Címke: esszé / publicisztika

Apáink földje

Kerekarcú, barnára sült, tagbaszakadt fiú volt a Banó Sanyi, jól el tudtam volna képzelni pörgekalapban, lóháton, lobogó gatyában, borjúszájú ingujjban, akár hortobágyi csikóslegénynek is. Egymásnak hátat vetve csákányoztunk, aztán hánytuk, lapátoltuk ki a gödrökből a földet vagy ástuk az árkot, közben pedig, hogy múlassuk az időt, beszélgettünk. Az esőköpenynek kiadott, rongyászakadt, terepszín sátorlap már rég átázott rajtunk, a sár mindjárt az ásóról visszafolyt a lábaink alá, az utászcsizma szárán felül löttyent a lábainkra a hideg latyak. Negyedik napja megállás nélkül szitált a novemberi eső, úgy éreztük a csontjaink is kihűltek.

– Volt az én szüleimnek, meg régebben az apámék apjának is földje, nem is kevés. Nem ilyen hitvány köves, hanem zsíros fekete föld, amelyik azt a híres, acélos búzát termi. Ha beleálltunk kaszálni, hát jóformán csak a kalapunk látszott ki a vetésből, ősszel a kukoricásból még az sem A kukoricából minden száron három cső termett, mert kétszer kapáltuk, meg fel is töltöttük a szárát. A mi búzánk nem került malomba. Őrlésre az vetőmagnak ment, Székács-Bánkúti fajta volt és szétkapkodták akkor is, amikor a másét eladni se lehetett. Most aztán már nem számit, beöntik a többi közé a silóba, had egye meg a zsizsik. Aranykalászos gazda volt az apám, elsőnek vett traktort a faluba, most az is odalett. Ugyanúgy, mint a két ló, amelyikkel azelőtt szántott, vetett, mert vetőgépe is volt. Ment az is a többi után be a termelőszövetkezetbe.
– Vigyázz pajtás, mozogj egy kicsit élénkebben, a politikai tisztet látom jönni lóháton. Ha kiszúrja, hogy csak tipródunk a holnapi szabad vasárnapon megint kettőnket vezényel ki valami körletmunkára.
– Mikor az apámékat temették, a pap figyelmeztette a gazdákat, ne kísérjék ki sokan, nehogy tüntetésnek vegyék, így inkább csak asszonyok mentek a szekér után. A pap harangoztatott és megszentelt földbe, az öregszülők mellett ásatta meg a sírt. Pedig akik úgy haltak meg a saját kezeiktől, azt nem lett volna szabad. Apám már merev volt, kihűlt, mikor istrángon lógva megtalálták a padláson, anyám csak harmadnap került elő a csordakútból. Azt a tanácselnököt később leváltották, de egy ugyancsak Pestről szalajtott embert hoztak helyette, ő meg ment másik faluba, azokat boldogítani. A kese, veres arcú párttitkár, aki az egésznek okozója volt, az maradt. Ő tervelte ki, adta parancsba a rendőröknek, hogy apámat kihurcolják, kiültessék a községháza elé a szégyenpadra, amikor a két mázsa vetőmagot elvermelve megtalálták. Pedig az a beszolgáltatáson felül volt, a kiszabott holdankénti nyolc mázsát beadta az öreg. Azt is, hogy engem ide azonnal behívjanak szinte biztosan a pártitkár javasolta, nincs rá bizonyítékom, mégis meg merek esküdni rá. A levelet, amit tegnap kaptam kézhez, már több mint három hete írták. A húgomtól jött, az ősszel ő is otthagyta a falut, Sztálin-városba ment építkezéshez malterhordónak. Azt írja, jól megvan, húsvétra csomagot fog küldeni. A nagyobbik bátyám Pesten segédmunkás, a kisebbik Ózdon szakmát tanul, acélöntő, Martinász lesz belőle. Így hát a Banó családnak híre-pora sem maradt nálunk.
– Elállhatna már ez az átkozott eső és kihozhatnák már az ebédet. Nem bánom, ha megint szárított krumpli főzelék lesz is, csak jó forró legyen. A kenyerünk ugyan szétázott az oldalzsákban, de majd beleaprítjuk és akkor jó lakunk vele.

 

***

 
Soha én már el nem felejtem a Lenti mellett Tormaföldjén 1951-52 évben eltöltött hosszú hónapokat, amikor a Rákosi vonalat építettem, hogy az imperialisták láncos kutyája, Titó ránk ne törhessen. Nem felejtettem el a Banó Sanyit sem, hogyan is tehettem volna, több mint egy évig volt bajtársam, kenyeres pajtásom, mert a kiszikkadt kilós katonakenyeret egy darabban ketten kaptuk reggelenként. Ez volt a főtáplálék. Ha darabka gyümölcsíz került mellé azon is testvériesen megosztoztunk. Az igazi öröm a ritkán látott sovány, inas, füstölt vagy sózott szalonna volt. Erőt adott, fűtött belűről, amire nagy szükség volt, mert télen is sátrakban aludtunk. Tíznaponként zsoldot osztottak, tizenkét forint ütötte a markunk és fejenként száz-száz Kossuth cigaretta. A cigarettát a Sanyi gyerek elszívta, a pénzt összedobtuk, azon vettük a kanásztól a nyers húst, vagy nagyritkán, ha a falu boltjába kristálycukrot hoztak, akkor azt. A húst rőzse, vagy kukoricaszár tűzre vetettük, só mindig volt mindenkinél, titkon, bujkálva, sáros kézzel, a szánkat összeégetve tömtük magunkba a zsíros, kormos, félig nyers, falatokat. A cukrot is marokból ettünk, rászórtuk a kenyérre, vagy beleöntöttük a reggeli feketekávéba. Sztálin születésnapján (egybe esett a Karácsonnyal) öklömnyi fasírt volt a szokásosnál sűrűbb babfőzeléken és süteményt, buktát adtak, mégpedig fejenként kettőt. Erre az ünnepre következett aztán április 4, (az meg Húsvét tájban volt), akkor is volt fasírt meg bukta is. November 7-re pláne, még háromkilós csomagot is lehetett küldeni. Sanyinak a húga küldött, nekem pedig a már kifosztott, mindenéből kiforgatott anyám spórolta el magától azt a pár falatot. Kilónyi kockacukor, ugyanennyi disznózsír, arasznyi kolbász pár szem szaloncukor vagy egy tábla csokoládé. A szaloncukor és a csokoládé csak a levélben jött meg, azt az ellenőrzésnél kivették és állítólag visszaküldték, épp úgy, mint az engedélyezett három kílón felüli csomagokat. Pergettük a nehéz napokat, nyűttük a végtelen hosszú heteket, végeláthatatlan hónapokat. Már megírták előttem ezt a szlogent, valahol olvastam is róla: ILJICS NE BÍZZÁL, SEMMI SEM TART ÖRÖKKÉ! SZÁZÖTVEN ÉV ALATT SEM VÁLTUNK TÖRÖKKÉ! Bennem megfogalmazatlanul már akkor élt ez a rigmus, le is szereltem, meg is értem a Rákosi korszak végét, sőt túléltem magát Rákosit, de a kádárjánosokat, apróantalokat, marosángyörgyöket és sok másokat is.

