Érdemes először egy kertesházas, dombvidékes, kisvárosi nyáréjszakát elképzelni és hozzá egy olyan erős nosztalgia jelenlétét, amely tulajdonképpen a jelenre irányul, nem valami elfeledett aranykorra, nem is egy sohasem létezett és keresett elégedettségre, hanem arra a pillanatra, ami éppen történik, ami éppen van, de amiről azt tartjuk, hogy valójában nem létezik, mert amint megtörténik, már oda az egész. Ennek az elvágyódásnak az a sajátossága, hogy önmagára utal vissza, a jelen után sóvárog, így szinte megérthetetlen. Valami okozza ezt.

Lássunk meg ebben a környezetben egy olyan elragadtatott állapotot, melynek átélője és hordozója messze áll ugyan még attól, hogy a külvilágot teljesen a maga képére deformálná, de lenyűgözöttségében és felemelő mámorában kívül helyezte magát a józan ítéleten, át egy nem is teljesen fals és józantalan, de ittasult, mértékfeletti állapotba, mely a zene hatására áll elő, melynek nem is a maga dionüszoszi kicsapongása volna a lényege, hanem az, hogy létrehozója és tapasztalója képes kiugrani, nem időből és nem is térből, sokkal inkább áttörni valahová, egy olyan zenei realitásba, olyan kívülségbe, önkívületbe, melyről aztán mámorát leküzdve kideríti, hogy nagyon is belül van valahol. Ezt hívják tudatmódosult állapotnak, pszichedelikus élménynek, és még mindig csak a zenéről van szó.

A zenei élvezet sok esetben úgy áll élő, hogy az ember ismeri a dallamot, élvezi, újrafelismeri, várja, hogy jöjjön az a nagyon jó rész, amitől görcsbe áll belül valami, erre épül a vers–refrén építkezés, és a zenék újraelismétlése, a popkultúrában teret hódító monotónia, mely tulajdonképpen egy véget nem érő ismétlés. De hát hol van mégis a monotóniában az ismétlés, ha nincs meg az a távolság, ami az ismétlés terét és feszültségét létrehozza? Lehet-e a zene ismerete nélkül teljes átszellemültségben élvezni azt? Átélhető-e az imént vázolt önkívület első hallgatásra? Valószínűleg egy ismeretlen dallammal való találkozáskor sem érzünk teljes idegenséget, ugyanúgy, ahogy az elém kerülő szöveg olvasása közben sem, mert az valahonnan jön, valamire hasonlít, valamiből merít, és a hatás, az élmény, amelyre tör ismerős.

Van egy zenekar, aminek nagyjából negyven száma van, és ilyenkor kellene azt mondanom, hogy minden nap meghallgatom mindet, mert így szokták, erre való a popkultúra „cukra oldja a keserűséget” – mondja Térey János (Popzene), mégsem vagyok rá képes, mert rettentő félelmet érzek attól, rettegek tőle, hogy esetleg megunom, ezért egy-egy albumot, a legjobb, a legnagyobb számokat nagyjából két-három hetente hallgatom csak meg, hogy minden egyes újratalálkozáskor arra az első hallgatás alkalmával váratlanul rám törő, meghökkentő érzésre emlékezhessek, aminek az elhomályosulása pótolhatatlan veszteség volna. Koncert előtt majdnem egy hónapig nem került elő, elrejtettem az élményt, eltávolítottam magamtól, hogy élőben hallva aztán valami fékezhetetlen, valami visszatarthatatlan törjön rám. Valaminek a kiáramlása ez, vagy éppen hogy valami kívül levő vesz rajtam erőt, valami új történik a fejemben, és itt belül.

Aki vagy ami szelíd, az valójában mérhetetlenül erős, erőszakot képes tenni a vele szembenállón, elfoglalni és megragadni tudja őt, de visszatartja magát, szelídsége mutatja meg, hogy mivel is bír, tartózkodásában mutatkozik meg az ereje. Ahol nincs erő, ott nincs szelídség. A visszafogottan bugyborékoló gitárhangzás ismerőssége mellett, az agresszió és arrogancia teljes hiánya, a dúr akkordok gyermeki naivitása, békés–feszült egymásutánja, az égből jövő, többszólamú énekdallam örvénye, ami talán a közös éneklés ősi jelenségére emlékeztet, arra, hogy az éneklő közben nem érez fájdalmat, vagy egészen valami váratlanul megjelenő gyönyör és mámor, olyan ízléses tetszeni tudás, mely önmaga képét állítja elő – ez mind részesül a szelídségből, ami itt egy művészi formává tágul. Talán azért meghatározhatatlan vagy csak sejthető és körülírható a hatás helye és mibenléte, mert úgy tör ránk mint valami platóni idea, amit valahol az univerzumban hátrahagytunk és elfelejtettünk.

