Címke: esszé / publicisztika

A kapcsolatról

the_teacher1950

 

~ A Jeruzsálemben elhangzott pedagógiai témájú rádiós esszékből ~

 

 

Lehet-e az oktatás által nevelni? Az oktatás a diákok gondolkodását akarja befolyásolni, míg a nevelés lényükre, életükre szeretne hatni. Elégséges-e – ahogyan azt Szókratész vélte – a helyes és igaz felismerését felébreszteni bennük, elég-e ez ahhoz, hogy a helyes és igaz lényükben és életükben ténylegesen megvalósuljon, kibontakozhasson? Hiszen Szókratész maga sem a tanítottak, a tanok által fejtette ki döntő hatását, hanem a tanítása által: nem abban, amit tanított, hanem ahogyan tanított. Nem az oktatás nevel, hanem az oktató. A jó tanár nevel a beszédével és nevel a hallgatásával, az órákon és a szünetekben, a véletlen találkozásokból születő beszélgetésekben, a futó pillantásokban – puszta jelenléte által; egyszerűen valóban létező embernek kell lennie, és diákjainál valóban jelenvalónak kell lennie. A kapcsolat által nevel.

 

A kapcsolat, az érintkezés a nevelés alapszava. Azt jelenti, hogy a tanár szemben áll, szembenéz a diákokkal – és nem agytól agyakig, kifejlett-kiképzett agytól kiforratlan, befejezetlen agyakig ad át valamit, hanem lénytől lényig, érett lénytől alakuló, változó, kibontakozó lényig vezet az út. Valóban szembenézés és szemben állás ez, vagyis nem fentről lefelé irányul, nem a katedra felől a padokig hat, hanem igazi kölcsönhatásban történik meg, a tapasztalatok kicserélésében. A beteljesedett élet tapasztalatai találkoznak a még beteljesedetlen élet tapasztalataival – amelyek azonban nem kevésbé fontosak az előbbieknél. Nem pusztán eligazítás keresése alulról és útbaigazítás, utasítás osztogatása felülről, és nem is csupán kérdezés és válaszolgatás oda-vissza mozgása, hanem valódi párbeszéd, kölcsönösségből építkező beszélgetés. Ezt a tanárnak ugyan vezetnie és uralnia 1 kell, de ugyanakkor saját személyével közvetlenül, felszabadultan és elfogulatlanul bele kell ebbe lépnie, részt kell vennie benne, át kell adnia magát neki. Ennek az eleven beszélgetésnek a csendes, hallgató együtt-levésben is folytatódnia kell, sőt éppen ebben kell kicsúcsosodnia, kiteljesednie. Ez az, amit a nevelés dialogikus alapelvének nevezek.

 

 

Buber, Martin: Über den Kontakt. In: Uő: Nachlese. 2  Heidelberg: Schneider, 1965. 93-94.

 

András Orsolya fordítása

 

Lábjegyzet:

  1. A német eredetiben a beherrschen igét találjuk. Ezt a szót gyakran használják a következő kontextusban: ’eine (fremde) Sprache beherrschen’ – szó szerinti fordításban: ’egy (idegen) nyelvet uralni’. Ez a szókapcsolat világíthatja meg a kifejezés pontos jelentését, ami ebben a szövegben különösen fontos: nem erőszakos dominanciáról van szó, hanem biztos és másoknak is biztonságot adó mozgás képességéről: ahogyan az idegen nyelvben való eligazodáshoz az azt tanulónak nem arra van szüksége, hogy szájába adják a szavakat, hanem hogy biztos ismeretre alapozva megmutassák az utat, hogyan tudna önállóan megszólalni. (ford. megj.)
  2. A cím jelentése: ’utó-olvasás’, újraolvasás, böngészés, tallózás. A kötetbe a szerző – életművéből válogatva, arra visszapillantva – különböző tárgyú rövid, kötetlenebb hangvételű szövegeit gyűjtötte össze.  

Ernesto Cardenal: „Újjászületést látok Latin-Amerikában”

A nicaraguai költő és pap abban reménykedik, hogy a kontinens megváltja második függetlenségét. Véleménye szerint Ferenc pápa forradalomba kezdett és úgy gondolja, hogy manapság majdhogynem eltűntek a versolvasók – azok hibájából, akik a verseket írják.

Ernesto Cardenal ezen a héten mutatta be „Kozmikus Ének” című alkotását a Mendozai Könyvvásáron.

Eugenia Cano

 cardenal

 

– A költészet akkor értékelhető az emberek számára, ha azt meg tudják emészteni. Én mindig arra törekedtem, hogy közérthető verseket írjak. És úgy tűnik, sikerült is – mondja Ernesto Cardenal arról a költői hagyományról, amelynek egész írói pályáját szentelte, és amiért számtalan nemzetközi elismerést kapott.

Ernesto Cardenal teológus, politikus, szobrász és pap, aki nyolcvannyolc évesen is őrzi forradalmi lelkületét. Miután az Oktatási Hivatal és a Patria Grande kiadó, akik együttesen jelentették meg a szerző életmű-kiadásának az ország iskoláiban is terjesztett, harmadik kötetét, tiszteletüket fejezték ki Buenos Airesben, a nicaraguai költő megérkezett a Mendozai Könyvvásár keretein belül szervezett Első Nemzetközi Költőfesztivál ünnepségeinek helyszínére. A találkozó tiszteletbeli meghívottjaként újságírókkal beszélgetve osztotta meg a kortárs költészettel kapcsolatos nézeteit:

– Nem vagyok elégedett a fiatal költőkkel. És nemcsak a mieinkre gondolok, hanem a többi fiatal költőre is. És azt hiszem, a közönség sem elégedett velük. Se a fiatalok, se az idősek. Az emberek már nem olvasnak verseket, nemcsak nálunk, hanem máshol sem – mondta Cardenal, és hozzátette: – Manapság alig olvasnak verseket. És mért? Azok hibájából, akik írják. A mesterem, Ezra Pound, a nagy észak-amerikai azt vallotta, hogy a versbe minden belefér, ami a prózába. Hogy nem kell leragadni a lírai önkifejezésnél, és még csak szubjektívnek sem kell lenni. A versbe bele lehet venni statisztikát, politikát, filozófiát, oktatást, tudományt, mindent. A Kozmikus Ének, a mű, amit bemutatok önöknek, egy olyan ötszáz oldalas vers, amelyben mindenről írok.

– Aki forradalmár, annak mindig várnia kell – vallja az életét a társadalmi elkötelezettségnek szentelő, a felszabadítás teológiájának zászlaját magasba emelő, a Nemzeti Felszabadulás Sandinista Frontjával együttműködő, a nicaraguai forradalom 1979-es győzelmében szerepet játszó költő. Azokkal, akik reménykednek a társadalmi változásokban, Cardenal szívesen megosztja a kontinens politikai és társadalmi folyamatairól kialakított véleményét.

