Ha megengedik, idéznék:
„és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.”
(Szabó Lőrinc)
Illetőleg:
„A lehetetlen nem létezik.”
(David Beckham)
Maurits Cornelis Escher Úr saját keze közé!
Mélyen tisztelt Escher Úr, illetve mindenki, aki e sorokat valaha olvasta, vagy olvasni fogja! Bizonyára nem okozok kényelmetlenséget önnek azzal, hogy levelem magyar nyelven írom, hiszen mint minden a tudomány, vagy a művészet terén kimagasló férfiember, felteszem, ön is bír némi magyar felmenőkkel (amennyiben mégsem, úgy szégyellje magát). Tisztelt Escher Úr! Figyelem már egy ideje. A művészetről és filozófiáról alkotott gondolatai, hogy azt ne mondjam, kirívó azonosságokat mutatnak jómagam ideáival. Tudja, gyerekkoromban naphosszat görnyedtem csodálkozva a Lépcsőn fel és le című litográfiája fölé, igyekeztem kihámozni a végső igazságot azokból az örökkön a mélybe futó mágikus lépcsősorokból, melyeken muris szerzetes-alakok menetelnek szorgos hangyákként, ám sehová sem jutnak. Aztán hogy ezt a szüntelen körben járást folyamatos emelkedésnek, vagy süllyedésnek fogjuk-e fel, az már lelki alkat kérdése. Mi itt, keleten hajlunk az utóbbira, ezt szoktuk meg. Higgye el, ha volna lehetőségünk mást akarni, talán kikeveredhetnénk ebből a spirálból, de mi is csak hozott anyagból tudunk dolgozni.
Visszatérve, ifjúkorom még kiforratlan, ösztönszerű rajongása mára nagyon is tudatos alkotóvággyá érett, miközben hevülete mit sem apadt. Sok minden tisztázódott az évek során, de azért volna még miről beszélnünk.
Ennek reményében zárom soraim, maradok őszinte híve, Oszkár.
Drága majszter!
Legutóbb ott hagytuk abba, milyen hatással is voltak rám az egyes építményeket ábrázoló remekei. A minap is nézegettem a többé-kevésbé lehetetlen formákat megörökítő litográfiáit. Jóllehet a lehetetlenről nekem merőben más elképzeléseim vannak, ti. hogy nem létezik. Talán túlontúl az irodalom felől közelítem meg a kérdést, ám úgy vélem, ha valamire van szavunk, el tudjuk gondolni, akkor az elkerülhetetlenül létezik is. Blaszfémia ide vagy oda, de mi a nagy betűs Teremtés, ha nem ez? Mert ami mindebben igazán figyelemre méltó, hogy ugyanez fordítva is áll: csak az létezik, amiről tudjuk is. Van, akinek ez struccpolitika, én viszont a legigazabb metafizikának hívom. Mondok egy példát. Egyes indián népcsoportok Kolumbusz számukra értelmezhetetlenül nagyméretű hajóit egész egyszerűen nem vették észre, mert hát nem hogy szavuk, de elgondolásuk sem lehetett egy ilyen, tudatuk előtt ismeretlen képződményről, mint volt teszem azt a Santa Maria. Ott süttették magukat a parton, érti, napolaj, mojito koktél, és az agyuk (!) nem látta, hogy jönnek a konkvisztádorok. Épp az ön munkássága kapcsán említi egy szakdolgozat: bármely látvány felfogásához és értelmezéséhez vizuális percepciós rendszerünket használjuk. Mire ezeknek leesett, mi van, már állt a Brooklyn-híd. De azért, ha jól látom, nem minden működik így vice-versa: „A regény más, mint az élet. Azt szeretném, ha olyan lenne: tiszta, logikus, szervezett. De nem az.”, látható, van azért, ami visszafordíthatatlan. Minden görög indul aludni, de nem minden indul a görög aludni.
Még jelentkezem.
Legjobbakat, Oszkár.
Kedves Kolléga Úr!
Tudja, mindig is izgatott a különböző művészeti ágak egymásra találása, egyfajta karmikus kultúrgócokként tekintek az olyan alkotásokra, mint egy megfestett dallam, például. Megvallom, ideig-óráig magam is tápláltam reményeket azon irányba, hogy az irodalom nyelvére szinkronizálom le nem csak mindazt a tartalmat, de a formát!, amit ön a litográfiáin keresztül hagyott ránk. Ám be kellett látnom, egyikünk formanyelvének a másikunkéra való leképezése képtelenség. Amit Escher megrajzolt, ember el ne zongorázza! Mert az lehetetlen.
