Ez a szöveg lipogrammatikus szöveg lesz, ami annyit jelent, hogy egy fonéma, egyetlen kiejtett hang – olyan hang, mely magában hangzik – betűjele hiányozni fog belőle. Vagyis a szöveg, minden “rendes” szöveg módjára, megtartja a maga pozitivitását, vagyis lenni fog, még talán mondani is fog valamit, de az ilyen szövegek mögött a hiányzás, a definiált nemlét, a negativitás lapúl, mert a negativitás nem hangzik, nem hangozhat. Vagyis egyszerre kell pozitíve és negatíve olvasni, ki kellene hallani a meglévőből azt is, ami nem hangzik benne, hiszen ez a centruma, az alapzata, a mögöttese, a támaszpontja.
Nos, amíg sok kicsi részlet nem kezd el fakulni, homályosodni, eltűnni a neuronokban, szeretnék valamennyit fecsegni, hogy a mély hallgathasson (a mély, ami negatíve van meg). A múlt hét végén hosszú hétvégére (három és fél napra) Szegedre mentem, ami önmagában véve sem kockázatmentes. Egy régi
tanítványom hívott szerdára (valaha együtt dolgoztunk 17. századi retoriko-poétikai kérdéseken, igen eredményesen, s talán mondhatom azt, hogy kölcsönösen vonzódtunk egymáshoz, s ha ez így volt, sikerült kölcsönösen lefojtani, lenyomni: különben is, ő diáklány volt, én fiatal, ámde hithű háromgyerekes családapa, Szegeden, ahol egyébként az egyetemet is végeztem).
Húsz esztendőt éltem le és meg a Tisza partján, ami azzal jár ma, hogy egyszemélyes emlékeztető történelemkönyvként él bennem a város. Volt tanítványom, Erika a szegedi TV-nél dolgozik, sokat, és inkább érzem, mintsem tudom, hogy nagyon nem rosszúl. Okos és szép lány volt, ma okos és szép nő. Tizenkét éven át nem találkoztunk, én elköltöztem Szegedről, előbb Pécsre, azután Pestre, ő maradt a Dél-Alföldön. Ez összesen 24 év, két hosszú este volt miről felszabadultan mesélni egymásnak, sok mindent, amit szavakkal megosztani lehet.
De előtte volt a TV. Nálam felért a szüzességelvesztéssel: még sohasem voltam TV-felvételen. Nem az volt érdekes, hogy miről milyen ostobaságok szaladtak ki a számon. A felvétel előtt feszültség, magányos ebéd (Erika dolgozott), tavaszias napsütés a Kálvária (!) téren, aztán a felvétel. A terem teli volt kábelekkel és mindenféle masinákkal, meg képernyőkkel. Előtte bevittek egy szobába, ahol egy fiatal nő lesminkelt és mondott valamit a fényről. Bent, a felvétel helyén mindenütt homály, majd kis emelvényen egy asztal állt, egymással szemben két székkel, egyik Erikáé, a másik az enyém. Iszonyatosan megvilágítva. Hogy szorongásomat leküzdhessem és hogy “természetes” lehessek, tudtam, hogy ki kell zárni mindent és mindenkit a fejemből, csak a szerkesztőnőre kell figyelnem. Mire nem jó az enyhe autizmus? noná, hogy ment, ehhez képest a husserli zárjelezés szerintem egyszerű elmejáték. Erika nagyon szép volt, emlékszem a szürke alapszínű, Észak-Angliai mintázatú kockás szoknyájára, a felsőruházatára, de főleg az arcára. Minden nagyon színes volt, mindent a fény hatott át, libegtek a színek, de mintha eltávolodtak volna a felületektől, melyeknek a színei voltak. Minden szín természetellenesen erős volt, a piros pirosabb önmagánál, a barna barnább, a sárga sárgább. Libegtek a színek, táncoltak, mint a lángok. És minden olyan mesterséges volt, a test e fényben, az arc e fényben.