– Újjászületést látok Latin-Amerikában. Nemcsak forradalmi mozgalmakat, hanem már forradalmi kormányokat is láthatunk. Nemcsak Kubában tört ki a forradalom, Venezuelában is. Chávez megidézte Bolívar régesrégi álmát egy északkal szembeforduló, egységes Latin-Amerikáról. Ez az a bolivári mozgalom, amelyhez én is csatlakozom. Venezuelán kívül vannak más kormányok is, akik elindultak a függetlenség irányába. Merthogy most vívjuk ki Latin-Amerikában a második függetlenségünket: elsőként a spanyol koronától, most pedig az észak-amerikai birodalomtól akarunk elszakadni. Pár országnak ez már sikerült. Senki nem tagadhatja, akár tetszik neki a kubai forradalom, akár nem, hogy Kuba független az Amerikai Egyesült Államoktól. Miközben Németország vagy Anglia nem az. Nagy, gazdag és befolyásos országok függnek Washingtontól, miközben néhány latin-amerikai ország már kivívta a függetlenségét – mondta reménykedve.

Ferenc pápával kapcsolatban Ernesto Cardenal már korábban is kiemelte azokat a változást sugalló gesztusokat is, melyekkel a pápa át akarja alakítani a katolikus egyházat. – Azt mondták nekem, hogy ő nem baloldali, de azt mégsem tagadhatjuk, hogy radikálisan változtatja meg a Vatikánt. És aki megváltoztatja a Vatikánt, az megújítja a katolikus egyházat, aki megújítja a katolikus egyházat, az képes megváltoztatni a bolygót, vagy a bolygónk jelentős részét – mondta.

Hogy hosszú távon maradandóak lesznek-e az egyházon belül elindított változások, a költő-pap így vélekedik: – Azt gondolom, igen. Azoknak a bíborosoknak, akik eddig urakként éltek, nem fog tetszeni, hogy Ferenc azt mondja, nem élhettek urak módjára. Mert ő azt hirdeti, amit Krisztus is hirdetett, hogy az utolsók lesznek az elsők. Ez olyannyira forradalmi, hogy a gyakorlatban még nem valósulhatott meg.

Végül arról beszélt, hogy eljöhet-e itt a földön az a nap, amikor a társadalmak eltörlik a társadalmi osztályokat és megszüntetik a pénz okozta egyenlőtlenségeket:

– Egyik versemben azt állítom, hogy a kommunizmus Isten királysága a földön. Egy osztálynélküli társadalom. A kommunizmus nem szükségképpen a kommunista pártot jelenti. Van öt, vagy hat jelentése is a szónak. Az egyik a kommunista pártot, a másik a baloldalhoz tartozókat jelöli – már ahogyan azt Reagan vagy Nixon elnök gondolta – de kommunisták az első keresztények is, akik az Apostolok cselekedete szerint mindenből szükségleteiknek megfelelően részesültek. Mert így történik ez minden összetartó családban: a legtöbbet a kisbaba és az öreg kapja, ellentétben a fiatallal és a felnőttel, aki dolgozik1. És a szerzetesrendek, amennyiben hűek a szabályaikhoz, ők is kommunisták. Épp ezért hirdetem, hogy a kommunizmus és Isten királysága, az egy és ugyanaz.

 

Tóth Gergő fordítása

A „Sitio Andino” argentin folyóirat 2013. szeptember 27-i cikke nyomán.

(http://www.sitioandino.com/nota/92255-ernesto-cardenal-veo-un-renacimiento-en-america-latina/)

1 Itt persze nem arról van szó, hogy az utóbbi két csoport nem kapna eleget vagy alárendeltje lenne az előbbieknek, csupáncsak más arányban osztoznak a közösség javain, hiszen helyzetükből adódóan a gyerekek és idősek sokkal többet kapnak/érdemelnek.

 

A lehetetlen háromszög

Ha megengedik, idéznék:

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

(Szabó Lőrinc)

 

Illetőleg:

A lehetetlen nem létezik.

(David Beckham)

 

Maurits Cornelis Escher Úr saját keze közé!

Mélyen tisztelt Escher Úr, illetve mindenki, aki e sorokat valaha olvasta, vagy olvasni fogja! Bizonyára nem okozok kényelmetlenséget önnek azzal, hogy levelem magyar nyelven írom, hiszen mint minden a tudomány, vagy a művészet terén kimagasló férfiember, felteszem, ön is bír némi magyar felmenőkkel (amennyiben mégsem, úgy szégyellje magát). Tisztelt Escher Úr! Figyelem már egy ideje. A művészetről és filozófiáról alkotott gondolatai, hogy azt ne mondjam, kirívó azonosságokat mutatnak jómagam ideáival. Tudja, gyerekkoromban naphosszat görnyedtem csodálkozva a Lépcsőn fel és le című litográfiája fölé, igyekeztem kihámozni a végső igazságot azokból az örökkön a mélybe futó mágikus lépcsősorokból, melyeken muris szerzetes-alakok menetelnek szorgos hangyákként, ám sehová sem jutnak. Aztán hogy ezt a szüntelen körben járást folyamatos emelkedésnek, vagy süllyedésnek fogjuk-e fel, az már lelki alkat kérdése. Mi itt, keleten hajlunk az utóbbira, ezt szoktuk meg. Higgye el, ha volna lehetőségünk mást akarni, talán kikeveredhetnénk ebből a spirálból, de mi is csak hozott anyagból tudunk dolgozni.

descending

Visszatérve, ifjúkorom még kiforratlan, ösztönszerű rajongása mára nagyon is tudatos alkotóvággyá érett, miközben hevülete mit sem apadt. Sok minden tisztázódott az évek során, de azért volna még miről beszélnünk.

Ennek reményében zárom soraim, maradok őszinte híve, Oszkár.

 

Drága majszter!

Legutóbb ott hagytuk abba, milyen hatással is voltak rám az egyes építményeket ábrázoló remekei. A minap is nézegettem a többé-kevésbé lehetetlen formákat megörökítő litográfiáit. Jóllehet a lehetetlenről nekem merőben más elképzeléseim vannak, ti. hogy nem létezik. Talán túlontúl az irodalom felől közelítem meg a kérdést, ám úgy vélem, ha valamire van szavunk, el tudjuk gondolni, akkor az elkerülhetetlenül létezik is. Blaszfémia ide vagy oda, de mi a nagy betűs Teremtés, ha nem ez? Mert ami mindebben igazán figyelemre méltó, hogy ugyanez fordítva is áll: csak az létezik, amiről tudjuk is. Van, akinek ez struccpolitika, én viszont a legigazabb metafizikának hívom. Mondok egy példát. Egyes indián népcsoportok Kolumbusz számukra értelmezhetetlenül nagyméretű hajóit egész egyszerűen nem vették észre, mert hát nem hogy szavuk, de elgondolásuk sem lehetett egy ilyen, tudatuk előtt ismeretlen képződményről, mint volt teszem azt a Santa Maria. Ott süttették magukat a parton, érti, napolaj, mojito koktél, és az agyuk (!) nem látta, hogy jönnek a konkvisztádorok. Épp az ön munkássága kapcsán említi egy szakdolgozat: bármely látvány felfogásához és értelmezéséhez vizuális percepciós rendszerünket használjuk. Mire ezeknek leesett, mi van, már állt a Brooklyn-híd. De azért, ha jól látom, nem minden működik így vice-versa: „A regény más, mint az élet. Azt szeretném, ha olyan lenne: tiszta, logikus, szervezett. De nem az., látható, van azért, ami visszafordíthatatlan. Minden görög indul aludni, de nem minden indul a görög aludni.