Ezután döntöttem hát úgy, s elhatározásom határozott, nem forgácsolom tovább energiáimat a semmibe, s magam mögött hagyva a haszontalan szócséplést, nemesebb cél irányába vetem tekintetem. Nem hagyom, hogy a múlt sziklaporként szálljon tehetetlenül szanaszét a jelenben, örökre elveszve az eljövendő generációk számára. Ez már csak gazdaságilag sem volna helyes döntés: ha már egyszer valaki valamit megalkotott, ne kelljen azt nekünk újra és újra feltalálni. Tiszta pénzkidobás. A tudást tovább kell adjuk! Épp most is egy előadásra készülök, jegyzeteimet rakosgatom ide és oda, hol abc-, hol egyéb rendezési elv alapján sorrendbe, s a káosz fenyegető sötétjén túl már pislákol a fény: a lecsupaszított ősi fogalommorzsák egy új eszmerendszer testében reinkarnálódnak, a rég nem hallott szavak s elfeledett gondolatok kerek szónoklattá állnak össze hamarosan. Remélem, nem lesz benne sok ismétlés, idézetek idétlen halmaza, a világ minden találmányáért sem akarom az ifjúságot olyasmivel untatni, amit már tucatszor hallott.
Igaz is, érdekelne a véleménye. Mert bár, ahogy említettem, próbáltam én kiszakadni az ön munkásságának vonzásköréből, ám időről időre azon veszem észre magam, mégis mindig ugyanannál a megállónál tesz le a busz. Nagyjából vázolom, miről van szó, rögtön világosabb lesz. Témám az emberiség nagy érzéki csalódása, az újdonság, az eredetiség létezésének nagyképű ábrándja. Vegyünk egy egészen hétköznapi példát: hölgyeim és uraim, önök fiatalemberek, nyilván sokat járnak mozikba, és nem is mindig Godard-ra, Truffaut-ra kíváncsiak. De talán Scorsese még maguknak is jelent valamit. Egyrészt fájdalmas, hogy az amerikai közönség igen kis hányada van tisztában vele, hogy A tégla című remeke egy Hong-Kong-i gengsztereposz remake-je. Miből lesz a cserebogár, ugye? (nevetés) Ám hogy az utánzás mennyire nem olcsó tevékenység, arra legyen elég bizonyíték a film Oscar-díja. (Scorsese korábban egyszer sem kapta meg, gondoljanak bele, a Taxisofőr és a Nagymenők rendezője!, ez a pofátlanság, nem a koppintás.) Itt jegyzem meg, hamarosan nyugodtan megszüntethetik a legjobb eredeti forgatókönyv díját. (nevetés) Tudják önök, hogy a 2007-ben az első tíz legnézettebb filmből hét volt feldolgozás vagy folytatás? Shrek és Die Hard orrvérzésig. De a jelenség nem csak a pop hozadéka. Hogy mást ne mondjak, a történelem megannyi, egymást utánzó, egymást kizsákmányoló izmusai is mind az újdonság erejével hatottak az aktuális írástudatlan jelenkor számára. A kisnyilasok közül nem kevesen lettek vidám ávósokká, mindegy volt, csak ütni lehessen. És legyünk bátrak kimondani: ez félelmetes. A félelem gyanút, a gyanú haragot szül. Ilyenkor klikkesedünk. „Aki nincs velünk, az ellenünk van”, mondta a Nagy Tanító, és akkor itt rögtön tetten érhető, ez a mondat is mennyire biankó csekk, hiszen hogy a „Nagy Tanító” alatt neveltetéstől függően ki mindenkit érthetünk, arra meglepően sokszínű a választék. A kriminológia ugyebár R. Mátyás elkövető nyakába varrja a szólást, noha elég fellapozzunk Máté 12:30-at, bizony mondom, csuda dolgoknak lehet tanúja az ember fia! Sőt: Márk és Lukács már puhábban tolmácsol, hogy ti. „A ki nincs ellenünk, mellettünk van.” A huszadik századi fordítók nyilván érzékenyebbek az ilyen finomságokra. Márpedig szögezzük le, a fent említettek még átmenetileg sem szerepeltek közös ideológia platformon. (Megj.: az ön művészetét, már meg ne sértődjön, kedves Cornelis, de megfelelő történelmi szituációban amúgy sem haboznék a szocialista realizmus egy vállfajának tekinteni; hogy ti. képei épp annyira reálisak, mint a szocializmus.) Ilyenkor mi van?
