALATT SEM VÁLTUNK TÖRÖKKÉ! Bennem megfogalmazatlanul már akkor élt ez a rigmus, le is szereltem, meg is értem a Rákosi korszak végét, sőt túléltem magát Rákosit, de a kádárjánosokat, apróantalokat, marosángyörgyöket és sok másokat is.

Ötvenhat októberében törlesztettem valamit, aztán elmenekültem, a rendszerváltás hírére pedig hazajöttem lakástalan nullpolgárnak, földönfutónak. Egyszer Miskolc felé utazva egy község mellett vitt el az utam, akkor eszembe villant a Banó Sanyi. Egy hónappal előttem szerelt le, azt mondta, hazamegy a falujába, visszaköveteli a jussát. Nagy Imre tavaszát éltük, hihetőnek hangzott, amit mondott.
Nem volt sürgős a dolgom, a fasiszták által elpusztított családom emlékoszlopa alá akartam vinni pár szál virágot, ennyi volt az utam célja. Ráfordultam hát a kitérőre. Szép, rendezett helységbe érkeztem. A két, sőt, háromszintes bekerített házak udvarain nyugati autók álltak, A nagyközség bizonyára aligha hasonlít már arra a falura, ahová jó félszáz éve a Banó gyereket visszahúzta a szíve.

Az önkormányzat csinos titkárnője ugyancsak nagy szemeket meresztett rám, amikor a kérésemmel előálltam. Zavarban volt, félt személyiségi jogokat sért, ha tájékoztat. Megmondtam, hogy előtte már sokaknál érdeklődtem, egy hatezerháromszáz lelket számláló községben szegről-végről mégiscsak ismerik egymást az emberek, de a Banó családról még az öregek közül is kevesen tudtak számot adni. A szép Erzsike végül mégis csak belenézett a számítógépbe. Rögtön ki is bukott, hogy hol is éltek, ki fia-borja voltak, de az is, hogy a nevükre jegyzett 11/ 132 számú telken már másnak a háza áll.

