Megrövidített nyugdíjak, lezuhant repülők, monszun a Kárpát-medencében. 2009 van drága olvasóm, július, én, itt, írom életem regényét, írom Morris Methalest, anyád ellenségét, te pedig olvasod a diákhitelből vett monitorodon, az ÚjNautilus vagy valamely jóízlésű irodalmi folyóirat on-line kiadásában, mert Morris nem hisz a nyomtatott szövegben: életem regényét nem öntöd le kávéval, nem eszel felette morzsahullajtó zsemlét, nem firkálsz bele illékony gondolatokat. Csillog a regényfejezet a monitorodon, amit leönthetsz kávéval – akkor rád sötétség borul – viszont az írás tovább csillámlik az egy igaz helyen. Ott ahová nem járnak buszok, se hajók. Addig nyújtozkodik az ember amíg ér, a csillagoknál viszont távolabbra nem meresztjük tekintetünket. Oda plakátokat ragasztunk, hogy ne lássuk mögötte a birodalmi jelképeket, csak a Csodaszarvast, ahogy bírkózik a Göncöllel. Odakinn szellemgárda vonul kettes sorban. Mifene? Húnyd be a szemed drága, képzeld el, hogy talán megkérem kezed, mégha kicsit buzisnak is tűnik adott esetben – úgyis csak átverlek. Számoljunk tízig, és mire kinyitod a szemed Magyarországon leszünk. Tíz, kilenc, nyolc – már egyre lassabban lélegzel – hét, hat, öt – már nem gondolsz semmire – négy, három – már felkészültél erre, ugyanmár!, arra az országra – kettő és egy. Nem költőnek, te mindennek jöttél. Te! Te, grammatikai alany, puszta névmás, ne légy ilyen üres, legyen arcod, olvasó, hogy el tudjalak képzelni, hogy ha hozzádszólok, ne pattanjanak le a betűk a képernyőről. Körvonalazlak: cigány vagy, bundesliga-frizurával, a neved pedig legyen Billie Jean, az áldott, jó Michael Jackson egy régi, ámde még bőven vállalható slágere után. Na, milyen? Míg megbarátkozol ezzel a – valljuk be – nem épp álomszituval, közlök még egy újabb rossz hírt, mint ígértem, mire kinyitod a szemed, Magyarországon leszünk. Igen, te ott is vagy, nézz körül, milyen könyvek vannak a polcaidon, lapozz csak bele, egyiket se érted – magyarul vannak. Te Magyarországon vagy, de engem nem látsz, csak ezt a szöveget olvasod – egy másik dimenzióban, ott ahol e lángoktól ölelt ország, mint kötél szorul a nyakadra. Mégis, ha hóhérod leoldaná ezt a kötelet, te holtan zuhannál össze. Irtózatos madár-szív lüktet és én szabadságon vagyok. Nem, ez így nem igaz. Küldetésem van. Olyan nincs, hogy Morris Methales szabadságon van, mert Morris Methales szabad. És csak ő, senki más, ezért mondják, nincs szabadság, pedig dehogyisnem, csak elgondolhatatlanul, mint elefánt a porcelánmolekulában, mint a birodalom lelkiismeretének érzéketlensége – talán ez Morris Methales szabadsága? Vagy az elefántté. De hagyjuk. Most őszinte leszek, mikor te, Billie Jean, „ezt” olvasod, én Japánban vagyok. A küldetésem az volt, hogy kiderítsem honnan ered ez a széporcájú, baljós nép, amely Magyarországon él ezeregyszáz éve. De miért épp Japán, vakarod a fejed, továbbcsúfítva a frizurád. Erre én most csak annyit mondok, hogy most még nem óhajtok válaszolni. Ülsz a szobádban, cigány vagy, bundesliga frizurád van, körülötted van talán pár könyv valami érthetetlen nyelven. Felálsz, összehúzod melegítőfelsődet, és a szobádon átszalad az ősz. Az előszobában hat-nyolc gyerek: füstösek, furcsák, búsak, bíborak. Augusztusban már csak kettőre jön segílyke! Félhomály van, csak a márciusi segélyből vett monitor világít. (diákhitel, hjaj, ugyan már, tudjuk…) Mítoszok születnek csak ilyen motoszkáló csöndben. A gyerekek ölelik egymást. Egyik sem a tiéd, nem tudod miért vagy itt. Szűz vagy – igen, még ez is. Megváltógyanús helyzet, ugye, már érzed? Kinn a konyhában pedig az ősanya szoptatja a sokadik csecsemőt. A roppant emlők mögül egy fekete szempár néz ki rád. Árvaházak álma, alvajárok gyöngye… Na, most menj vissza szobádba – vond meg a kevés fényt ettől a készülő világtól. Tej forr a villanyrezsón – ez