Ötvenhat októberében törlesztettem valamit, aztán elmenekültem, a rendszerváltás hírére pedig hazajöttem lakástalan nullpolgárnak, földönfutónak. Egyszer Miskolc felé utazva egy község mellett vitt el az utam, akkor eszembe villant a Banó Sanyi. Egy hónappal előttem szerelt le, azt mondta, hazamegy a falujába, visszaköveteli a jussát. Nagy Imre tavaszát éltük, hihetőnek hangzott, amit mondott.
Nem volt sürgős a dolgom, a fasiszták által elpusztított családom emlékoszlopa alá akartam vinni pár szál virágot, ennyi volt az utam célja. Ráfordultam hát a kitérőre. Szép, rendezett helységbe érkeztem. A két, sőt, háromszintes bekerített házak udvarain nyugati autók álltak, A nagyközség bizonyára aligha hasonlít már arra a falura, ahová jó félszáz éve a Banó gyereket visszahúzta a szíve.

Az önkormányzat csinos titkárnője ugyancsak nagy szemeket meresztett rám, amikor a kérésemmel előálltam. Zavarban volt, félt személyiségi jogokat sért, ha tájékoztat. Megmondtam, hogy előtte már sokaknál érdeklődtem, egy hatezerháromszáz lelket számláló községben szegről-végről mégiscsak ismerik egymást az emberek, de a Banó családról még az öregek közül is kevesen tudtak számot adni. A szép Erzsike végül mégis csak belenézett a számítógépbe. Rögtön ki is bukott, hogy hol is éltek, ki fia-borja voltak, de az is, hogy a nevükre jegyzett 11/ 132 számú telken már másnak a háza áll.

 

***

 

– Már maga a telekszám is mutatja, őslakósok lehettek a Banók. A 18-ik században II-ik József, a kalapos király Bajorországból telepítette be őket a gyéren lakott, kipusztult faluba. Ő adott nekik polgárjogot, jobbágytelket is. A Banók 1772 óta lakták a községet, mondja az idős pap, aki a kedvemért elővette és fellapozta a nagykönyvet. A betelepülő ős eredetileg Bauer volt, 1840-ben magyarosítottak, Bauer-Banó Mihály káplárságig vitte a veres sipkások között, és később Branyiszkónál magától Guyon Richárdtól kapta a rangját, ezért két évet a Kufsteinben is lehúzott. Ez itt fel van jegyezve róla. Meg is tudnám mutatni, hol merre volt a földjük. Tizennyolc magyar hold. és még tizennégy kataszteri hozzá a vitézi telek. Az összes egy tagba.
– Annak bizony a fele is éppen elég volt a kuláklistára.
– Az öreg Banó a nagyapja példáján buzdulva tiszthelyettesként szerelt le az első nagy világháborúban., A helytállásáért és a fél karjáért kapta a földet. Egy kézzel, meg a fogai közé szorítva köthetett az istrángra a hurkot, amikor szégyenében a padlásán felakasztotta magát.
– Arról van e feljegyzés, hogy ki volt a párttitkár a múlt század ötvenes éveiben?
– Hát az megmaradt nálunk ötvenhat után is. Elmenekült, de az oroszokkal visszajött. Ő is, meg az elnök is. Csinálták tovább a dolgukat, mintha mi sem történt volna. Sok embert vittek el innen a pufajkások. Kettőt egyenesen a bitó alá. Emléktáblájuk van az önkormányzat falán a kapu mellett. Nem látta?
– De igen, láttam.
– A nyolcvanas évek közepétől azért megjuhászodtak, megöregedtek, meg szép vagyont is gyűjtöttek maguknak, csak akkor még senki sem tudta honnan, miből. Később a fiai abból vették meg negyed áron a valódi kárvallottaktól, a gazdáktól a kárpótlási jegyeket, abból licitáltak, szerezték meg a földet. Szinte a fele határt. Az elődöm, aki itt élt ebben a szép parókiában haláláig harcolt, pereskedett velük a rendszerváltás után, de valahogy soha nem lett igaza. A kese váltig azt hangoztatta, hogy a földeknek egy tagba kell maradnia, így aztán senki sem jutott a sajátjához, a régi gazdák a rosszabb földeket kapták. A Banóké, a két sor jegenye mögött, az is a családjáé lett. Ott soha nem fekteti le a szél a búzát, mert a fák, meg az árokszéli bokrok megfogják a szelet Itt nyáron a déli széljárás az úr. A fia ezt is beleszámolta az árába, amikor eladta az íreknek.
– Hát már írek is laknak a faluban? Azok az erődítményként bekerített villák biztosan az övéik ugye?
– Egy sem tette be a lábát, nemhogy a faluba, de az országba sem. Csak úgy látatlanba, újmódon, az interneten adják veszik itt a földeket. A vevőknek mindenképpen megéri, hiszen az övéiknél sokkalta jobb termőföld a tizedébe kerül, mint náluk. A termés majd a közös európai piacon fog elkelni, ez a számításuk. A kétszintes házak, amire maga gondol, az újonnan betelepedett embereké, ahogy a böhömnagy terepjárók is az övéik. Nekik ez nem a Haza földje, csak terep. Jönnek a közeli városokból ide sokan, mert itt még nem mérgezett a levegő. Megvesznek egy parasztházat bagóért, ledózerolják vagy ráépítenek. Ideköltözött már a volt párttitkár le és felmenőinek apraja, nagyja. A felvégen sokan ingyenbe kapták a községtől a telket. Most, hogy a legutóbbi választáskor egyik unokaöcs országgyűlési képviselő lett, arra halad a közművesítés, meg az új autópálya is ott lett kijelölve. Minden esetre a képviselő úr jó előre kijárta az engedélyeket és már elkezdte építeni a benzinkutat. Van benne gyakorlata, mert két városban is üzemeltet már ilyet.
– Meg lehet még találni azt a kese embert, a volt párttitkárt?
– Nem kese már az, hanem kopasz, mint a biliárdgolyó, csak a szúrós szeme felett a bozontos szemöldöke maradt veres. Spanyolországban keresse, ott hamarabb megtalálja. A spanyol Riviérán vett magának telkeket, most azokkal kereskedik. Bankárfiak, menedzserek, közméltóságok, polgármesterek, de főként fővárosi politikusok a vevői. Néha, ha ide vetődik a községbe gőgösködni, pöffeszkedni, vagy ajánlatokat tenni, eladni-venni, alig száll ki az autójából. Olyankor Pesten a Kempinskyben lakik, reggel jön, este megy. Most a baromfifeldolgozóra és a tejüzemre alkuszik. Mezőgazdasági szakember lett, még valami diplomát is vett magának, pedig lefogadom, hogy az árpavetést a búzától ma sem tudja megkülönböztetni. Egyre azt ígérgeti, hogy nem lesz leépítés, mindenki megtarthatja majd a munkahelyét, még emelést is ad majd. Annyit már tudni, hogy külföldre fogja bejegyeztetni a cégét, valószínűleg Szlovákiába. A szövetkezeti elnök, aki alatt annyiszor befuccsolt a téesz, most pénzügyi tanácsadó irodát nyitott Miskolcon. Azt nem tudom másoknak milyen tanácsokat ad, de ő maga milliomossá lett. Legjobb lesz, ha átküldöm magát a sekrestyésemhez a Hajagos Pali bácsihoz, ő élő annálésze azoknak a régi időknek.