Nem minden alap nélkül való ez az emlékezet. Amikor valaki a (The) Beatlesre gondol, vagy az Eric Clapton féle Creamre, a Led Zeppelinre, a Daft Punk igényesebb retro dalaira, a woodstocki gyilkos mámorú, nemtörődöm szabadság aranykorára, akkor talán megérthetővé válik, hogy a nosztalgia, ami itt van, az annak az érzésnek az emlékezete, ami a Woodstock-képünket kitölti, a miénket. A woodstock legyen itt most valami eszménykép, legyen a nosztalgiaérzés célja, ne pedig valami konkrét. A felismert hagyomány újraértelmezése azért érthetetlen, mert erősebb, mivel titokban (szelíden) jobb, mint amit megismétel a maga hangján, a maga idejében. Ezért sem csak woodstockiak visszhangját halljuk.

Lehet a jelenidő nosztalgiájáról beszélni, mondható az is, hogy ez a hagyománykövető pszichedelikus rockzene elragadóbb a követettnél, mert olyan akar lenni, mint az őse, olyan akar lenni, mintha akkor keletkezett volna, de éppen amiatt jobb és erősebb, hogy ereje a minthában rejlik, ami mindig mindennél fontosabb és átélhetőbb az embernek, mert a jelen számára felfoghatatlanul gyors és illékony, mire odáig jut, hogy beszélni tudjon róla, már nem tudja igazán elmondani és megragadni, mert az érzés már csak emlékezet, az meg nem ugyanaz, aki jelen van, az nem tud beszélni.

A Tame Impala zenéjénél aktuálisabbat nehéz elképzelni a pop-rock kultúrában. 2010-es első albumukat, az Innerspeakert csakúgy, mint a 2012-es Lonerismet is az év rockalbumának választotta a Rolling Stone magazin, augusztusban a Szigeten pedig az A38 tömött sátrában is felléptek. A zenekar énekes–gitáros frontembere és a stúdiófelvételeken hallható összes hangszer megszólaltatója, Kevin Parker mostanában tölti be a XX. század rockóriásainak – Hendrix, Joplin, Morrison, Cobain – krisztusi korát, a mágikus 27-et. (A szerző örül, hogy vele abszolút egyidős; így ez valami tényleg aktuális, nagyon kortárs.) Parker a perth-i pszichedelikus rock-élet ceremóniamestere, több banda fellépője, szerzője, producere (Mink Mussel Creek, Space Lime Peacock, The Dee Dee Dums), vagy csak közreműködője (Pond, Canyons). Egy youtube kommentelő „Parkers brain” nevű mappájában tárolja Parker ittlétének bizonyítékait. Nem véletlenül készült róla is ilyen kép – a neo-psychedelia „pápája”, szertartásvezetője. És ez is talán arra utal, hogy psychedelia mint az eredetileg módosul tudatállapot hatása alatt keletkezett általános művészeti lehetőség azonnal képes hatást kifejteni, amint találkozik vele az ember, hallgatása rituálé. Nehéz is, vagy talán nem is akarom igazán tárgyiasítva definiálni a hatásában rejlő szerzői fogásokat, inkább megtartom vele szemben a fenomenális távolságot, s ez így sokkal személyesebb, sokkal igazibb, és ez inkább mond el valamit a zene által keltett tapasztalatról, semmint annak elemezgetése, hogy melyek is a konkrét műfaji jellegzetességek. Az agyamban visszahangzik az egész – zengése elnyom minden gondolatot.

Én nagy kerülőutakkal érkeztem a tengerhez. Bár a hajdani Budapest-Fiume-expressz egyik legendás állomásán születtem, először nem Abbáziában vagy Fiumében, hanem a Tejo partján, Lisszabonnál láttam meg a tengert.

