Bő egy hét múlva mégis az udvariaskodás mellett döntöttem, és becsöngettem Andrea nagymamájának kapuján, aki ráadásul ugyanabban az utcában lakott, mint az én nagymamám. A konyhába lépve két szál, útközben megfagyott virágot lendítettem a kedves nagymama és Andrea anyja elé, és szélesre tártam a kezem, amikor kiderült, hogy nagynénje is van. Az asszonyokkal egészen jól elboldogultam, Andrea apjával már kevésbé, aki kinézetre Usztics Mátyást idézte a Kisvárosból, de ő bizalmatlanabb, keményebb férfi benyomását keltette, amint szúrós szemmel méregetett az asztal túlfeléről, és csak nagyritkán kérdezett tőlem valamit, ezért be nem állt a szám. Volt is miről járatnom, hiszen a gyökereink ebbe a városba vezettek, mégis sikerült úgy jelen lennem, mintha pusztán magamnak idézném meg a családom múltját, ezzel pedig kivágtam magam az apa lelki szorításából.
Andrea gyorsan elkészült, aminek, diadal ide vagy oda, megörültem. Nem mertem őt sokáig nézni a fekete ruhájában, amely szépen kirajzolta mesés vonalait, aki így sokkal ünnepélyesebbnek hatott, mint amit a Sport Presszó megkövetelt volna. Csak az utcán vettem észre, hogy Andrea még a szemét is kifestette, sőt tiszta illat áradt belőle, ezek szerint meg is fürdött. Hát én ilyesmivel nem büszkélkedhettem, és nem is rittyentettem így ki magam, de ez nem érdekelt különösebben. Teljesen lefoglalt ugyanis, hogy Andrea most selyemkendőt tekert a nyaka köré, s mivel a legtöbbször bebugyolálta valamivel, úgy hatott, mintha folyton fájna a torka. Márpedig egy lány, akinek folyton fáj a torka, és sál van a nyakán, nagyon szeretnivaló. Meg is öleltem gyorsan, sőt felkaptam a levegőbe, ami megint nagyon tetszett neki.
A Sport Presszó már szinte tele volt, mire megérkeztünk, és amint lesegítettem Andiról a kabátot, egyből húsz szempár szegeződött rá. Egy órát, ha táncoltunk, mert hamar mélyrepülésbe fordult az este. Zavart, hogy alig van helyünk, hogy folyton nekem jön valaki, így szinte a sarokba szorítottam Andit, aki egyre szótlanabb lett, és néha hosszú percekig csak maga elé nézett tánc közben. Egyszer el is ment üdítőkért, és úgy nyílt szét előtte a helyi fiúk sorfala, akár egy díszszázadé, ha a tábornok közéjük lép. A látványnak talán örülnöm kellett volna, mégis egyre tehetetlenebbnek éreztem magam a csíkos, hosszú ujjú pólómban. Amikor Andi visszatért két üdítővel, sikerült félfenéknyi helyet szorítanunk magunknak egy asztalnál, és ekkor felvetettem, hogy mi lenne, ha elhúznánk innen a búsba. Andi azt felelte, hogy neki mindegy, ami váratlanul ért, holott egész esti hallgatása már erről a mindegyről beszélt.
Szótlanul battyogtunk az éjszakában, pedig nagyon szerettem volna valamit mondani, pontosabban örültem volna, ha megint havazni kezd a sapkám alatt. Ekkor eszembe jutott, hogy akár beugorhatnék nagymamámhoz a gitáromért, és leülhetnénk a polgármesteri hivatallal szemközti parkban pengetőzni. Ez a képtelen ötlet egy időre jókedvre derítette Andit, aki egy helyben kezdett ugrálni a járdán, amikor átmásztam a kerítésen.
