Címke: esszé / publicisztika

Bejegyzések

Ami szent, és ami vad

Hozzászólás most!

1. Léteznek-e természetes határok? Egy folyó, erdő, völgy vagy hegy vajon nevezhető-e olyan határnak, amelyhez, amikor elérkezik, az utazónak tartania kell magát? Vagy minden hágó, a királyé is, ahol egy király erdejében időzik az utazó, egyben és legfőképpen politikai határ? Tételezhető-e lényegi különbség természetes és politikai között, ami a határokat illeti? Ami a kérdést illeti, itt pusztán egy régió körülhatárolhatóságának problémájaként merül föl, s amennyiben létezik (léteznie kell?) olyasminek, mint egy régió, meg kell történnie azoknak az elhatárolásoknak, amelyek alapján bármilyen természetes vagy politikai érdek megfogalmazható. Egyszerre merül föl kint és bent, saját és idegen, művelt és vad kérdése, amelyek, amennyiben még mindig fölmerülhetnek, már nem alapvető megkülönböztetések, olyanok, amelyekre egy régió minőségeinek az elgondolása alapozódhat, hiszen éppen erről van szó: átjárhatók a köztük – okkal, ok nélkül – megképződő határok.

(Erdély, helyhatározás)

1. Léteznek-e természetes határok? Egy folyó, erdő, völgy vagy hegy vajon nevezhető-e olyan határnak, amelyhez, amikor elérkezik, az utazónak tartania kell magát? Vagy minden hágó, a királyé is, ahol egy király erdejében időzik az utazó, egyben és legfőképpen politikai határ? Tételezhető-e lényegi különbség természetes és politikai között, ami a határokat illeti? Ami a kérdést illeti, itt pusztán egy régió körülhatárolhatóságának problémájaként merül föl, s amennyiben létezik (léteznie kell?) olyasminek, mint egy régió, meg kell történnie azoknak az elhatárolásoknak, amelyek alapján bármilyen természetes vagy politikai érdek megfogalmazható. Egyszerre merül föl kint és bent, saját és idegen, művelt és vad kérdése, amelyek, amennyiben még mindig fölmerülhetnek, már nem alapvető megkülönböztetések, olyanok, amelyekre egy régió minőségeinek az elgondolása alapozódhat, hiszen éppen erről van szó: átjárhatók a köztük – okkal, ok nélkül – megképződő határok. S amennyiben képzés folyik, határok képzése tehát, ennyiben mindig már a politikai diskurzusok határterületein mozgunk. Ami természetesként adódhat itt, az egy valamikori politikai elhatárolás eredménye, s ennek tudatában vagyunk. Kézenfekvő azt is figyelembe venni, hogy a valamikori politikai határolást, amely most természetesnek mutatja magát, valamilyen természethez fűződő érdek vezérelte a határolás során, olyan érdek, mely már eleve minden természetit a saját gyarmataként állított elő. Az embernek sohasem adódott olyan lehetősége, hogy a természetben éljen. A területet így vagy úgy, mindig fölmérték, akár csak azáltal, hogy bejárták, vagy azzal, hogy kisajátították, eltulajdonították és megművelték egyes részeit. A határképzés mint legszélső emberi lehetőség magából a nyelvből következik. A határolatlan végtelen csak egy meghatározott fogalomként adódik. Minden, ami mondott, bizonyos határok között érvényesül, a nyelv nem lép túl önnön határain, pontosabban maga a legszélső határ. Még az is lehet, hogy a nyelv mint az egyetlen természetes határ, amely azt a látszatot kelti, hogy az ember természete a kultúra, valójában valami egészen más, olyasmi, amit a természetes és a politikai határolhatatlansága és átjárhatósága után már egyáltalán nem tarthatunk meg. Ha minden kulturális, politikai, vagy ami itt ugyanaz, nyelvi, akkor csak megneveztünk egy feltételt, ami által valami adódhat, ám ez a feltétel nem biztos, hogy teljes mértékben hozzátartozik mindahhoz, amit kulturálisnak, politikainak, nyelvinek neveztünk. A nyelv éppen azért válik vaddá, mert olyan határolások mehetnek benne végbe, amelyek magát a nyelvet mint végső határt nem érintik. A nyelv ezért megmarad egy olyan határként, amely határolhatatlan. Sohasem tudhatjuk meg, hogy mitől határol el a nyelv, s ez már nem a két elhatárolt régió közötti átjárhatóság, ami belül marad nyelvi lehetőségeinken, hanem a nyelv itt sokkal inkább olyan határként ragadható meg, amely egy végtelenség látszatával ámít. Aki cél nélkül utazik, és túllépni véli a határolásokat, könnyen beleeshet a végtelenségnek ebbe a csapdájába, ahonnan már nem akar, és nem tud megérkezni sehová, mert lehetetlenné válik számára az utazás abbahagyása. Minden út már rajta vezet át, s hacsak nem számolt le azzal az illúzióval, hogy létezik számára még idő, a saját életét egy kiismerhetetlen rengetegben való útként fogja elképzelni, ahol minden lépés után benövi nyomait a gyom.

2. Ha a nyelv legalábbis részben vad, akkor nyelvben létezni ezt jelenti: kint lenni a határban. A vad itt úgy adódik, hogy benne átjárható a kint és a bent: kívül lenni a lakott területen, ugyanakkor a helyhatározóraggal jelölt ’belső rész’-ben lenni. Kint és bent nem állnak egymással szemben, hiszen a létről beszélni kint és bent is csak a nyelvben lehet, azaz belül lenni alapvetőbb, míg a kívüllét csak az alapvetőbb belsőn belüli elhatárolás. Nem lehetséges hát, hogy minden gyilkosság, amelyre Hegel bíztat, hogy saját magunkat állítani tudjuk, már eleve fölösleges, hiszen a másik szolgai tudattá minősítése előtt, csakúgy, mint utána, azaz mindig már benne tartjuk magunkat abban, ami egyedül képes arra, hogy a nyelv „történetét”, azaz önmagát, úr és szolga viszonyaként beszélje el? Nem lehetséges, hogy amikor sajátról és idegenről beszélünk, csak egy nyelvjáték, persze egy fölöttébb veszélyes nyelvjátéknak vagyunk az áldozatai, tehát a szolgái? Látnom kell, hogy nincsenek saját szavaim, még ha én mondom is a szavakat. A szó olyan adomány itt, ami magával hozza az elfogadás, a hála, és a szó ajándékára való kényszerű rászorultságot. Lehetséges-e ilyen körülmények között az, hogy valaki úrnak tartsa magát egy másik fölött, akit szolgává tesz, ha ő maga is mindvégig megmarad a szavak, nem a saját szavai szolgájának? Lehetséges-e ilyen körülmények között bármilyen uralmat jogosnak tekinteni? Kinek van felhatalmazása uralkodni, és ki által felhatalmazottan ott, ahol az egyedüli lehetőség a jogos uralomra a nyelvről és a hatalomról való lemondás, ami ugyanakkor sohasem volt lehetséges? Ha létezik olyan, hogy felhatalmazás, tehát valaki kívülről vagy fölülről ajándékozhat jogokat, kötelességeket, felelősségeket és boldogságot, akkor ki lehet az, aki kívül van mindazon, amire hatalmat ad? Kint lenni a határban. Úgy tűnik, a határ itt nem pusztán egy képzeletbeli vonal, ahol a határolás szerződéseken és megegyezéseken alapul, s amit soha senki nem vesz észre, sem figyelembe – ha tartják magukat a felek az egyezséghez azért nem, ha nem, akkor azért nem. Úgy tűnik, a határ ilyen felfogása nem is határolja a területeket, pusztán viszályt kelt, amikor a feleket a szellemben vagy a nyelvben látszólagos egyezésbe hozza. A nyelven belül, ha azt a beszélni tudás és a megértés, vagy ellenkezőleg, a beszédre való képtelenség és a nyelvek közti különbözés és a megértés akadályaként értjük, nem is lehetséges a határok radikális megvonása. A határ itt maga a mező, avagy a „természet”, ahova mindig is ki voltunk vetve. Határban lenni: itt minden törés és repedés egy láthatatlan és sokkalta átláthatatlanabb hasadáshoz tartozik, ahol mindig megtörik a fény, ahol sohasem lehetünk önmagunk ég és föld között. Kint a határban: a határozószó és a határozórag között húzódó törésben még mindig, s mindig újra, megnyílik egy elég tág határ, ami a hazatérés, a lakozás, a megegyezés és a jogos uralom illúzióival táplál. Kétségtelenül nem könnyű lemondani arról, amit szeretünk a házunk tájának, háznak, hazának nevezni, ha belátjuk, hogy ennek a hazugságnak az elhagyása után talán sohasem térhetünk haza. „De hát itthon vagyunk” – kiáltjátok majd – „És te magad is itthon vagy”. Mégis: veszélybe kerül a tulajdon, a család, a hatalom, amiért, azt hittük, már megvívtuk „jogos” küzdelmünket – bár a józan ész el kell ismerje, hogy tulajdonát csak szerezte, tehát sohasem volt itt és sehol tulajdona, ami nem csak látszólagos határolásokon alapulna, hogy az apa nem ölheti meg a gyermekét, mert a gyermek, ahogyan megszületik, a legtávolabb áll attól, hogy otthona legyen, mivel a világba vadként érkezett meg, s hogy hatalma jogosulatlan felhatalmazásokon alapszik. A józan észnek el kell ismernie, hogy bármit, amit itthonisága során valahogyan igazolt, megmagyarázott, elhitt, megszerzett, megölt vagy megszült, radikális felülvizsgálatra szorul egy olyan ítélőszék előtt, amelynek eddig még a talapzatáig sem sikerült felkapaszkodnia, és talán sohasem fog.

3. A vad nem az idegen. Az idegen valójában nincs, az idegen csak azért mutatkozik, hogy a saját azt hihesse magáról, hogy ő van. Valaki pokoli játékot űz itt a hermeneutával, s ez a valaki lehet, hogy éppen ő maga. Sohasem adódhat olyasmi a sajáton belül, ami idegen. Saját és idegen egy merőben mesterséges elhatárolás eredménye, amely elhatárolás mélyen a sajáton belül húzódik. Ha az idegen a vad lenne, akkor azt mondhatnánk, hogy sohasem jelenik meg semmi, ami nem saját. Azt mondhatnánk ekkor, híven az óeurópai hagyományokhoz, hogy fölfedeztük az ember végtelen magára maradottságát a sajátjában, a spanyolviaszt, amelyből semmilyen isten nem mentheti már ki, de ami ugyanakkor még mindig elégséges jogalap lenne ahhoz, hogy itt maradjunk még egy rövid ideig, éppen ebben az otthonunknak tekintett elhagyatottságban. Azonban most, a sajátunkban békésen mormogó idegen éjszaka alatt mi a vadnyomot igyekszünk követni. Eleget papoltak már a végtelenről és a fenségesről, amely magával rántja a tudatot, s hogy a tudat csodálatos módon mégis túléli ezt a támadást, amennyiben feloldja a traumát a nyelvben, mivel a végtelenben fölfedezte azt az idegent, akivel szemben megállapíthatja öntudatát. Íme az isten, aki késve bár, mégis időben érkezik, hogy együtt legyen velünk, miután elkövette a csodát, még akkor is, ha ez az isten csak egy valódinak az eltorzított és lefokozott mása, aki maga is rászorul, hogy osztozzon velünk ebben a szörnyűséges magányban. Ki merné azonban azt állítani, hogy vendégül látott egy istent, s azt mondani utána, hogy amit mond, nem csak egy retorikai fogás? Az efféle tehetetlenség és gyávaság ma már nem csak a műveltek betegsége, hanem mindannyiunké. Ami vad: különbözik a meg nem művelttől, mivel ez a művelés felől tárja föl a vadat. A vad nem pusztán annyi, ami a megművelt felől látható. Az erdő akkor is ott van, s ez az ott leginkább egy mindenhol, amikor nincsen benne az ember. Amikor az ember turistaként az erdőbe látogat, az erdő már nem a vad. Éppen azáltal rejtőzik el, hogy a gyakorlott turista számára áttekinthetőként mutatkozik meg. Az erdő itt pusztán olyasmit tartogat, amivel a turista már eleve számolt, s amire, például turista-fölszerelése megvásárlásakor, már eleve fölkészült. A turista balesete, meglehet váratlan és borzalmas, ám semmiképpen sem titokzatos és megfejthetetlen. A turista halála, amikor turista-bakancsa sarka alól kifordul a kő és háromszáz méterrel lejjebb találják meg az összezúzódott testet, már benne volt a játékban. A turistát még halálában sem éri semmi váratlan. Csak annyit lát meg, amennyit képes fölmérni, csak olyan magasságokba merészkedik, amelyek kalkulálhatóak maradnak. A turista a szó szoros értelmében sohasem veti bele magát az ismeretlenbe, a felfoghatatlanba. Ha eltéved egy rengetegben, tudja magáról, hogy eltévedt és föl bírja mérni az esélyeit, vagy esélytelenségét. A turista ezért valójában képtelen arra, hogy eltévedjen. A turista a megműveltből érkezik, s mindig csak innen látja azt, ami vad. A megművelt azonban önmagát csak mint kihívást fedezi föl a vadban, mivel a vad a művelttől megvonja magát. A művelt nem fogja föl azt a veszélyt, ami körülveszi akkor, amikor egy megapolis vagy egy erdő vadságában nevelkedik és él. De a vad talán éppen egy sajátosan otthoni viszonyban tud megmutatkozni: az otthontól való elszakadásban és újra-otthon-létben. A turista azonban nem képes elszakadni és újra-otthon-lenni, mivel mindig is egy sajátos otthoni-idegenben lakozik: a turista a világot gyarmatként állítja elő, miközben a sajátosan otthoni, helyi vagy partikuláris visszaminősül a barbárba. A vad tehát a turista számára legföljebb barbárként adódik. Ez a gyarmati szemlélet abból nyeri jogosultságát, amit a politika nyelvén így fogalmaznak meg: eltűnnek, fölszámolódnak, legalábbis átjárhatóvá lesznek, vagy azzá kell lenniük a határoknak. A vad a barbárban hagyja magát gyarmatosítani és magához engedi a műveltet. Ma, amikor az ember minden földi jogosult fogyasztójaként és minden lehetséges tájat szemrevételező turistaként határozódik meg, a művelt is visszaminősül abba, amit a turista fényképezőgépe jelképez. A turista nemcsak a vadat, hanem a műveltet is gyarmatosítja. Ő a látogató, aki sehol nincs otthon, és sehová sem tart, aki se nem otthonos, se nem vad, ő az, aki gondoskodik a határok átjárhatóságáról. Odamerészkedik a háborúk közelébe is, amelyeket talán ma már csak ezért vívnak, hogy a turista szabadon utazhasson. A turista a seholban lakozik, míg fényképezőgépe azokat a határolásokat veszélyezteti, amelyek ma, jogtalanul bár, lehetővé teszik a gondolkodást. Ahol a turista fotóz, ott a kép halála van születőben, és nyomtalanul tűnik el a szent. A turista ma: az utazó, aki én magam vagyok. A turista, úgy tűnik, nem a másik, akitől még el tudnék határolódni, hanem az a létmód, ahogyan a huszonegyedik századi ember a sajátot bejárja. A turista meghaladta már a hermeneutikai állapotot, mivel számára a saját és az idegen illuzórikus játéka értelmezhetetlen. Azért szabad, mivel mindenütt a belsőben van. Egyesek talán abban reménykednek, hogy a turizmus elveszi az emberek kedvét háborútól, holott ma a háborúkat talán éppen a turizmus nevében kezdeményezik.

4. Újra meg kell kérdeznünk tehát: hol vannak, ha vannak még egyáltalán határok, miközben úgy tűnik, hogy mindig is kint voltunk a határban? Föl kell vetnünk, hogy a vad sohasem valahol messze, a vadonban, hanem a közelben tartózkodik, noha arcát elfordítja a művelttől és a turistától, aki a tájékozódás eszményét követi, sőt követeli. A turista igényeket szab és megtervezi a tájat, véleményt nyilvánít a kényelemről, vagy szóba elegyedik a barbárral, amikor leereszkedik hozzá. A művelt az, aki még mindig közelebb tartja magát a vadhoz, mivel ő maga is a nyelvek erdejében bolyong és téved el. A vad megvonja magát a képtől, arctalanként adódik, s pusztán csak nyomaiban követhető. A vad láthatatlanul uralkodik. A keleti hegyvonulat egy félreeső erdejében, egy behavazott, épp csak talpalatnyi kiugró kőszikla-erkélyen, ahonnan belátni a medencét, ott maradt a farkasvadnyom. Itt járt a vad és körülnézett a medencében. A fotó nem mutatja a vadnyomot, pontosabban inkább perspektívába helyezi és eltávolítja magától. A perspektíva elfedi, hogy a vad a közelben tartózkodott, és a távoli vadonba utasítja. A vad fikcióvá vagy narratívává szelídül a képen. Azonban épp az eltávolítás és perspektívába helyezés technikai és műveleti kényszere mutatja meg a vad közelségét, amivel szemben minden művelt és minden technikai, tudva vagy tudatlanul, az eltávolítással védekezni kényszerül. De az igazi veszély éppen abban rejlik, hogy a vad nem támad szemtől szembe, hanem elmenekül a képről. Sohasem adja magát önként a műsorhoz. Sohasem állhatsz szemtől szemben az állattal, mert az mindig kikerüli az embert, elmozog, ezért csak perspektívában és távlatban ragadható meg. A természetben nincsen olyan, hogy szemtől szembe, mert minden a hátát mutatja. A műsorban a vadnak emberarca van, amitől a hatalmas is szánalmassá válik. Ha a vad arra kényszerül, hogy fölfalja a műveltet, vagy megrongálja a technikát, már nem önmaga, hanem arcot kapott, a legkegyetlenebb arcot, amivel a művelt felruházta. A vad a közelben csak arc nélküli jeleken keresztül ad hírt magáról, amikor megrezdül az ág, zörren haraszt, vagy egy széttépett őz csontjait hagyja maga után az emberjárta erdei földúton, mivel a vad sohasem támad, hanem elillan. A vad közelsége rettegést és a halálfélelmet kelt, ami nem hasonlítható a művelt élet örökös szorongásához és a halállal szembeni tehetetlenségéhez. A vad közelségében a halál van itt. Talán nem más a nyelv, mint a köztem és a halál között húzódó határ. Aki először fölépítette a műveltet, és embertelen erejével is majdhogynem kudarcot vallott vele szemben, még találkozott azzal, ami vadként mindig arctalanul illan el. Így szólt hozzá a vad: „De, íme, van itt egy hely mellettem: állj erre a kősziklára. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, beállítlak a kőszikla hasadékába, és befödlek jobbommal, amíg el nem vonulok. Aztán elveszem kezemet, és utánam tekinthetsz – de arcomat nem láthatod.” Az ember, aki a szakadékban áll, aki kint áll a határban, nem láthatja, mint vonul el előtte a vad. De csak a műveltség embertelen ereje mondhatja azt, hogy arca van a vadnak, méghozzá úgy, hogy nem is látta. Ami itt mondódott, az a feje tetejére állította azt, ami valójában történt: a vad nem beszél. Csak a nyelvbe való öntelt belevetettség hihette, hogy nyelv által szólhat az, ami arctalanul mindvégig itt él, s amiről, ha elég erős, mindvégig hallgatnia kellett volna. Pedig a vad már itt is megfordult és elillant, gúnyosan a hátsóját mutatta a műveltnek, akit arra kényszerített, hogy maga is fordítson és elforduljon. Ha már játék, akkor legyen az: arc helyett a hát. Ha már az igazság elillant, vigaszként adódjék irónia. Később így szólt a művelt a vadhoz: „Fogadj tulajdonoddá minket”, majd szövetséget kötöttek. S a szövetség ládája, ez a kissé komolytalan képekkel telepingált, kacatokkal telerakott szekreter talán csak arra szolgált, hogy elterelje a művelt figyelmét attól, ami a vad nevét, a kegytárgyak és a törvények körüli handabandázást koncul odavetve, megint csak jó hosszú időre eltűnt a művelt látómezejéből. Anélkül, hogy bármivel is fizetett volna a merészségért, anélkül, hogy arcot adott volna a vadságnak, anélkül, hogy valaha is létezett volna jogszerű szerződés a művelt és a vad között. A vad tehát nem támad, nem áll bosszút, ha az nem akarja megbosszulni saját magát. A vad beláthatatlanul távol van a művelttől, létmódja a művelt számára sohasem adódik úgy, mint feltártság, nyitott, vagy el-nem rejtett; ugyanakkor mindig itt tartózkodik a közelben, mindig éppen közeleg, pontosabban: a közeledőben van jelen. Nem látható, mert arctalan. Ami pedig vég nélkül a közeledőben adódik, amely egyszerre távoli, de itt van közel, nem más, mint éppen a vég. A vad valódi neve, amely ellenáll a gyarmati létnek, az emberi nyelven a halál. De a vad a halálról való tudásban is csak hírt ad magáról. A halálról szóló híradás, bármennyiszer is számoljanak be róla a médiumok, olyan határt képez, amely megvonja magát attól a lehetőségtől, hogy a híradásban megmutatkozzék. A halál, amely a vad közelségében ad hírt magáról, tehát olyan határolás, amely nem a nyelven belül megy végbe, hanem radikálisan vonódik meg. A halál, sohasem pusztán a nyelv ténye, idegenebb az akármelyik Másiknál, mert vad.

