Az online kulturális szerkesztőségek idén először rendezik meg éjszakába nyúló, közös programjukat, benne: szerkesztőségi fogadóórák, lapozó-standok, szakmai beszélgetések, nyitott műhelyek, verskoncert, lapszám- és könyvbemutatók, versperformanszok, hírrevü, lírai, szkeccs- és gasztrofelolvasások, slam poetry workshoppal, szakmai előadások, éjféli tombola, vetítések, illetve zene hajnalig, a Kortárs Online szervezésében.
Akik biztosan ott lesznek a Jurányiban: Ambroozia.hu, Apokrif Online, Campus Online, FÉLonline, Filmtekercs.hu, Irodalmi Jelen Online, Kortárs Online, KultúrPart, Kultúra és Kritika, Librarius, Litera, Műút portál, prae.hu, SFmag.hu, Spanyolnátha, ÚjNautilus portál. A programban közreműködik a Budapest Slam Poetry, az SPN Krú és a Gólem Színház, illetve a szakmai program további résztvevői (7óra7.hu, KönyvesBlog, filmtekercs.hu, Fidelio, FISZ, JAK, Magyar Narancs, Szépírók Társasága, Színházi Kritikusok Céhe, Új Könyvpiac, A 7. sor közepe stb.). Lapkínálatát az Írók Boltja, kiadványait a Prizma és az Ellenfény hozza.
Integráció, szegregáció, kulturális öntudat, kulturális bűntudat, mélyszegénység, transzparensek, szociális segély, árpádsáv, fiatalkorú bűnözés, összeférhetetlenség, kétségbeesés, harag… Ez nem a valóság. Az igazság az, hogy fogalmatlanok vagyunk a valósággal szemben. A határon nincsen semmi rendkívüli, ami azt illeti, a határon iskola sincsen. Döglesztő napsütés, meddő földek, málladozó fotelek a papírablakos házak előtt, meglepő sebességgel elsuhanó birkanyáj, irreális mennyiségű légy, vigyorgó, barna gyerekfejek.
Marokra fogja a mutatóujjamat de akárhogy szedi a lábát, alig bírok olyan lassan vánszorogni a tűző napon, hogy ne húzzam magammal. Megpróbáltam levenni a szandálomat de kiröhögtek, ahogyan bukdácsoltam a kavicsokon. Jóindulatúan biztosítottak róla, hogy egy-két év után már éppen az a baj, hogy a bőrkeményedéstől a tüskét sem érzi meg az ember, ha a talpába áll. A forró aszfaltra ügyet se vet, a tarlóra érve mégis megkér, hogy vegyem fel, gyorsabban haladunk. A rét fölött sárkányok keringenek, körvonalaikat bizonytalanná maszatolja a vakító napsütés. Vadul kapkodnak egymás felé, vagy lustán forgolódnak a felhők között. Vigyorogva nézi őket, én szédülök kicsit.
Egérfogónak csúfolják, mert a poccal játszik az udvaron. Nem mintha túl sok értelme volna csúfolni valakit, aki teli szájjal röhög ha talál egy színes kavicsot vagy ha a motorzúgást utánozom a számmal. Van ugyanis egy kék motorja. Olyan gyors, hogy tud repülni is. Egészen felrepül a fák fölé és lehozza vele a sárkányokat, mert már túl magasan vannak. Ebben azonban nem mindenki ért egyet vele.
– Add ide! Azt akarom, hogy bemenjen a felhőbe!
– Hülye vagy, bazd meg! Az ég az kurva messze van.
Ezt már egy nagyobb fiú mondja, azután jelentőségteljesen néz rám, erősítsem meg a távolságokról alkotott elképzeléseit. Tétovázok.
– Miért, milyen messze van az ég?
Csak így konkrétan, nekem szegezve kérdi, szinte kihívóan. Valahol megható. Láthatóan fel sem merül bennük, hogy ne tudnám centiméterre megmondni, hol kezdődik az ég. Nagyot nyelek. Nyolc éve érettségiztem földrajzból és most egy csomó értelmetlen szakkifejezés tolul fel bennem. A nagy részük szférára végződik. Végül döntök és meglehetősen bizonytalanul elkezdek beszélni a levegőről, ami itt ahol állunk elég sűrű de fokozatosan kevesebb lesz és a végén elfogy, ott már az űr van. Közben felkészülök rá, hogy a mondat felénél elvesztem az érdeklődést de nem ez történik, sőt páran oda is jönnek hozzánk.
