Mikor Neszlár Sándor első kötete, az Inter Presszó 2009-ben a FISZ kiadásában megjelent, többnyire elismerő fogadtatásban részesült, azt a néhány, felületesnek tűnő kritikát, ismertetőt leszámítva, amely a szövegekben el nem mélyedve, gyengén felépített érveléssel támadja a szerzőt.
Abban látom e jelenség okát, hogy könnyebben akadályba ütközik a „hivatalból felületesen” olvasó kritikus, amikor megpróbálja megfogalmazni egy olyan könyv jellemzőit, amelyet a megfoghatatlanság, bizonytalanság és folyamatos keresés, emlékezni vágyás, álmok és látomások fogalmai igen összetett módon szerveznek.
Összetettség alatt egyrészt azt érthetjük, hogy a kötet tizenegy írását a rendkívül átgondolt megkomponáltság jellemzi: az írások közötti rengeteg előre- és visszautalás közt már szinte el lehetne tévedni, de az érezhető tudatosság – amelyet az espresso.hu kritikusa a spontaneitás hiányaként értelmez[i] – lebilincselő feladványt, kisebbfajta gondolati labirintust állít az olvasó elé, s ez véleményem szerint inkább kihívásnak tekintendő és dicsérendő, semmint elmarasztalandó. A labirintus egyébként konkrétan is hangsúlyos helyet kap a könyvben: a Napok című hosszabb, két külön egységből álló elbeszélés második részében az elbeszélő azt a keserves bolyongást éli meg (álmában), melyet ugyan máshogyan és sokkal kevesebb szenvedés árán, de az olvasónak is le kell küzdenie, ha meg szeretné érteni az író száztizenötoldalas rébuszát.
Másrészt szeretnék arra a sokrétű játékra utalni, amely szinte a végsőkig kimeríti az elbeszélő identitásának lehetőségeit: egy-egy történetet nemcsak más nézőpontból, más szereplő előadásában hallhatunk a kötet egy-egy későbbi helyén, hanem gyakran egy adott történeten belül is váltakoznak a beállítások. Többek között az előbb említett Napok első részében él Neszlár azzal az eszközzel, amely az elbeszélt történetbe asszociatív módon szövi adott szöveghelyeken az emlékek felidézését. Az ilyen, többszörösen jelölt (más szedésű és más helyzetű) beékeléseken kívül egyébként sokszor jelöletlen, rejtettebb, mondhatni trükkösebb módon vált elbeszélői pozíciót. Bátran kijelenthető, hogy a kötetet nagyrészt ezek a különböző nézőpontváltások szervezik, s ezek a megoldások megvilágíthatják azt az önazonossággal való hosszadalmas vívódást is, ami az egyik legtöbbször visszatérő témája a könyvnek. Ilyen módon kap központi szerepet a kötetben az identitás bizonytalansága, ködbe veszése, avagy az ettől való félelem: „elalvás előtt mindig attól rettegek, mire felébredek, minden eddigit elfelejtek.” (Vendégkönyv) E félelem a kötet egy későbbi pontján beigazolódik, hiszen az elbeszélő – éveket öregedett önmagaként – emlékeivel csak foszlányosan rendelkezik. A történetmondó itt kicsit szájbarágó módon N. S.-ként említi magát: „A saját nevemet is, N. S., csak az igazolványomból tudom.” (Homokóra)
Csak megemlíteném, hogy a bizonytalanságnak a szöveg szintjén is sokféleképp, a formai találékonyság gazdag eszköztárát mozgásba hozva történő megjelenítését sem sikerült jól értenie a már említett kritikusnak; annyit viszont mindenképp érdemes megjegyezni, hogy bár rásüthető a formavariációkra a posztmodern – ne legyen negatív felhangja! – bélyege, funkciótlanságról szó sincs, csak annyiban, amennyiben nem találunk nekik funkciót. Arra, hogy a Vízesés című novella jövő idejű elbeszélése funkciótlan-e, talán kapunk valami választ, ha megnézzük, a többi írás elbeszélt ideje sem egységes: a szinte felváltva, sőt többször egyes novellákon belül váltakozó jelen és múlt idejű elbeszélésekhez képest izgalmas kontrasztot nyújt az egyébként bravúrosan kivitelezett jövő időben írt történet. Fontos, hogy az időviszonyban való váltakozás szinte mindig a kiemelt szerepű nézőpontváltásokkal összekapcsolódva történik – hogy mennyire távol esik a Vízesés elbeszélője a többitől, azt így csak megerősíti az elbeszélés idejének szokatlansága.
Visszatérve oda, ahonnan elkanyarodtam, az említett, felejtéstől való félelemmel hozható összefüggésbe az emlékezni (vagy emlékeztetni) akarás sokat ismételt motívuma: a tenyérbe írás. Az elbeszélő, aki az alvás közben való teljes felejtéstől retteg, minden éjjel a tenyerére írja a nevét. Ez a kép, a név bevésése a tenyérbe, a könyv számos helyén megtalálható különböző formákban (pl. Vendégkönyv, Napok, Inter Presszó, Szobor).
