Tollaslabda

Erős, szenvtelen ember volt nagypapa. Érzelgést
nem tűrt, sírást megvetett, ha jónak látta, kegyetlenül
büntetett. Hitte, gyerekből embert csak ő nevelhet.
A bolond, szótlan, púpos fekete árnyat, nagymamát
szigorúan fegyelmezte: ha túl sokat matatott,
büntetést kapott.

Kicsiny folyosói kiszögellés, üvegajtón fekete kendő.
Bent nagypapa ágya, falba épített, mobil koporsó,
cserépben apró pipacs, búzakalász.

Még mindig látom, nagymama fekszik az ágyon,
két szeme, egy-egy réz kétforintos, tompán megcsillan
a lámpafényben. Fekete harisnyás lábfeje, két hegyes,
plafonra meredő szemrehányás. Nagypapa könnyet nem
ejt, imádkozik, fésülgeti egész éjen át nagymama
hosszú, fehér haját.

Egyszer játszott csak velem, a szemben lévő szürke
tömbház mögé terelt. Új világ volt ott: a földön túli
fény a lila felhők közé furakodva a gigantikus hegyek
csúcsait itt-ott megvillantotta.

Tollasoztunk, rettenetes erővel suhant a fehér
üstökös, a labda ide-oda. Óriás, sötét, hosszú kabátos
nagypapa, a hegyek fölé magasodva nyújtózkodott,
hajlongott, fel-felugrott, a labdát sosem tévesztette el.
Sötét kalapja fegyelmezetten a fején maradt.
Aztán kezemet erős markába szorítva hazavezetett.

Szótlan alszik el

A falu lassan álomba szenderül.
Sötét van nyolc után… Most veszem észre,
Hogy már nincs soká… hogy csendben elvegyül
A tájban a nyár egy-két csepp vére.
Utcánként bejárja az éj a falut.
Valahonnan a dombok közt szökött be.
Elaltat mindent, csak a koszos főút
Zajos néha még, belezúg a csöndbe.
Magatehetetlen, hűvös este van.
A természet áll, és bénultan figyel,
A derűs nyár csak tűri hangtalan.
Hogy vérzik, aztán szótlan alszik el.

2004. augusztus 31.

A Táncsics-szindróma

Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba

Rostáltatás a magtárban (Négy eredeti színmű)

JAK-Kijárat,Budapest, 1998.

Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba nemcsak nagyszerű drámaírók, hanem sikeres színházcsinálók is. Darabjaik nem komoly könyvdrámák, hanem ízig-vérig színpadra termett vígjátékok – ezért is vesszük olyan komolyan őket.

A négy vígjáték közül három, a Brontëk (azaz lápi idill két napban), a Táncsics: A legszentebb Mihál és a Bolygó király a reformkor és 1848 irodalmi-politikai örökségét járják körül – bár az, hogy “körbe-jár” elég fura metafora ilyen rövid terjedelmű, csattanóra kihegyezett vígjátékokkal kapcsolatban. A Brontëk természetesen a “lápon”, tehát a a híres regényírónők Angliájában játszódik, de a vígjáték középpontjában az egyik Brontë-nővér és a börtönben sínylődő Táncsics Mihály romantikus levelezése áll. A “mi” március 15-énkre vonatkozik a darab fergeteges slusszpoénja is. (A darabot nagy sikerrel játsszák a Spinoza Házban.)

Igyekezzünk – a “körbe-járás” ügyetlen metaforájánál maradva – körbejárni, vajon mi is vonz mai vígjáték-szerzőket a reformkorhoz. A darabok alcímei is a nemzeti önszemlélet és színjátszás régi nagy önmeghatározásira utalnak (alapmű, ideális nemzettörténeti dráma 2 részben) finoman. De a műfajok ironikus kiforgatásánál – amely egyébként sem mindig következetes – sokkal érdekesebbnek tartjuk a “nyelvújított nyelv” játékos-ironikus újraalkotását.

A szerzők a drámákban nemcsak az archaizálás közismerten humoros hatásával élnek. A reformkorban, a szavak még “fiatalok” voltak (mert akkor találták ki őket vagy vezették be a köznyelvbe), még pontosan nem szilárdulhatott meg sem a stílusértékük, sem a használatuk, ezért a nyelvhasználók igazi kísérletezőnek, nyelvteremtőnek érezhették magát. A korabeli  értelmiség jelentős része is “nyelvészkedett”, és Győrei-Sclachtovszky Táncsics-drámájának középpontjában is Táncsics hóbortos nyelvészkedése áll. (Tényleg írt egy könyvet Legrégibb nyelv: a magyar címmel. Ezt tartotta élete főművének.)

