gondolatok a kulturális “újrakeresztelkedésről”

Verejtékezünk. Mindhiába. Nem a munkába izzadunk bele, csak a szellemi kánikulába; állunk bár, de árnyék, hűs víz nélkül dologtalanul is cefetül vagyunk. Felperzselődik mindaz, amit évtizedek, évszázadok alatt, gondos kertépítéssel, földmunkával létrehoztak eleink? Ki tudja. Az látszik, hogy az élő talaj szárad, a gazolás után a kultúrnövények zöme is a sarló elé került, új vetés, palántázás nincs. A szellemi ember, hogy ne urizáljunk az értelmiség kifejezéssel, ami 1949 óta amúgy is érthetetlen, s hol megalkuvót, hol feltörekvőt, hol valami társadalomtól teljesen elszakadt, öncélú és egoista létformát jelöl, tehát a szellemi ember immár végleg tehetetlenül áll, és csak legyint az ugarra, az elkórósodott világra, a saját önmegtartó erejét, népi – azaz nemzeti, s ab ovo és minden létező társadalmi kiterjesztésében magyar – kultúrát elszívó, felemésztő, összezavaró, kifárasztó és eltikkasztó hőségriadóra is.

2006. őszén nem is annyira a politikai kurzusváltásra vártam – vártam persze arra is -, ám sokkal jobban bíztam a kultúra-váltásban, abban, hogy az 1945. után – minden értelemben – lefejezett, 56′ után megbüntetett, 69-től elálmosított és lerészegített, a nyolcvanas években felcukkolt, a rendszerváltáskor felriadt és első ijedtségében eszméletvesztett magyar kultúra – bár minden korszaknak megvoltak a maga fontos, néha zseniális szellemi áramlatai, s nemkülönben fantasztikus alkotói, gondolkodói, s éppen ezért nem emberekről gondoltam leírni a negligáló jelzők sorát, hanem politikai észszerűségekről és hatalomtechnikai módszerekről, melyek a mindig “megfelelő” közhangulatot idézték elő – a magyar kultúra megnyilatkozásainak mai, élő sokféleségében, ám törzsökös valóságában új életre kelhet végre. Mert a politikai szemléletváltás, melynek eredménye lehet a gazdasági mechanizmusok hosszú távú, a nemzeti érdekek alapján való újragondolása és rendbeszedése, aligha elegendő feltétele a sikernek, aligha fog megváltó erővel bírni (a gazdaságban és – visszahatóan – a politikában) az immár elengedhetetlen és valódi összefogást biztosító kulturális egység létrejötte nélkül. Nincs politikai siker, nincs gazdasági váltás, ha nincs változás a gondolkodásban, nincs változás a gondolkodás elterjedtségében és szabadságában. Itt én most nem a demokrácia fontosságáról beszélek, hanem az egyszerű magyar paraszt, a városi polgár módjára gondolok csak, amivel a világot magának – és így bárkinek – leképezheti, megfogalmazhatja, megértheti, rendbeteheti, mely módot ismeri, érti, olvassa már ezer esztendeje legalább, mert az övé. Legyen bár kalapos király, ferencjóska vagy bármilyen diktátor, a magyar kultúra elevenségét alig sikerült elvennie bárkinek is. De fáradt, s elfáradt nagyon. Az “egyszeri ember” a kommunizmust még csak-csak “túlélte”, és titokban mondta még A walesi bárdokat is, a szocializmust átúszta valahogy Csurka, Gyurkovics darabjaival, a rendszerváltás őrületét kiheverte, s bár már kezdett felejteni verset, dalt és imát, a demokráciát is – félreértve bár, de – igyekezett még elviselni valahogy, bár a piacgazdaság lehetőségei közt lassan már el-elmerül… s való igaz, saját kultúráját lassan hátrahagyva már egyre inkább önmagára gondol, a maga javára, a megélhetésre. Szózat, Himnusz, Szeptember végén, A Dunánál ebben a kínszenvedésben már valóban csak úri passzió, pár kivételesnek megadatott ünnepi nosztalgia. Sajnos. Még feláll a többség, ha meghallja, hogy “Isten, áldd meg a magyart…”, de már-már csak remélve reményt, s nem reménytelin. S ember és ember közt nő az űr, ha egy helyen énekelnek is.