Nem is volt olyan könnyű a nyolcvanas években kijutni az Adriára. A sínek megvoltak, a vonatok szakadatlanul robogtak Zágrábba és Rijekába, de Balatonszentgyörgy után már egyenfrizurás tisztek szállták meg a kocsikat, hogy kifaggassák az utasokat: Hova utazik? Kije-mije lakik Nagykanizsán? Hány napig marad a határsávban?

A tenger túl volt rajtunk. De elvágva a parttól, több száz kilométerre az Adriától Nagykanizsa mégis tengeri város maradt. Hiszen soha nem heverte ki az adriai piacok elvesztését, hogy impozáns pályaudvara szinte elhagyatva és feleslegesen ásítozik a zalai dombok közepén. Fiumében engem néhány utcarészlet a nagykanizsai belvárosra emlékeztet, mintha a „gabonahajókkal” a tengert járó kanizsai kereskedők fiumei mintára akarták volna a városunkat szépíteni.

Délen szabadság, nyitottság, a szentlélek szavára még emlékező tengeri szél, itthon kopottság, szűkösség, szorongó félálmok. Ne nevess, ne sírj, ne idegeskedj! Mit szólnak a szomszédok!? Mi-lesz-így-belőled? A dél felé száguldó vonat sípja – mint a szelet, Maestralnak hívták az expresszvonatot is – minden gyerekkori rémálomba belehasított, ritmust adva ezzel a félelemnek. Máig szentül hiszem, hogy a mi városunk „kanyarodójában” húzta meg Péterfy Jenő a ravaszt, hogy itt támadta meg az őrült lány Esti Kornélt, hogy nagy ügyefogyottan itt csókolták meg először egymást a szerelmesek: a Fiume felé tartó nászutasok, a mester feleségét elszöktető iparoslegények, a kalaposlányokkal kiruccanó katonatisztek…

Képeslap-emlékezetté halványodó századforduló. közhelyek! És mégis, hogy féltem az ezerszer is elolvasott „vonatos” Esti Kornél-novellától! De mitől is féltem? Hogy majd rám ugrik egy ismeretlen fiú a tenger felé száguldó vonaton? Vagy – szörnyű kimondani, de még elképzelni is – én leszek az, aki a kerekek ütemes zajától felhevülve ráugrik egy ismeretlenre? Hogy megszégyenülök, és soha nem érkezem meg?

Aztán pincérek, hordárok, bámészkodó nénik közt lökdösődve, hatalmas daruk és óceánjárók közt először megpillantva a tengert, láttam, hogy a tenger nem a „jók” kiváltsága. Egyébként Lisszabon is „magyar kikötőhely”, innen és Sevillából indultak a mindezidáig legsikeresebb értelmiségi kirajzás résztvevői, a XVII-XVIII. századi magyar jezsuita misszionáriusok. Hogy aztán Latin-Amerikában hidakat építsenek, folyókat szabályozzanak, iskolákat igazgassanak és szálkás latin betűikkel feljegyezzék az indián írásokat. Mert hiszen Magyarország sokszor üzente az alacsony származású fiataloknak: kívül tágasabb. Talán ezért is van a kikötő szónak magyar nyelvben egy kicsit bús konnotációja: a kikötőkből elindulni szokás, és nem visszatérni.

Ám mi nem búsulni jöttünk Horvátországba, hanem fagyizni, fürdeni, megmártózni a tengeri szélben, szellőzni egy kicsit! A múlt panoptikumszerű helyreállításától már úgyis eliszonyodtam. Az első nap órákat töltöttem Abbázia, ennek az orosz milliárdosok pénzén felújított mesevárosnak a híres Angolparkjában, mígnem arra neszeltem fel, hogy tökéletesen egyedül vagyok egy simulacrum-valóságban. És talán számítógép vezérli a föld alatt kapaszkodó gyökereket, talán egy szoftver ellenőrzi a percenként felcsapó madártrillákat, rám kényszerítve így egy precízen kimért, de álságos, és ebben a tökéletes formájában soha nem létezett múltat.

Fiume – szerencsére – egészen valóságos város. Itt olyan mély sebeket ejtett a szocializmus, hogy egyetlen befektető vagy elmés látványtervező sem vesződne a felújításával. Próbálom a brigádtrappban a tenger felé igyekvő, a kinyúlt fürdőruháikban a hullámok közt lubickoló horvát néniket összevetni a velhákkal, a tősgyökeres portugál hölgyekkel, vagy a régi, kalapos-nyakkendős őnagyságákkal, akik a régi fényképeken merengenek. De hiába próbálom.