De ez a sokszor fésületlen, szabad és szabados, néha már hebehurgyán változatos, épp ezért oly gyakran költői reformkori köznyelv mégsem a dilettáns nyelvészkedés témája miatt áll a vígjáték központjában. Nemcsak beszélnek a nyelvről a reformkori drámákban a szereplők, hanem ezen a nyelven beszélnek, élnek, értenek és félreértenek. Mindenki bolygó király itt, hiszen ebben a varázslatos, még alig-megreformált  nyelvben bolyong mindhalálig. Az örökös szereptévesztések (hiszen nemcsak a szavak újak ebben a korban, hanem a szerepek is: a “nemzeti költőé”, a “nemzet lelkiismeretéé” ésatöbbi) nem is lennének érthetőek enélkül a fondorlatos, gyakorta dagályos, ám mégiscsak naiv nyelvezet nélkül.

Hiszen a jelentések még bizonytalanok. Itt nem dőlt el minden. A “lápi idill”, a Brontë-lányok sorsa még nem végleges. Vajon az (azóta elveszett, ld. “fellelhetetlen”) Bolygó király vagy a Bánk bán lesz az “ideális nemzettörténeti dráma”? Ki lesz a nagy drámaíró? Szuper Károly vagy Katona József? (Igen, állítólag tényleg volt egy Szuper Károly nevű színész-drámaíró.) És ki lesz majd a Petőfi? Akkoriban még semmi sem dőlt el. És kiszabadul-e vajon az otthoni fogságából Táncsics Mihály, vagy a szerepei, álnevei között ő maga is szerepet téveszt? És egyáltalán, ha legördül a függöny, mi lesz a szereplőkkel? Mi már tudjuk 2006-ban – de a szereplők még nem, az ő nyelvük még ártatlan, ezért is dobálóznak a hősök olyan felszabadultan a nagy szavakkal.

Vagy mégsem tudjuk jól? Hiszen érteni véljük őket. Ez a különleges neo-reformkori nyelv, ami a drámákat élteti, bennünket is bizonytalanná tesz. Bár a drámákon nevetünk, ez a “zavarkeltés” nem vígjátéki, hanem nyelvi-filozófiai természetű. És természetesen a szerzőpáros nyelvteremtő fantáziáját dicséri.

De nemcsak a reformkori nyelv megigézése vet fel érdekes kérdéseket. Két vígjáték középpontjában Táncsics áll, a Bolygó királyban pedig a színészből lett költő, Petőfi alakja idéződik fel. Egyáltalán, mi lett ezzel a baloldallal? A konzervatív és liberális gondolkodás folyamatosan jelen van a 19. században, míg a 48-as baloldaliság a szabadságharc után egész egyszerűen megszűnik. Köddé válik. Felszívódik. Mindenki kitántorgott volna Amerikába? Vagy betyárnak álltak? Petőfi oldalán mindenki hősi halált halt? A Petőfi visszatéréséhez fűződő legendákat a radikális baloldali gondolkodás eltűnésével kapcsolatos rejtélyek is éltetik.

Pedig.  Nekem az egész mégiscsak hiányzik. Hiszen  az akkori baloldallal az egész népi-urbánus vita értelmetlen lett volna. És bármilyen hóbortos is volt az a nagy nyelvészkedés (ld. legrégibb nyelv: a magyar) a nyelvre alapozott nemzettudat nagyon is alkalmas kiindulópont lett volna a baloldali hazafiassághoz. Ám a 19. század végén megalakuló munkásmozgalmak egyáltalán nem tekintik élhető hagyománynak  a 48-asokat.

Ahhoz hogy zavaros, romantikus flótásoknak bélyegezzék őket, mindenképpen szükség volt a szinte mindenkit túlélt Táncsics Mihályra is. Ez a bumfordi módon elragadó néptanító valószínűleg tényleg eléggé korlátolt elme – Győreiék szerint igazi tökfej – lehetett. Úgy látszik, nem tett jót a 48-as baloldali radikalizmusnak, hogy Táncsics Mihály maradt hírmondónak belőle. Semmiképp sem Eötvössel, Kemény Zsigmonddal összevethető géniusz. Ha valaki darát mond gríz helyett (a bujkáló Táncsics egyszer így bukott le: nem állt rá a nyelve erre a randa német szóra), lehet, hogy derék dolog, de még nem igazi történelemfilozófia.

És mégis miért olyan szívbemarkoló (miközben persze ellenállhatatlanul nevetséges) az ő csetlés-botlása 2006-ban egy magyar vígjátékban? Fejezzük be ezt a kis írást, és ne járjuk körbe, hogy kin nevetünk.

Csak négy mulatságos vígjátékra szerettem volna felhívni a figyelmet.

“Ars Poetica”

Egyszer sétálok az utcán, hát
nem szembejöttem magammal?
Nem. Ez hülyeség. Miért
tettem volna ilyet?
Köztudott, az ember útja
egy irányba visz. Plusz minden
út Rómába. Tehát, ha én fogom
magam és neagyisten elindulok
a tizenegyesen Leányfalu
felé, akkor…
Hopp, elkalandoztam, no de hát
ilyen az élet. Mint az
átszállójegy: átszállhatok egy
másik járműre, de visszaútra
nem jogosít.
Így történt, hogy nem jöttem
szembe magammal.