 

***

 

– Igen, én emlékszem rájuk, az öregre is, pláne meg a Sanyi gyerekre. Tudom is, mi történhetett vele. Ötvenhat októberében felment Pestre, ott forgatta a fegyvert, aztán eltűnt. Ő nem disszidált külföldre, mint a két bátyja, mert azok sokszor látogattak haza a rendszerváltás, vagy minek is nevezzem óta, bár sok keresnivalójuk itt nincsen. Az öccsük valószínűleg a 301-es parcellában van névtelenül eltemetve. Mikor a katonaságtól hazajött megpróbálta visszakövetelni a földjét, de a párttitkár figyelmeztette, hogy lecsukatja, ha izgágáskodik. A húga is visszajött egy időre, az nagyon szép lány volt, legszebb a faluban, innen választott férjet, akivel felköltöztek Pestre. Még a búzájukra is emlékszem, pedig süldő legény, vagy inkább gyerekember voltam én akkor, amikor nemzetiszín csíkos zsákokban rakták szekérre a termésüket. A gazdasági világválság, a bolettás búza idejében volt az. A Sanyi gyerek akkor született, kisebbik bátyja a Laci is karon ülő volt még. A búzájukat vették, vitték, mint a cukrot. Most takarmánygabona terem a földjükön, több benne az ocsú, mint a mag, de az íreknek így is megéri. A fele határ el van adva, a napokban osztrákok jártak erre, azok is venni jöttek Az idevalósiak menekülnek a földtől és talán igazuk is van, pedig valamikor a földje, a munkája után becsülték nálunk az embert. Most senki emberfia nem akar már gazdálkodni, azt mondják vállalkozni kell, az jobban megéri. Hát van, akinek sikerül, van, aki bukik rajta. Aki fővárosi lakásokba fektetett, az jól járt, aki csemetekertet ültetett, most tüzelőnek árulja a nemesített almafákat. Az epret tavaly ládaszám hordták vissza trágya lett belőle, a külföldi koránérő fajta a termelési költség alá nyomta az árakat. Külföldön állami támogatást kapnak a termelők, azt mesélik, kinn még az üzemanyagot is olcsóbban árulják a parasztnak. A dinnyések és a málnások jobban jártak, azok legalább nem veszítettek, az idén újra megpróbálhatják a szerencséjüket. Kukoricát, még hibridet sem vet senki, sok vele a bajlódás, ha géppel is, de kapálni kell, ahhoz ma nem fűlik a foga senkinek. A nehezét, az igazi paraszti munkát már nálunk is az ukránok, a románok, azazhogy székelyek végzik. Aki építkezik, az is azokat veszi fel. Hát így állunk. Pénz azért van bőven, autó, televízió, mosógép, hűtőszekrény majd minden háznál van, a légkondicionálást most kezdik bevezetni. Péntek szombat este a diszkoték tömve van fiatalokkal, előtte az árok teledobálva üvegekkel, sörös dobozokkal, az utóbbi években már injekciós tűket, fecskendőket is találni. Disznót, aprójószágot már nem illik tartani, a baromfigyár messze a falutól épült, mert büdös. Most a liba megy a mája miatt, ez az iparág virágzik. Itt konzerválják, fagyasszák, viszik a francba, Franciaországba, külföldre. Aki a libamájra tett, az jó lóra tett. Sokan meggazdagodtak belőle. Megváltozott, felgyorsult a világ, mi öregek meg lemaradtunk. Templomba már csak az öregasszonyok járnak, de az egyházi esküvő, meg utána csicsás lakodalom újra divatba jött, néhanap van keresztelő is, és a hát azért a végtisztességet még megadják az emberek a halottaiknak. Így a parókiának hol csurran, hol cseppen, engem is megtartott a tiszteletes úr, halálomig maradhatok a helyemen.

 

***

 

Nem riportot készültem írni, hanem csak szentimentális megemlékezést egy régi barátról. De hát így sikerült. A konklúziót azért le lehet vonni. A föld a legfontosabb a Nemzet megtartása érdekében. A föld szüli az új nemzedéket, a földbe temetik a régit, de mindig él rajta a nép. Amelyik nép eladja, veszni hagyja a földjét, az el is tűnik a Föld felszínéről. Vajon hová lettek Közel-Keleten az Edomiták, a Filiszteusok és a többi harcos törzsek, a népek, akik eladták, veszni hagyták a földjeiket, és hová a Kárpát medencében, Pannoniában az avarok, szlávok, akik szintúgy cselekedtek? Emlékszik még valaki a mondára? Szvatoplukra, aki egy fehér lóért adta el Árpád követeinek a földjét? Ki-ki tegye fel a kérdést magának. Még talán nem késő, még lehet fordítani a sorsunkon?

