Élénk virágzással, illatfelhőben érkezik Hyvinkee [e.: Hüvinké]. (Helytelen volna s túlzás eljövetelről vagy megváltásról szólni most, amikor minden csupa tavasz és napfény. Nyoma sincs ébredésnek; a ferdén metszett, aranyporos sziklafal csillog. Nem tespedtséget követő kellemes-bódító hajnal, nem a körforgás újabb s csupán átmeneti, beköszönő állomása, s nem is szeszély – hormontáncoltató, kéjesen váladékozó –, hanem mindeddig ismeretlen, öntudatlanságba vesző nyilallás a lágyékban. A közeli vízfelszín hangtalan.) /span>

Tehát: Élénk virágzás, illatfelhő az érkezés. Bíborszín leplek, a kövek perzselő érintése. A kopoltyúszerű levélzuhatag szétnyílik a közeledő indakar előtt.

Hyvinkee: a név varázsa, a hangok furcsa kapcsolódása, bűvköre, amiről el kéne feledkezni, de nem lehet. A tagolás, mint két ruhadarab közt a fedetlen bőr, csábít; elővillan, s a láthatatlan irányába utal. Oda, ahova mindenkor igyekszik a beteljesülni képtelen vágy, hiszen mit jelentene megpillantani a láthatatlant, a természete szerint bujdosót, meghallani a néma, jelen nem lévő, csöndes, ám mégis hivalkodó egzotikumot?

Csípőtánc, a sebes sodrású folyó alakváltozása, kilépése medréből. A part azonban állhatatosnak mutatkozik, a kifelé tartó mozgás észrevétlen. A megszakított idő, a két áthidalhatatlan távolságban lévő pillanat sercegése (melyekről nem tudni, hogy egyazon világhoz tartoznak-e, vagy talán általuk, visszavonhatatlan átbillenésük nyomán bomlik ki a mindenség). Ütemesen válnak láthatóvá a horizont puha, ujjbegyeket elnyelő párnái, sarkai. A buja növényzet megelégeli az illékonyság látszatát, s így minden testközelivé, valósággá lesz. Hyvinkee hajának finom szálakból szőtt kötele. A test csenevész izomzata védtelenné válik, de úgy, hogy közben változatlan-érintetlen marad. S pontosan itt lakozik a titok, a leheletnyi különbségek (sejtetések) kies rengetegében. Az erotikumhoz, a nyilvánvaló-szembetűnő termékenységhez vezető út elején. A tilalomnál, mely elválaszt, s éppen az elválasztottság által köt össze két távoli, az érintésbe torkolló pillanatot.

A homok testetlen nyomokat őriz. A vízfelszín hangtalan. Enyhén telt, remegő ajkak – emlékezet nélkül. A szekrétum eltüntetésének kényszere nélkül. A kaland feledése, semmibevétele fölös. Egészen egyszerűen: tapasztalan híján. Rebegés az új, mindeddig ismeretlen nyelven. A szavak játékos tagolása. A ferdén metszett, aranyporos sziklafal csillog.

Összeszedné lényének szerteszét heverő jeleit, begyűjtené a napot, s megfigyelné, a kopoltyúszerű levélzuhatag miként nyílik szét közeledő indakarja előtt. Az esemény persze mit sem törődik a szándék eltévelyedésével, vagy egyáltalán azzal, hogy eljövetele várható-e. Szétfeszíti érintetlen nőiességét, anélkül, hogy a bejárat előtt – erejét demonstrálva, kéjesen – egy röpke pillanat erejéig megtorpanna. Erőszakosságot mímel anélkül, hogy valóban erőszakos lenne. Hirtelen következik be, de úgy, hogy valójában várható és kiszámítható.