Grófnő a hídon – Károlyi Mihályné és a baloldaliság

Ha azt a kérdést tesszük fel magunknak, hogy ki miért került egy adott politikai platformra, gyakran zavarba esünk. Életre szóló politikai döntések mögött kiérlelt és koherens politikai nézetrendszert, mély meggyőződést keresünk.

 

 

Aztán néha kiderül, hogy a politikai oldalválasztást a családi háttér, a generációs örökség mellett sokkal inkább a véletlenek láncolata, váratlan események, egyetemi ismeretségek és nem feltétlenül magasztos belső indítékok, vagy politikai megfontolások határozzák meg. Ezért is tűnik bizonyos esetekben annyira érthetetlennek, hogy az adott bal-, illetve jobboldali nézetek szolgálatában miért vannak olyanok is, akiket érzésünk szerint teljesen máshol keresnénk. Természetesen egyáltalán nem áll szándékomban elvitatni, hogy sokakat igen bonyolult és őszinte belső emberi indítékok késztettek arra, hogy egy adott politikai irányzat élharcosai legyenek. Ám ha a múltban keresünk iránymutatást és példaképeket magunknak, egyáltalán nem biztos, hogy épp azok lesznek erre a legalkalmasabbak, akik látványosan, sokak által lelkesen ünnepelve váltak politikai eszmék híres képviselőivé. Andrássy Katinkáról szóló jelen írás annak emlékiratira szorítkozva egy látványos és baloldalon emblematikusnak tekintett politikai elköteleződés belső motivációira és furcsa ellentmondásaira szeretne rávilágítani.

 

Andrássy Katinka, a 16 éves kamaszlány nem léphetett ki szülei jóváhagyása nélkül egyedül a Margit rakparti Andrássy palotából. Párizsban tartózkodó anyjától, Zichy Eleonóra grófnőtől táviratban kellett engedélyt kérnie, hogy átmehessen a Lánchídon ismerősének ajándékot vásárolni. Enélkül egyetlen nevelőnő sem merte elkísérni őt. De a jószívű mama végül is  megadta az engedélyt. Ez talán Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka Együtt a forradalomban, Együtt a száműzetésben című emlékiratának egyik legemlékezetesebb részlete.

 

Károlyi Mihályné politikai hitvallása önmagában nem túl izgalmas és eredeti, hiszen Katinka teljes egészében azonosult férje politikai nézeteivel. Emlékiratai azonban nagyon tanulságosak. Ha kortörténeti dokumentumként olvassuk őket, leginkább az első rész keltheti fel a mentalitás- és neveléstörténet iránt érdeklődő olvasó érdeklődését: Andrássy Katinka sok izgalmas részlettel szolgál a századfordulós Magyarország arisztokrata családjainak életéről. (Érdekes, hogy épp a politikamentes, azaz a gyermekkorról szóló fejezetek sikerültek a legélvezetesebbre, itt ugyanis Katinkának még nem volt módja arra, hogy kényszeresen a politikai meggyőződéséről meséljen.) Egy szépirodalmi jellegű visszaemlékezéshez azonban Károlyi Mihálynéból hiányzott a szükséges éles megfigyelőkészség, ahogy híján volt a kellő érzékenységnek és intellektuális kíváncsiságnak is.

 

Andrássy Katinkának nem a képességei, hanem a lehetőségei voltak rendkívüliek: abban a ritka „szerencsében” részesült ugyanis, hogy egy sorsdöntő kor rendkívüli eseményeinek közvetlen szemtanúja lehetett. Apjának és nagybátyjának köszönhetően eleve a politika közelében nevelkedett. Károlyi Mihály oldalán élte meg az első világháborút, az Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország összeomlását, a Köztársaság, majd a Tanácsköztársaság kikiáltását és bukását.

 

De az emigrációban töltött évek sem voltak sokkal unalmasabbak: Katinka jószerivel bejárta a teljes nyugati világot. 1924-ben részt vesz egy amerikai előadáskörúton, majd Párizsban és Londonban férjével együtt bekapcsolódik a társutas szalonok életébe. A Károlyi-házaspár maga is társutas lesz, és aktív segítséget nyújt a szovjet propagandagépezetnek. A neves francia divatlap, a Vu magazin (1) szervezésében és felkérésére a harmincas évek elején kéthónapos körutazást tesznek a Szovjetunióban. Moszkvában részt vesznek Bernard Shaw 75. születésnapján, látogatást tesznek Gorkiban Lenin özvegyénél és nővéreinél, elutaznak Leningrádba, Sztálingrádba, majd a Fekete-tengerhez, Grúziába. A látottakról lelkes tudósítások keretében számolnak be. Andrássy Katinka 1933-ban rövid időre Németországban is megfordul, hogy teljesítse Willi Münzenberg, az akkor még Sztálinhoz hű propagandaügynöktől kapott feladatot: kalandos és nem éppen veszélytelen körülmények között ő csempészi ki Berlinből azokat a dokumentumokat, amelyek lehetővé tették az SA rémtetteinek leleplezésére szolgáló Barna Könyv (2) párizsi kiadását. Cambridge-ben és Londonban pedig, szintén Münzenberg megbízásából, baloldali érzelmű professzoroktól és diákoktól gyűjt pénzt annak az ellentárgyalásnak (3) a megrendezéséhez, amely arra volt hivatott, hogy a Reichstag felgyújtásával vádolt három bolgár Komintern-vezető (Dimitrov és társai) ártatlanságát bizonyítsa. A második világháborút a nagy légi csatával együtt a Károlyi-házaspár már Londonban vészeli át. Andrássy Katinka életének kalandos fordulatait hosszasan lehetne még folytatni. Ami azonban ennél sokkal érdekesebb, hogy az emlékiratok, e viharokkal teli életútról szóló vallomás miért hagy mégis annyi hiányérzetet bennünk.

