Nem kell félnetek, jó lesz! – mondták azok az ismerőseink, akik az évek során már nem egy nyári alkotótáborban megfordultak. Szükség is volt a biztatásra, mert személy szerint én tizenkét éves korom óta nem vettem részt hasonló nyári programon (már amennyiben a Közlekedésrendészet által szervezett KRESZ-tábor bármennyire is értelmezhető hasonlóként). Tehát július 18−21-ig a Győr-Moson-Sopron megyei Véneken az Aranykert Tábor és Fürdőtó adott otthont immáron az ötödik (számunkra pedig az első) Véneki Irodalmi Tábornak, melynek hívószavai a kultusz−kánon−kiadás fogalmak köré csoportosultak.  Vízpart, az éppen csak elvonuló áradás és az utána maradt rengeteg szúnyog, a Duna túlpartján Szlovákia fái, a művház udvarából nyíló földút, amely a helyszínt jelentő jurta alakú házhoz vezet, és a falu egyetlen boltjában az intés: szombaton csak reggel fél kilencig (!) lesznek nyitva, mert az egész család esküvőre megy…  Így érkeztünk meg a csütörtök délelőtti hőségben a tábor nyitányának számító első közös ebédre.

…Az ember önző és én igenis féltem. Féltem a szúnyogoktól, amikre allergiás vagyok, féltem a jurtától, amiben aludnom kellett, féltem a kritikáimtól, amiket fel kellett olvasnom a munkacsoportban, féltem, hogy mindig foglalt lesz a zuhanyzó, féltem, hogy nem fog ízleni az ebéd és féltem, hogy nem vittem elég cigarettát. Mindenre gondoltam, leginkább magamra. Amikor viszont csütörtök délelőtt megérkeztünk a táborba, láttam, hogy a jurta szobái hűvösek, a kritikáim még a táskámban lapultak, láttam, hogy a zuhanyzó fel lett újítva, hogy az ebéd finom lesz, és, hogy vittem elég cigarettát. A szúnyogok sem voltak még sehol, a táborlakók viszont már majdnem mind megérkeztek. Akkor elkezdtem rájuk gondolni…

Az első közös étkezés még nem annyira az ismerkedésről szólt, hiszen délután máris elkezdődött a csoportok munkája (bár igaz, hogy azért az első alkalom a csoportoknak is az összeszokásról szólt). A próza munkacsoport volt a legnépszerűbb: a Kiss Laci vezette csoport közel 10 tagot számlált, köztük már rutinos prózaírókat, de olyanok is akadtak, akik most mutatták meg először a nagyérdeműnek, hogy milyen írói ambíció is rejtőzik bennük. A lírával foglalkozókat Bende Tamás vezette, ők egyébként a verseik csiszolgatásán túl Zalán Tibor munkásságáról és az amerikai költészetről is szakszerű okítást kaptak, hála a tábor egyik főszervezőjének Mechiat Zinának, és a jelen lévő oktatóknak, Szalai Zsoltnak és Sütő Csaba Andrásnak. Drámajátékkal Horváth Veronika vezetésével csupán hárman foglalkoztak, azonban ez a mennyiség nem ment a minőség rovására. Mi a kritika munkacsoportban Vincze Ferenc vezetésével beszéltük meg az előre elkészített kritikáinkat. Az idei Könyvhétre megjelent kötetek közül Erdős Virág, Potozky László, Jónás Tamás, Schein Gábor és Grendel Lajos könyveiről, ezen kívül pedig két képregényről írtuk le olykor csípős véleményünket.

…Nem mindegyik csoportnak kellett összeszoknia. Egy már össze volt. Egynek, a miénknek, nyitnia kellett. Az ELTE összeköt minket, nem mindig selyemzsinórral, nem mindig láthatatlanul, nem mindig hagy esélyt, hogy máshogy legyen. Az első próbát el is buktuk. Mindannyian, csoportként. A többivel birkóztunk. Nem mindig meg, inkább el. Ha lenne a magyarban olyan folyamatos múlt idő, amelyik hatással van a jelenre, azt használnám. Mert hatással van. Olyan hatással, amelyik jövőre, hiszem, hogy érződni fog, amelyiknek következménye lesz…

A plakáton és beszámolónk bevezetőjében is beharangozott kultusz−kánon−kiadás fogalomkör a délután 4-kor kezdődő előadásokban bontakozott ki igazán. Kelemen Pál, Tamás Ábel és Vaderna Gábor három különböző nézőpontból, hol Horatiust, hol Foucault-t, hol pedig a popkultúra alkotásait (a George Eliot regényét feldolgozó Middle March című sorozatot és a Joseph Cedar által rendezett Footnote című filmet) segítségül hívva tartott érdekfeszítő, és ami talán fontosabb: rendkívül (ön)reflexív előadásokat. A professzionalizmuson túl az is látszott, hogy nem először csináljak ezt így együtt. Az általunk már az ELTÉ-n részleteiben hallott gondolatmeneteket sikerült új kontextusba ágyazni és a hallgatósághoz közelebb hozni (akiknek nagy része szépírói tevékenységén keresztül áll kapcsolatban az említett fogalmakkal és magával a filológiával is). Az előadások sikerét jelzi, hogy a hallgatóság kedvét a kényelmetlen padok sem szegték, és hogy csak páran akadtak, akik az utolsó napra feladták: a Footnote vicces jeleneteit és a hozzá fűződő kommentárokat egy Véneken házat vett öregúr társaságára és a falu egyetlen kiskocsmájában elfogyasztott fröccsökre cserélték.