Pedig a horvát asszonyok is hagyománytisztelők. Ha nem a strandra nyargalnak, akkor az unokáikat terelgetik a templomokban vagy „mély gyászt öltve”, sétafikálnak a városban. Fekete cipő, hőségtől nyúlós fekete nejlonharisnya, fekete blúz, fekete szoknya, fekete minden – ilyet is csak gyerekkoromban láttam…

Ám hova lett a régi fény, a város régi eleganciája! A hajdani Fiume választékosságát dicsérő, a város mostani elszlumosodásán kesergő útikönyvek tágabb összefüggésekbe ágyazzák a tengerben pancsoló, öreg nénik látványát. Fiuméből „Jugoszlávia foglya”, ízig-vérig szocialista nagyváros lett, erre az emlékeztet a sok nyugdíjas fizikai munkás, és a város történelmi dombjait, levendulával benőtt udvarait körbeölelő paneltenger. Meglehet, nekem is úgy kéne éreznem, hogy a hogy a konyhaablakukból a Kvarner-öböl pompájában gyönyörködő nyugdíjasok tőlem veszik el a kilátást?

De nem érzem úgy. A társadalmi szegregációra való törekvés nem is volt mindig a nemzeti gondolkodás része. Lang Jakab, II. Rákóczi Ferenc udvari orvosa neves fürdőhelyek közelében curatoriumokat, lábadozókórházakat szervezett a beteg bakáknak is. És ha az úri közönséget Stubnyafürdőn nem zavarták az „üdülő” parasztbakák, akkor mért zavarnának a békés horvát nénik minket?

Persze a frusztráló békék, vereségek és kiegyezések, az osztályönzés és az előítélet nagyon hamar véget vetettek a legrokonszenvesebb és leghaladóbb curatorium-hálózatnak… És nemcsak a társadalmi és harctéri sebeket egyaránt orvosló gyógycentrumoknak, hanem a társadalmi szolidaritás parancsának. Fiume, a „kijárat az Adriára” a soha meg nem valósult nagy- vagy inkább kis-birodalmi álmok kikötője, ahol a fiatalok megitták életük első olaszos tejeskávéját és megismerkedtek a szerelemmel, ugyanaz a város, ahol hajóra zsuppolták a szegényeket. A legnagyobb önkéntes kivándorlás különös módon épp a legtávlatosabb gazdasági fejlődés korában következett be. Hogy ők, a kilátástalanság miatt a „rengő tengert” választó szegények milyennek látták Fiumét, hogy ők megkóstolták-e a híres olasz tejeskávét, hogy találkoztak-e a korzón Esti Kornéllal, azt nem jegyezte fel az emlékezet. Pedig találkozhattak, hiszen valamilyen úton-módon nekik is el kellett jutni a vasútállomásról a kikötőbe.

A sors ne ismerne tréfát? Dehogynem. Az ábrándos Fiume leghíresebb szülötte nem egy formabontó magyar költő, nem egy elegáns, de azért szecessziósan”botrányos életű világutazó, hanem Kádár János. A magyar hagyomány elposványosítója ebben a csodálatosan ellentmondásos városban született.

De ne fájdítsuk magunkat! Nézzünk inkább a sirályokat! Milyen otrombák, ahogy a mólón tipegve fel-alá rikácsolnák, ám megszépülnek, mihelyt kitárt szárnyakkal rábízzák magukat a légáramokra. Talán azért röpdösnek annyit, hogy a csúfságukból kiváltsák magukat. És mi sem azért ábrándozunk, hogy a választékosságunkkal elbűvöljünk másokat, hanem hogy egyszer – a földön botorkálva is – beteljesítsük végre a dolgokban rejlő lehetőségeket.

„Botorkáljunk” hát végig a panelrengetegen, és ismerkedjünk meg a lépcsőházak előtt hűsölő, a tengeri szellő jótékony hatását élvező öreg bakákkal! A Lang Jakab Kuratórium öreg ösztöndíjasai nem örvendenek feltétlen népszerűségnek a városban. Figyeld, milyen durván szólnak be az Esti Kornél nyomában bódult lepkék módjára köröző lányoknak.

