Mindannyian megrendülhetnének ebben az élményben, azonban a Nap továbbra is süt, a pajta ismét szalmát köhög föl meg dülöngél is, a madárijesztő mégis halott, és Apu is színesbőrű, egy néger, a lánya, Frankie, pedig félvér, egy mulatt, akinek anyja élénkvörös ír asszony volt; talán csak a szél áll el, mintha eső volna, mintha egyedül fogta volna föl, hogy ugyanúgy azért mégsem maradhat minden, minden a régiben. Zavarában még a sütemény illatát is visszafújhatná a helyére, ha emlékezhetne, hol is talált rá, hogy honnan emelte el, ha egyáltalán megvolna még az az illat; vagy megigazíthatná azt a képet a falon, ehelyett elejt inkább mindent, leteszi a nehéz trágyaszagot is, és magától kezd vetkőzni: ledob kukoricacsuhét, fűszárat, és elhagyja magát, mint akit rajtakaptam, hogy úgy akar távozni innen, úgy hagyni el most e birtokot, örökre magára, miként az ilyen, az efféle tanyákat hajnalban szokás. Most az értetlent játssza, aztán hanyagságot tettetve sétál el mégis a ház mögötti konyhakert felé, lyukas zsebeit kifordítja, gombolyag madzag hullik belőle meg néhány kabátgomb, és hóna alatt az udvar finom porával fütyörészve szűnik meg most a whiskey-s üvegek száján.

Jó két, hárommérföldnyire onnan, egy férfi közlekedik a lován, valahol a húszas éveiben jár, hogy belé vagy abból kifelé tart, meg nem mondaná senki; az is lehet, delel, mindenesetre éppen a suhanc széllel szemben.

Felpöcköli izzadt homlokáról a pöndör szélű kalapot, miközben elégedetten lép alatta a paripa. Így, tehát poroszkálva szakítja most le fogai közül a fűszál elhasznált, szálkássá metszett végét és némi nyállal veti az útszélnek, ügyesen, mint aki régen megtanult már bánni a nedvességgel, aztán unottan rágja cakkos szája szegletén táncoltatva tovább azt, ami maradt. Mielőtt kihűlne a homlok, megtapad rajta az udvar pora és csípve, viszketve telepszik a borosta közé is. Megborsódzik a hát, kirázza a hideg a lovast, aki a gyeplőt alig mozdítva, szinte a gondolatával állítja meg hű társát most, és róla nem lekászálódik, hanem csodás ív az esemény, miként elhagyja hátasát, el a nyerget. A közeli kukoricás felé külön bandukolnak már, és minden lépésre csörren a sarkantyú, bévül is vannak néhány sornyit a címerek között, hegyes csizmájával hanyag mélyedést rúg a laza földbe; eloldja nadrágján a roppant övcsatot, csupasz farral lebeg immár az államok felett.

Johnnynak hívják a fiút, végzi a dolgát. Fölzúg a kukoricás, mikor könnyebb lesz neki, amikor egy félmosolyban nyugszik meg szája sarkából kunkorodva az égnek kurtán az, ami a fűszálból maradt. És nincsen ebben akarás, nélküle zajlik, az ifjú híján mindez, tőle függetlenül egyenesednek ki belei, heréje pedig ernyedten himbál, majd elhelyezkedik egy forró rögön telepedve meg, hagyja magát cirógatni az inger hiányában langyosodó széllel.

Egyetlen rúgásnyi újra a föld, a termő, mely be nem takarhatná azt, mi elhagyta Johnnyt az imént, tehát megtapad csak tetejében a jó Tennessee, akár a panír a nyers húson és legyek fénylenek fel az elhagyott halmon zölden; szóval, mint a szerencsés nyomkövetők a nemrég még élénk táborhelyre, úgy lelnek azok frissen e forró zsarátnokra, és így járnak, ily könnyen Johnnynak nyomában. Ő pedig megigazítja most új, meggabalyodó pányváját, majd elindul azon a csodás íven, vissza a nyeregbe. Míg föl nem tűnik a tanya, úgy mulat, hogy fölpattanó hüvelykujjáról röppenti égnek kedvenc féldollárosát, átadva azt a két és nyilvánvaló lehetőségének, ennek a Johnnyt oly kifejező valószínűségnek, hogy fejjel tér-e vissza vagy az írással: tehát pendül az érme, kissé mindig az ifjú elé, hogy alálépjen a lova; így, latolgatva hát, épül lassan, vontatottan szemhatáron a tanya, ez a rozoga díszlet a négerrel meg a félvér lánnyal, amelyhez lehet – mert így sejti most – nem is ő közeledik, hanem az férkőzik valami különös erő által tántorítva, egyre közelebb őhozzá.

Elég annyi hozzá, díszlethez így jut az alak, tét nélkül, csak úgy kockáztatva, nyers zekéje marhabőr, félkövéren vörös a kavics a nyakában, egy amulett, egy tigrisszem, és a kalap, az rajta továbbra is ügyesen áll.