A hegyoldal ölelésében álmodozni izmos-erős férfikarról. Kérlelhetetlenségről, mely félénk ellenkezésében felismeri a rejtjelezett vágyat, s ágyékcsúcsosodását – kibontva nehéz, aranygombokkal díszített ruhájából – ereje teljében emeli a nap felé. A kopoltyúszerű levélzuhatag kéjesen sóhajt, majd aprókat lélegzik (piheg), akárcsak a fedetlen, lányos keblét bizonytalanul megérintő, majd pedig simogató Hyvinkee. Az erőtlenségben levont szemhéj időnként megrándul. Nem könnyű különbséget tenni szilárdnak hitt valóság és álom között, amikor a lágyékban mindeddig ismeretlen, öntudatlanságba vesző nyilallás jelentkezik. A tárgyilagosság fölszívódik a tapasztalat híján megnevezhetetlen, meleg boldogságként gömbölyödő, fölnyíló testiségben. Rebegés az erotika nyelvén.

A szavakat nem lenne szabad másként, csakis játékosan kiejteni. Tekintettel lenni a hangok szokatlan kapcsolódására, varázsára. Mintha minden alkalom első alkalom volna. Ellenállni a tanulásnak, az emlékezés rejtélyességet fölfüggesztő hatásának. Nem engedni, hogy a mozdulatok mesterségbeli tudásra, jártasságra tegyenek szert. Üldözni a rutint, tudomást sem véve róla. Nem alkalmazkodni az előzetesen fönnálló szokásokhoz, szabályokhoz. Abszolút felejtésre kell tehát gondolni, olyan felejtésre, mely teljes mértékben felold, minden köteléket eloldoz, s így teszi lehetővé az eseményszerűség, az izgalom megjelenését. Mindig új, szétfutó jelentéssel bíró szavakat alkotni, de lemondani a megtartás gesztusáról, arról a vágyról, hogy kész, mindenki számára érthető nyelvrendszer bontakozzék ki.

Hyvinkee: a név legyőzhetetlen mágiája. Perzselő forróság, kövek. Az enyhén telt, remegő ajkak szétnyílnak. Kéjsóhajok ereszkednek a bíborszín leplekre. A peckesen álló bimbókat morzsolgatja. (Ő). Szaporaság. Mintha testet öltene, megjelenne a vágy tárgya: a hegyoldal ölelésében az erős-izmos férfikar. Az ellenkezését legyűrő kérlelhetetlen ágyékcsúcsosodás.

Az esemény mint olyan sohasem jelenhet meg. Hírt ad magáról a horizont puha, ujjbegyeket elnyelő párnáival, halk morajlással, de sohasem jelen idejű. Sohasem érintkezik Hyvinkee hajának finom szálakból szőtt kötelével.

A folyóvíz meghitt csobogása a ferdén metszett, aranyporos sziklafal közelében. Titok honol a megnyílt időben, a két áthidalhatatlan távolságban lévő pillanat között. A buja növényzet, a partszakasz csupa tapintat. (A kopoltyúszerű levélzuhatag takarásában.) Hyvinkee lágyékában a forróság alábbhagy. Átmeneti, bensőséges csönd. A szemhéj kisimul. Kellemes-bódító hajnal.

Az első ökölcsapástól elterült a földön. Nem is fájt annyira, csak valahogy nem bírt talpon maradni. A föld valahogy megvédi az embert, kemény pajzsot húz az oldalára. Ezen a pajzson nem lehet áthatolni, igaz a többi testrészét szabadon hagyja, de hát semmi sem lehet tökéletes. Ha az ember összegörnyed, akkor nem csak kisebb a védtelen felület, de a megfeszülő izmok erősebbé teszik a fizikai „behatásokkal” szemben.

Nem szól semmit, csak erősen összeszorítja szemhéjait, mintha azok is védelmet tudnának nyújtani. Teste átmelegedett, szíve egyre szaporábban ver. Erős dobolást hall a fülében. A kabátja, úgy érzi óvón körbefonja remegő testét. Ez a vékony szövet, akár egy lovagi vértezet, semlegesíti a rá mért csapásokat. Pedig jó pár éves öltözék ez. Talán húsz éves is lehet, de nem igen látszik rajta. Előző gazdája nem sokáig hordta, ő pedig nagyon vigyázott rá.