– Akkor kurva messze van. – szögezi le az előbbi kérdező – Űrhajóval is hetekig tart míg fölérsz, nem?
Sarokba szorított. Most az jön, hogy mennyivel bír menni egy űrhajó és akkor elvesztem a belém vetett bizalmat. Szerencsémre közben témát váltunk.
– Te voltál már az űrben?
– Nem, az űrben elég kevesen voltak.
– Mennyien?
– Százötvenen. – vágom rá, talán kissé túl gyorsan.
– Százötven az nem olyan kevés.
Na igen. Kétszázan laknak a faluban és ennek legalább a fele közeli rokona, ha a faluból százötvenen lettek volna már az űrben, akkor kutatni kéne a néhány szerencsétlen földlakó után. Persze ha százötvenen lettek volna az űrben, nem valószínű, hogy visszajöttek volna. Ide? Minek?
– De egy magyar volt már fönn. – mondom és büszke vagyok, de ez nem érdekli őket.
– És cigány volt már?
– Biztosan volt cigány is.
Furcsa, ha történetesen cigány lett volna, akkor is azt mondom, „egy magyar volt már fönn”. Néha nem fontos, hogy cigány-e valaki, máskor meg éppen ez a történet lényege.
„Csak tizennégynek nem kell lenni, mert akkor már büntethető vagy.”
Nincsenek illúzióim. Nagyjából értem, miért retteg a legtöbb pedagógus ezektől a gyerekektől. Teljesen mindegy, hogy mennyire érdeklődőek, nyitottak vagy okosak, a mi oktatási rendszerünk tökéletes kudarcot fog vallani velük. Nem vonhatok le általános követeztetéseket szűk egy hét tapasztalatai alapján, néhány dolog mégis biztosra vehető. A legfontosabb sajátosság, amit érdemes figyelembe vennünk, hogy ezekben a gyerekekben láthatóan nem él semmilyen kényszer, ami miatt figyelniük kellene rám vagy tanulniuk kellene tőlem. Ez azt jelenti, hogyha ott maradnak és játszanak velem, kérdeznek valamit, vagy csak megpróbálják megismételni amit mutatok nekik, annak az egyetlen oka, hogy érdekli őket amit csinálunk. Ellenkező esetben elfutnak és meg sem fordul a fejükben, hogy viszonozzák az erőfeszítéseimet. Részemről sosem gondoltam, hogy releváns nevelési cél, bávatag bámészkodásra szoktatni gyermekeinket, amíg egy elhivatott pedagógus többszázéve halott hírességek bölcs mondásaival traktálja őket. Persze az osztálytermek bágyatag unalomtűrése jó gyakorlat lehet a nagybetűs életre, épp csak a közoktatás létjogosultságát kérdőjelezi meg. Léteztek neveléselméletek, amelyek szerint a pedagógus feladata, hogy kéznél legyen, ha netán a gyerekben kérdések támadnának a világról (mert rendszerint támadnak). Ha komolyan tudnánk hinni ebben, akkor örülnünk kellene a megfelelési kényszer nélküli gyereknek, nem rettegni tőlük és hátat fordítani nekik.
Hasonlóan súlyos gond, a személyesség kérdése. Mégoly rátermett tanár részéről is emberfeletti erőfeszítésre lesz szükség ahhoz, hogy elfogadják a tekintélyét, enélkül ugyanis egyszerűen nem fogják érteni, miért mondhatja meg, mit csináljanak. A gyakorlatban ez szinte csak egy végletekig tekintélyelvű állapothoz vezethet, ahol a büntetéstől való félelem sakkban tarthatja őket mind a két hétig, amíg hajlandóak lesznek iskolába járni. Ennek a tanárnak értelemszerűen nem fogják feltenni a kérdéseiket, ami még csekélység ahhoz képest, hogy negyedik osztályra már mind lemondanak olyan nagyra törő álmaikról, mint a nyolc általános. Az érettségi soha fel sem merült.
Mindez azonban az oktatás problémája. Megfelelő infrastruktúra, speciális programok, tantervek, felszerelések, felkészített és nyitott pedagógusok pótolni tudnák ezeket a hiányosságokat, a társadalmi számkivetettségre azonban nincsen gyógyszerük.