Még jelentkezem.

Legjobbakat, Oszkár.

 

Kedves Kolléga Úr!

Tudja, mindig is izgatott a különböző művészeti ágak egymásra találása, egyfajta karmikus kultúrgócokként tekintek az olyan alkotásokra, mint egy megfestett dallam, például. Megvallom, ideig-óráig magam is tápláltam reményeket azon irányba, hogy az irodalom nyelvére szinkronizálom le nem csak mindazt a tartalmat, de a formát!, amit ön a litográfiáin keresztül hagyott ránk. Ám be kellett látnom, egyikünk formanyelvének a másikunkéra való leképezése képtelenség. Amit Escher megrajzolt, ember el ne zongorázza! Mert az lehetetlen.

Ezután döntöttem hát úgy, s elhatározásom határozott, nem forgácsolom tovább energiáimat a semmibe, s magam mögött hagyva a haszontalan szócséplést, nemesebb cél irányába vetem tekintetem. Nem hagyom, hogy a múlt sziklaporként szálljon tehetetlenül szanaszét a jelenben, örökre elveszve az eljövendő generációk számára. Ez már csak gazdaságilag sem volna helyes döntés: ha már egyszer valaki valamit megalkotott, ne kelljen azt nekünk újra és újra feltalálni. Tiszta pénzkidobás. A tudást tovább kell adjuk! Épp most is egy előadásra készülök, jegyzeteimet rakosgatom ide és oda, hol abc-, hol egyéb rendezési elv alapján sorrendbe, s a káosz fenyegető sötétjén túl már pislákol a fény: a lecsupaszított ősi fogalommorzsák egy új eszmerendszer testében reinkarnálódnak, a rég nem hallott szavak s elfeledett gondolatok kerek szónoklattá állnak össze hamarosan. Remélem, nem lesz benne sok ismétlés, idézetek idétlen halmaza, a világ minden találmányáért sem akarom az ifjúságot olyasmivel untatni, amit már tucatszor hallott.

escher3

Igaz is, érdekelne a véleménye. Mert bár, ahogy említettem, próbáltam én kiszakadni az ön munkásságának vonzásköréből, ám időről időre azon veszem észre magam, mégis mindig ugyanannál a megállónál tesz le a busz. Nagyjából vázolom, miről van szó, rögtön világosabb lesz. Témám az emberiség nagy érzéki csalódása, az újdonság, az eredetiség létezésének nagyképű ábrándja. Vegyünk egy egészen hétköznapi példát: hölgyeim és uraim, önök fiatalemberek, nyilván sokat járnak mozikba, és nem is mindig Godard-ra, Truffaut-ra kíváncsiak. De talán Scorsese még maguknak is jelent valamit. Egyrészt fájdalmas, hogy az amerikai közönség igen kis hányada van tisztában vele, hogy A tégla című remeke egy Hong-Kong-i gengsztereposz remake-je. Miből lesz a cserebogár, ugye? (nevetés) Ám hogy az utánzás mennyire nem olcsó tevékenység, arra legyen elég bizonyíték a film Oscar-díja. (Scorsese korábban egyszer sem kapta meg, gondoljanak bele, a Taxisofőr és a Nagymenők rendezője!, ez a pofátlanság, nem a koppintás.) Itt jegyzem meg, hamarosan nyugodtan megszüntethetik a legjobb eredeti forgatókönyv díját. (nevetés) Tudják önök, hogy a 2007-ben az első tíz legnézettebb filmből hét volt feldolgozás vagy folytatás? Shrek és Die Hard orrvérzésig. De a jelenség nem csak a pop hozadéka. Hogy mást ne mondjak, a történelem megannyi, egymást utánzó, egymást kizsákmányoló izmusai is mind az újdonság erejével hatottak az aktuális írástudatlan jelenkor számára. A kisnyilasok közül nem kevesen lettek vidám ávósokká, mindegy volt, csak ütni lehessen. És legyünk bátrak kimondani: ez félelmetes. A félelem gyanút, a gyanú haragot szül. Ilyenkor klikkesedünk. „Aki nincs velünk, az ellenünk van”, mondta a Nagy Tanító, és akkor itt rögtön tetten érhető, ez a mondat is mennyire biankó csekk, hiszen hogy a „Nagy Tanító” alatt neveltetéstől függően ki mindenkit érthetünk, arra meglepően sokszínű a választék. A kriminológia ugyebár R. Mátyás elkövető nyakába varrja a szólást, noha elég fellapozzunk Máté 12:30-at, bizony mondom, csuda dolgoknak lehet tanúja az ember fia! Sőt: Márk és Lukács már puhábban tolmácsol, hogy ti. „A ki nincs ellenünk, mellettünk van.” A huszadik századi fordítók nyilván érzékenyebbek az ilyen finomságokra. Márpedig szögezzük le, a fent említettek még átmenetileg sem szerepeltek közös ideológia platformon. (Megj.: az ön művészetét, már meg ne sértődjön, kedves Cornelis, de megfelelő történelmi szituációban amúgy sem haboznék a szocialista realizmus egy vállfajának tekinteni; hogy ti. képei épp annyira reálisak, mint a szocializmus.) Ilyenkor mi van?

Nézzék csak meg, hölgyeim és uraim, Escher a Lépcsőn fel és le című remekét, ebben az emberek, és minden lény csak rabok egy kijárat nélküli óriás labirintusban, ahol örök időkre szóló, körkörös menetelésre vannak ítélve; ekképp előbb-utóbb természetszerűleg újra és újra ugyanazok az arcélek és épületek, fordulatok és állandósult szókapcsolatok, pogány hiedelmek és fizikai törvényszerűségek stb. jönnek velünk szembe. Nem akarom elragadtatni magam, de Escher munkái egyenesen az élet értelmére adhatnak választ a jó szeműeknek – de hát az ember ne végezzen félmunkát.

Ott a Mátrix, egy snitt nem sok, annyi eredeti nincs benne. Nos, igen, ez volna az intertextualitás ödipuszi problémája, hogy egyes szövegek esetében már azt sem lehet biztosan tudni, ki a szülő, s ki a gyermek. De valahogy minden mindennel összefügg. Vigyük is tovább ezt a gondolatot, most már én is kíváncsi leszek, mi sül ki belőle! Időnként tán nem is direkt idézünk, csak felsejlik bennünk valami. Ám tudatalattink is csak azt képes előhúzni cilinderből, amit már egyszer beléhelyeztünk. Miközben álmunkban épp úgy hisszük, a valóság védő karjai ölelnek körül minket, mint amikor valóban. Ugye érzik, hogy a gondolat hogyan folytatódhat, ha kellően szkeptikusak vagyunk? Most ez az előadás valóban zajlik, vagy csak álmodjuk? Hogyan? Hogy ez természetesen a valóság, mondja ott az a fiatalember, épp oly bizonyosan, ahogy tegnap éjjel álmában hitte ugyanezt.