Mert nagy a tülekedés, nagy a lárma a lenti utcákban. Hosszú időbe telt a Pittsburgh környékén szétszóródott munkásokat, a latin-amerikai vízügyeseket mind hazahívni. Hol fog ennyi temérdek ember elférni? De itt egy fagyi – pisztácia, csoki, velencei álom, mandula – vagy te jobban szeretnél egy jeges kávét? Ha fagyiból van velencei álom, akkor mért nincs hirtelen szeszély is? Vagy örök szenvedély? De ma nem érnek rá a cukrászok, az expresszvonatok ontják az utasokat, az utasok a korzón egymás sarkát tapossák, jó, ha győzik vaníliafagylalttal. Fiume szabad város (több neve is van, mint a férjes asszonyoknak), és fél Kelet-Közép-Európa idetart, hogy megmártózzon a tengeri szélben, eszmét, nyelvet csereberéljen.

Mi-lesz-így-belőled? Mit szólnak majd a…?

Mit szólnának? Itt szabadon kiválhatsz, szabadon elvegyülhetsz.

De bármekkora is a lárma, az a kamaszálmok mélyéből érkező éjjeli expresszel csak ketten érkeznek. Az idősebbik nő csodálkozva forgatja a fejét, pedig rájuk se hederít senki, itt aztán senkinek sem kell szégyenkeznie. Kipp-kopp, kipp-kopp… nevetségesen kopott, gurulós bőröndjeik nagyot koppannak a köveken.

Nocsak! Az őrült lány és az anyukája. Lassan mindenki hazatér ide.

Nyitány*

Hogyan lehet két, egymástól eltérő nyersanyagot – jelen esetben a zenei hangokat és a (szép)irodalmi nyelvet – művészi, tehát alkotó módon felhasználó művet egy értelmezési erőtérbe vonni, hogy mind a különbségek (ellenpontok), mind a párhuzamok a kutató és kíváncsi szellem fényével világíttassanak meg? Kitűnő példa erre a kísérletre Arany János Örök zsidó című versének és Liszt Ferenc h-moll szonátájának Kulin Ferenc által történő összehasonlítása. A tanulmány a megváltás lehetőségének reményében sejteti megragadhatónak azt a főként esztétikai alapú, vagyis nem gondolatban, hanem gondolkodásmódban gyökerező közös vonást, amely a két művet összekapcsolja. Anélkül, hogy a tanulmány elemzésébe bocsátkoznánk, nyitányként megidéznénk néhány, a két mű összekapcsolására alkalmas mozzanatot.

Szjatoszlav Richter a h-moll szonátát a csend misztériumába való beavatásként értelmezi, kiindulva a szonáta elejéből, melyben egyetlen hang játszik főszerepet: a g. Ezt a hangot előzi meg egyfajta belső kiüresedés (a zongorista részéről), a felcsendülő hang pedig hangzásának pillanatában oldja a csend által gerjesztett szorongást mind az interpretálóban (zongorista), mind a hallgatóságban (közönség). Burke szavaival élve ez a szorongás a „rettenet”. A rettenet a kiváltó fenyegetés hatályon kívül helyezése oldhatja, jelen esetben a csend (=hangtól való megfosztottság) hanggal történő feloldása, vagyis: világra születik a zene.

És teszem hozzá: a vers (is).

A vers és a zene nyelvén át, azokon keresztül oldódik a teremtő ember egzisztenciális fenyegetettség-érzésének izgatópora, melyből a befogadás lágy, ringató aktusából részesülve a befogadó is kortyolhat. Ha van füle és szeme.

Álljanak itt a művek párhuzamban és ellenpontban a maguk „megelőlegezett” meztelenségükben.

*(Ez a rövid jegyzet nyitánya egy, komoly irodalom-és zeneesztétikai intenciókkal fellépő rovatnak, melyben a tervek szerint bemutatásra kerül majd jó sok (komoly)zene, élmény és interjú, festmények, színek, elmosott műfajhatárok, kötetlenebb reflexiók stb.)

 Tóth Andrea

Cziffra György előadásában a h-moll szonáta:

(A Szjatoszlav-féle interpretációt sajnos nem találtam meg egyben, ellenben ez is remek előadás):

http://www.youtube.com/watch?v=weULxDJmaEI

A vers pedig:

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/orokzsi.htm

Kulin Ferenc tanulmánya itt olvasható:

A géniusz kötelez – Tanulmányok Liszt Ferenc születésének 200. évfordulójára, szerk. Kulin Ferenc, Argumetnum Kiadó, 2012.