Eleredt az orra vére. Szeretne valamit mondani, de nem jön ki szó a torkán. Csak annyit mondana, hogy ne bántsatok, kérlek, de nem sikerül neki. Könyörögne is, ha kell, könyörögne, hogy mindenét, csak ezt a ruhadarabot ne! Az apjáé volt. Értsék meg nem adhatja oda. Újabb rúgás éri a gyomrát, nem kap levegőt, úgy tátog, mint egy partra vetett hal. Hát nincs senki aki segítene?

De hát azért sem! Nem fogok könyörögni ezeknek az állatoknak! Öljenek meg, verjék szét a fejemet! Nem érdekel! Nem fogok nektek könyörögni, tudom, hogy csak azt akarjátok! Most már azt is bánom, hogy a táskámat odaadtam. Csorognak a könnyei, bedugul az orra, most emiatt nem kap levegőt. Krákog, harákol, de beszélni nem képes. Egy bogarat vesz észre a földön, pár centire tőle. A csótány szinte érdeklődve „nézi” az eseményeket. Nem csinál semmit, csak áll és figyel. Olyan, mint az emberek.

– Hagyd a francba, menjünk már! Lehet, hogy nem is tud magáról.

– Nem! Felidegelt a rohadék! Szétvágom!

Elmúlik a reszketése, hátha mindjárt vége. Apa, ha itt lettél volna te szembeszálltál volna velük. Te sohasem tűrted az igazságtalanságot. Te mindent annyira tökéletesen csináltál. Most biztos nem lennél büszke rám. Mit számít egy kabát mondanád, hozzájuk vágtad volna, sőt azzal verted volna szét a fejüket. Miért nem lehettem olyan, mint te? Miért lettem ilyen gyáva, gerinctelen? A te apád is elment, mikor tizennégy voltál, mégsem feküdtél volna le önként a földre! Egyre szorosabban bújik a már jócskán szakadozott felöltőhöz. Miért mentél el? Miért nem neveltél Férfit belőlem?

– Haló! Jól van? Már hívtam a mentőket. Hallja amit mondok? Mindjárt jön a mentő.

Clarice már örült, hogy vége a bevásárlásnak, és végre beteheti a csomagokat a kocsiba. Már azt hittem, leszakad a kezem, gondolta, amikor lecsukta a csomagtartót. És ez a sok ember… a liftben is mennyien voltak, és ott volt az a kis nőcske, az is milyen lesújtóan nézett rá, mert be mert szállni. Pont olyan, mint André titkárnője, csak az a nő szőke, és más dolga sincs, mint hogy szegény férfit átlátszó kifogásokkal hívogassa. Még szerencse, hogy André a legjobb férj a világon, és rá se hederít. Csak a jó szíve miatt nem rúgja ki azt a nőt… Clarice elmosolyodott, és beindította az autót. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és már megszokta, hogy ne törődjön az arccal, amely visszanéz rá. Ahhoz képest, hogy mindössze 43 éves volt, jó tíz évvel idősebbnek nézett ki. Slampos, középkorú nő volt, és igencsak meglátszott rajta, hogy az utóbbi időben elengedte magát. Amíg a gyerekek kisebbek voltak, minden idejét nekik szentelte, most pedig, hogy külföldön tanulnak, és alig látja őket, leginkább heverészéssel és tévénézéssel tölti a napjait. Már a házimunkát is csak ímmel-ámmal végzi. Ugyan, minek? Persze, ott a bejárónő is, de a drága jó Andrét se sokat látja, folyton dolgozik. Persze, hogy neki, Clarice-nek és a gyerekeknek jobb legyen… Clarice-nek könny szökött a szemébe a meghatottságtól, hogy ilyen jó férje van.