Abban történészeink igen nagy többsége egyetért, legyenek bár a “hagyományos” honfoglalás tan hívei, vagy ősibb, más tájolású eredetelméletek kutatói, hogy a magyarság alapvetően nem vérségi nemzet, s ha rokon törzsek, nemzetségek alkották is szövetét, a nyelv, a kultúra – dallamkészlet, szókincs, hitvilág, motívumvilág – adta meg az összetartozás valódi alapját és erejét. Ebben a kultúrában lehetett csak elviselni, kivédeni a germán nyomást, ellene menni a tatár hadaknak – ha ők maguk békét is ajánlottak testvéri nekünk -, csak ez adott elég bizonyosságot felépíteni, ami rombadőlt. Minden népnek másban van az ereje. Hol a puszta szellem, hol a virtus, hol a tenger, hol a sokaság, hol csak a fegyver, hol a merő sértődött indulat a létezés fundamentuma. A mi erőnk mindig ez a sajátos kultúra volt; ettől lett olyan a földművelés, az állatokkal való viszony, ettől olyan a város is, s még csak nem is hasonlít ahhoz, ami Európában bárhol megszemlélhető. Ez a kultúra nem társadalomtudományi kategória, szemlélet inkább, valami egyéni mód, ahogy az ember a világra tekint. Ahogy a magyar nyelvben szinte minden szó tulajdonnév – ahogy Babits írja -, a magyar ember is kicsit mindig máshogyan tekinti a dolgok sorát, ahogy az éppen kigondolható. Máshogyan, de valahogy – még ma is – ugyanúgy, ahogy ősei. Ebből lett Balassa, Csokonai, Petőfi, Arany, Ady, Sinka, Weöres, a Rengeteg erdélyiek, de ebből lett Esterházy, Nádas és Parti Nagy is. (Utóbbiak esetében a küzdelem övék, az is sajátjuk, ha küzdenek valamivel.) És ma, ez a magával örökös vitában álló valamikori Egy, minek részei még különbözőségeikből adódó összeugrasztottságukban is hajlamosak voltak elsimítani nézeteltéréseiket, ez a magyar kultúra most izzadva és dologtalanul áll, sem álcsatákat nem vív, sem valódi harca nincs, csüggedt és erőtlen, és ha közmunkába állna, akkor sem tudna már semmi érdemlegeset végrehajtani.

Az értékrend rossz volt, az elmúlt húsz év alatt elromlott teljesen. Kiegyensúlyozatlan nagy monolittá vastagodott. Igaz. Nem lehet kultúrát en grosso csak irodalomnak vagy színháznak tartani, ahogy nem lehet az irodalmat, mint olyat körbe zászlózni Esterházy műveivel. (Igaza van Vidnyánszky Attilának: Mostanában döbbenettel vegyes szomorúsággal kell szembesülnöm olyan provokatív hecckampánnyal bizonyos lapok és magukat kritikusnak tekintő személyek részéről, akiknek feladata elsősorban a művészi alkotások értelmezése és korrekt értékelése volna. Ehelyett öntelt és arrogáns attitűddel pálcát törnek azok felett, akiknek a véleménye eltér az övéktől, vagy egyszerűen a létezésük az ő köreik túlburjánzó befolyása szempontjából konkurenciát jelent.) De máshogyan kéne gondolkodnunk néha magunknak is, s jó lenne nem elfeledni, hogy nem elég belevenni a Himnusz első sorát az Alkotmányba, amikor sem az Isten neve, sem az áldás funkciója nem ismeretes már az emberek előtt. S az sem jó mód, ha erőszakkal “hitesítjük” Uram bocsá’ hitelesítjük az embereket. A hit, az áldás kultúra dolga megint. Amiből fakad, abban van is. Kultúra nélkül a törvények sem betarthatók, csak kijátszva elviselhetők, s inkább a büntetés lehetőségéből adódik, ha elfogadja őket a társadalom, s nem valami belső, érzett, élő kultúrából következik a jogkövető viselkedés. “Barbárokra” szokás így rákényszeríteni valami rendet, mit ők maguk ugyan “nem értenek”, de további civilizált életükhöz elengedhetetlenek e rend feltételei. Helyes, ha élünk az erőinkkel, az erőnkkel, de önmagunk gyarmatosítása éppolyan kelletlen állapotokat szülhet, amilyeneket megélt Magyarország már annyiszor.