Egy skótjuhász sántít Johnny tarkán toporgó lova elé, amit a tanya bocsátott el,  de nem olyan értelmes Lassie-forma, az ember legjobb barátja, amelyik szinte a gazdival együtt várja a vendéget, aztán vidáman ugat rá, hanem az a megbízhatatlan típus, amelyik születése óta mindent és mindenkit azonos gyanúval méreget, akit a gazdája egy lánc végén tartva próbál kiismerni, fogva tartva hát legalább egy hosszú évtizeden át, mert lelőni vagy agyonütni nem tudná, és minden második héten megpaskolja egyszer a hátát, hátha megérti, hogy szeretik, ahogyan szeretni lehet, de legalább is elfogadják, ám többnyire maga a falkavezér is elkerüli, még ha szánja is, mert úgy lehet megszokni őt, akár egy házsártos szomszédot és úgy is szeretik, és avval jutalmazzák végül, hogy nyugdíjazzák, hogy elengedik a láncról; szóval egy ilyen eb ugatna ki loncsos, összetapadt bundájából, bele az ifjú érkezésébe, ha tudna még ugatni, úgyhogy hörög csak, köhögve vicsorog inkább a klasszikusnak ígérkező viszontlátásba.

„Íme, megjött Johnny, látod Apus, látod, együtt mehetünk pecázni mégis!” – kiált nem is Apus, vagy a ház irányába, inkább önmaga elé Frankie, és tényleg, mintha forgatókönyv vázlatában mozdulna a szerelem felé, Johnny pedig egyik karjával a nyeregbe kapaszkodva a másikkal nyalábolja el hóna alatt és ragadja föl a lány karcsú alakját a derekánál udvarról a lóhátra, hogy még emelkedtében nyomban szájon is csókolja. A nyelvét pedig, nos, nem mozdítja sem szenvedély, sem a szerep, kiölti csak flegmán, miként suhanckorában egy vak indiánra, most pedig bele a lányba, az első fagylaltját, mit anyukája kínált, is így nyalhatta.

Szóval az evés, igen, mondja a lány, az valami nagyon nehéz dolog volt régen, így utólag visszagondolva: a lázadás egyik megnyilvánulása, de nem arra a természetes, serdülőkori (süldő!) lázadásra gondolok, ami olyan természetes az embereknél, mint mondjuk a vékonybelek tevékenysége a puha has alatt, mert ha ez lett volna, akkor abban semmi nagy szám nincs – vannak ugye, a bulémiások meg az anorexiások, hát az egészen más, azaz ahhoz sincs közöm, bár ezt sokan nem hiszik el, hát neked te mari, neked bulémiád van, mondogatták, és tényleg azt hitték, hogy frankón meghánytatom magam minden reggel, a buták. Nem, ez nemes lázadás volt, még a gyermekkorból, egy archaikusabb időszakból, egy ösztönösebb időszakból, ahol ugye az analfabétizmus meg a természetesség meg a gyermek plusz valódi kegyetlenség (lsd. hangyácskák a nagyító alatt, lepke a tű fokán, macska a padláson felakasztva stb.) közhelyei, szóval igen, egy ilyenebb korból (olyanabb, mint a kamasz és a felnőtt), énekelhetném: a gyerekek mennyivel ártatlanabbak és olyanabbak, tisztábbak-őszintébbek trallala, mint a felnőttek, mert őket még nem szennyezték be a társadalmi konvenciók trallala, mert ők még nem szocializálódtak. Egyébként, ha jobban belegondolok, tényleg van valami igazság a szocializáció meg az evés elutasítása közötti kapcsolatban, bár ezt eredetileg poénnak szántam: hisz itten van ez a mi társadalmunk, meg a rengeteg sok ellentétes elvárás: légy vékony, ha nő vagy, mert az szép és kecses, de azért legyenek melleid, has lapos, mell nagy, arc vékony, mosoly szép (fogak az ajkak között, hófehéren csillogó kis jégcsapok), ezek, igen, ezek az elvárások azért vannak egy páran – belső viszályok millióival egymás között. Ezek a viszályok, pont teremtőjüktől, az embertől való elválaszthatatlanságuk következtében, az emberek fejében-szívében tombolják ki néha vérre menő, de soha véget nem érő küzdelmeiket; lelki problémákat, frusztrációkat okoznak. – De nálam nem ez, mondja a lány, nálam ennél kicsit bonyolultabbak a dolgok.