Mindannyiunknak van képünk a szegénységről, egy kicsi Afrikában, egy kicsi a földszinti szomszédnál, no de szegények mindig voltak és az ott már amúgy is majdnem Románia. Adjunk hálát a kereskedelmi televíziózásnak, hogy nem kell szembenéznünk a tegnap és holnap nélkül élő tömegekkel. Hiszen ahol a közműveltséget az Éjjel-nappal Budapest, az utónévkönyvet a Schwarzenegger-mozik, a játékmotort az egerek, a napi háromszori étkezést a szilvafa, az életpálya-modellt pedig a közmunka jelenti ott még sokáig nem lesz fontos, hogy milyen messze van az ég.
Érdemes először egy kertesházas, dombvidékes, kisvárosi nyáréjszakát elképzelni és hozzá egy olyan erős nosztalgia jelenlétét, amely tulajdonképpen a jelenre irányul, nem valami elfeledett aranykorra, nem is egy sohasem létezett és keresett elégedettségre, hanem arra a pillanatra, ami éppen történik, ami éppen van, de amiről azt tartjuk, hogy valójában nem létezik, mert amint megtörténik, már oda az egész. Ennek az elvágyódásnak az a sajátossága, hogy önmagára utal vissza, a jelen után sóvárog, így szinte megérthetetlen. Valami okozza ezt.
Lássunk meg ebben a környezetben egy olyan elragadtatott állapotot, melynek átélője és hordozója messze áll ugyan még attól, hogy a külvilágot teljesen a maga képére deformálná, de lenyűgözöttségében és felemelő mámorában kívül helyezte magát a józan ítéleten, át egy nem is teljesen fals és józantalan, de ittasult, mértékfeletti állapotba, mely a zene hatására áll elő, melynek nem is a maga dionüszoszi kicsapongása volna a lényege, hanem az, hogy létrehozója és tapasztalója képes kiugrani, nem időből és nem is térből, sokkal inkább áttörni valahová, egy olyan zenei realitásba, olyan kívülségbe, önkívületbe, melyről aztán mámorát leküzdve kideríti, hogy nagyon is belül van valahol. Ezt hívják tudatmódosult állapotnak, pszichedelikus élménynek, és még mindig csak a zenéről van szó.
A zenei élvezet sok esetben úgy áll élő, hogy az ember ismeri a dallamot, élvezi, újrafelismeri, várja, hogy jöjjön az a nagyon jó rész, amitől görcsbe áll belül valami, erre épül a vers–refrén építkezés, és a zenék újraelismétlése, a popkultúrában teret hódító monotónia, mely tulajdonképpen egy véget nem érő ismétlés. De hát hol van mégis a monotóniában az ismétlés, ha nincs meg az a távolság, ami az ismétlés terét és feszültségét létrehozza? Lehet-e a zene ismerete nélkül teljes átszellemültségben élvezni azt? Átélhető-e az imént vázolt önkívület első hallgatásra? Valószínűleg egy ismeretlen dallammal való találkozáskor sem érzünk teljes idegenséget, ugyanúgy, ahogy az elém kerülő szöveg olvasása közben sem, mert az valahonnan jön, valamire hasonlít, valamiből merít, és a hatás, az élmény, amelyre tör ismerős.
Van egy zenekar, aminek nagyjából negyven száma van, és ilyenkor kellene azt mondanom, hogy minden nap meghallgatom mindet, mert így szokták, erre való a popkultúra „cukra oldja a keserűséget” – mondja Térey János (Popzene), mégsem vagyok rá képes, mert rettentő félelmet érzek attól, rettegek tőle, hogy esetleg megunom, ezért egy-egy albumot, a legjobb, a legnagyobb számokat nagyjából két-három hetente hallgatom csak meg, hogy minden egyes újratalálkozáskor arra az első hallgatás alkalmával váratlanul rám törő, meghökkentő érzésre emlékezhessek, aminek az elhomályosulása pótolhatatlan veszteség volna. Koncert előtt majdnem egy hónapig nem került elő, elrejtettem az élményt, eltávolítottam magamtól, hogy élőben hallva aztán valami fékezhetetlen, valami visszatarthatatlan törjön rám. Valaminek a kiáramlása ez, vagy éppen hogy valami kívül levő vesz rajtam erőt, valami új történik a fejemben, és itt belül.
