Megállt az egyik peron melletti padnál, letette hatalmas utazótáskáját és rágyújtott. Ilyen hosszú utazás után nem árt szusszanni egyet, gondolta. Ez az utazás sokáig képtelenségnek tűnt föl előtte, olyasminek, aminek nincsen semmilyen reális alapja. A könyvekben ugyan olvasott hasonlóan hosszú utazásokról, de azt, amit olvasott, sosem hitte el teljesen. Az írók, gondolta, csak saját képzeletbeli utazásukat írták le anélkül, hogy bizonyították volna, egyáltalán lehetséges eljutni egyik helyről a másikra. Később inkább álomként gondolt az egészre. Az álmok természetesen sokkalta hihetőbbek, mint a könyvek, hiszen azokat mi magunk látjuk. De még ekkor sem hitt azoknak, akik szerint az álmok valóra válthatók lennének, hiszen az álmok, ezt bárki könnyen beláthatja, csak éppen akkor valóságosak, amikor álmodunk. Aztán ahogyan érlelődött benne saját regényének gondolata, egyre közelebbinek érezte a lehetőséget, hogy elhagyja szülőfaluját és a fővárosba utazzon, ahol kiadót találhat a könyvének.
És végül megérkezett.
A regény, mint ahogy gyermekkorában olyan sokszor az ébredés utáni másodpercekben, sorról sorra a fejében volt.
Most képzeletben végigpörgette a vaskos papírköteget, majd mélyen letüdőzte a cigarettát.
Amíg csak álmodta, hogy írja, emberfeletti megerőltetésnek tetszett fölidézni, amit egyetlen éjszaka alatt, vagy talán csak az ébredés előtti percekben álmodott meg. Tudta, mindez hosszú évek keserves munkája után nyerheti el olvasható formában is az alakját. És napról napra igyekezett minél több sorra visszaemlékezni, azt hozzáilleszteni a tegnapi, tegnapelőtti és az azelőtti álomhoz, míg végül odáig jutott, hogy képzeletébe tudott idézni több ezer sort is. Az utóbbi pár évben nem volt olyan órája, perce a napnak, amikor ne a könyv mondataival bíbelődött volna magában. Így most már csak a tényleges papírra vetés volt hátra.
Úgy tervezte, ha ki tud bérelni egy megfelelő szobát, egy-két év alatt sikerül megírnia az első kötetet. Bizakodva indult az aluljáró felé. Az első hirdetőoszlopról leszakította az első hirdetést, amit megpillantott, megnézte régi, kirojtosodott térképét, majd gyalog indult neki a hatalmas városnak, hogy megtalálja a Borz utcát. A zebrákon néha megállt, elmerülten bámulta a hídról alácsorgó végtelen kocsisort, a feliratokat, amelyek valamilyen idegen nyelv ismeretlen betűhalmazainak tűntek, a hatalmas plakátokat, amelyek bizonyára ugyanezt az idegen nyelvet beszélő emberek összejöveteleiről adtak hírt. Az emberek néha belébotlottak, valószerűtlenül nagy szemeket meresztettek rá és káromkodtak. De ő nem haragudott rájuk.
Meg kell értenem őket, gondolta, hogy ők is megértsenek majd engem.
Sokáig bolyongott így, megfeledkezve arról, hogy kövesse a térkép útvonalát.
Pár óra múlva kissé elbizonytalanodva megkérdezte az egyik szembe jövő, idősebb hölgyet:
– Elnézést asszonyom, erre van a Borz utca?
De a hölgy idegesen legyintett, mint aki kikéri magának, hogy ilyen kérdésekkel zaklatják, majd szó nélkül tovább ment. Ő is mosolygott, hiszen úgy érezte, máris többet tud a fővárosiak gondjairól, bajairól. Ezek szerint nem illik ilyen nyíltan a saját kérdésével előhozakodnia, talán előbb a hölgy egészségéről kellet volna érdeklődni, esetleg fölajánlani, hogy elkíséri egy darabon vagy segít a csomagjait cipelni. A következő hölgyet már udvariasabban köszöntötte:
– Kellemes délutánt kívánok, asszonyom! Nem akarja, hogy elkísérjem egy darabon, esetleg segítsek a csomagok cipelésében? – s már vette volna ki a szatyrot a hölgy kezéből, mire az ijedten sikoltozni kezdett, „Tolvaj, lakásmaffia, szatír!” és hegyes orrú cipőjével úgy rúgta bokán, hogy maga is felsikoltott.
Hm, hm, töprengett, s közben befordult az egyik mellékutcába, hogy mielőbb eltűnjön a hölgy körül összeverődött kis csoport szeme elől. Öt-hat sarok után végre biztonságban érezte magát, leült az egyik patinás épület lépcsőjére, ahol kétfelől két hatalmas kőmókus nézett le rá és végre alaposabban tanulmányozni kezdte a főváros térképét.
Néhány szál cigaretta után elindult arra, amerre, bár nem láthatta a magas tömbházaktól, a lenyugvó napot sejtette. Nyúl utca, Csíz utca, Rigó utca, Galamb köz, Rókafiak sarok, Medve tér, Hattyú park…, ismételgette hangosan a neveket, amelyeken keresztül céljához kellett érkeznie.
Közben sötétedni kezdett, s pár órai bolyongás után elkeseredetten döbbent rá, hogy megint eltévedt. Észrevette, hogy a forgalom egyre gyérebb, az utcák szűkebbek és a világítás is halványabb, amiből arra következtetett, hogy távolodik a belvárostól. Talán most már mégiscsak közelebb vagyok a Borz utcához, gondolta, amely a térkép szerint legalábbis jócskán távol esik a centrumtól. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy vajon jó irányba távolodik-e.