Hangoskritika (szükségszerűségéről, avagy nem)

– morfond írás –

A hangoskönyv, mint neve is mutatja, elsősorban a rögzített szöveg emberi hang általi reprodukciójára helyezi a hangsúlyt. Éppen ezért élesen elkülönítendő a hangjátéktól, amely inkább a színház audióváltozata, míg a hangoskönyv az irodalomé. Ez a színészi megoldások elkülönböződésén túl koncepcionális kérdéseket is felvet.
A hangoskönyv, mint új műfaj jelenlegi hazai állapotáról talán a legautentikusabb szerző, Molnár Csaba, (rendező és hangépítő, a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségének munkatársa) írt jegyzetet* a Literán.
A jól összeszedett helyzetértékelést olvasva merült fel bennem a kérdés: vajon a mai tendenciákat képzeletben “meghosszabbítva” eljutunk -e oda, hogy egy mű eleve hangoskönyvnek készítve jöjjön létre, vagy a hangoskönyv egyfajta utólagos interpretációja marad a primátusát megőrző (papírra nyomtatott, vagy digitális formában közzétett, most mindegy) írott szövegnek.

Előbb, vagy utóbb, de hosszútávon mindenképp fel kell vetődnie a hangoskönyv-kritika létjogosultságának, metodikával, terminológiával, hangosköny-értelmezői elméletekkel és persze szakemberekkel együtt.

A hangoskönyvek népszerűsödésével talán beszélhetünk majd arról, hogy az irodalom visszatér önnön eredethez, hiszen az írásbeliség előtt hangzó műfaj volt, a zenével szimbiózisban létre jövő művészet. Most pedig (az írásbeliség kora után???) akár vissza is térhet a vokalitásba.

Ricoeur nyomán, de új helyzetben válhat aktuálissá az írott és kimondott szó egymáshoz való primátusa, hiszen, lassan feláll annak a lehetősége, hogy a az írott (megint?) legfeljebb megőrzésre szolgál majd, fogyasztásra nem.

Persze pillanatnyilag a hangoskönyv az írott szöveg interpretációjaként artikulálja magát, az egy vagy több színész által előadott, általában rövid aláfestő zenékkel tagolt hangzó szöveg. Azonban mint ilyen, nagy játékpotenciállal bír, amely a befogadói eljárások átalakulásával az irodalmi művek hatásmechanizmusainak teljes és gyökerekig hatoló újragondolására késztethetnek. Ahogyan az eredetileg (csak) hangzó formában megjelenített versből az írásbeliség, az új forma létrehozta a képverset, a hangzó költészet újbóli elsődlegessé válása is jó eséllyel visszahathat az irodalomra, akár újításokkal, akár régi formák újrafelfedezésével.

Nem is annyira allegorikusan: új hardverek új szoftverek előállítását generálhatják.

Eme új médium leírásához természetszerűleg egy új kritika is kellhet. Ez még persze csak gondolatkísérlet, de mindenképpen érdekes lehetőségeket rejt magában, mint ahogy több kérdést is. Például, ha egy irodalmi szöveg elsődlegesen hangzó formában jelenik meg, mennyire szétválasztható a szöveg és az előadásmód kritikája (az írott szövegnél sem volt jellemző a tördelés és a tipográfia kritikája…) A zenei aláfestések mennyire képezik a mű részét?
A megzenésített vers is hangoskönyv? Ez esetben hol húzódik vers és dal határa?

*: Gagyizás vagy értékmentés – jegyzet a hangoskönyv-kiadásról,
http://litera.hu/object.d1f1fbee-ce81-4d12-b568-6611bed331c7.ivy

Kritikán alul – felül: semmi…

Kritikán alul – felül: semmi…
Szaladj cica, sicc transit gloria mundi! Egértelen hétköznapok ígérete az élet. Egérre tett ígéretet, egér ígér. Ez az első pusztulátum.
Úgy áll itt, mint aki állít valamit? Tudja mit nyert maga? Tapasztalatot! Csodálkozom, hogy a dolgok empírja miért nem ült ki eddig arcára? Egyáltalán kicsoda maga? Egy gyilkos galóca, vagy egy galíciai gyilkos? Lóvá tett lovag, vagy egy lovaggá tett ló? esetleg szenátorrá? Szamár! A magyar futball fellendülését újpesti vagy ferencvárosi kontextusban képzeli el? Ön népies, vagy urbánus? Az intenció fogalmának meghatározásában Babits, vagy József Attila pártján áll? Nehéz gyerekkora volt? Úgy érzi belényes a felismerés, mint timbuktui tevehajcsár térdébe a fájdalom? Azt gondolja tahó vagyok? Esetleg csak rossz a kedvem? Saját rosszkedvem kivetülését érzékeli arcának fehér vetítővásznán? Mit egzisztáll itt, mint svájci néger a hóesésben? Leszedjük, mint pincér az asztalt! Mondja kicsoda Ön? Nemzeti identitásával büszkélkedő viktoriánus, vagy szociálisan tömegérzékeny ferences? Nosztalgikus érzések fogják el egy nagyvárosi betondzsungel látványától? Ön girondista, vagy jakobinus? Lokálpatrióta, vagy lokálproletár? Inkább a gyilkos tömegek, vagy a tömeggyilkosok érdekeit képviseli? Szereti Győzikét? Mit gondol? Adjunk teret a hősöknek? Utat a vasnak? Életet a csendnek? Ön kielégítően érzi magát? Bombaformában van, mint a Közel – Kelet? Pozitív kisugárzással rendelkezik, mint Csernobil? Korhatáros Ön? Milyen benyomást kelt Önben egy kikockázott ڤڤڤ nyuszilány? Vagy a kocka már el van vetve? Elkeseríti a Tisza katasztrofális állapota? Szomszédainkon revánsot kellene vennünk? Vagy menjen minden a maga útján?
Kívánjuk a cezúra eltörlését? A ceruza eltörését? Építhetünk egoizmusunkból katedrálist? A mise szent, vagy semmi se szent? Minden felülírható? Jöjjön el az én országom? Legyen meg az én akaratom? Mert enyém az ország, a hatalom és a dicsőség? Ámen?