Aki vagy ami szelíd, az valójában mérhetetlenül erős, erőszakot képes tenni a vele szembenállón, elfoglalni és megragadni tudja őt, de visszatartja magát, szelídsége mutatja meg, hogy mivel is bír, tartózkodásában mutatkozik meg az ereje. Ahol nincs erő, ott nincs szelídség. A visszafogottan bugyborékoló gitárhangzás ismerőssége mellett, az agresszió és arrogancia teljes hiánya, a dúr akkordok gyermeki naivitása, békés–feszült egymásutánja, az égből jövő, többszólamú énekdallam örvénye, ami talán a közös éneklés ősi jelenségére emlékeztet, arra, hogy az éneklő közben nem érez fájdalmat, vagy egészen valami váratlanul megjelenő gyönyör és mámor, olyan ízléses tetszeni tudás, mely önmaga képét állítja elő – ez mind részesül a szelídségből, ami itt egy művészi formává tágul. Talán azért meghatározhatatlan vagy csak sejthető és körülírható a hatás helye és mibenléte, mert úgy tör ránk mint valami platóni idea, amit valahol az univerzumban hátrahagytunk és elfelejtettünk.
Nem minden alap nélkül való ez az emlékezet. Amikor valaki a (The) Beatlesre gondol, vagy az Eric Clapton féle Creamre, a Led Zeppelinre, a Daft Punk igényesebb retro dalaira, a woodstocki gyilkos mámorú, nemtörődöm szabadság aranykorára, akkor talán megérthetővé válik, hogy a nosztalgia, ami itt van, az annak az érzésnek az emlékezete, ami a Woodstock-képünket kitölti, a miénket. A woodstock legyen itt most valami eszménykép, legyen a nosztalgiaérzés célja, ne pedig valami konkrét. A felismert hagyomány újraértelmezése azért érthetetlen, mert erősebb, mivel titokban (szelíden) jobb, mint amit megismétel a maga hangján, a maga idejében. Ezért sem csak woodstockiak visszhangját halljuk.
Lehet a jelenidő nosztalgiájáról beszélni, mondható az is, hogy ez a hagyománykövető pszichedelikus rockzene elragadóbb a követettnél, mert olyan akar lenni, mint az őse, olyan akar lenni, mintha akkor keletkezett volna, de éppen amiatt jobb és erősebb, hogy ereje a minthában rejlik, ami mindig mindennél fontosabb és átélhetőbb az embernek, mert a jelen számára felfoghatatlanul gyors és illékony, mire odáig jut, hogy beszélni tudjon róla, már nem tudja igazán elmondani és megragadni, mert az érzés már csak emlékezet, az meg nem ugyanaz, aki jelen van, az nem tud beszélni.
A Tame Impala zenéjénél aktuálisabbat nehéz elképzelni a pop-rock kultúrában. 2010-es első albumukat, az Innerspeakert csakúgy, mint a 2012-es Lonerismet is az év rockalbumának választotta a Rolling Stone magazin, augusztusban a Szigeten pedig az A38 tömött sátrában is felléptek. A zenekar énekes–gitáros frontembere és a stúdiófelvételeken hallható összes hangszer megszólaltatója, Kevin Parker mostanában tölti be a XX. század rockóriásainak – Hendrix, Joplin, Morrison, Cobain – krisztusi korát, a mágikus 27-et. (A szerző örül, hogy vele abszolút egyidős; így ez valami tényleg aktuális, nagyon kortárs.) Parker a perth-i pszichedelikus rock-élet ceremóniamestere, több banda fellépője, szerzője, producere (Mink Mussel Creek, Space Lime Peacock, The Dee Dee Dums), vagy csak közreműködője (Pond, Canyons). Egy youtube kommentelő „Parkers brain” nevű mappájában tárolja Parker ittlétének bizonyítékait. Nem véletlenül készült róla is ilyen kép – a neo-psychedelia „pápája”, szertartásvezetője. És ez is talán arra utal, hogy psychedelia mint az eredetileg módosul tudatállapot hatása alatt keletkezett általános művészeti lehetőség azonnal képes hatást kifejteni, amint találkozik vele az ember, hallgatása rituálé. Nehéz is, vagy talán nem is akarom igazán tárgyiasítva definiálni a hatásában rejlő szerzői fogásokat, inkább megtartom vele szemben a fenomenális távolságot, s ez így sokkal személyesebb, sokkal igazibb, és ez inkább mond el valamit a zene által keltett tapasztalatról, semmint annak elemezgetése, hogy melyek is a konkrét műfaji jellegzetességek. Az agyamban visszahangzik az egész – zengése elnyom minden gondolatot.