Karvaly utca, Sólyom utca, Turul köz, kezdte elölről a nevek ismételgetését, de végül úgy döntött, inkább iszik valamit az egyik kiskocsmában, ahonnan heves szóváltás hangjai szűrődtek ki. A barlangszerű helységben azonban csak egy ősz hajú, szakállas, vén alkoholista ült az egyik sarokban, a hangok a rádióból származtak. Éppen neves építészek és politikusok vitatkoztak a fővárosban építendő legújabb épületekről, városkép-tervekről, a közérzetről meg az új utcanév-táblák ízléses elrendezéséről. Érdekes, gondolta, egyetlen új táblát sem láttam egész nap, majd leült szemközt az öreggel. Bizonyára csak egyes kerületekben cserélték le a táblákat.
De miközben ezen töprengett, arra lett figyelmes, hogy az ősz hajú egyre csak őt bámulja besüppedt, karikás szemeivel. A szemgolyóit nem is látta a gyenge világításban, csak a két fekete szemüreget. Talán barátkozni akar. Vagy kunyerálni. Az öreg azonban meg se moccant.
Felhajtotta az italát és odalépett az asztalához:
– Ne haragudjon, hogy megzavarom! A Borz utca 12-t keresem. Nem tudná megmondani, hogy merre találom?
Az öreg komótosan föltápászkodott és intett, hogy kövesse. Az ajtóhoz lépve a szemközti házra mutatott. Majd a köszönő szavak után jóságos és megértő mosollyal nézett rá.
Kilépett a szabadba és megint rágyújtott. Elsétált az utca sarkáig, hogy megbizonyosodjon, tényleg ez-e a Borz utca. A sarki ház falán valóban ott állt a rozsdás felirat: Borz utca, 10-től 22-ig.
A 12-es számnál csöngetett, rekedt hang érdeklődött a kilétéről, majd berregni kezdett a kapucsengő. Elégedetten gondolt arra, hogy többnapos utazása után végre megpihenhet, holnaptól pedig hozzákezdhet a regény tényleges megírásához, és elindult fölfelé a hatodik emeletre. Apropó, a regény! Meglepve tapasztalta, hogy az utóbbi néhány órában amíg a városban bolyongott, egyetlen-egyszer sem gondolt a regényre, a térkép, az utcanevek, a városban való tájékozódás teljesen összezavarta, s megfeledkezett arról, ami az utóbbi években egyetlen pillanatra sem kerülte el a figyelmét.
Hogyhogy megfeledkezhettem róla? És éppen most, egy ilyen fontos pillanatban? De válasz helyett csak az utcanevek képe villogott a szeme előtt: Nyúl utca, Rigó utca, Nyest sétány… S közben egyre halványabban lobogtak azok a sorok, amelyeknek a leírásához holnap kezd hozzá. Talán csak a fáradtság, meg az idegen környezet, gondolta bizakodva, ám éppen ekkor ért föl a hatodik emeletre.
A megfelelő ajtó résnyire nyitva volt, bent már várta az öregasszony és megmutatta a szobát, amit ő rögtön kibérelt. Még teával is megvendégelte, amit halk kopogás után belépve a szobájába az asztalra tett. Teáztak.
Még sokáig a szobában maradtak így, kettesben, s ő, mintha hosszú, nyomasztó álomból ébredne, lassan kezdte fölismerni saját otthoni szobáját: a régi, karcolásoktól érdes, terítő nélküli asztalt, a könyvespolcot gyermekkora kedvenc kalandregényeivel, a kopott perzsát, a festményt, melyen egy férfi áll frakkban háttal a nézőnek, szemben a viharzó tengerrel … a háromlábú hamutálat… a székeket.
Az öregasszony csendben ült vele szemben és nézte. Megértően és jóságosan, mint az öregember a kocsmában. Emlékezete előtt lassan oszladozni kezdett a fátyol, valami érthetetlen meggyőződés, valami ismeretlen, néma félelem kerítette hatalmába. Az öregasszony tekintetéből lassacskán ki tudta olvasni, hogy most valami történik vele. Az öregasszony pedig azért ül vele szemben némán és jóságosan, hogy mindezt tudassa vele. Egy idő után meg is kérdezte rekedt, túlvilági hangján, mintha a gyomrából beszélne:
– Most már tudod? – de ő még nem mert válaszolni. Nem merte kimondani azt az ostoba és bugyuta szót, a hely nevét, ahova érkezett.
Mintha tényleg csak álmodta volna, álom lett volna minden, amit valóságnak, eddigi életének gondolt. És most, úgy tűnik, vége. Sírni akart, de érezte, ez is értelmetlen lenne.
– A legtöbben ebben a fázisban zokogni kezdenek – mondta az öregasszony.
Milyen szép is volt… s milyen békésnek tűnik innen az egész. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen észrevétlenül jön. Én hülye, még boldog is voltam, hogy végre megérkezhetem. De az öregasszony elébe vágott a gondolatainak:
– Nem volt igazad. Látod, mégiscsak lehetséges eljutni egyik helyről a másikra. De ha átléped a határt, vállalnod kell a lemondást meg a következményeket.
A vonat, a város, az utazás … mind azt hittem, valóságosak…
Az öregasszony arca világított, akár egy ikon. Ahogy nézte, megnyugvást érzett, hogy itt legalább nincsen egyedül.
– Tényleg, én már ott vagyok? – kérdezte, hogy bizonyosságot szerezzen végre. De rögtön megijedt, hogy ki akarta mondani azt az ostoba szót.
– Igen, itt vagy – felelte férfiasan dörmögve Perszephoné, a vénséges öregasszony.