Andrássy Katinka Magyarország egyik legbefolyásosabb arisztokrata családjában nevelkedett: édesanyja gróf Zichy Eleonóra, míg édesapja gróf Andrássy Tivadar, a dualista Magyarország első miniszterelnöke, majd az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztere, gróf Andrássy Gyula fia volt. Rideg, ám igencsak előkelő neveltetésben részesült: angol, német és francia nevelőnők gondoskodtak arról, hogy Katinka a lehető legjobban elsajátíthassa a társadalmi rangjának megfelelő etikettet és nem utolsó sorban a társasági élethez szükséges három idegen nyelvet. Ateista, ugyanakkor rendkívül tekintélytisztelő családi környezetben nőtt fel. A sokszor kegyetlen, gyakori fizikai fenyítéssel tarkított nevelési módszerek, a katonásan, percekre beosztott napirend, édesanyja már-már hisztérikus és nevetséges prüdériája, – a lányai számára engedélyezett regényekben cérnával összevarrta azokat az oldalakat, amelyekben a leghalványabb utalást is talált a szerelemre – egy olyan miliőbe engednek bepillantást, ahol egy hajdan fényes életforma már elindult a kiüresedés, a belső tartalékok elvesztésének útján. Ahogy az akkori liberális konzervativizmus is, amelynek ezek a családok markáns képviselői voltak.

 

Hősnőnk utólag szüleivel állandóan harcban álló, lázongó kislánynak mutatja be magát, aki mindig is egy másik, hősiesebb életre vágyott. Lelkesen számol be kedvenc nagynénje, számára nagyon is imponáló, különcködéseiről. Zichy Márta grófnő liberális nézeteiről volt híres és arról, hogy ki nem állhatta a sznobokat. Mivel legszívesebben rangon aluli emberek, művészek, értelmiségiek társaságát kereste, kivívta rokonai mélységes felháborodását. Fiatal leány korában beleszeretett bátyja alacsony származású házitanítójába. Számítva családja heves ellenállására, eldöntötte, hogy titokban feleségül megy hozzá. Gondosan elő is készítették a nagy romantikus szökést. Amikor a pályaudvaron titokban találkoztak, a grófkisasszony a házitanító mutatóujjára pillantva észrevette, hogy a körme alatt fekete piszok éktelenkedik. Ez az élmény egyszerűen sokkot váltott ki belőle. Arra való hivatkozással, hogy toilette-je rendbeszedése miatt a mosdóba kell mennie, indoklás nélkül faképnél hagyta szerelmét.  Szegény házitanító hiába várta vissza kedvesét, a vonat is rég elment már, mígnem több órás ácsorgás után megszégyenülten kénytelen volt hazakullogni. Sohasem tudta meg, hogy mi is volt valójában a cserbenhagyás oka. Katinka, mint vonzó érdekességet meséli el a történetet, kommentárt nem fűz hozzá. Így nyílván nem is veszi észre, hogy Zichy grófnő nagyvonalú liberalizmusa, nem volt más, mint divatos szeszély, a környezete bosszantására szánt szellemes tréfa. A fenti eset minden bizonnyal akár Katinkával is megtörténhetett volna. A lényeget tekintve ugyanis egyáltalán nem tűnt ki a hasonló társadalmi körülmények között élő kortársai közül: élte a századforduló Magyarországán az arisztokrata kisasszonyok fényűző, ám korántsem izgalmas életét.

 

Aztán jött a fordulat – a nála jóval idősebb Károlyi Mihály gróffal kötött házasság. Andrássy Katinka egyszerre az országos politika kellős közepén találta magát, s mivel felnézett férjére, szinte istenítve őt, egy csapásra magáévá tette annak politikai nézeteit. „Mihály jóvoltából most egész más arculatát fedeztem fel a politikának, felfedeztem az emberi oldalát, ráébredtem, hogy a politika feladata boldoggá tenni az embereket, hogy érdemesebb legyen élniük.” Ettől fogva megvetette az úri Magyarországot és gyűlölettel tekintett saját osztályára, az arisztokráciára is. Rajongott a kommünért, amelyben az igazi szocializmus megteremtésének lehetőségét látta: „Az országban uralkodó lázas hangulat – mint valami ragály – engem is elfogott, és egyetlen vágyam az volt, hogy „proletárrá” váljak, hogy a nép nagy családjához tartozzam, kenyeret keressek, dolgozzam.”  Ez a felületes rajongás az alsóbb osztályokért – Katinka a másodok világháború alatti mentőautó-sofőrködést leszámítva sohasem végzett fizikai munkát, hacsak a rövid párizsi manökenkedést nem tekintjük annak – hasonlított más arisztokratáink népimádatához. Ám hősnőnk ebben a tekintetben is haladó volt: a munkások lettek az ő „parasztjai”. (4)

