– morfond írás –

A hangoskönyv, mint neve is mutatja, elsősorban a rögzített szöveg emberi hang általi reprodukciójára helyezi a hangsúlyt. Éppen ezért élesen elkülönítendő a hangjátéktól, amely inkább a színház audióváltozata, míg a hangoskönyv az irodalomé. Ez a színészi megoldások elkülönböződésén túl koncepcionális kérdéseket is felvet.
A hangoskönyv, mint új műfaj jelenlegi hazai állapotáról talán a legautentikusabb szerző, Molnár Csaba, (rendező és hangépítő, a Magyar Rádió Művészeti Főszerkesztőségének munkatársa) írt jegyzetet* a Literán.
A jól összeszedett helyzetértékelést olvasva merült fel bennem a kérdés: vajon a mai tendenciákat képzeletben “meghosszabbítva” eljutunk -e oda, hogy egy mű eleve hangoskönyvnek készítve jöjjön létre, vagy a hangoskönyv egyfajta utólagos interpretációja marad a primátusát megőrző (papírra nyomtatott, vagy digitális formában közzétett, most mindegy) írott szövegnek.

Előbb, vagy utóbb, de hosszútávon mindenképp fel kell vetődnie a hangoskönyv-kritika létjogosultságának, metodikával, terminológiával, hangosköny-értelmezői elméletekkel és persze szakemberekkel együtt.

A hangoskönyvek népszerűsödésével talán beszélhetünk majd arról, hogy az irodalom visszatér önnön eredethez, hiszen az írásbeliség előtt hangzó műfaj volt, a zenével szimbiózisban létre jövő művészet. Most pedig (az írásbeliség kora után???) akár vissza is térhet a vokalitásba.

Ricoeur nyomán, de új helyzetben válhat aktuálissá az írott és kimondott szó egymáshoz való primátusa, hiszen, lassan feláll annak a lehetősége, hogy a az írott (megint?) legfeljebb megőrzésre szolgál majd, fogyasztásra nem.

Persze pillanatnyilag a hangoskönyv az írott szöveg interpretációjaként artikulálja magát, az egy vagy több színész által előadott, általában rövid aláfestő zenékkel tagolt hangzó szöveg. Azonban mint ilyen, nagy játékpotenciállal bír, amely a befogadói eljárások átalakulásával az irodalmi művek hatásmechanizmusainak teljes és gyökerekig hatoló újragondolására késztethetnek. Ahogyan az eredetileg (csak) hangzó formában megjelenített versből az írásbeliség, az új forma létrehozta a képverset, a hangzó költészet újbóli elsődlegessé válása is jó eséllyel visszahathat az irodalomra, akár újításokkal, akár régi formák újrafelfedezésével.

Nem is annyira allegorikusan: új hardverek új szoftverek előállítását generálhatják.

Eme új médium leírásához természetszerűleg egy új kritika is kellhet. Ez még persze csak gondolatkísérlet, de mindenképpen érdekes lehetőségeket rejt magában, mint ahogy több kérdést is. Például, ha egy irodalmi szöveg elsődlegesen hangzó formában jelenik meg, mennyire szétválasztható a szöveg és az előadásmód kritikája (az írott szövegnél sem volt jellemző a tördelés és a tipográfia kritikája…) A zenei aláfestések mennyire képezik a mű részét?
A megzenésített vers is hangoskönyv? Ez esetben hol húzódik vers és dal határa?

*: Gagyizás vagy értékmentés – jegyzet a hangoskönyv-kiadásról,
http://litera.hu/object.d1f1fbee-ce81-4d12-b568-6611bed331c7.ivy