***

– Már maga a telekszám is mutatja, őslakósok lehettek a Banók. A 18-ik században II-ik József, a kalapos király Bajorországból telepítette be őket a gyéren lakott, kipusztult faluba. Ő adott nekik polgárjogot, jobbágytelket is. A Banók 1772 óta lakták a községet, mondja az idős pap, aki a kedvemért elővette és fellapozta a nagykönyvet. A betelepülő ős eredetileg Bauer volt, 1840-ben magyarosítottak, Bauer-Banó Mihály káplárságig vitte a veres sipkások között, és később Branyiszkónál magától Guyon Richárdtól kapta a rangját, ezért két évet a Kufsteinben is lehúzott. Ez itt fel van jegyezve róla. Meg is tudnám mutatni, hol merre volt a földjük. Tizennyolc magyar hold. és még tizennégy kataszteri hozzá a vitézi telek. Az összes egy tagba.
– Annak bizony a fele is éppen elég volt a kuláklistára.
– Az öreg Banó a nagyapja példáján buzdulva tiszthelyettesként szerelt le az első nagy világháborúban., A helytállásáért és a fél karjáért kapta a földet. Egy kézzel, meg a fogai közé szorítva köthetett az istrángra a hurkot, amikor szégyenében a padlásán felakasztotta magát.
– Arról van e feljegyzés, hogy ki volt a párttitkár a múlt század ötvenes éveiben?
– Hát az megmaradt nálunk ötvenhat után is. Elmenekült, de az oroszokkal visszajött. Ő is, meg az elnök is. Csinálták tovább a dolgukat, mintha mi sem történt volna. Sok embert vittek el innen a pufajkások. Kettőt egyenesen a bitó alá. Emléktáblájuk van az önkormányzat falán a kapu mellett. Nem látta?
– De igen, láttam.
– A nyolcvanas évek közepétől azért megjuhászodtak, megöregedtek, meg szép vagyont is gyűjtöttek maguknak, csak akkor még senki sem tudta honnan, miből. Később a fiai abból vették meg negyed áron a valódi kárvallottaktól, a gazdáktól a kárpótlási jegyeket, abból licitáltak, szerezték meg a földet. Szinte a fele határt. Az elődöm, aki itt élt ebben a szép parókiában haláláig harcolt, pereskedett velük a rendszerváltás után, de valahogy soha nem lett igaza. A kese váltig azt hangoztatta, hogy a földeknek egy tagba kell maradnia, így aztán senki sem jutott a sajátjához, a régi gazdák a rosszabb földeket kapták. A Banóké, a két sor jegenye mögött, az is a családjáé lett. Ott soha nem fekteti le a szél a búzát, mert a fák, meg az árokszéli bokrok megfogják a szelet Itt nyáron a déli széljárás az úr. A fia ezt is beleszámolta az árába, amikor eladta az íreknek.
– Hát már írek is laknak a faluban? Azok az erődítményként bekerített villák biztosan az övéik ugye?
– Egy sem tette be a lábát, nemhogy a faluba, de az országba sem. Csak úgy látatlanba, újmódon, az interneten adják veszik itt a földeket. A vevőknek mindenképpen megéri, hiszen az övéiknél sokkalta jobb termőföld a tizedébe kerül, mint náluk. A termés majd a közös európai piacon fog elkelni, ez a számításuk. A kétszintes házak, amire maga gondol, az újonnan betelepedett embereké, ahogy a böhömnagy terepjárók is az övéik. Nekik ez nem a Haza földje, csak terep. Jönnek a közeli városokból ide sokan, mert itt még nem mérgezett a levegő. Megvesznek egy parasztházat bagóért, ledózerolják vagy ráépítenek. Ideköltözött már a volt párttitkár le és felmenőinek apraja, nagyja. A felvégen sokan ingyenbe kapták a községtől a telket. Most, hogy a legutóbbi választáskor egyik unokaöcs országgyűlési képviselő lett, arra halad a közművesítés, meg az új autópálya is ott lett kijelölve. Minden esetre a képviselő úr jó előre kijárta az engedélyeket és már elkezdte építeni a benzinkutat. Van benne gyakorlata, mert két városban is üzemeltet már ilyet.
– Meg lehet még találni azt a kese embert, a volt párttitkárt?
– Nem kese már az, hanem kopasz, mint a biliárdgolyó, csak a szúrós szeme felett a bozontos szemöldöke maradt veres. Spanyolországban keresse, ott hamarabb megtalálja. A spanyol Riviérán vett magának telkeket, most azokkal kereskedik. Bankárfiak, menedzserek, közméltóságok, polgármesterek, de főként fővárosi politikusok a vevői. Néha, ha ide vetődik a községbe gőgösködni, pöffeszkedni, vagy ajánlatokat tenni, eladni-venni, alig száll ki az autójából. Olyankor Pesten a Kempinskyben lakik, reggel jön, este megy. Most a baromfifeldolgozóra és a tejüzemre alkuszik. Mezőgazdasági szakember lett, még valami diplomát is vett magának, pedig lefogadom, hogy az árpavetést a búzától ma sem tudja megkülönböztetni. Egyre azt ígérgeti, hogy nem lesz leépítés, mindenki megtarthatja majd a munkahelyét, még emelést is ad majd. Annyit már tudni, hogy külföldre fogja bejegyeztetni a cégét, valószínűleg Szlovákiába. A szövetkezeti elnök, aki alatt annyiszor befuccsolt a téesz, most pénzügyi tanácsadó irodát nyitott Miskolcon. Azt nem tudom másoknak milyen tanácsokat ad, de ő maga milliomossá lett. Legjobb lesz, ha átküldöm magát a sekrestyésemhez a Hajagos Pali bácsihoz, ő élő annálésze azoknak a régi időknek.