még nincs cím

Most +tudjátok, milyen a xelem. Nem szívesen nyúlok hozzá, mert a bal kezem tele van lát6atlan, finom tüskékkel vagy szálkákkal, a jobb pedig ragacsos valami élelmixtől, de előx mégis be kell kapcsolni a gépet. Aztán ráklikkelünk a játék ikonjára: Xelem. Átesünk a külsőre és a lelki tulajdonságokra, értelmi képességekre, tempóra, habitusra és nehézségi fokra vonatkozó opciók beállításán, sóhajtunk, és rám1ünk a start gombra. Start.
Mivel öregek, tapasztaltak, elvetemültek és hősi lelkűek vagyunk, és mindenből a legmagasabb fokozatot állítottuk be, és a teljes összeomlás olyan hamar bekövetkezett, hogy semmi örömünk nem volt az egészben, gyorsan restartolunk, de nem állítunk át semmit, hanem minden marad úgy, mert nem alkuszunk, basszus, és baromi jó a zenéje is, szép a grafika, szóval . olyan nehézségi fokon, mint az előbb, nem azért, mert az embert az idegesíti, hogy béna volt, vagy az, hogy a játék túl nehéz, hanem mert úgy érzi, hogy rá lehet jönni, ki lehet tapasztalni, csak kicsit óvatosabban kell, és figyelni kell a tanácsadó modulra is néha, nem csak belerohanni mindenbe, mint az előbb, de így is gyors a +semmisítő vereség. És ha lassú, az a leggy5relmesebb. Akkor mi a helyzet a P billentyűvel? Ez a Pause, így lehet csalni az idővel, el tudsz intézni pár dolgot, amíg a másik fél ideje áll. Majdnem azt mondtam, hogy ellenfél. Igen ám, de ha 1el többféle idő van, az messzemenő következményekkel jár, pl. gondolkodsz 1 kicsit, mielőtt valamit csinálsz, de annál rosszabb, ráadásul gyorsabban örexel, mint ő, a játékban amúgy is eléggé átmosódnak az időkiterjedések, de akkor is használni kell néha azt a gombot, majd ha már nagyon tudunk, akkor nem.
Minden katasztrofális vereség után más hajszínnel próbálkozunk (nehézségi fok marad,) a testmagasság pedig aszerint változik, hogy éppen mekkora az önbizalmunk, és mindig kinevet a szoftver a végén, mint a többi rendes háborús játékban, te pedig höröx 1et, és kinyiffansz. Vér is van. Van külön nevetés mindenféle hajszínhez, az átmenetekhez és a festettekhez is, az összes kombinációhoz külön, pl. eredetileg szőke, őszre festett, vagy eredetileg vörös, mégis vörösre festett, minden, és aszerint is, hogy a hajadottságok hogyan kombinálódnak a testmagassággal, beszédtempóval, vakbélgyulladásra való hajlammal, vallásossággal, kvalifikáltsággal, kéjsóvársággal vagy frigid tendenciákkal és nemcsak az ilyesmikből keveredik ki az a kellemesen gurgulázó vagy fejhangon rikoltozó kacaj, mert az is számít, hogy milyen volt a meccs. Ha sokáig tartott, és jobban mexorongattad, akkor mindig kicsit erősebb és gonoszabb, ha hamar kinyírt, akkor halk és +bocsátó, ha olyan fölényes volt, hogy szinte észre sem vett, akkor néha nem is nevet. Lehet tudni, hogy elvileg olyan is van, hogy sír a végén, elvileg akkor is lehet ilyen, ha győz. Igen, és /sze, hogy nem csak férfiak nők ellen, hanem fordítva is, tehát ha nő ül a gép elé, akkor férfiröhögés van a végén, és játsz6 férfi férfi ellen, és nő nő ellen, és a Xelem II-ben, a továbbfejlesztett változatban úgy is, hogy… de ezt már nem mondom, mert durva. Az is lehet, hogy +büntetnének.
Szóval, van a nagy stratégiai térkép, ennek van 1 külön tere és ideje, de vannak külön kisebb terek és idők is, oda bele kell néha menni, és ha ott elvégezted, amit el kell végezni, akkor . ugyanabba a térbe és időbe jutsz vissza, oda a nagy stratégiai térképre, és ott közben nem múlott az idő. Most nézzünk 1 ilyet! 1 ilyen kicsit. Nem véletlen, hogy máig a hadászati-harcászati paradigma nyelvezete uralja a párkapcsolati gondolkodást.
Ahogy Clausewitz, a romantikus stratéga írja híres művében*: “Ha a front balszárnyán támadni akarsz, tereld az ellenség figyelmét a jobbszárnyra intenzív erődítési munkálatokkal, így nem azt fogja gondolni az ellenség, hogy a balszárnyon támadsz, hanem hogy a jobbszárnyon védekezel, tehát arra számít, hogy te a jobbszárnyon számítasz az ő támadására, ezért nem a jobbszárnyon fog támadni, hanem a balszárnyon, ami neked . rossz mert ott te akartál támadni, és így összeütköztök, ami rossz. tehát az egész erődítési tactica mégiscsak hülyeség, de mi van, ha az ellenség eleve kitalálja, hogy te csak falból kezdtél erődítési munkálatokba a jobbszárnyon, vagy észre sem veszi. Akkor mégiscsak jó. Csakhogy!!! ami nekünk balszárny, az az ellenségnek jobbszárny (ugye, mivel 1mással szemben állunk, sajnos, sajna-bajna), tehát, ha mi a jobbszárnyon erődítünk figyelemelterelésből és +tévesztésből, akkor az ellenség tényleg ott fog támadni, . azért, hogy csapatai ne ütközzenek erős védművekbe, és ne szenvedjenek súlyos veszteségeket, de a szárnyak felcserélése miatt éppen így szenvednek súlyos veszteségeket, mert belerohannak a gondosan előkészített sáncaidba, mialatt te a balszárnyon +semmisítő csapást mérsz az ő jobbszárnyára, amit ő balszárnynak hitt xinted, és így véletlenül minden . jó. Ez az egész a szembenállás miatt van. Tehát, összegzésül: Ha a hadviselő ellenséges hadvezér jót akar magának, el kell kerülnie a szembenállást, és haderejét a miénkkel 1oldalon kell felállítania.” Eddig az idézet.
Igen ám, de a Nagy Clausewitz itt igencsak elgaloppírozta magát, mert észre sem vette, hogy már az ellenségnek ad tacticai útmutatást, ezért legjobb, ha magunkat tekintjük ellenségnek, hogy nekünk jó l1en, tehát csapatainkat a sajátjaink mellé sorakoztatjuk, hogy elkerüljük a szárnyak felcseréléséből adódó félreértéseket. Hasznos tanács Xelemhez. Ellenanyag.
*Carl Von Clausewits: Vom Kriege; Rowohlt 1963; IV. rész XIX. fejezet, 311. Horváth Viktor fordítása