Mondhatnám, gyorsan megérkezünk Visegrádra, hála a 880-asnak, ezt követően a kis feketében egy gyors felzárkóztató élménybeszámoló következett, míg felértünk a szerpentines úton. A sátor már állt, a sör csapra verve, a műhelymegbeszélések kezdetüket vették.

Győrffy Ákos, Bajtai András és Sirokai Mátyás vezették közösen a líra műhely munkálatait, Csepregi János Hermann Zoltánnal együtt készítették fel a prózásokat, Szilágyi Zsófia pedig az általam is látogatott kritika „szemináriumért” volt felelős. Rögtön meg is jegyezném, hogy előnyt élveztünk a többi műhellyel szemben, ennek nemes egyszerűséggel az az oka, hogy a jelenlevő Mészáros Sándor és Kukorelly Endre tapasztalatai meglehetősen eltérő aspektusokból mutatták be a kritikai gondolkodás mai helyzetét. Ezt követően Térey János került Szirák Péter kérdéseinek kereszttüzébe, ebből aztán egy olyan beszélgetés bontakozott ki, amely már erősen sodródott a zeneiség és irodalom szimbiotikus viszonyát bemutató téma felé. Megtudhattuk, hogy Tandori „nem rock ‘n roll”, mindemellett mégis példaértékű, akár csak KAF a ’90-es években, természetesen a partitúrából nem hagyható ki Wagner sem, amennyiben Paulusra vagy a Nibelung-lakóparkra gondolunk.

Helyüket a kritikustusa résztvevői, Antal Nikolett, Harmath Artemisz és Tóth-Czifra Júlia vették át, a téma pedig nem is lehetett volna más, mint az idei FISZ-es kötetek (Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról, Molnár Illés: Hüllők és izzók, Rhédey Gábor: Saját néző). Másnap Oravecz Imre avatott be minket a kivándorlástörténetek lélektanába, amelyekben a gyermekkori emlékek mellett hangsúlyosabbaknak tekinthetőek a forrásanyagokból, illetve a terepen szerzett kutatói munkából táplálkozó szövegrészek aránya. Hosszas fejtegetés és maga a felolvasás bizonyítja a Kaliforniai fürj aktualitását,  miszerint a migráció legnagyobb drámája az, hogy az ember soha sem önmagaként tér haza. Identitásvesztés után a personák útvesztőjéhez érkezünk, avagy Kovács András Ferenc egy kicsit Jack Cole vagy inkább Füst Milán Kavafisza?!

Egy biztos, „a jó vers az értelmen túl van”, különösen ha a szerepek párbeszédessé válnak, ahogyan azt a felolvasás során tapasztalhattuk. Mintha a szervezők egy tökéletes ívet kívántak volna leírni a program sorrendjével, hiszen a másnap faggatott Barnás Ferenc a valóság érzékelésének problematikusságáról beszélt a Másik halál kapcsán. Véleménye szerint az elhallgatott mentális problémák tragédiáját a humor nem hogy elbagatellizálná, hanem nézőpontcserét végrehajtva érthetőbbé/átélhetőbbé teszi az olvasó számára.

Az ezt követő két este folyamán bepillantást nyerhettünk a folyóiratok világába, illetve részletes képet kaptunk arról, hogy milyen térhódításon megy át az online médium, amely átírja a hagyományos felhasználási feltételeket (legyen szó a szerkesztői munkától egészen a befogadói oldalig).

A tábor záróvendége Bartis Attila volt, aki talán a legkevesebbet árult el a regényírás folyamatáról, és pontosan ezért talán a legjelentősebbet és legszemélyesebbet önmagáról. A magyar nyelv rövid története alatt tényleg véget ért a tábor, mert „Meghasadt a szíve…aztán végre megszólalt valamelyikünk telefonja, és valaki ugyanezen a nyelven akart valami gyalázatosan könnyen érthetőt.”

A műhelyesek felolvasása mindannyiunkat feloldozott, talán a szűnő italkészlet fenyegetése sem árnyékolta be az este hangulatát, hiszen hála a Depeche Mode-nak és R.E.M.-nek még ezt is elfelejtettük. A reggel visítóan világos volt, a közgyűlés hangfoszlányait verte vissza a völgy, de megérte, hiszen nem mindennap pakolhat az ember Bartissal.

 A fotókat Bolla Dávid készítette.