***

– Igen, én emlékszem rájuk, az öregre is, pláne meg a Sanyi gyerekre. Tudom is, mi történhetett vele. Ötvenhat októberében felment Pestre, ott forgatta a fegyvert, aztán eltűnt. Ő nem disszidált külföldre, mint a két bátyja, mert azok sokszor látogattak haza a rendszerváltás, vagy minek is nevezzem óta, bár sok keresnivalójuk itt nincsen. Az öccsük valószínűleg a 301-es parcellában van névtelenül eltemetve. Mikor a katonaságtól hazajött megpróbálta visszakövetelni a földjét, de a párttitkár figyelmeztette, hogy lecsukatja, ha izgágáskodik. A húga is visszajött egy időre, az nagyon szép lány volt, legszebb a faluban, innen választott férjet, akivel felköltöztek Pestre. Még a búzájukra is emlékszem, pedig süldő legény, vagy inkább gyerekember voltam én akkor, amikor nemzetiszín csíkos zsákokban rakták szekérre a termésüket. A gazdasági világválság, a bolettás búza idejében volt az. A Sanyi gyerek akkor született, kisebbik bátyja a Laci is karon ülő volt még. A búzájukat vették, vitték, mint a cukrot. Most takarmánygabona terem a földjükön, több benne az ocsú, mint a mag, de az íreknek így is megéri. A fele határ el van adva, a napokban osztrákok jártak erre, azok is venni jöttek Az idevalósiak menekülnek a földtől és talán igazuk is van, pedig valamikor a földje, a munkája után becsülték nálunk az embert. Most senki emberfia nem akar már gazdálkodni, azt mondják vállalkozni kell, az jobban megéri. Hát van, akinek sikerül, van, aki bukik rajta. Aki fővárosi lakásokba fektetett, az jól járt, aki csemetekertet ültetett, most tüzelőnek árulja a nemesített almafákat. Az epret tavaly ládaszám hordták vissza trágya lett belőle, a külföldi koránérő fajta a termelési költség alá nyomta az árakat. Külföldön állami támogatást kapnak a termelők, azt mesélik, kinn még az üzemanyagot is olcsóbban árulják a parasztnak. A dinnyések és a málnások jobban jártak, azok legalább nem veszítettek, az idén újra megpróbálhatják a szerencséjüket. Kukoricát, még hibridet sem vet senki, sok vele a bajlódás, ha géppel is, de kapálni kell, ahhoz ma nem fűlik a foga senkinek. A nehezét, az igazi paraszti munkát már nálunk is az ukránok, a románok, azazhogy székelyek végzik. Aki építkezik, az is azokat veszi fel. Hát így állunk. Pénz azért van bőven, autó, televízió, mosógép, hűtőszekrény majd minden háznál van, a légkondicionálást most kezdik bevezetni. Péntek szombat este a diszkoték tömve van fiatalokkal, előtte az árok teledobálva üvegekkel, sörös dobozokkal, az utóbbi években már injekciós tűket, fecskendőket is találni. Disznót, aprójószágot már nem illik tartani, a baromfigyár messze a falutól épült, mert büdös. Most a liba megy a mája miatt, ez az iparág virágzik. Itt konzerválják, fagyasszák, viszik a francba, Franciaországba, külföldre. Aki a libamájra tett, az jó lóra tett. Sokan meggazdagodtak belőle. Megváltozott, felgyorsult a világ, mi öregek meg lemaradtunk. Templomba már csak az öregasszonyok járnak, de az egyházi esküvő, meg utána csicsás lakodalom újra divatba jött, néhanap van keresztelő is, és a hát azért a végtisztességet még megadják az emberek a halottaiknak. Így a parókiának hol csurran, hol cseppen, engem is megtartott a tiszteletes úr, halálomig maradhatok a helyemen.

***

Nem riportot készültem írni, hanem csak szentimentális megemlékezést egy régi barátról. De hát így sikerült. A konklúziót azért le lehet vonni. A föld a legfontosabb a Nemzet megtartása érdekében. A föld szüli az új nemzedéket, a földbe temetik a régit, de mindig él rajta a nép. Amelyik nép eladja, veszni hagyja a földjét, az el is tűnik a Föld felszínéről. Vajon hová lettek Közel-Keleten az Edomiták, a Filiszteusok és a többi harcos törzsek, a népek, akik eladták, veszni hagyták a földjeiket, és hová a Kárpát medencében, Pannoniában az avarok, szlávok, akik szintúgy cselekedtek? Emlékszik még valaki a mondára? Szvatoplukra, aki egy fehér lóért adta el Árpád követeinek a földjét? Ki-ki tegye fel a kérdést magának. Még talán nem késő, még lehet fordítani a sorsunkon?