Slachta Margitról

Fénykép
Slachta Margit
Nagyon keveset tudunk a két világháború közötti konzervatív nőmozgalmakról. Ahogy nagyon keveset tudunk (vagy inkább zavarbaejtőt?) tudunk a két világháború közötti nőmozgalmak emblematikus figurájáról, Slachta Margitról. Pedig Salkaházi Sára boldoggá avatása előtérbe állíthatta volna a szociális testvérek társaságát is.
Van-e valami használható ebben a feminista örökségben?

 

1884. szeptember 18-án, Kassán, egy jómódú, lengyel nemesi család harmadik leánygyermekként született. Apja, Slachta Kálmán, a Kassai Takarék igazgatója épp a vallásellenességéről közismert. 1908-ban, amikor vállalata csődbe ment, családja kivándorolt Amerikába.
Slachta Margit a kalocsai Miasszonyunk Nővéreknél végzett német-francia-történelem szakos tanárként. Az Országos Katholikus Nővédő Egyesületnél figyelt fel rá az elnök, Farkas Edith, az ő és Korányi Sarolta – a magyar nőnevelés kiemelkedő alakja – hatására elsőként lépett be az 1908-ban újonnan alapított Szociális Missziótársulatba. A társulatot Farkas Edith hozta létre Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök pártfogásával.
Slachta Margit az akkor divatos radikális feminizmussal ellentétben az ún. „keresztény feminizmust” vallotta. A két irány közötti alapvető különbség, hogy míg az előbbi csak a nők jogaiért harcolt, az utóbbi hangsúlyozta a nők kötelességeit is. Ennek szellemében szerkesztette a Keresztény (1918-tól Magyar ) című katolikus folyóiratot, szervezett előadókörutakat, ahol is a munkásnők helyzetéről, a magyar katolikus női összefogásról beszélt. Adományokat gyűjtött, kezdeményezte egy erdélyi szervezet építését. 1915-ben szociális iskolát nyitott. A társadalom legnagyobb feszítő erejének a szociális problémákat tartotta, érvelt a nők tanítása mellett, társadalmi környezettanulmányokat írt, tüntetéseket szervezett, napilapokban publikált. Stílusát igen rámenősnek és radikálisnak tartotta még Prohászka Ottokár is.
1918-tól a Keresztényszociális Néppárt tagja, és ettől az évtől vezeti a Keresztény Női Tábort.
1918-ra kidolgozta, és a Belügyminisztériumba benyújtotta a női választójogra vonatkozó elképzeléseit.
1920. február 26-án a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja színeiben az I. kerületben szerzett mandátumával ő lesz az első magyar női parlamenti képviselő. Saját párttársát is le kellett győznie, mert a KNEP nem akarta visszaléptetni jelöltjét egy „feminista miatt”.
Igen aktív parlamenter. Két év alatt tartott 28 parlamenti beszédével 67 nagyobb problémakört érintett: szociálpolitika, nőkérdés, hadifoglyok, földbirtokkérdés, italmérés, családi bérrendszer, költségvetés, iskolanővéri intézmény, általános választójog, anyavédelem, gyermekhalandóság, erkölcsrendészet revíziója, iskolareformok, dajkaság eltörlése (szoptatás miatt).
Később a „bottörvény szülőanyjának” nevezték, pedig nem a tényleges bottörvényre (1920. évi XXVI. tvc.) voksolt (akkor éppen szabadságon volt), hanem az árdrágító visszaélésekről szóló törvénycikkre (1920. évi XV. tvc.). Az árdrágító visszaélések megfékezését célzó büntetőjogi törvény vitája során felmerült, hogy a botbüntetést terjesszék ki az árdrágítókra is. Slachta Margit a kiskapuk számát kurtító javaslatokat tett, miszerint az orvosi vélemény nem menthet meg senkit, illetve hogy a nőket is büntetni lehessen. Érvelése a keresztény feminizmus ideológiájára alapul, mely szerint a női egyenjogúságot nemcsak az előnyöknél, hanem a hátrányoknál is érvényesíteni kell. Az igazságosság érdekében nem lehet kivételt tenni. A parlament a botütést igen, a nők büntetését viszont nem kodifikálta.
1922-ben Farkas Edith rendfőnöknő megtiltja, hogy Slachta Margit újra induljon a választásokon, ennek pontos okai még tisztázatlanok. Ezután sokáig szociális munkát végzett.[1]
1923-ban a Missziótársulat főnöknője új szabályzat bevezetése mellett dönt, ezzel az addigi életvitelt, küldetést alapvetően megváltoztatja. Slachta Margit nem értett egyet a változásokkal, az ebből adódó belső konfrontációk miatt elküldik a rendtől több társával együtt. Néhány nappal később megalapították a Szociális Testvérek Társaságát, melyet 1963-ig – két évet kivéve – Margit irányított.
1933-ban megalapítja a Szentlélek Szövetségét, egy év múlva elindítja a Lélek Szava című folyóiratot. A lapot a nyilasuralom idején az elsők között tiltják be náciellenes írásai miatt. 1937 novemberétől indult a Katolikus Női Szociális Képző, ahol szociális munkásokat oktattak, világnézeti kurzusokat szerveztek a keresztény értékrendről. 1939-től a Magyar Szentkereszt Egyesület társelnöke.
1940 telén a Keresztény Női Tábor nevében számos beadványt ír a munkaszolgálatosok védelmében. A következő évben tiltakozott a kőrösmezei deportálások ellen. Ez év júliusában Serédi Jusztinián hercegprímáshoz címzett beadványt a magyar törvényhozás zsidókra és keresztényekre vonatkozó törvényei ellen.
1942-ben kéri a szlovákiai klérust, hogy akadályozza meg az ottani zsidók deportálását, és miután 1943 februárjában Szlovákia bejelenti a teljes zsidótalanítást, kiharcol egy pápai kihallgatást. Ezután XII. Pius pápa utasítja a szlovákiai püspököket, hogy tiltakozzanak. A deportálás elmaradt.
1943 januárjában a Lélek Szava című lapban kérte testvéreit, hogy fogadjanak szolgálatukba egy munkaszolgálatost.
A nyilasuralom idején majd ezer zsidónak nyújtott menedéket és látta el hamis igazolványokkal. Köztük volt Heltai Jenő író, Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni, Rusznyák István, az MTA későbbi elnöke, Márkus Emília színésznő és férje, Párdány Oszkár miniszteri tanácsos, Vágvölgyi Tibor szociáldemokrata, Vilt Tibor szobrász, Márkus Anna festőművész és mások, számos közember.
1945 elején Slachta Margit visszatért a politikai közéletbe. Az 1945. évi nemzetgyűlési választásokon pártonkívüli jelöltként a Polgári Demokrata Párt listáján került ismét a parlamentbe. Az 1947-es választásokon viszont már a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz. Sclachta Margit ekkor nézeteiben rendíthetetlen, kompromisszumképtelen, mindent fekete-fehéren látó, szélsőségesen következetes politikus volt. A parlamentben az idejétmúlt klerikalizmus képviselőjének tartották, beszédeit közbekiáltásokkal fogadták.
Az 1945 és 1948 közötti parlamenti felszólalásai többségében a jogelvűség, a jogbiztonság és jogrend kérdésével foglalkozik. Ezek továbbélését Slachta Margit csak a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Ezért is emelt szót az 1946. január 31-én elfogadott köztársasági törvény ellen. Az államforma eldöntését Slachta egy békekötés utáni népszavazásra bízta volna.
1946-ban sürgette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a Vatikánnal. Áprilisban a vallásos nevelés érdekében mondott beszédet, amely a hitoktatás szabadságáról is szólt. Határontúli magyarságról, kis nemzetek jogairól, családi életről, nemzet erkölcsösségének védelméről is értekezett.
1947 októberében Az ember élete című felsőtagozatos biológiakönyv visszavonását követelte a „majomelmélet” miatt, ez a felszólalása hamar nevetségbe fulladt.
Élesen támadta a kommunista Nonn György későbbi főügyész és Aczél György is. Cinikus hazaárulónak, horthystánák, valamint nyilasbérencnek is nevezték. Ez utóbbit arra (is) alapozták, hogy egy később, a népbíróság által elítélt nyilas tárgyalásán mentővallomást tett – ez hosszú ideig biztosított támadási felületet ellenfeleinek.