Fél óra múlva már ott állt a házuk előtt. A kertész már meglocsolta a virágokat, és elment, a bejárónő szintén. Clarice levette a kabátját, átöltözött, és elővett egy nagy doboz bonbont. Leült a tévé elé és pillanatokon belül már kedvenc szappanopera-sorozatát nézte. Izgatottan figyelte a bonyolult és szövevényes cselekményt és közben marokszám tömte magát a bonbonnal. Amikor a doboz kifogyott, elővett egy másikat: több dobozzal is vásárolt, és a szatyrot a heverő mellé tette, ki se pakolt belőle, hogy egy percre se kelljen elmozdulnia a tévé elől. Amint a műsor véget ért, csatornát váltott, és megnézte a második kedvenc sorozatát. Ekképp telt el három óra, és Clarice arra tért magához transzszerű állapotából, hogy már a híradó kezdődik. Ez sosem érdekelte, és némileg csalódott arccal kikapcsolta a készüléket. A gyomra is jelzett: itt a vacsora ideje. De a drága André még nem volt sehol. Remélte, hogy hamar megérkezik. A héten gyakorlatilag csak aludni jött haza. De csak nem felejti el, hogy ma van a házassági évfordulójuk. Ez alkalomból Clarice még tegnapelőtt rendelt egy háromfogásos vacsorát a város legjobb étterméből. Az ételt nyolckor szállítják, jutott eszébe, és megkordult a gyomra: még csak hat óra harminckettő volt. Te jó ég, az ajándék! Még be sem csomagolta! Gyorsan neki is látott: egy nagy és drága könyvet vett férjének, és biztos volt benne, hogy tetszeni fog neki: A szentek élete. Bár nem ismerte a férje ízlését. Clarice nem szeretett olvasni, de ettől függetlenül tisztelettel nézte André hatalmas könyvtárát, tele szép kötésű, értékes könyvekkel. Meg sem merte érinteni őket, hiába bíztatta házasságuk elején a férje, hogy olvasson bátran, mert érdekelné a véleménye néhány könyvvel kapcsolatban. Clarice nevetve tiltakozott, hogy nem veszett ő meg, az olvasás kész időpocsékolás, és a gimnáziumban is ezzel kínozták, azt is hogy utálta. Hiszen ott van a tévé, az milyen jó, és a legtöbb könyvet megfilmesítették, minek napokat ott ülni a könyv felett, ha két óra alatt meg lehet nézni, és sokkal érthetőbb is.

Becsomagolta a könyvet, de a papír több helyen is kilógott, mire Clarice elővette a ragasztószalagot és alaposan áttekerte vele, hogy kiküszöbölje a hibákat. Elégedetten felsóhajtott. Ha problémák merültek fel, mint a mostani is, és sikerült megoldania őket, mindig az anyja jutott eszébe, aki egyedül nevelte őt fel. Szüntelenül megszidta, hogy milyen ostoba és ügyetlen. Pedig nem tehetett róla, hogy nem volt tehetsége semmihez. Mégis, milyen jól férjhez ment Andréhoz! Ő sosem bántotta a hibái miatt, és mindenben segített. Éppen ezért Clarice az esküvő után már alig tartotta a kapcsolatot az anyjával. De ha nagy néha találkoztak, a nő változatlanul gyerekként kezelte, és butának nevezte, valamint kijelentette, ha tehetné, alaposan eltángálná, hogy egy kicsit észhez térjen. Clarice az ilyen támadások után sírva fakadt, és elmenekült. És a drága André milyen kedves volt ekkor is: kifejtette, hogy egyedül az anyósa a hibás mindenben, és ha nem akarja, akkor többé ne is látogassák meg. Clarice buzgón bólogatott, és ezt tette akkor is, amikor anyja meghalt és ő örökölte a meglepően nagy összeget kitevő vagyonát is, és a férje azt javasolta, hadd kezelje ő a pénzt, hogy az ilyen felesleges ostobaságoktól megkímélje az ő drága kis feleségét. Clarice elpakolta a ragasztót és a csomagolópapírt. Látod, anya?! kérdezte diadalmas mosollyal a nagy semmit.