Második gitáróránkat tehát egy padon ülve, az éjszakai fagyban tartottuk, és Andi ujjai félórán belül felmondták a szolgálatot. Ráadásul az a vékony bőrkabát volt rajta, amit előző héten vettünk a Ciánkáliban, és hiába bújt vastag pulóverbe, nem érezhette magát a trópusokon. Ráadtam még a saját pulóveremet és a sapkámat is, mielőtt hazakísértem volna, sőt magamhoz vonva jól megdörzsöltem a hátát, és vállába lehelve ripsz-ropsz át fűtöttem. Ez is nagyon tetszett neki, csiklandozta a leheletem. „Na végre”, gondoltam, és elindultunk a házuk felé. Negyedórás sétánk ugyan nem ért fel a Sport Presszó felé megtett út ígéretével, mégis javított valamit a szarul telt esténk egyenlegén.
Hétfőn reggel együtt buszoztunk suliba, és amint a macskaköves sétányon lépdeltünk, szokatlan érzésem támadt. Nyilván nem volt rá előtte példa, hogy egy lánnyal kézen fogva menjek iskolába, de nem ez járt a fejemben, sokkal inkább az, hogy ma nem a fiúkkal zötyögtem a bárka végében. Fél füllel hallottam is az ugratásaikat, röhögésüket, mialatt Andival a középső ajtónál kapaszkodtunk, és én nem lehettem közöttük. Nem a hiányukat éreztem, hanem valami reménytelent, azt, hogy nélkülük sosem lehetek az, aki közöttük, és ettől összerándult a gyomrom. Sok-sok ilyen elkövetkező buszozást, kimaradt szünetet láttam magam előtt, amit nem akartam, ugyanakkor nem értettem, hogy eközben hogyan szerethetem Andit. Ezenkívül bántott a szombati találkozásunk, ezért igazi hülyéhez méltón bocsánatot kértem tőle, aki bölcsen csak annyit felelt:
– Így sikerült. Legközelebb jobb lesz. Fáj a torkom.
A harmadik szünetben szaladtam fel érte, de Vogelmantel azt mondta, hogy hazament, mert nem érezte jól magát. Napokig nyomta az ágyat. Amikor Mezei Peti megtudta, hogy csütörtökön megyek hozzá, megkérdezte, hogy nem jöhetne-e velem, mert ő is beszélni szeretne vele, méghozzá személyesen.
Csütörtökön suli után már a buszon ültünk Petivel, aki elmondta, hogy egy fontos ügynek szeretné megnyerni Andit (szó szerint így fogalmazott), ugyanis régóta érzi, hogy Vogelmantel iránti szerelmében eljött a vitézi tettek ideje, csak azt nem tudta sokáig, hogy mivel álljon elő. Mindannyian szerettük a színpadias megoldásokat, Peti azonban különösen, mert ő a leszólítás helyett mindig is látványos mutatványokban gondolkodott. Elmesélte, hogy a nagyapja hetek óta egy fájdalmas dalt hallgat újra és újra, amit egy vénséges, rekedt cigány énekel, és ami úgy kezdődik, hogy aszongya: Úgy hallgassajazeső suhanását… Éppen a minap döbbent rá, hogy ez az, amit keresett. Szerenádot fog adni Vogelmantelnek! És persze megkérdezte, hogy mit szólok hozzá. Le voltam nyűgözve, Peti ugyanis minden részletet kidolgozott már magában, és ebben a szövevényes küldetésben Andinak is komoly szerepet szánt, ha nem a legfontosabbat.
Miután csöngettünk, Andi, aki már fel is kelhetett, úgy szaladt felém a kapuban, mint az ihaj, a nyakamba ugrott, és jól meglapogatott. Túl azon, hogy ekkor minden gyötrő kétségem elszállt a szombat este miatt, karcsú kis románcunk legszebb pillanata volt ez. Mert azt nagyjából tudtam, mire vagyok képes egy lányért, arról azonban még semmit, hogy milyen is az, amikor egy lánynak én vagyok a mindene, s hogy a mindenségemmel ilyen egyszerűen is megajándékozhat.