5. Amikor a vad megvonja magát, akkor nemcsak visszavonul és eltűnik a rengetegben, hanem határt von. Az arc megvontsága helyet készít. A vad azonban nem olyan idegen, aki csak kívül van és más, hiszen a halál sohasem szelídíthető meg egyezkedéssel, mert mindig az egyest, pontosabban csak az egyik felet érinti. A halál az egyes ember életét vonja vissza, nem a mindannyiunkét. A mások haláláról semmit sem tudhatunk. A halál a mondható léten belül vonja vissza magát és készít helyet. A létezésnek vissza kell vonódnia, magán belül kell radikális határt húznia, olyan határt, amely nem átjárható és nem szabad. Ez a radikális határ: belső határ, mely a saját itthoniságát vonja vissza, határt szab az itthoninak. Úgy tűnik hát, hogy ez a határolás nem a sajáton túl, vagy azon kívül talál rá arra, ami a vad közelségének fenyegetésében adja hírül magát, hanem abban, ami éppen mindig a leginkább közel van, az itthoniban. Ez a határ az ithonin belül húzódik meg. Az embernek azonban nem adatik meg, hogy visszavonuljon a vadba, hanem éppenséggel csakis az adatik meg, hogy visszavonuljon a vadtól. A vad, amikor elillan, távolodóban hírt ad magáról, az ember pedig visszaszorul a legszűkebb sajátba, amely éppen azért tűnik szűknek, mert megvonódott az itthoni határa. Ami ezen a határon túl van, az semmiképpen nem kalkulálható, nem tekinthető az itthon ki-hívásának, mint egy a turista által keresett és kiszámított kaland vagy fenyegetettség. Az ittlét a vad általi fenyegetettségben nem ki-hívódik, hanem vissza-szorul saját határai mögé. A turista számára azért adódik mégis még saját halála is kalandként és kihívásként, mert a halált csak a másikban, csak a híradásokban szemléli, mivel nincsen neki olyasmi, mint saját, s mert saját és idegen között számára nincsen már éles határ. Azonban a helyben lakó, aki egész élete során nem hagyja el a falut, szintén szembesül a határok ilyen átjárhatóságával, hiszen különbséget tud tenni alszeg és felszeg, alvég és felvég, gazda és mester, határrész és határrész, dűlő és dűlő között. De az alvég és a felvég közti határ még mindig élesebb, mert a közeliből van megtapasztalva, mint az országok közti határ. A határőr vagy a vámos csak a szükséges procedúrát képviseli a faluból más országba vándorló vendégmunkás számára, ellenben az utca, ahol a számára veszélyes emberek laknak, életveszéllyel is fenyegethet. A turista, amikor a faluba látogat, nem érzékeli ezeket a finom határolásokat, sőt sokszor több falut is egyetlen egységbe von össze. Ebből az erőszakos homogenizációból és látszólagos egységesítésből a turista szótárában régió, a helyben lakóéban lokálpatriotizmus keletkezik, de mindkettő a meglévő határok jogtalan áthágása révén. A helyben lakó számára a turista a civilizáltat képviseli, míg a helyben lakó a turista számára a barbár. A barbár a gyarmatosítás során a turistától elfogadja az erőszakot, elfogadja azt a meghatározást, amit róla ad, s ezzel feladja azoknak a finom határolásoknak a tiszteletben tartását, amelyek a falun belül meghatározzák ittlétét. Ezután minél távolabbra kerül az otthonitól, annál inkább eltűnnek az éles határok, és annál kevésbé tapasztalja meg élesen a saját halálát. Idegenben meghalni nemcsak tragikus véletlen, mivel aki idegenben halt meg, az nem a saját halálával halt meg, és ugyanígy fordítva: ha idegenben ér egy otthoni halálának híre, haza kell térni ahhoz, hogy egyáltalán elhihető legyen a halál. Míg azonban a halál saját-karaktere, azaz személyes jellege az otthoniban érthető és történik meg, addig az otthoni maga az idegenből, pontosabban az idegenből való hazatérésben adódik, amit nyelvileg az itt és az ott, azaz az „ott-honi itt(hon)-lét” térbeli feszültsége és egymás felé való közvetítettsége fejez ki. A halál csak a közeliben és a közeledőben, adhat hírt magáról. Az a hétköznapi megfogalmazás, mely szerint „közel van a halál” vagy „halálközeli élményem volt”, nem a halál időbeli közelségét jelöli, hanem ahhoz a belső határhoz való közelkerülést, ami az ittlét határában várakozik. De a vad általi fenyegetettséget hívja elő egy teherautó is annak, aki az úttesten elesik. A halálközeli élményben a vad nem pusztán halálom okozójaként jelenik meg, hanem sajátos arcot kap, és végzetként mutatkozik meg. A halál még egy banális utcai baleset pillanatában sem ok és okozat üres és véletlenszerű játéka, ahogyan az egy külső szemlélőnek vagy egy utólagos beszámolóban tűnhet, hanem radikális esemény, amelynek során az, ami vadként a közeledőben mindig elillant, hirtelen előáll. Egy baleset tanúja, aki így foglalja össze a látottakat: „én is állhattam volna ott, ahol valakit elgázoltak”, vagy „ha tíz másodperccel később indulok, engem ütöttek volna el”, éppen az okok és okozatok, illetve az időbeli linearitásnak abban a pillanatban lehetséges visszavonhatóságáról számol be. Az ittlét függönye mögül, ahogyan mondani szokták, „hirtelen a semmiből tűnik elő” a teherautó, mintha egy álom felől közeledne. Az okok és okozatok lineáris idejének hamis díszlete mögül előtűnik az, ami mindig is a közelben ólálkodott.

6. A helyben lakás méltósága csak ott lehetséges, ahol radikális határ vonódik meg, nem saját és idegen között, hanem mélyen belül az otthonin. A halál ilyen, a közelben történő határmegvonás, amely gátat szab a tér homogenizációjának, amelyet egy városrendezési reklámszlogen a maga metafizikus túlkapásával így fogalmazott meg: „A határok eltűnnek, a kihívás örök.” A határtalanba való ki-hívás során a lét fölöslegesként és értelmetlenként hullik alá, a halál eltékozlódik a híradások tömkelegében. A helyben lakás méltósága a különbözés méltósága. Az antropológiai kutatások megmutatták, hogy a tér és az idő homogenizációjával szemben, amely minden, a távoliba történő ki-hívás esetén fölvetődik, a helyben lakók mindig a sajáton belül húzzák meg a fölöslegességtől megóvó határokat. Ezeknek a határoknak túl kell nyúlniuk a sajáton, mégpedig a sajáton belül. A belső határ olyan szakítás, amely nem pusztán nyelvi, szokásbeli, hagyománybeli különbségeket ismer el, hanem mindazon túlmutat, ami ki-hívásként bármikor fölmerülhet. Ezért a belső szakítás határa mindvégig átléphetetlen. Amikor a helyben lakó vissza vonja magát a határok mögé, helyet készít. Az elkészített helyet az ismeretlennek és a kalkulálhatatlannak tartja fenn. A szent hely: egy minden emberitől elhagyott és elhagyandó hely. A szent nincs, hanem a szent: jön. Átjárja a környéket, miként a szobát a gömbvillám. A szent a megművelten belüli vad helye. Az ember munkálkodása közben visszatartja saját magát és tevékenysége hatókörét, visszavonul és helyet hagy, hogy jöhessen a szent. A szent azonban nem hívható meg, jövetele nem kalkulálható. Ha jön, megbont minden ökonómiát, ám nem lebontja, hanem meghagyólag írja fölül. Utána minden olyanképpen marad romokban, hogy ugyanaz marad, mint azelőtt. Aki egy reggelen hazaérkezik a falujába, mindent ugyanúgy talál, ahogyan elhagyta, azonban a föld és a levegő még valami másra is emlékszik, arra, ami nem volt kalkulálva és váratlanul érkezett, az esőre, amely az elmúlt éjszaka hullott. Nem csak az ember emlékezik, hanem a talaj, a növényzet, az évszak is. Az erdő törött ágai másnap is emlékeznek a viharra. A föld megőrzi a villámsúlytotta halmon az égi nyomát. Az ünnep mindig emlékszik minden előző ünnepre is. De aki így tér haza, a környék emlékezésére figyelve megtapasztalja a hiányt is. A hiány az, amiről lemaradtunk. A hazatérés örömében föltűnik a hiány miatti szorongás, hogy történt valami, s ez a valami éppen a lényeges, amiről lemaradtunk. A hazatérés így már a fölöslegesbe való megtérés, abba, ami a lényeges után még fölöslegként fent-marad. Aki tehát megtér, a fölöslegesben kezd el lakni. Mindaz, amit egy visszatérés tartogat, az apai megbocsátás, az anya túláradó szeretete, a testvéri féltékenység már a szűkségen fölüli, ami sosem pótolhatja azt, amiről lemaradtunk. A fölösleges sohasem töltheti ki a hiányt, egymáshoz való viszonyuk nem szimmetrikus, mint ahogyan azok gondolják, akik az ittlét alapvető hiánykarakterét az örömérzés és a fölös termékek halmozásával vélik megszüntetni. Abban, hogy valamiről lemaradtunk, vagy valahol nem voltunk jelen, az ittlét hiánykaraketere mutatja meg magát, amely nem függeszthető föl és nem szüntethető meg, mivel mindig lesznek idők, és mindig lesznek terek, ahová ittlétünk során nem juthatunk el. Az otthonlét egy tulajdonsága az lesz, hogy ezernyi máshol-lét kitöltetlenségét és kitölthetetlenségét is magában foglalja, azaz a máshol-lét hiányaként adódik. Az otthoniban lenni ellentmond a metafizikának, amennyiben az abban a hitben határozódik meg, hogy „az igazi élet máshol van”. Az otthoniban lenni visszaszorulást jelent abba a földi tartományba, ahonnan minden máshol-lét lehetetlennek látszik. De az otthoni mégsem börtön, mivel tud saját hiányosságáról, tud az ittlét terének és idejének alapvető szűkösségéről. Az otthoniban való helyben lakás ezért fölösleget termel és halmoz föl, ami ugyanakkor sosem szünteti meg a szűkösséget, mivel a fölösleges az, ami nem valós igényeket és hiányokat elégít ki.

7. A turistafalu a múltfölöslegből él. A tájház, a vendégház, a falukiállítás összegyűjti azokat az eszközöket, amelyeknek megszűnt a rendeltetése, vagy amelyeknek a rendeltetését új eszközök és termelési módok vették át. A szövőszék, a dézsa, a nyereg, a fakutya, az ostor, a régi rádió vagy a kiégett képernyőjű orosz tévé, a tulipános láda és régi bútorok a turistafalu használaton kívüli múltfölöslegeként ugyanakkor reklámértéket képviselnek. A turista nemcsak más tájakra, hanem mások múltjába is be akar utazni, ám ez a múlt már a helyben lakók számára sem képvisel jelenlévő értéket, hanem fölösleg és kacat. Így az a kijelentés, hogy a múlt az, ami fölöslegessé vált, sem tekinthető értékítéletnek. Amikor a múltfölösleg reklámfölösleggé válik – amennyiben a reklámot úgy tekintjük, mint a nem valóságos igények kielégítésére való felhívást –, a múltfölösleg fogyasztására való felhívás az „itt és most”, vagyis az emberi ittlét megszüntethetetlen szűkösségét is reklámozza, mintegy negatív reklámként. Hamisnak és terméketlennek kell tekintetünk ugyanakkor az olyan reflektálatlan felszólalásokat, amelyek arra akarnak indítani, hogy térjünk vissza úgynevezett valós fogyasztási igényeinkhez, mondjunk le a fölösleges luxusról, mivel a gazdasági erőforrásaink határaihoz érkeztünk. Nem mintha nem lennének beláthatóak számunkra is ezek a veszélyek, ám nem feledkezhetünk meg arról, hogy a fölöslegről való lemondás, egy mélyebb értelmében, a kultúráról, a művészetről, vallásról, sőt a gondolkodásról való lemondást is jelenti. Még a legradikálisabb aszkétizmus is a spirituális és szent fölösleg vagy kárpótlás jegyében mond le a világi boldogságról. A fölösleg ugyanakkor, amennyiben nem egy valós igény kötelező igényét elégíti ki, mint szabad fölösleg, viszonyba lép a szabadsággal is. Az ittlét mindig is fölösleget termelt. Az igazság utáni sóvárgás a hiány megszüntethetetlenségének következményeként előálló igény kinyilvánítása, ugyanakkor semmilyen igazságban való bizonyosság nem elég ahhoz, hogy átlépjük az ittléten belül húzódó radikális határt, és betöltsük a hiányt. A hiány akkor az, ami, vagyis az otthoniban megmutatkozó ittlét hiánykaraktere, ha sosem szűnik meg. A boldog életről, a szépségről, az új, jobb emberek megismeréséről és a megfelelőbb táplálék-kiegészítőkről szóló reklámok inkább arra utalnak, hogy a boldog élet, a szépség, a jobb emberek társasága és a teljesen egészséges élet abszolút értelemben sohasem volt és most sem lehetséges, ezért azzal pótoljuk a hiányt, ami valójában fölösleges. Az igazság, a hit, a múlt, a reklám mint fölösleges mindig az, ami voltaképpen túl sok ahhoz, hogy elég legyen, túlcsordul a valós igényeken. Fölösleges és hiány nem megszüntetik, hanem éppenséggel újratermelik egymást. A fölösleges sohasem nyomulhat túl azon a határon, ami az ittlét belső határoltsága által mindig is megteremtődő hiány, üresség vagy semmisség területe. A fölösleg tehát mintegy vigaszként és kárpótlásként adódik, ami által egyedül lehetséges a helyben lakás otthoniságának méltósága. A fölösleges utáni sóvárgás, ami abban a mondatban fejeződik ki, hogy nem csak kenyérrel él az ember, nem csak a kultúra és hit kiváltságosainak a vigasza, hanem mindannyiunké. A lét, a tudás, az igazság vagy a boldogság alapvető megvontsága talán megbocsátható, de nem szüntethető meg. És ezért értelmes a megbocsáthatatlan megbocsátására, az ellenség iránti hálára kötelező paradox parancsolat. A paradoxonokban nem valamely, az ellentétes tételeken túli harmadik igazság mondatik ki, amely eliminálja az ellentétek provokatív feszültségét, hanem olyan határ vonódik meg két tény között, ami átléphetetlen, ám egy rövid időre, az ittlét idejére, talán éppen a kimondásnak köszönhetően, felejthetőnek és megbocsáthatónak tűnik. Egy paradoxon nem az igazság iránti igényre adott megfelelő válasz, amit be kell tartanunk, hanem az igények kielégíthetetlenségének, a tudás megtörtségének, meg- és lehatároltságának foglalata. A vigasz nem válasz, hanem csak pótlás, elterelés, eltévelyedés. Talán épp az ittlét ittléten belüli megvontságának hatására termelődnek az ember eredendő bűnösségéről és a halálon átívelő életről szóló mitológiák. A termelés: egyszerre kárpótlás és fölösleg. A hiány pedig a mindig újratermelődő fölösleg. Nemcsak egy lehetséges, vagy éppen a közeledőben már meglévő ökológiai katasztrófa korszakának gazdaságai termelése hiánygazdálkodás, hanem mindenfajta termelés is ekként adódhat ma számunkra. A turistafalu által termelt és összegyűjtött múlt- és reklámfölösleg a falusi ittlét szegénységéről, a javak szűkösségéről, a valós igények radikális kielégíthetetlenségéről ad hírt. Ez a múltfölösleg, bármennyire is büszkélkedjenek vele, bármennyire is a világörökség része a százötven éve használaton kívüli vízimalom vagy ivócsupor, szánalmas és lesajnálnivaló. Az otthoni faluban való helyben lakás méltósága így voltaképpen szánalomra-méltóság. A szánalom azonban nem a falusi elmaradottságnak, barbárságnak vagy durvaságnak, hanem az otthoni ittlét végletes hiányosságainak szól, ugyanúgy, ahogyan a medrükből kilépő nyugati, keleti, déli és északi nagyvárosoknak a hiányt mindig újratermelő ember-, reklám-, gyönyör- és bűnfölöslege is.

8. A belső határon túli a kitölthetetlen. Az üres hely semmisségéhez, ahonnan visszavonultunk önnön határoltságunkba, fölöslegként érkezik a szent. A szent nem tölti ki az ittlét végességét, hanem eltereli. A falusi itthonlétben bőség és szükség egyszerre adódik: a hiány sohasem szívja föl a fölösleget, a fölösleg pedig sohasem tölti ki a szükséget. A bőség fölöslege és az ínség szüksége között így radikális határ vonódik meg: a kitölthetetlenség. A fölösleg a hiány kitölthetőségének eltévelyedettsége. A szent mint fölösleg azonban nem egy árnyék, se nem is egy képmás hamis fölöslegének, hanem a nyomnak a karakterével rendelkezik. Az útmenti feszület nem egy kultusz képi fölöslegének kiterjesztése a mindennapi közlekedés közterébe, hanem az út mentéhez tartozó nyom, amely a kultusz funkcionalitásán ugyanúgy kívülre vettetett, mint a praktikus élet eszközeinek rendeltetésszerűségén. Az ilyen nyom inkább útjelző, amely egyrészt a saját udvar és belsőség, másrészt a közös út, vagyis a Másikkal és az idegenekkel való találkozás tere között húzódó határ jeleként van kihelyezve, ezért egyikhez sem tartozik hozzá, hanem vad terület. A sajátnak a másik közvetítésén keresztül való dialektikus megképződése közben belebotlunk a vadba. A vad azt kérdezi: vajon az út, amelyen minden nap járunk, a megfelelő út-e? Vajon a cél, amit kitűztünk magunk elé, a megfelelő cél-e? Azt kérdezi: nem tévedtünk-e el útközben? A bádogkereszt megtöri a tér homogenitását, és mint kérdező, a kérdésben már eleve beígéri az igaz utat, egy olyan utat azonban, amelyet nem járhat végig az ember, aki helyben lakik. Az igaz út ugyanis nem a helyben lakás, hanem a vándorlás: akik erre lépnek, „kössenek sarut, de két ruhát ne öltsenek”, „se táskát, se kenyeret, se pénzt” ne vigyenek magukkal. Az efféle radikalizmus, amely az útmenti koldusszegénységet az önkéntesség és a küldetésesség büszkeségével akarja felruházni, a helyben lakók kényelmes otthonisága felől fölösleges túlzás, amely elvadulással, a belsőség elhanyagolódásával, a megművelt elgyomosodásával fenyeget. Az útmenti feszület, mivel kint van szabadban, ellentétben az intézményesült szent képpel, ugyanakkor ki van téve annak is, hogy a barbár az éj leple alatt meggyalázza. A bádog és a fa megmunkáltságának útszéli igénytelensége ugyanakkor már eleve megalázottnak mutatja a szentet, amely ráadásul az időjárás viszontagságainak is ki van téve. A szent nem tölti ki, és nem írja fölül az itthoniban termelődő hiányt és semmisséget, hanem a megtörtet mutatja. A szent így nem valami teljes, nem forrassza egybe a széttört részeket, nem törli el a megvont határokat. De a szent nem is a szétszórt, vagy az eltékozolt, nem a tradíció kacattá visszaminősült múltfölöslege. A szent jön, mert az úton van, a szent így a vendégfölösleg. Ahol a vad elillan a határrengetegben, nyomként beígéri a szentet. De a szent nyoma fordított és előreküldött nyom, hisz már megelőzte azt, aki csak ezután érkezik, s így annak ittlétét ígéri, ami majd csak a jövőben érkezik az otthoniba. Vajon az, aki az idegenből hazatért, s hallotta elillanni a vadat, felkészülhet-e az előre küldött nyomokhoz tartozó vendég méltó fogadására?

Bejegyzések

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne”

Hozzászólás most!

– interjú Majoros Sándorral –

Bevallom, hogy egyetlen, mégis több könyvön keresztül tekeredő novellafüzér befogadásának során belegabalyodtam abba, magamat is szereplőként érzékelve már.  Tetten értem, ahogy eltérek magamtól, amint minduntalan beavatkoznék a történetekbe. Először az Aranyhordóban csattanó pofonoktól égett az arcom, aztán az imbolygó kocsmaszékre rogytam, még eszembe jutott, talán nem is a távolodást, hanem a képzeletbelit figyelhettem. De mindegy volt már, most a kockás abrosz szegélyét morzsolom feszülten, hiszen megtanultam, kocsmai verekedésnél nem az erő számít, a berendezést kell majd hasznosan forgatni, ügyesen a széket, az asztalt, hogy az alkaromra csavart terítővel kivédhetem a bicskaszúrást, a lendülő sörösüveget.
Az utolsó stampedli Pelinkovác keserűbben csattan a torkomon bármelyik pofonnál. Kitántorodom a kocsma elé és öreg, bőrüléses férfikerékpárt kötök el. Keservesen zörög a sárhányó, lefittyed a lámpa, a dinamó már régen nem, de a csengő működik, jól fog a kontra is, ahogy beleállok minden kanyarban, csikorog alattam a kavics. Sebesen hajtok, merő olaj már a lábszáram a lánctól. Próbálom elengedni a kormányt, mint gyerekkoromban, de a murvás úton nem merem. Legalább két lidércet kell látnom, mire a határba érek, ott aztán a bicikli az árokba, én egy kőkeresztnek dőlök, túloldalán Krisztus-torzó. Sokáig állok itt, gondolom, szólhatnának ágyúk, döröghetnének a távolból, de csak a bácskai virradat gyújt fel néhány akácligetet a szemhatáron, mialatt valaki kávét készít a konyhában, magamhoz egy Medve utcai lakásban térek, a valaki azt mondja, a bosnyák kávé dzsezvában főzve az igazi, meg azt, próbáljam ki kardamonnal is, ahogy a zsidók és a beduinok isszák.   
KONDOR PÉTER – „Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem, hogy családomat velejéig áthatotta a jugoszlávság szelleme.” Így indul a Rossz nehézség című novellád. Mit értesz a „jugoszlávság szelleme” kifejezésen?
           MAJOROS SÁNDOR – Bácska nagyon érdekes vidék, bár földrajzi adottságait tekintve nem tűnik olyan lélekemelőnek, mint a hegyvidék vagy a tengerpart. Ez a sík terület két nagy folyó között helyezkedik el, ha valaki Újvidéknél átlépi a Dunát, nem ütközik semmilyen útakadályba egészen az országhatárig, vagyis ez a föld midig is egyfajta tranzit terület volt, az avar kortól egészen napjainkig. A jugoszláv államhatalom ezt a jelleget, ha lehet, még jobban kidomborította, és mindent megtett azért, hogy itt egy különleges, melanzs országrész teremtődjék, amelyben szabadon keveredhet mindenféle kultúra. Mi, bácskai magyarok, kellemesen betagozódtunk ebbe a képbe, aminek csupán egyetlen tényező, az a viszonylagos jólét volt a magyarázata, ami hozzávetőleg a hetvenes évek elejétől, a nyolcvanas évek közepéig tartott. Evvel a munkás-önigazgatással megtámogatott jóléttel, még ha akart volna sem versenyezhetett a nemzeti öntudat. Délszláv telepesfalvak gyűrűjébe zártan, tehát szigorúan ellenőrizve éltünk, mégis teljesen szabadnak hittük magunkat. Magyar rádiót hallgattunk, magyar irodalmat olvastunk, de azért jó volt, hogy az otthonosság érzésével mozoghattunk ebben az erős és büszke országban, ami keresztben hatszáz, hosszában mintegy ezer kilométert tett ki. Az 1974-es alkotmánymódosítás után kisebbségi nemzetként megkaptuk azokat a jogokat, amelyekkel addig csak az államalkotó népek rendelkeztek, és ettől még a kételkedők is meginogtak. A délvidéki magyar irodalom vezéregyéniségei közül nyíltan hirdették jó néhányan, hogy a jugoszláviai magyar irodalom annyira jellegzetes, hogy nem természetes része a magyar irodalom egészének. Ebben a gondolkodásban is az előbb említett tranzit jelleg érvényesült: ha úgy akarom, Bácska Európához tartozik, ha úgy, a vad Balkánhoz, egyszer az egyik, másszor a másik tűnik vonzóbbnak. Egyébként mindez igazán nem foglalkoztatott engem. Olyan környezetben nőttem fel, ahol egy bizonyos életkoromig nem is éreztem fontosnak, Magyarországon vagyok-e, vagy sem, hiszen annyira közel volt az országhatár, hogy szinte minden átsugárzott. A hátunk mögött meg ott volt a rendkívül magabiztos, szinte már pökhendi Jugoszlávia, amelyben nagyon erősen lüktetett az összetartozás érzése. Persze erről később kiderült, hogy olyan, mint a fény: különféle színekből tevődik össze, és csak egy kis trükkre van szükség a szétbontásához.
K. P. – A családod története meglehetősen törmelékszerűen szóródik a szövegeidben, csak néhány novellád, például a Telecskai dombok foglalkozik kifejezetten ezzel a témával. Mesélj a családodról!
M. S. – Majoros nagyapám uradalmi sofőrje volt annak a Kamjonkai Szemző famíliának, ebből a családból került ki az a Szemző Gyula, akiről Mikszáth a Noszty fiút mintázta. Szemző Gyula unokabátyja volt annak a Kamjonkai Szemző Dénesnek, akivel Ignác nagyapám 1937. január 1-jén autószerencsétlenségben meghalt. Zomborból tartottak hazafelé Bajsára és a városból kifelé jövet beleszaladtak a Ferenc József-csatornába. Mivel a Kamjonkai Szemzők, akkor már eladósodott dzsentrik voltak sok haragossal a hátuk mögött, nagy valószínűséggel merénylet áldozatai lettek, de erre mindmáig semmilyen bizonyíték nincs.
A szülőfalum, Ómoravica (ma Bácskossuthfalva, kb. hétezer lakosa van) pedig annak az Ungár Piroskának a szülőhelye, aki Tóth Mari alakját ihlette. A bácskai szenzációként elhíresült történetnek ily módon nagyon is szoros kötődése van a családomhoz.
Valójában egy szegény munkáscsaládból származom, amelyben előttem senki nem próbálkozott az írással. Majoros nagyapám, akit csak hírből ismerek, zenélt és festett is tehát tehetséges, de mégis inkább csak mesterember volt. Fölösleges az írói hajlam eredetét kutatni, ám ha jól belegondolok, anyámnak köszönhetem a legtöbbet. Édesanyám rendkívül erős nyelvi képzelőerővel rendelkezett, szuggesztív, jellegzetes nyelvet használt, és olyan szókészlettel bírt, hogy az maga volt a csoda. Például az irigykedés egy bizonyos módjára, amikor az ember epés megjegyzések sorozatát zúdítja a kiszemelt áldozatára, azt mondta: kirsánkodik. Kisgyerek koromban gyakran olvasott föl valamilyen mesét vagy részleteket a Kincskereső kisködmönből. Ezen kívül akadt még néhány értékesebb könyvünk, de azok valamilyen furcsa okból mind a padláson tárolódtak, és idővel szétették őket a penész meg az egerek.
K. P. – Tősgyökeresek voltak itt a szüleid?
M. S. – Anyai ágon a röghöz kötött Mohácsiak hajszál híján azok voltak, de a Majorosok összevissza mászkáltak a világban. Volt közöttük kefekötő mester, önálló juhász és kocsmáros is. Izgága népek voltak, mindenfelé keresték a boldogulást, de sehol sem találták. Majoros nagyapám Kúlán született, egy szép nagy mezővárosban a bácskai síkságnak szinte a mértani közepén. Amikor a nagyanyámat megismerte, már elvált ember volt, ezt pedig avval tetézte, hogy az esküvőjük utáni évben teherbe ejtette a Kamjonkai Szemzők szakácsnőjét. Fogalmam sincs, milyen trükközéssel tudta kivédeni a világraszóló botrányt, de valahogy csak megoldotta, mert a nagyanyám megbocsátott neki.
K. P. – Édesapáddal milyen volt a kapcsolatod?
M. S. – Apám nagyon érdekes személyiség volt, ordított róla, hogy apa nélkül nőtt fel, öregasszonyok között. Leginkább a határozottság hiányzott belőle, viszont mindenki kedves és figyelmes embernek ismerte. Hétköznap, vasárnap egyaránt ötkor kelt és soha nem késett el a munkahelyéről. Beérte avval, amit a körülmények engedtek, sosem vágyott semmi különlegesre. Egyetlen szenvedélye volt csak, hogy vasárnaponként focimeccsre járt. Az irodalomhoz nem értett, ha olvasott, mindig valamilyen katonai vagy történelmi témájú könyvet választott.
            Mohácsi nagyapám, pedig éppen édesapám ellentéte, rebellis, nehéz természetű ember volt, még börtönviselt is, hiszen 45’-ben, a fölszabadulás után, tett egy-két olyan politikai kijelentést, amiért rögtön bezárták. Az ő padlása még irredenta könyveket is rejtett. Végül 1976-ban, 76 évesen öngyilkos lett. A mi családunk egyébként biztosan rekordot állíthatott e tekintetben, mert a szűkebb családi körből öten végeztek magukkal. Mindegyiküknek megvolt rá az oka, de ezt most nem részletezném. Mohácsi nagyapám megözvegyült, szinte magatehetetlenné vált, krónikus isiásza volt, látta, terhére van a gyerekeinek, ezért döntött úgy, ahogy. Ennek látszólag ellentmond, hogy mindkét ágon vallásos família a miénk: anyámék reformátusok, apámék katolikusok voltak, ennek következtében a húgom református, én meg katolikus lettem. Mohácsi nagyapám természetesen nem nyugodott bele egykönnyen, hogy a legkisebbik lánya egy pápistához ment feleségül. Emiatt sokáig éles ellentét feszült a két família között, de enélkül is olyanok voltak, akár tűz és víz. A Mohácsiak a börtönviselt nagyapa árnyékában éltek, ezt a terhet cipelték egy életen át, a Majorosok meg kifejezetten halvérűek voltak, mesterei a családon belüli nézeteltérések elhallgatásának. Ez a két véglet összpontosult a szüleimben, apámban, akinek nem volt apaképe, és anyámban, aki folyton vibrált, akibe rengeteg energia és tehetség szorult. Rendkívül ügyes keze volt, ha például elébe tettek egy képet egy ruháról, elkészítette róla a szabásmintát és megvarrta, pedig csak négy elemit végzett. Apám meg zokszó nélkül betagozódott az új rendszerbe, és megelégedett azzal, amit nyújtott számára. Így fordulhatott elő, hogy a Gyülekezet közben egyedül a mi házunk maradt olyan, amilyen a háború előtt volt. Mindenhol elbontották a vályogfalakat, felújították a házakat, lassan már minden udvarban autó állt, apám meg arról a biciklijéről ment nyugdíjba, amit az első fizetéséből hitelre vett. Gyerekkoromban mindez nagyon bosszantott, most már inkább úgy tűnik, neki volt igaza. De mesés volt a tágabb környezetem is. Szemben lakott a Don-kanyart megjárt Károly bácsi, akinek átlőtték a torkát, és mindig kiült a ház elé jajgatni egy félórát, bár fájdalmai nem voltak, inkább megszokásból tette. A két fia időnként, számomra érthetetlen okból összeverekedett, és ebből nagy, hömpölygős verekedések lettek. Kikeveredtek az utcára, ahol aztán közönség előtt folytatták. Pedig a mi utcánk nem is utca volt, hanem csak egy szűk köz, ahol, ha az ember belerúgott egy nagyot a labdába, mindjárt betört vele egy ablakot. Mindebből látszik talán, rendkívül szép gyerekkorom volt. Szakasztott olyan, mint Márqueznek vagy Móricznak lehetett, akik azt vallották, a gyerekkorukat követően nem történt velük semmi érdekes. Így vagyok evvel én is. Ha egy szóval kéne jellemeznem a gyerekkoromat, azt mondanám rá: szabadság. Megvolt a teljes szabadságom, és ennél aligha kívánhattam volna többet.
K. P. – Nem érdemelne ez az élményanyag egy nagyobb lélegzetű családregényt?
M. S. – Dehogynem. 1994-ben belekezdtem, de a negyedik fejezet után rádöbbentem, hogy nem lennék képes úgy megírni, ahogy szeretném. Félretettem, hadd érlelődjön egy kicsit. Négy fejezetig azért így is eljutottam, ami a tervezett történet harmada. Most már egyre sürgetőbb kényszert érzek, hogy befejezzem.
K. P. – Kerékgyártó Györgynek nyilatkoztad nem régiben: „(…) egy regénnyel még mindig adós vagyok, a terveim szerint el fog készülni az a munka, amelyen már tíz-tizenegy éve dolgozom.”. Ez a regény volna az?
 
M. S. – Igen, erről a regényről van szó. Két család furcsa rivalizálásának a krónikája ez, amely 1944 őszétől 1968 nyaráig tart. Az utóbbi dátum azért lényeges, mert szerintem – és ezzel a vélekedésemmel nem vagyok egyedül – ekkor bukott meg a világ jobbá tételére tett utolsó kísérlet.
K. P. – Több novelládat is, például a Megátalkodottakat, a Fölfeszítettvagonokat vagy a Légióstrükköket olvasva az volt az érzésem, még falusi viszonylatban is igen vagány gyerekek lehettetek. Tényleg előfordultak ilyen nagyszabású csínytevéseitek?
M. S. – Hároméves koromban már bandatag voltam. Csavarogtunk a határban, leloptuk a gyümölcsöt, vadásztuk a kecskebékákat. Olyan Tom Sawyer-es világ volt az. Vittek magukkal a nagyok, mindig én voltam a legkisebb. A baj csak az volt, hogy amikor nagyobb lettem és végre átvehettem volna a bandavezér szerepét, isteni csapásként megjelent a tévé. Bent kushadt mindenki a szobában, és nézte a táncdalfesztivált. Ezt megelőzően még az volt a szokás, hogy este, miután befejezték a ház körüli munkát, fogták az emberek a kissámlit és kiültek a ház elé. Öt-tíz emberből álló kis csoportok, tanyák alakultak ki, ahol késő estig mesélték az érdekesebbnél érdekesebb történeteket. Akkoriban még elég foghíjas volt közvilágítás, csak a cigaretták parázslottak a sötétben, úgy hatott mindez, akár a bársony: még különösebb és titokzatosabb lett tőle a szó. Rengeteg katonatörténetet hallottam, nem beszélve a legendákról, a babonákról. Mi, gyerekek voltunk a legjobb hallgatóság, de ha valamelyik mese nem volt érdekes, fogtuk magunkat és átvándoroltunk egy másik ház elé. Ennek vetett véget a televízió.
K. P. – Voltak meghatározó iskolai élményeid is?
M. S. – Nagyon jó iskola volt a moravicai, ráadásul éppen akkor került oda egy fiatal, tehetséges tanárgeneráció, amikor felsős lettem. Az egyik legszínesebb egyéniség Fekete Endre tanár úr volt, aki fizikát tanított és jól tudta, nem a tananyag a lényeg, inkább meg kell mozdítani a gyerekek fantáziáját. Minden harmadik-negyedik óráján csak beszélgettünk valamilyen tetszőleges témáról. Ennek köszönhetem, hogy a mai napig imádom a fizikát és a csillagászatot. A magyar irodalom oktatása számomra nem volt ennyire meghatározó, de Csernók Erzsébet tanárnő tudta, hogy a szorgalmat elismerni, a tehetséget pedig pátyolgatni kell, úgyhogy ha jobbat írtunk, mindig megdicsért minket. Elsős voltam, amikor beiratkoztam a könyvtárba, és olvasója is maradtam, amíg el nem költöztem a faluból.
K. P. – Milyen hatásra írtál először?
 
M. S. – Mint már említettem, elsősorban anyám lendített meg, de egy barátomnak, Gál Sancinak is sokat köszönhetek, aki másod-unokatestvérem is volt, az óvodában találkoztam vele először. Elválaszthatatlan jó barátok lettünk. Gyakran meséltünk egymásnak, legtöbbször arról, milyen könyv került a kezünkbe. Ha ő olvasott valami érdekeset, igyekezett elkápráztatni engem és fordítva. Aztán Gál Sanci készített egy játékújságot füzetlapokra, és eladta nekem öt dinárért. Na, erre én is csináltam egyet, és én is eladtam neki öt dinárért. Harmadikos-negyedikes korunkig így ment ez. Ötödikesek lehettünk, amikor Gál Sanci írni kezdett egy folytatásos regényt. Kiköpött Verne volt, mert azt olvastuk akkoriban, de nem számított. Én is elkezdtem egy folytatásos regényt, ami szintén kiköpött Verne volt. Így húztuk-vontuk egymást előre, de valahogy mindig előttem járt egy lépéssel, egészen nyolcadikos korunkig, akkor eltávolodtunk egymástól. Sanci végképp felhagyott az írással, kiváló elektrotechnikus és családapa lett belőle.
K. P. – Szakmai tudatossággal 25 éves korod körül kezdtél el alkotni. Ezt a weblapodon is megtalálható önéletrajzodban írtad le részletesen. Hogyan indult ez a rendhagyó írói pálya?
M. S. – Azért kezdtem viszonylag későn, mert nem akartam író lenni. Egyáltalán, ki akarhat magának ilyen hivatást józanésszel? 71’-ben, amikor befejeztem az általános iskolát, annyira gyengén állt apám munkahelye, hogy kényszerigazgatást vezettek be, ami 70%-os fizetéssel járt. A továbbtanulásom tehát nem jöhetett szóba. Szerencsémre ennek a cégnek elektrotechnikusokra volt szüksége, és aki jelentkezett, azt ösztöndíjjal is támogatták. Így kerültem Szabadkára. Bármennyire is foglalkoztatott az irodalom, a leendő szakmámra, az elektrotechnikára kellett összpontosítanom. Négy évet éltem Szabadkán, és minden héten elolvastam három könyvet: egy szépirodalmat, egy sci-fit és egy ismeretterjesztőt. A diploma után – az érettségit nálunk diplomázásnak mondják – megintcsak nem gondolhattam továbbtanulásra, pedig olyan jó tanuló voltam, hogy még ki is tüntettek. Maradnom kellett a fáziskereső mellett, mert a húgomnak is el kellett végeznie egy középiskolát, apámék ennyit tudtak finanszírozni. Szabadka engem megbabonázott, vagy csak annyira ügyetlen voltam, hogy nem tudtam belevetni magamat a nyüzsgő életbe. Hogy mást ne mondjak: négy év alatt egyszer sem voltam moziban, pedig akkoriban filmfesztiváloknak is otthont adott ez a város. Színházba viszont jártam, sőt bármennyire is szegény voltam, a bérletet mindig megvettem. A Szabadkai Népszínháznak nagy társulata volt akkoriban. Olyan színésznagyságok játékát láthattam, mint Pataki László, Karna Margit, Medve Sándor vagy Árok Ferenc. Ha nem színházba, akkor focizni jártam az Epres erdőbe, de ezt az időszakot a megszállott olvasásom jellemezte leginkább. Még órán is olvastam, az utolsó padban. Előfordult, hogy lelepleztek, de mivel szépirodalom volt a kezemben, mindig megúsztam sima figyelmeztetéssel. Ekkor már az igazi, veretes irodalom érdekelt, imádtam Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Csehovot, Huxley-t és a többi klasszikust. A vajdasági magyar irodalmat viszont valamilyen különös okból mindig kerültem. Fogalmam sem volt, hogy az Új Symposion fénykorának szemtanúja vagyok, egyszerűen nem érdekeltek a honfitársaim művei. Később, főként Gion Nándor regényei miatt, már beláttam, mekkorát tévedtem, de szűkebb pátriám irodalma ekkor sem tudott igazán lenyűgözni. Pedig akkor már túl voltunk az avantgárd abszolutista uralmán, csak hát, ami utána következett, maga volt a bizonytalanság. Jött a posztmodern, mint egy kiadós földrengés után az utórezgések. Ebben a káoszban, ami sokkal inkább tespedt nyugalomra emlékeztetett, mint földindulásra, nekem a sci-fi jelentett kapaszkodót. A hatvanas-hetvenes években azért volt jelentős a sci-fi, mert akkor az emberek azt hitték, a tudomány megváltja majd az emberiséget. Ekkoriban történt az első holdutazás, futószalagon jöttek a technikai újítások, mindenki hitt a tudományban és ezt használta a sci-fi. De ma már tudjuk, a tudomány egyáltalán nem váltotta meg az emberiséget, sőt. Tehát sokat olvastam akkoriban, ám ennek a korszakomnak vége lett, mihelyst kézhez kaptam az elektrotechnikusi diplomámat, visszamentem Ómoravicára, és beálltam dolgozni. Az a munka nagyon távol állt attól, amit szeretek, de igyekeztem helytállni. Nem voltam alkalmas, hogy karvastagságú kábelekkel dolgozzak, már fizikai adottságaim miatt sem. Vékony és gyenge voltam, és a magasságot sem bírtam. Még abban az évben elvittek katonának. Tizenöt hónapot húztam le Boszniának azon a részén, ahol a kilencvenes évek elején a legsúlyosabb harcok folytak, de 1975-ben még semmi sem utalt erre. A leszerelésem után fél évvel, 22 évesen megnősültem. A lehető leggyorsabban egzisztenciát kellett teremtenem, így az írásról nem is álmodhattam. Albérletben laktunk a feleségemmel és a kislányommal egy kiüresedett falusi iskolában. Gyönyörű, nagy udvarunk volt, hatalmas szilvafákkal és terebélyes bodzabokrokkal. Így telt el három év. Közben azért írogattam ezt-azt, főleg humoreszkeket, fölolvasgattam a családomnak, de különösen nem terheltem vele senkit. Aztán összetalálkoztam Varga Szilveszterrel, aki ott lakott a faluban, de addig mégsem ismertük egymást. Kiderült, hogy verseket ír, és ez untig elég volt ahhoz, hogy nagyon jó barátokká legyünk.
K. P. – Hol közölték az első írásodat?
M. S. – A bácstopolyai Anonymus című irodalmi periodikában, amelynek a kiadását a helyi közösség fedezte. Itt jelent meg először nyomtatásban novellám, azt követően pedig a Magyar Szó kulturális rovatában. Később Szilveszter ötletére szerveztünk egy irodalmi kört, mert úgy tűnt, egyedül semmi esélyünk beverekedni magunkat a vajdasági magyar irodalomba. Úgy hittük, ha csoportosan lépünk fel, komolyabban vesznek bennünket. Szóval megalakítottuk a kört, ha jól emlékszem 84’-ben, és híreszteltük, hogy mi vagyunk a Havonkénti Barátok Társasága. Minden hónapban összejöttünk valamelyikünknél, és fölolvastuk egymásnak az írásainkat. Parázs vitatkozásokba torkolló, remek találkozásaink voltak. Nem emlékszem, hogy valaha is dicsértük volna egymás munkáját, ami azt bizonyítja, a kritikai érzékünk remekül működött. Tudtuk, vége szakad ennek, amint valaki följebb tud kapaszkodni a lajtorján. Ez Kontra Ferencnek sikerült először. Nagyon gyorsan ívelt fölfelé az írói pályája, de amikor már beosztást kapott, segített nekünk a megjelenésben. Vele ellentétben, én akkor még olyan prózát írtam, ami nem vezetett sehová. Az Új Symposion hagyományait követő, esztétizáló szövegirodalmat műveltem, mert snassz lett volna a szétlőtt torkú Károly bácsiról írni. De amikor átjöttem Magyarországra, hirtelen ráébredtem, hogy a Károly bácsik az igazi értékek. Nosztalgiával gondoltam vissza a családomra meg a falura, akkor írtam a Telecskai dombok című elbeszélésemet.
K. P. – Megjelent a HB csoportnak antológiája?
M. S. – Nem, viszont számos fellépésünk volt. A szabadkai Üzenetben pedig Csordás Mihály készített nekünk egy bemutatkozó blokkot, ami végül teljes kudarc lett, mert a megjelenést követően Fekete J. József szabályosan földbe döngölt bennünket.
 
K. P. – Hogyan jelent meg az első köteted?
 
M. S. – Nekem a villanyszerelés lapjait osztották, mesterembernek kellett volna lennem, ehelyett az irodalommal próbáltam foglalkozni. Ez rengeteg összetűzést okozott a feleségemmel, mert eközben frusztrálttá váltam, aki állandó konfliktusban állt önmagával és a világgal. Az irodalommal való foglalkozás időigényes volt, csavargással is járt, és a feleségem nem látott benne perspektívát. Ahogy kijött a könyvem, elváltunk, pedig akkor már megkaptam a Sinkó-díjat, amellyel a legjobb vajdasági első köteteseket jutalmazzák. Ez abszolút engem igazolt volna, de ekkorra már külön éltünk, elment a két gyerekkel, én pedig ott maradtam a közös, 40 négyzetméteres, másfél szobás lakásunkban, amelyet valahogy el kellett volna feleznünk. Aztán kitört a háború, és odaadtam neki a lakáskulcsokat, mielőtt eljöttem.
 
K. P. – Szirmai-díjjal is jutalmazták a könyvedet.
 
M. S. – Igen, és ez nagyon meglepett, jelentős sikerként éltem meg. Szirmai Károly az egyik legkiválóbb vajdasági novellista volt, a fia alapította a díjat, és minden évben a legjobb vajdasági magyar prózakötetnek ítélik oda. Ebben a körben már nagy nevek is előfordultak. Temerinben adták át a díjat, és az akkori jugoszláviai magyar nagykövet is eljött az ünnepségre. Persze a kötet összeállítása nem történt ilyen zökkenőmentesen. A dolog úgy zajlott, hogy Toldi Éva, akit a topolyai Anonymusból ismertem, és aki akkorra már az újvidéki Fórum kiadóházban dolgozott, volt olyan kedves és egy kiadói értekezleten beharangozta a novelláskönyvemet. Boldog is voltam, de meg is fogott vele, mert nem volt anyagom. Kínomban előszedtem azokat az ötleteket, tématöredékeket, amelyeket azért őrizgettem, ha lesz időm, talán majd megírom egyszer. A kötet címadó novellája ilyenformán egy sci-fi szöveg lett, de mert ezek az ötletek annyira soványak voltak, végső elkeseredésemben elővettem a családom, a gyerekkorom történeteit. Aztán mégis, ezeket a novellákat emelték ki a díjátadás laudációján.
K. P. – Sokat dolgozhattál vele, ha néhány hónap alatt kellett megírnod.
M. S. – Inkább azt mondanám, kínlódtam. Nagyon nehéz úgy írni, ha az ember ötkor kel, és délután kettőig fizikai munkát végez, ráadásul szárnyalt már az infláció, szinte alig kaptunk fizetést. Kénytelen voltam maszekolni, mert onnét legalább jött egy kis pénz, így este nyolc lett, mire hazaértem. Ezután ülhettem csak le az írógép mellé holtfáradtan. De valahogy mégiscsak elkészült.
K. P. – Eszedbe jutott valaha is, hogy inkább nyugatra menj?
M. S. – Az, hogy kimenjek Németországba vagy Amerikába, és ott írjak az anyanyelvemen, számomra elképzelhetetlen volt. Csak Magyarország jöhetett szóba és semmi más.
K. P. – Az irodalmi ambícióid is motiváltak, mikor Magyarországot választottad?
M. S. – A szerszámaimat és a munkásruhámat tettem a kocsiba, mert meggyőződésem volt, hogy Magyarországon villanyt fogok szerelni, és vége az irodalmi pályafutásomnak. Csak a szerencsén múlott, hogy nem így történt. A határ innenső oldalán lévő Madarasra jöttünk át egy barátommal, neki ott éltek a rokonai. Azt reméltük, addig dekkolunk majd ott, amíg haza nem térhetünk, de hamar kiderült, Madarason semmilyen munkalehetőség nincs, még répaszedés sem, mert a TSZ is bezárt. Feljöttünk hát Pestre.
K. P. – Kalandos volt átjutni a határon? 
M. S. – Útlevéllel jöttem át, akár egy turista, de akkor rebesgették már, hogy le van zárva a határ, és a hadköteles férfiakat kiszedik a sorból. Nem állt messze ez a valóságtól, mert a munkahelyeken már javában zajlott a kényszertoborzás, de baj nélkül átjöttünk. Később aztán elkövettem egy óriási hülyeséget. Pesten megismerkedtem egy földimmel, aki régóta itt élt, és egy kis céget működtetett. Éppen szüksége volt egy 48 voltos trafóra, na, fogtam magam, és még aznap éjjel visszamentem a trafóért. A Renault 4-esemmel hazamentem Moravicára, kihoztam a trafót, és visszajöttem. Másnap vagy harmadnap lezárták a határt. Utána, ha át akart jönni egy hadköteles férfi, szörnyű kálváriával Bulgárián vagy Románián keresztül szökve tehette csak meg. Még most is libabőrös lesz a kezem szára, ha a könnyelműségemre gondolok. Az azonnali besorozástól pedig, valószínűleg, az menthetett meg, hogy nem sokkal a háború előtt leszereltek a tartalékos állományból, és kékegyenruhás katasztrófaelhárító lettem, akikre még nem volt szükség. Az első szakaszban azokat szedték össze, akiknek otthon volt az egyenruhájuk.
K. P. – Mikor megérkeztél Budapestre, valóban annyira talajvesztettnek és meghasadtnak érezted magad, ahogyan a Meghalni Vukovárnál című regényed főhőse, Mohácsi András?
 
M. S. – Igen, pontosan úgy éreztem magamat. Se rokonom, se barátom nem élt Budapesten. A Sárvári Írótáborral levelezett a HB csoport, amelynek Mezey Katalin volt az egyik szervezője, így őt kerestem meg legelsőnek, hogy tudna-e segítséget nyújtani.
K. P. – Hogyan kerültél kapcsolatba vele?
 
M. S. – A nyolcvanas évek közepén Varga Szilveszter hallott egy rádióműsort a Sárvári Diákírók köréről, és indítványozta, írjunk nekik levelet. Írtunk is, Kemény István válaszolt, így kerültünk kapcsolatba. Később Mezey Kati irodalmi estet is szervezett nekünk az Almássy téri Művelődési házban. Oláh Jánossal ők voltak az egyedüli ismerőseim. Óriási szerencsém, hogy Jánost akkor nevezték ki a Petőfi Művelődési Központ igazgatójának, így alkalmazhatott gondnokként. Az általa szerkesztett Remetei Kéziratokban már együtt dolgoztunk. A második könyvem megjelenése után meghívtak a sárvári diákírók táborába zsűrizni, szabályosan beleráncigáltak az irodalmi életbe, ha akarok, sem maradhattam volna ki belőle, annyira ösztönöztek. A munkahelyemen laktam egy kis manzárdirodában, ahol rengeteget lehettem egyedül, és amikor rám tört a honvágy, és átéltem annak a hiányát, amit elveszítettem, előszedtem és megírtam a bácskai történeteimet. A Távolodás Bácskától című második novelláskötetem több mint kétharmadát írtam itt meg.
 
K. P. – Hogy alakult Budapesten a magánéleted?
 
M. S. – Az áttelepülésem után nagyon hamar megismerkedtem Pál Zsuzsával, vele azóta tart a kapcsolatunk. A párom elhivatott, lelkes magyartanár egy középiskolában, sokat köszönhetek neki, mert hitehagyott pillanataimban is mellettem áll. Kiváló érzéke van az irodalomhoz, mindig kijavítja a modorosságaimat.
K. P. – Budapestre történő letelepedésedet követően már végérvényesnek tűnt az írói szerepvállalás? Felváltotta-e a kedvtelés alkalomszerűségét a rendszerességre törő profizmus?
M. S. – Ez szépen hangzik így, de esetemben messze áll a valóságtól. Amióta átjöttem, az írással, vagy irodalomhoz kapcsolódó tevékenységgel foglalkozom. Voltam már kiadványszerkesztő, napilapnál és hetilapnál szerkesztő, ám, hogy rendszeresen írnék, olyasmit, ami irodalomnak nevezhető, az erős túlzás. Nehezen szánom rá magam az írásra. Úgy vagyok vele, ha nem tudok megújulni abban, amit csinálok, akkor nem tehetek mást, csupán ismétlem önmagamat. A Bácska témakörrel is ez a helyzet. Úgy érzem, mindent elmondtam már erről a világról, amit szerettem volna, igazán újat hozzátenni nem tudok már.
  
K. P. – Különös, nincs benned intenció a mítoszteremtésre, egyáltalán nem idealizálod a szülőföldedet. Az egyik novelládban azt írod, olyan vidék ez, ahol „(…) senki nem felel semmiért.”   
M. S. – Szándékkal teremteni mítoszt a lehető legbiztosabb kudarc lenne. Ha egy író tendenciózusan ír, formál egy világot, nem érdemli meg, hogy olvassák a könyveit. Ez nem lehet cél. Én nagyon vizuális típus vagyok. Ha írok, mindig látnom kell azt a világot, amelyből a szereplőim érkeznek.
K. P. – Élesebb rálátást nyertél erre a vidékre Budapestről?
M. S. – Sokáig azt hittem, igen, de mégsem. Csak egy bizonyos szegmensét láthattam élesebben, a hetvenes-nyolcvanas évek Bácskáját, amelyben éltem. A többiről szinte jogom sincs megszólalni. A hetvenes-nyolcvanas évek sokáig az ismert univerzum határa volt számomra. Fontossá vált ez az időszak, hiszen ezt vesztettem el. Ha az ember elveszít valamit, hirtelenjében kapkodni kezd, hátha egy töredékét megtarthatja mégis.
K. P. – Soha nem támadtak azért otthon, a faluban, hogy „kiteregetted a szennyest”, azaz írásaid az ott élők viselt dolgaiból is élnek?
M. S. – Néha kaptam egy-két epés megjegyzést, hogy tán nem kéne a novelláimban létező személyek nevét használni, de sosem magyarázkodtam, mert ezt semmilyen szabály vagy etikai kódex sem tiltja. Aki a szememre veti ezt, tegye csak, továbbra sem magyarázkodom. Azoknak a személyeknek, akiket név szerint szőttem az írásaimba, nagy része már halott. Úgy érzem, inkább emléket állítok nekik, egyébként mindegyikük kedves ismerősöm vagy barátom volt.
K. P. – Szele Bálint irja: „Majoros Sándor novelláiban a fő húzóerő mindig maga a történetmesélés. Sok esetben viszont nem a „mit,” hanem a „hogyan” dominál az írásaiban, vagyis a tartalom helyét időnként átveszi a formák művészete.” Ugyanakkor nagyon kifinomult „témaérzékenységed” is kitűnik. Hogyan érkeznek és szerveződnek, formálódnak az alkotói folyamatban a Majoros-novellák történetei?
M. S. – Nekem az a rögeszmém, hogy történet nélkül nincs prózairodalom, és nemcsak az, hanem egy sereg egyéb minden, ami az emberek közötti viszonyokat jellemzi. Hiába a sok ellentétes irányú próbálkozás a tisztán szövegközpontú prózával, az agyunk úgy van kialakítva, hogy történetekből és történésekből érti és értelmezi a világot. Nem véletlen, hogy a Biblia is csupa példabeszédből áll: a történetek jelentik benne azt a hordozó alapot, amelyen az erkölcsi tanulság megtelepszik. Már bocsánat a kifejezésért, de nagy marhaság lenne semmibe venni azt, ami évezredek óta a prózairodalom lényege. A kérdés izgalmasabbik része természetesen az, hogy mit nevezünk máma, az avantgárd és a posztmodern dúlás után is történetnek? Ki az, aki elő mer jönni egy olyan művel, ami merőben különbözik minden korábban létrejött írásműtől, de valahol mégis beletagozódik a történetközvetítés ősi vonulatába? Egy ilyen, újdonatúj történet mennyire alapuljon megélt eseményeken és mennyire a fikción?
K. P. –  Márquezt említetted az imént. Borges Alef című novellája regényed rejtélyes, összetett kompozíciójának egyik meghatározó referenciája. Korábbi beszélgetéseinkből tudom, hogy Cortázar rajongó is vagy. Kritikusaid is megemlítik ez irányú  kötődésedet, mint Nagy Gábor írja regényed kapcsán: „A mágikus realizmus latin-amerikai változatától láthatóan sokat tanult (…)”. Sőt, a „valóságot és fantasztikumot elválasztó demarkációs vonal” felszámolása, amely a Meghalni Vukovárnál legjellegzetesebb tendenciája, egyenesen márquezi program.
M. S. – A mágikus realizmust az én generációm nem tudta kikerülni, bár aki mélyebben is beleártotta magát, vagy csak elolvasta a hozzánk érkező latin amerikai irodalmat, az láthatta, hogy errefelé, ha nem is tévesen, de mindenképpen pontatlanul használják ezt a fogalmat. Nekem a mágikus realizmus etalonja Asturias Az a félvér nőszemély című regénye, amelyben látomásos lüktetéssel kavarog a regénybeli valóság és a regénybeli álom, egyforma teret biztosítva a keresztény meg az indián mítoszoknak, és ami még ennél is lényegesebb: elmosva és feloldva minden köztük lévő határvonalat. Ez a fajta mágikus realizmus olyan, mint lázasan nézni a szoba falára pingált mintát, és fölfedezni benne valami rációt, de akármilyen nehéz is vele boldogulni, ez az igazi mágikus realizmus. Minden egyéb, Márquezt is beleértve már csak helyi színekkel gazdagított mesélő próza, de éppen ez az, ami megtévesztő. Ha elég messziről nézzük őket, akkor minden helyi szokás és rítus mágikus tevékenységnek látszhat. A latin-amerikai mágikus realizmusnak ez lehet az egyik titka, és ezért is csengett le olyan hirtelenül, mint ahogyan fölfutott. A történetek iránti leplezett vagy leplezetlen igény viszont megmaradt, és ha már Cortazárról szó esett, az ő munkássága az egyik legszebb példája annak, hogy a szimplán csak realizmusnak nevezett stílusirányzat is hihetetlenül árnyalt és összetett. Ami engem illet, nem írok se riportokat, se tényregényt. Az én figuráim csak annyiban valóságosak, hogy némelyik mögött ott van egy valaha élt ember árnyéka, de ez csak a körvonalakra elég, a vérrel és ideggel lüktető igazi hősökre nem. Nálam mindig a történet – bár ezt nevezhetném helyzetnek is – hozza magával a hőst, ebbe a képletbe keresem meg a behelyettesítendő változót és nem fordítva.
 K. P. – Gion Nándor „méltó örököse”-ként írt rólad Elek Tibor. Érzed az örökség súlyát?
M. S. – Két ok miatt nem érzem: Gion Nándor életműve nem maradt torzóban, amit folytatni kéne és lehetne, másfelől pedig nem vagyok bácskai író. Az csak a sors ajándéka, hogy itt élhetek Magyarországon, ennyire közel a szülőföldemhez, de elvileg az is megtörténhetett volna velem, hogy Új-Zélandra költözöm, ahol valószínűleg ugyanezeket a történeteket írtam volna meg, az új-zélandi magyar irodalom épülésére és gazdagítására.
K. P. – Novelláid egyik jellegzetességeként jegyzi Szele, hogy: „Majoros Sándor nem zárja le elbeszéléseit a szó szoros értelmében – mintha nem akarná kimondani a szót: <<vége>>. A szerző a változásokig visz el minket, lezárást, végkifejletet – talán tudatosan – alig-alig ad.” Tudatosan?
M. S. – A prózában jó néhány befejezési technika létezik, ezek közül csak egy a visszatartott információ. Szerintem így teremtődik meg leginkább a lehetősége annak, hogy megértsük: igazi végkifejlet, amely egyszer s mindenkorra lezár valamit, az nem létezik. Azzal, hogy valami véget ér – alkalmasint egy novellában elmondott történet – kezdetét veszi valami más, az elmondott történet továbbgondolása és értelmezése.
K. P. – „Majoros bácskai novelláinak különlegességét (…) az adja, hogy történeteinek hátterében még nem a háború pokla mutatkozik meg, hanem egy nehezebben ábrázolható állapot: a vihar előtti csend és az abban felszikrázó feszültség. A kötet a félelem születését – a gyomrok éppen csak kezdődő remegését és a torkok első elszorulását – rajzolja meg. (…) címadó novellájában például a Zöld-szigetre kiránduló vajdasági magyar társaság tagjai még maguk is furcsálkodva fogadják, hogy a váratlan baleset áldozatának sorsa felett töprengve kénytelenek azt mérlegelni, hogy vajon a <<horvátok>> eszéki vagy a <<szerbek>> zombori kórházába vigyék-e szerencsétlenül járt kollégájukat – de valójában már tudják, olyan időket élnek, amikor ennek a döntésnek sorsfordító jelentősége lehet…” – írja Tóth H. Zsolt a Kirándulás a Zöld-szigetre című novelláskönyvedet bemutatva, amelyet egyszer a legsikerültebbként említetted. Mivel indokolnád az ítéleted?
M. S. – Nem a legsikerültebbként, hanem az egyik számomra legkedvesebbként. Ez az írás egy olyan szituációt dolgoz fel, amelyből nem lehet jól kijönni. Adva van egy nyílt lábtörés, amelynek sérültjét be lehetne vinni a közelebbi, jól felszerelt eszéki kórházba, de az a horvát oldalon van, ami Szlovénia elszakadása után félig-meddig már az ellenség földje. Marad tehát a rosszabb zombori kórház, ahol azonnal amputálnák a sérült lábat, ám ez a mi oldalunkon van, tehát hazai terep. A dolog eszenciáját az adja, hogy a sérültnek nincs beleszólása az események menetébe: azok hoznak döntést helyette, akik ezzel a tragédiával szemben teljesen közömbösek. A kérdés az, hogy milyen érvek szerint, és hogyan fognak dönteni.
 
K. P. – „A jó novella attól jó, hogy nincs benne semmi szükségtelen dolog: nincs benne egyetlen fölösleges bekezdés vagy sor sem, és a végén csattan egy nagyot. Majoros Sándor novellái nem magukban csattannak, hanem pofon ütnek – szinte megfoghatóan egy kéz nyúl ki a könyvből, és arcul csapja az olvasót, mintegy az események részesévé avatva őt. Majoros novelláinak ereje elsősorban abban van, hogy először elvisznek egy szép, stabil, élhető – már-már nosztalgikus és idilli – világba, beleringatnak, aztán könyörtelenül tudatják, hogy mindez már nem létezik (és, horribile dictu, hogy minden a világon ugyanilyen egyszerűen ugyanígy járhat).” Sőt – tovább gondolva Szele éles meglátását – a szövegek tán azt is sugallják, hogy soha nem is létezett az a világ, csupán az emlékezés hozza létre azt, amely végtére is a novellák közege? S ez, mintha a tényszerűség fikcionális természetére is fölhívná a figyelmet…
 
M. S. – Az irodalom és a valóság összemosása olyan hiba, amely magában hordozza a bűn méltóságát. Nekem sajnos elég gyakran kellett szembesülnöm olyan kérdésekkel, hogy ez, vagy az az írásom mennyire alapult megtörtént eseményeken. Talán amiatt kerültem ebbe a helyzetbe, hogy sok háború-közeli, sötét tónusú novellát írtam, amelyekről ugyebár jobb lenne, ha tisztán a fikció szüleményei lennének, de itt valahogy mégsem azok, és ez nyugtalanító. Amit az előbb mondtam, hogy a történet az alap, amelyre az irodalom épül, azzal egészíteném ki, hogy ebben a történetben azért nem árt, ha ott bujkál egy empirikus módon és módszerekkel észlelhető valóság egy részlete is. Egyik-másik írásom talán ezért a valóságbújtatásért vágja pofon az olvasót, bár én ezt azért nem szeretném. 
K. P. – „(…) Életében mindenki átesik legalább egyszer a menekülésen, s ok-okozati alapon a háborún. A nyugalom, s vele együtt az otthon állandósága csupán illúzió. Bármelyik pillanatban jöhet egy politikus, aki fölpiszkálja az emberekben lapuló csürhét, s akkor rájövünk, hogy Tamási Áron szépet mondott, de nem igazat. Az igazságot a szétlőtt városokban kell keresgélnünk, s ha mindenáron ragaszkodni akarunk Tamási életértelmezéshez, akkor azt kell mondanunk: azért vagyunk a világon, hogy valahol meneküljünk benne. (…)” Szinte valahány, a regénnyel foglalkozó kritikus beleakadt az idézettbe, nyilván, hiszen elég provokatív, különösen, ha azt is kijelenthetjük, Tamási ezen gondolata nem csupán morális értelemben, de politikailag is emblematizálódott. Tehát egy világszemléletet bizonytalanítasz el. Mintha lenne ennek, a menekülés cselekvésére módosított létértelmezésnek egy, a társadalmi, politikai mellett, kifejezetten a narrátorra irányuló felhangja. Mit értesz azon, hogy „(…) ok-okozati alapon a háborún.”?
M. S. – A háború nem mindig úgy jelenik meg, hogy megperzseli a házad tetejét, sokszor csak sugárzik valahonnan. Úgy érzékelem, hogy egyre reménytelenebbé válik körülöttünk a világ. Tamási kijelentését azért érzem idealistának, mert ez a fajta nyugalom a maga békességes tökéletességében sohasem létezett. Olyan erők irányítják az életünket, amelyek törvényszerűségeiről halvány sejtelmünk sincs. Az én otthonom még áll, de lehet, öt perc múlva jön egy globális méretű válság, és megint nézelődnöm kell, hogy hová, merre meneküljek.
K. P. – 99’ nyarán vetítették a Magyarok a délszláv háborúban című dokumentum-filmsorozatot valamelyik televíziós csatornán. Jól emlékszem, a riportalanyok egyike azt nyilatkozta, ha kimegy az utcára, beül egy kávézóba, kocsmába és körülnéz, szinte az első pillantásra megmondja, melyik férfi harcolt háborúban, melyik nem. Mire a regényed végére értem, meggyőződésemmé vált, hogy te mégis ott voltál. Honnan értek el ezek a bestiális történetek, például, amely a narrátor rémálmát szolgáltatta?
M. S. – Találkoztam néhány emberrel, akik átélték a háború borzalmát. Nem olyan szándékkal beszélgettem velük, hogy majd regényt írok belőle, hanem mint ismerőseimmel, barátaimmal, de amit hallottam, megőriztem. Eszembe sem jutott, hogy erről még könyvet fogok írni. A Meghalni Vukovárnál kísérlet volt, játék a formával, a térrel, idővel, a valósággal. A kritika, Takács Ferenc irodalomtörténész elemzését kivéve, nem értette meg ezt. Bevallom, csalódott vagyok kissé, magam többre taksáltam a regényt, mint ahogyan itthon fogadták. A Vukovár régi típusú olvasót igényel, azt a fajtát, amilyen ma már talán nem is létezik, de amilyenek mi mindannyian voltunk még az internet megjelenése előtt. Akkoriban még nem átfutottuk a szövegeket, hanem elmélyedtünk bennük, akármilyen irodalomról is volt szó. Amikor a könyv megjelent, nem sokan írtak róla, de a kritikák többségéből ezt hámoztam ki: az ítészek többsége nem értette, miről van szó. Létezi egy arab közmondás: ha egyvalaki mondja, hogy szamár vagy, ne törődje vele, ha ketten mondják ugyanezt, vedd fontolóra a dolgot, ha pedig tízen, akkor vegyél magadnak nyerget. Komolyan mondom, már nézegettem a nyergeket, amikor, utoljára, még tettem egy próbát az akkor már súlyos beteg édesanyámmal is. Félve adtam a kezébe a könyvet, mert rögtön az elején van egy durva jelenet, amelyben öt feketeruhás katona megerőszakol egy fejetlen női hullát, és úgy gondoltam, ez már sok lehet neki. Anyám négy elemit végzett, de legnagyobb meglepetésemre pontosan tudta, mi történik ebben a könyvben és mi a végkifejlete. De őneki, ha azt vesszük, helyzeti előnye volt ágyhoz kötött betegként, akinek bőven jutott ideje az alapos és elmélyült olvasásra. Ezt követően aztán nem vettem magamnak nyerget.
K. P. – Nyilván nem lineárisan, hanem párhuzamosan írtad, vezetted a szürreális budapesti és a naturálisabb vukovári szálat, komoly szerkesztési feladatot állítva magad elé azzal, hogyan feszíted egymásnak, vagy oldod egymásba az önálló szövegrészeket. A novelláid füzérszerűen jelennek meg, nincs különösebb távolság a szövegek között, ezért is gondolom, ez új kihívást is jelenthetett számodra.
M. S. – Az alapötletem az volt, hogy azt a bizonyos halál előtti utolsó pillanatot, amelyről mindenféle legendák keringenek, kitágítom és ráterítem a főhős egész életére. Ábrázolni akartam, hogyan hat az utolsó pillanat visszafelé, és határozza meg, szinte a teljes életünket. A regényben két valóság keveredik egymással, de e kettő a végére mégis egy, ám meglehetősen víziószerű valóságba torkollik, amely a halál túlsó felén létezik. Feltételeztem, ha Vukovárban harcol valaki, de világ életében Budapestre vágyakozott, abban a szörnyű káoszban ez a vágy víziószerűen akár teljesülhet is számára. Azért ragadott ez meg, mert katonakoromban Travnikban, átéltem hasonlót. Néztem a Vlasics hegyet, ott Boszniában, és szinte átlendített fölötte a sóvárgás a szülőföldem iránt, hogy elrepítsen egy különös, virtuális valóságba.
 K. P. – „(…) a magyar nyelvű regény horvát nyelven fejeződik be az ír regényírótól származó idézettel.” – írja Takács Ferenc. Irodalmi allúziók és intertextusok tömkelegével dolgozik a szöveg. Mely irodalmi művek és milyen funkciókban vannak megidézve? Például: hogyan aktivizálódik az Ulysses a Meghalni Vukovárnál-ban?
 M. S. – Az Ulysses a regény kulcsmotívuma. A főhős a romok közt megtalálja a horvát kiadás egy példányát, magához veszi, és úgy cipeli magával, mint valami talizmánt, amely mindaddig védi a veszélyektől, amíg el nem olvassa az utolsó betűjéig. Ismeretes, hogy Joyce hét évig dolgozott az Ulyssesen, mert olyasféle enciklopédiának képzelte el, mint amilyen Homérosz Odüsszeiája, amely magába sűríti korának minden tudását és mítoszait. Bárhogy is ítéljük meg ezt a művet, nem lehet vitás, hogy a XX. század egyik legjelentősebb irodalmi kísérletéről van szó, amely sajátságos módon kezeli az időt és a teret. Az én Vukovár-könyvem közel sem ilyen nagy ívű, de szimbólumvilága erőteljesen az Ulyssesre épül. A kapcsolódási pontok közül csak egyet, a Mohácsi András és Leopold Bloom között tapasztalható hasonlóságot említeném, ugyanis mindketten idegenként mozognak a saját hazájukban.
 K. P. – „(…) Borges, akit az elbeszélő említ, négy fantasztikus témakört jelöl meg, amelyek közül három könnyen fellelhető a regényben: álom és valóság összemosódása, utazás az időben és az én megkettőződése.” – írja Varga István, amelynek alapján, akár fantasztikus regénynek is titulálhatnánk a művet. De Takács Ferenc kijelenti, hogy „Háborús regényt olvasunk (…)”, ám hangsúlyozza: „(…) csakhogy közben különös dolgok történnek a regényben magában a (háborús) regénnyel. (…) Idővel ráeszmélünk: a másvilágon vagyunk, a képzelet és a halál másvilágában, a regény – mintegy menet közben – maga is menekül, maga is száműzetésbe vonul, mégpedig a reáliák, a történeti és tárgyi igazságok világából a fantasztikum birodalmába.” Tehát egyfajta „menekülő-regény”-ről kellene beszélnünk? Ha kategorizálni kellene, magad hová sorolnád?
 
M. S. – Háborús regény, amelynek bár vannak dokumentarista elemei, mégis inkább intellektuális kísérlet. Mivel ezt megelőzően csupa lineáris vonalvezetésű, bácskai témájú novellát írtam, ezzel a könyvvel olyasféle kalandra vállalkoztam, mintha a turisták rajzolásával pénzt kereső festő hirtelen az Avignoni kisasszonyok stílusában próbálná megörökíteni a kuncsaftjait. Azok a műelemzők, akik már találkoztak a nevemmel és a műveimmel, egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele, nem tudják elfogadni.
 
K. P.  – „Az Akácfáink sokáig élnek bizonyos szempontból nézve visszatérést jelent, hiszen a szerző igazában novellák írója, a regénye kivételt jelent. Visszatérés ez a novelláskötet azért is, mert a novellák a polgárháború előtti években játszódnak le. Ugyanakkor ezek az írások kapcsolódnak a regényhez azért, mert szinte mindegyik a háború kitörésével zárul.” – írja Varga István. Az Akácfáink sokáig élnek elbeszélt ideje tehát lineárisan illeszkedik a Meghalni Vukovárnál elbeszélt idejéhez. Továbbá a valós és a fiktív elemek sajátos elkeverésének okán, tekinthetjük-e a regényt egyfajta szintézis kísérletnek, amely a realisztikus és a fantasztikus prózaeljárások összehangolásával kialakította Majoros Sándor új beszédmódját? De először jelenik meg a regényben Budapest is cselekménytérként, amelyet addig mindig csak Bácska jelentett.
 
M. S. – Ez a könyv a lezárása a novellisztika terén végzett „bácskai” kísérletezésemnek. Tudom, hogy nagy merészség ilyet kijelenteni, hiszen idáig mást nem is írtam, csak ezt a most már deklaráltan is elhagyott világot, de ez a „bácskai íróság” eddig is komoly terheket rótt rám, mostanában pedig egyre inkább úgy érzem, ha folytatnám a mesélésnek ezt a módját, már senkinek sem lennék érdekes. Egyébként is úgy érzem, amit novellában fontosnak tartottam, azt már elmondtam. Az Akácfáink sokáig élnek talán emiatt a döntésem miatt lett könnyedebb, vagy ha úgy tetszik, napfényesebb az előző könyveimnél. A nyelvezete szinte lecsupaszítottan egyszerű, már a minimalizmusba hajló. Nem állítom, hogy ez az a nyelv, amellyel a folytatást elképzelem, de egyre inkább a mindennapi élet mikrojelenségeivel szeretnék foglalkozni, függetlenül attól, hogy ezek a jelenségek földrajzilag hol és kikkel hozhatók kapcsolatba. Budapest most még nem foglalkoztat úgy, mint irodalmi helyszín, sőt, igyekszem magam függetleníteni mindenfajta, a világtérképen ceruzával bekarikázható helyszíntől. Kísérletezni fogok továbbra is, még ha nem is olyan merészen, mint ahogy a Vukovár regényemben tettem.
            K. P. – Lefordították a regényt horvát nyelvre. Milyen volt a fogadtatása?
M. S. – Minden várakozásomat felülmúlta. Kolumnás interjút közölt velem a Zarez, ami az ottani ÉS-nek felel meg, ezt megelőzően pedig a pulai könyvfesztiválon nagy érdeklődéssel kísért könyvbemutatót rendeztek. Horvát kiadóm, az ArTresor Zágrábban is szervezett egy bemutatkozó estet, amely komoly sajtóvisszhangot keltett. (A szerző oldalán, a www.regenytar.hu –n megtalálhatóak a fontosabb cikkek, hivatkozások. – K.P.) Nagy élmény volt találkozni, megismerkedni Ljupko Paljetakkal, az Ulysses horvát fordítójával, akit megemlítettem a Meghalni Vukovárnál egyik fejezetében. A pulai könyvfesztiválnak volt egy félig-meddig kötetlen része, a Reggeli a szerzővel című délelőtti beszélgetős műsor, amelyet neves horvát televíziós személyiségek vezettek. A velem beszélgető riporter úgy adta meg figyelmes elismeréssel az alaphangot, hogy felsorolta az Aranycsapat játékosait. A kötet kiváló fordítója, Xénia Detoni volt a tolmácsom. Meglepetésként ért, hogy a horvátok nem a könyv dokumentarista jellegére voltak kíváncsiak, hanem a szimbolikájára. Nagyon alaposan elemezték a benne lévő Ulysses-motívumot is, ami számomra is teljesen új megvilágításba helyezte a regényt. Végtelenül barátságos és nyitott volt mindenki, a könyvfesztiválon pedig mindenki szóhoz jutott, és mindenki szívesen hallgatta a másikat.
K. P. – Mit gondolsz, itthon miért nem részesült a horvátországihoz hasonló figyelemben a regény?
M. S. – Semmilyen szinten nem veszek részt az úgynevezett irodalmi életben. Meggyőződésem, ha egy irodalmi mű önmagában, a saját hatásmechanizmusával nem képes felhívni magára a figyelmet, akkor az ügyes marketing se tehet érte túl sokat. Az író szerepe kimerül azzal, hogy megírta a könyvét.
K. P. – Az elismerés mégsem maradt el. 1994-ben Déry-jutalomban részesültél. 2004-ben megnyerted Az Édes Anyanyelvünk pályázat megosztott 1. díját próza kategóriában, és József Attila-díjjal tűntettek ki.
M. S. – Valóban, de a díjakkal feldíszítve is megmaradtam munkanélkülinek, és hiába ajánlgattam magamat, sehol sem voltak kíváncsiak rám. Ez tovább erősít abban, hogy laikus vagyok az önmenedzseléshez. A barátaim is mindig evvel szekálnak, de én még arra sem vagyok képes, hogy a megjelenő könyveimből tiszteletpéldányt küldjek az arra érdemeseknek. Még ezt is tolakodásnak érzem, amely mögött valami sandaság lapul, de ha más nem is, hát az, hogy: íme, ez vagyok én, tessék figyelni rám. Szívesen adok az írásaimból bárkinek, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa, de senkire nem erőltetem. Nekem ilyen a hozzáállásom, és alighanem, ezzel vesztésre állok.
 
K. P. – Miből élsz?
 
M. S. – Elsősorban kiadványkészítésből, ezzel foglalkozom az írással párhuzamosan 91’ óta, és kitanultam valamennyire a webes szakmát is. Időigényes, minden energiámat felőrlő tevékenység ez, de örülök, hogy egyáltalán van valami, amivel foglalkozhatom. Minden nap írok is egy kicsit, legalább egy blogot a honlapomra, afféle ujjgyakorlatként, miközben más feladatok kihívásaival gyötrődöm.
K. P. – Készítettél egy saját honlapot Regénytár címmel. Hogyan üzemel, mennyien látogatják?
M. S. – A Regénytárral az volt a célom, hogy az írásaim megjelenjenek a világhálón, szerintem az internetes irodalomé a jövő. A honlap negyedik éve működik, és mostanában már kezdi túlnőni a személyes honlap kereteit. Azt még nem merném ráfogni, hogy igazi irodalmi portál lett belőle, de már csak egy aprócska lépés, egy naprakész kritikarovat választja el ettől. Nemrég Kerékgyártó György író barátommal belekezdtünk a Pagány és Tsa Szórakoztató Füzetek elektronikus úton történő publikálásába, amelyben olyan olvasnivalót kínálunk, amely se nem szépirodalom, se nem ponyva, hanem valahol félúton van a kettő között. Médiaháttér nélkül nem várhatunk nagy áttörést az ügytől, amolyan kísérleti terep ez inkább. A szívem csücske ez a weblap, amelyet magam programozok és magam is csinosítgatok. Rengeteg időm megy rá, de ezt nem érzem elveszettnek, sőt, egyre komolyabban foglalkoztat a gondolat, hogy csak itt közöljek, sehol máshol.
K. P. – Lépten-nyomon elítéled a nagyvárost, néha kifejezetten Budapestet, amelyet még kávézási szokásaiban – a kortyolgatós bosnyák kávé és a hirtelen felhajtott, méregerős pesti fekete viszonyában is megszólsz. Ennyire élhetetlen és szertartás nélküli ez a város?
M. S. – Sokáig küzdöttem az urbánus életforma ellen, mert ugyanazt éreztem itt nagyban, amit annak idején Szabadkán kicsiben. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a hatalmas, nyüzsgő várossal, amelynek saját furcsa törvényszerűségei vannak. Mindig megmosolyogtam például, ha a közértben a kenyerek közt turkáló embereket láttam. Nálunk, Moravicán a pék elénk tette a kenyeret, és azt vittük, amit kaptunk, senkinek se jutott eszébe, hogy kifogásolja a színét vagy az állagát, . Itt élek mégis, ebben a városban, és ha nagyon elítélném, akkor az lenne a kérdés, miért nem megyek el valahová máshová.
K. P. – Akár vissza Bácskába?
 
M. S. – Oda már nem. Annak ellenére, hogy Budapest ilyen, amilyen, azért tengernyi itt a lehetőség. Bár tény, turistalátványosságként mutogathatnánk, így néz ki egy igazán elhanyagolt kelet-európai főváros. Talán éppen ez a bája.
K. P. – Mikor voltál utoljára Moravica kocsmájában, a Bácska-novelláidban legendássá lett Aranyhordóban?
 
M. S. – Ha jól emlékszem a 90’-es évek közepén jártam ott utoljára, és forinttal fizettem az apatini sörért, mert akkoriban a dinár értéke a béka feneke alá zuhant. Ez volt a legutolsó látogatásom, mert az ezredforduló környékén megszűnt. Egy ideig vegyeskereskedés volt a helyén, majd festéküzlet, nemrég pedig végleg bezárták.

 

Bejegyzések

Morris Methales ajánlata

Hozzászólás most!

 

Te, ott! Este ne hozz magaddal senkit, csak te gyere – írta és az egész délután, mint a Monarchia hullott szét. Ilyenkor mindig Cure kell, Kiss Me bakeliten. Sercegés és álmodozás, odakinn meg szégyenkeznek a szemek és az öklök, úgy ellágyultak a mezőn egy rongy szivárvány alatt: 2009 szeptembere van, elhull a világ: elvonult a menet. Csak sorskérdést hagyva maga után: ez mi volt? Hogy mi kedves olvasóm? Egy gyönyörű nyitókép Petőfi és Ady soraiból összeollózva. És egy melegfelvonulás – természetesen. Mi legyen ezzel az reprodukcióra képtelen életformával? Ostoba egy küldetés – fontoskodik kísérőm – de a hazáért mindent! Ismét útra kell kelni, az első cél az emberiség és az AIDS bölcsője: Afrika. Önmagában persze mit se ér maga az utazás, hisz minél távolabb megyek szép hazámtól, annál kevésbé érzem a külvilágot. Mégis e felszines külső utazás kell, a stewardessek  combja (most kivétlesen hordárok bokája), hogy megadja a hangulatot a spirituális utazásra, mely végén aztán úgyis magamban lelem fel a közös isteni igazságot, ami úgy egy, hogy minden egyes földi ember húsába befalazva ott van, mert ott kell lennie. És a felpiszkált Isten úgy mászik majd ki belőlem, mint gnóm a megrepedő föld alól, szájában sárral. Te, ott, Márja! Acetonszagban pihegsz. Ha a kéz és a lábkörmeim különböző színűek, az béna, ha mindkettő úgyanolyan, az pedáns, ha nincs kifestve, akkor unalmas vagyok. Fesd, mondjuk, csak a kezeiden. Igen, úgy lazának tűnök majd! Igen, légy az, ahogy estefele kilököd a lépcsőház ajtaját, hajadbatúrsz, mint a samponreklámban, megvillanak a piros körmök. Vér. Eközben én Afrika kellős közepén állok egy leláncolt behemót néger előtt. Csókold már meg – veszem ki nagy nehezen kísérőm szavait, nem tudom, hogy röhög, vagy prüszköl a homoktól, esetleg csak a bélyeg torzít. Nem megy, nem magy, nem megy! – ordibálok, majd hasbaütöm tiszta erőből. Az nem mozdul, mint egy tengely áll ki a kibaszott egyenlítőből. Irány a terepjáró, irány a reptér, el innen, legyen Berlin, javasolja a kísérőm. Legyen New York, döntök én. Majd nem, mi? Te meg, igen, te, ott! Nézed a tévét, közben olvasod ezt a számítógépeden, frissíted a postafiókod, és annyira, de annyira nem érzed az idő múlását, mint én a sebességet felszállás után. Én reptérről reptérre, miközben az ország, mint egy duzzogó kiscica gubbaszt a Kárpát-medencében. Egyik éjjel kihúzott szemmel korzóztunk a Sohóban, amikor a kísérőm a fülembe súgja, hogy már nem „szűz”, de nem emlékszik, hogy milyen volt, viszont kipróbálná még egyszer. Rámutatok egy csövesre és nem bírom abbahagyni a röhögést. Cé Ronaldo, Cé Ronaldo – kiabálja a kísérőm, majd elvégzi a bűntetőt. A la Esti Kornél – legitimálja rögtön tettét egy intertextussal. Morris Methales utálja Kosztolányit – írták valahol. Ady-t messze többre tartja – írja a Blikk. Posztromanticizmus – így hívják a világirodalom következő korszakát a Times.com kulturális rovatában, mely a posztmodern belátásait el nem veti. Sőt elfogadja, hogy az írás mögött nincs semmi, csak a végtelen űr – olvasható az ÉS Semmiért egészen című írásában. Ugyanakkor komolyan veszi, hogy csak az írás és az Írás van, legyen írva bármi, de bármi. A szó már nem strandlabda, amivel tét nélkül dobálózunk, hanem szörfdeszka – és a vihar kurva nagy. Az van amit írunk és amit nem tudunk leírni, ami leírható, az nincs, az a nix. Magyarorság is csak a képzeletben él, két iszonyú erőtér, a dukumentálhatatlan kelet és a dokumentáló nyugat közti vákumban. Ha Morris ír, talán lesz euró, ha arab lányokra pazarolja drága idejét, akkor valószínűleg nem, és maradnak a gyilkos ösztönök, apró cigányok a ravatalon hófehér ruhában, vér áztatta szivárványos zászlók, tükörképnek meg Szlovákia. Posztromantika – hm… ám legyen – mondom, majd – felszívom az MDMA nagy részét, kicsi a nyelv alá, a százeuróst odadobom az ágyra, a tükröt meg majd tisztáranyalja a cica: Most mirajtunk a sor. Mondjam azt szerelem? Szerelem, mondom, hát az. És elveszek az örök éjszakában. Magamban? A srácban? Eredményes a küldetés vagy nem? A Felvidéken földrengést jeleznek a műszerek. Te, ott. Iszod a söröd egyedül, áhh, mégiscsak jobb lett volna, ha nem egyedül mész, Tom Waits-szel nyomod tele a zenegépet cserébe a felesleges ábrándozásért, amikor nyílik az ajtó… Másnap meg reggel letagadod, hogy ki szívta ki a nyakadat – még sálat is veszel, így meg azt hiszik, Godart-t majmolod. Te tudod. Aztán te, ott a végeláthatatlan sikátoron sietsz át, amikor késpenge csap oldaladba. Kinek a bosszúja, ki ez, ki arconcsap és tépi le a ruháidat? Erre most nincs magyarázat, hogy nagyobb legyen a döbbenet. Ezért a sok izgalom, mondaná valaki, ha nem kettőnk titka volna a délutánod. Piros körömlakk. (Így továbbra is a Balatonra kell azt mondani, hogy tenger.) Biztos norvégok voltak – írják másnap a kuruc.infón. Majd a buzi és a cigány – a két szimbolikus ellenség, ugye – praktikus ötvözetén fantáziálnak. Pedig, tudhatnák, az asszimiláció a tökéletes formája a kiírtásnak, mert nem maradnak tetemek se. Aztán majd lehet írni, hogy holokamu. És mi marad a kisebbségek után? Mi lesz ezzel a tűzzel belül, ami városokat képes felégetni (Lásd: Varsó, Drezda, Berlin), ha elvesztem felette a kontrollt? Ezzel az elfojtott tűzzel keblemben hogy nézzek a Jóisten tengerkék szemébe, hogy ne lökjem el magamtól édesanyám hófehér kezét, és hogy juhászodjam meg arám mezőszőke öle előtt, hogy ne szennyezzem vérrel az átizzadt nyoszolyát? A földrengés erősödik, majd a szétomló lemezek közül egy kéz nyúl elő. A történelmi Magyarország egy emberként fordítja álmos tekintetét észak felé. Te, ott, igen, te, te, aki ezt olvasod a monitorodon, figyelj rá, te is:

 

“Az ÚjNautilus nagyszabású pályázatot hírdet MAGYARORSZÁG címmel.

 

Mivel a téma koránt sem könnyű, ezért egyéb feltételeket nem is igen szabnánk. A beküldendő pályamunkák lehetnek szubjektívek és objektívek egyaránt, foglalkozhatnak mindennapi gondokkal vagy akár évszázados kérdésekkel is. Műfaji megkötés szintén nincsen: ugyanúgy örömmel fogadunk filozófiai-, publicisztikai- és tudományos szövegeket, ahogyan prózát illetve lírát.

 

A beküldési határidő 2009. december 24-e. A legjobb, győzelemre esélyes szövegeket folyamatosan töltjük fel az ujnautilus.info címen elérhető webes felületre. Végül 2010. január 1-e reggelre meghozzuk ítéletünket.

 

Terjedelmi korlát nincsen, de a hosszabb szöveggel pályázókat előre megkérnénk, hogy egy-két oldalt emeljenek ki munkájukból, és ha azt izgalmasnak találjuk, akkor úgysem mulasztjuk el végigolvasni a teljes művet.

 

A szövegeket az alábbi címre várjuk:

nautilus@ujnautilus.hu
 

A legjobb szövegek itt lesznek elérhetőek:

 

Jó munkát kíván a zsűri:

Bánki Éva, Borbély András, Lang Ádám
ÚjNautilus”

 

 

Bejegyzések

Morris Methales szabadsága

Hozzászólás most!