 

1919. március 23-án szinte messianisztikus hangon méltatja férje politikai érdemeit: „Azt hiszem, az ő szerepének vége. De azt igen, hogy érdemes volt élnie, ha az igazi szocializmust meg fogják teremteni, és ha sikerül felszabadítani Magyarországot az imperialisták járma alól, s’ összefogni az orosz, osztrák és német internacionáléval. Ha ez sikerül, Mihályé lesz az érdem, hogy nem állott ellen, és többet tett az emberiségért és a magyar népért, mint akármelyik magyar államférfi. Nyugodtan visszavonulhat a magánéletbe, mert megtette kötelességét.” Károlyi Mihálynévégül szakított családjával és követte férjét a nyugati emigrációba. Teljes identitásváltás után áhítozott: lelkesedett a munkásosztályért, amelynek annyira szeretett volna tagja lenni, és amelyet annyira nem ismert. Csehországi szállásadónőjéről a következő naiv sorokkal rajzolja meg a tökéletes munkásnő alakját: „Hauserné csodálatos asszony volt – erőteljes egyéniség, lelkes, fáradhatatlan a munkájában. Az én szememben ő volt valamennyi erény megtestesítője, az eszményi asszony – minden, ami én szerettem volna lenni, de nem voltam. Tökéletes háziasszony, kitűnő gyári munkásnő – napi nyolc órát a munkahelyén töltött -, igen modern nevelési elveket valló és megvalósító, hozzáértő anya, aki esténként segített a fiának a tanulásban, s ezen kívül még lelkes párttag is, aki előadásokat tartott, szervezett, agitált. Teljesen mentes volt minden női hiúságtól, haját a fejtetőre fésült tömör kontyban viselte. Nagy, durva, becsületes keze volt”. Bizony, Hauserné nem volt olyan vonzó, finom hölgy, mint Katinka, így aligha lett volna alkalmas arra, hogy elegáns estélyi ruhákat reklámozzon Párizsban.

 

Nyugat-európai tartózkodásuk során a Károlyi-házaspár hol Londonban, hol Párizsban bukkan fel hosszabb-rövidebb időre. Szoros kapcsolatot ápolnak baloldali politikusokkal, értelmiségiekkel, művészekkel. Arisztokrata származásukra és politikai múltjukra való tekintettel mindenki szívesen fogadja őket. Londonban megismerkednek Bertrand Russellel, Sidney Webbel, Párizsban Georges Braque-kal, Miguel de Unamunóval, Romain Rollanddal, André Gide-del. Személyes ismeretséget kötnek Arthur Koestlerrel, George Orwellel, Jan Masarykkal. És persze a zseniálisan tehetséges és elképesztően gátlástalan szovjet ügynökökkel: például a nyugati értelmiségiek megnyerésével foglalkozó Karl Radekkel és Otto Katz-cal, akiket Sztálin később szinte kivétel nélkül kivégeztetett. Károlyi Mihályné rendkívül sok érdekes emberrel került kapcsolatba, akikről említést is tesz visszaemlékezéseiben. Leírásai azonban soha nem lépik túl az előkelő, ám annál felszínesebb szalontársalgás kereteit. „Mrs. Rooseveltnél lunchöltem. Rendkívül szimpatikus asszony.” „Végtelenül kedves helyen, mulatságos és kedves embereknél töltöm a week-endet.” „Tegnap este egy roppant kedves társaságban voltunk. Fiatal írók és művészek.” „Eljártunk Connolly érdekes estélyeire, amelyeken sok szép nő és szellemes férfi vett részt.” És végül a legelbűvölőbb mondat (különösen Hauserné durva kezeinek dicsérete után): „Sir Dickinson kitűnő megjelenésű angol.” Az „Együtt a száműzetésben” oldalain csak úgy nyüzsög a „csupa ragyogóan szellemes ember”, akikmindnyájanbármiféle megkülönböztetés nélkül – egyaránt szellemesek, legyen szó Russelről, vagy a New Republic szerkesztőjéről. Hiába nyilatkozott Katinka lánykorában olyan lesajnálóan az „unalmas és sablonos társasági életről”, úgy tűnik, egy életre megszívlelte Esterházy Pál intelmeit. Sógora szerint ugyanis egy olyan fiatal, előkelő lánynak, akit épp a budapesti báli életbe kívánnak bevezetni, egyszer és mindenkorra meg kell tanulnia, hogy sohasem szabad vitatkoznia eszmékről, könyvekről és elvont kérdésekről, ehelyett kizárólag a könnyed, felületes csevegésre kell szorítkoznia. Hősnőknek ez maradéktalanul sikerült is.

