Te, ott! Este ne hozz magaddal senkit, csak te gyere – írta és az egész délután, mint a Monarchia hullott szét. Ilyenkor mindig Cure kell, Kiss Me bakeliten. Sercegés és álmodozás, odakinn meg szégyenkeznek a szemek és az öklök, úgy ellágyultak a mezőn egy rongy szivárvány alatt: 2009 szeptembere van, elhull a világ: elvonult a menet. Csak sorskérdést hagyva maga után: ez mi volt? Hogy mi kedves olvasóm? Egy gyönyörű nyitókép Petőfi és Ady soraiból összeollózva. És egy melegfelvonulás – természetesen. Mi legyen ezzel az reprodukcióra képtelen életformával? Ostoba egy küldetés – fontoskodik kísérőm – de a hazáért mindent! Ismét útra kell kelni, az első cél az emberiség és az AIDS bölcsője: Afrika. Önmagában persze mit se ér maga az utazás, hisz minél távolabb megyek szép hazámtól, annál kevésbé érzem a külvilágot. Mégis e felszines külső utazás kell, a stewardessek combja (most kivétlesen hordárok bokája), hogy megadja a hangulatot a spirituális utazásra, mely végén aztán úgyis magamban lelem fel a közös isteni igazságot, ami úgy egy, hogy minden egyes földi ember húsába befalazva ott van, mert ott kell lennie. És a felpiszkált Isten úgy mászik majd ki belőlem, mint gnóm a megrepedő föld alól, szájában sárral. Te, ott, Márja! Acetonszagban pihegsz. Ha a kéz és a lábkörmeim különböző színűek, az béna, ha mindkettő úgyanolyan, az pedáns, ha nincs kifestve, akkor unalmas vagyok. Fesd, mondjuk, csak a kezeiden. Igen, úgy lazának tűnök majd! Igen, légy az, ahogy estefele kilököd a lépcsőház ajtaját, hajadbatúrsz, mint a samponreklámban, megvillanak a piros körmök. Vér. Eközben én Afrika kellős közepén állok egy leláncolt behemót néger előtt. Csókold már meg – veszem ki nagy nehezen kísérőm szavait, nem tudom, hogy röhög, vagy prüszköl a homoktól, esetleg csak a bélyeg torzít. Nem megy, nem magy, nem megy! – ordibálok, majd hasbaütöm tiszta erőből. Az nem mozdul, mint egy tengely áll ki a kibaszott egyenlítőből. Irány a terepjáró, irány a reptér, el innen, legyen Berlin, javasolja a kísérőm. Legyen New York, döntök én. Majd nem, mi? Te meg, igen, te, ott! Nézed a tévét, közben olvasod ezt a számítógépeden, frissíted a postafiókod, és annyira, de annyira nem érzed az idő múlását, mint én a sebességet felszállás után. Én reptérről reptérre, miközben az ország, mint egy duzzogó kiscica gubbaszt a Kárpát-medencében. Egyik éjjel kihúzott szemmel korzóztunk a Sohóban, amikor a kísérőm a fülembe súgja, hogy már nem „szűz”, de nem emlékszik, hogy milyen volt, viszont kipróbálná még egyszer. Rámutatok egy csövesre és nem bírom abbahagyni a röhögést. Cé Ronaldo, Cé Ronaldo – kiabálja a kísérőm, majd elvégzi a bűntetőt. A la Esti Kornél – legitimálja rögtön tettét egy intertextussal. Morris Methales utálja Kosztolányit – írták valahol. Ady-t messze többre tartja – írja a Blikk. Posztromanticizmus – így hívják a világirodalom következő korszakát a Times.com kulturális rovatában, mely a posztmodern belátásait el nem veti. Sőt elfogadja, hogy az írás mögött nincs semmi, csak a végtelen űr – olvasható az ÉS Semmiért egészen című írásában. Ugyanakkor komolyan veszi, hogy csak az írás és az Írás van, legyen írva bármi, de bármi. A szó már nem strandlabda, amivel tét nélkül dobálózunk, hanem szörfdeszka – és a vihar kurva nagy. Az van amit írunk és amit nem tudunk leírni, ami leírható, az nincs, az a