Hogyan lehet két, egymástól eltérő nyersanyagot – jelen esetben a zenei hangokat és a (szép)irodalmi nyelvet – művészi, tehát alkotó módon felhasználó művet egy értelmezési erőtérbe vonni, hogy mind a különbségek (ellenpontok), mind a párhuzamok a kutató és kíváncsi szellem fényével világíttassanak meg? Kitűnő példa erre a kísérletre Arany János Örök zsidó című versének és Liszt Ferenc h-moll szonátájának Kulin Ferenc által történő összehasonlítása. A tanulmány a megváltás lehetőségének reményében sejteti megragadhatónak azt a főként esztétikai alapú, vagyis nem gondolatban, hanem gondolkodásmódban gyökerező közös vonást, amely a két művet összekapcsolja. Anélkül, hogy a tanulmány elemzésébe bocsátkoznánk, nyitányként megidéznénk néhány, a két mű összekapcsolására alkalmas mozzanatot.
Szjatoszlav Richter a h-moll szonátát a csend misztériumába való beavatásként értelmezi, kiindulva a szonáta elejéből, melyben egyetlen hang játszik főszerepet: a g. Ezt a hangot előzi meg egyfajta belső kiüresedés (a zongorista részéről), a felcsendülő hang pedig hangzásának pillanatában oldja a csend által gerjesztett szorongást mind az interpretálóban (zongorista), mind a hallgatóságban (közönség). Burke szavaival élve ez a szorongás a „rettenet”. A rettenet a kiváltó fenyegetés hatályon kívül helyezése oldhatja, jelen esetben a csend (=hangtól való megfosztottság) hanggal történő feloldása, vagyis: világra születik a zene.
És teszem hozzá: a vers (is).
A vers és a zene nyelvén át, azokon keresztül oldódik a teremtő ember egzisztenciális fenyegetettség-érzésének izgatópora, melyből a befogadás lágy, ringató aktusából részesülve a befogadó is kortyolhat. Ha van füle és szeme.
Álljanak itt a művek párhuzamban és ellenpontban a maguk „megelőlegezett” meztelenségükben.
*(Ez a rövid jegyzet nyitánya egy, komoly irodalom-és zeneesztétikai intenciókkal fellépő rovatnak, melyben a tervek szerint bemutatásra kerül majd jó sok (komoly)zene, élmény és interjú, festmények, színek, elmosott műfajhatárok, kötetlenebb reflexiók stb.)
Tóth Andrea
Cziffra György előadásában a h-moll szonáta:
(A Szjatoszlav-féle interpretációt sajnos nem találtam meg egyben, ellenben ez is remek előadás):
Nem kell félnetek, jó lesz! – mondták azok az ismerőseink, akik az évek során már nem egy nyári alkotótáborban megfordultak. Szükség is volt a biztatásra, mert személy szerint én tizenkét éves korom óta nem vettem részt hasonló nyári programon (már amennyiben a Közlekedésrendészet által szervezett KRESZ-tábor bármennyire is értelmezhető hasonlóként). Tehát július 18−21-ig a Győr-Moson-Sopron megyei Véneken az Aranykert Tábor és Fürdőtó adott otthont immáron az ötödik (számunkra pedig az első) Véneki Irodalmi Tábornak, melynek hívószavai a kultusz−kánon−kiadás fogalmak köré csoportosultak. Vízpart, az éppen csak elvonuló áradás és az utána maradt rengeteg szúnyog, a Duna túlpartján Szlovákia fái, a művház udvarából nyíló földút, amely a helyszínt jelentő jurta alakú házhoz vezet, és a falu egyetlen boltjában az intés: szombaton csak reggel fél kilencig (!) lesznek nyitva, mert az egész család esküvőre megy… Így érkeztünk meg a csütörtök délelőtti hőségben a tábor nyitányának számító első közös ebédre.