MC+Escher.+Man+s+a+frickin+magnificent+bastard+_ddc1242683d941cb4b4190fc9aa0e3a0

Hölgyeim és uraim, nem szokás ez tanintézmény falain belül, de tegyék le tollaikat, és próbáljunk meg lazítani! Igen, most megvizsgáljuk, álmunkban ugyanolyan erős hittel ragaszkodunk-e hús-vér valóságunkhoz, mint ahogy most itt önök, mindannyian. Amúgy is álmosító az idő, a nap is elbújt, nézzék, esőfelhők gyülekeznek. Ne féljenek, az ember ritkán álmodja azt, hogy álmodik. Figyeljék meg, ahogy a nemrég még távolinak tűnő tompa kopogás egyre sebesebben közeleg. Vagy álmodom, vagy esik. Talán mindkettő. Az alvás vékony határán rándul még egyet a láb, akár az akasztott emberé, ha hirtelen szorul a hurok. Lenyakazott kakas szaladgál a ház körül. Félálomban még egy közepes lárma is pengeként vájja magát a meleg csend puha húsába, és szinte fizikai fájdalom, amint visszarántja az embert az eszmélet előszobájáig. Nincs már hova ellenállni, akaratunk gyenge, a fejünk nehéz. Álmunkban arra ébredünk, hogy muzsikusok vagyunk. Borvidékek varázsától jókedvű emberek köpnek papírpénzt a homlokunkra, szerelmes lányok Monroe-arcára festünk boldogságot ablakuk alól. Ám egy napon elfogynak a dallamok. Sötét zivatar zörgeti az ablaküvegeket, amikor az utolsó melódia is világra jön. A bába keze megremeg. A meredek utcákon már hömpölyög a végeláthatatlan vízfolyam. Egyszerre megíratott minden s születnek ötletek, ám ami jó bennük, nem új, ami új bennük, nem jó. Ott vagyunk, ahol a part szakad. Mentőcsónakként tűnik fel a zavaros folyón egy újabb tiszta harmónia, de minél inkább közeledik, annál inkább gyanút fogunk, és igazunk lesz: ezt is megírták már mások. A zivatar hiába hagy alább, a vízfolyam még mindig rendületlenül hullámzik; az ismertnek hitt világ minden szegletén meredek vízesés látványa a lehetetlennel kacérkodik.

Óhatatlanul a múlt felé fordulunk mindannyian. A hétköznapok természetes terepei egyszerre a könyvtárak és antikváriumok válnak. Újdonságért a múzeumba, ihletért a levéltárba megyünk. Cipőt a cipőboltból. Hiszen erről szól az egész retró! A történelem kartotékadatai lexikonokat bújva egymásról olvasnak álmos estéiken.

François Truffaut – Francia kritikus, filmrendező, a francia új hullám emblematikus figurája. Filmjeinek többsége regényből készült, de ezeket csak alapötletként használta, s a témát maga formálta új, önálló művé. A Jules és Jim (1962) Henri-Pierre Roché elfelejtett regényéből lett a francia filmes új hullám alapműve.

Martin Scorsese – New York Little Italy részében nevelkedett. Eredetileg papnak készült, de rájött, hogy az ő igazi hivatása a mozi. A hetvenes években Hollywoodba ment. Krisztus utolsó megkísértése című filmjét a katolikus egyház betiltotta hívei körében. Csaknem négy évtizeden át számos mesterművet alkotott, de Oscar-díjat csak 2007-ben kapott A tégla című filmjéért.

Jean-Luc Godard – Elsősorban a hatvanas éveknek volt meghatározó alakja. Az egyik cannes-i filmfesztiválon egy hosszas vita végén nekiszegezték a kérdést: „Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!” Mire Godard így felelt: „Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Posztmodern – Sajnos senki nem képes pontosan megmondani, mi is az a posztmodern. A saját szemeddel kell látnod.

Maurits Cornelis Escher – Holland képzőművész. Alkotásain főként a végtelent vizsgálja, leghíresebb művein úgynevezett „lehetetlen konstrukciókat” (három dimenzióban elképzelhetetlen, csak két dimenzióban megépíthető épületek) ábrázol. E három híres litográfiája: a Belvedere (1958), a Lépcsőn fel és le (1960) és a Vízesés (1961). By the way: az 1956-os magyarországi forradalmat követően szigorú hangú leveleket ír, amelyekben a szabadságharc szovjet leverését bírálja. Barátja, majd monográfusa, Bruno Ernst nevéhez fűződik a három neves lehetetlen konstrukcióhoz kapcsolható híres mondás, miszerint „Minden Escher-kép Escher-kép, de néhány közülük sokkal inkább Escher-kép, mint a többi.

Relativity

Roger Penrose – Angol matematikus. Már fiatalon foglalkoztatják a „lehetetlen tárgyak”, hamarosan el is készíti a tribádot, vagyis azt a háromszögre emlékeztető testet, amely azonban csak két dimenzióban létezik. Roger Penrose édesapja, Lionel Penrose fizikus és csillagász is publikál egy lehetetlen tárgyat, az önmagába visszatérő végtelen lépcsőt. Escher mindkét tervet hamarosan felhasználja: a tribád alapján készül a Vízesés, míg a lépcsősor a Lépcsőn fel és le című litográfián jelenik meg.

Oscar Reutersvärd – Sem a két Penrose, sem Escher nem tudja, hogy egy svéd művész, Oscar Reutersvärd tőlük függetlenül, sőt már jóval korábban készít lehetetlen tárgyakat, anélkül, hogy publikálná őket. A tribádot még diákkorában, 1934-ben rajzolja le. Reutersvärd megismerve az egyre népszerűbbé váló Escher életművet, megpróbálja levélben fölvenni vele a kapcsolatot, megemlítve, hogy maga is hasonló formákkal kísérletezik, ám Eschertől nem érkezik válasz. Az irodalom iránt is fogékony svéd siheder szüleitől örökölt jóhiszeműségének köszönhetően mindezt a kollektív tudat elméletével magyarázta. E szerint az emberek elméje mint egyfajta számítógép-hálózat elemei kötődnek egymáshoz, e miatt nem ritka, hogy a világ két pontján két különböző ember fejéből ugyanaz a korszakalkotó találmány pattan ki. Utolsó elkeseredett próbálkozásaként A lehetetlen háromszög analógiájára kívánt irodalmi elbeszélést alkotni, ám igyekezetét feltehetően nem koronázta siker. Legalább is erről tanúskodik sosem látott mentorának írt utolsó levele, amelyben az alábbiak szerint vall kísérletéről:„Tudja, mindig is izgatott a különböző művészeti ágak egymásra találása, egyfajta karmikus kultúrgócokként tekintek az olyan alkotásokra, mint egy megfestett dallam, például. Megvallom, ideig-óráig magam is tápláltam reményeket azon irányba, hogy az irodalom nyelvére szinkronizálom le nem csak mindazt a tartalmat, de a formát!, amit ön a litográfiáin keresztül hagyott ránk. Ám be kellett látnom, egyikünk formanyelvének a másikunkéra való leképezése képtelenség. Amit Escher megrajzolt, ember el ne zongorázza! Mert az lehetetlen. Na szevasz.”

 

A mondat valójában épp fordítva hangzik el Jean-Luc Godard Bolond Pierrot c. filmjében: „Az élet más, mint a regényben. Azt szeretném, ha olyan lenne…” stb.

A kutyák hűsége, a hajtók és az arany

Dog_eat_Dog_II_by_un_do1.

 

A Romániában jelenleg folyó, a verespataki aranybánya megnyitása ellen elindult tiltakozási mozgalom egyik fő jelszava ez: „Uniți salvăm Roșia Montana!” („Együtt megmentjük Verespatakot!”). A romániai „hivatalos” sajtó rendre agyonhallgatja a mozgalmat, mely többnyire az interneten keresztül szerveződik. Közben külföldön már arról cikkeznek, hogy az ügy mostanra már jócskán túlmegy a konkrét bányabiznisz megakadályozásának tétjén, a mozgalmat az állammal szembeni erőszakmentes forradalom korszakváltó példájaként emlegetik, melynek tétje nem kevesebb, mint az állam/hatalom és az állampolgárok közti társadalmi kötelék újradefiniálása, lényegében a hatalom demokratizálása, röviden: az állam nem egy (bűnöző !?) nómenklatúra vagy klikk uralmát kellene végre jelentse, hiszen „az állam mi vagyunk.”

 

A vezérjelszó azonban nem annyira egyértelmű, amennyire elsőre tűnik. Tegyük föl, hogy ott állunk Kolozsvár főterén (Piața Unirii, Egyesülés tere), mely nevét Havasalföld, Moldva és Erdély egyesítésének eseményéről kapta. Az „Együtt…” jelszóban ott visszhangzik ez is, a román állam megalakulásának iniciatív aktusa, a maga nem kevés ellentmondásával, a Trianon-trauma kétoldalú (tehát román és magyar) hatástörténetével, a sokak által a román nemzeti identitás fő karakterjegyeként számon tartott önbüntető/öndestruktív reflexek örökségével, az önmagában is soknemzetiségű Erdély 20. század során végrehajtott nacionalista és államszocialista homogenizációjának, „egyesítésének” törekvéseivel, a magyar kisebbségnek már a fogalma által sugallt demokrácia-deficittel (demokrácia mint a /szavazó/ többség uralma a /szavazó/ kisebbség fölött), a magyar nemzetiség állampolgári tudatának deficitességével, sőt az állampolgárság provokatív, ámde non-sens megtagadásával (l. a „Székelyföld nem Románia!” típusú mémeket a neten). És akkor még nem beszéltünk a Magyarország részéről kezdeményezett kettős állampolgári státus hatásának zavarosságáról, értelmezetlenségéről. Az állampolgár kétirányú felelőssége például éppenséggel a peremhelyzetből, diszkriminációból (is) fakadó, illetve a hatalom korrupt voltából (is) következő, a törvények betartását elkerülő magatartásnak (pl. az egyik állammal szembeni hűség önkényes és non-sens megtagadása a másik javára) egy másik állam törvényére hivatkozó legitimálása irányába is hathat. A két állam iránti hűség könnyen átfordulhat a mindkettő iránti hűtlenség „ügyeskedő” magatartásává. És nem beszéltünk még az ezzel párhuzamosan Románia által kezdeményezett moldáviai románok kettős állampolgárságáról.

 

Az „Uniți salvăm…” jelszóban (és egy lehetséges fordításában: „Egyesítve mentsük meg”) a jelenbeli politikai elköteleződések, érdekek egyesítése is megmutatkozik: a verespataki ügy zászlói alatt ott vannak a román konzervatívok ugyanúgy, mint a román („nagyromániás”) nacionalisták, de a magukat (újra)definiálni igyekvő (új)baloldal fiataljai, a „radikális demokráciában” gondolkodók, az ökotudatosak, a román és magyar egyetemisták és értelmiségiek, és lassacskán bevonódik a civil városi lakosság szélesebb köre (főként Bukarestben és Kolozsváron), tehát konzervatívok, liberálisok és baloldaliak – ha van egyáltalán ma már leíró értéke a hagyományos hármas felosztásnak –, de különféle szélsőségek és hibrid identitások kezdeményei, a „bio-nacionalisták”, anarchisták stb.. De úgy tűnik, hogy valóban sikeres az érdekek egyesítése: a mozgalom fontos célokat ért el, megakadályozta a bányatörvény beiktatását, kezdeményezte a bányaterület világörökséggé nyilvánítását, valamelyes nemzetközi visszhangot tudott szerezni, kiváltotta más országok állampolgárainak szolidaritását. És ami valóban példaértékű, mentes maradt az erőszaktól, nem hívott ki maga ellen állami erőszakot, de agresszív tiltakozást sem a társadalom más erői felől (szemben például a magyarországi hallgatói vagy a hajléktalanok ügyében szerveződő tiltakozásokkal szembeni, szintén nem csak konzervatív és kormányhű, azaz nem homogén /!/ kritikákkal.)

 

Az egyesítés jelszava, nekem úgy tűnik, egyetlen pontban tűnik jogosnak és védhetőnek, mégpedig az állampolgári elköteleződés szintjén. A verespataki bánya megnyitásának megakadályozása nem román nemzeti, hanem román állampolgári követelésként kell megfogalmazódjon, hiszen a hazai tőke és a természeti erőforrások román gazdaságból történő lecsapolásának megakadályozásáról van szó. Éppen ezért szükséges tudatosítani, hogy a bányabiznisz kérdése érintkezik az állampolgári státus jelzetten sokrétű nem-egyértelműségével. Aki tiltakozik, csak annyiban tiltakozik jogosan, ha nem románként, magyarként, konzervatívként, liberálisként, baloldaliként stb. tiltakozik, hanem romániai állampolgárként. Az alanyi érintettségnek ez szintje a nemzetiségtől, társadalmi helyzettől, politikai beállítódástól független önkéntes állampolgári szolidaritás megképződésének helyévé és eseményévé válhat, ha nem oldódik föl az egyesített érdekek és eszmék egyikében sem, azaz nem válik világnézeti kérdéssé és nem nivellálódik egyfajta mozgalmista naivitásban.

 

Erre azért van lehetőség, mert bár az állampolgárság kategóriája is történeti és jogi konstrukció, mégsem relativizálható pusztán elvi, politikai vagy nemzetiségi érdekek vagy világnézetek szintjén, hiszen az állampolgárság státusa, legalábbis az „első” állampolgárságé, nem egyéni döntés eredménye, hanem a születéssel egyidejű társadalmivá tétel vagy társadalmivá válás eredménye. Szimbolikus jelentőségét mindez abból nyeri, hogy mind a román nemzeti, mind a nemzetiségi identitások konstitutív hiányosságának mutatkozik Romániában az állampolgári tudat deficitessége, mely abból az áldemokratikus állami berendezkedésből következik, melyben a heterogén többségi lakosság a politikai/gazdasági/médiahatalommal szemben kisebbségben van, vagyis a hatalommal szemben a román nemzetiségű állampolgár nem kevésbé kisebbségi, mint a magyar. Bármennyire is túlbonyolítottnak tűnik ez a gondolatmenet, úgy gondolom, hogy az „Együtt mentsük meg…” jelszava a különféle kisebbségek összefogásaként artikulálható a leginkább igazságosan, mégpedig úgy, ha nem törlődik el a különféle szintű kisebbségek heterogenitása. Így nem is az egyesítés vagy az egység, hanem inkább az egyeztethetőség, a heterogén igények összeegyeztethetőségének követeléséről kellene szó legyen. A jelszavak szükségszerű „populista” homogenizációs hatását rögtön ki kell egészíteni a különbségek diskurzív beírásával, anélkül, hogy ez az elvek, igények és követelések egyeztethetőségének rovására történne. Még akkor is így kell ennek történnie, ha az Egyesülés terének sarkán az egyik emlékművön egy a diszkurzivitás jelentőségét romboló Ion Rațiu-idézet szerepel: “Existența unui popor nu se discută ci se afirmă.” (Magyarul: “Egy nép létezését nem megbeszélik /”diszkutálják”/, hanem kinyilvánítják. /affirmálják/”). 

 

2.

 

De ahogyan az lenni szokott, ez az ügy sem pusztán egyetlen ügy. Romániában ugyanebben az időszakban törvényt hoztak az elszaporodott kóborkutyák elaltathatóságáról/kivégzéséről, melynek következtében elszabadult az önbíráskodó állampolgári agresszió a kóborkutyákkal szemben, megszaporodtak a kutyák kínzására reflektáló képek, történetek a világhálón. A törvény gyorskezű meghozását egy négyéves bukaresti gyerek kóborkutyák általi szétmarcangolása motiválta, ennek beiktatása után azonban kiderült, hogy hangsúlyozottan fölvethető a kisfiúra vigyázó nagymama gondatlansága, másrészt a DNS-vizsgálatok tisztázták, hogy a „tettesek” nem kóborkutyák voltak, hanem egy harci kutya, a gyerek holttestét pedig úgy helyezték el (valószínűleg a harci kutya gazdája), hogy a kóborkutyák tettességére lehessen következtetni. A verespataki ügy és a kóborkutya-botrány közti kapcsolat a sajtóban is megfogalmazódott: feltételezték, hogy a kóborkutyák megvádolása politikai céllal történt és a lakosság figyelmének a bányabiznisszel szembeni tiltakozásoktól való elterelését szolgálta.

 

Van azonban egy tágabb összefüggés is. A kóborkutya-botrány hatására megfogalmazott törvény, de az internetes kommentelők nagyobb része is lényegében az emberi életnek az állatok életével szembeni elsőbbsége mellett foglalt állást. Ez az az előföltevés, amit szinte senki nem merne kétségbe vonni, bár nyilvánvaló, hogy ez a kérdés nagyfokú leszűkítésével jár. A kérdésnek ugyanis van egy egyértelmű antropológiai horizontja, még akkor is, ha tágabb összefüggés felvillantását a konkrét ügy brutalitásához mérten sokan a kérdés elkenésének vagy világnézeti túlcizellálásának tartják.

 

Az emberi élet elsőbbségének tétele figyelmen kívül hagyja az ember természeti, biológiai, ökológiai stb. beágyazottságát és az emberi élet rászorulását az élet tágabb összefüggéseinek feltételeire. Az embert a természet uraként, kiváltságos teremtményként állítja be, s ez védhetőnek tűnhet például a zsidó-keresztény teremtéstörténet leegyszerűsítő olvasatai, de a felvilágosodás emberképe vagy a különféle humanizmusok örökségeire való kritikátlan hivatkozások felől is. Ezek szerint az ember a természethez tartozó, de ezen belül autonómiával rendelkező lény, saját szabadságát vagy küldetését éppen a természet determinációs hatalmával szemben vívhatja ki. Sokan fogalmaztak úgy, hogy az embernek joga van az állatok megöléséhez pusztán azért, mert hatalma van rá.  Elég azonban arra a tényre utalni, hogy éppen a kutya az első állat, melyet az ember már a mezolitikumban domesztikált vagyis „humanizált”, minek következtében a kutya mára az emberi civilizációtól radikálisan függő lénnyé vált, s önfenntartási képességei maradandóan visszafejlődtek. A kutya, mint az emberhez leginkább hűséges állat kulturálisan rögzült „archetípusa” mögött az ember és az állat (illetve a természet) közti ősrégi barátság és hűség szövetsége húzódik meg. Ez arra figyelmeztethet, hogy az emberi társadalomnak természettel szembeni autonómiája, és így az emberi életnek az állatokéval szembeni elsőbbsége mögött, sőt azt megelőzően, feltételeznünk kell azt a szövetséget, a különféle állatok segítőtársi szerepét, amely nélkül az emberi civilizáció autonómiája sohasem valósulhatott volna meg. Nem pusztán az ember önérdekű hatalma, hanem az állatok és a természet néma engedelmessége, önfeladása és hűsége is szükséges volt ahhoz, hogy az ember autonómmá válhasson.

 

A megölt kóborkutyák és a gyerekgyilkos harci kutya történetében az embernek saját civilizációs feltételeivel, lényegében az embernek saját magával szembeni támadása és hűtlensége fejeződik ki. A „leghűségesebb állat” képe ugyanis minimum a leginkább emberarcú állat is egyben, az ember civilizációs ténykedésének tükörképe és hatása, önmagához való hűségének képe. Megmutatkozik ez abban is, hogy a kóborkutyák a társadalmi térben ugyanott helyezkednek el, ahol a hajléktalan emberek és egyáltalán nem ritka a köztük szövődő barátság. Beszélgettünk Budapesten a Vérmezőn olyan hajléktalan sráccal, aki mellé odaszegődött egy kóborkutya, ő pedig több napi koldulással összegyűjtötte a póráz és a szájkosár árát, hogy legálisan maga mellett tarthassa „egyetlen barátját”. És éppen ezen a ponton mutatkozik meg – a figyelemelterelés mellett – a kóborkutya-törvény valódi és súlyos társadalmi és politikai tétje. Nemrég meséltek egy történetet arról, hogy Magyarországon egyes vállalkozók/bűnözök azzal szórakoznak, hogy hajléktalanokat „fognak be”, majd az erdőben szabadon engedik, hogy „levadásszák”. Kutyás üldözés, fegyver, íjazás, amit akartok. Egyes székelyföldi falvakban pedig a kóborkutyákat kiviszik az erdőre, mintha visszavadítanák őket, ami persze lehetetlen, hiszen nem bírják ki a vadállatok támadását vagy a téli fagyot.

 

A kérdés társadalmi és politikai tétje tehát az, hogy a kóborkutyák elleni állami és állampolgári agresszió, illetve a hajléktalanokkal szembeni állami és állampolgári agresszió gyakorlatilag ugyanaz a probléma: a hajléktalan emberek és a kóborkutyák jelenlegi testvéri helyzetében kifejeződő ősrégi szövetség és hűség, tágabb és szimbolikus szinten pedig egyenesen a társadalmi lét feltételeinek felszámolódósát jelentheti. Elég árnyaltan és széles körűen kell látnunk a probléma különféle szintjeit azonban ahhoz, hogy dönthessünk: vajon a hajléktalanok közmunkára kényszerítése, erőszakos vissza-szocializálása jobb, vagy ha a társadalmi tér szélső peremén élőket, a kívülálláshoz valamifajta romantikus asszociációkat társítva vagy éppen a jobb megoldás talán utópikus (?) reményében bízva kiszolgáltatjuk a hajléktalan- és kutyavadász gyilkosoknak. Ami nyilvánvaló kellene legyen, hogy a törvényen kívüliség terei azok a háború és a gyilkosság terei, tehát a törvények kritikája ennek tudatosításával válhat felelőssé. Azaz azt is látni kell, hogy egy törvény, ha rossz is, társadalmivá tesz egy vad vagy elvadult, emberi, állati, vagy természeti területet, azaz kivonja a vadászok fennhatósága alól és az egyedül legitim állami erőszak fennhatósága alá helyezi.

 

Éppen ezért tűnik elengedhetetlenül fontosnak az állampolgári tudat jelentőségének hangsúlyozása a különféle partikuláris nemzeti, kisebbségi, állatvédő és más világnézeti eszmerendszerek, pártszimpátiák rovására is, hiszen ez a törvények sáncain, tehát egy diskurzív téren belülre helyezi az emberi és az állati létezés kérdését, még ha ezek a törvények igazságtalanok is. A törvények igazságtalansága lehetőséget ad az igazságtalanság diskurzív szintre emelésére és ezen a szinten történő korrigálására, kritikájára, vagyis eltávolít a közvetlen erőszaktól, esélyt ad az erőszak nem-erőszakos eszközökkel történő megszüntetésére. Ennek jelentősége a törvényhozást manipulatív politikai eszközként használó törvényhozók számára ugyanolyan evidens kellene legyen, mint a hajléktalan emberekről és a kóborkutyákról szóló törvényhozást vitató, kritizáló tüntetők számára.

 

Ami azt is jelenti, hogy az állami hatalommal szembeni tiltakozás nem abszolút érvényű, mert hiszen ez a tiltakozás egyben az államhatalom és a tüntetők szolidaritása, szövetsége jegyében és reményében kellene történjen, mégpedig a kutya- és embervadászokkal szemben. Vagyis ezt a pontot az állam vagy a kormány(ok) és az ezek intézkedései ellen tiltakozók közti konszenzus alapjaként kell fölismernünk. Nyilvánvalóvá, sőt artikulálhatóvá, megbeszélhetővé kellene váljon minden állampolgár, párttag, politikus, közíró, tüntető, pártaktivista, mozgalmár, bértollnok stb. számára, hogy létezik ez a konszenzus a hatalom és az állampolgár között ahhoz, hogy a hatalom kritikája egyáltalán értelmes és hatékony kritikává válhasson. Mert végül is a hűségről van szó: a kutyák, az állampolgárok és az állam törvényeinek egymás iránti hűségéről.   

A szabadpiaci felsőoktatás mint az állam privatizációja

Nem látszik szűnni a felsőoktatás körüli vita Magyarországon, mióta a jelenlegi kormány alapvető átalakításokat jelentett be ezen a területen. Azonban ezek a polémiák sokkal régebbre nyúlnak vissza. Régóta diskurzus tárgya a magyar felsőoktatás színvonala, finanszírozása, a diplomás munkanélküliség kérdése, továbbá a munkaerőpiac igénye. A képzésekkel kapcsolatban a vita egyik központi eleme az, hogy egy adott diplomával el lehet-e helyezkedni (optimális esetben a tanult szakmán belül), illetve, hogy a képesítésekre mekkora a munkaerőpiaci kereslet és a társadalmi igény. A kérdés az, hogy mit eredményez ez a szemlélet, valamint, hogy milyen viszonyban áll egymással az állam, az egyén (a hallgató) és a munkaadó a jelenlegi rendszer keretein belül.

A globális szabadpiaci kapitalizmusban a munkaerő szabadon áramlik egy olyan közegben, amelyet a piac logikája alapján a kereslet és a kínálat határoz meg. Vagyis a munkavállaló piaci termékként funkcionál. A szabadidejét, erejét, tudását, képességeit stb. adja el olyan áron (munkabér), amelyet szintén a kereslet és a kínálat törvénye határoz meg. A munkavállaló tehát a piaci adás-vétel tárgya. Itt lép be a képbe a felsőoktatás. Az egyetemek és a főiskolák vagy a piacon működő magánintézményekként, vagy állami irányítás alatt olyan szellemi tőkét kínálnak, amelyet a (leendő) munkavállaló elméletileg könnyen és magas áron képes a maga hasznára értékesíteni a munkaerőpiacon.

Egy ilyen gazdasági környezetben a fenti mechanizmus mozgatórugója a profit. A munkavállaló feladata, hogy a munkáltatónak jövedelmet és profitot termeljen munkabérért cserébe. Ez alól kivételt képeznek a nonprofit, illetve az állami szervezetek, amelyek a piaci logikától eltérő célokkal működnek. Nem véletlen, hogy a Milton Friedman-féle korlátlan szabadpiaci logika szerint az ilyen intézmények tulajdonképpen a rendszer felesleges, torzító elemei, amelyek feladatait ki kell szervezni (privatizálni) piaci szereplőknek. Ezen érvrendszer lényege, hogy a profitorientált szabadpiac szereplői mindent olcsóbban, jobban és hatékonyabban tudnak ellátni, mint bármely nonprofit vagy állami szervezet. Eszerint az, hogy az államnak jogában áll befolyást gyakorolni a felsőoktatás szellemi tőketermelésére, csupán felesleges torzító tényező, hiszen ideálisabb volna, ha a piac a saját igényei szerint közvetlen ráhatással bírna a képzési rendszerre.

Mi a szerepe tehát az államnak egy kapitalista gazdaság felsőoktatásában? Egyszerűen az, hogy a piaci igényeket felmérve (pl. itthon a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elvárásait meghallgatva) piacképes kínálatot biztosítson a munkaerőpiaci kereslet számára. Vagyis az állam olyan termékeket (diplomásokat) állít elő, amelyek szellemi tőkéjükkel megfelelnek a piac elvárásainak. Ezen a ponton két problémába ütközünk bele: az egyik a társadalmi hasznosság, a másik a képviselet (vagy érdekképviselet) kérdése. Ha ugyanis az állam elsősorban a profitorientált magánszféra számára termel a felsőoktatáson keresztül, akkor felmerül a kérdés, hogy az adófizetők pénzén képzett befektetési bankár vagy például a történész hasznosabb-e társadalmilag. Azonban egy kapitalista gazdaságban ez a kérdés látszólag értelmetlen, hiszen ami jó a piacnak, az jó a társadalomnak (és az államnak) is. A befektetési bankár magas fizetésért dolgozik, profitot termel, ezáltal a munkáltató még többet tud beruházni, ezzel újabb munkahelyeket teremt, nő a fogyasztás (ideális esetben megfelelő mértékű infláció mellett) és ezzel együtt a GDP, vagyis pörög a gazdaság.1 Ezt nevezhetnénk a boldogság gazdasági körforgásának. Egy történész pedig szintén csak annyiban hasznos, amennyiben tudását képes értékesíteni a piacon. Ha a piacnak kevesebb történészre van szüksége, mint befektetési bankárra, akkor a kereslet és kínálat törvénye alapján a történész rossz árut (szellemi tőkét) kínál a piacon, ezért vagy át kell képeznie magát (mást kell eladásra kínálnia), vagy más formában kell értékesítenie a termékét – vagyis a tudását és végső soron saját magát. Itt érhető tetten a kapitalizmus logikájának egyik uralkodó jelszava: ami piacilag hasznos, társadalmilag is hasznos. A boldogság gazdasági körének szellemi alapja ugyanis az, hogy a profit önmagában társadalmilag hasznos tényező, és boldogsághoz vezet. Ha pedig valaki úgy érzi, hogy boldogtalan egy olyan társadalomban, ahol magas az egy főre jutó GDP, vagyis ahol nem szabadna boldogtalannak lennie, ott rendelkezésre állnak számára a pszichológusok, az antidepresszánsok, az önsegítő könyvek stb – a lényeg, hogy a körforgás akkor sem állhat le, ha valaki nem érzi jól magát benne.