Majd vége lett a felvételnek, Erika megdicsért, jó volt, remek volt, legközelebb már olyan könnyen fog menni, mintha bicikliznék. De mit csinál a testtel a mesterséges fény? Mesterségessé teszi? Mi köze a testnek a színekhez? mert én úgy tanultam, a test tömeg, meg kiterjedés, ilyesmi, a szín meg olyan percepcionális dolog.
Ez azért volt döntő kérdés, mert a hét második felében (csütörtökön, pénteken, szombaton) filmvetítéssel, irodalmi felolvasással egybekötve a szegedi Grand Caféban a testről volt szó, hadd írjam ide a nevét, az oly kitűnő Erdélyi Ágnes szervezte. Pénteken este öt szakember (filozófusok, filmtörténészek, öt férfiú) beszélgetett a test, az emberi test legkülönbözőbb aspektusairól, szombaton öt irodalmár a test megjelenítéseiről az irodalomban. Négy nő és én. Rögtön éreztem, hogy nemem, amelybe beleszülettem, fokozott feladatokat ír elő nekem. Remek volt a dolog, ugyan számomra semmi meglepően új nem pörgött ki a két estéből, de nem rossz elmetorna volt, ráadásul rég nem látott ismerősökkel találkoztam, olyanokkal is, akikkel már régen kölcsönösen olvastuk egymást, de találkozni sohasem.
Nagyon rákészültem a dologra. És akkor nem tudom, hogy a fény test-e? Arra gondoltam, hogy Koyré (már ismerős e blogban) fejtegeti a Krisztus = Fény azonosítást, vagyis azt fejtegeti, hogy a koraújkorban, jelesül a 17. században azért foglalkoztak a Descartes-ok annyit a fénnyel és az optikával, mert ha a fény természetét megismerjük, megismerjük a Fiú természetét, vagyis a felszínen természettudományosnak tetsző elgondolások és kutatások mögött metafizikai előfeltevések álltak.
Előtte azonban, péntekről szombatra nem a kollégiumi vendégszobában aludtam, hanem egy nagy lakásalbérletben, és nagyon kellemes volt harminc körüli nők közelében lenni. Átfecsegtük a délelőttöt, lazán, közben ilyen-olyan zenéket hallgattunk, ebédfélét csináltunk (csináltak a nők), és közben az egyikük, kevés szavú, szilfid, vékony, gyönyörű mosollyal, megszólalt. Fogalmam nincs, hogy miről beszélt, és már soha nem is lesz. A nagyszoba közepén egy oszlop állt, mellette amolyan zsámolyféle. Egyszer fölállt erre a zsámolyra, nekitámaszkodott az oszlopnak, feje enyhén félrebiccentve. És én csak néztem és néztem és néztem. Van úgy, hogy ha az egyik érzékünk az ötből nagyon működik, akkor valamilyen furcsa egyensúly kényszere miatt a másik négy eltompul. Egyetllen terminus kattogott az agyamban, egy tulajdonnév: Thaisz, Thaisz, Thaisz. Nem tartott ez sokáig, de olyan fénnyel telt meg a szoba, hogy törökülésben le kellett ülnöm a parkettára. A lélegzésem igen egyenetlenné vált, miközben valami fénylő közegen keresztül néztem, hogy lássak. Később tudtam, hogy életemben igen kevésszer, volt már valami, ami ehhez hasonlított, a trubadúrok diafan fénynek nevezik. Plinius is írja már a természetről írott könyveinek a kövekről beszélő részében – Darab Ágnes lefordította, van magyarul -, hogy a diafan olyan drágakő, amely belülről fénylik, belülről sugárzik kifelé. Ez hát, és nem a Napé, a természetes fény, vagy ha a Napé is természetes, ez a legtermészetesebb, és külön osztályt képez a fények birodalmában.
Ott volt Éva, Gyöngyvér, egy igen szimpatikus férfitársam, no és ő, aki a Nem Megnevezhető Név. Keresztnevének első olyan fonémája, mely magában hangzik, a domináns fonéma a keresztnévben. Úgy gondoltam, nem írom le, nem merem leírni. De megtudtam valamit a fényről és a testről.
Ilyen a lipogrammatikus szöveg természete: nincsként van benne egy jel. Egy jel, amely hiányzik.