Már hét óra tizenöt volt. Eszébe jutott, hogy a ruha, ami rajta van, nem megfelelő az ünnepi alkalomra, így kinyitotta a szekrényét, és körülnézett, mit vegyen fel. Felcsillant a szeme, amikor megpillantotta a menyasszonyi ruháját egy kék nejlontasakban. Húsz évvel ezelőtt, éppen ezen a napon viselte… Kivette a ruhát, mert az a romantikus ötlete támadt, hogy ebben fogadja Andrét. Biztosan örülni fog a meglepetésnek. Nosza, gyorsan levetkőzött és belebújt a ruhába. Húzta volna fel, de egyszercsak megakadt. Hiába ráncigálta, tépte, az a veszély fenyegetett, hogy elszakad a szövet, amikor abbahagyta. Elkeseredett, és majdnem sírva fakadt. De aztán hirtelen eszébe jutott az olló, amit a csomagoláshoz használt. A kritikus helyeken belevágott az anyagba, és így már magára tudta erőltetni, bár alig kapott benne levegőt. Hogy a vágások ne látszodjanak, egy egyszerű fehér selyemsálat kötött a derekára, és úgy találta, nagyon jól áll. Feltűzte a fátylát, ami kicsit instabil volt, majd beleerőszakolta a lábát a cipőbe. Nehéz volt, de azt képzelte, hogy ő most egészen olyan, mint Hamupipőke, és ettől jókedve támadt. Mikor elkészült, lesántikált a lépcsőn (ez a cipő mégsem olyan jó már…) Vajon mikor jön a drága André? Úgy döntött, addig is leül tévét nézni. Most valami természetfilm ment, és ez bizony nem kötötte le. Szép lassan elbóbiskolt.

Arra riadt fel, hogy a kulcs megcsörren a zárban. Felkapta a fejét, és egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Felkelt, és észre sem vette, hogy mennyire meggyűrődött a ruhája. A bejárati ajtóban André állt.

– Drágám, már meg is jöttél? – kérdezte boldogan Clarice, és átölelte a férjét. – Na, mit szólsz a ruhámhoz?

– Káprázatos. – mosolyodott el a férfi, és átnyújtott neki egy csokor virágot. – Az évfordulónkra…

– Ó, köszönöm! – csókolta meg férjét Clarice, és elvitte a virágot, hogy vázába tegye. Nem zavarta, hogy nincs benne víz, inkább az kötötte le a figyelmét, hogyan tuszkolja bele a csokrot egy vékony kis vázába. Mivel nem járt sikerrel, végül letette az egészet a dohányzóasztaltra, hogy majd később megpróbálja újra.

– Te jó ég, a vacsora! – kapott a fejéhez. André azonban csak mosolygott.

– Tudtam, hogy korábban érek haza, ezért személyesen beugrottam érte az étterembe. – mondta. – Lássunk is hozzá. Éhes vagyok.

– Én is! – helyeselt Clarice és gyorsan megterített, majd, hogy romantikus hangulatot teremtsen, elhatározta, hogy gyertyát gyújt. Amikor végzett, szólt Andrénak, aki már hozta is a pezsgőt két pohárban.

– Az évfordulónkra! – koccintottak, és Clarice felhörpintette az italt, majd leült az asztalhoz, André pedig vele szemben.

– De guszta! – mondta Clarice, és felemelte a kanalát. A következő pillanatban a kanál a padlón koppant, Clarice elkékült arca pedig a levesbe merült. André nekilátott a vacsorának.

– Végre nem veszed el az étvágyam.