Az emberre rátapad az elcsigázottság, amikor azt látja, hogy az Írószövetség csak küszködik továbbra is, s az ígéretek és a munka ellenére nem kap segítő kezet, a színházakban írásművek helyett inkább már csak írásjeleket kéne, lehetne játszani, s leginkább a kérdőjelet, ahogy a film területén is csak az emberek forgatják a szemük, kapcsolatot keresve Hollywood meghatározó producerével, ahelyett, hogy a tárca keresné hozzájuk az utat, értelmes, fontos műhelyek szűnnek meg, bevégezte a jobboldal egyetlen irodalmi, közéleti orgánuma a Nagyítás, és nem okolhatók ezért a balliberális káderek, bál van az Operában, a Nemzeti Kulturális Alap körül, az írók maguk fizetik a köteteiket, az újságok nem foglalkoztatnak írót, a leírt szó súlytalan (csoda?), a színészek maguk gründolják össze a pénzt, ha valami mást – de mondjuk ki, tisztelettel a jó társulatok felé, valami értelmeset akarnak játszani -,  omlanak a falak, de nem épül helyettük semmi, s harcos, nemzeti érzelmű – fránya szavak, már ezt is külön kiemelni kell – bölcseink is csak a homlokukat ráncolják, ha megkérdezem, mit reméltünk mást, még 2006. végén, a gyalázatossá tett évforduló után… Ma már az értelmiség is csak a nőről, a sörről, meg a fociról beszélget, s azt sem tudja, a másikkal mi van… Mi van a szobrászokkal, nem tudja író, sem színész. Mi van a színházban, nem tudja festő és kőfaragó. (A nagy vihart kavart pekingi képzőművészeti kiállításról, annak anyagáról nem tud még a kulturális újságíró sem, nemhogy a tisztelt publikum. A viharról feltehetőleg igen.) A Tűzrakteret bezárhatják, s ezzel elvész egy működő rész a mai magyar kulturális valóságból, s nincs helyette más. (Nem muszáj esztétikailag egyétérteni azzal, mit létrehoztak, de nem volna muszáj tönkretenni sem, s különösen nem azt, ami valóban életképes alternatívát, másolható modellt jelent egy elszegényített, kispénzű világban.) Mi van az országban? Nincs író, aki elmondhatná, ha csak nem politikai haragiratban az ellenfél felé, nincs, mert ami van, az már kimondatott.

Aki még veszi a fáradtságot, hogy valamit összerakjon abból, ami még nem elvégeztetett, annak írása közlésre méltatlan, lévén nem eléggé liberális vagy éppen közosztálybelien kimért, színházban játszani végképp nem lehet, amit írt, lévén a törvény azt a színházat támogatja, amely nagy nézőszámot produkál, a “ma” tehát akkor sem jut el a nézők nagy számához, ha érdekelné is őket a jelen, lehetne ez a jelen nemzeti is, de úgy se derül, ki, hogy az-e, a lapokban se versek, se irodalmi igényű tárcák nincsenek, a lapokról nem számol be senki sem, híreket mondanak, de már a híreknek sincs túl sok hallgatója, mert a hallgató és a néző nagyon jól tudja, hogy sem a valóság, sem a nemzeti nem csak az, ami két sorban beolvasható, ami idézet valakitől, aki valamikor mondott egy nemzeti gondolatot, a valóság nem hír, nem mottó, hanem az élet, ami roppant gyorsan elmúlik, hát ideje volna berendezkedni, ha kell hitelből is, ha már öröm sincs, se ma, se valóság, legalább kenyér legyen…