 

Andrássy Katinka a legnagyobb politikai „felfordulás”, a kolhozosítás idején és a nagy terror előestéjén, 1931-ben jár Moszkvában. Berlinben pedig 1933-ban, röviddel Hitler hatalomátvétele után fordul meg, hogy teljesítse a rábízott küldetést. Az útleírásokból azonban, ahogy a 20-as évek Amerikájáról, úgy a korabeli Szovjetunióról és Németországról sem tudunk meg semmit: a leírásokban egyetlen saját felismerés, személyes észrevétel nem akad. Az olvasónak az a benyomása, hogy Andrássy Katinka mindenhol ott van, ahol történik valami: mindent láthatna, és semmit sem lát. Amerikáról, ahol fél éven át ünnepelték és amit egyébként elég alaposan be is utazott, a következőképpen ír: „Anyagiasságra épült, rendkívül fejlett – a világon a legfejlettebb – civilizációval rendelkezik, ott a legmagasabb az életszínvonal, ott a legfejlettebb az ipar – ezzel szemben a kultúrája álkultúra, s erkölcsi színvonala a lehető legalacsonyabb.” Talán nem is meglepő, hogy férje, aki 1924-ben óva intette Katinkát attól, hogy az Államokról túlzottan szimpatikus véleményt alakítson ki, pontosan ugyanígy gondolkodott.: „Nehogy azzal gyere haza, hogy szereted az amerikaiakat, ezt a félvad, csámcsogó nációt.” Katinka hasonló felületességgel ír, igaz ellenkező előjellel, a hatvanas évek elejének Magyarországáról is: „Csodálatos volt a változás húsz év után. A régi falusi világ eltűnt, a házak, amelyekben megfordultam, rádióval, villannyal voltak ellátva, némelyikében már tv is volt. A falusi gimnázium kislányai úgy néztek ki, mint a budapestiek. Nemcsak csinos ruhájuk miatt, de éber, intelligens tekintetükkel, szabad mozgásukkal is elütöttek a régi, félszeg, elfogódott falusi gyerekektől. Az öregasszonyok nagy cuppanós csókokat nyomtak az arcomra (-).”

 

Feltűnő ugyanakkor, hogy az egyébként oly bőbeszédű Katinka az 56-os forradalomról egyetlen szót sem ír. Kétségtelen, hogy e tekintetben férje eligazítással már nem tudott szolgálni. Károlyi Mihály 1955-ben meghalt, így, bár nagyon kíváncsiak lennénk rá, sohasem tudhatjuk meg, hogy a forradalomról miként vélekedett, vajon melyik oldalra állt volna. Talán e korábban mindig meglévő fogódzó hiányával magyarázható Katinka kínos hallgatása. Holott emlékiratait a kérdéses időszakban is folytatta. Innen tudható, hogy férje halála után repülőleckéket vett Cannes-ban, majd egy szicíliai kirándulást követően hosszú körutazáson vett részt Afrikában. Csak jóval később, és akkor is csak közvetett módon, utal a forradalmi eseményekre, amikor említést tesz Kádár Jánossal való találkozójáról a hatvanas évek elején: „Örültem, hogy kezet foghattam azzal az emberrel, akinek határozottsága megóvta az országot attól, hogy egy második polgárháborús Spanyolországgá váljon.”  

 

Ami azonban még meghökkentőbb: Katinkát a mindig kifogástalan társasági előadásmódjából még a saját, személyes tragédiák sem tudják kizökkenteni. Egyetlen fia, Ádám halálát, akit feltehetőleg három gyermeke közül a leginkább szeretett, néhány rövid, szenvtelen mondattal intézi el – ahogy húga, Kája halálhíre sem rendíti meg túlzottan. Ez testvére esetében különösen meglepő, Kája ugyanis az életével fizetett azért, hogy szenvedélyes és aktív legitimista múltjával – többek között a Károlyi-házaspár folyamatos unszolásának hatására – szakítva, kommunista és forradalmár lett. Miután belépett a csehszlovák kommunista pártba és szabotázsakciókat szervezett német vasúti és közúti szállítmányok ellen, 1941-ben Dubrovnikban halálos bombatalálat érte. Mindkét lábát le kellett vágni, mielőtt belehalt sérüléseibe. Andrássy Katinka ugyanezzel a rideg szívtelenséggel kommentálja lányával, Évával és unokájával való találkozóját is, amelyre 1946-ban került sor: „Londonban találkoztam Évával és a kis Kájával. Nagyon visszamaradt gyerek szegényke.”