…Az ember önző és én igenis féltem. Féltem a szúnyogoktól, amikre allergiás vagyok, féltem a jurtától, amiben aludnom kellett, féltem a kritikáimtól, amiket fel kellett olvasnom a munkacsoportban, féltem, hogy mindig foglalt lesz a zuhanyzó, féltem, hogy nem fog ízleni az ebéd és féltem, hogy nem vittem elég cigarettát. Mindenre gondoltam, leginkább magamra. Amikor viszont csütörtök délelőtt megérkeztünk a táborba, láttam, hogy a jurta szobái hűvösek, a kritikáim még a táskámban lapultak, láttam, hogy a zuhanyzó fel lett újítva, hogy az ebéd finom lesz, és, hogy vittem elég cigarettát. A szúnyogok sem voltak még sehol, a táborlakók viszont már majdnem mind megérkeztek. Akkor elkezdtem rájuk gondolni…
[Véneki hangulat]
Az első közös étkezés még nem annyira az ismerkedésről szólt, hiszen délután máris elkezdődött a csoportok munkája (bár igaz, hogy azért az első alkalom a csoportoknak is az összeszokásról szólt). A próza munkacsoport volt a legnépszerűbb: a Kiss Laci vezette csoport közel 10 tagot számlált, köztük már rutinos prózaírókat, de olyanok is akadtak, akik most mutatták meg először a nagyérdeműnek, hogy milyen írói ambíció is rejtőzik bennük. A lírával foglalkozókat Bende Tamás vezette, ők egyébként a verseik csiszolgatásán túl Zalán Tibor munkásságáról és az amerikai költészetről is szakszerű okítást kaptak, hála a tábor egyik főszervezőjének Mechiat Zinának, és a jelen lévő oktatóknak, Szalai Zsoltnak és Sütő Csaba Andrásnak. Drámajátékkal Horváth Veronika vezetésével csupán hárman foglalkoztak, azonban ez a mennyiség nem ment a minőség rovására. Mi a kritika munkacsoportban Vincze Ferenc vezetésével beszéltük meg az előre elkészített kritikáinkat. Az idei Könyvhétre megjelent kötetek közül Erdős Virág, Potozky László, Jónás Tamás, Schein Gábor és Grendel Lajos könyveiről, ezen kívül pedig két képregényről írtuk le olykor csípős véleményünket.
…Nem mindegyik csoportnak kellett összeszoknia. Egy már össze volt. Egynek, a miénknek, nyitnia kellett. Az ELTE összeköt minket, nem mindig selyemzsinórral, nem mindig láthatatlanul, nem mindig hagy esélyt, hogy máshogy legyen. Az első próbát el is buktuk. Mindannyian, csoportként. A többivel birkóztunk. Nem mindig meg, inkább el. Ha lenne a magyarban olyan folyamatos múlt idő, amelyik hatással van a jelenre, azt használnám. Mert hatással van. Olyan hatással, amelyik jövőre, hiszem, hogy érződni fog, amelyiknek következménye lesz…
[Hagyományos aláírások a tábor végén]
A plakáton és beszámolónk bevezetőjében is beharangozott kultusz−kánon−kiadás fogalomkör a délután 4-kor kezdődő előadásokban bontakozott ki igazán. Kelemen Pál, Tamás Ábel és Vaderna Gábor három különböző nézőpontból, hol Horatiust, hol Foucault-t, hol pedig a popkultúra alkotásait (a George Eliot regényét feldolgozó Middle March című sorozatot és a Joseph Cedar által rendezett Footnote című filmet) segítségül hívva tartott érdekfeszítő, és ami talán fontosabb: rendkívül (ön)reflexív előadásokat. A professzionalizmuson túl az is látszott, hogy nem először csináljak ezt így együtt. Az általunk már az ELTÉ-n részleteiben hallott gondolatmeneteket sikerült új kontextusba ágyazni és a hallgatósághoz közelebb hozni (akiknek nagy része szépírói tevékenységén keresztül áll kapcsolatban az említett fogalmakkal és magával a filológiával is). Az előadások sikerét jelzi, hogy a hallgatóság kedvét a kényelmetlen padok sem szegték, és hogy csak páran akadtak, akik az utolsó napra feladták: a Footnote vicces jeleneteit és a hozzá fűződő kommentárokat egy Véneken házat vett öregúr társaságára és a falu egyetlen kiskocsmájában elfogyasztott fröccsökre cserélték.