A társadalmi hasznosság és a profit kapcsolatát jól érzékelteti az elméleti fizikus és a filozófus példája. A közvélekedés szerint a filozófusok társadalmilag szinte tökéletesen haszontalan tevékenységeket végeznek, míg az elméleti fizikusokra hatalmas szükség van, hiszen ők „valódi tudósok”, „ténylegesen hasznos” kutatási területekkel. Amellett, hogy (minden irónia nélkül) egy pillanatig sem vonjuk kétségbe az elméleti fizikusok kutatásainak jelentőségét, érdemes feltenni a kérdést: vajon tényleg sokkal hasznosabb a társadalom számára az, aki a multiverzumokkal, a húrelmélettel, a táguló vagy szűkülő univerzum koncepciójával vagy a fekete lyukakkal foglalkozik, mint az, aki például Isten létezését vagy az emberi gondolkodás természetét kutatja? Könnyen belátható, hogy mindkét terület fontossága abban rejlik, hogy a világunk működését vizsgálja eltérő szempontok szerint. Akkor mégis miért van az, hogy amíg az elméleti fizikusokat általános köztisztelet övezi, addig a filozófus szó a naplopó szinonimájává vált? A válasz brutálisan prózai: az elméleti fizika – eszközigényéből kifolyólag – közvetetten sokkal több profitot tud termelni, mint a filozófia. Amíg – nagyon leegyszerűsítve – egy filozófusnak csupán tollra, papírra és könyvekre van szüksége, addig egy elméleti fizikus kutatásához teljes iparágak képesek biztosítani – óriási profitot termelve – az eszközöket, a szuperszámítógépektől, a hatalmas távcsövekig. Ezen a ponton látható igazán a profit és a társadalmi hasznosság tényleges viszonya: a profit maga a társadalmi hasznosság, ami pedig nem termel profitot, az társadalmilag nem hasznos.

Itt érkezünk el a második problémához: az állami képviselethez. Egy demokratikus állam feladata ugyanis az, hogy a választók igényeit képviselje. Felmerül azonban egy igen komoly paradoxon. A boldogság gazdasági körforgása szerint ugyanis az önmagukat értékesíteni kívánó hallgatóknak logikusan olyan szakokra kellene jelentkezniük, amelyek profitábilis szellemi tőkét biztosítanak majd számukra. Mindazonáltal néhányan (nem is olyan kevesen) más életcélt tűznek ki maguk elé, vagy arra vannak kényszerülve, hogy ne ilyen szakokat válasszanak. (Persze egyes esetekben a piaci logika csalhatatlansága is megkérdőjeleződik. Az építészmérnöki szakma hosszú éveken keresztül erősen reklámozott divatszakma volt, és rengeteg hallgató jelentkezett ilyen szakokra a komoly munkaerőpiaci kereslet, illetve a magas fizetések miatt. Amikor 2008-ban összeomlottak az ingatlanpiacok, az építészmérnökök tömegesen veszítették el az állásaikat, bizonyítva ezzel, hogy a munkaerőpiaci igényekre vonatkozó sarkos kijelentések egyik pillanatról a másikra értelmüket veszíthetik.) A szabadpiac logikája és a boldogság gazdasági körforgása alapján az államnak a kezében lévő adminisztratív eszközökkel úgy kell alakítania a termelést (a hallgatók képzését), hogy az a lehető legjobban megfeleljen a munkaerőpiaci igényeknek. Vagyis minél kevesebb történészt, és minél több elméleti fizikust és befektetési bankárt kell képeznie, függetlenül attól, hogy hányan szeretnének történészek és befektetési bankárok lenni. A képviselet kérdése tehát egy látszólagos paradoxonba ütközik: az állam a választókat képviseli, miközben olyan adminisztratív rendszert működtet, amely a profitorientált munkaadói oldal érdekeit tartja szem előtt, függetlenül a „valós” társadalmi igényektől és a választók akaratától.

A kanadai újságíró, Naomi Klein úgy fogalmaz, hogy a korlátlan kapitalizmus zsenialitása abban rejlik, hogy képes kikényszeríteni a saját létét. Ez a felsőoktatási képzés rendszerének szintjén egyszerűen úgy jelenik meg, hogy a szabadpiaci kapitalizmus egy vágással feloldja a képviselet kérdésében rejlő paradoxont. Ha ugyanis a profit, mint olyan, képes boldogságot teremteni, akkor ha az állam a profitorientált munkáltatói oldalt képviseli, valójában a társadalmat képviseli – abban az esetben is, ha a társadalom ezt nem így érzi. Az államnak tehát nem az a feladata, hogy a történészeket azok saját vágyai és igényei szerint képviselje, hanem az, hogy eladhatóvá formálja őket a munkaerőpiacon. Ebben rejlik a szabadpiaci kapitalizmus valódi zsenialitása: úgy is képes privatizálni az államot, hogy közben látszólag nem változtat a működésén. A felsőoktatás körüli viták pedig mindaddig el fogják véteni a lényeget, amíg a vitázó felek fel nem ismerik, hogy a szabadpiaci kapitalizmusról folytatott diskurzus nélkül nincs értelme a felsőoktatásról szóló polémiáknak.

1 Nem véletlen, hogy egy országban a jólét legfőbb fokmérője (vagyis a boldogság hivatalos mércéje), az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP).

Online Kulturális Szerkesztőségek Éjszakája

1239717_1416832545205591_154427470_n

Az online kulturális szerkesztőségek idén először rendezik meg éjszakába nyúló, közös programjukat, benne: szerkesztőségi fogadóórák, lapozó-standok, szakmai beszélgetések, nyitott műhelyek, verskoncert, lapszám- és könyvbemutatók, versperformanszok, hírrevü, lírai, szkeccs- és gasztrofelolvasások, slam poetry workshoppal, szakmai előadások, éjféli tombola, vetítések, illetve zene hajnalig, a Kortárs Online szervezésében. 

Akik biztosan ott lesznek a Jurányiban: Ambroozia.hu, Apokrif Online, Campus Online, FÉLonline, Filmtekercs.hu, Irodalmi Jelen Online, Kortárs Online, KultúrPart, Kultúra és Kritika, Librarius, Litera, Műút portál, prae.hu, SFmag.hu, Spanyolnátha, ÚjNautilus portál. A programban közreműködik a Budapest Slam Poetry, az SPN Krú és a Gólem Színház, illetve a szakmai program további résztvevői (7óra7.hu, KönyvesBlog, filmtekercs.hu, Fidelio, FISZ, JAK, Magyar Narancs, Szépírók Társasága, Színházi Kritikusok Céhe, Új Könyvpiac, A 7. sor közepe stb.). Lapkínálatát az Írók Boltja, kiadványait a Prizma és az Ellenfény hozza.

facebook


Nagyobb térképre váltás