Nézzék csak meg, hölgyeim és uraim, Escher a Lépcsőn fel és le című remekét, ebben az emberek, és minden lény csak rabok egy kijárat nélküli óriás labirintusban, ahol örök időkre szóló, körkörös menetelésre vannak ítélve; ekképp előbb-utóbb természetszerűleg újra és újra ugyanazok az arcélek és épületek, fordulatok és állandósult szókapcsolatok, pogány hiedelmek és fizikai törvényszerűségek stb. jönnek velünk szembe. Nem akarom elragadtatni magam, de Escher munkái egyenesen az élet értelmére adhatnak választ a jó szeműeknek – de hát az ember ne végezzen félmunkát.
Ott a Mátrix, egy snitt nem sok, annyi eredeti nincs benne. Nos, igen, ez volna az intertextualitás ödipuszi problémája, hogy egyes szövegek esetében már azt sem lehet biztosan tudni, ki a szülő, s ki a gyermek. De valahogy minden mindennel összefügg. Vigyük is tovább ezt a gondolatot, most már én is kíváncsi leszek, mi sül ki belőle! Időnként tán nem is direkt idézünk, csak felsejlik bennünk valami. Ám tudatalattink is csak azt képes előhúzni cilinderből, amit már egyszer beléhelyeztünk. Miközben álmunkban épp úgy hisszük, a valóság védő karjai ölelnek körül minket, mint amikor valóban. Ugye érzik, hogy a gondolat hogyan folytatódhat, ha kellően szkeptikusak vagyunk? Most ez az előadás valóban zajlik, vagy csak álmodjuk? Hogyan? Hogy ez természetesen a valóság, mondja ott az a fiatalember, épp oly bizonyosan, ahogy tegnap éjjel álmában hitte ugyanezt.
Hölgyeim és uraim, nem szokás ez tanintézmény falain belül, de tegyék le tollaikat, és próbáljunk meg lazítani! Igen, most megvizsgáljuk, álmunkban ugyanolyan erős hittel ragaszkodunk-e hús-vér valóságunkhoz, mint ahogy most itt önök, mindannyian. Amúgy is álmosító az idő, a nap is elbújt, nézzék, esőfelhők gyülekeznek. Ne féljenek, az ember ritkán álmodja azt, hogy álmodik. Figyeljék meg, ahogy a nemrég még távolinak tűnő tompa kopogás egyre sebesebben közeleg. Vagy álmodom, vagy esik. Talán mindkettő. Az alvás vékony határán rándul még egyet a láb, akár az akasztott emberé, ha hirtelen szorul a hurok. Lenyakazott kakas szaladgál a ház körül. Félálomban még egy közepes lárma is pengeként vájja magát a meleg csend puha húsába, és szinte fizikai fájdalom, amint visszarántja az embert az eszmélet előszobájáig. Nincs már hova ellenállni, akaratunk gyenge, a fejünk nehéz. Álmunkban arra ébredünk, hogy muzsikusok vagyunk. Borvidékek varázsától jókedvű emberek köpnek papírpénzt a homlokunkra, szerelmes lányok Monroe-arcára festünk boldogságot ablakuk alól. Ám egy napon elfogynak a dallamok. Sötét zivatar zörgeti az ablaküvegeket, amikor az utolsó melódia is világra jön. A bába keze megremeg. A meredek utcákon már hömpölyög a végeláthatatlan vízfolyam. Egyszerre megíratott minden s születnek ötletek, ám ami jó bennük, nem új, ami új bennük, nem jó. Ott vagyunk, ahol a part szakad. Mentőcsónakként tűnik fel a zavaros folyón egy újabb tiszta harmónia, de minél inkább közeledik, annál inkább gyanút fogunk, és igazunk lesz: ezt is megírták már mások. A zivatar hiába hagy alább, a vízfolyam még mindig rendületlenül hullámzik; az ismertnek hitt világ minden szegletén meredek vízesés látványa a lehetetlennel kacérkodik.
Óhatatlanul a múlt felé fordulunk mindannyian. A hétköznapok természetes terepei egyszerre a könyvtárak és antikváriumok válnak. Újdonságért a múzeumba, ihletért a levéltárba megyünk. Cipőt a cipőboltból. Hiszen erről szól az egész retró! A történelem kartotékadatai lexikonokat bújva egymásról olvasnak álmos estéiken.