– morfond írás –

A hangoskönyv, mint neve is mutatja, elsősorban a rögzített szöveg emberi hang általi reprodukciójára helyezi a hangsúlyt. Éppen ezért élesen elkülönítendő a hangjátéktól, amely inkább a színház audióváltozata, míg a hangoskönyv az irodalomé. Ez a színészi megoldások elkülönböződésén túl koncepcionális kérdéseket is felvet.
A hangoskönyv, mint új műfaj jelenlegi hazai állapotáról talán a legautentikusabb szerző, Molnár Csaba, (rendező és hangépítő, a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségének munkatársa) írt jegyzetet* a Literán.
A jól összeszedett helyzetértékelést olvasva merült fel bennem a kérdés: vajon a mai tendenciákat képzeletben “meghosszabbítva” eljutunk -e oda, hogy egy mű eleve hangoskönyvnek készítve jöjjön létre, vagy a hangoskönyv egyfajta utólagos interpretációja marad a primátusát megőrző (papírra nyomtatott, vagy digitális formában közzétett, most mindegy) írott szövegnek.

Előbb, vagy utóbb, de hosszútávon mindenképp fel kell vetődnie a hangoskönyv-kritika létjogosultságának, metodikával, terminológiával, hangosköny-értelmezői elméletekkel és persze szakemberekkel együtt.

A hangoskönyvek népszerűsödésével talán beszélhetünk majd arról, hogy az irodalom visszatér önnön eredethez, hiszen az írásbeliség előtt hangzó műfaj volt, a zenével szimbiózisban létre jövő művészet. Most pedig (az írásbeliség kora után???) akár vissza is térhet a vokalitásba.

Ricoeur nyomán, de új helyzetben válhat aktuálissá az írott és kimondott szó egymáshoz való primátusa, hiszen, lassan feláll annak a lehetősége, hogy a az írott (megint?) legfeljebb megőrzésre szolgál majd, fogyasztásra nem.

Persze pillanatnyilag a hangoskönyv az írott szöveg interpretációjaként artikulálja magát, az egy vagy több színész által előadott, általában rövid aláfestő zenékkel tagolt hangzó szöveg. Azonban mint ilyen, nagy játékpotenciállal bír, amely a befogadói eljárások átalakulásával az irodalmi művek hatásmechanizmusainak teljes és gyökerekig hatoló újragondolására késztethetnek. Ahogyan az eredetileg (csak) hangzó formában megjelenített versből az írásbeliség, az új forma létrehozta a képverset, a hangzó költészet újbóli elsődlegessé válása is jó eséllyel visszahathat az irodalomra, akár újításokkal, akár régi formák újrafelfedezésével.

Nem is annyira allegorikusan: új hardverek új szoftverek előállítását generálhatják.

Eme új médium leírásához természetszerűleg egy új kritika is kellhet. Ez még persze csak gondolatkísérlet, de mindenképpen érdekes lehetőségeket rejt magában, mint ahogy több kérdést is. Például, ha egy irodalmi szöveg elsődlegesen hangzó formában jelenik meg, mennyire szétválasztható a szöveg és az előadásmód kritikája (az írott szövegnél sem volt jellemző a tördelés és a tipográfia kritikája…) A zenei aláfestések mennyire képezik a mű részét?
A megzenésített vers is hangoskönyv? Ez esetben hol húzódik vers és dal határa?

*: Gagyizás vagy értékmentés – jegyzet a hangoskönyv-kiadásról,
http://litera.hu/object.d1f1fbee-ce81-4d12-b568-6611bed331c7.ivy