A kötetcím választásán is érdemes elidőzni egy pillanatra. A közöttiséget jelentő, presszók (messzebbről: helyek) közöttiséggel mozgásra, keresésre és eldöntetlenségre utaló cím találóan összegzi szövegei létmódját. S bár a borítón megbújik a „Vendégkönyv” szó, és ez „a kötet egy alternatív címlehetőségeként” is értelmezhető volna – mint ahogy ezt Bartha Ádám megállapította a Szépirodalmi Figyelőben[ii] –, a szó ottléte szerintem elsődlegesen inkább emléket állít Neszlár korábbi tervének: a szerző mintegy két évvel ezelőtti blogbejegyzéseiből ugyanis kiderül, hogy az akkor még megjelenés előtt álló kötet tervezett címe eredetileg Vendégkönyv volt. A könyv „címek közöttisége” ilyen módon akaratlanul is egy újabb aspektussal gazdagítja a lehetséges elemzést. Megjegyezhető persze még az is, hogy a borítón ábrázolt presszón belül helyileg is sejthetően nagyjából ott helyezkednek el a „Vendégkönyv” szó apró betűi, ahol – az asztalnál – konkrétan szerepet is kap a nyitó darabban; ennek címe nem meglepő módon: Vendégkönyv.
A gondos szerkesztettséget talán érdemes kicsit közelebbről is megvilágítani. A kötet nyitó- és záródarabja (Vendégkönyv és Szobor) például egyszerre tekinthető ellentétpárnak és tükörképnek. Ellentétes dinamikát sugall ugyanis a két cím – pontosabban az előbbi dinamikát, a másik mozdulatlanságot –, a két szöveg viszont tükörszerűen utal egymásra. Nemcsak konkrét, hosszabb szövegrészek mindkét helyen, majdnem szó szerint egyező, csupán másképpen történő használatával, hanem azzal is, hogy csak e két írásban találhatók olyan elemek, amelyek színdarabként (is) működtetik a szöveget, drámaként (is) olvastatják magukat, azaz színpadi intsrukciókat és azokhoz hasonló megjegyzéseket szerepeltetnek. A megkomponáltságot sugalló, szövegen belüli intertextusokat persze – nem is szólva a szövegen kívüliekről! – oldalakon át (pontosabban mintegy száztizenöt oldalon keresztül) lehetne sorolni és értelmezni, ennek azonban itt nincs helye.
A kötet önéletrajziassága, amellett, hogy az N. S. monogram többször felbukkan – egy, a már említetthez képest másik helyen, A temetőben a sírkő felirataként (az idézett Bartha-kritika ismeri fel ebben a „szerző halála”-motívumot) –,az első novella 1. számmal jelölt szakaszában (sorrendben a harmadik) az alábbi mondatban tűnik tetten érhetőnek: „az állomáson némi habozás után ***-ba váltok jegyet, arra a vonatra, mely előreláthatólag huszonkilenc perccel (évvel) hamarabb ér majd oda”. A kötet megjelenésekor huszonkilenc éves író a sírfelirat mellett ekképp vési „kőbe” az időt, avagy tesz kísérletet az „örökkévalóság meghódítására”. Két novellában él a szerző egyébként azzal a formajátékkal, hogy felborítja a cselekmény időrendjét, felcseréli a szakaszokat, így mintegy az olvasónak egy másféle megfejteni való rejtvényt adva fel, illetve feltéve a kérdést, vállalja-e a kiforgatott sorrendben való olvasás kihívását.
A tenyérbe írás említett motívumához hasonlóan felfigyelhetünk a kavicsok hangsúlyos jelenlétére is. A kavics, mint tudjuk, egyes kultúrákban az állandóságot, elpusztíthatatlanságot, így a halhatatlanságot jelképezi (ezért is teszik hozzátartozóik sírköveinek szélére). A Váróterem című darabban érezhetünk azonban némi sejtetett szimbolikát is, amelyben a kavicsok a kötet novelláinak feleltethetők meg, és amely a kötetbe rendezésre való önreflexióval játszik: „Találomra választasz egy kavicsot”. Ez folytatódik a Szobor címűzáró történetben is, mely először az alkotói folyamatot ragadja meg a kavics-metaforával, majd később egy az egyben az alkotó és kész alkotása találkozásának gondolatával játszik el:
„A kavicsok tehetetlenül csikorognak a lábam alatt. Figyelek. Figyelem a kavicsokat. Néha megállok. Felveszek egyet-egyet. A részeket válogatom. Választok. Szépnek. Visszadobom, ha már nem tetszik.”
„…tagoltan kezd olvasni. […] Alig figyelek. Azért, mert ismerősnek tűnik. Valahonnan tudom a mondatok végét. […] Saját álmaim hallgatom.”
Neszlár Sándor első könyvét elsősorban olyanoknak ajánlom, akik késznek érzik magukat, hogy beugorjanak a mélyvízbe, s levegővétel nélkül ússzanak végig egy kacskaringós labirintust, amiből talán csak az a bizonyos falba karcolt vonal segíti őket a megértés felszínére…
Neszlár Sándor: Inter Presszó, Bp., Fiatal Írók Szövetsége, 2009.