1947. október 28-án mondott beszédét külpolitikailag sértőnek minősítették, hiszen bírálta a Szovjetuniót és Jugoszláviát. A kommunista irányítás alatt álló mentelmi bizottság javaslatára 60 napra kizárták az Országgyűlésből.
1948 júniusában – ezúttal nem egyedüliként – az egyházi iskolák államosítása ellen érvelt. Felszólalásait trágár bekiabálásokkal zavarták.[2] Amikor a parlament megszavazta a törvényt, és ennek örömére elénekelték a Himnuszt, Slachta Margit tüntetőleg ülve és csendben maradt a Zsoltárok Könyvére hivatkozva: „Elnyomóink dalt követelnek tőlünk, de mi azt tartottuk, száradjon el inkább a nyelvünk”. Később azt mondta: „Nem jól tettem, hogy nem álltam fel, le kellett volna térdelnem”. Kétszer hat hónapra kizárják (ez volt a legsúlyosabb büntetés, amelyet ilyen esetben adni lehetett).
1949 januárjától letartóztatástól tartva a domonkos nővérek zárdájában bujdosik. Az 1949-es választásokon elutasítják indulási kérelmét. A választás napján az urnák elé járult, kockára téve szabadságát. 1949 júniusában Ausztriába, onnan szeptember 16-án Tóth Etelka néven Amerikába emigrál.
Nemes Margit néven levelezett Magyarországra, Nemes Borbálaként a Szabad Európa Rádióban mondott beszédeket. 1951-ben visszatér Bécsbe, majd 1953. május 5-én végleg Amerikába költözik saját nevén.
1974. január 6-án, 90 éves korában Buffalóban, a Szociális Testvérek Társaságának rendházában hunyt el.
1985-ben Izrael állam az Igaz Ember posztumusz kitüntetést adományozza részére, emlékére fát ültetnek a Yad Vasem kertjében.
1995. március 15-én Slachta Margit és a Szociális Testvérek Társasága emlékérmet kap a magyar kormánytól, május 7-én a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelével tüntetik ki Margit testvért.
            A Szociális Testvérek Társasága ma is működik. 1998 óta pápai jogú apostoli élet társasága, és ebben az évben a nemzetközi központ is visszakerült Budapestre Buffalóból. Több, mint száz fogadalmas testvér és nagyjából fele ennyi kültag él Magyarországon, Romániában, Kubában, Szlovákiában és az Egyesült Államokban.
Slachta Margit életével kapcsolatban számos torzítás jelent meg. Az akkori baloldali sajtó Nőmunkás című nőmozgalmi lapja Slachta Margitnak tulajdonítja a botbüntetés és a numerus clausus propagálását, valamint törvénybe iktatásának szorgalmazását: „haldokló nőnek és szülőanyának is nyugott lélekkel kimérte volna a botbüntetést” . Az említett két törvény tárgyalásakor Slachta Magit hat hetes szabadságát töltötte, csak októberben jött haza; a törvények elfogadására pedig szeptember 22-én került sor. A rágalmat az újjászerveződő kommunisták is átvették, és Magyarországi Szocialista Munkáspárt név alatt kiadott 1926-os röplapjukban ezt írják: „Az ígéretekből csak Slachta Margit botbüntetési törvényjavaslata … valósult meg!”
Egy írónő így ír róla, akinek Slachta Margit felajánlotta, hogy menekülésre szoruló rokonait elbujtatja: „Emlékszik még valaki a híres szürke nővér nevére? Prohászka Ottokár által alapított szociális missziótársulat főnökasszonya volt. A kommün bukása után jelentős politikai személyiség lett, országgyűlési képviselő, a keresztény kurzus egyik habzó szájú szónoka. Azzal tette magát gyűlöletessé, hogy amikor a parlament a botbüntetés újra bevezetésének szégyenletes törvényjavaslatát tárgyalta, felszólalását így kezdte: >Még terhes anyákon is végre kell hajtani a botbüntetést, ha megérdemlik<”.
A rágalmazások következménye Slachta Margit mai napig is tartó torz, rossz előjelű, téves megítélése lett. Az életéről vagy nem szóltak sokáig, vagy hibás adatokat jelentettek meg vele kapcsolatban. Lévai Jenő, a korszak szakértője egyetlen könyvében sem említi meg Slachta Margitot, még a Franciaországban kiadottakban sem.
A História Évkönyv már beszél Slachtáról, bár nevét rosszul, sch-val írja, és csak egy mondatban emlékezik meg Margit testvér bátorságáról. Halálának időpontja, a Keresztény Nő című lapjának szerkesztési ideje, a Katolikus Női Szociális Képző alapításának dátuma is tévesen szerepel benne. Hasonló tévedések több tanulmányban, valamint tankönyvekben is előfordulnak.
Az egykori Auswitz-Birkenau helyén működő múzeumban egyedül Salkaházi Sáráról emlékszik meg tábla a szociális testvérek közül, Slachta Margitról szót sem ejt. Nem mellékes, hogy a magyar barakk (18. blokk) a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása.
Érdekességképpen: a Szociális Testvérek Társaságának honlapján is Sára testvér élete van közvetlenül kilinkelve, az alapító főnökanya életrajzát keresni kell.
De mi mit gondoljunk Slachta Margitról? Demokráciába nem illő, anakronisztikus figura volt? A Horthy-korszak egyik legbátrabb politikusa? A magyar konzervatizmus legellenszenvesebb figurája? A magyar konzervatizmus méltatlanul megrágalmazott figurája? Talán egy igazi teréz anya?
Az alábbi cikk a Magyar Nő (a keresztény feminizmus lapja, a Szociális Missziótársulat Országos Szervezetének hivatalos közlönye) című, Slachta Margit által szerkesztett folyóirat első számának (1918. március) címlapján jelent meg. A szerző nincs feltünetetve, de valószínű, hogy Slachta írta.
Lássunk Világosan!
Mit akar a radikális feminizmus?
1. Több önrendelkezést a családban a nő személyét, vagyonát és gyermekét illetőleg.                  
2. A közügyek intézésére határozott befolyást.         
3. A politikában a választójogot, a nemzetek világ- szövetségének megalakítását és a kötelező nemzet közi bíráskodást.                              
4. Az emberi jogoknak általában való kiterjesztését.
5. A leányoknak a fiúkéval egyenlő szakképzést és minden pályának megnyitását a nők számára.             
6. Gazdasági tekintetben a kenyérkereső nő helyzetének javítását és egyenlő munkáért a férfiakéval egyenlő díjazást.           
7. A gyermekmunka kiküszöbölését.
8. A nő idejének felszabadításáért és a gazdasági előnyökért közös konyhát és közös gyermeknevelő helyeket.             
9. A női speciális tulajdonságot, az anyai lelkületet és altruizmust belevinni a közélerótbe.        
10. A pozitív vallásosság kiküszöbölésével a liberális és materialista irányzat érvényesülését.
Mit akar a keresztény feminizmus?
1. Ugyanazt, de a jog mellett hangoztatja a kötelességet is.
2. Ugyanazt, de a nyilvános működés mellett sokra becsüli, sőt nélkülözhetetlennek tartja a csöndes, rejtett gyökérmunkát, mely a családtagok lelki erőforrásainak egyike.
3. Ugyanazt, de ellene mond az anarkiás békének és vallja, hogy a haza érdekeit akár az élet árán is megvédeni erény.
4. A jogkiterjesztést úgy akarja, hogy a társadalmi élet rendje s biztonsága fel ne boruljon. A nők sajátlagos érdekét nem szakítja ki az emberiség összességének érdekeiből, mert az élet nem csak öncél.
5. Sürgeti a megfelelő pályák megnyitását nők számára; de nem feledkezik meg a nő speciális életfeladatairól, értékeinek, sajátosságainak védelméről sem.
6. Ugyanazt, de az e célból való szervezkedést
nem engedi a vallási és erkölcsi élet aláásásával összekötni.
7. Ugyanazt.
8. . Ezzel a gépies megoldással szemben védi a családi élet melegségét és zártságát, mint amely egyedül alkalmas az erkölcsiség, szeretet és egyéni gyereknevelés biztosítására.
9. Ezt is akarja, de többet akar, mint a sokat hangoztatott, de sehol meg nem valósított altruizmust: krisztianizmust akar.
10. Az individualizmus túlhajtásainak leküzdésével a keresztény világnézet diadalát.
 