fontos. Neked is küldetésed van, húzd ravaszra keskeny szemöldököd és találd ki, hogy teszed ezeket a cigány cigányokat a magyar cigányok hasznos kisebbségévé, hogy állítod össze ezt az örökké széthulló kirakót, hogy ne folyjék szerte-széjjel ez a tíz-tizenötmillió kis-Magyarország a Jóisten markában. Nem lesz oly könnyű dolgod, mint nekem, aki a magyar magyarok őseinek őseire vadászva beutaztam széles Ázsiát. Persze nem találtam semmit, hiába feküdtem össze mindenféle fehérnéppel, thaiföldi tiniprostival, kínai rízsszedő anyókával, aids-es bombai-i titkárnővel, perzsa színésznővel, japán mangafigurákkal – végig nyaltam és csókoltam testüket, de nem leltem sehol azt a ízvilágot, – mert gasztronómia ez, legalább részben – ami összekötötte Zrínyi Ilonát Morvai Krisztinával. Egyszer aztán beleuntam ebbe az eszetlenségbe. És inkább indiai gettókban fociztam helyi suhancokkal, híres emberek képeire maszturbáltam és öreg néniket kísérgettem át pekingi, kalkuttai és oszakai zebrák rövidke zöldjei alatt. Majd ebbe is beleunva, inkább mégiscsak folytattam munkámat. Neked más út rendeltettet, szűzen fogsz meghalni, mint ő. Neked nem kell gyereket nemzeni, azok maguktól készülnek a meleg cukros tej illatából és az állati ösztönökből és a kristályok hidegségéből. Annyi nem-e-világi képesség, mire csak ingerülten lehet reagálni, a megférhetetlenség erotikáját csak kiközösíteni lehet. Kirekeszteni a csillagok utáni plakátok mögötti térbe, hova nem lát bámész tekintet, ahol sátorvárosokban a monitornál is igazabb valóság lángja mellett dörzsölik kezeikez ezek a lények, akiknek csak száz ezer forint havonta, óh, egy párizsi hétvége ára. És te töprengsz, minden hajlamod ellenére, csak figyeled ezeket az értelmetlen sorokat a monitorodon, milyen veszett nyelv ez, istenkém? – sóhajtozol, visszagörgetsz a képhez, magadhoz nyúlsz – hát ha ez segít, utána talán tisztábban látsz, pedig nem, neked a sorok közti beláthatatlan űr marad, nem osztályrészül, hanem jobbhíján, ez kísér el egészen a sírodig. Ez kéne neked, egy fehér nő, akit meghódíthatsz, mert ha a magafajtával keveredik az ember, az valamennyire még tán buziság is – okosítasz. A tökéletes más, ez az! Széttépni a ruháit, semmivétenni a helyzeti hátrányod, miszlikbe a kibaszott Gucci fátylat. Kizipzározod az eurosportos melegítőd, hogy lássa, itt hódítás lesz. Ez nem egy randevú, ez örökre szól. Emlékezz a halálra – mondom én. De te nem figyelsz. Egy új faj, igen – ez az Morris, mondod, de én se figyelek rád. Más dimenzióban vagy – én szóltam. Pont mikor másodszor is visszagörgetsz a képhez, már Vereckénél vagyok. Falja a Mustang az aszfaltot. Csak ne lenne szőrös, fut át a tudatalattidon. Nemsokára benyitok a házatokba, a madame sorbaállítja lányait, a legkisebb kilenc hónapos, a második tizennyolc hónapos és így tovább, egészen a huszonegyedikig, aki száznyolcvankilenc hónapos, azaz, segítek Billie Jean: tizenöt esztendős. Őt kérem – mert mégiscsak Ember vagyok. (Azon az estén a Csodaszarvas megmakacsolta magát, és más univerzum felé vette az irányt, később senki nem látta többé) Ember és szabad. Hát útnak eredek a fahéjszín bőr mögé, és a tekergőző érszalagok nyomába szegődök: atomkatasztrófa Észak-Koreában. Van bennem felelősség, ezért a csupasz puncijára élvezek, nem bele. Majd a madame csillámport hínt magjaimra, tejjel kínál. Ez a szépség. Az elhaló lehetőségek embereninneni romantikája. A spanyolfal mögött a többi húsz lány lélegzetvisszafojtva vár. Na, Billie Jean, ki mersz jönni, végrehajtottad a küldetésed, kitaláltál valamit? Nem. Gyenge vagy! Csak bámulod ezeket a számodra érthetetlen sorokat, és átfut a tudatalattidon az íráskényszer. De nekem elfogy a türelmem. Elveszem a neved, a fajod, a kibaszott bundesliga-frizurád, az egész pereputtyod. Te! Te! Te, üres névmás! Nézz ki az ablakodon!

Tériszony.