 

Az emlékiratok szerzőjét sokan és gyakran méltatták férje iránt tanúsított életre szóló hűségéért, áldozatvállalásáért, bátorságáért – el kell ismerni: teljes joggal. Valóban lenyűgöző, ahogy tűzön-vízen át mindig kiállt Károlyi mellett. Ráadásul sok konkrét helyzetben irigylésre méltóan bátornak bizonyult, elég csak az életveszélyes berlini küldetésre, vagy a bombázás idején a londoni mentőautó-sofőri teendők ellátására gondolunk. Ha azonban a visszaemlékezéseket figyelmesen olvassuk, könnyen észrevehetjük, hogy Andrássy Katinka demokratává és baloldalivá válása mennyire felemásra sikeredett. E tekintetben az öntudatlan megjegyzések a legárulkodóbbak. Az alsóbb osztályokról, a munkásosztályról szóló felületes, naiv és szentimentális lelkendezések során a szerző soha nem mulasztja el megjegyezni, hogy szíve mélyén mindig proletár szeretett volna lenni. Ám minden látványos szakítás ellenére mindvégig saját társadalmi osztályának foglya maradt. A naivan előadott humanista és népboldogító gondolatok közé lépten-nyomon az úri szívtelenség és a belső üresség bántóan disszonáns hangjai vegyülnek. Nem az a baj, hogy Katinka kommunista akart lenni, és ez akár származása ellenére is ne lett volna lehetséges. A bökkenő ott van, hogy ő a radikális baloldaliságot a különlegessé válás eszközének, egyenesen a kivételesség netovábbjának, szíve mélyén pedig az akkor lehető legdivatosabb úri allűrnek tekintette. Tanulságos példa ez arra, hogy gyakran éppen azok, akik a legharsányabban vetik meg a sznobságot és a szellemi korlátoltságot, nem veszik észre, hogy e tulajdonságoknak épp akkor hódolnak leginkább, amikor úgy érzik, életük legeredetibb tettét hajtják végre. Károlyi Mihályné, miként 16 évesen, úgy később sem mert egyedül átmenni a hídon, és így nem is tudta átlépni a szalonbaloldaliság határait.

1.      A Károlyi-házaspár rendszeresen írt cikkeket kora igen befolyásos divatdiktátora, Lucien Vogel által elindított párizsi Vu magazin számára, amely a sztálini Szovjetunió szócsöve lett. Vogel fényűző vidéki rezidenciájában erotikus fűtöttségéről is híres nemzetközi szalont működtetett, amely nyitva állt vezető sztálinista értelmiségiek, divatos baloldaliak, kalandorok és kémek előtt egyaránt. Katinkáék is gyakorta megfordultak itt.

2.      A Barna Könyv, illetve barna könyvek propagandakiadványok voltak, amelyekben Münzenbergék a hitleri Németország rémtetteit gyűjtötték össze és leginkább az SA lejáratására szolgáltak. A cél többek között annak bizonyítása volt, hogy a Reichstag felgyújtása mögött az Ernst Röhm vezette szervezet állt.

3.      A Londonban megrendezett ellenper a Willi Münzenberg és Otto Katz által irányított antifasiszta kampány kiemelt része volt, amelyet a valóságos lipcsei per ellensúlyozására szerveztek meg. Dimitrovot és társait végül Lipcsében is felmentették. Ezt követően számolt le Hitler az SA-val az úgynevezett Hosszú kések éjszakáján 1934-ben.

4.      Miközben Andrássy Katinka nyíltan a munkásokért rajongott, Kun Béla titkon az arisztokratákért: „Maga Kun, aki eredetileg alacsony sorból származó vidéki újságíró volt. mélységesen élvezt,. amikor az egykor hatalmas arisztokraták felkeresték és valami szívességet kértek tőle. Nemigen tudott tőlük bármit is megtagadni. Erősen megvolt benne fajtájának szentimentalizmusa. Könnyen sírt. (-) József főherceg fiát, akit túszként fogtak le, saját lakásában őriztette és sok más arisztokratát mentett meg személyes közbelépéssel.” Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. 186. „Miközben az ország bajainak tulajdonképpeni előidézői (mármint az arisztokraták) Kunnál előszobáztak útlevélért, hogy elhagyhassák az országot, és az ő védelmét élvezték, a kisemberek, az elégedetlen parasztok és munkások ellen megtorló akciók folytak.” Uo. 174.

 

Hammerstein Judit

Gyógypart

Tűző napfény hatolt át a szögesdrót fémtekervényei kö­zött, a tenger a kordon mögött morajlott. A kacskaringózó sor elején, a jegyváltó bódénál, rohamsisakos katonák ügyel­tek a rendre és őrizték a bejáratot.