Megrövidített nyugdíjak, lezuhant repülők, monszun a Kárpát-medencében. 2009 van drága olvasóm, július, én, itt, írom életem regényét, írom Morris Methalest, anyád ellenségét, te pedig olvasod a diákhitelből vett monitorodon, az ÚjNautilus vagy valamely jóízlésű irodalmi folyóirat on-line kiadásában, mert Morris nem hisz a nyomtatott szövegben: életem regényét nem öntöd le kávéval, nem eszel felette morzsahullajtó zsemlét, nem firkálsz bele illékony gondolatokat. Csillog a regényfejezet a monitorodon, amit leönthetsz kávéval – akkor rád sötétség borul – viszont az írás tovább csillámlik az egy igaz helyen. Ott ahová nem járnak buszok, se hajók. Addig nyújtozkodik az ember amíg ér, a csillagoknál viszont távolabbra nem meresztjük tekintetünket. Oda plakátokat ragasztunk, hogy ne lássuk mögötte a birodalmi jelképeket, csak a Csodaszarvast, ahogy bírkózik a Göncöllel. Odakinn szellemgárda vonul kettes sorban. Mifene? Húnyd be a szemed drága, képzeld el, hogy talán megkérem kezed, mégha kicsit buzisnak is tűnik adott esetben – úgyis csak átverlek. Számoljunk tízig, és mire kinyitod a szemed Magyarországon leszünk. Tíz, kilenc, nyolc – már egyre lassabban lélegzel – hét, hat, öt – már nem gondolsz semmire – négy, három – már felkészültél erre, ugyanmár!, arra az országra – kettő és egy. Nem költőnek, te mindennek jöttél. Te! Te, grammatikai alany, puszta névmás, ne légy ilyen üres, legyen arcod, olvasó, hogy el tudjalak képzelni, hogy ha hozzádszólok, ne pattanjanak le a betűk a képernyőről. Körvonalazlak: cigány vagy, bundesliga-frizurával, a neved pedig legyen Billie Jean, az áldott, jó Michael Jackson egy régi, ámde még bőven vállalható slágere után. Na, milyen? Míg megbarátkozol ezzel a – valljuk be – nem épp álomszituval, közlök még egy újabb rossz hírt, mint ígértem, mire kinyitod a szemed, Magyarországon leszünk. Igen, te ott is vagy, nézz körül, milyen könyvek vannak a polcaidon, lapozz csak bele, egyiket se érted – magyarul vannak. Te Magyarországon vagy, de engem nem látsz, csak ezt a szöveget olvasod – egy másik dimenzióban, ott ahol e lángoktól ölelt ország, mint kötél szorul a nyakadra. Mégis, ha hóhérod leoldaná ezt a kötelet, te holtan zuhannál össze. Irtózatos madár-szív lüktet és én szabadságon vagyok. Nem, ez így nem igaz. Küldetésem van. Olyan nincs, hogy Morris Methales szabadságon van, mert Morris Methales szabad. És csak ő, senki más, ezért mondják, nincs szabadság, pedig dehogyisnem, csak elgondolhatatlanul, mint elefánt a porcelánmolekulában, mint a birodalom lelkiismeretének érzéketlensége – talán ez Morris Methales szabadsága? Vagy az elefántté. De hagyjuk. Most őszinte leszek, mikor te, Billie Jean, „ezt” olvasod, én Japánban vagyok. A küldetésem az volt, hogy kiderítsem honnan ered ez a széporcájú, baljós nép, amely Magyarországon él ezeregyszáz éve. De miért épp Japán, vakarod a fejed, továbbcsúfítva a frizurád. Erre én most csak annyit mondok, hogy most még nem óhajtok válaszolni. Ülsz a szobádban, cigány vagy, bundesliga frizurád van, körülötted van talán pár könyv valami érthetetlen nyelven. Felálsz, összehúzod melegítőfelsődet, és a szobádon átszalad az ősz. Az előszobában hat-nyolc gyerek: füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Augusztusban már csak kettőre jön segílyke! Félhomály van, csak a márciusi segélyből vett monitor világít. (diákhitel, hjaj, ugyan már, tudjuk…) Mítoszok születnek csak ilyen motoszkáló csöndben. A gyerekek ölelik egymást. Egyik sem a tiéd, nem tudod miért vagy itt. Szűz vagy – igen, még ez is. Megváltógyanús helyzet, ugye, már érzed? Kinn a konyhában pedig az ősanya szoptatja a sokadik csecsemőt. A roppant emlők mögül egy fekete szempár néz ki rád. Árvaházak álma, alvajárok gyöngye… Na, most menj vissza szobádba – vond meg a kevés fényt ettől a készülő világtól. Tej forr a villanyrezsón – ez fontos. Neked is küldetésed van, húzd ravaszra keskeny szemöldököd és találd ki, hogy teszed ezeket a cigány cigányokat a magyar cigányok hasznos kisebbségévé, hogy állítod össze ezt az örökké széthulló kirakót, hogy ne folyjék szerte-széjjel ez a tíz-tizenötmillió kis-Magyarország a Jóisten markában. Nem lesz oly könnyű dolgod, mint nekem, aki a magyar magyarok őseinek őseire vadászva beutaztam széles Ázsiát. Persze nem találtam semmit, hiába feküdtem össze mindenféle fehérnéppel, thaiföldi tiniprostival, kínai rízsszedő anyókával, aids-es bombai-i titkárnővel, perzsa színésznővel, japán mangafigurákkal – végig nyaltam és csókoltam testüket, de nem leltem sehol azt a ízvilágot, – mert gasztronómia ez, legalább részben – ami összekötötte Zrínyi Ilonát Morvai Krisztinával. Egyszer aztán beleuntam ebbe az eszetlenségbe. És inkább indiai gettókban fociztam helyi suhancokkal, híres emberek képeire maszturbáltam és öreg néniket kísérgettem át pekingi, kalkuttai és oszakai zebrák rövidke zöldjei alatt. Majd ebbe is beleunva, inkább mégiscsak folytattam munkámat. Neked más út rendeltettet, szűzen fogsz meghalni, mint ő. Neked nem kell gyereket nemzeni, azok maguktól készülnek a meleg cukros tej illatából és az állati ösztönökből és a kristályok hidegségéből. Annyi nem-e-világi képesség, mire csak ingerülten lehet reagálni, a megférhetetlenség erotikáját csak kiközösíteni lehet. Kirekeszteni a csillagok utáni plakátok mögötti térbe, hova nem lát bámész tekintet, ahol sátorvárosokban a monitornál is igazabb valóság lángja mellett dörzsölik kezeikez ezek a lények, akiknek csak száz ezer forint havonta, óh, egy párizsi hétvége ára. És te töprengsz, minden hajlamod ellenére, csak figyeled ezeket az értelmetlen sorokat a monitorodon, milyen veszett nyelv ez, istenkém? – sóhajtozol, visszagörgetsz a képhez, magadhoz nyúlsz – hát ha ez segít, utána talán tisztábban látsz, pedig nem, neked a sorok közti beláthatatlan űr marad, nem osztályrészül, hanem jobbhíján, ez kísér el egészen a sírodig. Ez kéne neked, egy fehér nő, akit meghódíthatsz, mert ha a magafajtával keveredik az ember, az valamennyire még tán buziság is – okosítasz. A tökéletes más, ez az! Széttépni a ruháit, semmivétenni a helyzeti hátrányod, miszlikbe a kibaszott Gucci fátylat. Kizipzározod az eurosportos melegítőd, hogy lássa, itt hódítás lesz. Ez nem egy randevú, ez örökre szól. Emlékezz a halálra – mondom én. De te nem figyelsz. Egy új faj, igen – ez az Morris, mondod, de én se figyelek rád. Más dimenzióban vagy – én szóltam. Pont mikor másodszor is visszagörgetsz a képhez, már Vereckénél vagyok. Falja a Mustang az aszfaltot. Csak ne lenne szőrös, fut át a tudatalattidon. Nemsokára benyitok a házatokba, a madame sorbaállítja lányait, a legkisebb kilenc hónapos, a második tizennyolc hónapos és így tovább, egészen a huszonegyedikig, aki száznyolcvankilenc hónapos, azaz, segítek Billie Jean: tizenöt esztendős. Őt kérem – mert mégiscsak Ember vagyok. (Azon az estén a Csodaszarvas megmakacsolta magát, és más univerzum felé vette az irányt, később senki nem látta többé) Ember és szabad. Hát útnak eredek a fahéjszín bőr mögé, és a tekergőző érszalagok nyomába szegődök: atomkatasztrófa Észak-Koreában. Van bennem felelősség, ezért a csupasz puncijára élvezek, nem bele. Majd a madame csillámport hínt magjaimra, tejjel kínál. Ez a szépség. Az elhaló lehetőségek embereninneni romantikája. A spanyolfal mögött a többi húsz lány lélegzetvisszafojtva vár. Na, Billie Jean, ki mersz jönni, végrehajtottad a küldetésed, kitaláltál valamit? Nem. Gyenge vagy! Csak bámulod ezeket a számodra érthetetlen sorokat, és átfut a tudatalattidon az íráskényszer. De nekem elfogy a türelmem. Elveszem a neved, a fajod, a kibaszott bundesliga-frizurád, az egész pereputtyod. Te! Te! Te, üres névmás! Nézz ki az ablakodon!

Tériszony.

Bejegyzések

Magát gyászolja…

Hozzászólás most!

1. Mi az oka, hogy valakiben, akit ötven esztendős koráig irodalomtörténeti szövegei kapcsán ismerünk, hirtelen megszólal a költő hangja is? Más szóval: miért éppen most?

 

MVL: Az utóbbival kezdem: élet- vagy inkább halottrajzi adat Kutyánk halála. 2002 augusztus 9-dikén történt a pismányi kertben, ahol az év kellemesebb részét töltöttük Dalmatánkkal. Kutyánk hosszú öregség után távozott oda, ahol a valódi végtelen, az öröklét húzódik; ha azt kérdezi tehát, hogy a költői megszólaláshoz mi a közvetlen indíték, akkor azt felelem, a Kutya halála. Mindaz, amit ez halál jelentett nekem. Ezt pontosan tudom; arra viszont nem tudok kielégítő választ adni, hogy a megszólalás műfaja miért éppen a vers lett. Vagy ami végül is kikerült a kezem alól, miért a költészet tartományába tartozik.

Ezzel együtt sem akarok megtéveszteni senkit: már a korai hónapok alatt látszott, hogy amit írok a régi és hagyományos halottsiratók formáját ölti, követi majd. Naiv és pogány szövegmondás a létről, az életről, a halálról. Ez lett végül a Kilazult kő című kötet.

 

2. Mennyi idő termése a szöveganyag, mi alapján kerültek éppen ezek a költemények a debütáló kötetbe?

 

MVL: 2004 nyarán kezdtek sorok, két-sorok képződni papír-fecniken, éppen olvasott könyvek margóin, borítóin, jegyzetlapokon. A szentendrei kertben kezdődött ez is. Ez a helyszín, ez a kert változott át a halál kertjévé, Kutyánk halálakor. A kezdet kezdetén sem versre, sem kötetre nem gondoltam; amire készültem, és készülök azóta is, prózakötet, de erről korai beszélni. Visszatérve tehát az eredeti kérdéshez: kiváltképp nem gondoltam „debütáló kötetre”, mivel nem a költői megjelenés, vagy szerénytelenebbül, „a költői jelentkezés” volt a célom. Ötven fölött már nem számítanak a fölösleges hiúságok; vagyis a Kilazult kő esetében azt történt, amit az első kérdésre adott válaszomban megfogalmaztam.

   

 

3. Egy beszélgetésben hangzott el ez a mondata: „korai benyomások alakították ki bennem azt a képet, hogy a halottaktól nem kell félni”. Része ez valamilyen élet- vagy halálfilozófiának?

 

MVL: Így van. Meghatározó volt, hogy korán láttam halottat; ott voltam abban a helyiségben, ahol Nagyapám meghalt. Emlékszem arra, mi történt. Hat évesen találkozni a halállal, látni, hogy egy élet befejeződik, több mint kísérteties és megrázó esemény; továbbá megérezni valamit abból, hogy a halál puszta ténye, az élet elmúlásának visszavonhatatlansága mit vált ki azokból, akik tovább élnek, a hozzátartozókból, egész életemre rányomta bélyegét. Gondolhatja, hogy ez az élmény – akarom, nem akarom–, elkísér a síromig. De elárulom: sosem törekedtem rá, hogy átgyúrjam, regényesítsem, irodalmi élményeimmel helyettesítsem, főleg pedig az nem, hogy megszabaduljak tőle. Hogy úgy tegyek, mintha nem lettem volna részese gyerekfejjel a pillanatnak. Nem felnőttes meggondolásból jutottam erre a következtetésre; túlérzékeny gyermek voltam, vidéki kisvárosban nőttem fel, ahol néha úgy éreztem, minden mese szörnye fölfal engem… Vidéken sokat járnak az emberek a temetőbe; gyermekkoromban sok temetésre vitt el magával a Nagyanyám. A kanizsai hidegházban nem féltem a koporsóban fekvő halottól, nem borzongtam soha… 

Van-e valamiféle élet-vagy halálfilozófiára hajazó gondolat abban, hogy a „halottaktól nem kell félni”? Nem tudom. A Kilazult kőben azt mondom el, hogy mit gondolok az élet és a halál elválaszthatatlanságáról. Ehhez annyit: a földi életet kolduslétnek érzem, amit kapunk, koldus-alamizsna — attól a Kosztolányi által megfogalmazott „Ismeretlen Úrtól”. Vagyis nincs miért elejteni bármit is magamtól, ha már egyszer az velem történt meg. Továbbmegyek: azt gondolom, örvény fölött telik el az életünk. A többit az olvasóra bízom; döntse el ő.  

 

4. A Hiába miért volna- című költeményben egy Weöres-idézettel „magyarázza” a Dalmata halálára keletkezett versek nagy számát. Úgy érezte, meg kell okolnia?

 

MVL: Most megfogott; amikor a Weöres-idézetet beillesztettem a versbe, nem gondoltam erre.  Weöres költészete, mondanom sem kell, akárhányszor olvasom, nagy hatással van rám. Az ember, mi tagadás, esendő. Lehet, hogy valami dolgozott a tudatom mélyén, támasztékot akartam, megerősítést, ha tetszik „magyarázatot”, mástól, egy igen sokak által méltányolt irodalmi fenoméntól. Lehet. Ezt utólag nehéz rekonstruálni. Nem is törekszem rá; a kötet visszhangjából egyébként arra következtetek, hogy a Kilazult kő, mint kötet-egész, mások számára a siratás archaikus formáját idézi föl, és ebben nem mellékes körülmény, hogy fő-halottam a Dalmatánk. Egyik kedves – szakmabeli — barátom, Sebes Katalin erről a mozzanatról egyenesen azt írja e-mailjében: „szépek a dalmatasiratók — nemcsak a versek, de az is, hogy nem embert, hanem kutyát sirat — ahogy mondani illik — a költői én —-, ám végtére is az ember minden lény elsiratásakor magát gyászolja: ilyen egoista az ő természete”.

 

 

5. A kötet nagyon tömör, nem igazán engedi az olvasót fellélegezni. Csak egy-egy pillanatra, például a Vágj át a sűrűségen című versben csillan fel a halál világából való kitörés lehetősége. A kötet utolsó mondata viszont ez:”kő-jelenlét fuldokol/koporsódeszkák iszonyatában.” Ebben van némi ellentmondás.

 

MVL:  A kérdés első felére a következő a válaszom: mint mondtam a Kilazult kő vers-együttese a halottsirató műfajára hajaz; innen a költemények tömör, vágott és nehéz karaktere. Hiába áll hosszabb-rövidebb szövegekből, egybe kell olvasni az egészet, mert akkor „adja ki”, és fedi föl magát; azt is mondhatnám, hogy a Kilazult kő akkor találja meg a saját súlyát. Az idő előre haladtával egyre inkább így gondolom ezt, bár a kötet megjelenése előtt sem forszíroztam, hogy folyóiratokban egyenként megjelentessem őket.

A kérdés második része ellenben már belenyúlik a kötet utóéletébe.  Értelmezés.  Ezért ehhez, engedje meg, hogy ne fűzzek kommentárt.

Bejegyzések

A Jézus-mozgalom

Hozzászólás most!
I. A Jézus-mozgalom bemutatása
A Jézus-mozgalom a Kr. u.-i első század vallási, szociológia, politikai körülményei által meghatározott mozgalom volt, amely – a történelemben szinte példátlan módon – túlélte az őt létrehívó viszonyokat és tanítása egy új civilizáció, „új emberiség” alapjává vált. Gerd Theisen szerint a mozgalom kialakulásának körülményei egy átfogó szociológiai vizsgálat alapján rekonstruálhatók, egy ilyen magyarázat azonban egyáltalán nem mond ellent az Újszövetség üdvtörténeti teológiájának. Jézus azzal, hogy isteni személyként belép az emberi világba és emberi arcot ölt magára, egy történelmileg meghatározott szituációba lép be, ezért működése szükségszerűen magán viseli saját kora szociológiai, politikai problémáinak lenyomatát. A Jézus-mozgalmat kifejezetten a fenti szerző munkájára[1] támaszkodva kívánom bemutatni.

 