Én nem a művészt féltem. Aki rózsadombi villára gyűjt, ne menjen alkotónak, sem gondolkodónak. Nem is a támogatást, de profundis! a pénzt keveslem. Azt is értem, hogy a rendszerből ezer lyukon át ömlik ki a közvagyon. Tudom, hogy túl sokan vagyunk. Belátom, hogy rengeteg a középszerű káder, akik örökölték csak a művész, az alkotó, az értelmiségi mindenfajta címeit. Tudom, hogy volt ízlésterror, nem is egy korszakon át, van kánon is, ami nem az. Érzem, hogy nincs igazság. De néha azt is érzem, ki sem derülhet soha, mert az egész magyar kultúrát, mintha az csak liberális társadalomtudósok és részeges legendagyártók játszótere lenne, odadobták volna koncnak, amíg a politika komoly és fontos, felnőtt problémákon dolgozik. Az írók érdektelen és kevéssé zavaros ügyekkel foglalkoznak, vagy zavarosakkal ugyan, de legalább jól élnek továbbra is, mindenesetre alig van köztük egy Belzebub, aki a maga módján, de mívesen mondja el, amit látni vél. Talán csak az egy Csurka, meg az egy Esterházy, az ördögbe is, mert nekik mindent lehet!

(Egy példa erejéig visszatérve a pekingi tárlat anyagára, látszik, hogy a kánonba bevett, azt “kimondó” galériások megsértődtek a válogatás szubjektív voltán, s mintha elfeledték volna, hogy évtizedeken át éppen az ő művészettörténészeik voltak a legegyoldalúbbak, s zártak ki mindent a hivatalos magyar képzőművészetből, ami nem az általuk megírt esztétika szerint üzemelt. Ám ez nem jelenti azt, hogy nincsenek kiváló festőik, szobrászaik. A magyar képzőművészet mégis csak a magyar képzőművészet, s ez, ha elsőben azt is kell jelentse, hogy megerősítik a különösen magyar vonásokat a bárhol megtapasztalható motívumokkal és folyamatokkal szemben, azt is feltételezi, hogy a modern, ha tetszik nemzetközi áramlatok hatására létrejött magyar munkákkal is foglalkoznak. De mindkét esetben csak részleges eredményekre számíthatunk. Valahogy valami nem kerek, ám nem is szögletes, senki sem érti… Ha Szőcs Géza úgy is nyilatkozott egy – egyébként igen kerek és frappáns – levelében, hogy ha valóban rajta múlt volna a kiállítók névsora, akkor Szervátiusz Tibor is kiállított volna, akkor még inkább jogos a kérdés: miért nem? Mindezt csak azért írtam le, mert úgy tűnik, ha nem tisztán látszik, hogy nem az a baj, hogy bármifajta válogatásnak, ami alapján ma a magyar “kulturális élet” szerveződik, valamiféle szempontrendszere van, hanem az, hogy éppen nincs semmilyen… )

Úgy tűnik, a kultúra valami finomkodó izé, valami kényeskedő, úrhatnám szórakozás, amit illemből és kellő erkölccsel ugyan, de néha végre kell hajtani, mintha karácsonyi ebéd volna, vagy bérmálás, vagy évnyitó. Pedig a kultúra más. Nem bolondokháza, ha akadnak is bolondjai. A kultúra – még – nem műemlék épület. Még él. Belefáradva a darálásba, abba, hogy csokornyakkendőnek vagy kockás ingnek nézik, és úgy is viselik, belefásulva abba, hogy a kultúremberek között is csak afféle passzió.

A kultúra az, amiben élünk – élhetnénk -, az, amivel elszabadulhatunk onnan, ahol ottfelejtett minket valaki. Egészen konkrétan, gazdaságilag is, s nem csak álomba esve lefekvés után. (Sic!) A kultúra az, ami maradékának köszönhető a tavalyi Fidesz győzelem. Hogy a nagy többség úgy érezte, valamiből – valamely politikai kultúrából – elég. Nem színház volt, választóerő. Ez is a kultúra része. Érdemes volna erre is gondolni, amikor meggyújtjuk azt a nagy-nagy tüzet.

Amit körül dologtalanul állunk, és magunkban, keserűen és visszatarthatatlanul izzadunk.