– Jó napot – köszönt az öregember; háromórányi tipegés után végre a jegyváltó bódéhoz ért.
– Beutalót! – így a kasszás, középkorú, csontváz vékony nő, nem nézve föl az aprópénz-számolásból. Rongyos ruhájának váll­részénél meghatározhatatlan katonai rangjelzés fityegett. Mö­götte ventilátor zizegett. – Adja már!
– Egy… egy jegyet kérnék – makogta az öreg nehézkesen.
– De milye-e-et?! Az istenit má-á-ár! Adja a beutalót!
  Géppisztoly majd sisakos arc hajolt közéjük. Az öreg re­me­gő kézzel nyújtotta át a papírt, rettegve attól, hogy a kasszás eset­leg nem tudja elolvasni, mivelhogy három órán át szo­ron­gatta hol egyik, hol másik izzadó kezében, felejtve, hogy zse­bekkel is rendelkezik. A kasszás intett, a katona vissza­lé­pett őrhelyére. Tölteni kezdte a formanyomtatványt:
– Honnan jön?
– Z. város.
– Mivel érkezett?
– Tehervonat.
– Születési év?
– Nem tudom. A robbanások után valamikor.
– Jó. Mire utalták? Mi ez az okádék?! Olvassa, különben el­ta­ná­csolom.
– Vitaminhiányos bőrápoló-hámlasztó – sütötte le tekintetét szé­gyenkezve, mellkasa zihált.
– Maguk semmire sem vigyáznak. Vi vi vitam… hi… bőr­á­po­ló-hámlasztó, megvan. Hétnyolcvan.
   Pénzátadás, papírtépés, pecsét.
– Tessék!
– Kö-köszönöm szépen.
– A következőt!
   Ijedten botorkált oda a baloldali fegyvereshez, és átadta je­gyét. A katona félbe tépte, jelzett társának, amaz felnyitotta a mi­nisorompót, végül visszakapta a jegyet.
  Néhány lépésnyire állt a sorompó mögött, homokban, tét­le­nül, napvakítottan.
  Fél óra múltán fehér ruhás-fehér sapkás ápoló forma fiú ra­gadta karon. Segíthetek, kérdezte. Az öreg bólintott. El­in­dul­tak, mindenhol homok és nap. Ő-ő… i-igen, köszönöm, da­dogta az öreg, nagyon kedves… Én a…
– Mutassa a jegyét, kérem. Áh, ez igen! Vitaminhiányos bőr­á­po­ló-hámlasztó! Tudja, mekkora mázlija van? Nem? Öné az utol­só szabad hely a parcellában. Siessünk!
  Ügyetlenül lépdelt az ápoló fiú mellett, miközben első íz­ben emelte kezét homlokához, hogy végre lásson valamit. Meg­álltak, lábai ingatagon remegtek. Több százan feküdtek a homokban, fekete pokrócokon, különböző méretű, drót­ke­rítéssel elhatárolt parcellákban, amelyek között kis átjáró sá­vok vezettek. A bejáratok fölött különféle szövegek; an­go­lul, oroszul, arabul.
– Mit álldogál? Jöjjön már! Mindjárt ott vagyunk a magáénál.
 – Na. Hát itt is volnánk.
  Az utolsó parcellák egyikéhez értek, pár méternyire a ten­ger­től. A víz feketén habzott, végeláthatatlanul, a hullámok itt-ott olajhordókat görgettek, oda-vissza.
– Jaj, bácsika! Csak nem fél? Most van itt először? – Ő bó­lin­tott, a fiú fekete pokrócot helyezett alkarjára. – Na, jól van, nem lesz semmi baj. Lekuporodik szépen a helyére, hanyatt fek­szik, és gyógyul. De siessünk, a nap nemsokára felveszi utol­só előtti szögét, ami ugye már kevésbé hatásos. És ne ag­­gódjon, itt kizárólag rendes emberek veszik körül. Na, men­jünk már, segítek levetkőzni.
– Le-le-le kell vetkőzni? – kérdezett ő vissza, zavarodottan.
– Jaj, bácsika! Különben hogy akar gyógyulni? És nyugodjon meg, miután elhelyezkedik, ruháit elhelyezem a megőrzőben. Nap­nyugtakor visszakapja. De vigyázzon nagyon a jegyére, érti? Azzal tudja kiváltani. Na jöjjön, segítek.
  Kulcsot vett elő, kioldotta a lakatot, láncot. Beléptek.
 – Így, látja? Meg is volnánk.
  Az öregember csak állt, egy szál fecskealsóban, aszott ke­ze­it szégyenkezve kulcsolta össze mellén, a forróság ellenére resz­ketett. Ruhái a fiú kezében.
– Jaj, bácsika! Nem lehet ennyire szégyenlős! Feküdjék le, sen­ki sem figyel magára. Nem is látják.
– Úgy, jó. Rá ne lépjen a mellettünk lévőre! Sikongatás ese­tén lövések érhetnek minket, volt már rá példa. De nem ha­lá­los, ne aggódjon, egyes őröknél gumilövedékek vannak, ki­fe­jezetten efféle esetekre. – Nem-nem, hanyatt, bácsika. Így, jól van. Csukja be a szemét. Csak nyugodtan, bácsika. Gyó­gyul­jon. Ez az. Aludjon bátran. Együtt fog távozni a töb­bi­ek­kel. A ruháit pedig távozáskor megkapja. De tudja, vi­gyáz­zék a jegyére! Na, viszlát, bácsika. Csak nyugodtan. Mintha ez lenne a legtermészetesebb, mintha pihenne.
  Az ápoló fiú a többi emberrel együtt magára hagyta az öreg­embert, elment, rájuk zárva a parcellát. Az öregember hossz­ú percekig nem merte kinyitni a szemét, nyitott szájjal aludt el.

 

 

(Illusztráció: Julien Pacaud)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info