François Truffaut – Francia kritikus, filmrendező, a francia új hullám emblematikus figurája. Filmjeinek többsége regényből készült, de ezeket csak alapötletként használta, s a témát maga formálta új, önálló művé. A Jules és Jim (1962) Henri-Pierre Roché elfelejtett regényéből lett a francia filmes új hullám alapműve.
Martin Scorsese – New York Little Italy részében nevelkedett. Eredetileg papnak készült, de rájött, hogy az ő igazi hivatása a mozi. A hetvenes években Hollywoodba ment. Krisztus utolsó megkísértése című filmjét a katolikus egyház betiltotta hívei körében. Csaknem négy évtizeden át számos mesterművet alkotott, de Oscar-díjat csak 2007-ben kapott A tégla című filmjéért.
Jean-Luc Godard – Elsősorban a hatvanas éveknek volt meghatározó alakja. Az egyik cannes-i filmfesztiválon egy hosszas vita végén nekiszegezték a kérdést: „Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!” Mire Godard így felelt: „Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.”
Posztmodern – Sajnos senki nem képes pontosan megmondani, mi is az a posztmodern. A saját szemeddel kell látnod.
Maurits Cornelis Escher – Holland képzőművész. Alkotásain főként a végtelent vizsgálja, leghíresebb művein úgynevezett „lehetetlen konstrukciókat” (három dimenzióban elképzelhetetlen, csak két dimenzióban megépíthető épületek) ábrázol. E három híres litográfiája: a Belvedere (1958), a Lépcsőn fel és le (1960) és a Vízesés (1961). By the way: az 1956-os magyarországi forradalmat követően szigorú hangú leveleket ír, amelyekben a szabadságharc szovjet leverését bírálja. Barátja, majd monográfusa, Bruno Ernst nevéhez fűződik a három neves lehetetlen konstrukcióhoz kapcsolható híres mondás, miszerint „Minden Escher-kép – Escher-kép, de néhány közülük sokkal inkább Escher-kép, mint a többi.”
Roger Penrose – Angol matematikus. Már fiatalon foglalkoztatják a „lehetetlen tárgyak”, hamarosan el is készíti a tribádot, vagyis azt a háromszögre emlékeztető testet, amely azonban csak két dimenzióban létezik. Roger Penrose édesapja, Lionel Penrose fizikus és csillagász is publikál egy lehetetlen tárgyat, az önmagába visszatérő végtelen lépcsőt. Escher mindkét tervet hamarosan felhasználja: a tribád alapján készül a Vízesés, míg a lépcsősor a Lépcsőn fel és le című litográfián jelenik meg.
Oscar Reutersvärd – Sem a két Penrose, sem Escher nem tudja, hogy egy svéd művész, Oscar Reutersvärd tőlük függetlenül, sőt már jóval korábban készít lehetetlen tárgyakat, anélkül, hogy publikálná őket. A tribádot még diákkorában, 1934-ben rajzolja le. Reutersvärd megismerve az egyre népszerűbbé váló Escher életművet, megpróbálja levélben fölvenni vele a kapcsolatot, megemlítve, hogy maga is hasonló formákkal kísérletezik, ám Eschertől nem érkezik válasz. Az irodalom iránt is fogékony svéd siheder szüleitől örökölt jóhiszeműségének köszönhetően mindezt a kollektív tudat elméletével magyarázta. E szerint az emberek elméje mint egyfajta számítógép-hálózat elemei kötődnek egymáshoz, e miatt nem ritka, hogy a világ két pontján két különböző ember fejéből ugyanaz a korszakalkotó találmány pattan ki. Utolsó elkeseredett próbálkozásaként A lehetetlen háromszög analógiájára kívánt irodalmi elbeszélést alkotni, ám igyekezetét feltehetően nem koronázta siker. Legalább is erről tanúskodik sosem látott mentorának írt utolsó levele, amelyben az alábbiak szerint vall kísérletéről:„Tudja, mindig is izgatott a különböző művészeti ágak egymásra találása, egyfajta karmikus kultúrgócokként tekintek az olyan alkotásokra, mint egy megfestett dallam, például. Megvallom, ideig-óráig magam is tápláltam reményeket azon irányba, hogy az irodalom nyelvére szinkronizálom le nem csak mindazt a tartalmat, de a formát!, amit ön a litográfiáin keresztül hagyott ránk. Ám be kellett látnom, egyikünk formanyelvének a másikunkéra való leképezése képtelenség. Amit Escher megrajzolt, ember el ne zongorázza! Mert az lehetetlen. Na szevasz.”
1950