…Mi történik akkor, ha fogunk valami nagyon sajátosat az ELTE erődszerű falai közül, ahonnan mindig csak lefelé lehet beszélni, és kitesszük a napfényre? Van esélye, hogy felolvadjon, hogy beleolvadjon az életbe, hogy közel kerüljön, hogy elvegyüljön? Én is ott ültem azokon a padokon, nem azért, mert nem ismertem még ezt a valamit. Ismertem. Nem is azért, mert így még nem hallottam. Hallottam, vagy hallani fogom, talán mindegy. Ott ültem, mert kíváncsi voltam, mi történik vele a valódi életben, hús-vér emberek között, a cigarettafüstben. Ugyanezt a kérdést az előadások is feltették. Megválaszolni, talán mindannyiunk szerencséjére, nem pontosan sikerült…

Ami a valódi összecsiszolódást jelentette, az csak a napi előadások végeztével, a vacsora elfogyasztása után tartott felolvasásokkal és az ezek alatt felhangzó sörös dobozok szisszenésével, illetve boros dugók pukkanásával kezdődött meg. Be kell valljam, kicsit féltem a felolvasásoktól, látva a Véneken összegyűlt csapat sokszínűségét, de a félelmeim alaptalanok voltak: minden elhangzó szövegben volt valami egyedi, ami miatt megérdemelte a tapsot. Persze voltak kedvenceim, de összességében mindenki meglepően jól teljesített. A hajnalig tartó iszogatások és beszélgetések új barátságok kötéséhez és régiek elmélyítéséhez vezettek, így amikor az utolsó napon a munkacsoportok beszámoltak a táborban végzett tevékenységükről, szinte mindenki szavaiból kicsengett egy pici szomorúság, melyet az okozott, hogy hamarosan mindenki visszatér abba a világba, ahonnét kicsit sikerült kiszakadnia. A tábor fináléját a művházban bemutatott drámajáték jelentette, amelyben Weöres Sándor-szövegeket értelmeztek újra a Horváth Veronika keze alatt munkálkodók. Külön meglepetéssel készült a tábor egyik kiötlője, Sütő Csaba András, aki Kiss Viktóriával egy átütőre sikeredett performansszal felejtette el velünk, hogy hol is és hogyan is vagyunk egy faluház nagytermében.

…Anyám azt mondta, hogy figyeljek nagyon. Nem értettem. Miért ne magamra vigyázzak? Miért ne okos, ügyes legyek? Mire figyeljek olyan nagyon? Első este, a felolvasások alkalmával értettem csak meg, hogy nincs esélyem mást tenni. Valami történt és rájöttem, hogy szeretnék én is ott, kint, a közönség előtt állni, ülni, sétálni és közben építeni. Valamit. Másokban. A kritika nem épít, hacsaknem magát. A kritika rombol. Ellenáll. Hálás vagyok a munkacsoportoknak azért, hogy minden este, ha csak egy-két órára is, de elfelejthettem, hogy kritikus vagyok. Nem kellett rombolnom, nem kellett hibákat keresnem, nem kellett rá emlékeznem, újra elővehettem azt a rettegett szót, hogy ”tetszik”, mert azokon az estéken kritikusként nem volt ott helyem. Nem is akartam, hogy legyen…

A műhelymunka során olyan belátásokkal lettünk gazdagabbak, melyek, bár okoztak pár szomorú pillanatot, hosszú távon, hiszem, hogy a fejlődésünket szolgálják. Ez alatt a három nap alatt küzdenünk kellett a hőséggel, a megszámlálhatatlan szúnyoggal és a kényelmetlen padokkal, de ezért maradéktalanul kárpótoltak az érdekfeszítő előadások, a remek felolvasások, az átbeszélgetett éjszakák és a keserédes ráébredések önmagunkra. Valami történt és a prekoncepcióim észrevétlenül vesztek a napokba. Az élmény maradt, és az érzés is, miszerint bár a három nap alatt összesen csak hat órát aludtam; még maradnék. És bár vasárnap délben utolsóként hagytuk el az Aranykert Tábort, abban biztos vagyok, hogy akik ott voltunk, jövőre egy percig sem fogunk gondolkodni, amikor azt kérdezik tőlünk: − Ugye megint megyünk Vénekre? Mert hát persze, hogy megyünk!

…Azt hiszem valóban küzdöttünk. Mindannyian mással. Véneken én a saját korlátaimmal, talán voltak, akik az enyéimmel. Most, amikor ezt a beszámolót írtam, azzal küszködtem, hogy ne kelljen egyes szám első személyben az ELTÉ-t említenem. Még kell, még szükségem van rá, mert még csak valamiben vagyok valamivel szemben. Talán jövőre, megyünk, persze, megyünk, ez a sajátos valami ezek közül a rideg falak közül végre maradéktalanul felolvadhat a napfényben. Talán ott is maradhat, mert ott szeretne, ahol a napfény van, ott maradni…

(A képekért köszönet Horváth Veronikának és Mészáros Urbán Szabó Gábornak.)