 
 
Készítette: Spirnyák Balázs és Vasvári Beatrix (KGRE BTK)
Bibliográfia
Balogh Margit, Slachta Margit = Szürke eminenciások a magyar történelemben, szerk. Szentpéteri József, Bp., Kossuth, 2003, 174-175.
Balogh Margit, Slachta Margit, a „keresztény feminista” = Asszonysorsok a 20. században, szerk. Balogh Margit, S. Nagy Katalin, Bp., BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék, Szociális- és Családvédelmi Minisztérium Nőképviseleti Titkárság, 2000, 229-237.
Mona Ilona, Slachta Margit, [Bp.], Corvinus, 1997.
(szerző?), Amazon a házban, Slachta Margit parlamenti évei = (szerző?, szerkesztő?), Megbicsaklott század (?), k. n., h. n., é. n., 57-62,


[1] A nőképviselet jogfolytonossága fennmaradt azáltal, hogy a szociáldemokrata Kéthly Anna bekerült a parlamentbe. A pesti viccgyártók akkoriban a következő bemondással reagáltak e fejleményre: „Mit gondol Slachta, lesz-e méltó utódja a parlamentben? – Kéthly”.
[2] Jól tükrözte ezt a hangulatot a Szabad Száj című vicclap karikatúrája, amelyen az Államvédelmi Hatóság első embere, Péter Gábor volt látható, amint azt a feladatot kapja akkori belügyminiszterétől, Rajk Lászlótól, hogy „mielőtt kárt tesz a demokrácia virágoskertjében, kergesd ki ezt az örökké kotkodácsoló vén tyúkot”.