…Mi történik akkor, ha fogunk valami nagyon sajátosat az ELTE erődszerű falai közül, ahonnan mindig csak lefelé lehet beszélni, és kitesszük a napfényre? Van esélye, hogy felolvadjon, hogy beleolvadjon az életbe, hogy közel kerüljön, hogy elvegyüljön? Én is ott ültem azokon a padokon, nem azért, mert nem ismertem még ezt a valamit. Ismertem. Nem is azért, mert így még nem hallottam. Hallottam, vagy hallani fogom, talán mindegy. Ott ültem, mert kíváncsi voltam, mi történik vele a valódi életben, hús-vér emberek között, a cigarettafüstben. Ugyanezt a kérdést az előadások is feltették. Megválaszolni, talán mindannyiunk szerencséjére, nem pontosan sikerült…
[Middle March]
Ami a valódi összecsiszolódást jelentette, az csak a napi előadások végeztével, a vacsora elfogyasztása után tartott felolvasásokkal és az ezek alatt felhangzó sörös dobozok szisszenésével, illetve boros dugók pukkanásával kezdődött meg. Be kell valljam, kicsit féltem a felolvasásoktól, látva a Véneken összegyűlt csapat sokszínűségét, de a félelmeim alaptalanok voltak: minden elhangzó szövegben volt valami egyedi, ami miatt megérdemelte a tapsot. Persze voltak kedvenceim, de összességében mindenki meglepően jól teljesített. A hajnalig tartó iszogatások és beszélgetések új barátságok kötéséhez és régiek elmélyítéséhez vezettek, így amikor az utolsó napon a munkacsoportok beszámoltak a táborban végzett tevékenységükről, szinte mindenki szavaiból kicsengett egy pici szomorúság, melyet az okozott, hogy hamarosan mindenki visszatér abba a világba, ahonnét kicsit sikerült kiszakadnia. A tábor fináléját a művházban bemutatott drámajáték jelentette, amelyben Weöres Sándor-szövegeket értelmeztek újra a Horváth Veronika keze alatt munkálkodók. Külön meglepetéssel készült a tábor egyik kiötlője, Sütő Csaba András, aki Kiss Viktóriával egy átütőre sikeredett performansszal felejtette el velünk, hogy hol is és hogyan is vagyunk egy faluház nagytermében.
…Anyám azt mondta, hogy figyeljek nagyon. Nem értettem. Miért ne magamra vigyázzak? Miért ne okos, ügyes legyek? Mire figyeljek olyan nagyon? Első este, a felolvasások alkalmával értettem csak meg, hogy nincs esélyem mást tenni. Valami történt és rájöttem, hogy szeretnék én is ott, kint, a közönség előtt állni, ülni, sétálni és közben építeni. Valamit. Másokban. A kritika nem épít, hacsaknem magát. A kritika rombol. Ellenáll. Hálás vagyok a munkacsoportoknak azért, hogy minden este, ha csak egy-két órára is, de elfelejthettem, hogy kritikus vagyok. Nem kellett rombolnom, nem kellett hibákat keresnem, nem kellett rá emlékeznem, újra elővehettem azt a rettegett szót, hogy ”tetszik”, mert azokon az estéken kritikusként nem volt ott helyem. Nem is akartam, hogy legyen…
[Esti felolvasás]
A műhelymunka során olyan belátásokkal lettünk gazdagabbak, melyek, bár okoztak pár szomorú pillanatot, hosszú távon, hiszem, hogy a fejlődésünket szolgálják. Ez alatt a három nap alatt küzdenünk kellett a hőséggel, a megszámlálhatatlan szúnyoggal és a kényelmetlen padokkal, de ezért maradéktalanul kárpótoltak az érdekfeszítő előadások, a remek felolvasások, az átbeszélgetett éjszakák és a keserédes ráébredések önmagunkra. Valami történt és a prekoncepcióim észrevétlenül vesztek a napokba. Az élmény maradt, és az érzés is, miszerint bár a három nap alatt összesen csak hat órát aludtam; még maradnék. És bár vasárnap délben utolsóként hagytuk el az Aranykert Tábort, abban biztos vagyok, hogy akik ott voltunk, jövőre egy percig sem fogunk gondolkodni, amikor azt kérdezik tőlünk: − Ugye megint megyünk Vénekre? Mert hát persze, hogy megyünk!
…Azt hiszem valóban küzdöttünk. Mindannyian mással. Véneken én a saját korlátaimmal, talán voltak, akik az enyéimmel. Most, amikor ezt a beszámolót írtam, azzal küszködtem, hogy ne kelljen egyes szám első személyben az ELTÉ-t említenem. Még kell, még szükségem van rá, mert még csak valamiben vagyok valamivel szemben. Talán jövőre, megyünk, persze, megyünk, ez a sajátos valami ezek közül a rideg falak közül végre maradéktalanul felolvadhat a napfényben. Talán ott is maradhat, mert ott szeretne, ahol a napfény van, ott maradni…
(A képekért köszönet Horváth Veronikának és Mészáros Urbán Szabó Gábornak.)
Mondhatnám, gyorsan megérkezünk Visegrádra, hála a 880-asnak, ezt követően a kis feketében egy gyors felzárkóztató élménybeszámoló következett, míg felértünk a szerpentines úton. A sátor már állt, a sör csapra verve, a műhelymegbeszélések kezdetüket vették.