nix. Magyarorság is csak a képzeletben él, két iszonyú erőtér, a dukumentálhatatlan kelet és a dokumentáló nyugat közti vákumban. Ha Morris ír, talán lesz euró, ha arab lányokra pazarolja drága idejét, akkor valószínűleg nem, és maradnak a gyilkos ösztönök, apró cigányok a ravatalon hófehér ruhában, vér áztatta szivárványos zászlók, tükörképnek meg Szlovákia. Posztromantika – hm… ám legyen – mondom, majd – felszívom az MDMA nagy részét, kicsi a nyelv alá, a százeuróst odadobom az ágyra, a tükröt meg majd tisztáranyalja a cica: Most mirajtunk a sor. Mondjam azt szerelem? Szerelem, mondom, hát az. És elveszek az örök éjszakában. Magamban? A srácban? Eredményes a küldetés vagy nem? A Felvidéken földrengést jeleznek a műszerek. Te, ott. Iszod a söröd egyedül, áhh, mégiscsak jobb lett volna, ha nem egyedül mész, Tom Waits-szel nyomod tele a zenegépet cserébe a felesleges ábrándozásért, amikor nyílik az ajtó… Másnap meg reggel letagadod, hogy ki szívta ki a nyakadat – még sálat is veszel, így meg azt hiszik, Godart-t majmolod. Te tudod. Aztán te, ott a végeláthatatlan sikátoron sietsz át, amikor késpenge csap oldaladba. Kinek a bosszúja, ki ez, ki arconcsap és tépi le a ruháidat? Erre most nincs magyarázat, hogy nagyobb legyen a döbbenet. Ezért a sok izgalom, mondaná valaki, ha nem kettőnk titka volna a délutánod. Piros körömlakk. (Így továbbra is a Balatonra kell azt mondani, hogy tenger.) Biztos norvégok voltak – írják másnap a kuruc.infón. Majd a buzi és a cigány – a két szimbolikus ellenség, ugye – praktikus ötvözetén fantáziálnak. Pedig, tudhatnák, az asszimiláció a tökéletes formája a kiírtásnak, mert nem maradnak tetemek se. Aztán majd lehet írni, hogy holokamu. És mi marad a kisebbségek után? Mi lesz ezzel a tűzzel belül, ami városokat képes felégetni (Lásd: Varsó, Drezda, Berlin), ha elvesztem felette a kontrollt? Ezzel az elfojtott tűzzel keblemben hogy nézzek a Jóisten tengerkék szemébe, hogy ne lökjem el magamtól édesanyám hófehér kezét, és hogy juhászodjam meg arám mezőszőke öle előtt, hogy ne szennyezzem vérrel az átizzadt nyoszolyát? A földrengés erősödik, majd a szétomló lemezek közül egy kéz nyúl elő. A történelmi Magyarország egy emberként fordítja álmos tekintetét észak felé. Te, ott, igen, te, te, aki ezt olvasod a monitorodon, figyelj rá, te is:
“Az ÚjNautilus nagyszabású pályázatot hírdet MAGYARORSZÁG címmel.
Mivel a téma koránt sem könnyű, ezért egyéb feltételeket nem is igen szabnánk. A beküldendő pályamunkák lehetnek szubjektívek és objektívek egyaránt, foglalkozhatnak mindennapi gondokkal vagy akár évszázados kérdésekkel is. Műfaji megkötés szintén nincsen: ugyanúgy örömmel fogadunk filozófiai-, publicisztikai- és tudományos szövegeket, ahogyan prózát illetve lírát.
A beküldési határidő 2009. december 24-e. A legjobb, győzelemre esélyes szövegeket folyamatosan töltjük fel az ujnautilus.info címen elérhető webes felületre. Végül 2010. január 1-e reggelre meghozzuk ítéletünket.
Terjedelmi korlát nincsen, de a hosszabb szöveggel pályázókat előre megkérnénk, hogy egy-két oldalt emeljenek ki munkájukból, és ha azt izgalmasnak találjuk, akkor úgysem mulasztjuk el végigolvasni a teljes művet.
A szövegeket az alábbi címre várjuk:
nautilus@ujnautilus.hu
A legjobb szövegek itt lesznek elérhetőek:
Jó munkát kíván a zsűri:
Bánki Éva, Borbély András, Lang Ádám
ÚjNautilus”