A szerző alaptétele szerint a Jézus-mozgalom egy radikális etikát képviselő vándorkarizmatikus mozgalom volt, amelynek eredetileg egy zsidóságon belüli megújulás volt a tétje. Végső következtetése: a mozgalom hosszú távon a zsidóságon belül nem jelenthetett alternatívát, a hellenisztikus Római Birodalom területén viszont képes volt alapjává válni egy birodalmi szintű kulturális megújulási mozgalomnak; továbbá az, hogy minderre szociológiai magyarázat (is) adható.
A vándorkarizmatikusok tekintetében természetesen először a „karizma” kifejezés szorul magyarázatra: „A karizma annak a képessége, hogy valaki anélkül tud tekintélyt gyakorolni, hogy meglévő intézményekre és szerepekre támaszkodnék”[2]. A karizmatikus jellegű uralkodási formának további fontos jegyei Max Weber szerint, hogy érvényességét az uralma alatt lévők döntik el, továbbá nem létezik kinevezés vagy elbocsátás, csak elhívás. Formális megfogalmazásban a következő oppozícióban fejezhető ki a karizmatikus uralom lényege: „meg van írva” – én pedig azt mondom nektek [3].
A jézusi karizmatikus mozgalom három szociológiai rétegre bontható, amelyek különféle mértékben részesülnek a karizmából:
1. maga Jézus, mint a centrális karizmatikus, „vezér”
2. a szorosabban vett tanítványi közösség, akik szintén karizmatikus sajátosságokra tesznek szert az elhívás által és vándorló életformát folytatnak
3. a tágabban vett szimpatizánsok, jótevők, rájuk a letelepedett életforma a jellemző
1. Jézus a társadalomban elfoglalt szerepe és „karizmája” szerint több kritérium alapján is jellemezhető. Elsőként emelhető ki az antik társadalomnak a polisz mellett másik legfontosabb intézményével, az oikosszal szembeni álláspontja. Jézus, miként az evangéliumokból egyértelműen kiolvasható, szakít a családjával és falun belüli szerepkörével, ezáltal pedig szociálmorális megvetést von magára. Családja bolondnak vagy betegnek tartotta és erőszakkal akarta vissza kényszeríteni régi szerepébe[4]. Máshol arról értesülünk, hogy erőszakosnak[5], továbbá falánknak, részegesnek[6] tartották. Ezt a morális stigmatizációt tehát a hagyományos szerepkörrel való szakítás idézhette elő.
Jézus ezen kívül szembefordult az ismert karizmatikus szerepkörökkel is, működése és önértelmezése szerint a korban egyik ilyen ismert szerepnek sem felelt meg. Ilyen szerep volt a zsidó társadalomban a tanító, amilyen viszonylag sok volt a korabeli Palesztina területén, de ezek, Jézussal ellentétben, nem éltek vándorló életformát. Jézus ezzel szemben az első vándortanító, aki nyomot hagyott maga után a történelemben. Az, hogy Jézus nem hagyományos tanító, kitűnik abból is, hogy Rabbinak szólítják, de ugyanakkor ámuldoznak tudásán, mivel nem úgy tanít, mint a farizeusok, hanem mint akinek hatalma (értsd: karizmája) van. Az ószövetségi próféta-szerepet ugyanígy elutasítja, sőt Keresztelő Jánost is többnek mondja a prófétáknál, önmagát pedig Jánosnál messze fölül helyezi[7]. Némileg problematikusabb a királyi Messiás szerepköre, amelyet Gerd Theisen úgy értelmez, hogy noha Jézus fölkeltette tanítványaiban, sőt ellenségeiben is a messiási váradalmakat, annak politikai tartalma miatt viszont nem azonosul egyértelműen a szereppel. „Követőjének, Péternek őt Messiásként elfogadó hitvallására tartózkodóan, hallgatási paranccsal válaszol[8], sőt az is lehet, hogy eredetileg határozott elutasítással: Péter ugyanis a messiásváradalomhoz túlságosan földi reményeket[9] fűzött.”[10] Jézus a Messiás cím helyett az Emberfia kifejezést használja önmegjelölésként, amely nem felel meg semmilyen tradicionális szerepelvárásnak. A szerző valószínűsíti, hogy „Jézusnak alighanem volt messiási öntudata – de messiási cím nélkül.”[11]
Hasonló képet mutat annak az összehasonlításnak az eredménye, amely Jézust más karizmatikus vezetőkkel veti össze. Jézus többnyire tudatosan megkülönbözteti magát, vagy elhatárolódik más vándortanítóktól, olyanoktól, mint például Galileai Júdás. Galileai Júdástól, akiről ismert, hogy a rómaiaknak való közvetlen adózás bevezetése után a császárnak fizetendő adó megtagadását hirdette, Jézus tudatosan határolódik el, amikor valószínűsíthetően Júdás hatására faggatják Jézust a farizeusok afelől, hogy kell-e adót fizetni a császárnak[12]. Előfordulhat ugyanakkor, hogy Jézus és Keresztelő között szorosabb volt a viszony, ismertek ugyanis olyan mozgalmak, többnyire a későbbi időkből, amikor a tanítók páros kiküldetés alapján működtek. Jézus azonban Keresztelőtől is elhatárolódik azáltal, hogy nem vonul el a pusztába, hanem a lakott területeken belül tanít, sőt a puszta a megkísértési jelenetben negatív helyszínként, azaz a gonosz területeként határozódik meg. A karizmatikus trónigénylőktől, akik Heródes halála után (Kr. u. 4.) lépnek színre, Jézus szintén megkülönbözteti magát, szimbolikus politizálása révén ugyanakkor némileg kapcsolódhat is ilyen jellegű politikai váradalmak fölkeltőihez. Jézust egy vak koldus nevezi először Dávid fiának, ezt a megjelölést Jézus nem fogadja el feltételek nélkül, de ahogyan korábban láttuk, nem is határolódik el tőle egyértelműen. Szimbolikus politikai gesztusként volt érthető a tizenkettes tanítványi kör elhívása is, amely Isten népe tizenkét törzsének helyreállításával korrelál.
További bizonyíték arra, hogy Jézus fölkeltette az említett karizmatikus szerepkörökkel szembeni váradalmakat, még ha nem is azonosult velük egyértelműen, hogy a zsidó Nagytanács előtt a prófétai, a római procurator előtt pedig messiási szerepköre miatt vádolják meg és végzik ki.
2. A mozgalom szorosabban vett bázisához tartoztak az ún „szekunder karizmatikusok”, lényegében véve a tanítványi kör. Apostolnak ugyanakkor nem csak az elhívott tizenkettő számított, hanem mindazok, akiknek volt húsvéti látomása[13]. Ilyen szekunder karizmatikus csoportosulás lehetett továbbá a hetek csoportja, amely István köré tömörült, s amelynek központja Jeruzsálem volt, továbbá az ötök köre (az ismertebbek: Pál, Barnabás, Lucius, Manaén), akiknek már nem Jeruzsálem, hanem Antiókhia a központja. Működésük kezdetei nyilvánvalóan galieai gyökerű, de nyomaikat egész Palesztina, sőt Szíria területén is föl lehet fedezni. Ők úgynevezett „hosszú járatú apostolok”, akik igen távoli területekre, például Rómába is eljutnak. A későbbiek során két fő csoportjuk alakul ki: a zsidókeresztény és a pogánykeresztény karizmatikusok.
Legfontosabb ismertetőjegyeik közé sorolható az otthontalanság, amely azt jelenti, hogy a Jézus általi elhívás végleges, vándorló életformájukat Jézus halála után is folytatják. A családtalanság, mely szerint a család elhagyása, sőt olykor a családtagok gyűlölete a kritériuma Jézus követésének[14]. Feltételezhető ugyanakkor, hogy a feleség követhette férjét. Erről a következőket írja Gerd Theisen: „Megérti az ember, hogy miért nincs becsülete az őskeresztény prófétának a saját hazájában, vagyis ott, ahol elhagyott családja él. Mit gondolhattak egy faluban az olyan fiatal férfiról, aki cserben hagyta a családját?”[15] Ugyanilyen kritérium volt a vagyontalanság is, amely az ún. kiküldési parancs szerint mintha szándékosan túl akarná szárnyalni mind az esszénus, mind a cinikus vándorfilozófusok aszketizmusát. Erre utal legalábbis, hogy az esszénusokénál szigorúbb cinikusok vándorbotja és elemózsiás tarisznyája (péra) sem könnyítheti meg a Jézus-követők vándorlását[16]. Emellett jellemző volt rájuk a védtelenség is, amennyiben demonstratívan lemondtak a hatóságokkal szembeni jogi védelemről, és önként kitették magukat például a városokból való elűzésnek. Életformájukat tekintve tehát az a következtetés fogalmazható meg, hogy a vándorkarizmatikusok feszültségben álltak az antik társadalom mindkét alapvető intézményével, a polisszal és az oikosszal. Látnunk kell azt is, hogy aszkézisük nem öncélú cselekvés, nem ezáltal vélték elérni a tökéletességet, mint azt a későbbi korok aszkétáinál megfigyelhetjük, hanem az üzenet hatékony és hiteles hirdetésének van alárendelve. Az a vándorkarizmatikus, aki megfelelt a fenti kritériumoknak, valóban hitelesen hirdethette a szegénységet és a földi javakról való lemondást, vagy akár az ellenséges támadás esetén a védekezés visszautasítását. Az is látható ugyanakkor, hogy a követők hírnökként való kiküldése, noha lehettek előzményei, Jézus zseniális találmánya, amellyel abban a korban valóban tömegkommunikációs hatást lehetett elérni. A vándorkarizmatikusok tehát sajátos küldetéssel rendelkező társadalmon kívüliek, ezért nem meglepő, hogy a szinoptikus hagyományban szinte hemzsegnek a hasonlóan szociális gyökértelenségtől szenvedő szereplők: betegek, fogyatékosok, prostituáltak, vámszedők, tékozló fiak.
3. A helyben lakó csoportok, helyi gyülekezetek (ún. tercier karizmatikusok) legfontosabb szerepe, hogy egzisztenciálisan tőlük függött a vándorkarizmatikusok léte, ezek voltak az ők „honi kikötői”. Ők képviselik a vándortanítók hallgatóságát és a tanításuk gyakorlatban való alkalmazását, igaz a vándorkarizmatikusokéhoz mérten egy kevésbé radikális ethosz formájában. Ilyen „honi kikötők” létére következtethetünk akkor, amikor például Péter saját házában fogadja Jézust, de ilyen helyi szimpatizáns csoportot képviselhet Márta és Mária háza, vagy a leprás Simoné. Ezek a helyi csoportok váltak a későbbi nagy gyülekezetek (Jeruzsálem, Júdea, Galilea) alapjaivá. A vándorkarizmatikus tanítók és a helyi szimpatizáns csoportok közötti viszony kezdetben úgy alakult, hogy a vándorkarizmatikusok képviselték az abszolút tekintélyt, akiket minden esetben szívesen kell látni, erre vonatkoztatható a vendégszeretet etikájának határozott jelenléte az evangéliumi hagyományban. Az ún. „házi jelenetek” horizontja azonban többnyire a küszöb, és nem a belső tér, ez utal e szálláshelyek ideiglenes jellegére. A gyülekezetek növekedésével azonban fölléptek helyi tekintélyek, akik konkuráltak a vándorkarizmatikusokkal. Erre utal a Pál és Jakab közti ellentét[17]. A helyi gyülekezetek szerepének későbbi fölerősödésére utal az is, hogy a szinoptikus evangéliumok redaktorai a jézusi hagyományhoz képest már egy moderált ethoszt képviselnek, amely alkalmazható a helyben lakók, helyi gyülekezetek számára is. Így fordulhatnak elő a Tóra követésével kapcsolatban olykor egymásnak ellentmondó szigorúbb és enyhébb előírások is.
Alapvető különbségnek tekinthetjük a szekunder és a tercier karizmatikusok között, hogy a keresztség mint felvételi rítus csak a helyben lakóknál jelenik meg, hiszen nyilvánvaló, hogy a vándorkarizmatikusoknál Jézus személyes elhívásának van csupán jelentősége. Ha analógiákat keresünk a radikális és a moderált ethosz egyidejű jelenlétére, megállapítható, hogy esszénusoknak szintén kétféle ethoszuk volt, egyrészt egy radikálisabb a pusztában élők számára, másrészt egy mérsékeltebb a táborokban szervezett keretek között élő esszénusok számára. Alapvető különbség viszont, hogy az esszénusok a saját csoportjukon kívüliektől határozottan elkülönültek, őket a „sötétség fiainak” tekintették, míg a jézusi tanítás „Izráel háza elveszett juhainak” szólt.
II. A Jézus-mozgalom viszonya más mozgalmakhoz és a zsidó társadalomhoz
1. Más mozgalmakhoz való viszony. A különféle megújulási mozgalmak a zsidó társadalomban két nagy hullámban törnek föl, először a görögök és a macedónok, majd a rómaiak hellenizáló törekvéseivel szembeni védekezésként. A régebbi mozgalmakhoz sorolható a Makkabeusok ellenállási mozgalma, amely határozott politikai karakterével jellemezhető, míg az esszénusok csoportja ugyanebben az időszakban a templomtól való demonstratív elszakadás révén, és önfenntartó termelő közösségként határozta meg magát. A másik két csoport – a szadduceusok és a farizeusok mozgalma – a templomhoz való szoros kötődésével jellemezhető, előbbi a legkonzervatívabb a Tóra értelmezését illetően, míg utóbbit a szerző az esszénusok egyik oldalszárnyának és a leggyakorlatiasabb mozgalomnak tekinti.
A második hullám megújulási mozgalmaira jellemző, hogy – előbbiekkel ellentétben – nem élik túl karizmatikus vezetőjük halálát. Ilyen mozgalomnak tekinthetők a Heródes halálát (Kr. u. 4.) követően fellépő trónkövetelők és a már említett Galileai Júdás, aki Kr. u. 6. körül lépett színre. Programja radikálisan teokratikus program, mely szerint Izrael egyedül Isten tulajdona, ezért elvetette a császárnak fizetendő adó jogosságát. Mind a trónkövetelők, mind Galileai Júdás közös jellemzője, hogy az idegen uralommal szemben lép föl, programjuk ezért hangsúlyozottan politikai színezetet nyer. Nem így Keresztelő János mozgalma, aki saját népe ellen hirdet ítéletet a pusztában. Az ő kritikája kétirányú, egyrészt Heródes Antipász hagyománygyalázó politikáját illeti, másrészt a népet hívja megtérésre. Munkássága a kultúrán kívülre, a pusztára korlátozódik.
A názáreti Jézus mozgalma Keresztelő bebörtönzése után kezdődik, akitől elkülönböződik egyrészt abban a tekintetben, hogy munkásságát a lakott területeken belül fejti ki, ezért vádolhatják falánksággal és részegeskedéssel, másrészt a tisztaságot nem külső körülményektől (keresztelés) teszi függővé, hanem radikális belső megújulási programot hirdet meg. Politikai tekintetben nem annyira Heródes Antipász, hanem a templom és a korábbi próféták ellen fejt ki kritikát, az adófizetés ügyében elhatárolódik Galileai Júdástól is.
Az időben ez után következő mozgalom a samaritánus prófétáé, aki a Mózes által elásott templomi felszerelés megtalálását ígérte a Garizim hegyén. Mindhárom mozgalomnak, a Jánosénak, a Jézusénak és a samaritánus prófétáénak közös vonása, hogy a templom ellen is kifejtettek kritikát, mozgalmuk tehát a templomi kultusz megújítására (is) irányult. Az utánuk következő ún. „jelpróféták” mozgalma mind az idegen uralommal, mind a zsidó néppel szemben kritikus mozgalom volt, amely az ószövetségi csodák megismétlődését, egy új honfoglalást ígért. Az ők szemléletében Jeruzsálemet újra el kell foglalni, szertintük tehát Jeruzsálem is idegen városnak számított.
Mindezen mozgalmak közül csak a Jézus-mozgalom élte túl vezetőinek többnyire erőszakos halálát. Gerd Theisen ennek legfőbb okait a következőkben látja: az a tény, hogy a tanítványok Jézus halála után is folytatni tudták a mozgalmat, a tanítványi kör belső struktúrájának köszönhető, mely szerint az elhívás révén a tanítványok is részesülnek Jézus karizmájából, s így egyfajta „csoportmessianizmus” jegyében működhettek. A Jézus-mozgalomból másrészt hiányzott a nativisztikus jelleg, azaz az idegeneket nem ellenségnek tekintették, sőt víziójuknak része volt az idegenek befogadása. Az „apostoli zsinat”[18] deklaráltan is kimondja a pogánykereszténység létjogosultságát. A rómaiaknak tehát nem volt érdekük a kereszténység fölszámolása (ehhez járult a Jézus-mozgalom radikális erőszakmentessége is), a palesztinai keresztények elleni támadások főként a zsidók részéről jönnek, többnyire olyan helyzetben, amikor nincs jelen a római rendfenntartás. A Jézus-mozgalom túlélőképessége valószínűsíthetően a korábbi mozgalmakból levont tapasztalatoknak is köszönhető volt. Keresztelő János például tanulhatott Galileai Júdástól abban, hogy nem közvetlenül a császárt támadta, ám Heródes ugyanígy kivégezte. Jézus, tanulva Keresztelőtől, radikális változást ígért, de elutasított minden erőszakot. Isten országának eljövetele rejtetten a rómaiak uralmának végét is jelenthette, ugyanakkor Isten országa nem politikai értelemben, hanem az emberi szívekben van „már most” jelen.
A hosszabb távú túlélés, tehát a mozgalomból Krisztus-kultusszá való átalakulás biztosítéka volt, hogy a mozgalomban egyszerre voltak jelen ún. szektás és egyházi jegyek. Alkalmazkodóképességükhöz hozzájárult, hogy a mozgalom a radikális vándorkarizmatikusok és a helyi közösségek szimbiózisára épült, ez a kettősség a későbbiekben is, a kor lehetőségeinek megfelelően, megmaradhatott[19]. A pluralitás és az exkluzivitás dinamikáját erősítette az ún. rituális tolerancia, a héberek és a hellenisták „egyenrangúsítása”; ugyanakkor az, aki kereszténnyé lett, föl kellet hogy adjon minden kötődést a korábbi vallásával. A kereszténység etikus és nem rituális magatartást követelt.
2. A zsidó társadalomhoz való viszony. Jézus korában, noha külpolitikailag viszonylag békés korszak volt, igen sok volt a szociálisan gyökértelenné váló, vagy a gyökértelenné válástól joggal tartó ember. A megújulási mozgalmak különféle módokon reagáltak a fennálló viszonyokra. Az esszénusok válasza például a szociális nyomás alól való kitérés volt, hiszen ők vagyonközösségben éltek. Kitéréssel reagáltak az emigránsok is. Ezzel szemben az ellenállást választották a különféle ellenállási mozgalmak, rablók, zelóták stb. Voltak, akik a magasabb intézményektől vártak támogatást, ilyenek voltak a koldusok, csavargók, de az adventisták vagy különféle prófétai mozgalmak is, amelyek isteni beavatkozásban reménykedtek. A szociális gyökérvesztés okai az éhínségek, a túlnépesedés, a földbirtokok koncentrációja, az adóprés voltak, amelyek, ha nem is Jézus korában történtek, hatásuk ekkor is erős lehetett[20].
A Jézus-mozgalom határozatlanabb Galileai Júdásnál vagy az esszénusoknál, Jézus követői elfogadnak adományt gazdagoktól, pl. Arimátiai Józseftől vagy Zakeustól. Jézus tanítása ugyanakkor egyértelműen a szegényekhez állt közel, ám nem utasították el radikálisan a gazdagságot, csak megszigorították számukra az üdvözülés útját, mivel a vándorkarizmatikusok rá voltak utalva az adományokra. A mozgalom hatalomhoz való viszonyában is egyfajta középút alkalmazása figyelhető meg: egyrészt radikális teokratikus programot hirdet meg, melynek központi gondolata Isten országának eljövetele. Hatalmi politizálás helyett azonban, mint amilyen Galileai Júdásé vagy a trónkövetelőké volt, szimbolikus politikát folytatnak, az erőszakot inkább hajlandók elszenvedni, mint alkalmazni. A szimbolikus politizálás miatt (pl. Gadarában egy „légió” nevű démont űz ki, vagy a jeruzsálemi „bevonulás”) is provokálja a hatalmat. Az erőszakmentesség, a védekezés elutasítása is interpretálható így: „Szolgáltassátok ki magatokat ellenségeiteknek olyan demonstratív módon, hogy ezzel irritáljátok őket! Ez az igény nem politikamentes, inkább politikaellenes (antipolitikus) – és éppen ennek révén lehetett képes egyfajta politikai hatást kiváltani.”[21]
3. A Tórához való viszony. Az evangéliumi tradícióban megfigyelhető, hogy tendenciózusan a normákat a végletekig szigorító törvényértelmezés érvényesül a szociális jellegű szabályok területén, tehát például nem csak az agresszió tilos, hanem az ellene való védekezés is, ugyanakkor normákat enyhítő értelmezés jellemző a rituális jellegű szabályok területén, például liberális a szombattal vagy a pogányokkal szemben. Theisen szerint ez egyáltalán nem jelent szakítást a Tórával, hanem az abban megjelenő morális agresszióval szemben egy azon túlmutató emberiességet képvisel: „A Jézus-mozgalomban felerősödik a felismerés, hogy az emberiesség több, mint morál.”[22] Ezzel szemben a politikai jellegű ellenállási mozgalmak általában a rituális szabályokon szigorítanak, a szociálisakat elhanyagolják. Az esszénusok mindkét területen szigorítanak. A farizeusok a Tórát a mindennapi gyakorlathoz kívánják alkalmazni, azt nem egy társadalmon kívüli excentrikus életformában élik meg. Szőrszálhasogatásuk ezért képmutatásnak tűnhetett a társadalom peremén élő radikálisok szemében. Érdekes, hogy Jézuson kívül egyedül a Heródiánusok enyhítik, sőt szegik meg a Tóra szabályait. Heródes Antipász temetőre épített fővárosa, Tibériás, testvére feleségével kötött házassága, illetve a palotájának állatszobrai sorban szegik meg a tisztasági, a házassági törvényeket és a képtilalmat. „A Heródiánusokon kívül egyetlen személyiség élt ebben a korban, aki ilyen szabadon kezelte a törvényt: a názáreti Jézus.”[23]
4. Következtetések. Az értékek forradalma. A Jézus-mozgalom értékforradalmat hajtott végre: keretein belül kisemberek, a társadalom peremén élők sajátították el a felső rétegek magatartásformáit, értékeit. A hatalom, a tulajdon és a tudás arisztokratikus kezelési módjai az egyszerű emberek számára is elsajátíthatóvá vált. A két fölértékelt magatartási normát (felebaráti szeretet és alázat) úgy értékelte át, hogy azt arisztokratikus öntudattal is lehessen vállalni. Az alázat státusfeladást jelent, mivel a felebaráti szeretet egyenrangú feleket feltételez. A szolgai helyzet önkéntes vállalása a státuskülönbségek áthidalásaként (is) érthető, erre vonatkoznak az ehhez hasonló igék: az elsőkből lesznek az utolsók, az utolsókból az elsők; aki naggyá akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája; és erre vezethető vissza Pálnál és Jánosnál az Isten szolga formájában való földre szállása, majd a szolgának a világ uraként való fölmagasztalása. A Jézus-mozgalom tehát a felsőbb rétegek ethoszát (pl. adakozás) letranszformálta az alsóbb rétegekre, az alsóbb rétegekét ethoszát (státuszfeladás, felebaráti szeretet) felértékelte egy arisztokratikus öntudat számára. Ezáltal mehetett végbe az értékek forradalma, miközben a Jézus-mozgalom a tényleges forradalmat Istentől várta.

[1] Theisen, Gerd, A Jézus-mozgalom, Az értékek forradalmának társadalomtörténete, Budapest, Kálvin Kiadó, 2006, ford. Szabó Csaba.
[2] L. Theisen, i. m., 31.
[3] L. Theisen, i. m., uo., 53. jegyzet.
[4] L. Mk 3,21
[5] L. Mt 11,12
[6] L. Mt 11,9
[7] „Mondom nektek, hogy asszonytól születettek közül nincs nagyobb Jánosnál, de aki legkisebb Isten országában, nagyobb nála.” L. Lk 7, 28
[8] L. Mk 8,29
[9] L. Mk 8,33
[10] L. Theisen, i. m., 41.
[11] L. Theisen, i. m., 42.
[12] L. Mk 12,13-17
[13] L. 1Kor 15,3-8
[14] „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, / az nem méltó hozzám; / aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, / az nem méltó hozzám.” (Mt 10.37); „Ha valaki hozzám jön, / de nem gyűlöli meg apját, anyját, / feleségét, gyermekeit, / testvéreit, / sőt még a saját lelkét is, /nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26)
[15] L. Theisen, i. m., 66.
[16] A három mozgalom erre vonatkozó szabályainak részletes összevetését l. Theisen, i. m., 68.
[17] L. Gal 2, 11
[18] Kb. Kr. u. 46-48.
[19] L. pl. középkori szerzetes-mozgalmak.
[20] A felsorolt tényezők részletes elemzését l. Theisen, i. m., 147-158.
[21] l. Theisen, i. m., 201.
[22] l. Theisen, i. m., 222.
[23] l. Theisen, i. m., 227.