Győrffy Ákos, Bajtai András és Sirokai Mátyás vezették közösen a líra műhely munkálatait, Csepregi János Hermann Zoltánnal együtt készítették fel a prózásokat, Szilágyi Zsófia pedig az általam is látogatott kritika „szemináriumért” volt felelős. Rögtön meg is jegyezném, hogy előnyt élveztünk a többi műhellyel szemben, ennek nemes egyszerűséggel az az oka, hogy a jelenlevő Mészáros Sándor és Kukorelly Endre tapasztalatai meglehetősen eltérő aspektusokból mutatták be a kritikai gondolkodás mai helyzetét. Ezt követően Térey János került Szirák Péter kérdéseinek kereszttüzébe, ebből aztán egy olyan beszélgetés bontakozott ki, amely már erősen sodródott a zeneiség és irodalom szimbiotikus viszonyát bemutató téma felé. Megtudhattuk, hogy Tandori „nemrock‘nroll”, mindemellett mégis példaértékű, akár csak KAF a ’90-es években, természetesen a partitúrából nem hagyható ki Wagner sem, amennyiben Paulusra vagy a Nibelung-lakóparkra gondolunk.
Helyüket a kritikustusa résztvevői, Antal Nikolett, Harmath Artemisz és Tóth-Czifra Júlia vették át, a téma pedig nem is lehetett volna más, mint az idei FISZ-es kötetek (Korpa Tamás: Egyhídtérfogatáról, Molnár Illés: Hüllőkésizzók, Rhédey Gábor: Sajátnéző). Másnap Oravecz Imre avatott be minket a kivándorlástörténetek lélektanába, amelyekben a gyermekkori emlékek mellett hangsúlyosabbaknak tekinthetőek a forrásanyagokból, illetve a terepen szerzett kutatói munkából táplálkozó szövegrészek aránya. Hosszas fejtegetés és maga a felolvasás bizonyítja a Kaliforniaifürj aktualitását, miszerint a migráció legnagyobb drámája az, hogy az ember soha sem önmagaként tér haza. Identitásvesztés után a personák útvesztőjéhez érkezünk, avagy Kovács András Ferenc egy kicsit JackCole vagy inkább Füst Milán Kavafisza?!
Egy biztos, „ajóversazértelmentúlvan”, különösen ha a szerepek párbeszédessé válnak, ahogyan azt a felolvasás során tapasztalhattuk. Mintha a szervezők egy tökéletes ívet kívántak volna leírni a program sorrendjével, hiszen a másnap faggatott Barnás Ferenc a valóság érzékelésének problematikusságáról beszélt a Másikhalál kapcsán. Véleménye szerint az elhallgatott mentális problémák tragédiáját a humor nem hogy elbagatellizálná, hanem nézőpontcserét végrehajtva érthetőbbé/átélhetőbbé teszi az olvasó számára.
Az ezt követő két este folyamán bepillantást nyerhettünk a folyóiratok világába, illetve részletes képet kaptunk arról, hogy milyen térhódításon megy át az online médium, amely átírja a hagyományos felhasználási feltételeket (legyen szó a szerkesztői munkától egészen a befogadói oldalig).
A tábor záróvendége Bartis Attila volt, aki talán a legkevesebbet árult el a regényírás folyamatáról, és pontosan ezért talán a legjelentősebbet és legszemélyesebbet önmagáról. Amagyarnyelvrövidtörténetealatttényleg véget ért a tábor, mert „Meghasadtaszíve…aztánvégremegszólaltvalamelyikünktelefonja,ésvalakiugyanezenanyelvenakartvalamigyalázatosankönnyenérthetőt.”
A műhelyesek felolvasása mindannyiunkat feloldozott, talán a szűnő italkészlet fenyegetése sem árnyékolta be az este hangulatát, hiszen hála a Depeche Mode-nak és R.E.M.-nek még ezt is elfelejtettük. A reggel visítóan világos volt, a közgyűlés hangfoszlányait verte vissza a völgy, de megérte, hiszen nem mindennap pakolhat az ember Bartissal.
![[Véneki hangulat]](https://i1.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/1.jpg "[Véneki hangulat]")
![[Hagyományos aláírások a tábor végén]](https://i1.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/2.jpg "[Hagyományos aláírások a tábor végén]")
![[Middle March]](https://i2.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/3.jpg "[Middle March]")
![[Esti felolvasás]](https://i0.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2013/08/5.jpg "[Esti felolvasás]")