Mert van a háj, ugye. A zsír. A szövet, ami ráépül az izmokra (azok alatt a csontok): behálózza, védelmezi őket. A bőr legalsó rétege. A lány kisebb korában úgy képzelte: a háj az csendes reszketés, némi szőrrel, olyan kocsonyaszerű, és itt jönnek be olyan képek, amiket talán a tévéből látott (mert soha nem vett részt igazi disznóvágásban, bár a szomszédban volt olyan, de ő csak a szerencsétlen állatok visítását hallotta, kérdezte is az anyukájától: nem azért sír a malac, mert fáj neki amit csinálnak vele?, de az anyukája csak annyit mondott: egyrészt ami visít, az nem malac, hanem disznó, amiből az következik, hogy egyáltalán nem aranyos, másrészt azért, mert idős már, nem fáj neki amit csinálnak vele, ugyanis régen felkészült a halálra: örömében sír, mert nem szenved többé. De a kislány azért sejtette, hogy a malacot üldözik a kapatos szomszédok, és van benne némi félelem, a hangjában.) A háj tehát olyan, mint a kocsonya egy rosszul elmosogatott tányérban (fakó virágminta a szélén, odaszáradt húsdarabok), olyan, és nem is a bőr alatt lakozik valójában, hanem az emberek lelkén. (A felületen. Beborítja, bebugyolálja, mint a krumplit a héja. Hája.) És aki eszik, vagyis zabál, az általában ellenszenves volt a lánynak, amikor még gyerek volt: nagy embereket látott, akik csak ültek, csak ültek és csak ültek, és nem csináltak semmit, hanem ültek és várták, hogy körülöttük sürögjön a világ, körülöttük, vagyis értük, a vékony, beesett arcú nők, akik hozzák és hozzák a tányérokat, és egy föld alatti konyhában, zsírszagban és párában, készítik a csontkezeikkel az ételt azoknak ott fent. – De nők is voltak, nem csak férfiak (a lány már kislány korában sem volt feminista), a látomásokban: azok talán még rosszabbak voltak az előbbieknél. A zsír a hajukat zselézte, a melleiket le kellett szorítaniuk, hogy odaférjenek az asztalhoz, a smink az evés közben keletkezett verejtéktócsák miatt felolvadt, és elszínezte az egész arcukat: valahogy ilyesmik voltak.

De változnak az idők, teszi még hozzá a lány, most épp a kislánynál vannak mindketten, ő is meg a barátnője, mert a kislány apukája elment egy hétre valahova nagyon messze, távoli arab országba – kell egy kis nyugalom, mondta pár nappal ezelőtt, a változatosság kedvéért a kertben (minden mindig ugyanúgy, ugyanoda tér vissza, a macska is a lábaiknál, a különbség csak annyi, hogy most a hintaágyon ültek – mintha közelebb lennének egymáshoz, mármint lelkiek tekintetében -, kicsit melegebb is volt a levegő, ebből következően több szúnyog, egyebek): az arabok nyugalma kell, az a rendíthetetlen elszántság, a szemükben sűrűsödő fekete szemérmetlenség, és az a sok roppant titok, amit olyan mozdulatlan arccal hordoznak – ezt természetesen nem így mondta a férfi, nem ezekkel a szavakkal, mert ő alapvetően nem nagyon szerette a szavakat, a kedvencei ezek voltak: indulás, leszállás, fel, le, ötös gomb, hatos, robotpilóta – már gyermekkorától kezdve, szóval itt, a kertben körülbelül ennyit mondott: el kell mennem pár napra, rád bízom a házat meg a kislányt, hagyok neked pénzt, hozhatod a barátnődet is. A lány hozta a barátnőjét, de előtte még annyit mondott a férfinak: rendben, megteszem, amit kérsz tőlem.

Az idők változnak, igen, helyeselt a lány barátnője, és belekanalazott az eperpudingba – ma épp ilyen napot tartottak, a kislány szülinapjának a tiszteletére, amit három hét és négy nap múlva fognak megünnepelni, de addig minden nap előünnepet ülnek -, mi sem vagyunk már a régiek az evés tekintetében, nézd meg, most is itt zabáljuk az eperpudingot. Meg nézd, hát elszarom, mindig elszarom, tegnap is, azzal a pasival (a lány barátnője, a pilótával ellentétben, nagyonis szerette a szavakat, főleg a modern, a poszt szavakat, amiket ez a világ, amiben ő is élt, és ami amúgy végvonaglásait élte, még kiszusszantott magából, így pl. azt, hogy nebassz meg celeb), azzal a pasival, nem nagyon sikerült semmi, azaz, csak a szokásos (és ezt is olyan megjátszott hanyagsággal mondta, amit eltanult a tévéből), tehát: megkúrt azt otthagyott, mondhatnánk, ha nagyon pongyolán akarnánk fogalmazni, de akarunk egyáltalán fogalmazni?, no látod, már ebben sem vagyok biztos, ahogyan semmiben sem, elvesztettem a bizalmam, ezt így szokták mondani, az emberekben, az állatokban, a holdakban, a napokban, a fogkrémekben, a dezodorokban, a könyvekben, a törölközőben, a gyerekekben, a pénzben, a jövőben, még egy szaros mp3-lejátszóban sem tudok már megbízni, és így ebből következően hinni sem, szinte látom magam, ahogy: